A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron óvodás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Áron óvodás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 16., hétfő

Lombos fa


Múlt hét szerdán végre pont került az ovikérdés végére.
Amilyen súlytalanul indult, úgy nehezedett rám végül az utolsó pár napban a felelősség mindenki felé. Hogy úgy döntsek, hogy abban az észérvek mellett a szívem diktálta irány is érvényre jusson, hogy ne bántsak senkit feleslegesen, és hogy ne okozzak kellemetlenséget, plusz feladatokat senkinek.

A megoldás hirtelen, és váratlanul született.
Áron a cica csoportba került, ahol ő majdnem a legidősebb, és gyaníthatóan a korosztályát meghazudtolva valóban ő lesz a legérettebb.
Csütörtökön délben, amikor Mikoltot elhoztuk, fel is lépcsőztünk a csoportba, hogy megmutassuk magunkat, amúgy formálisan, hiszen engem is, Áront is jól ismer mindenki.
A folyosón Sigi néni jött szembe, az egyik óvónéni, mosollyal, lendülettel, a maga huszonpár évével, és azonnal németül szólt Áronhoz, aki ettől egy cseppet sem jött zavarba.
Betessékelt bennünket az öltözőbe, ahova Rita néni is kijött, és negyed óra alatt vagy tizenötször ölelte meg, puszilgatta meg Áront.
A kis kontaktusfüggő gyerekem pedig lubickolt ebben a szeretetben.
Két jel közül választhatott, a szilva alul maradt a jombos fával szemben.
Egy picit ismerkedtünk a szobával, ahol a nagy szőrös cica lakik, aki már meghalt (plüss). Végül kezet mosott a fürdőszobában, elképesztő rutinja van a testvérek miatt... aztán elköszöntünk (apró részletekkel nem terheltük egymást, én elmondtam, hogy Áron egy napsugár, ők meg azt, hogy milyen jó, hogy ide került), és eljöttünk.

A lombos fa, ahogy azóta már szépen begyakorolva ejtetik, két napig még alvás alatt is a nyakában lógott.
Csütörtökön mindenhol, mindenkinek mesélte, hogy ovis lett, határtalan volt az öröme.

Ma reggel elérkezett az első ovis nap. Legalábbis Áron számára.



Áron a sünis hátizsákkal indult, Dani vitte. Ahogy mindegyikük elsői meghatnak, Áron esetében sem maradt el a szívdobogás, és a várva várt telefon Danitól, hogy hogyan sikerült odaadnia ezt a kisCsillagot az óvónéniknek.

Pont úgy, ahogy a lányoknál, Áron is, miután átvette a cipőjét, és elköszönt Danitól, ment a dolgára. Régen beszoktattuk már őt. Mégha nem is tudja pontosan, milyen lesz ovisnak lenni, rengeteg apróságot ismer, és azzal is tisztában van, hogy mindez az ő kizárólagos világa. Nélkülünk.

Délben Lellével mentünk érte. Ebédelt még, nem zavartuk.
Ragyogó arccal jött ki, megölelt, aztán ment kezet mosni. Sigi néni első mondta az volt, hogy szétolvadtak tőle, annyira cuki. Biztosítottam, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként, mire arra kért, hozzak magammal néhány rongyot, mert ez kibírhatatlan olvadozás nélkül.
És hogy mennyire őszinte?
Áron, mikor végzett a fürdőszobában, odaszaladt Sigihez, megölelték, megpuszilgatták egymást, majd megkereste Rita nénit is, aki leguggolva ölelte meg, és mondta el többször, hogy mindjárt holnap és újra találkoznak.
Öltöztetni sem kellett, leült a padra, levette, elrendezte a szandálját, felvette az utcai cipőt, megfogta a mellényt, pulóvert (kérdeztem, hogy vigyem-e, lovagiasan visszautasított), és kisétált.

Délután nagyon nagyot aludt, és volt néhány nehezebb pillanatunk is, de ez így van rendjén.

Megnyugodtam, de minden saját érzésem eltörpül amellett az öröm mellett, ami Áron arcáról leolvasható. Biztosan lesznek még a mainál nehezebb napok is, de a legfontosabb ma megtörtént.
Elindult a harmadik is.

2013. szeptember 9., hétfő

Mégsem esszük azt olyan forrón

Hanna első hetéről szerettem volna írni, de azt majd holnap... Most az ovisaimról.

Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))



Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.

A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.

Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.

Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)


Óvodáról

Mikolt holnap reggel újra oviba megy.
Nem gondoltam volna egy hete, hogy lesz még a lelkemben nagyobb vihar, mint akkor, de úgy tűnik, a szeptembert ennek az érzéshullámzásnak dedikálom.
Mimi új óvónénit kap (a harmadik évet kezdi a harmadik féle felállásban, és várhatóan még két felnőtt fog ki, majd bekerülni ebbe a pályafutásba... aztán iskolás lesz), én pedig voltam annyira figyelmetlen, hogy az első szülői értekezletre nem mentem el.
Mert nem néztem meg a honlapot.
Mert Hannával voltam elfoglalva.
Ami nem mentség.
Mindenesetre így csak hallottam az új óvónéniről, és igyekszem megőrizni az objektivitást, és majd holnap megengedni magamnak bármiféle érzést vele kapcsolatban. Nehéz.
Mimó várja a társait, készíti Áront, amiben elrejtve persze ott van minden alkalommal a saját aggódása is. Ő, Áronnal szemben azon kívül hogy tudja, hogy nem fognak egy csoportba járni, azzal is számol, hogy ez mit jelent.
Persze megtehetném, hogy kattogás helyett feltétlen bizalmat szavazok Mikoltunk életigenlésének, derűjének,szerethetőségének, de ez most a szeptember, még nehezen megy.

Áron segít. Úriember módjára, nagyon komolyan nyilatkozik:
- A fiúknak az a dolguk, hogy megvédjék a lányokat. Én fiú vagyok. Megvédelek.

Áron ovis pályafutása holnap még nem kezdődik el.
A vezető óvónővel kell beszélnem reggel, mert a kálvária (melyik csoportba kerüljön, kerülhet, hogyan, mikor...) a végéhez ért, úgy tűnik, hogy egy sima kiscsoportban lesz helye. Már csak meg kell erősítenem, hogy ez nekünk is megfelel.
Mert nemhogy megfelel (azzal együtt, hogy voltak fenntartásaim: Áron már beszokott, középső csoportban lenne a legjobb neki, ez az emeleten van, Mikolt a földszinten... mind elhanyagolható szempont egyébként) olyan helyre megy, ahova nyugodt szívvel viszem. Sőt.
Már csak az a kérdés, hogy mikor lesz vége a klasszikus csoportalkotásnak, mert addig Áji a legjobb helyen itt van mellettem.

2013. június 12., szerda

Csupajó. Majdnem.

A kistestvérem megírta a szakdolgozatát, de nemcsak hogy megírta, kapott rá két ötöst, meg egy felkérést, hogy adná-e elő esetleg jövőre a valamelyik szakirányon.
24. államvizsgázik, és a jelek szerint előbb lesz diplomás embör, mint én. :) Sebaj, büszke is vagyok, meg van mégegy kisöcsém, akit még beelőzhetek ;).

Hétfőn szülői értekezleten voltunk Danival az iskolában. Csupa olyan szülő volt ott, akiket régről ismerek, a gyerekek nevét persze nem tudtam, így fogalmam sem volt, milyen lesz az osztály. Legalábbis azon az öt gyereken kívül, akit amúgy is ismertünk. Szóval az osztály elég jó lesz, a tanítónéni pedig olyan, hogy jobbat nem kívánok egyik gyerekemnek sem.
Tetszett ahogy csendes, de határozott, hogy szívmelengető a mosolya, hogy már az első naptól gyűjti az összes gyereknek a meglepetéseket, amit majd negyedikben kapnak meg, amikor majd Dóri nénitől búcsúznak.

Áront felvették az oviba, örömmel nézegettük a listát az ovi ablakában. Szeptembertől ő is óvodába megy.
Egyetlen apró szorongás azért vegyül ebbe a sok örömbe, mégpedig Áron miatt. Mert hiába vették fel, pillanatnyilag nem a vegyes csoportba került. Soktényezős ez a sakkművelet, amivel a gyerekeket elosztják, a legnehezebb a bentmaradó idén is, jövőre is nagycsoportosok újrarendezése, ezzel együtt Áron valamelyest ki is lóg a sorból, hiszen már nem kiscsoportos. Ha a méreteit, és az értelmi fejlettségét tekintjük, akkor végképp nem az. Épp csak a cipőfűzőjét nem tudja megkötni, egyébként már idén is simán középsősnek nézte mindenki.
Ha a szívemre hallgatok, akkor tudnék sorolni olyan csoportot, ahová teljes nyugodtsággal adnám, azzal is megbarátkozva, hogy innentől a gyerekeim nem lesznek egy csoportban soha többet (és ez vonatkozik Lellére is), de ahova pillanatnyilag kerülne, oda nem szeretném küldeni.
Igyekszem elfogadni a tényeket, lehetnek még változások, nem gondolom, hogy ez itt most egy végleges döntés, de most picit fáj a szívem, hogy annak ellenére, hogy két testvére is a vegyes csoportba járt, jár, ő mégsem fér be oda.

2013. május 7., kedd

Négyből három

Nagyon régóta érik egy vicces bejegyzés, ezzel a címmel.
Majd össze is szedem alkalomadtán, aztán lehet találgatni, melyik három. :)

Ma Áronnal megjártuk a doktornéni rendelőjét egy orvosi igazolásért, ami a beiratkozáshoz kellett. Aztán a papír birtokában ellátogattunk az oviba, és kitöltöttük a papírokat, aztán pedig katicát választottunk, és a pillangó csoportba, Mikolthoz kértük Áront.

Szeptembertől négyből három intézményi gondoskodásban is részesül majd a házi mellett.
Alig tudom elképzelni az őszt, és szívem szerint most ismét megállítanám egy pillanatra az időt, hogy minden apróságot magamban jó alaposan elraktározva fussunk tovább.

(Mondjuk nem épp ezt a napot választanám... Áron délutánra belázasodott, egyet hányt is, most alszik, és láztalan.)