A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle Róza Pocakban. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle Róza Pocakban. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. július 11., hétfő

Lelle manó útnak indult

A tegnapi nyűgös nap után már tudom... nem véletlenek a jelek... :)
Lelle betartotta a leírtakat, mára lett készen, hogy elinduljon.

Hajnal óta tízperces, erős fájások jönnek szép sorban.
Áron végigaludta az éjszakát, a lányok még mindig alszanak.
Én pedig várok...

Lassan megérkezik a legeslegkisebb.
Olyan nagyon nagy béke van most...

2011. július 10., vasárnap

Gödör

Eljött a pont.

Elfogyott minden erőm és türelmem... eddig sem volt túl sok, de most úgy érzem, bármi, de bármi könnyebb lenne már ennél a semmi állapotnál. Ami persze amúgy irigylésre méltó és áldott, meg magasztos... és sorolhatnám, és ha nem épp én lennék benne, akkor valóban így is gondolnám.

De elfogyott. És teljesen tehetetlennek érzem magam, és kiszolgáltatottnak, és elfáradtam a várakozásban, holott hivatalosan csak holnap van vége... Nekem mindig a vége a legnehezebb, és most ráadásul azt sem tudom, hogy az mikor is lesz. Jó volna átszellemült mosollyal kötögetni és ráhagyatkozni az idő folyására, ami tudom, hogy nekünk dolgozik.

Most nem megy...
Már sírtam is. Most pedig üresnek érzem magam... Illetve úgy, mint aki már befejezte a dolgát. Nekem már nincs teendőm. Engedem, ha jönni akar, csak annak a gondolatát nem tudom már jól kezelni, hogy még nem...

2011. július 8., péntek

Update

Az érzékeny kis pillangó megint abbahagyta a szárnypróbálgatásait, és visszavonulót fújt. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem nagyon szeretek én kórházba járni, így nem is csoda, ha hátrébb lépett ő is.
A mai orvososdi ismét adott némi elmélázni valót a maláj valósággal kapcsolatosan.
A legfontosabb info azért mindenképpen az, hogy Lelle lány 3200 gramm körül van most, azt hiszem ez nekem is, meg neki is tökéletes. UH volt megint (nemértem...), elfordult (ezt igen).

Naésakkor beszélgettünk.
Arról, hogy a héten ketten szültek vízben, és van egy doktornő, akinek a kismamája mindenperces (akárcsak én... gondolom én, mert Choong nem gondol semmit... kivéve, hogy szerinte nem fogom túlhordani, mert negyedik, meg amúgyis), és ő is vízben óhajt. És ha az a kismama épp bent lesz a medencés helységben, akkor ugye nekem nem jut abból.
(Az Istvánban sorok kígyóznak, és mégsem ütköztünk eddig senkivel, de ez lehet a szerencse is...)
Viszont milyen jó, hogy van kádunk, mert azt végülis bevihetjük. Dejó.
Nade.
Kérdi Dani, hogy akkor a liner ezek szerint megoldódott? Nem... Akkor hogyhogy volt a héten két vízbenszülés is? Hát mert azok voltak az utolsó utolsók... (az előző info ugye arról szólt, hogy egy darab volt összesen...)
És.
Welcome to Malaysia. Kezdi a mondókáját, arról, hogy ők szóltak, két hónapja, hogy fogyóban a liner, és ennek ellenére senki sem vállalta fel, hogy övé a megrendelés, beszerzés felelőssége. Pont úgy szólt, mintha neki semmi szerepe nem lenne ebben az ügyben. (és tényleg, ha nincs kézzel fogható érdek, akkor nincs felelősségvállalás sem. Ami azért is visszás, mert ugyanakkor ez a társadalom valami hihetetlen mérvű öngondoskodást feltételez...)

Hallgatjuk, majd Dani leállítja, hogy tulajdonképpen a problémát megoldottuk, mert van linerünk, ami 8 nap alatt ért ide.
Kontráz a doki, hogy ugyehogy ide tud érni ennyi idő alatt is? És hogy az a bizonyos doktornő is rendelt magának, vagy legalábbis felvetette ezt a lehetőséget az ő kismamájának, belefáradva a tehetelen toporgásba linerügyben.
Én meg nézek a magambafordulós mivoltomban rá, és nem értem.
Neki ez nem jutott eszébe? Mármint szólni, hogy esetleg mi is megrendelhetjük?

Fogalmam sincs már, ki mikor mond igazat, vagy szépet és ez a kettő vajon fedi egy egymást...
Azért kifelé örülök, hogy van linerünk, meg hogy Dani mellettem lesz, ez a kettő biztos.

Ja, és holnap útlezárások lesznek, amik elvileg minket nem érintenek... Elvileg... mert a városban tüntetnek, a kormány meg nem szereti az ilyen megmozdulásokat, így inkább lezárják a buszmegállókat, meg a vasútállomásokat, és a forgalmasabb utakat, hogy minél kevesebbeknek jusson eszébe gyülekezni. Mondom, itt sincs kolbászból a kerítés. Bár mi a politikai életből mondhatni semmit sem érzékelünk. Csak ezt most...

Annyiszor kiabáltam már farkast...

De úgy látszik Lelle érkezése márcsak ilyen... tegnap meg is kaptam Danitól, hogy ő már nem tud készenlétben lenni, majd amikor tényleg elindul, akkor itt lesz velem.
És mitagadás tegnapra én is elfáradtam a nagy várakozásban... ha nem történne semmi, akkor hagynám is, de mert minden napszakban voltak erősebb gyengébb jelek, ezeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni... sosem lehet tudni, melyikből lesz az igazi.

És aztán most, hogy leírtam, hogy semmi, és hogy orvoshoz megyünk... Dani háromra hazajön értem (tegnap el sem tudtam volna képzelni, hogy egy idegen mellé üljek be egy taxiba...), most olyan fájásokat produkálok rendszertelenül ugyan, de erősen, amik már engem is meggyőznek... vagyis könnyen meggyőzhatő vagyok.
Mindenesetre a csomagomat magunkkal visszük, fél ötre van időpontunk... meglátjuk, addig hogyan alakul a Lelleprojekt.
Abszolút benne van a pakliban, hogy sehogy, de gondoltam, hamár eddig is mindent megosztottam, elmesélem ezt is. :)

A sikerek fokozhatók

Rajtam kívülálló okok következtében az a csoda történt, hogy Áron este 11től a saját, új, kényelmesen körbeforogható ágyában aludt. Reggel hétig...
Amikor aztán csendes mamázással és talpcsattogással jött át a miágyunkba, hogy egy minimális csatlakozást követően tovább aludjon fél kilencig.
Azért csak 11től, mert Mikoltot végül Hanna püfölte el, mert rámászott... állítólag. Zokogott. Meggívasztaltam, evett egy lekváros kenyeret, aztán elaludt.
Reggel hétkor viszont Hanna is, Mikolt is felébredt Áronra.
Anyukámhoz masíroztak, és ott ébredeztek egy darabig.

Azóta némileg lelassulva játszanak a kuckóban, szintén valamilyen csoda folytán hiszti és sírás nélkül...

Emlékeim sincsenek róla, milyen ennyit egyben aludni... bár hajnali ötkor Lelle beköltözött a tüdőm alá, arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. És nem tudok felülni sem... Végül Dani segített, majd ketten bámultuk az órát hitetlenkedve, hogy még egyik sem érkezett.
Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzik az egyben sokóra alvás.
Illúzióim nincsenek a hosszútávú folytatást illetően, de már ezekért a hatalmas apróságokért is hálás vagyok. :)

Lelle még mindig semmi konkrét jelét nem adta az indulhatnéknak, a tegnapi nap volt a holtpont úgy érzem, végignyűglődtem a napot, ma orvos... Egyszer majdcsak eljön az idő. 11.07.11. Nem olyan rossz... végülis.


2011. július 6., szerda

Lelle bent, liner megoldva

A múlt héten végül megrendeltük a linert, amire 5-10 napot ígért a telefonos segítségünk.
Tegnap már kaptunk egy emailt, hogy a linert fél kettőkor megkapta a helyi posta, ma pedig felhívtuk a hivatalt, hogy mikor fogják szállítani.
Egyedül mentem a lányokért az oviba, és lőn. Míg én odavoltam, megérkezett a postás, a csomag, benne rendben a liner. :):)
Gyakorlatilag nincs már akadálya a vízben szülésemnek, kivéve, ha ez a liner mégsem az a liner. De ennek elég kicsi a valószínűsége. És ahogy a dolgok lenni szoktak, szerintem mire Lelle a kibújás mellett dönt, már a kórháznak is lesz.

Mint ahogy Áronnál is, Lellénél is akkor kezdődnek az összehúzódások, amikor elcsendesedik a ház. Éjjel gyakran kelek erősebb, gyengébb (ma épp erősebb) hullámokra, amik reggelre elmúlnak, vagy kevésbé észrevehetően jelentkeznek. A mai nappal kapcsolatban az az érzésem, hogy eltelik szép csendben.
A készülődés pedig olyan nagyon Lellés... finom, de kitartó, azt hiszem mire a végére érünk már tényleg csak a legvége lesz hátra.
Most már van bennem izgatott várakozás, kíváncsiság, eljött az a pillanat, amikor az élmény miatt szeretnék szülni, már nincs bennem sürgetés, vagy türelmetlenség.
Az oviban azért minden alkalommal viccesen megkérdik, már megint én jöttem?

És itt egy újabb szép erős hullám... Igy megy ez. :)

2011. július 5., kedd

Kis csend

Reggelig szép egyenletes hullámok voltak, aztán (bár Dani is itthon maradt a kérésem miatt...) elcsendesedett.

Sokadik gyerek, sokáig készülődik :) Ennek ellenére érzem, hogy lesz folytatás, és a sokadik felvonás után eljön a mi időnk. A liner már túl van a vámon, ma, legkésőbb holnap ideérhet... Reggel felhívtuk a kórházat is, ugyan egyértelmű bólintást nem kaptunk, (itt nem szokás tisztán igent, vagy nemet mondani...) azt mondta a szülésznő, hogy van liner... Hogy ez azt jelenti-e, hogy oda is odaért, vagy hogy van egy félretéve, vagy az az egy maradt azóta is... passz.

A sok gondolást köszönöm, nagyon sokat ad... és ér még mindig ránkgondolni...

2011. július 4., hétfő

Talán...

Egy órája éberebben alszom...
Egészen furcsán különleges volt a tegnapi este, Mikolt, aki mindig pár perc alatt elalszik, most éjjel fél egyig nem tette... Lelle pedig olyan csendben volt, hogy kicsit meg is ijesztett.

Otthon éjjel jön, nálunk hajnal van.
Olyan jó volna azt mondani, hogy elindult, de egyelőre csak úgy érzem, hogy készülődik.
Nagyjából 10 percenként, de ilyen már volt. Viszont olyan még nem, hogy ettől karácsonyi várakozós hangulatban ébren töltöm a hajnalt...
Ha olvastok még, foglaljatok majd az esti imáitokba :)
Reggel, ami otthon hajnal lesz írok...

2011. július 2., szombat

Kilenc nap

Ennyi van még hátra a hivatalos dátumig.
Már a kismama pulcsiból is kilóg a pocak. :)
Javulunk, közeledünk...
Csak a gyerekek sírósabbak, bújósabbak, hisztisebbek... ez is jelent valamit. :)

2011. június 30., csütörtök

A mai napról, Lellével a szívemben

Anyukám ma azt mondta, hogy az utolsó hónap mindig olyan nehezen, lassan telik, hogy már az elején azt gondolja az ember, bárcsak már kint volna, bárcsak már megszületne végre... holott hol van még a vége.
Aztán azt is, hogy ez a kislány kivárja az idejét, nőni akar, ott, ahol a legnagyobb biztonságban van.
Igaza van.

Csak én sürgetem azt, amit nem lehet? Miért akarom, hogy azelőtt történjenek meg a dolgok, mint ahogy annak itt az ideje? Hát nem a legszebb dolog ráhagyatkozni a saját ritmusra? A babáéra, aki sokkal jobban tudja nálam, hogy mikor mi a dolga?

Megírtam tegnap ami bennem volt, aztán csak ültem a csendben, és hagytam, hogy ellepjenek a gondolatok, meg az érzések. Kerestem bennük Lellét, az arcát, a mosolyát, a kis testének darabjait, ahogyan mozog, ahogy kidugja a lábát, nekifeszíti magát a hátával a pocakomnak... és nem jött semmi. Egy apró szárnycsapásnyi mozdulat, de még egy halvány kép sem.
Mosolyogtam magamon, mert eszembe jutott, hogy Hannával mennyi közös képünk volt, aztán milyen lelkiismeret furdalást éreztem Mikolt miatt, és mennyire tudatosan próbáltam délutánonként Áronra figyelni. És hogy most mennyire nem jutott idő kettőnkre Lellével. Indokok sorakoznak, de ezzel nem vagyok előrébb, így el is engedtem őket.

És AT-ztem egy rövidet. Aztán elolvastam a kommenteket, és nagyon sokat kaptam megint.
Végül este mindent kizárva végre elindult valami felkészülésféle... nem is a végére, hanem az elejére. Hogy megismerjem, hogy közel engedjem magamhoz ezt a legérzékenyebb legkisebbet. Olyan csendes ő, olyan türelmes, olyan nagyon nem kér, nem akar semmit, hogy könnyedén figyelmen kívül lehet hagyni...
Pedig kell, hogy kapcsolódjunk, hogy ráérezzek, hogy megértsem, mert csak így tudunk jók lenni együtt.
És azon kívül, hogy megértettem, nem fog megszületni, míg ezzel készen nem vagyunk, míg nem érzem, hogy a kezembe teszi a kezét, újra beleengedtem magam a semmibe, és csak rá figyeltem.
Érdekes utazás volt, először csak a lélegzetünk vált eggyé, aztán lassan egyre sötétebb lett körülöttünk, és egyszercsak kinyúlt az az apró kéz, amire úgy vágytam, és maga mellé hívott.
Lebegtünk a sötét, puha csendben, felhúzott lábbal, csukott szemmel, mint két űrhajós.
Aztán mellémúszott, egészen közel, míg a mellkasomhoz nem ért a bőre.
Megértettem... nem érdekes a születés, még nem.
A szívemet akarja hallgatni, egészen közeli kontaktusban lenni, érezni a bőröm melegét, megélni, hogy megtartom.

Időt kaptunk, van még tíz nap.
Ma délben Petivel, meg a hárommal elmentünk a kórházba, hogy Choong levegye a streptococcus mintát, és megvizsgáljon.
Szerencsére nincs fertőzés belül, így csak valami krémet írt, a labor egy hét... és semmi sem utal odabenn arra, hogy nyílna az út.
Most nagyon hálás vagyok ennek a maradék időnek.

2011. június 29., szerda

Szívesen behúznám a székemet

Tegnap éjjel háromkor erős késztetést éreztem rá, hogy levánszorogjak megírni ezt a bejegyzést. Aztán nem sikerült életet lehetni a testembe, bár az agyam kattogott tovább, úgyhogy úgy döntöttem, mosom még magamban ezeket a gondolatokat, aztán meglátjuk mi lesz belőle mára, és majd ma megírom...

Aki unja már a liner témát, meg a lelkembe befelé menetelést, az inkább olvassa a kukásat :) vagy Áronbeszélőset, nem tudok garanciát vállalni most a hosszért, meg az esetleges vergődésből fakadó hullámvasutért.

Szóval behúznám a székem... mint pszichodrámán... de sajnos sem Júliám, sem Gyulám nincs, így csak képzeletben teszem, és bízom benne, hogy sokan állnak mögém, mert most megérett egy értékes játék, aminek jobb volna kijönnie, mint bennmaradnia.
Azt hiszem, elég intenzív önismereti folyamat indult el újra bennem, csak épp nem vettem észre.
Eddig minden napot meggyászoltam, hogy még mindig nincs a kezemben Lelle Róza, most pedig úgy érzem, elkezdtem írni egy listát, és csak remélem, hogy mindent ki tudok rajta pipálni, hogy lesz rá idő. És nem igazi teendők ezek, sokkal inkább egy nagy hátizsák, amiben cipelek ezt azt, amit le kellene tenni ahhoz, hogy készen álljak.

Ketten vagyunk. Az egyikünk egy örvényben épp valahol középen küzd és kapkodja a levegőt, ami lassan elfogy, a másik pedig kint áll, és karba fonva a kezét csóválja a fejét. Mert azt látja, hogy az örvény azért keletkezett, mert az a másik ott bent felkavarta a vizet maga körül, és most csodálkozik rajta, hogy meg fog fulladni. Pedig nincs másról szó, mint arról, hogy sok a félelem, és nagyon erősen dolgoznak a hormonok is már.
A megoldás teljesen egyértelmű. És mégsem megy... Nem megy az elengedés, a beletörődés. Nem tudom puhán rábízni magam a hullámokra... Mert félek, hogy újabb örvénybe kerülök, ezért a sodrással ugyan megegyezően, de veszettül lapátolok, hátha gyorsabban, célirányosabban túl leszek a nehezén. Közben fáradok, és mégcsak hatékonynak sem érzem magam. És amikor épp a partonálló vagyok, akkor tudom, hogy mi a dolgom... aztán alkudozom egy sort, és minden kezdődik előlről. Én meg fáradok. Itt is, ott is.

És a neheze nem a szülés. Tudok, és szeretek szülni... És mégis, hol sürgetném, hol elodáznám. Nem tudom pontosan mi ez, de két kép van bennem.
Az egyik, egy delfin, akit arra kérnek, tegye meg hogy kimászik a partra és ott szül. A másik pedig, hogy sötét van, és egyedül vagyok... fázom.
Hiába negyedik ez nekem, valamilyen szempontból mégiscsak az első. Otthonosan mozgok az Istvánban. Itt nem. Rá merem bízni magam Erzsikére, szavak nélkül is értjük egymást. Itt nincs senki, akiben bízhatok, csak Dani. Meg én. És ez csoda, de teher is egyben.

A liner kérdése a további bizonytalanságokat igyekszik stabilizálni. Ha megoldom, akkor lehet benne hitem, hogy mindent, ami nehézséget, akadályt jelent, le tudok küzdeni. Egy szimbólum. A szabadságomé, a nőségemé, a méltóságomé. Becsapva érzem maga, és magamrahagyva az orvos által. Ezért küzdök, hogy legyen, ezért olyan fontos, hogy mindent megtegyek, míg van rá mód. Pedig látszólag lényegtelen ez... és valószínűleg az is. Kivéve ha az ember igazából egy delfin...

Hogy ezek a dilemmáim mit okoznak...
Mindhárom gyerek beteg. Folyamatosan bombáznak a jelekkel, elbotlanak, köhögnek, betegek, nem alszanak, és egyébként pedig egyszerűen mellettem vannak. Ha ülök, mellém ülnek, könyvet hoznak, színeznek, rajzolnak.
Nekem tegnap nem volt hangom, mára jobb, de köhögök, és nagyon gyengének érzem magam. Plusz valami fertőzést is elkaphattam a medencében, ezt nem taglalném, de elég vacak, pénteken megyünk orvoshoz... és nem tudom, érdemes-e előbbre hozni a vizsgálatot, amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy olyan alapos lesz, mint amire szükségem volna... így pedig magam ellen dolgozok.

Lelle egyre lejjebb van, tegnap éjjel kétpercenként számolós összehúzódásaim voltak, aztán elmúlt minden. Akkor tudtam, hogy nem szülök még, csak bejelentkezik az érzés, hogy tudjam, milyen is ez. Jó.

Közben megrendeltük a linert, ami 5-10 nap alatt fog ideérni, és eszembe jutott mégegy alternatíva, jelesül, hogy Penangon abból a bizonyos kórházból kellene szerezni egyet (akár kölcsön, hiszen a sajátunkat vissza tudjuk küldeni, amennyiben nem lesz rá szükség), ahol szintén van vízbenszülés.
Dani ma fel is hívta őket, készségeseknek tűntek, de a bizalmam megtépázódott már annyira, hogy kicsit szkeptikus legyek a kimenetelt illetően... nos egy asszisztens biztosította Danit arról, hogy ugyanaz a medence van ott is, mint itt, már csak Choongnak kell egyeztetnie az ottani orvossal, hogy van-e nekik annyi linerük, hogy egyet elküldjenek, és hogy egyáltalán (annak ellenére, hogy értették a problémát) nyitottak-e egy ilyen akcióra.

No bejelentkeztem, most kellene egy Gyula, akinek van a fejében egy koncepció, hogy merről is induljunk neki ennek a kis kavarnak odabennt...
Azt tudom, hogy amíg nem vagyok készen, addig nem tudok elengedni... hiába tudom, hogy ezt kellene tennem. Illetve most már abban sem vagyok biztos, hogy mit is. Mert szülni... mondom, tudok, és szeretek is...

2011. június 27., hétfő

38. hét Lellével

Nem készült kép... sajnos, és nem is tudom, mit kellene írnom, azon kívül, hogy minden változatlan.
Az jutott eszembe, amikor Mid Valleyben laktunk, és kiderült, hogy újra babát várok. Most, hogy anyukám itt van, sokszor eszembe jut az a jelenet, ahogy állnak a konyhában Danival, én pedig nem tudom, mit és hogyan mondjak... Dani rámnéz, és tudja.
Nagyon sóhajtott akkor, és elmosolyodott. Kicsit tartottam tőle, hogy egészen más lesz a reakciója, és igazán jólesett, mert így egészen mélyen kétségbe eshettem. Anyukám nem értette az egészet, és még egy vagy két napig nem is mondtuk meg neki...

Most is itt van, szegény, a legnehezebb időszakaimban van velem, pedig úgy vágyom rá, hogy elvigyük kirándulni, megmutassuk azokat a helyeket, ahová szívesen mentünk, míg képes voltam rá. Igy mondjuk sokat beszélgetünk a kanapén ülve, és talán ez is ad neki annyit, mintha a "szürreális" hegyre mennénk.

Két hét van hátra a hivatalos dátumig. A mát úgy kezdtem, hogy Lelle júliusi baba lesz. Köhögök, és gyenge vagyok, a gyerekek is betegek, így mind itthon vannak. Szeretném, ha mindenki meggyógyulna, a többit már elengedtem.
Érzem a misztériumát ezeknek az utolsó napoknak, néha elidőzöm Lellével odabenn, máskor pedig nagyon jó az a gondolat, hogy hamarosan visszakapom a testemet (kezdjek vele, amit akarok...).
És közben peregnek a napok, mert ennyi gyerek mellett sosem lehet unatkozni :)
És hihetetlenül jó érzés, hogy kész a családunk, hogy ennyien vannak, hogy épp minket választottak. Lelle is.

2011. június 26., vasárnap

Ma este

Ma először voltunk igazán közel egymáshoz, Lelle és én. Ma először éreztem, hogy együtt rezdülünk, hogy dolgunk van, hogy egymásra vagyunk utalva...

Áron éjfélkor kijött, és sírt... a szeme összeragadva. Visszavittem, megszoptattam, közben iszonyú erősen fogta a kezemet. Hanna köhög, csillapíthatatlanul. A párásító és a zsályás cukor végül használt. De mire odáig eljutottunk, már kapott prospant és nurophent is... meg bogyót, és ivott, és megemeltük a fejét, és megfordítottuk, hátha huzat megy rá.

Közben pedig elindult valami.
Soha, egyiküknél sem tudtam előre elképzelni a szülést, és mindegyiküknél teljesen egyértelmű volt, amikor végül elindultak. Most sem tudom, melyik jel mit is jelez. Mennyire kellene erősnek lennie, vagy mi következik abból, ha most éppen úgy érzem, hogy.
De ma este történik valami. Nem indul, csak történik. Megint csend van, megint képes vagyok csak rá figyelni. De ma kicsit más ez.

2011. június 25., szombat

Jááájjj mindig van valami...

Szokásos pénteki orvosos szeánsz...
Elég annyi, hogy mikor kijöttünk, elsírtam magam.
Az amúgy teljesen normális, eddig támogató Choongunk olyan nemtörődöm volt, amit nem szoktam meg tőle, és igazán jólesett volna néhány hajrákismama, már a finisben vagyunk lelkesítő mondat a részéről.
Ehhez képest csak újra arra kért, várjuk meg a júliust, és csak kitérő válaszokat adott a kádbelső kérdésére (konkrétan azt válaszolta, hogy nem volt ideje az elmúlt héten rákérdezni, hogy megérkeztek-e már a dolgok...)... meg újra elővette a streptococcus vizsgálatot, amit már egyszer végigrágtunk... vele is. Most minden felelősséget ledobott magáról, és rám bízta, akarom-e vagy sem.

Az se vígasztalt, hogy volt uh, inkább bosszantott, hogy egy egyszerű szívhang hallgatás helyett megint macerálja... Azért leírom, hogy 9 cm a buksija átmérője, meg a combja is, és majdnem 3 kiló. A szíve rendben, legalábbis amennyit hallgatta.
Jövő hétre újabb találkozót beszéltünk meg, mert neki meggyőződése, hogy addig nem szülök.

Hogy én mit érzek, azzal nem is foglalkozott, hiába mondogattam neki, hogy legyen készen, mert én tényleg nem tudom garantálni, hogy Lelle nem indul el addig.

Kifelé gondoltam egyet, és kértem Danit, hogy menjünk át a szülőszobára, hogy legalább szokjam ismét egy kicsit azt a közeget. A nővérpultnál egy kisebb hadsereg ült, legalább 10en, (erről majd írok külön...), feltettük a liner kérdést. Természetesen nem érkezett még meg, egy darab van, az már bekészítve, mert valaki napokon belül szülni fog, de már meg van rendelve. Hát nem nyugodtam meg... Liner nélkül nem lehet medencében szülni. Pont.
Itt van előttünk a hétvége, amikor biztosan nem érkezik semmi sehonnan.
Hogy legyek így laza, meg engedjem el az összes félelmemet, hogy engedjem Lellének, hogy akkor induljon, amikor ő akar?

De legalább megnézhettem a medencét, szép, formás, épp jó méretű. A liner pedig egy átlátszó műanyag borítás, ami a külső kapaszkodókra fekszik fel, gyakorlatilag egy bélés, amit minden szülés után kidobnak. Értem én, hogy ez a leghigénikusabb megoldás, de forrongok, hogy hogy a csudában lehet ezt elfelejteni... hogy fordulhat elő, hogy a mostanra egyre intenzívebb érdeklődés ellenére (már két másik doki is elkezdett vezetni vízben szülést, ami azt jelenti, hogy júliusban 5en vagyunk, akik szeretnének vízben életet adni... vagyis ki tudja, hogy én hányadik vagyok, leszek...), egy hét elteltével (amikor számomra kiderült ez az apró kis bibi) sem tud a doktor infot arról, hogy hol tart a feltétel.

Lelle pedig készülődik. Nem fogom megkérni, hogy maradjon, ha jönni akar. Szeretnék végre megnyugodni, szeretném érezni, hogy biztonságban vagyunk, leszünk.

Ma (szombat) éjjel végül az jutott eszembe, hogy szerzek én egy saját betétet. 22 ezer forintnak megfelelő dollárért amerikából el is küldik, 1-3 munkanap alatt. Vagyis semmit sem tudnak persze garantálni, de talán szerdáig ideérhet egy, amiről tudom, hogy csak a miénk.
Hétfőn Dani megkéri a dokit, hogy nyilatkozzon, és ha bármennyire is bizonytalan a válasz, akkor elindíttatjuk a csomagot, és reménykedünk...

Közben pedig Dani lelkét igencsak kikezdik a munkahelyén, Lelle pedig egyre lejjebb tornázza magát. Én pedig szeretnék... úgy szeretnék egy kicsit otthon lenni, egy kicsit Erzsike kezei között tudni magam Siklós idióta vicceivel fűszerezve.
És akkor újra felmerül az itthoni kád, mint mentsvár.
Hát van egy ilyenünk is.
Összepakoltam a bőründünket... és holnap van anyukám születésnapja.

2011. június 22., szerda

Csend

Ülök a kanapén... már megint.
És peregnek a szüléseim pillanatai.
Nagyon fura érzések vannak bennem, bár sehol egy cseppnyi fájdalom... csak a jelek, megint, egyre erősebben. Sem étvágyam, sem kedvem nincs.
A gyerekek a játszón, és csend van.
Épp, mint azelőtt a nap előtt, mikor Mimi érkezett.
Lelle igyekszik lefelé, ringatom... ülve.
Csak ketten vagyunk...
Nem tudom meddig még és mikor már... de nagyon közel érzem...

2011. június 21., kedd

A Rák hava, 20 nap... avagy a 37. hét meg egy kicsi

Tegnap betöltötte Lelle pocakbeli létének 37. hetét.
Mostantól érett a kinti életre, a tüdeje is elég fejlett ehhez. Sokat csuklik mostanában, ami gyakorlatilag is erre utal. Nagyot nőtt, érzem, hogy már nem fér el, sokszor az az érzésem, hogy a bőrömöm keresztül szeretne megszületni :), és bár csak helyezkedik, kidugdossa a lábát, a popsiját a szegycsontomhoz nyomja, ilyenkor fel-felszisszenek... a jelenlévők meg mosolyognak, vagy hüledeznek, attól függően, mennyire látványos a dolog.
Dani szerint sokkal többször nem kerek a pocakom, mint igen... :)

Most, hogy nagyjából minden készen áll az érkezéséhez, megnyugodtam... és lelassultam.
Nincs listám, így csak fejben fogynak a teendők. Talán, mert tudom, hogy amit most nem tudok megcsinálni, az megvár :) és mert egy negyedik kis ember érkezése inkább lelkileg fogja megdolgozni mindannyiunkat, az összes többi dolog pedig nem is fontos.
Anyukám varrt fejvédőt, és zsebes tárolót a kiságyra, épp olyan, mint a többieké (egyszerű fehér, és nekem nagyon kedves, mindig eszembe jutnak ezek a születés előtti idők... no meg jó látni a mamám keze munkáját is), már csak kötők kellenek rá.
A csomagunk még nincs készen, talán ez az egyetlen dolog, ami nem várhat :)

Ugyanakkor pedig mióta négy felnőtt jut három gyerekre (ez lenne az ideális felállás... de azt hiszem, ezt nevezik luxusnak, viszont egészen konkrétan érzem, hogy mennyire nehéz volt ezt eddig egyedül csinálni, és tudom, hogy ennek a kánaánnak egyszer vége lesz...) sokkal többet tudok Lellére figyelni, amivel az is együttjár, hogy elengedtem azt a kényszert, hogy mindenáron most azonnal akarjak szülni.
Van még három hét, bár tudom, hogy az a készülődés, amit érzek, azt jelzi, hogy Lelle sem fogja kivárni a július 11. napját. De hogy mikor érkezik, azt mostmár rá tudom bízni, és ez nagyon jó érzés. Figyelem a jeleket, és néha egészen elérzékenyülök azon, hogy hamarosan végetér ez az időszak... Nem volt könnyű, sőt, talán a legnehezebb az összes eddigi várandósságom közül, de tudom, nem döntenék másként, ha előlről kellene kezdenem.

Lellével vagyunk egész, vele kerek a családunk, az ő érkezésével ismét újrafogalmaztunk rengeteg mindent. Tudatosan is, és az adottság miatt is.
Hogy ő pont ezt az időszakot választotta, hogy pont itt akart megszületni... Lehetett volna a könnyebb utat választani, de nem tettük. És nem bánom.

A szüléssel kapcsolatban... most úgy érzem, kórházban szülök majd, annál is inkább, mert bízom benne, hogy tényleg békén hagynak, pont annyira, mintha itthon szülnék. Remélem beérünk időben... A többit pedig már jól ismerem, és bízom magunkban, a kis csapatunkban, hogy mindenki teszi majd a dolgát, és nagy szeretet és kíváncsiság van bennem. Lellével és az érzekésével kapcsolatban is.

2011. június 19., vasárnap

Költői

Az, hogy Lelle minden este éjfél, fél egy, néha kicsit később... kezd el hihetetlen tempóban és lelkesedéssel pörögni odabenn, vajon azt jelenti-e, hogy kint majd ugyanebben az időzónában lesz ugyanilyen aktív, vagy csak azt, hogy finoman jelzi, menjek már aludni?...

2011. június 17., péntek

Miért legyen júliusi születésű Lelle

Ma ismét orvosnál voltunk.
Vérnyomás, pisi, szívhang rendben.
Vagyis a védőnői feladatoknak eleget tett a doktor.

Aztán picit beszélgettünk, mondtam neki, hogy én örülnék, ha június végén már a kezemben tarthatnám Lellét... mire ő azt válaszolta, hogy inkább azt szeressem, hogy júliusi legyen.
Mert...
A vezető nurse, aki szimpatikus is volt, meg tapasztalt is, nyugdíba ment. Jött helyette egy fiatal, maláj rendszerben végzett, hogy mennyire szimpi, azt nem tudom... Viszont mint új, nem nagyon van rutinja a vízbenszülések menetéről, meg azok kellékeiről. És mert Choong is mulasztott, vagyis csak szimplán nem figyelt oda az apró részletekre (felelősség tilitoli), elfogyott a medence alját takaró cucc, amit minden szülés után kidobnak.
Illetve van még egy, amit egy előttem vízben szülni vágyónak ígértek (szerintem ezt nem ígérni kell... hiszen ez az alap). Én vagyok az, akinek már nem jut.
Hacsak a szállítmány, amiről egyelőre nem derült ki, hogy a világ melyik részén tart épp, megérkezik még Lelle előtt.

Ugyanis, ha nincs bélés, akkor nincs vízben szülés sem.
Dani igyekezett levenni rólam és Lelléről a terhet, mondva, hogy nekünk jó a medence liner nélkül is, legfeljebb az utánunk következő már nem tudja használni a medencét, Choong meg hümmögött, hogy jó, meg persze, meg utánajár, hogy mivel és hogyan tudnak fertőtleníteni... de inkább várjak júliusig.

Dejóvolna azt érezni, hogy minden elrendeződött, most, hogy már a textilpelusok is megszáradtak, és anyukám is felül holnap reggel a gépre...

2011. június 14., kedd

Apró jelek

Tegnap este úgy negyed óránként voltak levegővételt igénylő gyakorlatok Lelle jóvoltából. Filmet néztünk, Dani minden nagyobb sóhajomra kérdőn nézett rám, hogy indulunk-e. Sikerült megnyugtatnom, hogy nem, és még egy darabig biztosan nem is fogunk.
Azért, amikor felvettem neki, hogy elkezdeném szedni a homeos bogyókat, szépen megkért, hogy ezzel várjam meg a mamámat.
Najó.

2011. június 12., vasárnap

A 36. hét

A héten kimostam az összes babaruhát, illetve a legkisebbeket. Olyan jó kézbe venni őket, elképzelni, hogy mekkora lesz Lelle, amikor megszületik, vajon belefér-e majd a legapróbbakba :) és közben felidézni a lányok ilyen korát is egyben, hiszen a legtöbb dolog még Hannáé, aztán Mikoltté volt.
Nézve a sok rózsaszínt, eszembe jutott, hogy egyszer valaki azt írta, hogy én lányos anyuka vagyok, megspékelve egy bónuszkisfiúval. :) És tényleg... :):) valahogy egészen otthonos érzés volt a sok rózsaszínt látni. :):) A teregetés után gyorsan megszaglásztam Áront, megölelgettem a csupaizom kis testét, és nagyon örültem neki, hogy van egy kisfiam is :):)

Anyukám otthon varrja a fejvédőt, a zsebes tárolóval együtt, maholnap felkerül az ágyrács is a kellő magasságba (Lelle ágya elvileg Ároné lett volna, ha Áron hajlandó volna a fél méteres távolságon kívülre kerülni, de mert nem akarózott sem neki, sem nekem ezt a lépést megtenni, így marad minden úgy, ahogy volt, és Lelléé lesz a kiváltságos, aki önálló kuckót kap. :):) persze könnyen lehet, hogy ő sem kér belőle... :)), és a jövő héten teljes lesz a Lellelak, nyuszistól, babástól, takaróstól.
Két apróság hiányzik még, egy kapucnis törölköző, de ha nem kapok, akkor marad az, amit az összes gyerek használt, és bár a szürkeségén a hipó sem segített (a masszázsolaj befogta és semmivel nem jön ki) de legalább van története, és egy hálóing nekem (amiről szontén le tudok mondani ha nem találok).

A könnyedebb részek után a velősebb...
Pénteken voltunk orvosnál.
Peti is készülődik, június végén elmegy, anyukám pedig július végén. Ezekre gondoltam, miközben vezettem befelé, meg arra, vajon meddig jó ötlet, hogy kormány mögé ülök, még akkor is, ha fel tudom mérni, hogy a figyelmem megvan-e még kellőképpen a biztonságos vezetéshez. Azt hiszem hamarosan átengedem valakinek a lehetőséget, mert egyre inkább a belső világ köt le, ez pedig nem a legbiztonságosabb ebben a formában... Végülis Jack jó sofőr.

Mértem az időt, hogy mennyi kell ahhoz, hogy beérjek, de ez annyira bizonytalan a forgalom miatt, hogy végül arra jutottam, semmi értelme. Ha menni kell, és menni akarok, akkor muszáj lesz ezúttal hamarabb útnak indulni, mert sanszos, hogy hatalmas dugóba keveredünk, és az összes alternatíva közül az autóban szülés vonz legkevésbé. Jó esetben húsz perc tőlünk a Pantai, de a múltkor kora délután ugyanabban az irányban nagyjából másfél óra volt, és én nem ismerek egérutakat és talán nem is érdemes ezzel próbálkozni. A dugó oka pedig prózai... a fizető kapuknál kilenc sávnyi autónak kell bebalettoznia magát háromba végül, és bár igazi maláj módon dudálás és ökölrázás nélkül, szép lassan, de halad a sor, azért ez nem kis feladat...

Míg vártunk az orvosra, Dani felhozta a tervét a szülési szabadságáról, ami ezúttal egy hét lesz. Eddig mindig sokkal többet volt velünk, persze Áron szerencsés időszakban született, de most nagyon megijedtem ettől, meg a fent említettektől úgy egészében.

Majd bementünk a rendelőbe, ahol ma vérnyomás mérés (120/70), és ultrahang (plusz szívhanghallgatás) volt.

Ime Lelle arcocskája, belámsimulva, békésen szundikálva. Szeretem ezeket az utolsó képeket, olyan kis pufóknak tűnnek, pedig csak kevés a hely odabennt. :) A szíve szépen egyenletesen dobog, a buksija átmérője 8.5 cm, ami kb. 24 cm körbe, a combocskája változatlanul hosszabb a koránál, most 8 cm, a becsült súlya pedig 2790 gramm.
És itt vége is a vizsgálatoknak.
Bár jövő héttől hetente kell jönnünk, nem lesz sem ctg, sem uh, sem méhszáj vizsgálat.
Amikor kérdeztük, hogy miért nem, az orvos csak mosolygott, és azt mondta, hogy természetesen, ha szeretném, szívesen elküld ctg-re, és meg is vizsgál, de szerinte teljesen felesleges. Mert egyfelől semmi lényeges információt nem fog tudni leszűrni ezekből (a szívhangot hallgatja amúgy is elég sokáig, a méhösszehúzódások pedig nem informatívak, mert könnyen lehet, hogy a semmiből egyszercsak szülés lesz, vagy a sok dimbdomb sem jelent hamarabbi érkezést), a vizsgálattal pedig sokkal több bajt okoz, mintha nem tenné... pl. fertőzést vihet be, vagy megsértheti a méhszájat, amitől elindulhat a szülés, úgyhogy ő ezektől eltekint.
Elfogadom, és bár az otthoni protokoll után fura, de belátom, hogy a feedback ugyan hiányozhat, a legjobb, amit tehetek, hogy figyelek a saját testemre, a saját jelzéseimre, mert úgyis ezek a mérvadók.

A szülés folyamatáról is beszélgettünk.
A medencét előkészíteni, feltölteni nagyjából egy óra. Vagyis ha úgy döntünk indulás, akkor jobb, ha betelefonálunk, mert így el tudnak kezdeni készülni a fogadásunkra. Amikor beérünk majd, lesz egy vizsgálat (az első azóta, hogy a várandósság tényét megállapították), és ennyi. Az orvost általában a kórház hívja azután, hogy beértünk, de mert nálam elég gyorsan történtek az események a legutóbb, már akkor szólnak neki, amikor mi elindulunk majd.
És akkor itt jön a legizgalmasabb fázis. A vajúdástól nem tartok, az egyszemélyes folyamat, legfeljebb Dani szórakoztató jelenlátáre van szükségem. A kitolás már sokkal kevésbé ilyen. Eddig Erzsike mindig velem volt. Eddig mindig mondott valamit, amitől úgy érezhettem, valaki kézben tartja azt, amit én már nem tudok, és nem is a dolgom. Nálam ebben a szakaszban megszűnik a világ, már nem tudok felelősséget vállani, csak azért, hogy a babánkkal együtt megteszem azt, amit a testem diktál.
Hogy eközben valaki ott van, fogja majd Lelle fejét, amikor kibújik, fogja a kis testét, amikor kell, és a pocakomra rakja, amikor kint van... mind olyan dolgok, amikre szükségem van. Hogy tudjam, lesz ilyen. Ehhez képest az orvos most azt mondta, ő nem nyúl majd hozzám szülés közben, hacsak nem feltétlenül szükséges. Mint pl. négy óránként egy méhszájvizsgálat... de mert ennyi időt nem tervezek bent tölteni, esélyes, hogy nem kerül sor erre...
Csak annyit fog mondani, hogy ne nyomjak... pl.
És bár eddig egészen biztos voltam magunkban, sőt akár abban is, hogy ez menni fog mindenféle külső segítség nélkül, most egy kicsit megrémültem. Mert hamár elfogadom, hogy végül kórházban szülök, beindulnak az elvárásaim, meg felelevenednek az emlékeim. Ezek viszonylag pozitívak, de nem teljesen a tudatos önállóság felé mozdítanak.
Úgyhogy van dolgom...
Mert igazából nem is kívánhatnék jobbat annál, hogy békén hagyjanak, és mégis legyen egy csapat, akik felkészülten, ámbár beavatkozás mentesen pusztán jelen legyenek arra az esetre, ha bármilyen okból szükség van rájuk, most jöttem rá, hogy még van mit készülnöm.

Tegnap éjjel aztán a sorozatnézés végeztével beszélgettünk Danival. Éjjel mindig sokkal riasztóbb a világ, ráadásul nem is aludtam túl jól az előző éjjel (Mikolt átjött hozzánk, Dani pedig alvajárva megszökött a lányok szobájába, így kétfelől támasztottak, majd Mikolt leesett, erre mind felébredtünk... hajnal hattól félóránként tettem egyikkel másikkal igény szerint eztazt... ők vigyorogva keltek nyolckor, én nem annyira)... de a beszélgetés végül megnyugtatott. Mert Dani emlkészik arra is, amire én nem. Jelesül, hogy minden rendben szokott menni, és olyan vagyok, mint az ötödik elem végén a sokfényes jelenet, amit gyorsan meg is néztem. Ha ilyen, nem bánom.
Azért megígértettem vele, hogy bejön a medencébe ha kérem, és fogja a kis kobakot, ha más nem teszi.

Igy vagyunk most, Lelle még nincs nagyon lent, de az érzés mégis nagyon nem a 36. heti, sokkal inkább olyan 38. Nincs már étvágyam, nem tudok aludni, és sokkal lassabban a gondolataim, mint szeretném. Másik világban vagyok már, és ezt a gyerekek is érzik. Nem is kicsit.
Tegnap este Hanna Danival beszélgetett, Hanna elsírta magát, hogy nagyon sok a gyerek itthon... Sokszor sír, Mikolttal rengeteget civakodnak. Talán Áron a legkiegyensúlyozottabb, de tudom, ez csak átmeneti.
Várom a mamámat, várjuk mindannyian.
És Lellét legalább ennyire. :)