A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron elsők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron elsők. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 16., hétfő

Lombos fa


Múlt hét szerdán végre pont került az ovikérdés végére.
Amilyen súlytalanul indult, úgy nehezedett rám végül az utolsó pár napban a felelősség mindenki felé. Hogy úgy döntsek, hogy abban az észérvek mellett a szívem diktálta irány is érvényre jusson, hogy ne bántsak senkit feleslegesen, és hogy ne okozzak kellemetlenséget, plusz feladatokat senkinek.

A megoldás hirtelen, és váratlanul született.
Áron a cica csoportba került, ahol ő majdnem a legidősebb, és gyaníthatóan a korosztályát meghazudtolva valóban ő lesz a legérettebb.
Csütörtökön délben, amikor Mikoltot elhoztuk, fel is lépcsőztünk a csoportba, hogy megmutassuk magunkat, amúgy formálisan, hiszen engem is, Áront is jól ismer mindenki.
A folyosón Sigi néni jött szembe, az egyik óvónéni, mosollyal, lendülettel, a maga huszonpár évével, és azonnal németül szólt Áronhoz, aki ettől egy cseppet sem jött zavarba.
Betessékelt bennünket az öltözőbe, ahova Rita néni is kijött, és negyed óra alatt vagy tizenötször ölelte meg, puszilgatta meg Áront.
A kis kontaktusfüggő gyerekem pedig lubickolt ebben a szeretetben.
Két jel közül választhatott, a szilva alul maradt a jombos fával szemben.
Egy picit ismerkedtünk a szobával, ahol a nagy szőrös cica lakik, aki már meghalt (plüss). Végül kezet mosott a fürdőszobában, elképesztő rutinja van a testvérek miatt... aztán elköszöntünk (apró részletekkel nem terheltük egymást, én elmondtam, hogy Áron egy napsugár, ők meg azt, hogy milyen jó, hogy ide került), és eljöttünk.

A lombos fa, ahogy azóta már szépen begyakorolva ejtetik, két napig még alvás alatt is a nyakában lógott.
Csütörtökön mindenhol, mindenkinek mesélte, hogy ovis lett, határtalan volt az öröme.

Ma reggel elérkezett az első ovis nap. Legalábbis Áron számára.



Áron a sünis hátizsákkal indult, Dani vitte. Ahogy mindegyikük elsői meghatnak, Áron esetében sem maradt el a szívdobogás, és a várva várt telefon Danitól, hogy hogyan sikerült odaadnia ezt a kisCsillagot az óvónéniknek.

Pont úgy, ahogy a lányoknál, Áron is, miután átvette a cipőjét, és elköszönt Danitól, ment a dolgára. Régen beszoktattuk már őt. Mégha nem is tudja pontosan, milyen lesz ovisnak lenni, rengeteg apróságot ismer, és azzal is tisztában van, hogy mindez az ő kizárólagos világa. Nélkülünk.

Délben Lellével mentünk érte. Ebédelt még, nem zavartuk.
Ragyogó arccal jött ki, megölelt, aztán ment kezet mosni. Sigi néni első mondta az volt, hogy szétolvadtak tőle, annyira cuki. Biztosítottam, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként, mire arra kért, hozzak magammal néhány rongyot, mert ez kibírhatatlan olvadozás nélkül.
És hogy mennyire őszinte?
Áron, mikor végzett a fürdőszobában, odaszaladt Sigihez, megölelték, megpuszilgatták egymást, majd megkereste Rita nénit is, aki leguggolva ölelte meg, és mondta el többször, hogy mindjárt holnap és újra találkoznak.
Öltöztetni sem kellett, leült a padra, levette, elrendezte a szandálját, felvette az utcai cipőt, megfogta a mellényt, pulóvert (kérdeztem, hogy vigyem-e, lovagiasan visszautasított), és kisétált.

Délután nagyon nagyot aludt, és volt néhány nehezebb pillanatunk is, de ez így van rendjén.

Megnyugodtam, de minden saját érzésem eltörpül amellett az öröm mellett, ami Áron arcáról leolvasható. Biztosan lesznek még a mainál nehezebb napok is, de a legfontosabb ma megtörtént.
Elindult a harmadik is.

2013. április 11., csütörtök

Hit the road

Tegnap előtt, hat év után először indultunk el babakocsi nélkül úgy, hogy egy gyerek sem volt ránkkötve sem.
Hanna megkapta Matyi gyerekkori bringáját, ezzel pedig kezdetét vette az öröklés sorozat, mert így Mikolt Hanna régi kék biciklijével jöhetett, Áron kipróbálhatta végre Mimi régi kisbringáját (szintén egy huszonéves darab), Lelle pedig a magától értetődőnek vette, hogy beálljon a sorba a kapunál egy kismotorral.

A nagylányok zökkenőmentesen szoktak hozzá az új járgányokhoz, és Lelle is hihetetlen rutinnal motorozott, leszámítva, hogy minden csatornafedőnél leszállt, és kért, segítsek átemelni a járművét, aztán fogjam meg a kezét, hogy át tudja lépni a nagyobbnál nagyobb rácsokat. :)

Áron némi segítség után egyes szakaszokat teljesen önállóan tett meg, hogy nem tekert végig, annak egyetlen oka van, nézelődés közben elfelejt pedálozni, amitől aztán jól el is dől. Ha marad a tavasz, akkor egy héten belül zsebre tett kézzel sétálhatunk mellettük. Illetve futhatunk utánuk.

2012. október 7., vasárnap

Félálomban

... hallottam, hogy Áron felkelt, átkúszott a miágyunkba, aztán vissza a sajátjába hogy hozza az itatóját. Aztán elaludtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra emlékeszem, hogy derengett, megy lefelé a lépcsőn.
Mire lejutottam hozzá, az asztalnál ült, előtte egy tányér:
- Mama, ettem kekszet. Nagyon éhes voltam.
A konyhapulton egy pohár, a kibontott almalé és víz.
Mitagadás, elérzékenyültem...
Felírjuk...
Áron két éves és alig 10 hónapos korában reggelit készített magának.
A tanulság: újabb rizikófaktorral gazdagodott a családi repertoár. Azt hiszem a késeket a mennyezetre szerelem. Jobb nyugodtan aludni...

2012. április 19., csütörtök

Hétköznapi csodák

Lelle tapsol.
Meg álldigál...
Ez utóbbit nem láttam, mert a nagypapának tartogatta, aki ma este gyermekfelügyeletet látott el nálunk, míg én máshol hédereltem.
Majd holnap megmutatom, ha a kisasszony engem is szándékol majd elkápráztatni.
Úgy meghatódtunk az édösapjával, mintha először történt volna gyermekes életünk történetében ilyesmi, pedig egyrészt semmi meglepő nincs abban, hogy a profi mászó a következő gyakorlaton ügyködik, másrészt meg igenis megható minden ilyen első dolog.


Éppúgy, mint Áron új attrakciója.
Van abban valami, hogy a nagycsaládban a nagyobb húzza a kisebbet, ezt Áron beszélőkéjén szépen le is lehet mérni, mert olyan szavakat használ, amit Hanna valószínűleg először egy hete hallott... de az is igaz, hogy a mi Hannánk az anyasági versenyen az élen végezne, olyan profizmussal teszi amiről úgy gondolja, kell, hogy lassan nyugdíjba is vonulhatok, mert nem lesz semmi tennivalóm. Ráadásul mindezeket meghökkentő türelemmel és leleménnyel, sokszor pironkodva a magam bénaságán hallgatom, ahogy a legkreatívabb ötletekkel áll elő, aminek következtében megtörténik mindaz, ami ha én kérem teljesen reménytelen. Öltözés, pelenkacsere...

Tegnap délben, a gyerekek már az emeleten randalíroztak, míg én romtakarítottam odalenn, hallom ám, ahogy Hanna kis nyomást gyakorol az öccsére, akinek egyébként az a kényszerképzete, hogy a wc megeszi...
- Ugye kis Áronka, hogy szeretnél a wc-be pisilni? Ugye, hogy felülsz a wcre? Milyen ügyes vagy!
Szuggesztív kommunikáció című tantárgy, pszichológia szak ötödév.
Mondja tovább:?
- Jól van, nagyon bátor vagy!!!
Aztán csend, csak hallom, hogy a lányok megunták a várakozást, és kimasíroztak a fürdőből.
Pár perc elteltével Áron kikiabál:
- Kéééész vagyok.
Alig hittem a fülemnek, futottam fel, hogy a saját szememmel lássam a tényt is. Hanna gyorsabb volt nálam persze, agyondicsérte a kicsit és közben mondogatta neki:
- Megmondjuk a mamának is, milyen nagyfiú vagy már!

És aztán persze mind nagyon boldogok és büszkék voltunk Áronra, mert valóban belepisilt a wc-be, de ez még semmi, mert a szűkítőt is feltettem neki örömömben, ő meg annyira örült annak, hogy én örülök, hogy újra pisilt.
Meg délután is, meg este is.

Aztán reggel levettem a pelusát, és akkor is sikerült, ezen felbuzdulva elővettük a "bugyikat" csak mert az alsógatya szót még nem ismeri, és délelőtt kétszer cseréltük újabbra és újabbra, úgyhogy végülis nem teljes a siker, de alakul.
Elvárás nincs, Áron kérte a gatyát, a pelusra délben nekem kellett rábeszélnem. Picit.
Időnk és pelenkánk mint a tenger, holnap azért megint megkérdem, bugyi, illetve gatya, vagy pelus.

Hanna 3d-ben rajzol, Mikolt pedig azt kérte, tegyük Hanna ágyát az övé mellé. Most van egy 16nm-nyi gyerekszobánk, amiben 4nm-en zsúfolódik minden, a maradék a tánctér. Viszont kuckós, és jó őket egy kupacban látni.

2011. november 12., szombat

Kultúrálódnak

Ha valami nagyon hiányzott Malajziában, akkor azok a gyerekeknek szánt kulturális események voltak.
Innen nyilván azt gondolni, hogy abban a kultúrában mennyire színesen változatos ezen alkalmak tára, de a nagyobb vallási ünnepeken kívül (amelyeket kicsik és nagyok egyaránt megünnepelnek, ám főleg családi berkeken belül (kivéve a templomokban és a plázákban zajló egyéb akciókat mondjuk egy kínai újév okán összecsődített tömeg a sárkánytánc alkalmával) nem sikerült belebotlani semmi olyanba, amit kifejezetten azzal a szándékkal kezdeményezett volna bárki, hogy a kicsinyek lelki, szellemi épülésére szolgáljon az ő nyelvükön, és erre külön helyet, alkalmat keresett volna (egy Elmer előadástól eltekintve, amire viszont a távolság miatt nem jutottunk el sajnos...).

Biztosan mi sem kerestük elég kitartóan a színházakat, cirkuszt, mozit, szervezett játszóházat, hosszú idő után az egyetlen, ami szembe jött velünk, az a genting gigakomplexumában tartott néhány koncertet hirdető óriásplakát volt a hegyre vezető úton kiplakátolva. Ja és hogy el ne felejtsem, egyszer betévedtünk Danival az operába, ahol az egész évben tíznél kevesebb előadást hirdettek, ezek közül néhány könnyűzenei koncertet...
Az egyetlen hely, ahová sajnáltam, hogy nem jutottunk el, egy felnőtteknek szánt táncelőadás lett volna Bangsarban, érzésre valami Trafóhoz hasonló dolog, de ez is csak heti rendszerességgel lett volna elérhető, ha egyáltalán.

Őszintén szólva "megéheztünk" kultúra terén ez alatt az egy év alatt rendesen.
Amikor itthon a kisfalunkban a Betűtészta névre keresztelt csodagyerekkönyvestárban (ahová betérni már önmagában frenetikus élményt jelentett nekem is és a gyerekeknek is) a kezembe került egy kis füzet, a PEhez hasonló, csak gyerekverzióban, megdobbant a szívem... akkor éreztem először talán, hogy igazán jó döntést hoztunk, a gyerekek szemszögéből mindenképpen.

Aztán, amikor Hanna először ment balettra, majd loholtunk, hogy elérjük a néptáncot (szintén mind helyben), akkor ismét ez a melegség töltött el... a hagyományok őrzése, a gyökereink ápolása, és emellett valami klasszikus, de nem azért, mert mindenki más is balettozik, hanem mert balettozni Lilivel élvezet... ennél többre nem is vágyhattam volna, hacsak arra nem, hogy Hanna ragyogva libegjen e kettő közben, Mikolttal karöltve.

Aztán jött egy email Zsófitól (akik ma épp a Bálint házban vannak egy előadáson... (Zsófi, nem tudjuk a számodat :(:( és teljesen kiment a fejemből a mai nap is...)), majd egy másik lánytól, hogy menjünk színházba.
A gyerekekkel még sosem voltunk ilyen rendezvényen, csak ha valami alkalom adtán épp beleboltlottunk egy bábelőadásba, vagy egy szabadtéri koncertbe. De úgy, hogy az összessel nekiindultunk volna egy ilyennek, erre még nem volt példa.
Pedig Hanna már elég nagy és Mikolt is színházérett, Áront pedig mostanban lehetne szoktatni. Lelle ott érzi jól magát, ahol a cici van, így ő nemtúlszabad választásból, de akár jöhetne is.

Hanna két hete Nagykovácsiban járt, egy Hófehérke darabot néztek meg az ovival, azóta is táncol itthon, és játssza ő is, amit látott. Amikor elmeséltem neki, hogy szombaton színházba megyünk, teljesen lázba jött, és nem győzött kérdezni, hogy mit fogunk látni, mikor indulunk már... A csipkerózsikát szerette volna megnézni, természetesen :):).

A Stúdió K Színházban jártunk, a Kacskaringó című előadáson.
Nagyon jó volt.
Korán érkeztünk, a gyerekek színeztek az előtérben, az egész hely hangulata sokkal inkább valaki otthonához hasonlított nekem, mint egy közösségi térre, és ez nagyon jólesett. Áronnak nem kellett jegyet vennünk, arra számítva, hogy ő majd az ölemben ül, de mikor végre bemehettünk a színházterembe, azonnal feltérképezte (végigmászta-járta) a nézőteret, és lehuppant Hanna és Mimi mellé. Idővel jött csak át hozzám, és egész végig tátott szájjal, és tágra nyílt szemmel figyelte a darabot.
A lányok szintén áhítattal nézték a történetet, ami nem volt hosszabb, mint fél óra, és ráaádsul zseniális zenei aláfestéssel, és díszlettel varázsolták el a kicsiket.
Lelle öt perccel a befejezés előtt ébredt éhesen, ekkor váltottuk egymást Danival, így még ő is látott valamennyit a gyerekekből is, meg az előadásból is.

Befejezésként egy képzőművész lapokat osztott odakinnt, és festeni lehetett, kinek kinek kedvére. Lelle jóllakott, a többiek pedig szintén, szellemiekben, lelkiekben.
Az már csak hab a tortán, hogy olyan családias beszélgetéseket folyatattunk ismerősökkel és még nem ismerősökkel egyaránt, amiből azt hiszem a következő hétre is marad nekem.

Nagyszerű volt, köszönjük szépen a meghívást, ahogy elnézegettem a kis csapatot, nem ez lesz az utolsó kultúrélményünk az idén. :)

2011. október 25., kedd

Táviratilag a fontosakról

Hanna
Márkusszal angolul beszélgetnek. Rengeteg szót ismer és használ, és néhány többszavas mondatot is hallottam már tőle. A minap például ezt kérdezte: Where is grandma? Where is she? Tegnap este pedig simán utánam mondta ezt a nem is olyan rövidke mondatot: Aron this is not yours please don't take it away from me.
Változatlan lelkesedéssel megy oviba, és rettenetesen el is fárad. Sosem látott zabolázatlansággal viseli a délutánokat, nem kevés konfliktussal tarkítva tesóügyben.
Várja a szülinapját, ami idén úgy tűnik kissé háttérbe szorul majd, remélem csak a napján, ugyanis úgy tűnik, aznap költözünk...

Mikolt
Egyre jobb testvére Áronnak. Együtt játszanak mindenfélét, szövetséget kötöttek, sokszor még Hanna jelenlétében is inkább egymást választják. Mikolt minden reggel azt kéri, fonjam be a haját, és tényleg hagyja is. Ezzel a fonott hajjal egész nap rendezett az oroszlánsörény, és ráadásul nagyon szép tőle.
Sokat cumizik, ennek egyáltalán nem örülök, és csak reménykedem, hogy ha rendeződik az életünk, lesz egy kicsivel több energiám leszoktatni. Egyébként is jó sok konfliktusunk van, ismét felkerült a hisztigúnya, nem akar semmiben sem kompromisszumot kötni, és ha ehhez még fáradt is, akkor végképp kezelhetetlen. Figyelem és igyekszem érteni, megérteni, elfogadni, de nem mondanám, hogy mindig mosolyogva megy ez.

Áron
Fantasztikus iramban fejlődik a beszéde, minden nap számtalanszor rácsodálkozunk, miket és hogyan mond már. Teljesen abbahagyta a szopizást, gyakorlatilag mióta Magyarországon vagyunk, nem kért cicit, pedig látja Lellét enni... Ami megmaradt viszont, az a kezem simogatása elalváskor. Ha épp Lellét szoptatom, akkor rám mászik, és addig ficereg, míg nem talál rajtam egy szabad felületet, amit fogdoshat.
Sokszor a mellénk húzott kiságyban éri az álom, olyankor kinyúl, hogy elérjen. Ha van valami a kezében, akkor az egyikkel engem, a másikkal a játékát fogja, és ha fordul, akkor cserél is. Egyébként is szenzációs, hogy úgy képes aludni akár reggelig is, hogy nem ejti ki a kezéből a kincsét. :)
Tegnap este egy autóval aludt el. Mikor már éreztem, hogy kezdi elveszíteni a tónust, megfogtam az autóját, ami igazából egy mentőautó volt... Azonnal visszarántotta a kis kezét, miközben felháborodva rámmordult... autó! :) Majd javított: busz... és elaludt :):) Kezdhetem gyakorolni a járművek neveit :):)
Ma reggel pedig odajött, megölelt, és azt mondta: mama szejet. Mit is mondhatnék... :):)

Lelle
Tegnap találkoztunk az általam ismert 4. Lellével. Jól megszemlélték egymást a miénk, meg a másfél év körüli. :) Az ő anyukája is ránkcsodálkozott, meg is beszéltük, hogy nem túl gyakran találkozik az ember egy Lellével. :)
Lellike egyre több időt hajlandó hason tölteni, de a támaszai neki is elég gyengécskék. Gyakoroljuk, de még nem látványos az eredmény, inkább könyököl, meg rágcsája a kezeit, közben nézelődik. De legalább már nem kiabál az első másodperc után. :)

Este először hangosan kacagott. :) És hiába már negyedjére éljük át ezt a csodát, ezek az elsők mind varázslatosak.
Természetesen Dani volt a kiválasztott, játszottak, és Lellének annyira tetszett, hogy hosszan nevetgélt a kis gribedlis. :)

2011. október 22., szombat

Lovak minden mennyiségben

Sokszor volt már szó a gyereke állatszeretetéről, és arról is, mennyire nagy öröm nekem látni, milyen magától értetődően kapcsolódnak az állatokhoz a mieink, Hanna minden félelem nélkül, Mikolt némi tartással, de nagyobb kíváncsisággal, Áron pedig zömmel a ettő között balanszírozva, de inkább osztozva Hanna lelkesedésében őszinte rácsodálkozással.

Malajziában nem volt túl sok alkalmuk állatos élmények halmozására, a tó mellett kutyáztak, a boltban macskázta sokat, halakat etettünk gyakran, és hétvégénként nyulaztunk, őzikéztünk zömmel. A lovaglást, a lovak közelségét meglehetősen korlátos keretek között tudtuk csak elérni, pedig Hanna nagyon szeretett volna akár minden nap találkozni velük, nem is beszélve a lovaglás gyakorlásáról. De akármennyire is szerettük volna mindannyian folytatni a magyar hagyományokat, ott erre nem volt mód.

Igy aztán természetes, hogy amint Feri felvetette először, hogy lenne-e kedvük, számolták a napokat, hogy mikor mehetnek ismét Csobánkára, Szofihoz és a többiekhez.
Ma másodszor voltak, és mert Danit inkább a munka szólította, csatlakoztam hozzájuk a két kicsivel együtt.

Hanna a lovardában már otthonosan mozog, bemegy az istállókba, és figyeli, melyik lóhoz lehet közel menni, melyik engedi, hogy megetesse, megsimogassa.
Hátul vannak a pónik, hozzájuk egészen közel lehet menni, Hanna persze kihasználja a lehetőséget, és barátkozik. A lovak pedig érzik ezt a fajta nyitott, szeretetteljes közeledést, és engedik. :)


Fantasztikus látni mindezt, nagyon nagy öröm Hanna felszabadultságát élvezni, akár a földön van, akár a nyeregben.
A kicsik pedig ellesik Hanna lelkesedését, Mikolt bár óvatosabb a földön, a nyeregben magától értetődő bizonsággal ül, és csinálja amit az oktató kér tőle. Egy éve még egy virsli húzóereje kellett az önálló munkához, ma már erre távolról sincs szükség. :) Mimi ügyesen, a maga mazsola módján kőröz a karjával, ül háttal a nyeregben, és miután vége a foglalkozásnak, magától megy és köszön a lónak, simogatja meg a fejét.
Érzik, hogy a ló és a lovas közt van kapcsolat, fontos nekik is ezt kimutatni, nekem pedig mitagadás végtelenül örömteli a látvány.

Ma Áron sem maradhatott ki a sorból, amint látta a lányokat kobakban, neki is a fejére kellett tenni egyet, és ő is büszkén ült fel a nyeregbe, sőt le sem akart szállni, mikor végre egymaga lehetett odafenn. Eljön még az ő ideje is... gondolom hamarosan.

Jó levegő, szép lovak, édes gyerekek... kell ennél több?...

2011. október 15., szombat

22 hónapos lett a kisdömper

Olyan nagy lett...
Nemsokára két éves, de nekünk inkább még alig két éves.
A három legnagyobb változás ebben a hónapban az új fogacskák, a beszéd, és a hosszúujjú-szárú, sok ruha.

A fogakkal, mint mindig most is együttjárt a bújósság, leginkább a letehetetlenség :), amire főképpen Danit szemelte ki magának, de ha Dani nem is lett volna kéznél, akkor is inkább férfiakat keresett magának, mondjuk Ferit, vagy Matyit. Az alsó szemfogak, és a bal kettes bújt ki, a felső szemfogacskák már áttörtek, de gyanítom, ezek is okoznak még fájdalmat néhanap, mert igen változatos a hangulata napról napra. Rosszabb periódusaiban rettenetesen hisztis lesz, sokat sír, megsértődik hamar, és cipelni kell álló nap.
A homeos kúp (végre eszembe jutott, hogy ilyen is van) sokat segít az éjszakákon, gyakorlatilag végigalussza a mellettünk álló kiságyban. Ha fel is ébred, akkor is elég, ha megsimogatjuk... igen, akár Dani is elég most.
Kíváncsian várom, hogy ha hazaköltözünk, milyen forgatókönyv szerint változik ez, egyelőre nem is tervezek, vagy ha igen, csak azért, hogy az ágyát be lehessen tenni valamelyik szobába.

Az ősz egyben a sok sok ruhát is ránkkényszerítette, Áron lelkesen öltözik, nem gondoltam volna. Persze néha előfordul azért, hogy zokniban, vagy mezítlán szökik ki az ajtón, és nem zavarja, hogy odakinn farkasordító hideg várja a benthez képest.

Ezzel együtt természetesen új szavakkal bővült a szótár, úgy, mint tapusz (kapucni), és zokki, meg sapi, sapo, és tabát. A kétszavas mondatok tára is bővül, természetesen fogalmam sincs mikkel, mert lejegyezni teljességgel lehetetlen, az egyetlen, amire emlékszem, egy autótologatásos játék kommentje volt, miszerint: autó megy. haza megy. Ellágyult a szívem tőle. :)
A kedvencek most a mezözűsz, amit énekel az autóban, mikor megállunk, és sokáig nem tudtam, mit jelent, mára kiderült :):) megjöttünk. Aztán itt a titössz (kikötsz), amit szintén énekel, a tepüt (ketchup), a nejész (nehéz), amit összeráncolt szemöldökkel préselve mondogat, a pios (piros), amit helyesen használ, viszont minden színre is :).
Egyre tisztábban szól, egyre kevésbé sejpeg, kifejezetten szépek az ó-i, például.
A leggyakrabban használt szava mostanában ez:



Nagyhangú, erős akaratú, figyelmen kívül hagyhatlan kisdömper, igazi fiú, akivel nekem talán a legnehezebb, akivel elindulni olyansmi, amit háromszor veszek fontolóra, mert hangos, erős akaratú és kisdömper. :)
A minap fiús családban voltunk vendégek, akkor azért látszott, hogy mindennek ellenére lányok között szokott, hogy ez előny-e vagy sem, majd kiderül. :) Nekem jólesett látnom mindenesetre, hogy tud ő csendesebb, lágyabb lenni, mint idehaza.

2011. október 6., csütörtök

Áron kétszavasai

Azt hiszem ez a kedvenc korszakom.
Amikor elkezdenek beszélni, és hirtelen egészen új perspektívát kap a velük való lét. Végre bele lehet látni kicsit a fejükbe, és néha még azt is le lehet követni, hogy egy egy gesztus mit is jelent az ő értelmezésükben. Nem mintha a szavak jobbak volnának sokszor a jól bevált egyéb kommunikációs csatornáiknál, de mégis olyan megható, ahogy formálódnak a szavak, tisztulnak, gyűlnek, hosszabbodnak.

Az első három szótagos szavaknál már majdnem könnyek szöktek a szemembe, pedig ez már a harmadik gyermek... A legédesebbek a papajom, meg a pijjangó, amit nagyon mély basszusban, hihetetlen hangosan mondogat. :) És persze, amikor ezek már megvoltak, tudtam, teljesen felesleges gyűjtenem a szavakat, mert ez itt a szótári robbanás, vagyis napi rengeteg szóval bővül a repertoár, még akkor sem tudnám követni, ha cetlivel-cerkával felszerelkezve rohannék a villámúrfi után. Hátmég Lellével a kezemben.

Azért megemlékeztem magamban csendesen, hogy lám, eljött az idő, és már nem csak utánunk mond, hanem előre is, magától is. Kész a kapcsolat a fejében szó és kép között. Majd vártam, mikor indul el az újabb csoda, a mondatgyártás.
És lőn.
Eddig összesen háromszor hallottunk tőle kétszavas mondatot, az első kettőre szégyen vagy sem, nem emlékszem, csak tudom, rettenetesen édes volt. :)

Ahogy ma is.
És olyan nagyon jellemző a mostani kapcsolatukra ez a kis szösz.
Ma reggel a nappaliban vártam, hogy kinyíljon a szemem, közben a két (kiskakas) középső a fürdőben zúzta egymást. Perszehogy sírás lett a vége (mostanában azért már nem egyértelmű, ki húzza a rövidebbet), Áron jött megbántva, azzal, hogy:
- Mimi ejvesz.
:) Még sosem örültem ennek ennyire...
Egyébként is megölelgettem volna, de ma különösen sokáig puszilgattam a kis kereket.

2011. szeptember 24., szombat

Áron szókincse

Elképesztő sebességgel gyarapszik, minden nap egy csomó új gyöngyszemmel gazdagodik. Nekem ez a legérdekesebb időszak, kissé feledteti azt a sok csibészséget, amivel amúgy teletűzdeli a napjainkat a kis dömperünk.

Eddig csak két szótagú szavai voltsak, mostanra néhány három szótagú is bekerült a repertoárba, olyanok, mint papajom, pijjangó, madasja (magasra).
És a teljesség igénye nélkül, íme a lista:
Labda, lufi, csoki, fagyi, csípős, szúrós, hideg, ebéd, enni, inni, víz, éjes, nehéz, magas. Ide, oda, ezt, valamint a nagyon fontos this :), onnan, innen, haza, jába, zokni (alakul, inkább jufi :)), feje, szeme, keze, nyakba. Majom (ami tegnap még csak maj volt), eli, nyúl, hápháp, cica, amm (krokodil :), mert a kinyitós könyvben a krokodik a szájában tartja a csemetéit). Bácsi, néni, baba, Hanna, Mimi, Jejje, Mama, Papa, Peti, Pali. Nem. Autó, tratto, chouchou (vonat), busz (és ha autót merek mondani, ráncol, és javít), hepü (repülő és helikopter), hajó. Sír, lift, ajsz (alszik), gömb, hájó (halló), csúszda, hinta, bibi.
Valamint énekel :). A kedvencem az éjjáéjjájó (old Mac'donalds had a farm) :)).

Bármit utánunk mond, és irtő büszke, ha sikerül. :) Ahogy mi is. :) És nyilván egy csomó mindent kihagytam a listából... majd igyekszem fülelni, és írni.

2011. június 28., kedd

Most még tudom követni

A lányoknál sosem sikerült, és mert tudom, hogy nem sokáig marad ez ennyire könnyen dokumentálható, gyorsan megemlékeznék arról a csodáról, amit Áron új szavai jelentenek nekem.
A héten azon kívül, hogy gazdagodott a kincs, sok szót magától használ már, helyesen.

Fogja a babát, hozza, és mondogatja hozzá: baba.

A pólóm felcsúszott a pocakomon, egy kis darabja kilátszik (pedig kismama póló ám). Szemfülesünk odaszalad, de már út közben formálgatja a kis nyelvével, hogy mire odaér, hogy rápaskoljon, ki tudja mondani: Lelle :):) Hogy mennyit ért abból, hogy az mi, nyilván fogalmam sincs, mindenesetre ilyenkor elmesélem neki, hogy ki is az a Lelle. (egyébként pedig ezt speciel tisztábban ejti, mint Mimi :):) bár a Jejje Józát is nagyon szeretem)

Örömtoporgással érkezik a teraszról, vödörrel a kezében, és mutogat bele, közben kurjantgat, tita. Egy kis csiga lakott odabenn. :)

És persze rendületlenül mondja, hogy autó, az ó-t hosszan kerekíti. :)

Keresi a testvéreit, kiabálja nekik: Hannna, Mimmi :):) Reggel pedig mutatja az ajtajukat, hogy cssss, mert tudja, ők még alszanak.

Az új szavak: Peti, ezt, ott, bum, nem, hess.
És mindent próbál utánozni... jó átélni újra ezeket azt, visszajönnek a lányokkal kapcsolatos emlékeim, és olyan érdekes, hogy mindegyikük másként kezdte a dumálást. Hanna addig nem szólalt meg, amíg nem volt kristálytiszta a szó. Mikolt nagyvonalúan utánzott, ahogy sikerült, úgy volt jó. Áron is utánoz, nem mondja a szavak elejét, nem kettőz, nagyon figyel, és igyekszik minél pontosabb lenni, de ha nem sikerül, akkor is beszél, és addig gyakorol, míg egyre tisztább a szó.

Hamarosan lesz három dumaládánk :)

Update...
Kifelé menet aszongya, tip (cipő), aztán itt bent felveszi a telefont, és közli hájó...

2011. június 25., szombat

Épít

Amikor Peti január végén megérkezett, sokszor próbált kevés sikerrel Áronnal konstruktív játékokat játszani. Neki tetszett volna, ha egy vonatsínt össze lehetett volna építeni, de Áron akkoriban a második sín után szétszedte a készülőben lévő művet, így Peti sóhajtva feladta.
Azzal bíztattam, hogy eljön majd az idő, amikor Áron fogja kérni, hogy építsenek... Nem nagyon hitt nekem. :)

Mígnem egy pár napja...
Azt hiszem végképp elrontottam a lányokat... minden délben (míg én megeszem az ebédemet... csendben, egyedül...) megnézhetnek néhány mesét, mondjuk nagyjából húsz percnyit. Áront nem nagyon érdekli a dolog, bár amikor a távirányító a kezembe kerül, lelkesen toporog a képernyő előtt, aztán három perc múlva csendesen eljátszik mással.
Az egyik mese a Chuggington, Thomas mintájára vonatos, íme a főcím :)



Áron természetesen szereti, a zenéjére táncot lejt, nagyon édes, ahogy a ritmusra mozgatja az egész testét :)
Aztán a minap, a produkció után a sarokba robogott, ahol a kisvonatokat és a síneket tároljuk, és a kosárból a szőnyegre vitt egy darabot, majd visszaszaladt a kosárhoz a következőért, összeillesztette az elsővel (forgatnia kellett, hogy egymáshoz passzoljanak), majd újra szaladt... míg egy tisztességes kis pályát varázsolt.
Annyira ügyesen, és olyan kitartóan sokáig, hogy még volt időm arra is, hogy letotyogjak a kameráért, és megörökítsem a legkisebbünk első, önálló, konstruktív alkotását.


2011. április 18., hétfő

Mind itthon

Bár sokat javult az egészségügyi helyzet, ma a biztonság kedvéért még nem mentek a lányok oviba. Folyik az orruk rendesen, és tüsszögnek folyamatosan.

Áron jóval szebben köhög, nap közben szinte nem is hallani. (a történethez még hozzátartozik, hogy tegnap mindet elküldtem Danival az ügyeletre, hogy hallgassák meg őket. Nem a mi orvosunk volt, de ha ez a mostani lenne az állandó, akkor valószínűleg nagy bajban volnék, mert sem nem szimpatikus, sem nem jó orvos... szerintem. Nos Daninak, aki az influenza tüneteit produkálta négy féle gyógyszert írt, köztük antibiotikumot is, a lányoknak pedig a megfázásukra valamit... Áron meghallgatta (miután mindet kiküldte, hogy túl sok a három gyerek a rendelőben egyszerre... ), és azt mondta, vigyük be a kórházba, mert neki ez nem tetszik. Jól rámijesztett, de ösztönösen tudtam, hogy nagy baj nem lehet, mégis jobbnak láttam alvásidőben elvinni.

Szegénykém természetesen elaludt út közben, nagyjából 20 percet pihent is, majd a kórházban felébresztették, megmérték (10 600 gramm), és jött egy orvos, aki megkérdezte, be akarunk-e feküdni. Dehogy akarunk... akkor minek vagyunk itt? Mert beküldtek... Meghallgatta, majd hazaküldött. Bízom magukban, menjenek haza.

Hazajöttünk... És most mind itthon vannak, ami némileg ugyan fárasztóbb, mint amikor csak Áronnal vagyunk, bár Áron jelentős hangulatjavuláson esett át, hogy vannak körülötte gyerekek. :) Rátalált egy újabb hangra, amit a sírás helyett produkál, höhög, közben nagyon keserves arcot vág. Jobb. :)

Délben voltunk kint, mind motorral akart jönni. Áron tempója leginkább a mindent megnézünk szemlélődésre alkalmas, de cseppet sem bánom, hogy nem kell utánarohanni... Még.


2011. március 19., szombat

Melaka, Port Dickson és Áron elsők

Melakában jártunk. Másodszor, mióta itt élünk, de az elsőről még eleddig nem sikerült megírnom a tudósítást, pedig az a nap teljes egészében tökéletes volt, Petivel, hárommal, és annyi programmal, hogy az kettesben töltött időkre emlékeztetett. A gyerekek pedig partnerek voltak benne, élvezték a sok kalandot, és még a hazafelé vezető hosszú dugókkal tűzdelt út is gördülékenyen sikerült. Képek a februári mappában vannak, akik szoktatok odakeveredni, már biztosan láttátok...

Nos a mai kirándulás is jól sikerült, reggel időben elindultunk, hogy a másfél órás úton még ébredezzenek, vagy épp aludhassanak kedvükre. Bár alvásról szó sem volt, még így is teljesen kiabálás mentesen abszolváltuk a távot, ez főleg Árontól volt nagyon meglepő...

A belváros helyett ma az állatkertben kezdtünk, Hanna és Mikolt kívánságára. Rettentő meleg volt, és mivel mostanában leginkább farmerban érzem jól magam (idomulok lassan az itteniekhez, megérkezésünkkor el sem tudtam képzelni, hogy lesz idő, amikor hosszúnadrágban lesz kényelmes a harminc fokban), abban voltam... ez egy kicsit nehezítette a hegynek felfelé babakocsitologatást... És ráadásul rosszul választottunk irányt, amerre indultunk, ott sokkal kevesebb látnivaló volt, mint amerre visszafelé fejeztük be a kört (legközelebb legalább tudjuk, merre induljunk), plusz a vége emelkedő... de a gyerekek nagyon élvezték, főleg a lovagolást, még Áron is felkéreckedett egy nagy lóra, Danival egy nyeregben... Ezzel beavatódott ő is. :) Azzal az arckifejezéssel ült, mint amivel hintázni is szokott, a teljesen ellazult, koncentráció menteset. :):) Sőt majdnem elaludt a nyeregben, pedig a kör nem volt nagy.

Fagyiztunk is, ez nem olyan meglepő... az viszont igen, ahogy Áron élete első tölcséres fagyiját elképesztő profizmussal fogta, és nyalta. :)

A kifelé haladást megszakítottuk egy kis ebéddel, és részemről egy betonon való fekve regenerálódással, a lányok játszóztak, Áron aludt a babakocsiban. Végül annyira késő lett, hogy ma kihagytuk Melaka belvárosát (ha kicsit jobban lettem volna, biztos fáj a szívem, így örömmel ültem be a légkondis autóba, pláne, hogy az össze gyerek el is aludt), ehelyett Port Dickson felé vettük az irányt, ami félúton van KL és Melaka között.

A hírek úgy szóltak, hogy ez az egyik olyan hely azon kevesek közül, ahol lehet tengerpartozni, amolyan nyugati elgondolásban is, vagyis van kikötő, meg sétány, vagy legalábbis valami ehhez hasonló. A neve is erre utal, így várakozással szemléltük az út végét, ahol már elvileg a tenger mellett vezetett az utunk.

Sajnos nagyon hamar kiderült, hogy az, amit mi a tengerparthoz kötünk, vagyis a parti sétány, a kávézók, hajókikötők... ezek mind a mi nyugati elképzeléseink szerint szerves részei csak egy igazi seashorenak. Ahogy az kiderült, a malájok egy cseppet sem tartják értékes területnek a partot. Olyannyira nem, hogy a parttól majd' 100 méterre kezdődnek az amúgy beach-nek címkézett üzletsorok, míg a parti szakasz gazzal benőtt, és kerítéssel jól leválasztott rész csupán.

Van ugyan egy terület, ahol látványos fejlesztés zajlik, egy év múlva itt olyasmik lesznek, mint kikövezett sétálórész, meg kávézók, de mindez úgy tűnik, hogy csak amolyan nyugatmajmolás. Ha szükségét érezték volna az effajta élvezetekre, már réges régen lenne itt is ilyesmi.

Küzdöttünk egy darabig, hogy a poros vurstlin kívül találjunk leülni, kicsit hullámokat nézni-alkalmas szakaszt, de végül feladtuk. A város határában viszont belebotlottunk egy parkba, ahol rajtunk kívül senki sem volt, ellenben gyönyörűen rendbentartott, padokkal, és négy, körülkerített teniszpályával felszerelt, két játszóval ellátott paradicsomba csöppentünk.

Áron, csatlakozva a testvéreihez önállóan jött-ment, csúszdázott, rohangált. Danival ültünk egy padon, és semmittettünk... Mennyei. :) Aztán meguzsonnáztunk, hozott anyagból, nagyon jóízűen, és épp a nagyobb zivatar előtt ültünk vissza a kocsiba, és indultunk haza.

Melaka tartogat még rengeteg látnivalót, én pedig igazán szeretem a város hangulatát, így most legalább tudjuk, hogy Port D. nem ér meg mégegy látogatást, ellenben Melakával...

Képek a márciusi albumban fenn vannak már.

2011. február 21., hétfő

Csere

Mikolt gyógyul. Szombat estére a lázának nyoma sem maradt, az orra folyik, de a kedve jó. Megúsztuk antibiotikum nélkül.

Ellenben Áron estére belázasodott, ami simán lehet a foga miatt is, bár köhécsel is. Jajj de jó lett volna némi szünet, esetleg egya hosszabb távú egészséges periódus...

2010. december 10., péntek

Újabb gyöngyszemek, tegnapról

Míg én a tegnapi napot anyukám jóvoltából szinte teljes egészében a kanapén ülve töltöttem (anyukám ittlétéről eddig nem sok szó esett, pedig erről is kellene írnom... hamarosan), a gyerekek megcsillantottak néhány elsőt, meg egy pár nagyon édes apróságot.

Áron majdnem egész nap nyűgösködött, szerintem a foga jöhet újra, teljesen olyan volt, mint amikor megérkeztünk... bár gyanítom, ő az én lelkiállapotom egyik legjobb kivetítője egyben. Node reggel, először mióta tud járni, felébredt a miágyunkban, lemászott róla, és széles mosollyal kitotyogott a nappaliba. :):) Hallottuk, ahogy csattan a kis lábacska, és szuszog a pici hozzá, de nem hittük, csak amikor megjelent a kis kerekbuksi. :):) Azóta emlegetjük :):)

Délelőtt Gymboreen voltunk, ahová ma kivételesen Mimi Hannával szeretett volna zenefoglalkozásra menni. Hanna az első alkalommal nehezen viselte, hogy egyedül menjen be, most kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy bemenjek vele. Megígértem neki, hogy nem ülök mellé, ezzel megköttetett a kompromisszum. És milyen jó, hogy mehettem... Hanna majdnem minden dalt énekel a foglalkozás vezetővel, mellé ül, úgy, mintha otthon lennénk, kis jobbkéz itt is. Bár nem érti, és néha halandzsa angolt beszél, de a good day, how are you már szinte tökéletesen megy neki. Elképesztő öröm látni, ahogy megtalálta a helyét, és ahogy szívja magába ezt a más nyelvet, idegen kultúrát.

Mikolt egyre többet beszél... és nagyon szórakoztató. A legújabb szófordulata az: ajajj... Minden mondatot így kezd, ami kicsit is érzelemteli. Ajjajjj... kifolyt az itatóm. Mára az ajjajj mellé megjelent az oóóó is :):) Oóóó, felébredt Petike, meséli a könyvből. :):)
A foglalkozáson pedig van egy rész, amikor játék mikrofont adnak körbe, ebbe lehet énekelni. Ő is odaállt, de amikor az orra alá dugták a dolgot, megrettent: Kicsike vajok... mondta, és belémbújt. Fordítottam, hát persze, hogy kapott egy adag mosolyt másoktól is. :)

Így telnek a napjaink, Mikolt is fogat növeszt, elég rettenetesen néz ki, de azt állítja nem fáj neki. Dejó! :)

2010. november 28., vasárnap

A legkisebb is elindult...

Napok óta egyre többet ácsorog támaszkodás nélkül, két kézzel játszva.
Pár napja két-három lépést sikerült haladnia, tegnap óta pedig egyre többet "sétálgat". Úgy szeretem ezt az időszakot, a felemelt kezű, ingatag, de nagyon kitartó próbálkozást. :)

2010. november 26., péntek

Áron lépeget

Tádááámmm!!!

Tegnap már két lépést tett, ma pedig amikor Dani hazaért a munkából, szabályosan elészaladt, hat hét lépés távolságból.
Aztán ezt megismételte velem is!!! :):)
Annyira éééédes!!!!!

Pótlandó:
Áron majdnem négyfogú. A harmadik a bal felső egyes volt úgy egy hete, és a jobb alsó egyes csücske is látszik mára.

2010. november 10., szerda

Áron első fogacskája

Még kilenc hónapos se volt, amikor azt hittem, napokon belül fogas kisfiú lesz, és azóta is hiába vártam, hogy az alsó ínyén a két hatalmas duzzanat egyszer csak kocogjon.
Bezzeg a felsőket nem nagyon vizsgálgattam, azok nem is igazán látszódnak.
Ez lehet az oka annak, hogy bár egy hete megállás nélkül sírdogál, megy a hasa és folyik az orra, közben ömlik a nyála és mindent a szájába gyömöszöl, én meg kellőképpen sajnáltam, meg magamat is egy picikét... mégsem gondoltam volna, hogy túl vagyunk az elsőn. Annál is inkább, mivel a lányok alsókat növesztettek először...

Ma délelőtt aztán gondoltam egyet és szemrevételeztem az összes lehetőséget a szájában, a kislányok asszisztálásával, és ott volt. Az első, a jobb felső egyes, talán már pár napja itt ott lehetett, és mi észre sem vettük. :)
Most aztán annál nagyobb az öröm. :)
Fénykép még nem készült :):)

2010. október 7., csütörtök

A kisfiúról

Aki már nem baba...
Mintha nem is olyan rég írtam volna erről egy posztot.

Azóta is rohamtempóval fejlődik.
Ha mostanában kérdeznék meg tőlem, hogy van-e különbség a lányok, meg Áron között, akkor elég határozottan tudnám kijelenteni, hogy hajajjjj...
A héten addig próbálkozott, míg meg nem tanult lépcsőn közlekedni. Fel és le egyaránt egész biztosan jön, megy, még úgy is, hogy a támaszai valóban hagynak némi javítandót maguk után, vagyis sokszor megbicsaklik a keze, és arcra esik emiatt. Hála a bukósisaknak, ezt nagyobb gond nélkül meg is teheti, csak rossz látni, mennyit borul. Jó viszont azt a kitartó igyekezetet szemmel kísérni, ahogy behatol a világba, minden eszközzel, ami a rendelkezésére áll.

Megállás nélkül pakol. Ehhez olyan fizikai ereje is van, hogy a legnehezebben nyíló fiókot is kinyitja, és mindent kidobál belőle. A legérdekesebb a dobálás, a fióknyitás csak egy eszköz még több megszerezhető tárgy birtokbavételéhez.
A ház minden sarka felfordult, néha számon is kérem a lányokat, akik angyali ábrázattal mutogatnak a legkisebbre, aki úgy tűnik, lassan a leghuncutabb jelzőt is kiérdemli.

Tegnap Angélánál voltunk, akivel komolyan kiabált, mert nem akarta azt csinálni, amit Angéla. Nem sírt, nem hisztizett, hanem férfiasan kikérte magának, és közben minden erejét latb vetve küzdött, hogy szabadulhasson. Amikor pedig Angéla elengedte, diadalittasan rohant négykézláb a nagyoknak való mászóhoz, és miután belekapaszkodott és felállt (ettől Kornél és Angéla is csak felszisszentek...), diadalittasan rájuk nézett és hatalmasat kacagott...

A könyveket gyűri, tépi, a hajunkat húzza, és reggel úgy ébreszt, hogy nem túl finoman megpaskolja az arcom... (felpofoz). Mindezt bájjal, és mit sem sejtve az okozott kár és fájdalom mértékéről, így aztán még csak morogni sem lehet érte. :) Bár elgondolkoztam, hogyan lehetne a kis dömperünket egy egészséges közép felé terelni, mert pillanatnyilag hiába mondom, hogy fáj.

És akkor visszakanyarodva a nemi különbségekre... Hanna ennyi idősen simogatott, babusgatta a babáit, példásan ügyelve lapozta a papírlapos könyveket, és ha néha megharapott szopi közben, értette, hogy mit jelent, fáj... :)
No nem mintha bánnám, hogy az egyik ilyen, a másik meg olyan, sőt.
Ízlelgetem ezt a fiús világot, és értem már, miért mondták a vegyes nemű gyerekekkel rendelkező szülők, amikor Áront vártam: Majd meglátod. :)