Édesanyám szabadságon van, aminek mindannyian nagyon örülünk.
Ő pihen, annak, a gyerekek meg néha nála vannak (amikor én dolgozom), mi meg annak.
Egyik délben, ebéd közben Áron inni kért.
Hideg vizet ivott (ő az a gyerek, akinek a fagyit is meg kellene melegíteni, mert túl hideg általában):
- Mama, tudod nekem jó a hideg víz is, mert én téli gyerek vagyok.
Lelle spenóttól maszatos arcát Áronra szegezve kontrázott:
- Én szeretem a hideg vizet. Nem téli gyerek vagyok, hanem hős.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle beszél. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle beszél. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. július 4., péntek
2014. február 19., szerda
Kis magyar nyelv/tan
Lelle.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?
Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.
Én meg csak mosolygok naphosszat.
2014. február 18., kedd
A szellem, a pillangó, meg a menyasszony
A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...
Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...
Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)
Címkék:
Áron,
Farsang 2014,
Gyerekek,
Hanna,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt
2014. február 12., szerda
Új gyerek
Még december elején ködösítettem arról, hogy ismét valami újba fogtam.
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.
16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.
Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.
A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)
És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.
És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.
16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.
Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.
A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)
És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.
És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)
A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)
Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van.
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.
Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája.
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.
Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá.
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni.
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban.
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)
Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.
Címkék:
Kinga,
Kinga munka,
Kornél,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle video
2014. január 17., péntek
Mert megjegyeztem...
Olyan megdöbbentő volt, hogy nem kellett papír se hozzá :D
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.
Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.
Címkék:
Hanna,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle humor,
Mikolt,
Testvérek
2014. január 13., hétfő
Olyan, mint egy rendes gyerek
Lelle.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle
- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.
akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.
És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.
És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle
- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.
akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.
És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.
És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.
2013. október 31., csütörtök
Hanna olvas, Lelle beszél
A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
2013. október 15., kedd
Lelle
Kicsit sötét, kicsit homályos (fix objektívvel nehezebb a dolog, ezt tanultam ma :)), de Lelle.
- Hol van Hanna?
- Ha.
- Hol van?
- Játszótéren.
- És hol van Áron?
- Oviban.
- És Mimi?
- Oviban.
- És hol a Papa?
- Ha, dolgozni.
- És te hol vagy Lelle?
- Mamához.
- És mit csinálsz?
- Ha, ha, ha.
- Mit csinálsz Lelli?
- Ha, nem tudjuk.
- Nem tudod?
- Nem.
- Csücsülsz?
- Nem csücsülsz.
- Hát?
- Mamaa, nem Lelle csücsül, hanem leszállni.
2013. szeptember 28., szombat
Csuri
Lelle haja... a raszta korszak után elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam valami igazán lányossal. Míg a reggeli joghurtját ette (epejest), befontam.
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
Címkék:
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Lelle haja
2013. szeptember 12., csütörtök
Treasury
Diskurzus arról, hogy milyen az, amikor Mikolt elvesz valamit, ami Ároné.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Hanna,
Hanna beszél,
Hanna iskolás,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél
2013. augusztus 22., csütörtök
Lelle
Ideszalad, pelusban, bodyban.
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
2013. augusztus 21., szerda
A nyár végéről
Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Címkék:
Hanna,
Hanna fogak,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Nyár,
Nyaralás 2013,
Nyári szünet 2013
2013. augusztus 6., kedd
Nagyon nő
Ma este épp olyan volt, mint egy fesztiválozó svéd maca, pucéran, csapzott fehérarany csigákkal a feje tetején, amiből egy vastagabb tincs a szemébe lógva rakoncátlankodott.
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.
Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.
Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)
Hátrateszi ilyenkor a kis kezeit, és billeg, közben fodrozódik a popsija meg a combja. Imádom, ahogy mórikálja magát, félig tudatosan, félig ártatlanul.
A kék szemeiről ne is tegyek említést, azokban olyan tűz van, hogy néha elképzelem a vesztünket Danival úgy tizenpárév múlva.
Szóval nő.
Minden tekintetben.
Mondogattam mindenfelé, annak aki kérdezte különösképp, hogy mifelénk két éves koring nem elvárás az éjszaka végigalvása, azután meg magától meglesz ez is.
És tessék.
Már Erdélyben is minden éjjel aludt reggelig, és azóta is kivétel az, ha felébred, akkor is csak azért, mert ebben a hőségben vizet kíván. Mert az átalvással együtt varázsütésre a fióknak adta a cumisüveget tápszeretsül. Egyik napról a másikra.
Egy éjjel rámripakodott, hogy:
- Mama! Nem! Viz.
Azóta úgy alakult, hogy a Balatonra már nem is vittünk vésztartalékot sem.
Lassan pelusmentes, és lassan folyékonyan beszél.
A mai kedvencem, mikor az asztalnál reggelizett a négy, Lelle pedig a joghurtot kenegette a tányérján. ( :)))))) )
Mindegyiküknek volt okos érve arra, hogy ezt miért nem szabad, Lelle pedig a legflegmább arccal mindegyiküknek azt válaszolta:
- Nem baj.
:)
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle beszél,
Lelle elsők,
Lelle evés
2013. július 30., kedd
Beszélnek
Mind a négyen.
Lelle beszédfejlődése a kétszavas mondatok után a szótári robbanás fázisába váltott, ami az egyik legizgalmasabb szakasz számomra. Mostantól gyakorlatilag jegyezhetetlen a lista, és szédítő a sebesség. A hét végén megyünk haza, addigra, ha ilyen tempóban folytatja, beszélni fog.
A mai újak a vonat, bicikli, na meg a kedvencem, a Mama jössz. :D
Áron is meglep mostanában, olyan közölhetnéke lett, ami miatt egész nap, megállás nélkül beszél, mesél. Az érzelem verbális kifejezése, az empátia szavakba öntése is új tőle, és nagyon kedves dologkat mond.
Ma délután, Lellével a nagyágyban ébredeztek, Áron simogatta Lelli lábát. Egy sebnél felült:
- Jejjike, megütötted a lábad?
- Ühüm.
- Szegéény...
És végül két mai Mimi történet.
Délelőtt a wcről kiabált, menjek már, mert készen van. Ez egy elhúzódó, állandó konfliktus köztünk, mert szerintem meg tudja törölni a popsiját egyedül is, de mert nem szeret kezet mosni, azt gondolja, ha engem hív, megúszhatja anélkül.
Ma sem volt vége a készen vagyok kiabálásának, bár általában kiegyezünk, ma végül puffogva, de mentem.
- Mimi, nem hiszem el, hogy minden nap ezt játszuk. (közben a saját következetlenségemen kattogtam) Igazán ügyes vagy már, tudom hogy meg tudod törölni a popsidat egyedül is.
- Mama. Te tényleg azt hiszed, hogy itt hátul is van szemem?
Délutáni alvás végi eszmefuttatás:
- A bogarak télen mind meghalnak, mert nem bírják a hideget. Ennyi, kész.
Lelle beszédfejlődése a kétszavas mondatok után a szótári robbanás fázisába váltott, ami az egyik legizgalmasabb szakasz számomra. Mostantól gyakorlatilag jegyezhetetlen a lista, és szédítő a sebesség. A hét végén megyünk haza, addigra, ha ilyen tempóban folytatja, beszélni fog.
A mai újak a vonat, bicikli, na meg a kedvencem, a Mama jössz. :D
Áron is meglep mostanában, olyan közölhetnéke lett, ami miatt egész nap, megállás nélkül beszél, mesél. Az érzelem verbális kifejezése, az empátia szavakba öntése is új tőle, és nagyon kedves dologkat mond.
Ma délután, Lellével a nagyágyban ébredeztek, Áron simogatta Lelli lábát. Egy sebnél felült:
- Jejjike, megütötted a lábad?
- Ühüm.
- Szegéény...
És végül két mai Mimi történet.
Délelőtt a wcről kiabált, menjek már, mert készen van. Ez egy elhúzódó, állandó konfliktus köztünk, mert szerintem meg tudja törölni a popsiját egyedül is, de mert nem szeret kezet mosni, azt gondolja, ha engem hív, megúszhatja anélkül.
Ma sem volt vége a készen vagyok kiabálásának, bár általában kiegyezünk, ma végül puffogva, de mentem.
- Mimi, nem hiszem el, hogy minden nap ezt játszuk. (közben a saját következetlenségemen kattogtam) Igazán ügyes vagy már, tudom hogy meg tudod törölni a popsidat egyedül is.
- Mama. Te tényleg azt hiszed, hogy itt hátul is van szemem?
Délutáni alvás végi eszmefuttatás:
- A bogarak télen mind meghalnak, mert nem bírják a hideget. Ennyi, kész.
Címkék:
Áron beszél,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Mikolt beszél
2013. július 13., szombat
Kiskétéves szeletke
Mint aki komolyan veszi, Lelle tegnap óta szavakat fűz mondatokká. Eddig is voltak elvétve kétszavas mondatai, de ma különös figyelmet szentelt ennek a műfajnak.
- Néni kalapja. Mama nem kalapja.
Megunhatatlan, ahogy beszélni kezd, ha van egy kis időm, leülök mellé, és hallgatom. A kedvenc szavam tőle az aukókujcs.
Mindegyiküknél izgalmas volt ez az időszak, de most, hogy úgy gondolom utoljára van részem ebben, még jobban magamba szívom minden apró cseppjét a fejlődésének.
- Mama, gyeje.
Ő az első, aki kézen fog, és mennem kell. Bármit is csinálok, abba kell hagynom. Különben megsértődik.
Mélységesen.
Újabban annyira, hogy bevonul a gardróbba, és magára húzza a tolóajtót. Közben torka szakadtából kiabál, krokodilkönnyeket hullatva, és ha a közelébe merészkedem, még hangosabban torol.
Az esti lefekvés után kikiabál a szomszéd Lufi kutyának, ha ugatni merészel:
- Vauvau, nem!
Tegnap végigaludta az éjszakát.
A kedvenc alvópóza a hason maga alá húzott láb, popsitornyosítással, valamibe fejjel belefúródva. Ha véletlenül reggel is mellettem van, követ, és a nyakamba dugja a buksiját. Rendszerint mellettem alszik el, álmában beteszem az ágyába, és ott ébred reggel.
Ha Áron kel előbb, és kimegy, Lelle felugrik, és sikítva követeli, hogy menjünk le. Kellemes fejhangú visítás ez, szerintem az utca elején is többen kiugranak az alsójukból.
Reggelire egy joghurtot eszik, vagy azt sem, délelőtt kizárólag iszik és gyümölcsöt fogyaszt, délben a levesnél befejezi az ebédet, uzsonnázni jellemzően nem szokott, aztán vacsorára kétnaponta megeszi a maga rendes adagját, majd a testvéreiét, aztán az enyémet és végül az apáét is.
A paradicsomot, málnát, meggyet, barackot addig eszi, amíg van. Az egyetlen gyümölcs, amire rá sem néz a banán.
Mindezek ellenére igazán husi combjai vannak, nem mintha amúgy gömbölyded volna, de popsitájon meglátszik még a babaforma. Egyébként alig 12 kiló.
Délután alszik, ha vele alszom akkor sokat, ha nem, akkor keveset.
Ha arra gondolok, mennyit foglalkozom vele, akkor elszégyellem magam, és a lelkiismeretem ellen azzal védekezem, hogy a testvérei játszanak vele helyettem is, ha pedig kellek, szól. :) Érthetően.
A legkedvesebb játékai a baba, akit a hátára vesz hordozóban, vetkőztet, pelenkáz, etet. A labda, amit egészen ügyesen dob és gurít, és minden, amit a nagyok játszanak, a saját szabályai szerint. Nehéz mellette igazán elmélyülni, mert még mindig mindent szétszed, és főképp elvesz, nem is akármilyen erőszakosan.
Kint a homokozó a legjobb játék, a locsolás, és a járművek, motor, roller, futóbringa. Görkorizna is, ha segítenék neki felállni benne.
Játszótéren egy méteren belül kell lennem hozzá képest, mert simán elvesz bárkitől játékot, vagy odacsap ha nem tetszik neki valami. Szokatlan ez nekem, egyikük sem volt ilyen kiskakas.
Mindenre felmászik, nagyon ügyesen, és magabiztosan, ugyanakkor kellő figyelemmel is. Szoktam kapni rosszalló pillantásokat, amikor engedem, hogy a magas játékokra felmenjen, tényleg elég bizarr látvány a maga 87 centijével odafenn, de tényleg megbízható, amit nem tud egyedül, ahhoz kellek, amit pedig tud, azt koncentráltan megcsinálja.
Páros lábbal ugrál, lépcsőn le és fel is váltott lábbal közlekedik. Vagy popsin csúszva. :)
Ő az első, aki marokra fogja a kanalat, és tanítgatni kell, hogy lehet másképp. Figyel, megcsinálja, aztán visszavált.
Evés után elviszi a tányért, kanalat, poharat a mosogatóig, és bedobálja.
Egyébként is mindent utánoz, és mindent egyedül csinál. Fogat mos, minden apró összetevőt felhasználva, amit tőlünk látott valaha. Lemossa a fogkefét, fogkrémet nyom rá, sikál, kinyitja a csapot, köp (ez a legviccesebb), a folyó víz alá hajol, öblöget, lemossa a fogkefét, és visszateszi a helyére. Ez utóbbit csakis azért, hogy azonnal újrakezdhesse az egészet.
Velem tereget, a zoknik a kedvencei. Akkurátusan teszi az alsó rácsokra halomban őket, de ha egy is leesik, mély hangon kommentál:
- Jajjjaj.
Felveszi a nadrágját, a cipőjét, egyedül öltözik, és nem lehet etetni sem. Egyedül törölközik, és történjen bármi is, hajat kell szárítani. A hajmosás egy tortúra, utána napokig frászban van, nehogy megismételjük. Akárcsak a körömvágást.
Vagy a fésülködést.
Ha valamit felvett, nem lehet levenni róla. Minden öltöztetésnél furfangoskodnunk kell, hogy engedje. Azért van amit szeret, pl. kalapot hordani. Meg cipőt. Bárkiét.
Énekel, de nem szereti, ha énekelek. Zongorázik, de nem szereti, ha más zongorázik. Végighallgatja az APG meséket, és hidegen hagyja a mozgókép. A telefonomat profin használja, a kódot még nem fejtette meg, de nem sok kell hozzá.
Egy lépés választja el a klasszikus nappali szobatisztaságtól, ma már bugyiban volt itthon, nagyon büszkén mutogatta mindenkinek. A többiekkel ellentétben neki a pisilés megy egyszerűbben, de ma reggel igazi nagylány módjára a nagyvécében végezte a nagydolog is. Felült, szólt, popsit töröltünk. Figyelnem azért kell, és most is az elővételezett tanulási folyamatot preferálom, így könnyebb neki is, nekem is.
Cumizik, éjjel egyre kevesebbet ugyan de még tápszert kap (vicces mennyiség, épp itt az ideje, hogy vízzel helyettesítsem, hacsak nem kezdi el végleg átaludni az éjszakákat).
12 fogú, 12 kiló, 87cm, kék szemű, tejfölszőke, rasztásodó fürtös, két oldalon gödröcskés arcú, tökéletesen szabálytalan legkisebb. Általában elolvadnak tőle, de én már tudom, hogy a legkeményebb kisdiónk.
Azért olvadni én is szoktam. :)
2013. július 11., csütörtök
Lelle Róza két éves lett
Ülök itt, és írnék, és nem jönnek a szavak. Sem a fejemben, sem a kezemben nincs semmi arra érdemes.
Magamhoz ölelem ezt a drága, majdnemlegkisebb kétéves testet, a nagy nagy akarat kihúzza magát az ölelésemből.
Aztán visszabújik, de a biztonság kedvéért hozza a babáját is ezúttal. Meztelen, mert a pelenka már zavarja, akár tiszta akár nem, nagylány lett kétség sem férhet hozzá.
Eltűri az aranyfürtöt a szeme elől, rámnéz és azt mondja:
- Baba Jejjéjé. Jejje Mamijé.
Tökéletes.
Én meg azon gondolkodom, mit adjak Neki...
2013. június 26., szerda
Lelle első mondata
APG olvasás este. Áron választotta autómosó.
Lelle hallgatja, majd hozzáfűzi a magáét (szavanként nagy szünetet hagyva, imádom :)):
- Nem Apa aukója, Mama aukója.
Lelle Danit Papának hívja. Egyébként. A piros autót ezennel megnyertem.
Lelle hallgatja, majd hozzáfűzi a magáét (szavanként nagy szünetet hagyva, imádom :)):
- Nem Apa aukója, Mama aukója.
Lelle Danit Papának hívja. Egyébként. A piros autót ezennel megnyertem.
Címkék:
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők
2013. május 17., péntek
Az ezerarcú 2.0 dumaládává avanzsált
Lelle megunhatatlan, sőt, kimeríthetetlen témaforrás.
Nemrég egy majdnem egy évvel ezelőtti albumot lapozgattak a nagyok, mögöttük állva döbbentem vettem tudomásul, hogy Lelle már akkor Lelle volt. Minden ízében.
Aztán este arra jutottam, hogy visszafelé könnyű belelátni a mostani valóját, és persze csírájában már akkor is ott volt benne minden Lellejellemző, de tisztán emlékszem arra a vágyra, hogy halljam, ahogy elkezd majd beszélni, lássam, ahogy teszi az egyik lábát a másik elé.
Csak aztán olyan gyorsan megtörtént minden, hogy innen úgy tűnik, már egy éve is ilyen volt. Pedig dehogy.
Például nem tudott járni. Döbbenetes, mennyire elfelejti az ember, hogy mennyit hallotta a kis tenyerek csattanását mikor közeledett, hányszor húztam vissza a nadrágomat, amibe kapaszkodott, hogy fel tudjon állni, és milyen görbécske volt a lába, mikor végül elindult.
Most meg... A nagymamától hazáig szalad.
Egyszer előveszem a telefonom, és "lekamerázom", mert egy élmény, ahogy műveli.
A lábacskái még mindig görbék, de már nem hűdenagyon, csak nagyon, és csámpázik is befelé valamennyire. A dédi szerint nekem volt ilyen görbe lábam. Mégha rontja is a renomém, nem tudok nem emlékezni rá, ahogy minden alkalommal utánam szólt annak idején, kislányom, kifelé rakd a lábad. :)
Szóval nagy erőkkel fut, közben a karikalábacskák kacsáznak, de úgy, hogy a szemlélőnek az az érzése, hogy biztosan elbotlik saját magában, de nem. Valószínűleg több energiát használ a kelleténél, úgy ötször, de a mozgás öröme felülír minden egyebet ilyenkor.
Fut, sokat, aztán megáll, visszanéz, hogy megyünk-e mögötte. Előrehajolva, nagyon tudományosan vizsgálja ezt, majd uccu neki újrastartol.
Ha vízelvezetőhöz ér, megtorpan, hosszan méregeti, melyik láb legyen az első, a legjobb, ha valaki utoléri, mert annak elkapja a kezét, haláltmegvető bátorsággal átevickél, majd elenged, és fut tovább.
Az egyetlen dolog, ami annyira megijeszti, hogy lendületből fordul vissza, és a tempón mit sem változtatva az ellenkező irányba rohan, az a kutya. Nagyon vicces, ahogy hang nélkül fordul sarkon, és meg sem áll az első biztonságot jelentő emberig. Legyen az bárki.
Aztán itt van a beszéd.
Mind későn kezdők voltak, Lelle miatt sem aggódtam soha.
Mostanra ő lett a csendőrség nálunk, bárkit, bármiért, bármikor kioszt. Olyan hangsúllyal és hangerővel, amin csak mosolyogni lehet.
Ha épp nem tetszik neki, hogy az édesapja megsimogatja, összevonja a szemöldökét, és énekelve kiabálja, neeeem, papaaa.
A legújabb vezényszavai az erre, arra, le, be, ki, ebbe. :) Tegnap éjjel mehetnéke támadt, feltérdelt, és a szokásos mutogatás mellé kaptam egy le-t is.
Este, ha beteszem az ágyába, elszöszöl egy darabig, majd kinyúl a rácsokon keresztül, megpaskolja a helyet mellettem, majd aszongya, vagyis inkább énekli, ebbe, ebbe, és válaszra nem várva kipakolja a paplant, és utánaugrik.
Ha megkérdem, most jó? lassan bólogat.
És hamár ilyen hirtelenjött kvázi hófordulós bejegyzés lett, gyorsan egy kis szószedet. Ezeket a szavakat már magától használja. Aukó, fogalmam sincs, hogy a tiszta autóból miért lett ez, vizs, ojja, haja, krokodil (Áron sokszor mondja, szerintem a következő a kard lesz :))), ami kokoij, tea, és mondja azt is hogy gumicukor, erre mondjuk nem vagyok büszke, de a húsvéti nyúl a ludas..., és ráadásul nem tudom lekottázni Lelle nyelven hogyan hangzik, de fülelek, és megírom, és van cumi is, amit legalább háromszor kell elmondania, hogy felfogjam mit szeretne, mert ez is annyira sajátos. És persze nem tudom visszaadni ezt sem. :)
Ezen kívül pedig Mikolt nyomdokain az ezerarc. Íme:
A gumicsimma pedig azért, mert kisnagysága maga húzza a maga lábára. Nem tűr sem beleszólást, segítséget meg mégkevésbé.
Öltöztetni pedig amúgy is rémálom, mind le, mind pedig fel (ami egyszer felkerült, azt levenni meglehetősen macerás róla, de ráadni sem könnyebb ennél egy kicsit sem), így aztán megkönnyebbülés egy hasznos cipő, amit egyedül is képes kezelni (le és fel :)), és majdnem minden időjárás esetén hordható.
Valószínűleg idővel crocsra váltja.
Na jó, a nőiessége védelmében... Van még három pár cipője, ezeket random módon szúrja ki néhanap, viszont akkor azt és csak azt hajlandó felvenni. Résen kell lennem, mert ha egyet megmutatok, akkor amellett is rendszerint kitart, változtatásnak helye nincs.
Csak akkor, ha bárki más cipőjéről van szó. A sajátot máséra bármikor örömmel cseréli, rendszeresen találom az udvaron az apja papucsában klaffogva.
Szómiszó, szórakoztató. :)
Nemrég egy majdnem egy évvel ezelőtti albumot lapozgattak a nagyok, mögöttük állva döbbentem vettem tudomásul, hogy Lelle már akkor Lelle volt. Minden ízében.
Aztán este arra jutottam, hogy visszafelé könnyű belelátni a mostani valóját, és persze csírájában már akkor is ott volt benne minden Lellejellemző, de tisztán emlékszem arra a vágyra, hogy halljam, ahogy elkezd majd beszélni, lássam, ahogy teszi az egyik lábát a másik elé.
Csak aztán olyan gyorsan megtörtént minden, hogy innen úgy tűnik, már egy éve is ilyen volt. Pedig dehogy.
Például nem tudott járni. Döbbenetes, mennyire elfelejti az ember, hogy mennyit hallotta a kis tenyerek csattanását mikor közeledett, hányszor húztam vissza a nadrágomat, amibe kapaszkodott, hogy fel tudjon állni, és milyen görbécske volt a lába, mikor végül elindult.
Most meg... A nagymamától hazáig szalad.
Egyszer előveszem a telefonom, és "lekamerázom", mert egy élmény, ahogy műveli.
A lábacskái még mindig görbék, de már nem hűdenagyon, csak nagyon, és csámpázik is befelé valamennyire. A dédi szerint nekem volt ilyen görbe lábam. Mégha rontja is a renomém, nem tudok nem emlékezni rá, ahogy minden alkalommal utánam szólt annak idején, kislányom, kifelé rakd a lábad. :)
Szóval nagy erőkkel fut, közben a karikalábacskák kacsáznak, de úgy, hogy a szemlélőnek az az érzése, hogy biztosan elbotlik saját magában, de nem. Valószínűleg több energiát használ a kelleténél, úgy ötször, de a mozgás öröme felülír minden egyebet ilyenkor.
Fut, sokat, aztán megáll, visszanéz, hogy megyünk-e mögötte. Előrehajolva, nagyon tudományosan vizsgálja ezt, majd uccu neki újrastartol.
Ha vízelvezetőhöz ér, megtorpan, hosszan méregeti, melyik láb legyen az első, a legjobb, ha valaki utoléri, mert annak elkapja a kezét, haláltmegvető bátorsággal átevickél, majd elenged, és fut tovább.
Az egyetlen dolog, ami annyira megijeszti, hogy lendületből fordul vissza, és a tempón mit sem változtatva az ellenkező irányba rohan, az a kutya. Nagyon vicces, ahogy hang nélkül fordul sarkon, és meg sem áll az első biztonságot jelentő emberig. Legyen az bárki.
Aztán itt van a beszéd.
Mind későn kezdők voltak, Lelle miatt sem aggódtam soha.
Mostanra ő lett a csendőrség nálunk, bárkit, bármiért, bármikor kioszt. Olyan hangsúllyal és hangerővel, amin csak mosolyogni lehet.
Ha épp nem tetszik neki, hogy az édesapja megsimogatja, összevonja a szemöldökét, és énekelve kiabálja, neeeem, papaaa.
A legújabb vezényszavai az erre, arra, le, be, ki, ebbe. :) Tegnap éjjel mehetnéke támadt, feltérdelt, és a szokásos mutogatás mellé kaptam egy le-t is.
Este, ha beteszem az ágyába, elszöszöl egy darabig, majd kinyúl a rácsokon keresztül, megpaskolja a helyet mellettem, majd aszongya, vagyis inkább énekli, ebbe, ebbe, és válaszra nem várva kipakolja a paplant, és utánaugrik.
Ha megkérdem, most jó? lassan bólogat.
És hamár ilyen hirtelenjött kvázi hófordulós bejegyzés lett, gyorsan egy kis szószedet. Ezeket a szavakat már magától használja. Aukó, fogalmam sincs, hogy a tiszta autóból miért lett ez, vizs, ojja, haja, krokodil (Áron sokszor mondja, szerintem a következő a kard lesz :))), ami kokoij, tea, és mondja azt is hogy gumicukor, erre mondjuk nem vagyok büszke, de a húsvéti nyúl a ludas..., és ráadásul nem tudom lekottázni Lelle nyelven hogyan hangzik, de fülelek, és megírom, és van cumi is, amit legalább háromszor kell elmondania, hogy felfogjam mit szeretne, mert ez is annyira sajátos. És persze nem tudom visszaadni ezt sem. :)
Ezen kívül pedig Mikolt nyomdokain az ezerarc. Íme:
A gumicsimma pedig azért, mert kisnagysága maga húzza a maga lábára. Nem tűr sem beleszólást, segítséget meg mégkevésbé.
Öltöztetni pedig amúgy is rémálom, mind le, mind pedig fel (ami egyszer felkerült, azt levenni meglehetősen macerás róla, de ráadni sem könnyebb ennél egy kicsit sem), így aztán megkönnyebbülés egy hasznos cipő, amit egyedül is képes kezelni (le és fel :)), és majdnem minden időjárás esetén hordható.
Valószínűleg idővel crocsra váltja.
Na jó, a nőiessége védelmében... Van még három pár cipője, ezeket random módon szúrja ki néhanap, viszont akkor azt és csak azt hajlandó felvenni. Résen kell lennem, mert ha egyet megmutatok, akkor amellett is rendszerint kitart, változtatásnak helye nincs.
Csak akkor, ha bárki más cipőjéről van szó. A sajátot máséra bármikor örömmel cseréli, rendszeresen találom az udvaron az apja papucsában klaffogva.
Szómiszó, szórakoztató. :)
Címkék:
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Lelle mozgás
2013. április 10., szerda
A kicsi, csendes, szende lányunkról
Lelle az elolvadás reakcióját váltja ki mindenkiből, aki csak futva találkozik vele. Teljesen érthető, mert futólag (meg természetesen hosszútávon is) tényleg olvadoznivaló.
Mikor aztán nekiállok rombolni a kis szöszi imidzsét, olyan kifejezéseket használva rá, mint hangos, erős akaratú, pláne, mikor azt boncolgatom, mennyire Mimi (Mimi duplán) akkor aztán nagy szemekkel, hitetlenkedve néznek. Mert Lellike mindenhol máshol szempillarebesgető, idehaza pedig itthon van. Így van ez jól. :)
Nem romboló szándékkal, hanem mert annyira jellemző rá ez a három kisfilm, és mert annyira eredeti, hogy nem tehetem meg, hogy nem osztom meg magunk között. Hamár tegnap úgy bemószeroltam. :)
Az elsőn egy kutyát hallott ugatni az utcán, meséli finom bájjal. :) A második kettő egyértelmű azt hiszem.
Mikor aztán nekiállok rombolni a kis szöszi imidzsét, olyan kifejezéseket használva rá, mint hangos, erős akaratú, pláne, mikor azt boncolgatom, mennyire Mimi (Mimi duplán) akkor aztán nagy szemekkel, hitetlenkedve néznek. Mert Lellike mindenhol máshol szempillarebesgető, idehaza pedig itthon van. Így van ez jól. :)
Nem romboló szándékkal, hanem mert annyira jellemző rá ez a három kisfilm, és mert annyira eredeti, hogy nem tehetem meg, hogy nem osztom meg magunk között. Hamár tegnap úgy bemószeroltam. :)
Az elsőn egy kutyát hallott ugatni az utcán, meséli finom bájjal. :) A második kettő egyértelmű azt hiszem.
2013. április 9., kedd
Helyemre kerülvén
Mondom a magamét reggeli közben.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














































