Nos nem a legjobb időzítés ez a mai nap sem az íráshoz.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.
Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














2 megjegyzés:
Ó, Kinga....
Iszonytosan nehéz ez, ez a legnehezebb, védeni a határokat.Szerintem ezt is megértik a gyerekek-amikor az anyjuk nem tudja megtalálni magát.Nagyon a helyén van a kifáradás a kimerülés meg úgy az egész...így december elején.Lehet hogy a nagyon illatos nagyon puha hangulat csak nekünk olyan fontos, ők beérik ha leülünk velük egy kupac mosott ruha mellé olvasni és ennyi.kitartás.
Megjegyzés küldése