2013. április 9., kedd

Helyemre kerülvén

Mondom a magamét reggeli közben.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.

2 megjegyzés:

a mesélő írta...

:) Mennyivel könnyebb lenne nekünk is, ha sok mindent csak úgy hagynánk, főleg ha nem árt vele a gyerek, de mi csak nevelünk és nevelünk és bonyolítjuk az életünket ...
Lelle viszont bölcs és tanul és tapasztal ( persze én sem álltam volna ki szó nélkül az asztalra kanalazást ... )

SzKriszti írta...

Olvaslak egy ideje "idetévedőként", idetévedtem, s mert jók a fotók s az írások is, itt ragadtam...
Nem vagyok az a "nagy kommentelő".
De ez most olyan szép volt, muszáj kimondani.