A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kinga. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kinga. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 24., szerda

A rengeteg sok időmről

Minden gyerek elmegy reggel, és hetente háromszor csak délután látom őket viszont.
Ők jól vannak.
Nekem fél egykor már komoly elvonási tüneteim vannak.
De hogy a munka, tanulás, egyebek mellett nehogy azzal töltsem a délelőttöket, hogy a sorsom felett sopánkodom, kiválogattam a gyerekek szekrényeiből a kinőtt ruhákat. Meg azokat, amiket csak egyszer vettek fel.
És most van egy hatalmas kupac.
Gondoltam a jövő héten felteszem a Böngészdére...
Valakit érint? :)

2014. szeptember 7., vasárnap

Iskoláról, iskolásokról, óvodáról, óvodásokról

Hanna elfáradt.
Pedig ez még csak az első hét volt, és az úszáson kívül (jajj egyszer megmutatom, hogy milyen szépen, és nem vagyok elfogult, de pont olyan, mintha táncolna, tényleg :)) nem is volt más különórája, ha nem számolom a németet. Nem mondanám, hogy abból, amit eddig hallottam, nagyon meg lennék győzve arról, hogy ez az amire vágytam, de még adok egy pár alkalomnyi időt hogy konkrét véleményt formáljak.
Szerdán kiderült hogy a két szolfézs mellé mégiscsak befér a hegedű is, na ekkor érte el a szorongásom a tetőfokát.
Ez lesz a próbahét, kiderül, hogy sikerül-e megírnia a leckéjét egyáltalán, és marad-e ideje, meg főként energiája játékra vagy sem.
A logisztikáról nem is beszélve.

És akkor itt jönnek a képbe az ovisok.
Mikolt és Áron szerdától már voltak, gyakorlatilag közfelháborodás kísérte a keddi napot, miszerint ha Hanna mehet suliba, akkor ők mennek oviba. Mondjam, hogy már csütörtökön fáradtak voltak?
Lelle holnap megy először.
Eddig mindenkit elhoztam ebéd után, még Hanna elsős órarendje is egészen jól illeszkedett a napirendhez. Mostantól nagyon más minden, a héten többször álldogáltam Lellével meg a korgó hasával az aulában ezerféle ígéretet téve, Hannára várva...
Jajj nagyon nehéz, de úgy tűnik, a legjobb megoldás ha az ovisok bent alszanak.
Akkor legalább mindenki ágyban van egykor, háromkor meg már lehet értük menni.
Ha bentalvósak lesznek, akkor Hannának nem kell egyedül mennie hegedűre, meg onnan sem kell egyedül hazasétálnia. Amit azért nagyon nem szeretnék.
Meg persze azt sem, hogy a kicsik bentalvósak legyenek.
Azért hiába is negyedik, Lelle leválása épp olyan szívbemarkoló, mint az előző háromé volt. Ráadásul baba még...

És ha mindez nem lenne elég, itt van nekem ez a várvavárt főiskola.
Ahova a múlt hét csütörtökön elmentem beiratkozni.
És ahol az derült ki, hogy minden egyéb emlékemet felülírva, a rendszerben 400 (igen) ezer forint tartozásom van, még PPKs koromból. Konkrétan 2004ből 200 és 2005ből is 200.
Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen, mert ugye még emellett költségtérítéses is lennék...
Arról most nem is írok részletesen, hogy mennyire hihetetlenül abszurd az egész...
Több környi egyeztetés után a különböző helyeken székelő TOkkal úgy jöttem haza, hogy a legjobban akkor járok, ha találok befizetést igazoló csekket, számlát, bármit.
Haha...

Mondjuk csodák éppen vannak, mert találtam.
Pont azt, amit ők nem. Elég béna dolog, és adminisztrációs hibának meg durva, de radikálisan lecsökkent a követelhető összeg, viszont míg nem kapok választ a mai levelemre, hogy fussak beiratkozni, mert szabad nekem is, addig nem vagyok aktív főiskolai hallgató.
Ami azért nem túl jó érzés.
Viszont a TOn jó volt.
Ami pedig meglehetősen újszerű, és jó.

2014. augusztus 26., kedd

Az a helyzet

:) hogy elszaladt a nyár.
Annyi de annyi vicces helyzet volt benne, hogy mind külön posztot érdemelne, de én már nem ígérek semmit.
Abba legalább nem lehet belebukni.
Mondjuk ha kétpercenként ledob a google, akkor feladom, pedig már majdnem belejöttem az írásba.

Nos iskolalázban égek. Meg ovisban is, és kevésbé láz ez, mint színtiszta para, de elsőre ennyi idő után mégsem szalonképes azonnal ilyen szavakkal nyitni.
Ettől még a tény tény.
Leginkább pedig a felkészületlenségem miatt az érzés (hogy Mikoltnak oltást kellene kapnia, meg Borzsinak is, nekem meg valamit kinyomtatni, amit egyelőre meg sem találtam, és biztosan van még vagy hat dolog, amiről elfeledkeztem). Írnom kellene. Naugye.

Azért tegnap már gyártottunk Hannával egy új technika és rajzdobozt (kisebb kellett mint a tavalyi). Természetesen a lehető legkacifántosabb módon kezdtem neki, jól belebuktam (ez a titka a pulzusszámcsökkentésnek), aztán lett egy olyan doboz, hogy még. Igaz hogy kicsit karácsonyos (szarvasos, hópelyhes, de barna meg bézs meg picit óarany, és gyönyörű), de lesz még itt karácsony. Ahogy magamat ismerem, idén nagyon hamar ideér.
És nemcsak doboz lett, hanem került is bele minden ami kellett bele.
Picit lehiggadtam.
Pedig nyomtatni még mindig nem tudom honnan kellene, és a nyomtatónk sem jó.

Mondjuk a tervem az volt, hogy írok mindegyik gyerekről pár sort, de ez ma sem fog összejönni. :)
Pedig volt két szülinap is..
Ami telik tőlem, az ez a kép. :) Július elsejéről.

2014. július 26., szombat

Tombol a nyár

Egy csomó mindenről szeretnék írni, csak épp rohan ez a nyár velünk, de nagyon.
Most épp itthon, egy alig huszonnégy órás pihenőre, Zánkáról estünk haza este, és vasárnap hajnalban indulunk is tovább Erdélybe.
Most járt le egy mosás, és még aludni is jó lenne...

Amiről mindenképpen meg akartam hirtelenjében emlékezni, az a tegnapi nap.
Tegnap volt ugyanis a névnapom, ez mellékes, a 10. házassági évfordulónk, ez nem az, és tegnap este kaptam egy sms-t, miszerint nem hivatalosan, de benne vagyok abban a 60ban, akik szeptembertől a Bárczin levelezőn megkezdhetik főiskolás pályafutásukat.

Tudom, tudom, ezt nem így szoktam.
Kavarog bennem mindenféle, rengeteg érzés meg gondolat, de most megyek és kiteregetek :).

2014. július 7., hétfő

Egészen biztos

... hogy nem vagyok teljesen normális...
Holnap reggel Hannának balett tábor kezdődik, hazahozós, de kilenctől négyig fullprogram.
Csütörtöktől három nap Agárd.
A két középső valamikor elmegy a nagyszülőkkel Zánkára, pakolás, aggódás, Áron először megy ilyen messzire nélkülem.
Lelle pénteken három éves lesz. A lelkiismeret furdalásom leírhatatlan, Agárdot szépen rászerveztem erre.
Vasárnap családi ünneplés...
Három nap Zánka van mögöttünk, itt volt Sam és Isabella pár napot, kedden és csütörtökön délelőtt dolgozom (mindig), közben volt egy családfotózásom, és van két adagnyi lemaradásom.

És akkor két óra két perckor alvás helyett azon agyalok, hogy Mikolt hatodik szülinapjára kinyomtassam-e a blog rá vonatkozó részét, vagy inkább válogassak simán csak képeket. Mert a hatodik olyan fontos szülinap.

2014. április 14., hétfő

Tavasz

Abban, hogy nem írok sokáig, az a legrosszabb, hogy nagyon nehéz újra felvenni a ritmust.
Jó lenne legalább a gyerekekről megírni a gondolataimat... Naja. Mostanában arra a kérdésre sem tudok válaszolni, hogy hogy vagyok.
Komolyan...
Amíg cseppek voltak, sokkal könnyebben ment mögéjük bújni, ha bajom volt, akkor kibukott ide belőle a java. Most, hogy nőnek, és a saját utamat járom, úgy érzem, kevesebb a megosztható, talán a megosztani való gondolat is.
És persze egyáltalán nem erről akartam írni :). Hanem arról, hogy kimaradt a komplett március, ami úgy száguldott el, hogy még azt sem vettem észre, hogy közben tavasz lett.
Lehet, hogy mégsem ma kellene írnom.
Mindenesetre a késztetés ismét bennem van, a hullámzásom meg intenzív.
Miről olvasnátok?



2014. február 12., szerda

Új gyerek

Még december elején ködösítettem arról, hogy ismét valami újba fogtam.
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.

16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.

Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.

A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)

És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.

És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)

A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)

Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van. 
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.

Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája. 
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.

Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá. 
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni. 
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban. 
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)

Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.


2013. december 13., péntek

Margó

Nos nem a legjobb időzítés ez a mai nap sem az íráshoz.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.

Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.

2013. december 5., csütörtök

December

Az idén is maradt a minimálprojekt adventi vödör.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.


Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...



Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.


De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.

Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.


Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.

No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.

Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.

Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.

2013. november 26., kedd

Elakadt

Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.

Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.

Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.

Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.

Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.

2013. szeptember 20., péntek

Sam was in da house

Múlt héten, kedden este a semmiből jött egy üzenet...
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."

Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.

Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.

Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)

Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.

Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.

Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.

Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.



2013. szeptember 9., hétfő

Óvodáról

Mikolt holnap reggel újra oviba megy.
Nem gondoltam volna egy hete, hogy lesz még a lelkemben nagyobb vihar, mint akkor, de úgy tűnik, a szeptembert ennek az érzéshullámzásnak dedikálom.
Mimi új óvónénit kap (a harmadik évet kezdi a harmadik féle felállásban, és várhatóan még két felnőtt fog ki, majd bekerülni ebbe a pályafutásba... aztán iskolás lesz), én pedig voltam annyira figyelmetlen, hogy az első szülői értekezletre nem mentem el.
Mert nem néztem meg a honlapot.
Mert Hannával voltam elfoglalva.
Ami nem mentség.
Mindenesetre így csak hallottam az új óvónéniről, és igyekszem megőrizni az objektivitást, és majd holnap megengedni magamnak bármiféle érzést vele kapcsolatban. Nehéz.
Mimó várja a társait, készíti Áront, amiben elrejtve persze ott van minden alkalommal a saját aggódása is. Ő, Áronnal szemben azon kívül hogy tudja, hogy nem fognak egy csoportba járni, azzal is számol, hogy ez mit jelent.
Persze megtehetném, hogy kattogás helyett feltétlen bizalmat szavazok Mikoltunk életigenlésének, derűjének,szerethetőségének, de ez most a szeptember, még nehezen megy.

Áron segít. Úriember módjára, nagyon komolyan nyilatkozik:
- A fiúknak az a dolguk, hogy megvédjék a lányokat. Én fiú vagyok. Megvédelek.

Áron ovis pályafutása holnap még nem kezdődik el.
A vezető óvónővel kell beszélnem reggel, mert a kálvária (melyik csoportba kerüljön, kerülhet, hogyan, mikor...) a végéhez ért, úgy tűnik, hogy egy sima kiscsoportban lesz helye. Már csak meg kell erősítenem, hogy ez nekünk is megfelel.
Mert nemhogy megfelel (azzal együtt, hogy voltak fenntartásaim: Áron már beszokott, középső csoportban lenne a legjobb neki, ez az emeleten van, Mikolt a földszinten... mind elhanyagolható szempont egyébként) olyan helyre megy, ahova nyugodt szívvel viszem. Sőt.
Már csak az a kérdés, hogy mikor lesz vége a klasszikus csoportalkotásnak, mert addig Áji a legjobb helyen itt van mellettem.

2013. szeptember 2., hétfő

Ősz

Vasárnap reggel megérkezett az ősz. Ma már tagadhatatlanul érzem is... fúj a szél, a nappaliban pedig az imént lámpát kellett kapcsolni a meséléshez.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?

Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.

Tegnap volt az első nap.

Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani. 
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.

Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.

A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.

Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?

Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.

Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.

Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.

2013. augusztus 7., szerda

Barack

Nehezen engedem el a nyaralás életérzést.
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.

Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.

Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?




2013. június 1., szombat

A ballagás kellemes velejáróival kapcsolatban

Azon kívül, hogy Hanna várta, és hetek óta minden nap meghallgathattuk az összes verset és éneket a műsor repertoárjából, aminek eredménye, hogy immár Áron is birtokában van mindnek (magyar és német verzióban egyaránt :)), magamra rántottam a ballagó gyerekek ajándékának elkészítését. Nem azt, amit kaptak, hanem azt, amit adtak.
Mégiscsak családi kötelezettség, legalábbis annak éreztem nem kiadni ezt a hálás, meg munkás feladatot másnak, nem is szólva arról, hogy Csillának is ez volt az utolsó ballagása. (Ezt amúgy nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, és kicsit félek a következő évektől, annyira nagy biztonságot éreztem mindig, ha az ovira, és az oviban a gyerekekre gondoltam...)

Valami nagyon szépet szerettem volna készíteni, és mert minden évben valami nagyon szép készült eddig is, izgultam, hogy a megálmodottnak legalább részben megfeleljen az, ami végül kikerül a kezemből.
Egy fotókból, rajzokból, idézetekből álló kis könyvet álmodtam, mindenkinek apró részfeladattal. A gyerekek rajzoltak, a szülők felírták a gyerekek gondolatait az óvónénikről, dadusnéniről, vagy választottak egy idézetet és küldtek három képet. Egy babásat, egy kiscsoportost, meg egy aktuálisat. Az óvónénik, és a dadusnéni kapott egy egy papírt a ballagó gyerekek neveivel, és arra kértem őket, hogy írjanak három dolgot mindegyikről, azt, ami elsőre az eszükbe jut róluk.
Én fotóztam meg szerkesztettem, vágtam, ragasztottam, elégedetlenkedtem, aztán már nem is láttam, hogy milyen a végeredmény.
Valaha Dani kapott tőlem minden jeles alkalomra egy saját készítésű képeslapot, de azok azért egyszerűbben mentek, mint ez a mostani. Élveztem minden pillanatát, de mert összesen két napom volt végül a konkrét megvalósításra, szerda estére táncoltak a képek a szemem előtt.

Így nézett ki az ebédlőasztal két napig, csak reméltem, hogy Lelle és Áron lesznek annyira belátóak, hogy nem randalíroznak ezen a felén. Használtam mindent, amit itthon találtam, a régi újságpapír szélét, ami a gardróbban a felső polcon őrzött egy régi képet (még maradt a képnek is :)), sütőpapírt, maradék gombokat, szalagokat, no meg a gyerekek nyomdakészleteit, parafadugókat, és persze előmunkálatképpen két órát álldogáltam a kreatív bolt papíros polca előtt, mire sikerült kiválasztanom ezeket a gyönyörű kétoldalas kartonokat. (Ezek olyan szépek, hogy tényleg komolyan izgultam, hogy el ne rontsam a saját bájukat valamivel.)


Az írást egykori gimnáziumi osztálytársnőmre bíztam, aki mellesleg az egyik ballagó Pillangó anyukája is, és mert egyéb időpont nem volt alkalmas egyiküknek sem, a szerda este negyed 11et beszéltük meg.
Altattam, de Lelle nem aludt el, valószínűleg érezte a készültségemet, és mikor el akartam indulni, rettenetesen elkeseredett (takonyésnyálfolyósretteneteskiabálós sírással adta tudtomra, hogy vagy mindketten megyünk, vagy maradok...), végül mindenki békéje, és a cél érdekében magammal vittem.
Abban bíztam, hogy elalszik az ölemben.
Nem aludt, viszont kedves és mosolygós volt végig, összefirkálta a sajtcédulákat, éjfélkor húsleveset evett, meg eperlekvárt, majd fél egykor vette a cipőjét, és elköszönt.
Egyre lettünk készen, addigra trópusi eső kerekedett, nagyon romantikus volt, ahogy Lellét a paplanjába csavarva futottam az autóig, nehogy nagyon megázzanak a kész kincsek a kosaramban.

Csütörtök délelőtt apró simítások után végül elkészültek az ajándékok, külsejükben hasonlóak, tartalmukban személyre szabottak, és már én is szépnek láttam mindhármat. :) Kicsit nehezen váltam meg tőlük, de szerencsére az egyiket végigfotóztam, így ebben a formában megmarad nekünk is.
Íme az album publikálható oldalai, a többit a személyiségi jogokra való tekintettel nem csatolhatom. :)






A végeredmény fémgyűrű nélküli, a lapok egy natúr zsineggel vannak összefogva, a kerek kartonok a rajzokkal, és az idézetekkel pedig szintén egy egy oldalt adnak a dupla oldalak között.

2013. május 29., szerda

Névnapos

Mielőtt azt gondolnátok, hogy elfogyott a téma, megnyugtatni jöttem magam, hogy nemsokára már lesz is időm megírni mindent.
Most viszont aludnom kell, pedig még messze nem értem a végére annak, amit csinálok, és mert ráadásul titok is, így meg sem mutathatom. Egyelőre. Nagy fa ez kérem, de nem is én lennék.

Mindenesetre volt Hanna nap, akkor, amikor egyébként az Esztereket ünneplik mások, erről is írok majd, de tudom, hogy már egyszer kiveséztem, miért van május 24-én Hanna nap nálunk.
Édes volt, úgy várta, mintha a második születésnapja lett volna legalábbis.
Egyelőre ennyi, a többit nemsokára.
Megmutatni megmutatom, mert szépnek gyönyörű. :)

2013. május 16., csütörtök

Egy nap a világ

Igazolt elmaradásom egyik kardinális oka, hogy elég sok munka halmozódott egymásra ebben a hónapban, így ha van egy nyúlfarknyi időm magamra, akkor azt retusálással töltöm.
Időből van a legkevesebb, momentán versenyt futok érte magammal, tudom, hogy sikerülni fog, és a végén minden meglesz, de nem szeretek csúszni, ha meg mégis, akkor ledolgozhatatlan lelkiismeretfurdalás a vége.

A többi sorjában.
Volt ovis ünnepség, amire minden gyerekről csináltam egy képet, ezek pedig felkerültek a faliújságra, mellettük az anyukák képe a gyerekek ceruzájából. Mitagadás meghatódtam, pedig a felét tudtam ennek a titoknak.
Aztán volt még fotózás, mind emlékezetes, és mind olyan élményekkel teli, amik töltik az embert az esős napokra. :) Ezekről majd a másik blogban képes beszámoló is lesz valamikor.
Volt Áronbetegség, amiből két nap alatt gyógyult ki a gyermek, és senki más nem kapta el tőle, kivéve engem.
Mondjuk nekem lázam nem volt, lett viszont elragadó jazzénekesnő hangom, némi torokfájással és minimális orrfolyással.
Az egésznek nem kerítettem volna nagy feneket, ha nem szombaton lett volna az a nap, amit meglehetősen régóta, centivágással egybekötve nagy nagy izgalommal vártam.

Valamikor az év elején, egy munkás éjszakán egymásba botlottunk az FBn pár nagyon régi táncos baráttal, aminek az lett a vége, hogy a sírva röhögős beszélgetésen kívül összehoztunk gondolatban egy amolyan ősharmóniás tánctábort is. Ráadásul a Tánctanárúr is jelen volt az eseményen, úgyhogy nagyon nem is kellett győzködnünk, maga ígérte, ha lesznek legalább 20an, akkor megszervezi.
És lettek, sőt.

Szombatra még összeszedtem magam, bár volt azon az éjjelen minden, ami megkérdőjelezte, hogy képes leszek reggelre lábra állni, de az izgatottság és a mehetnék messze felülírt minden kifogást.
Így aztán kaptam egy egész napot reggeltől éjjelig, hét órányi táncolással, egy csomó régenlátott baráttal, meg olyan élményekkel, amiket nem is tudok szavakba önteni.

Egy időutazás volt az egész, olyan, mint egy osztálytalálkozó, csupa olyan szívemnek kedves ember társaságában, akik valamikor az életem részét jelentették. Azt hiszem mindannyian visszakerültünk abba a pörgős állapotba, amiben valamikor 2000 környékén lehettünk, amikor a többség befejezte a táncos pályafutását. Mondanám, hogy visszafiatalodtunk, de egyrészt most sem vagyunk öregek ;), másrészt pedig fizikailag azért na... szóval bírtam, de a hetedik óra után már nem volt hiányérzetem. :))))

Előkerült egy tonnányi régi fotó, és míg mi nem láttunk különbséget mostani, és 15 évvel ezelőtti önmagunk között, néhányunk gyereke nem ismerte fel a saját szülejét a képeken, vagyis nyilván eltelt az a 15 év nyomokat is hagyva, de ez bennünket cseppet sem zavart. Mindenki hozta a formáját, humorban mindenképpen, no meg sármban, és táncolni vágyásban főképp, és olyan nagyon jólesett menzán ebédelni, és szocreál épületben a koszlott kanapén csacsogni, majd elkésni a kezdésről.

A gyerekek nyomokban hiányoztak, este 9 felé már kezdtem üresnek érezni a kezeimet, de egy cseppet sem bánnám, ha egy év múlva meg lehetne ismételni ezt az egy napos kiruccanást ezekkel az emberekkel.
Mondjuk épp három évet kell várnom erre, csak hogy nem vesszen el a varázs, mondta a fővezér.
Mindegy is, én annyi mindent kaptam, hogy elképzelhető, hogy kitart három évig.
Most mindenesetre van egy részem, aki még mindig Agárdon ropja, miközben igyekszik a szürke hétköznapokra koncentrálni. És ahogy az FBn olvasom, sokan vagyunk ezzel hasonlóképpen. :)

Képek a gépemből, meg másokéból. :)  









2013. április 9., kedd

Ma van az a nap


Lelle ma épp annyi idős lett, mint Hanna volt akkor, mikor Mikolt született.
Nem tudok elmenni emellett a tény mellett, és egész nap az zakatol a fejemben, hogy új időszámítás kezdődik.
Nehezen engedem el, hogy itt befejeződött egy hosszú út, és mégis ezer apró jel utal arra, hogy jó ez nekem így.
A minap két pocakkal is találkoztam, és fel sem tűnt, hogy kisbaba gömbölyödik egy édesanya hasában. Meglepett. Meg természetes is volt.
Érezni vélem a mocorgásukat odabent, a belémégett pillanatok azonnal láthatóvá válnak, ha a születésükre gondolok, és minden alkalommal, ha a babakori képeiket nézegetjük, elönt valami igazán puha, semmihez sem fogható nosztalgia, azzal a biztos tudattal, hogy akármikor újra képes lennék szoptatni bárki csecsemőjét.

Aztán végignézek ezen a gyönyörű kis csapaton, és elégedett vagyok. Pont így, pont most, pont jó. Nem menne már nekem ennél több. Ennél több már csak kevesebb volna, ennél kevesebbet pedig nem adhatok.

2013. március 29., péntek

Készülődünk

Erre a maradék három napra megérkezett az ablakba a nyúlváró díszítés, mégha nem is maradéktalan egészben, és talán a lelkünkbe is a Húsvét, mégha egyelőre csak csírájában is.
Lelassulásról szó sincs persze, ennek oka a lázas készülődés.
Délután elutazunk, három napig csak lábat fogunk lógatni, és egymásra figyelünk majd.
Addig főzök háromfélét, és pakolok mindenkinek mindent, hogy ott már semmi tennivalónk ne maradjon.
Dani ma még dolgozik, mire hazaér útra készen szeretném várni. A gyerekek rettentő izgatottak, keveredik a tavaszi szünet öröme az utazáséval, és persze a nyúl körül is forognak a gondolataik.
Áron ma reggel elsírta magát, hogy miért nem megyünk most azonnal. A lányok lerajzolták amit elképzelnek, leginkább egy hatalmas medencét. Merthogy Kapuvárra megyünk, egy termálvíz mellé.
Én pörgök, közben peregnek a Húsvét képei a fejemben, és valahogy idén olyan régóta először megint értem, miről szól ez a gyönyörű, fájdalmas ünnep.








A nyúl szabásmintáját olyan sokan kérték már, és bár nem én vagyok a legjobb forrás, nálam sokkal profibb tildások és kreatívok vannak ebben a blogvilágban (köszönet érte...), Dóri jóvoltából íme egy egész kötet, amiben a liba is megtalálható, meg a nyúl is, és még sokminden egyéb is.
A papírnyuszik forrása pedig itt.

2013. március 27., szerda

Hivatalosan tavaszi szünet

Valójában téli.

Elég sok kimondatlan, illetve befejezetlen mondat kavarog bennem ezzel kapcsolatban.
Leginkább az, hogy miért is csodálkozunk ezen?
Hát nem megmondták már rég, hogy ez lesz a vége a sok dezodorálásnak, nejlonzacskónak, miegymásnak?
Addig nem hisszük, míg a bőrünkön nem tapasztaljuk?
Vagy könnyebb kényelmesnek lenni, az árral szemben pedig kicsinek, kevésnek érezzük magunkat?
Nem szívesen mondogatom a gyerekeknek hogy Benedek a hibás, ha március végén nincs meleg, és a medvére sem tudok ferde szemmel nézni, ha visszabújt ugyan, de attól még ittmaradt a tél.
Bár extrém hideg nem volt, csak rengeteg csapadék, és vannak bizakodó tudósok, akik szerint nem jött még el a jégkorszak.
Mindenesetre számomra ijesztő a klímaváltozás egyre gyorsuló mértéke, ahogy az is, mennyire nem veszünk tudomást arról, mi mindent tehetünk kicsiben. Örök dilemma ez persze, mennyit ér, ha egyesével tesszük a keveset, aztán meg mindenki éljen a lelkiismeretével ahogyan kedve tartja.
Pedig két választásunk van.
Vagy teszünk, vagy nem teszünk.
Én pillanatnyilag a négy évszak híve vagyok ehelyütt, és hiszem, hogy a nem tudás nem mentesít. Információval tele a háló, mindenki válogasson kedvére. HR helyén az erkölcstant becserélném ennél égetőbb és használhatóbb tudás szórására... Vagy a környezetismeret erről szól?

Ma az oviban nyúlosztás volt. A lányok lelkesen szaladtak az ablakpárkányon sorakozó papírkosarakhoz, Áron pedig tágra nyílt szemmel sóhajtozott. Mikor Csilla megjelent az ajtóban, hangot is adott a sóhajnak:
- Csijja, én is szejetnék egy kajácsonyi nyuszit.
Kapott (földöntúli boldogság), aztán hazacsúszkáltunk.
Azóta is szállingózik. Szép, szép, de csillag nincs a homlokán.