A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt elsők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikolt elsők. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 7., vasárnap

Mikolt meg a rrrrr

Lassan egy éve, hogy Hannára várva az iskolaudvaron két anyuka a logopédiáról, jobban mondva az r hang képzéséről, meg annak gyakorlásáról beszélgetett.
Itthon aztán kaptam is egy vékony műanyag rudacskát, és kb két perc alatt Áron már pergetett is. Mikolt is próbálgatta, de neki sehogyan sem sikerült. Pedig nagyon lelkes volt akkor is, meg azóta is, de a franciás torokhangú r-en kívül nem járt sikerrel.
Áront nem izgatta túlságosan a dolog, ő maradt a j-nél r helyett, és néha, játékból pergetett egy répát vagy retket.

Mígnem nyár végén, a Balatonnál Mikoltnak ismét becsípődött a gyakorolhatnék. Épp volt nálunk egy
jégkrémes pálcika, azt adtam a szájába, de az túl szélesnek bizonyult, viszont motivációnak megtette. A házban kerítettem neki egy hurkapálcát, és tessék. Pár perc után megtalálta a jó helyet.
Persze hátul még, és csak hosszan tudta akkoriban ejteni, de végtelenül örült, ahogy mi is, meg nagyon büszke volt, ahogy mi is.

Mostanra sokkal előrébb került a nyelve, és a nagyon bonyolult szavaknál még hosszan kell ropogtatnia, de pl az Áron már minden gond nélkül, csodásan jön a kis szájából.
Ahonnan azóta a második fogacska is kipottyant. Dátum szerint 09.04-én. Pottyant... az autóban ültünk, amikor előreszólt, hogy Mama, kihúztam a fogamat. És tényleg. Ismerek hasonlóan türelmetlen csajt a családban... :)

Gondoltam megosztom, hogy milyen amikor perget, és hamár, akkor úgy, hogy azt olvasás közben teszi.
Minden alkalommal meglepődöm, hogy Mikolt ekkora már. Hullanak a fogai, mesét olvas a testvéreinek... a héten mértük, 118 cm, és 21 kg. Mondjam, hogy iskolaérett?

2014. július 1., kedd

Mikolt első foghíja

Egy ideje mozgott az a fogacska.
Valamikor, nem sokkal ezelőtt egy autózós beszélgetés során mondtam neki, hogy a születésnapját már lehet, hogy egy fogacskával kevesebbel ünnepeljük majd.
Dani nem volt itthon, eléggé elhúzódott az este, épp elcsendesedett mindenki, amikor Mimi kikiabált a sötétből:
- Mama, kihúztam a fogamat.
Egy pillanatig ráncoltam csak a szemöldököm (mit kiabál ez a gyerek...), aztán leesett.
Mindenki talpra ugrott, körbetáncoltuk Mikoltot, aki a kis kezében szorongatta a kincset, és folyt a vér a szájából. :)
Addig csavargatta a bal alsó egyest, míg végül a kezében nem maradt.



Könnyekig hatódtam...
Tényleg ilyen nagylány már Ő is?
Felfoghatatlan.
Azóta meg csak nézegetem a kis lukat a gyöngyök között, és gyönyörűnek látom. :)
Mikolt pedig minden nap be akar menni az oviba, hogy elmesélje Nóra néninek, hogy milyen bátor volt és sovány vigasz, hogy nem kell sokat várnia szeptemberig.

2014. január 4., szombat

Mikolt és a betűk

Mióta Hanna iskolás, Mimi minden nap mellé ül, ha leckét ír. Figyeli, és a maga, sokszor elég bosszantó módján próbálja másolni a "nagyot". Hangosan ismétli a betűket, és rendszerint elővesz egy papírt, hogy a számokat gyakorolja, amihez a ceruzákat Hanna tolltartójából igyekszik nem túl udvarias stílusban megszerezni.
Egy darabig hagyom őket, de Hanna érdekében a vége ezeknek az ütközéseknek rendszerint az, hogy leválasztom Mimit Hannáról.
Hanna mára már olvas, sokszor a többieknek is, a kicsik pedig örömmel hallgatják (bár Áron a minap megjegyezte, hogy nem baj, ha Hanna mesél, csak ne olyan lassan... :)).
Kicsi szivacs Mikolt pedig úgy tűnik, abból a számomra elhanyagolható mennyiségű betűkkel töltött percből kihozta a legtöbbet.

Ma este a konyhában ültünk a földön, elővette a mágneses betűsdobozt, és rakosgatni kezdte. Eleinte játékból, aztán mondta hozzá, melyik micsoda. Keveset tévesztett, engem pedig kíváncsivá tett, vajon mennyit ismer.
Kérdezgettem, ő pedig kiválasztotta a megfelelőket. Néhányat nem tudott csak.
Egymás mellé rakosgattuk az én nevem betűit (a mosogatón épp ezek a betűk voltak). Megmutattam neki, hogyan lehet egybe olvasni, elsőre nem értette, aztán elmosolyodott.
A Papa betűit már ő kezdte el kirakni, elsőre a P-t kereste, de zavarba jött, hiszen a Papa mégsem Dani.
Megmutattam neki a D betűt, és onnantól kezdve összeállt a fejecskében a rendszer.
D-A-N-I, mondta, kereste, és rakta.
Volt egy kis dolgom, elfordultam, és mire visszanéztem, már ott állt, Tite.
Annát előbb egy N-nel rakta ki, ezt ez egyet javítottam szóban, de mert nem volt már több N a dobozban, kerestem egy hasonlót.
- Ez egy Z betű Mama!
Aztán huncut mosollyal elforgatta, és beillesztette a helyére.


Meglehetősen közhelyes, de Mikolt az én fejemben még mindig egy kisbaba... Őrület.

2013. szeptember 9., hétfő

Mégsem esszük azt olyan forrón

Hanna első hetéről szerettem volna írni, de azt majd holnap... Most az ovisaimról.

Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))



Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.

A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.

Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.

Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)


2013. április 11., csütörtök

Kislibáim

Ismét hajakról fogok írni.
És előrebocsátom, az eredményhez semmi közöm.
Az egész úgy kezdődött, hogy Hanna haja kifésülhetetlenné boglyosodott, én pedig hetek óta emlegettem minden fésülködés alkalmával, hogy vágjunk le a végéből, mert ráfér.
Hanna pedig hónapok óta azt emlegeti, hogy olyan hajat szeretne, mint Julié, állig érőt.
Emlékeim szerint én vágtam a végét valamikor, de már annak is jóideje, legutóbb pedig Malajziában vágattuk, a meleg miatt, akkor a háta közepéig ért.
Azóta nő, majdnem a derekáig ért már, azon viccelődtek Mimivel, hogy olyan hosszú lesz a hajuk, mint Aranyhajnak.

Igen, levágatták.
Igen, Mimi is.
Nem, nem akartam. Sőt.

Viki ráért, a kicsik a nagyszülőknél voltak, ebéd után az oviból a fodrászatba mentünk.
Mikolt már az öltözőben rettentő lelkes lett, hogy ő akkor olyan hajat szeretne, mint Kiaráé, és nem is tágított, épp csak egy pillanatnyi elbizonytalanodás volt benne, mikor szóba került, meg is kellene mosni vágás előtt.
Végül az ebbéli ellenérzésén is túltette magát, büszkén beült a székbe, és rövid hajat rendelt magának.
Jó sokáig tartott, mire elengedett a gyomorszorító érzés bennem, végül pedig úgy éreztem, Mimi épp ilyen. A kócos tincsei a helyükre kerültek, a hatalmas gombszemei még jobban villognak ettől a frizurától.
Már csak a csattal kellene jóban lennie, és tökéletes a végeredmény.

Mikor Hannára került a sor, úgy éreztem, elég egy nap egy ekkora változás, és lobbiztam a hosszú haja mellett, hogy legalább akkora maradjon, hogy össze lehessen fogni. Hanna pedig, amilyen jógyerek, beleegyezett.
Borzasztó rossz volt hallani, hogy azt mondja jó, mikor láttam rajta, hogy ő is olyat szeretne, mint Mikolté. Olyan régóta mondogatta már, és annyira igazságtalannak, egyenlőtlennek éreztem, hogy Miminek lehet, neki pedig nem, hogy végül bocsánatot kértem tőle, és rábíztam, legyen az ő döntése.
Rövidet akart.
Hanna is gyönyörű, de nekem ő mindig hosszú hajú marad, most pedig barátkoznom kell egy kicsit ezzel az új arcocskával.
Szerencsére megnő majd, ha Hanna is úgy akarja, a hosszú copfot pedig elhoztuk emlékbe.

Itt vannak a kislibák, telefonos kép, majd lesz tisztességes is. :)

2012. december 10., hétfő

Betlehemes

Csilla beteg lett.
Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.

Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.

Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.

Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.

Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)

Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)

Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.






 


 

 
 





Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)

2012. május 13., vasárnap

Mutatom

Tegnap délben Mikolt elment Danival vásárolni.
Nem mintha szeretné ezt a programot, de abban a percben semmi sem volt jó neki, így inkább az apja hóna alá csapódott, egy kis egykeség meg némi kilátásba helyezett finomság reményében.
Ezalatt a maradék hárommal (Áron sem volt túl lelkes, de egy hisztike mégiscsak kevesebb, mint kettő) felcammogtunk anyukámékhoz.
Mire felértünk, Lelle elaludt, Áron pedig a két vendégkislányt meglátva el is felejtette, milyen rettenetes az élet, pláne, mikor Feri magasra emelte és még a padlásra is felvitte magával.
Hannának se kellett kétszer mondani, rohant utánuk a bűvös, meleg és poros padlásra, ahonnan csillogó szemmel és egy majdnem húsz éves kétkerekű biciklivel jöttek vissza. A bringa rózsaszín és lila, emlékeim szerint Matyié volt, hogy mitől ez a csajos külső... gondolom valakitől örököltük anno.
Sokkal kisebb, mint Hanna bringája, ránézésre Mikolt méretű, és mert roppant csoffadt állapotban volt külsejét tekintve mindenkinek megtiltatott a behatóbb tanulmányozás, beleértve a kipróbálást is.
Az ígéretet viszont megkapták a gyerekek, mire holnap megérkeznek, tiszta lesz és kipróbálhatják.
Mikoltot izgatta legkevésbé az akció.

Ma délelőtt lovagolni voltak a gyerekek, rekord idő alatt (fél óra/háromgyerek) öltöztettük, reggeliztettük meg őket, pedig ma még bundabugyit is kellett adni rájuk, úgy lehűlt az idő. Hanna és Mimi kijelentették, ők ugyan nem lovagolnak... azért elindulni sikerült velük, bár Mikolt a paplanját és a cumiját is magával vitte. (Ott állítólag kis sem szállt, majdnem végig a kocsiban ült és paplanozott (gyűrögette, simogatta a paplant, közben cumizott is...)) Hanna viszont ma először kézbe vehette az irányítást és futószár nélkül lovagolt. :)

A nagymamáékhoz érve Mimi észrevette a kisbiciklit, és annyira megtetszett neki, hogy fel is ült rá. Előbb egy kis segítséggel, aztán egyedül tekerte. Mire mi megérkeztünk, már ebédeltek, de amint megette a magáét, Mikolt felpattant az asztaltól, egyedül felöltözött, és rohant ki, hogy gyakorolhasson tovább.

Annyira jó látni a kitartását, ahogy fáradhatatlanul igyekezett megtartani az indulásnál is az egyensúlyát, figyelni a tekerésre, a megállásra.
Zokszó nélkül, egyre ügyesebben tekerte, mikor eljöttünk, már csak egy egészen picike hiányzott az önálló elinduláshoz.
Haza akarta hozni az új kincsét, de végül otthagytuk... azt hiszem hiányolni fogja, amikor felébred. :)




2011. november 26., szombat

Eladtuk a lányokat

A hét ismét igencsak sűrűre sikeredett.
Dani dolgozik. Saját lett a vége, leszerelt a multikatonaságból. Kilépve az ígéretes, ámde újdonságában néha ijesztő világba, örömmel az arcán jön haza mostanában és ezt meglehetősen jó látni.
A magánzással együtt természetesen az idő beosztása is magánzóvá tette, az ő döntése, mikor, merre, meddig megy.
Feladat ez nekem is, elfogadni, hogy a szerepeket újraosztottuk, és nekem most sokkal inkább jutott a gyerekezés, mint eddig valaha. Hogy ezzel mit tudok kezdeni, hogyan lehet ebben megtalálni majd az egyensúlyt, még nem tudom, de igyekszem figyelni magamra is, hogy jusson a sok éjszakázás mellé néha egy kis töltődés is.

Még mindig nincs autónk, a hét feladata volt megtalálni a legjobbat, minden szempont figyelembevételével. Hálás vagyok Ferinek, aki felajánlotta segítségét, így holnap útra kelnek Danival és hoznak valamit.
Nagyon nagyon itt az ideje már, hogy normálisan beférjünk valamibe, mert eddig anyukám kegyeire hagyatkozva az ő kis autóját használtuk, sokszor teljesen szabálytalanul (Malajziában edződve pillánk remegett csak az ötlettől, bár messzire sosem mentünk).

Az autókérdés is áldozatokkal jár, amit természetesen szívesen hozunk meg ebben az esetben mindannyian, de tény, hogy ez a hét sokszor nagyon kimerítő volt, ritkán láttuk csak egymást felnőttként, és ebben benne van Lelle hektikus éjjeleinek kezelése is. Ma dráma volt, tehát a mai napot is egyedül abszolváltam zömmel, és holnaptól kedd reggelig enyém a főszülői szerepkör. Minden héten egyszer egyedül fektetem a négyet, de olyan még nem volt, hogy két egymást követő nap estéjén egyedül lettünk volna. Ilyenkor úgy gondolok ezekre a kihívásokra, mintha nyaralni mennénk a gyerekekkel, ettől aztán sokkal könnyedebben veszek mindent, és működik is a dolog. Remélem most is fog...

Vannak persze segítőink, és ez az egyik nagy különbség az itthon létben az otthoz képest.
De hogy haladjunk lassan a cím felé... Minden csütörtök délelőttöt a nagyszülőknél töltenek a lányok, úgy, hogy csak estefelé megyünk értük, mert ott is alszanak ebéd után. Sokszor Áron is csatlakozik pár órára, de őt ebéd után általában hazahozom, ő még nem partiképes alvás szempontjából.
Mikolt minden csütörtökön este elmondja, hogy ő bizony itt szeretne aludni éjjel is, és ez a vágya odáig fokozódott a héten, hogy azt találta mondani:
- Mama, én nem akarok veled élni, csak mindig a Mariékkal.
Ez pedig már a harmadik olyan alkalom volt, amikor tudomásomra hozta az elválás igényét, így aztán Danival megbeszéltük, Paliékat pedig megkérdeztük, a lányok pedig nagyon várták a ma délutánt.

Ma este kicsit később értünk át, mint terveztem, a lányok belibbentek az ajtón, és mert Áron is szeretett volna egy kicsit a nagyszülőkkel lenni, bementünk mi is... Hanna egy idő után hazaküldött. Azt mondta:
- Mama, most már mehetsz, nem akarlak már látni.
:):)

Otthagytam őket egy hatalmas zsákkal, benne az alvóscuccuk, fogkefékkel, tiszta ruhával holnapra, és hazafelé az autóban azon gondolkoztam, hogy mennyire természetes volt letenni őket, mennyire nincs bennem félsz, mennyire biztos vagyok benne, hogy jó lesz nekik, és hogy ez milyen nagyon jó dolog.

Áron végtelenül cuki volt egész este, nagyon nagyon szerettem csak vele és Lellével lenni, akire végre annyi figyelem jutott, mint még soha, Áron pedig sziporkázott. Beszédben, kedvességben, bájban.
És miközben élveztem a kétgyerek létet, elképesztően hiányoztak is a lányok, a nyüzsi, a hangzavar, és mikor fürdeni vittük a két pirinyót, hát persze, hogy kiszaladt mindkettőnkből ennek a kettőségnek a mókássága. Hogy milyen egyszerű is az élet két gyerekkel. :) (No persze, ha az embernek amúgy négy is van belőle :))

Este még csörgött a telefon, de csak a fogkeféket keresték rajtam. :)

2011. november 12., szombat

Kultúrálódnak

Ha valami nagyon hiányzott Malajziában, akkor azok a gyerekeknek szánt kulturális események voltak.
Innen nyilván azt gondolni, hogy abban a kultúrában mennyire színesen változatos ezen alkalmak tára, de a nagyobb vallási ünnepeken kívül (amelyeket kicsik és nagyok egyaránt megünnepelnek, ám főleg családi berkeken belül (kivéve a templomokban és a plázákban zajló egyéb akciókat mondjuk egy kínai újév okán összecsődített tömeg a sárkánytánc alkalmával) nem sikerült belebotlani semmi olyanba, amit kifejezetten azzal a szándékkal kezdeményezett volna bárki, hogy a kicsinyek lelki, szellemi épülésére szolgáljon az ő nyelvükön, és erre külön helyet, alkalmat keresett volna (egy Elmer előadástól eltekintve, amire viszont a távolság miatt nem jutottunk el sajnos...).

Biztosan mi sem kerestük elég kitartóan a színházakat, cirkuszt, mozit, szervezett játszóházat, hosszú idő után az egyetlen, ami szembe jött velünk, az a genting gigakomplexumában tartott néhány koncertet hirdető óriásplakát volt a hegyre vezető úton kiplakátolva. Ja és hogy el ne felejtsem, egyszer betévedtünk Danival az operába, ahol az egész évben tíznél kevesebb előadást hirdettek, ezek közül néhány könnyűzenei koncertet...
Az egyetlen hely, ahová sajnáltam, hogy nem jutottunk el, egy felnőtteknek szánt táncelőadás lett volna Bangsarban, érzésre valami Trafóhoz hasonló dolog, de ez is csak heti rendszerességgel lett volna elérhető, ha egyáltalán.

Őszintén szólva "megéheztünk" kultúra terén ez alatt az egy év alatt rendesen.
Amikor itthon a kisfalunkban a Betűtészta névre keresztelt csodagyerekkönyvestárban (ahová betérni már önmagában frenetikus élményt jelentett nekem is és a gyerekeknek is) a kezembe került egy kis füzet, a PEhez hasonló, csak gyerekverzióban, megdobbant a szívem... akkor éreztem először talán, hogy igazán jó döntést hoztunk, a gyerekek szemszögéből mindenképpen.

Aztán, amikor Hanna először ment balettra, majd loholtunk, hogy elérjük a néptáncot (szintén mind helyben), akkor ismét ez a melegség töltött el... a hagyományok őrzése, a gyökereink ápolása, és emellett valami klasszikus, de nem azért, mert mindenki más is balettozik, hanem mert balettozni Lilivel élvezet... ennél többre nem is vágyhattam volna, hacsak arra nem, hogy Hanna ragyogva libegjen e kettő közben, Mikolttal karöltve.

Aztán jött egy email Zsófitól (akik ma épp a Bálint házban vannak egy előadáson... (Zsófi, nem tudjuk a számodat :(:( és teljesen kiment a fejemből a mai nap is...)), majd egy másik lánytól, hogy menjünk színházba.
A gyerekekkel még sosem voltunk ilyen rendezvényen, csak ha valami alkalom adtán épp beleboltlottunk egy bábelőadásba, vagy egy szabadtéri koncertbe. De úgy, hogy az összessel nekiindultunk volna egy ilyennek, erre még nem volt példa.
Pedig Hanna már elég nagy és Mikolt is színházérett, Áront pedig mostanban lehetne szoktatni. Lelle ott érzi jól magát, ahol a cici van, így ő nemtúlszabad választásból, de akár jöhetne is.

Hanna két hete Nagykovácsiban járt, egy Hófehérke darabot néztek meg az ovival, azóta is táncol itthon, és játssza ő is, amit látott. Amikor elmeséltem neki, hogy szombaton színházba megyünk, teljesen lázba jött, és nem győzött kérdezni, hogy mit fogunk látni, mikor indulunk már... A csipkerózsikát szerette volna megnézni, természetesen :):).

A Stúdió K Színházban jártunk, a Kacskaringó című előadáson.
Nagyon jó volt.
Korán érkeztünk, a gyerekek színeztek az előtérben, az egész hely hangulata sokkal inkább valaki otthonához hasonlított nekem, mint egy közösségi térre, és ez nagyon jólesett. Áronnak nem kellett jegyet vennünk, arra számítva, hogy ő majd az ölemben ül, de mikor végre bemehettünk a színházterembe, azonnal feltérképezte (végigmászta-járta) a nézőteret, és lehuppant Hanna és Mimi mellé. Idővel jött csak át hozzám, és egész végig tátott szájjal, és tágra nyílt szemmel figyelte a darabot.
A lányok szintén áhítattal nézték a történetet, ami nem volt hosszabb, mint fél óra, és ráaádsul zseniális zenei aláfestéssel, és díszlettel varázsolták el a kicsiket.
Lelle öt perccel a befejezés előtt ébredt éhesen, ekkor váltottuk egymást Danival, így még ő is látott valamennyit a gyerekekből is, meg az előadásból is.

Befejezésként egy képzőművész lapokat osztott odakinnt, és festeni lehetett, kinek kinek kedvére. Lelle jóllakott, a többiek pedig szintén, szellemiekben, lelkiekben.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan családias beszélgetéseket folyatattunk ismerősökkel és még nem ismerősökkel egyaránt, amiből azt hiszem a következő hétre is marad nekem.

Nagyszerű volt, köszönjük szépen a meghívást, ahogy elnézegettem a kis csapatot, nem ez lesz az utolsó kultúrélményünk az idén. :)

2011. augusztus 25., csütörtök

Nyolcból nyolc

Féltem, hogy elkiabálom...
Pedig ez már csak így megy Mikoltnál. Sokáig semmi hajlandóság, aztán pedig egyik napról a másikra tökéletesen csinálja.
Most épp a pelusmentesítést.
Tegnap mondtam Daninak, hogy egy hete minden este pelus nélkül alszik, és eddig még egyszer sem volt baleset.
Három helyett csak kettőt pelenkázok :) Ez is nagy dolog...
Azóta eltelt még egy cseppmentes éjszaka, és remélem ez már így is marad.


2011. augusztus 11., csütörtök

Kirakó

Csütörtökönként a gyerekeim megtáltosodnak... Nem mindegyiken, de többnyire.
Nem mennek oviba, talán ez az ok, bár ugyanolyan korán kelnek, mintha mennének, és nyilván fáradtak is... és mégis.
Ma pl. leszámítva pár összetűzést hihetetlen összhangban játszottak, Hanna Áronnal a kertben vizezett egy csomót (új dimenziót nyitottak kismedencézés terén, a falhoz állítottba vizet engedtek, és a felfújható gyűrűkön fetrengtek, szorosan egymás mellett), Mikolt pedig egyedül játszott majdnem egész délelőtt.
Az emeleten babázott, gondosan kiszedve majd minden plüsst is a nagykosárból, az ágyába fektette őket, és betakargatta mind a harmincat.
Aztán négy babával és a hordozóval (ami a sok gyerek mellett csálén lógott a karján) jött ebédelni, a hatodik felszólításra... ma mégsem sikerült neheztelnem rá emiatt. :)

A legnagyobb meglepetést viszont ma a címben említett kirakózás okozta nekem.
Mikolt sem nem az az egyhelyben ülő, sem pedig az az igazi szüszmötülő típus. Mondhatnám ezt úgy is, hogy nem igazán kitartó, de ez nem igaz... csak nem érdekli egy sor dolog. Mert mondjuk könyvet nézegetni nagyon hosszan képes, sőt kipakolni is módszeresen pakol... viszont az esti mese egy jóideje kikopott Mimi életéből, egyszerűen nem hajlandóm kivárni, míg végigolvasom. Lehet, hogy fejből kellene... most viszont nem vagyok erre alkalmas.

A kirakózás Hanna privilégiuma volt eddig. Mikolt mégcsak a közelébe sem ment, leszámítva azt a kevés alkalmat, amikor kedvet kapott, és Hanna mellé kuporodva elnézegette egy darabig, hogyan készül a kép.
Szülinapjára kapott egy bárányos, nagyméretű, katicásat, hátha kedvet kap...
És lőn.
Tegnap először csak arra lettem figyelmes, hogy fent teljes a csend, és Mikoltot jóideje nem láttam. Este, amikor végre feljutottam, a játszórészen három teljes szett kirakó várt, hibátlanul összerakva a szőnyegen. Két kilenc darabos, és egy hatos. Nem volt szívem szétszedni. :)

Ma pedig nekilátott egy komoly 40 darabosnak, leült a kisasztal mellé, és míg a többiek a teraszon pancsoltak, ő kitartóan küzdött a részekkel. Teljesen más technikával, mint Hanna, de tökéletesen illesztette egymás mellé a darabokat. Soha még ennyit egyhelyben ülni és egy dologra figyelni nem láttam, repesett a szívem, ahogy oda-odapislogtam, nehogy elvesszen a varázs.
Végül Hanna bejött és a segített befejezni a képet, de a nagyját Mimi csinálta.

2011. április 14., csütörtök

A nap híre

Mikolt ma délután pelus nélkül aludt, majd két óra múlva száraz bugyival ébredt.
Játszott, uzsonnázott, végül amikor el akartunk indulni sétálni, a bejárati ajtó helyett elindult felfelé a lépcsőn... hogy keressen magának egy bugyit.
?
A kis fürdőben a wc mellé pisilt... Bugyiban.
Azért mindez nagyon biztató.

2011. március 8., kedd

Mimi ovis lett

Nem így terveztem, sőt, ha rajtam múlik, akkor ő sem (akárcsak Hanna) ment volna négy éves kora előtt.

De ő ragaszkodott hozzá.
Reggel felkelt, és minden nap, mióta a nővére ovis, elkísérte, csak akkor nem, ha Daninak sikerült úgy kicsempésznie Hannát, hogy ne ébredjen fel. És minden nap elmondta, hogy ő is szeretne ovis lenni.
Biztosan tudom, hogy fogalma sincs igazából, hogy ez mit jelent, hogy mivel jár elköteleződni, és abban is biztos vagyok, hogy a nagy volumenű döntéseket még mindig mi hozzuk helyettük...
De most, mintha kivette volna a kezünkből a kormányt, majd rálépett a gázra, és azt hiszem mindannyian csak figyelünk, hová vezet az útja...

A végső lökést az adta szerintem, hogy Hanna kiborult vasárnap, ő pedig úgy érezte, eljött az idő, amikor kicsi helyett neki kell nagynak lennie, és segíteni a testvérét. Hétfőn reggel felébredt, amikor Dani bement hozzájuk.
Kibontott hajjal, és egy szál bodyban indult útnak.
Petivel mentek, mert Daninak korábban kellett mennie dolgozni, minthogy el tudja juttatni Hannát az oviba. Hanna kiakadt ezen, engem akart, de Áron miatt nem tudtam én vinni. Próbáltuk vigasztalni, de nem nyugodott, míg miután megkérdeztem Mimit, van-e kedve reggeliig bent maradni Hannával, és természetesen igen volt a válasz, végre abbamaradt a kétségbeesés, és elmúlt a félelem.
Peti kint az előtérben ücsörgött, míg a lányok élték az óvodás életüket. Mikolt néha kiment Petihez megkérdezni, hol van Hanna, együtt megkeresték, majd reggeli után, majdnem tízkor végül elindultak haza.
Másfél óra volt az első nap, Mikolt azzal jött el, hogy elég is volt, Hanna pedig békében elengedte őket.

Ma reggel már szépen felöltözve, Hanna Mankás táskáját magára aggatva indult el a nagyok közé azzal a jelmondattal, hogy "Hanna, megyek veled, hogy ne féljél..." Vannak pillanatok, amiket keretbe kellene foglalni, és kitenni a lakásban, annyira szépek. Ez is ilyen volt. Hogy egy kis visszakozás sem volt benne, hogy induljon, hogy a pelust szó nélkül váltotta le bugyira, pedig ha tehetné, mindig pelenkában lenne, hogy útravalóként elvitte magával a küldetését.
Hogy valóban szeretne ovis lenni, hogy ő is oda akar tartozni, ahová Hanna, hogy érdekli, és kell neki, hogy lehessen egymaga, önmaga, Hannával, vagy Hanna nélkül is, de csak úgy, ha tudja, kéznél van a vére.

Úgy volt, hogy reggeli után hazajön. Peti tízkor telefonált, hogy mennének ki az udvarra, és Mimi is szeretne maradni. Azt beszéltük meg, hogy ha az óvónénik partnerek benne, akkor maradjon. Peti pedig hazajött.

Délben mentem értük, Ninával hármasban ültek piros festékes lábakkal a kicsik szobájában, megebédelve, néztek valami kínai mondókás mesét. Mikolt rámmosolygott, mikor meglátott, de nem akart eljönni.
Wc-be pisilt, bár előbb egy picit a bugyijába is, de szólt... Játszott, ebédelt, a helyén volt egész délelőtt.
Tudom, majd a harmadik héten derül ki, valóban érti-e, hogy rendszer került az életébe.
Tudom, ha nem akar majd, nem fogom erőltetni.
Ma is érte némi attrocitás, de nem erről mesélt, ezt Hannától tudom. Ő megoldotta.
Holnap is akar menni.

Jövő héten szünet lesz, és egyébként is úgy tervezem, hogy elsőre elég lesz három nap egy héten. Hanna négyszer megy, a csütörtökös medencézést nagyon szereti. Igy aztán jut mindenkinek mindenből.

Elkezdődött valami új, általában mélyen megérint, ez is megtette a magáét most. Nehéz elengednem, de látom, megy a maga útján, és ez jó.
Semmi sem végleges, és semmi sem kötelező. Talán ezért könnyebb most. :)
Mikolt pedig egy igazi kis hős. A hónap hőse, egészen biztosan.

2010. augusztus 24., kedd

Veszélyes

Hogy milyen érzés látni, hogy udvarolnak a lányomnak?
Hogy az addig kisangyalként kezelt nemtelen csodából hirtelen ízig vérig nő lesz?
...

Szoktunk azon tréfálkozni, hogy Mikolt az a gyerekünk, aki után elég sok munkánk lesz a kapunk előtt sorban álló, összetört szívű fiúk lelkének helyrehozásával. Mert ahogy a játékait is, az embereket is hasonlóképpen kezeli. Vannak időszakosan kiválasztott kiváltságosok, akikhez ragaszkodik, aztán ha elég volt, vége. Visszavonhatatlanul. Legalábbis látszólag.

Nos tegnap az egyik rendszeres programot zongoráztuk végig, fagyit ettünk a Millenáris mellett, aztán a parkban játszótereztünk, halacskákat etettünk kaviccsal.
Van a bejáratnál egy emlékmű. Kis fekete márvány talapzat, alig észrevehető.
Mikolt az eperfagyiját eszegette, amikor a kapun belépve észrevett rajta egy kisfiút. Mire odaértünk, a kisfiú már elment.
Mikolt a kavicsokkal bajlódott, a bal kezével szeretett volna százat felvenni egyszerre, de megunta, és végül célba vette az emléket.
Dani már a játszónál volt, Áron éhesen panaszkodott, kérleltem Mimit, jöjjön tovább. Maradni akart, otthagytam.

Mire visszanéztem, már a kisfiú is ott ült mellette.
Hihetetlen volt, ahogy egymásra találtak.
Mikolt a legbájosabb arccal és testtartással ült a kisfiú mellett, és hol úgy tett, mint aki észre sem veszi, hol beszélgetett vele, hol csak elnézett a távolba, várva, hogy kapcsolódhassanak újra.
Messziről néztük Danival és a metakommunikációjuk, a testbeszédük annyira egyértelmű volt, hogy Dani idővel felállt, és kicsit közelebb ment hozzájuk, hogy hallja, miről beszélgetnek. Annyira bensőséges volt a viszony, hogy nem akarta őket zavarni, így egy fa törzsének támaszkodva, karba font kézzel állt csak, és nézte őket.

Közben többször összemosolyogtunk, hol zavarunkban, hol az olvadozás közepette. Danin azért láttam, hogy szíve szerint kardot rántana... :)
Áron jóllakott, vagyis eltelt vagy tíz perc is, ezek ketten pedig még mindig együtt ücsörögtek. Néha odament hozzájuk a kisfiú (szerintem Mikoltnál picivel lehetett csak idősebb) bátyja, de nem nagyon osztottak neki lapot, így ő megunta és odébbállt.
Végül nem bírtam tovább, és Dani helyét átvéve lefotóztam őket...
És csak reménykedem, hogy nem kezdődött még el Mikolt szerelmes élete. Sóhaj...

A képek telefonnal készültek, de azt hiszem a lényeg még így is átjön.

2010. július 22., csütörtök

Ezek a kicsik

Hogy az emeleten már reggel harminc fok volt nem lepett meg, Mikoltról hajnalban levettem mindent a pelus kivételével és miután magábadöntött három deci vizet, elaludt végre.
Áron folyamatosan forgolódik, és mert Dani a hűvösebb nappalit választotta éjszakai menedékül, a teljes nagyágy a miénk. Áron viszont matrica korszakát éli éjjel is, nappal is, éjjel így rendesen összeizzadtunk. Eddig.
Mert tegnap változtattam a helyszínen, és szopi után mindannyiszor (4) visszatettem az ágyába. Utoljára nagy sóhajjal konstatálta, de mind a négy alkalommal azonnal elaludt. Ha ezt nem kellene ennyiszer, egészen kipihenten ébrednék reggel...

Nos a büszkeség oka persze nem az éjszakai műszak.
Mikolt ma egész délelőtt pelus nélkül volt, háromszor szólt, háromszor tartotta vissza amit kellett és háromszor a wcbe pisilt. Viccelődött velem, hogy a délutáni alváshoz sem kell a pelus, aztán mégis kérte.
(apropó pelus... a lányokat tegnap én fürdettem lent (Dani kérte, hogy legyen így), viszont annyira elfáradtam nap közben, hogy csak feladtam rájuk a pizsit és felküldtem őket az emeletre az apjukhoz, lelkükre kötve, hogy szóljanak, pelus még nincs rajtuk. Nem szóltak. Hanna éjjel fél egykor kijött pisilni (vagyis felébredt, észrevette a helyzetet és nem pisilt az ágyba) aztán pelust kért. Szerencse, hogy neki kellett előbb, mert Mimikém is pucér popsival szunyókált. Álmában adtam rá a pelust, és örültem, hogy ezzel megúsztam egy ágyneműcserét.)

Ma újabb kifejezések tömkelegével kápráztatott el, a medence vizéből osztotta az utasításokat:
- Bejössz...
- Mimi nincs rajtam fürdőruha.
- Leveszed azt, bejössz.
Miamanó...
Van még itt nótázás is lassan helyrekerülő szöveggel, a fekete tyúk mind megette a meggyet pl. teljes egészében megy már. Csak pislogok, meg büszkülök, meg csodálom.

Áron pedig. Azon kívül, hogy hatalmas és hogy nekilátott szeparatíve szorongani (vagyis 5 cm-nél nagyobb távolságra nem ildomos eltávolodnom, mert mélységesen keserves sírásra fakad), ma már nem csak a lábát húzta maga alá, hanem a könyökeit is kinyújtotta, mind a kettőt. Először amikor letettem maradt ebben a helyzetben, aztán legközelebb már magától is megoldotta. Igazi négykézlábas kisbabánk van!!!
Pénteken megyünk Kornélhoz, remélem ő is ennyire elégedett lesz, mint én.

... ezeket a dolgokat kellene külön posztban említenem?.......

2010. július 10., szombat

Kapkodjuk a fejünket

Mikolt az ok.
Jönne egy kép, de nem tud... Úgyhogy kénytelen vagyok elárulni, mi az újdonság a képen.
A bugyi.
Van két bugyis kislányunk. A kisebbiknek 74-80as kell, mini, de bugyi. Mert szól. És pisil.
Ma a kismedencébe nem adtam rá pelust, csak fürdőbugyit. Biggyesztett szájtartással jött ment a vízben, tette a dolgát. Aztán szólt, kijött, és pisilt. A lehető legtermészetesebben.

:):):):)

És ha ez még nem elég, beszél. Olyanokat mond, hogy:
- Mimi, hova tegyem ezt?
- Dobozba.

Ragok... Mikor kezdte? Nem vettem észre. Volt már zsippzsuppoljunk, de ezt így használja régóta.
Aztán megfogja a babakocsit és azt mondja, fogom. Meg magára mutat és közli: Léna...
És fel sem tudom sorolni, annyi az új szó.
Édes.
Felületes, más számára talán nem is érthető, de mi csak kapkodjuk a fejünket.

2010. július 3., szombat

Újak

Mindegyik gyerekünk minden elsője, minden újabbja csodálatra méltó. Annyira tudok örülni egy egy apróságnak, mint a legértékesebb kincsnek.

Pár napja Mikolt a zuhanyzóban állva kiabálta:
- ....kakiiikakiii
Rengetegszer fordult már elő hasonló, ilyenkor mindig kivesszük, és ráültetjük a wcre, ahol a legzsiványabb mosolyával közli: nem. :)
De a legutóbb miután felkucorodott (annyira megható, ahogy a lába alig ér túl a deszkánál, kapaszkodik erősen, közben pedig koncentrál), nagyon csendben figyelt, és egyszer csak... csurr. Pisilt. És irtó büszke volt magára, mi pedig rá. Hanna még tapsolt is. :):)

Áron ma a nagyszülők hirtelenjátszószőnyegén addig gyakorolta a hasizomból négykézlábra húzóckodást, míg sikerült neki. Pici ringatózás után mindig visszahasalt, de a mozdulat tökéletes. :):) Amilyen kitartó még pár nap és ez is menni fog.

2010. május 27., csütörtök

Tává, Isí

Mikolt újabb szavakkal bővítette a szótárát. Talán írtam már egyszer, hogy Miminél a tökéletesség igénye nélkül (vagyis, aminek ki kell jönnie, az jöjjön, cenzúra meg minek, hanyag eleganciával beszél a kis zsivány) bővül a készlet, egyfelől utánoz mindent amit hall, másfelől pedig alkot. Nagyvonalúan.

A két kedvencem a mostaniak közül a "tává", amit bármire képes használni, aminek nem tudja a magyar megfelelőjét. Még akkor is, ha az, amit jelöl egészen másképp hangzik a mi nyelvünkön. Így tává a motor, a cumi és akár bármi.

A második helyezett pedig az isí és a mimisí. Vagyis én is, és Mimi is. :):) Mondanom sem kell, hogy megunhatatlan nekem. :):)

A mai gyöngyszem pedig: kék. Adekvátan, helyesen, a világító lápására.
Hogy van az, hogy Hanna még mindig zöldnek hívja a kéket, miközben ropognak az "r"-jei? :)

2010. február 28., vasárnap

Lassan talán majd elhiszem

Vagy megszokom... Mármint, hogy tavasz van. Remélem lesz is mit, mert csütörtökre havat jósoltak...
És ha tavasz van, akkor az egyben azt is jelenti, hogy eljött az ideje a játszóterezésnek. Végre!!!

Napok óta a Kopaszi gáthoz készülök, de végül nem ott kötöttünk ki. Viszont cseppet sem bántam meg az alternatívát, mert ez egyben régen látott barátokkal töltött délelőttöt is jelentett.
Az Etele út melletti parkban utoljára legalább tíz éve jártam, előtte pedig gyerekkoromban. Mellette gyakran elmentünk már, (a kórházba erre vezet az út) de bent még nem voltunk a gyerekekkel.

Napsütés, plusz fokok, hónak már nyoma sem volt. Hanna, ahogy kiszállt az autóból, vizslakutya módjára rohangált a szaladás öröméért, Mikolt pedig teljesen le volt nyűgözve, hol egy szélfútta falevéltől, hol egy egy suszterbogártól. Neki ez a tavasz az első igazi, amikor birtokba veheti a világot, minden új és minden izgalmas. Nagyszerű látni, ahogy ismerkedik. :):) És mindeközben fülig ér a szája.

A játszó előtt találkoztunk Sáráékkal, a lányok egymásbaborulása elmaradt, gondolom mindkettejüket lefoglalta a sok játék adta lehetőség. Azért volt közös csúszdázás és libikóka is, aztán pedig csapatostul megmásztuk a domboldalt, hogy közelről is szemügyre vegyük az ökröket-bikákat. Áron hiányzik csak a képről, ő tartotta a gépet.

Hogy azért volt öröm mindkét oldalon, azt az jelzi, hogy Sára előtte is, utána is emlegette Hannát, Hanna pedig egész este erről meséltetett.

2009. november 22., vasárnap

Mikolt beszél

Eddig utánozta amit hallott. Pár napja pedig használja is a szavakat. Rövid felsorolás emitt, mikor mit mond, hogy el ne felejtsem...

Reggeli ébredéskor: Mama gyegye
Áll a polc mellett, könyveket válogat. Megtalálja Boribont, leveszi, és mondja: Eszt. És hozza. :):)
Néz kifelé az alőszobában és kiabál: Papa huvvan.
Ha szomjas: Enne (inni)
Határozottan és relatív jól használja a nem-et is: Mem. És rázza hozzá a fejét. Relatív, mert annyira szereti, hogy ha evés közben kérdezem, sokszor az igent is így jelzi. :)
Az igen egyéb esetekben egy kis morgás, amit úgy, de úgy szeretünk :):)