2011. január 31., hétfő

Elnapolva

Egy darabig egészen mindegy volt, kisfiú, vagy kislány-e a növekvő esténként már apró szárnycsapdosást is produkáló csöpp. Most is mindegy, mégis minden nappal egyre erősebb a vágy, hogy tudjam.

Február 9-ére volt időpontunk az orvoshoz. Mígnem ma Dani felhívta őket, hogy kérjen egy időpontot 4d ultrahangra is, és kiderült, hogy nem csak a kórházban, hanem még náluk is van ilyen gép, vagyis egy alkalommal meglehet minden.

Itt nincs a 16 héten genetikai vizsgálat, hacsak nem kértük a sokszázalékos bizonyosságot nyújtó tripple test-et. Mivel mi nem kértük, maradt az előző vizsgálathoz képest (ami a 12. hét helyett egy hetet csúszva csak a 13-on volt) az egy hónapos szünet, de mert a kínai újév közbeszólt, már majdnem a 19-re kaptam időpontot. De csak majdnem. Pedig az egyetlen ajánlott full scan a huszadikon esedékes, vagyis vagy megyek egyszer egy fogalmamsincs milyen vizsgálatra, vagy még toljuk egy vagy két hetet, és egyben megoldunk mindent.

Summa, nem megyünk kilencedikén... csak 21-én, vagyis még három hetet kell várni arra, hogy elvégezzés az első vérvételt, megejtsük a második igazi vizsgálatot, és alaposabban megnézzék a bébit is.

Nem sietnek el itt semmit. Nem mintha hiányozna a macerálás, de igazán várom már azt a napot. Addig pedig a fiúnevekkel barátkozunk, vagyis barátkoznánk, ha volna olyan, ami minden igényt kielégítően illik.

Épp ma 17 hetes, erről is megemlékezve most 66 kilónál tartok, ami kevesebb, mint Áronnal volt. A pocakom viszont látványos növekedésnek indult, sokszor meg is állítanak, hogy megcsodálják a hármat kint és az egyet bent. Itt is nagy dolog úgy tűnik a nagyonnagy család... És őszintén... még nekem is felfoghatatlan, de abban biztos vagyok, hogy nem luxusüdülés :) már most sem.

Ahogy mocorog, ahogy növekszik, egyre közelebb érzem magamhoz, egyre inkább a család része számomra. A többiek ennek még nem adják semmi jelét, egyedül Hanna szokott mesélni az ő pocakjában növekvő hol Boriról, hol Liliről. :)

A szülésről még nincs körvonalazódott kép, leginkább pihentetjük a dolgot. Én érlelem, Daninak van most rengeteg sürgetőbb megoldani valója, de szembesülve a ténnyel, hogy hamarosan kevesebb lesz a végéig, mint vissza, elő előkerül a téma. Cseppet sem félek egyik verziótól sem, kivéve azt a kis rossz érzést, amit Siklós és Erzsike biztos keze hiányának megélése jelent... Azzal bíztatom magam, hogy úgyis én szülöm ezt a babát is...

És hamár a legkisebbről nem tudok új képpel szolgálni, íme a többiek :) vágatlanul, megdolgozatlanul... nekem így is az egyik kedvencem. :)
Tegnapi újdonság... Dani is érezte mozogni :)

Gong Xi Fa Cai

A majdnem három hónap alatt, mióta itt vagyunk, ez lesz a harmadik alkalom, hogy óévet búcsúztatunk és újat köszöntünk.
Ezalkalommal a kínait.

Keverednek a kultúrák, újabb ékes bizonyítéka ez a sokszínűségüknek, no meg annak, hogy mennyire szeretnek mindent megünnepelni. Nekem személy szerint pedig két dolog miatt is érdekes, egyfelől, mert a kínai horoszkópot legalábbis az állatjegyeket ismerve az újév egyik momentuma, hogy az egyik jegy a másikat váltja mélyen ismerős, míg mindez összekapcsolódik azzal, hogy a legkisebbünk már a nyúl évében születik. Mostanában pedig lépten nyomon ebbe a kedves, puha, szeretetre méltó állatfigurába botlok.
Titkon arra készültem, hogy lesz egy erős sárkány gyermekünk, ha a tervek szerint a 2012es évet kivárta volna, ezzel szemben egy aprócska nyúl egészen más... Hát most kapom mindenfelől a megerősítést, hogy így jó ez.

Másfelől pedig az ünnepre való készülődés, a szokások megismerése nagyon izgalmas. Akaratlanul is részese lesz az ember, hiszen bármerre jár, mindenhol kint vannak a dekorációk, kínai zene szól, lampionokkal és mandarinnal van tele minden... vagyis úgy tanulunk, hogy mégcsak oda sem kell figyelnünk.

Nos a kínai ünnep nem hazudtolja meg azokat, akiknek ez a legfontosabb. Számomra minden egy kicsit túlzott, bár arra gondolva, ahogyan mi ünnepeljük az újévet, talán meg sem engedhetném magamnak, hogy elcsodálkozzak, vagy minősítsek, így nem is teszem. Mindenesetre a dekorációk minősége, színvilága, töménysége nekem sok. :)
Minden pirosban és aranyban, esetleg rózsaszínben úszik, a bevásárló központok (csakúgy, mint karácsony előtt, de azt szépnek láttam) töménytelen mennyiségeben úsznak a cirádás, virágos, hatalmas masnis dekorrengetegben. Mindezt félretéve feltűnő, hogy ez az ünnep a gazdagságról szól.

Erre vonatkozik a rengeteg arany, és egy csomó szokás is.
Például az ismerősök ilyenkor nagy doboz (megfelelő színekkel, mintás, tele szimbólumokkal dobozba csomagolva) mandarint kapnak ajándékba. Mi egyik nap a bejárati ajtó előtt találtunk egy hatalmas dobozt, az ingatlanosunk hozta... Nyilván illik viszonozni.
A mandarin is a gazdagság jele, ennek ajándékozása is a meggazdagodást szimbolizálja. (Mint nálunk a lencseevészet elsején pl...)
Rengeteg mandarinfát lehet kapni, és hatalmas ajándékcsomagokat, tele édességgel és a narancsszínű gyümölccsel.

A munka világában is van több szokás is, Dani az elmúlt héten pl. újévi ebéden vett részt, ilyenkor szokás elmenni, és nagyokat enni, miközben az ünnepi asztal szintén tele van jelképekkel, ezekről ő tudna többet mesélni. A pénzhez, gazdagsághoz tartozó, nekem kicsit furcsa szokás, hogy a főnőknek illik ilyenkor a közvetlen beosztottakat megajándékozni, az erre az alkalomra külön kapható tetszetős kis bortékokban. Mint a húsvéti locsolás alkalmával... Sok helyen ezt saját zsebből állják a "nagyok", Daniéknál mindez szimbolikus csak, így a cég kifizeti. És mert a piros a szín, a borítékba a tizes került, ami nem nagy összeg, de ha valakinek mondjuk harminc beosztottja van, az már tetemes.

Hanna az oviban egy hete mindenféléket ragasztott a többiekkel, és a héten minden nap egy kicsivel több dekoráció került a falakra. Volt olyan nap, amikor csupa csillámpor volt a közös alkotástól. Bár még nem jártunk oda karácsony előtt, ez a készülődés nagyon komolynak tűnt nekem, és nagyon jó volt látni, ahogy Hanna kezd étreni valamit a helyiek szokásaiból. (ugyanakkor nyilván nagyon sajnálom, hogy itt nincs farsang, és húsvéti locsolkodás... hacsak mi be nem vezetjük)

Kedden lesz a napja, aztán 15 napig tart az ünneplés, ezalatt felkerekedik mindenki, és utazik, rokont látogat. Csütörtökön és pénteken munkaszüneti nap lesz, az oviban pedig két hét szünet van mától. Tervezzük, hogy elmegyünk és meglátogatjuk a legrégebbi kínai városrészt Melakában, de természetesen szállás már nincs...

Boldog újévet minden kínainak, a poszt címe is ezt jelenti... kiejteni persze nem tudom :)

2011. január 30., vasárnap

Nagy volt a csend

A múlt héten rengeteg minden történt, többek között Dani elég későn járt haza, emiatt pedig meglehetősen elfáradtam estére.
Emiatt nincs bejegyzés, de most nekiállok, és elkezdem pótolni, amíg hagynak a gyerekek.
Míg nem megoldott, hogy idelenn is legyen internet kapcsolat, nem biztos, hogy minden nap sikerül írnom, de igyekszem, tudom, leginkább a családtagoknak fontos ez a napi kapcsolat.

2011. január 23., vasárnap

Update

Feltettem kétszázvalahány képet...
Közben vettem észre, hogy nem írtam sem a karácsonyról, sem arról, hogy Dani volt a Mikulás...
Ami pedig még mindig nagyon fura, hogy a decemberi albumban forró nyár van... Hiányoznak a havas, overálos képek.

2011. január 22., szombat

Mostam

Július eleje óta mosódióval mosok, ecettel és némi illóolajjal öblítek... mióta itt élünk az illóolaj sincs, mert nem tudom hova és mikor öntsem, ráadásul szárítógéppel előszárítok, különben sosem lenne mit felvegyünk, tekintettel a páratartalomra... az pedig elég nagy ellensége az illatnak, már ami az olajat illeti.

Tegnap előtt a kezembe került egy biobébimosószer, egy kevés volt még benne, otthonról hoztuk, gondoltam olyan rosszul mutat a mosódiós zsák mellett, fogyjon el, belelöttyintettem a gépbe egy keveset...

Már amikor kiteregettem valami fura volt... aztán ma lekaptam a hálóingemet a szárítóról, és elvittem Áront aludni. És közben annyira rosszul voltam attól a kis illattól, ami amúgy kellemes és hosszú hónapokig, míg ezt a mosószert használtam fel sem tűnt, hogy miután a kis dömper végre megadta magát, kijöttem és levettem... Elszoktam tőle, hogy van illata a ruháknak, a természetes, tiszta illatukon kívül. Fél év elég volt hozzá, pedig mennyire féltem eleinte, hogy milyen lesz majd az illatmentesség.

Jó.
Azt hiszem elteszem azt a mosószert... :)

Thaipusam

Daninak estére egy kicsit elege lett a bezártságból (amit mondjuk éppenséggel magunknak köszönhettünk, mert így akartuk eredetileg, pihenni, semmittenni, de ezt a három felülírta :):)), és este hatkor beültetett mindenkit az autóba, hogy elinduljunk valamerre.
Nem volt terv, valami parkot keresett volna, miközben mind jól tudjuk, hogy ez itt nem így megy. Sokadjára kerül elő ez a téma, és tényleg nagyon fura ez a jellegzetesség, mert bármilyen eddigi nagyvárosban azért el lehetett indulni akár gyalog, akár tömegközlekedéssel, és egyszercsak kisvárosibb részre bukkantunk, vagy egy parkba, de itt egészen más a helyzet. Nade nem erről akartam szólni...

A Batu Caves felé indultunk, talán nem is véletlenül.
A héten csütörtökön nemzeti ünnepnap volt, a hinduk egyik nagyszabású fesztiválja okán. A leírását itt lehet elolvasni, röviden az egyik istenüket, Murugát tisztelik meg ezzel a hihetetlen ünneppel.

A múlt héten Devivel nagyon sokat beszélgettünk erről, már amennyire két nem anyanyelvű eszmét tud cserélni vallási kérdésekről. :) Nagyon érdekes volt hallgatni valaki olyat, aki szintén részese ennek a hitnek, ünnepel, bár nem a legfanatikusabbak közül való. Hat évvel ezelőtt, amikor itt jártunk, borzongással néztem végig a barlangban kiállított képeket a kavadit (kisebb vagy nagyobb horgokat akasztanak a hátukba a zarándokok, amit egy barát vagy rokon egy kötéllel ráadásul vissza is tart, így vonulnak végig azon a hosszú úton, ami a belvárosból a barlangig tart...) viselő emberekről. Akkor nem hittem, hogy valaha közöm lesz még egyszer ehhez az ünnephez.

Devi azt mesélte, hogy erre az ünnepre mindenhonnan ideutaznak a hinduk, az ő szingapúri testvére is el szokott jönni, együtt van a család, és a négy nap alatt csak vegetáriánus ételeket esznek, imádkoznak, mert úgy hiszik, aki ezen a négy napon kér, az meg is kapja azt.
Az ünnep előestéjén egy menet indul a belvárosból valamikor éjfél környékén, és másnap délután kettőkor érnek a barlanghoz, ahol az isten hatalmas aranyozott szobra áll. Abból a templomból hozzák a kisebb, de drágakövekkel kirakott szobrot, ahol olyan szívesen időztünk.

Az első két nap a szertartásoké, sokan leborotválják a hajukat, férfiak, nők egyaránt (ma amikor parkolóhelyet kerestünk, a felüljáró alatt alkalmi borbély dolgozott, a négy műanyag szék körül sok sok fekete hajkupac. Tetszik nekem ez a fajta naturalizmus, ahogy a szakrálist megélik a hinduk.


A második két nap pedig egyfajta örömünnep, vásár veszi kezdetét, van itt körhinta, kirakodóvásár hennafestéssel, étel és italosztás, és közben hömpölyög a tömeg, az igazán vallásosak fémedényben tejet hoznak és sárga ruhát viselnek, de rengetegen jönnek csak imádkozni is, vagy turistaként részesedni ebből a színes kavalkádból. A belinkelt cikk szerint 800ezren látogatnak el ebben a négy napban a barlanghoz.

Devi azt javasolta, ha szeretnénk, akkor szombat, vagy vasárnap estefelé menjünk, mert a gyerekekkel a hatalmas tömeg kicsit sem vonzó, ráadásul elég nehéz a parkolás is. A szertartásokra a kicsikkel nem is mentem volna, azt hiszem elég ijesztő a teleaggatott emberek látványa, még felnőtt fejjel is...

De ma este végül mégiscsak odavonzott bennünket valami, és bár valóban nehezen találtunk parkolóhelyet, végül sikerült, és azt hiszem megérte. A vásári forgatagon túl a hindu templom befogadó közege mindig nagyon erős hatással van ránk. Valamiért a "indiániak" ahogy Hanna emlegeti őket az a népcsoport, akiken azt érzem, a helyükön vannak, ősi kultúrájuk biztonságot ad, a külsőségeket szépnek látom, mint a nők ruhái, a férfiak kedvessége a gyerekekkel, és a családjukkal egyaránt. Mindig megfog mindannyiunkat a színesség, a nyugalom, de egyelőre ennél több magyarázatot nem tudok, és cseppet sem jelenti ez azt, hogy hindu szeretnék lenni.

Itt nem zavar, ha óriás a tömeg, soha nem félek közöttük, nem idegenkedem a közelükben lenni.

Egy órát maradtunk, a lányok kaptak egy egy kis hennavirágot a kezükre, féltve tartották, nehogy lejöjjön :), megnéztük a kis tavat a Shiva templomból, megcsodáltuk a szárikat, aztán Dani nyakában Mikolttal, a hátán Áronnal, én pedig Hannát a babakocsiban tolva visszaverekedtük magunkat az autóhoz, szerintem legalább akkora látványosságot nyújtva ezzel, mintha kavadit vittünk volna.

A fényképezőgép otthon maradt... a telefonommal készült néhány kép, majd igyekszem feltölteni.

Hogy helyreálljon az egyensúly

Visszaolvasva az előző két posztot, kicsit úgy éreztem, hogy nagyon negatív irányba billent a mérleg. Pedig jó itt élni :) Sok szempontból...

Tegnap példul két fiatal jött kérdőívezni, (mondjuk három év múlvára ígérik, de akkor is) a tervbe vett Town House-al kapcsolatos gondolatainkra voltak kíváncsiak. Vagyis épül majd valami közösségi ház féle, épp mire elkezdek majd csomagolni, de legalább elindult valami, bár a legtöbb kérdés arra vonatkozott, milyen boltokat látnánk szívesen... :):)

Azt hiszem, az Adorán belül a legjobb lakásban lakunk. Épp a teljes tér közepén, vagyis itt a legnagyobb a csend (építkeznek az út túloldalán, a betont fúrják már egy hónapja, de ez csak a mi időszámításunk... már augusztus óta dolgoznak), a négyes tömbök egyik szélső lakása a miénk, vagyis oldalsó ablakaink is vannak, több a fény, mint máshol, és ezek a szélső lakások nagyobbak is, ami leginkább a nappaliban érezhető. A konyhából pedig a közös parkolóra látni, amit eleinte nagyon nem szerettem, de mert mindig jön, vagy megy valaki és az ablakok fóliázottsága miatt ennek ellenére nem látnak be hozzánk csak este, ha ég a lámpa... szóval van élet körülöttünk, és lassacskán arcról legalábbis, de ismerjük az összes szomszédot. Mindig költözik valaki, jön a kukásautó, a lányok szeretnek olyankor az ablakba mászni és nézni a színes teherautókat, és a kék kukást. Ha kertes házban laknánk, nem történne ennyi minden körülöttünk, így hálás vagyok, hogy végülis ide vetődtünk.

Az emberekről (az ismerősökről) egy következő posztban, meg az óviról is, ami kissé szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem, hol örülök, hogy van, hol azonnal kivenném Hannát...

A mai nap pozitív történése, hogy fodrásznál voltunk. Itt a szomszédban természetesen, Hanna haja is kicsit rövidebb lett (iszonyú szőke, és a naptól nagyon kiszáradt, alig lehetett már kifésülni, de mert a balzsamozás plusz egy öblítés, eddig nem erőltettem... úgy tűnik mostantól majd szükség lesz rá...), és az enyémet is megigazította a kislány, aki teljesen elfogadható minőségben dolgozott, így lesz bizodalmam legközelebb is elmenni hozzá. Most csak egy apróbb igazításra kértem, megoldotta...

És készült egy első hivatalos pocakfotó is, Dani készítette (soha még egyiknék sem sikerült ilyen közös alkotást véghezvinnünk :)), szerintem nem is olyan rossz... Így néz ki majdnem 16 hetesen kívülről:

2011. január 19., szerda

Benyomások az emberekről

Tegnap este kis kitérőt tettünk az itteni benyomásainkról, amik perszehogy részben sztereotípek, részben korlátozott volt a mintavételi lehetőség, részben pedig ez itt Ázsia, mi meg Európából érkeztünk, és ez kétség kívül egy más fajta szemüveg.

Pár apróbb sztori, amik olyan jellemzőek...

Étteremben ültünk, Hanna a futóbringájával jött, ott parkolta le a széke mellett.
Két pincér kijön, az egyik odakuporodik a bringa mellé, végignézegeti, fogdossa, forgatja minden csavarát, majd amikor befejezte feláll, ránkmosolyog, és megy a dolgára.

Csokis fánkot ettek a gyerekek, Dani etette őket, a két kisebb a duplakocsiban ült. Természetesen a csokikrém kenődött az arcukon, úgy néztek ki, mint akik bajuszt, szakállat növesztettek. Kacarásztunk rajtuk, mint ahogy az egyik fejtetőig beöltözött, a rend őrzésére odaállított, szolgálatban lévő fiatalember is. Nem bírta megállni, hogy oda ne jöjjön, részese ne legyen ennek a mókának. Majd ő is ment dolgára, füttyögni a tilosban parkolókra, pl.

A királyi palota bejáratánál lovas őrök állnak. Kettő.
Egy harmadik glancban épp a látogatóba érkező családjával cseveg, a gyerekével játszik.

Kétsávos út, piros lámpa, délután öt óra, csúcsforgalom. Hogyan haladhat jobban, tempósabban a sor? Ha a kettőből három sávot csinálnak. Dudaszó, anyázás nélkül. Mint ahogy akkor sem dudál senki, ha valaki bevág, vagy két sávot vált egyszerre, vagy a körforgalomban belülről áll ki... szintén csúcsforgalomban.

Ákos mondta először, tetszik nekem a kifejezés, ez itt az "ok la" kultúra, vagyis mindenre lehet legyinteni, majd meglesz, semmin nem kell idegeskedni, aggódni, simán lehetséges, hogy ha a Maláj válogatott megnyer egy jelentősebb meccset, akkor a következő utáni napot szabadnappá teszi valami felsőbb hatalom, az emberek pedig sms-ben tájékoztatják egymást, hogy nem kell menni dolgozni.

Nos, amiről beszélgettünk, az a fegyelmezetlenség. Sokadszorra tapasztaltuk, hogy a felnőttek egy gyerekes státuszban megragadva, az amúgy nagyon szemmel látható és sokszor képtelen határokat, szabályokat mereven tartva, mégiscsak keresik a kiskapukat, és rendkívül sok helyzetben mintha nem tudnának késleltetni.
Érdekes ez, és szokatlan is.
A vezetésnél már rendben vagyok, és megmosolygom a parkőrt és a pincért is, de ha dolgoznom kellene velük, nem tudom, hogyan viselném. Hogy nem tartják a határidőket, hogy egy szabályt egy másik felülír, így az első értelmét veszti.
Furcsa.
Ez itt Ázsia. Kicsit felszínes, legalábbis azon a szinten, ahogy a nyugatot próbálják beengedni, elsajátítani, miközben annyi hihetetlen értékük volna magukban, multik (beszélek itt a férjem ellenére), plázák, miegymás nélkül. Sokkal vonzóbb a kínai újév, az indiai szertartások, a maláj népviselet.

Ugyanakkor azon a helyen, amit KL legélhetőbb helyének titulálnak, nincs művelődési ház, könyvtár, vagy könyvesbolt... Jelent ez vajon valamit?...

Rólam nem esett még szó?

Tegnap érkezett egy mail, ami felhívta a figyelmemet néhány olyan dologra, amiről nem, vagy csak nagyon szőr mentén tettem eddig említést. Többek között Dani munkájával kapcsolatban kérdezett, meg néhány praktikus részletről érdeklődve, mint az orvosi ellátás, a körülöttünk élők, és a hozzájuk fűződő kapcsolataink, és végül, hogy én hogyan vagyok itt.

Ez utóbbi motoszkált bennem hosszasan, este Danival beszélgettünk (milyen ritkaság ez mostanában... sajnos, pedig milyen jó :) annyiszor rácsodálkozom, ha sikerült végre gyerekek nélkül is szót váltani, mennyi érdekes gondolat van bennünk, és milyen jól vagyunk együtt... megnyugtató a napi-heti-havi-éves állandó készenlét után egy egy ilyen beszélgetés) és végre mesélt a munkáról, én pedig szép lassan explicitté tettem a magam számára is azt, ami most van velem.

Mert az első mellbevágó érzés az volt, hogy kicsoda van hogy? Én? Mint tavaly karácsonykor, mikor Mari kérdezte, én mit szeretnék, hirtelen nem is értettem, mit kérdez.
Vagyis újra rádöbbentem, hogy egy ideje újra zárójelbe tettem magam. Nevezhetjük moratóriumnak, ezt a szót találtam, és ez így már tetszetősebb, minthogy épp egy kisebb nulla vagyok magam számára...
Mielőtt elindultunk volna, épp elkezdődött motoszkálni bennem a vágy, hogy a szülői szerep mellé még valami másban is megmutathassam mire vagyok képes. Terveztem, hogy elmegyek és megtanulok végre rendesen fotózni, hogy folytatom a pszichodrámát, és hogy befejezem a diplomamunkámat és végre teljes értékű pszichológusnak mondom majd magam.

Hogy mégis az indulás mellett döntöttem a magam 50% szavazati jogán, az részben annak a hite volt, hogy a gyerekeknek ezzel nagyon sokat tudunk majd adni, hogy azt a mókuskereket, amit a három mellett odahaza már némileg feszélyezőnek véltem, úgy hittem, messze otthontól talán könnyebb lesz még egy ideig tekergetni. Illetve ezzel a lépéssel talán ledolgozzuk majd azt a hitelmennyiséget, ami a házon kívül még nyomasztóan terhel...

Aztán megérkeztünk, én pedig nagyjából másnap kérdezgettem a többieket, hogy csak nekem van-e hányingerem, vagy mindenkinek. Az újabb várandósság kereteket adott, programot, és egy kicsit el is vesztem miatta, általa.
Nagyon hosszú idő volt, míg arra vártunk, legyen hol lakni, aztán hihetetlen tempóban kellett mindent intézni, és semmi sem ment olyan gördülékenyen, hogy abban erősítsen, érdemes tenni. Talán nem tűnik olyan hosszú időnek hét hét, vagy nyolc, mégis, benne lenni, és megélni, hogy a kapocs, ami eddig összekötött a barátokkal hirtelen eltépődik, az ablakom, amin keresztül látom és megmutatom a világot becsapódik, a szabadság, amit az autóm és a hely ismerete jelent egycsapásra megszűnik.
De mert három gyerek mellett sosem lehet unatkozni, minden percre jut tennivaló, igyekeztem letenni, és azzal foglalkozni, ami a jelen. Közben szép csendesen megszoktam, nem én döntök, nem én irányítok. Vagyis a csudát szoktam meg, csak a megküzdésnek azt a módját választottam, hogy tűrök. Aminek a vége az lett, hogy leválasztottam magamról az igény részt, és csak néha került elő, amikor karácsonyfán töprengtünk, vagy a házat rendezgettem.

Nem túl sok tér :)

Végül karácsonyra kaptam egy telefont, és nem sokkal újév után kilógattuk a mobilnetet az ablakon, és lett végre internet, de addigra már a tanult tehetetlenség erősebb volt, mint az igény arra, hogy lendületet vegyek. No meg persze a fizikai állapot sem segített, sőt az sem, hogy a gépem a másodikon van.

A változást Devi hozta, aki január eleje óta hetente kétszer jön, és takarít. Meg beszélget velem, és jóságos meg lendület van benne, és különben indiai, ami abból a szempontból hihetetlen, hogy egy egészen más kultúrából érkező felnőttel találom meg majdnem napi szinten a hangot, közösnek élem meg az értékeket. Fantasztikus amúgy. Emberként is, meg segítségként is. Róla kellene még külön is írnom. Amúgy.

Szóval hogyan is vagyok.
Úgy érzem, egy oázisban élünk, de ezzel az erővel lehetnénk a Marson is. Rengetegszer jut eszembe, hogy mennyire jó volt Penangon, hiszen Penang nem ötven éve kezdett el épülni, és nem az utóbbi tíz évben lett olyan, mint ma. Ha KL-t egyáltalán lehet állandónak tekinteni, mert minden nap egy egy újabb városrész épül... És mint ilyen, nincsenek meg benne azok a számomra nélkülözhetetlen közterek, parkok, utcák, épületek, amitől egy hely élhető. Röviden, nincs is szükség autóra, mert a Desa Parkcity feliraton kívül nincs semmi, amit három gyerekkel érdemes volna napi szinten meglátogatni. Persze itt is van mit nézni, de ezek egy egy izolált kis szigetek, mint az állatkert (a highway szomszédságában, vagyis könnyen megközelíthető, de a kerítésen kívül nincs semmi, értsd pl. városliget, bármi), vagy a Merdeka tér, vagy a nagy park a belvárosban.

És ez nekem nehéz. Nem is kicsit. Menő ember vagyok, nem nagyon bírom ha bezárnak.

Persze igyekszem profitálni is ezekből az adottságokból (miközben állandóan vérzik a szívem, hogy nem tudok természetet, kultúrát, bármit mutatni a gyerekeknek, főképpen Hannának), részben úgy, hogy lelassultam, sokkal több figyelmem jut a gyerekekre (nem feltétlenül vagyok türelmesebb, de a velük töltött idő minőségibb úgy érzem). Nem rohanunk soha sehová. :)
Tegnap épp a kezembe került egy Nők Lapja, amiben a Babák c. filmről cikkeztek. Erősen az volt a benyomásom, hogy most először az életükben nincsenek túlingerelve a gyerekeim. Pl. egész délután (Dani este fél nyolcra ért haza, mi pedig autó nélkül voltunk, az eső meg szakadt) eljátszottak egymás mellett, néha együtt, csendben. Végigolvastam az újságot. Mivan???

És még egy pozitívum. Annyit pörögtem az elmúlt tíz évben, hogy épp rámfér, hogy minden leülepedjen. Mióta itt vagyunk, dolgozom a hat évvel ezelőtti élményeken. Nagyon izgalmas. Hiszen a kontextus előhozza az akkori élményeket, csapatostul, én pedig mozizok belül, és teszem helyére a kirakóm darabjait. Meg asszociálok, és érkeznek a gondolatok a gyerkekről, családról, saját gyerekkoromról, iskolákról, sokmindenről.
Tényleg egyfajta moratórium ez, ez a ház az ashram, és amennyire lehet ezt egy pocakkal meg hárommal, elindultam befelé.

Hiányoznak a kapcsolatok, nagyon durván egyedül érzem magam, eltépettek a gyökerek, magamban kezdem újraépíteni őket, és közben súlyozok, és rangsorolok. Értéket, tőkéket. És amennyire egyedül érzem magam, annyira nyílik a világ, és tudom, ez a fajta bebábozódás ideiglenes, lassan véget ér, és el kell kezdeni abból a munícióból felépíteni valami új rendszert, hasznosat, egészet, szépet, alkalmazhatót, amiben újradefiniálódom a magam számára.
Hogy ez eltart-e három évig, nem tudom, nem hiszem. És ez egy kicsit ijesztő is, mert itt illetve innen részben korlátosak a lehetőségeim. Értsd, itt nem nagyon van, lesz módom dolgozni, tanulni, vagy éppenséggel pszichodrámára járni.

De valamit biztosan kitalálok majd. :) Most várom a legkisebbet, ezzel is lezárul majd egy fejezet, és elkezdődik valami új, amiből remélem ép ésszel és testtel fogunk kikerülni, és sikerrel felépítjük majd a hatfős családot. Onnantól pedig egy kicsit megint el lehet majd kezdeni gondolkodni valami állandón, kicsit kevésbé kamikáze módon, mint most, mert Dani szavaival élve, szép ez, mert a kihívások erősítenek bennünket, de a következő állomás hosszú távra kell, hogy szóljon, mindannyiunk érdekében.

Akkor most válaszoltam? :)

2011. január 18., kedd

Muszáj írnom róla

Egy hete minden nap hosszú órákat vannak a fejemben. Minden este ülök egy darabig a sötétben, és rájuk gondolok...
A Pastramiban láttuk egymást utoljára. Erősen megöleltem mindhármójukat, tudtam, most látom őket így, együtt utoljára.

Tegnap délután elment egy barát. A kisfia két éves.
Sok mindenre tudok magyarázatot, nagyon sok dologgal képes vagyok megbékélni. Ezzel most nem....

2011. január 17., hétfő

15 hetes a legkisebb

Ahogy elmúlt a hányingeres, nagyon fáradékony, egészen kimerítő első trimeszter, fellélegeztem.
Viszont ezúttal nem érkezett ezzel egy időben a mocorgás odabenn, pedig már nagyon szeretném érezni, hiszen ez az újabb jeladás arra vonatkozóan, hogy minden rendben van.

Vagy Mimi betegsége, vagy az első átvirrasztott éjjel gyomorgörcse (2 kilót sikerült aznap éjjel leadnom) megijesztett ezügyben, és máig adtam haladékot a Csöppnek, hogy adjon valami jelet. Sokkal nyugisabbnak tűnik ő, mint az előző három, vagy a negyedik még hátrébb a sorban szép türelemmel várja, hogy csak rá figyeljek. Figyelek én, amint van egy szusszanásnyi szünet, főképpen este (milyen érdekes ez is, hogy az ezirányú lelkiismeret furdalásom már nincs, pedig Mikoltnál még mennyit lamentáltam rajta, hogy nem jut neki abból, amiből Hannának olyan természetesen tudtam adni...), bejárjuk ilyenkor gondolatban a családot, mesélek erről arról, és jó egy kicsit csak vele lenni.

Node mocorogni, legalábbis érezhetően ( :):) majd fog :):)) még nem mocorgott.
Így ma, mielőtt Hannáért elmentünk volna az oviba, beugrottam az orvosi rendelőbe (közben végig arra gondoltam, otthon a védőnőhöz mentem volna, és akkor biztosan nem érezném magam ennyire megmosolyoghatónak, de itt ilyen nincs), hogy hallgassanak be, dobog-e az a kis szív odabenn.
Az asszisztens már mosolyogva fogadott (ő is várandós egyébként), ugyanaz az orvos rendelt, aki Mikoltot vizsgálta, kértem kérdezze meg, hogy megteszi-e, hogy meghallgat. Sure. Akkor várunk.

Az orvos is mosolygott, főleg azon, amikor mondtam neki, hogy nem szándékozom hetente meglátogatni. Most is meggyőzött, nagyon jó volt, hogy végigbeszéltük a tireózis helyzetet is, aztán csinált egy ultrahangot. Itt ugyanis nincs sima szívhanghallgató... Az eredmény itt látható:


Hosszú, vagyis épp a korának megfelelően az. Az orvos végignézte a buksijától a lábujjaiig minden ízét, amit csak ezzel a nem túl modern eszközzel tudott, és bár nem szeretem, ha macerálják, most valóban megnyugtatott. A tény, hogy mozog, hogy mindene rendben van. Hamár, akkor természetesen megkérdeztem, látja-e, hogy milyen nemű. Picike még... Hát persze, de ha valamit mondani kell, akkor inkább kisfiú :) No majd meglátjuk...

2011. január 16., vasárnap

Mobilkád

A mobilinternet után itt a mobilkád :)

Tréfát félretéve, tegnap Dani elment a két szélsővel, és megvette azt a kiegészítőt, ami nélkül már épp kezdtük megszokni az életet, de miután kipróbáltuk, beláttuk, rettentően fontos szereplője a mindennapoknak.
Itt semelyik házban nincs beépített kád, nem tudom, a babák hogyan fürdenek. Felnőttként, néhány hónap kihagyás után (és miután mindegyik gyerekünk megfürdött), magam is kipróbáltam, és fantasztikus volt... Ücsörögni egy kád meleg vízben :):) Eszembe jutottak az otthoniak. :)

Nos kép még nincs, de este pótolom, a kád kicsi, de takaros, hárman épp elférnek benne, és szülőkádnak sem utolsó :):)
Komolyabban... ez a vízben szülés olyan számomra, mintha valakinek azt mondanák, érzéstelenítés nélkül fogják kihúzni a fogát. Aki már szült vízben, biztosan érti... ez nem egy hóbort, valami olyan, amihez azért próbálok ragaszkodni, mert pszichésen jobb egy babának vízbe érkeznie (nyilván állva, vagy egy vonaton is megszülném ha arra kerülne a sor), hanem mert vízben egyszerűen sokkal könnyebb. Így aztán ez inkább egyfajta önző szempont, az én szempontom.
Vízben érzem otthonosan magam, vízben tudom, milyen jó szülni, félek tőle, hogy ne legyen meg ez a közeg, akárcsak, mint lehetőség.
Keresem a megoldást, felmerült bennem (K.Viki, még mielőtt írtad volna, de ha tudsz ebben segíteni, ne habozz :)) hogy valakit külföldről hívunk, de egyelőre nem tudom honnan, hogyan.

Visszatérve, a kép ide fog kerülni :):)

Győzött az augmentin

Elértünk a határainkhoz.
Nekem a türelmem állta a próbát négy napig, Mikoltnak pedig a szervezete küzdött. Sajnos ezúttal nem volt teljes a siker, és mert úgy éreztem, tovább nem várhatunk (mérlegelve minden negatív és pozitív kimenetelt és következményt illetve kockázatot), tegnap este Mikolt hatalmas ellanállás (ketten fogtuk, hogy bevegye a szirupot, ami amúgy teljesen jóízű...) után megkapta gyermekes életünk első adag antibiotikumát.

Másfél óra múlva lement a láza (reggelre egyébként ugyanazzal a 38 fokkal ébredt, mint előző reggel), csicsergett, játszott és este már az asztalnál vacsorázott.

Nagyon érdekes látni, ahogy nem a teste dolgozik, hanem a gyógyszer benne. Miután majdnem öt éve nem volt olyan, hogy igazi kemikáliát kapott volna közülünk bárki, érdeklődve figyeltem azt a gyerekkoromból megszokott módot és tempót, ahogy a gyógyulási folyamat beindul. Valami olyan (szerintem, és még mindig tartom ezt a nézetemet) szervezetidegen és számomra túlzottan gyors a történés, hogy csak kapkodom a fejem.... hogy lehet. Egyfelől persze, ha rövid távon gondolkodom, jó látni, megélni, hogy az a gyerekem, akinek fénytelen volt az arca, szeme, újra játszani kezd.... míg ki nem üti magát, hiszen nem ő szabályoz ezúttal, hanem a gyógyszer. Eszembe jutott, hányszor mondták kicsi koromban, feküdni kell, mégha olyan jól is érzed magad... én is szerettem volna megállítani kicsit Mimit, de nem lehetett persze...
Másfelől féltem, hogy hasonló nyavalyával találkozva ugyanezt a rettentően kimerítő küzdelmet kell majd végigcsinálnunk.

Ezzel együtt azt gondolom, a legjobb döntést hoztuk, kapja a progastrolt, hogy legalább a gyomra bírja a küzdelmet, és mellette a homeopátiát is. És bízom benne, hogy ez a négy nap legalább arra elég volt, hogy valami mégis elinduljon a megküzdés útján, és legközelebb már könnyebben vegye ezt az akadályt.

Teszek majd fel képet a gyógyulóban lévő kisMimiről. :)

2011. január 15., szombat

Áron 13 hónapos


Elmaradt az egyéves összefoglaló is, pedig rengeteget változott Áron az elmúlt időben. Igazi kis zsivány lett, kisgyerek, és olyan sokszor eszembe jut (nem kis lelkiismeret furdalással), hogy ami nekünk olyan természetes, azt a nagyszülők, és a dédi nem láthatja... :(


Az összefoglaló pedig kicsit rendhagyó módon a napi események jelenlegi sorának leírás lesz, mert szerintem ez is olyan nagyon jellemző erre a kisemberre.

Reggel kilenc körül ébred, rendszerint mellettem. Nem olyan régóta, így szokásnak még nem nevezném, de egyre gyakrabban előfordul, hogy éjjel, miután kiszolgálta magát, bemászik a kiságyba, és ott alszik. Nem kértem, nem próbálkoztam, egyszerűen megtalálta. Kuckós, biztosan jó kis hely, ha tehetném én biztosan ott aludnék. Hogy kell a bőrkontaktus? Na igen, ez az egyik legnyomósabb érv, ami miatt ha, akkor inkább a mellettem lévő posztot választja. Fogja a karomat, vagy átölel. Hmmm. :)

Szóval a reggel. Hatalmas mosollyal ébred, csendben lejátszik, ha nem térnék egyből magamhoz... Aztán lemászik az ágyról, kidobja a cumiját, ha még a szájában volt, és megpróbálja kinyitni az ajtót. Mivel ragad, ezért nem sikerül neki, erre hangosan szuszog, visszajön az ágyhoz és mutogat vállfelhúzva. Menjünk...
Innentől egészen gyorsan szoktunk eljutni az első kiborulásig, ugyanis Áron az éhenhalástól tart a leginkább. Rettentő hangos Hemm (felfelé kanyarítva a végét)-el szól, és ha nem érteném (mert esetleg vannak még mások is, akiknek enni kell adnom, akkor zokog. Szívből, mélyről, és ahogy az első falat a szájába kerül, elhallgat.

Többet eszik, mint bármelyikünk. Tulajdonképpen reggeltől estig enne, de ha valakit meglát falatozni, azonnal rohan és hammog.

Kész a kert

Tegnap délelőtt eljött a kertész (ahogy ígérte, és ez azért itt elég meglepő...) és egy segédje, nekiálltak, és a kis körbehatárolt agyagos, sáros területből kertet varázsoltak nekünk.

Közben Mikoltot ápoltam, Áront fogtam, Hannával próbáltam megbeszélni, hogy segítsen, de mégse legyen útban (a talicskát is tolta, a köveket is rakta, a szemetet is segített kivinni, végig a fiúk mellett volt és leste, mit csinálnak...), és igyekeztem instruálni a folyamatot, volt néhány pont, ahol még jó, hogy itthon voltam épp.
Még így is az egyik legszürreálisabb napunk volt, megspékelve azzal, hogy én sem vagyok valami jól egészségileg, Áronban is bujkál valami, és reggel hitetlenségemben lekaptam a függönyöket (francia típusra tessék gondolni, millió kis hajtással, meg függővel, amit ki kell operálni, majd vissza, mert a mosás után még nedvesen azonnal vissza is kellett tennem, hogy ne gyűrődjenek...), hogy legalább valamivel fokozzam a tisztaságérzetünket. Mondhatom, elég karácsonyi készülődés hangulata volt az egésznek, és bár végül Hanna nem is aludt délután, három, vagy négy körül már volt egy kis homokozó, talpalatnyi fű, és rendezett köves bejáró.

Íme néhány ilyen volt, ilyen lett kép.
A terület nagyjából akkora, mint otthon a verandánk, de így már ki lehet legalább lépni, és van egy kincset érő homokozósarok, hiszen itt sehol nem lehet homokozóba botlani, kivéve a tengerpartot.
Szeretem ezt a kiskertet, barátkozom még vele, nagyon fura, hogy megint nem a sajátunk, csak használni kaptuk...

Mikoltról


Még mindig nincs túl jól.
Tegnap beszéltünk az otthoni homeos orvosunkkal, adom neki, amit ő mondott, és közben minden percben gyomorgörcsöm van, hogy jól döntök-e. Más ez itt, és más otthon. Itt még nem alakult ki az élet, és ettől sokkal ijesztőbb minden, pláne ha betegségről van szó.
Ezzel együtt még kitartok, Mikolt is, de ha ma estére nem áll be jelentős változás, akkor elkezdem adni neki az antibiotikumot.

Szeretném újra látni, hogy rohangál...

2011. január 13., csütörtök

A ház, ahol élünk

Hanna két említést tett arról, hogy hol laktunk, alkunk, mióta itt élünk. Az egyiket "szálloda" becenévvel illeti, a másikat "ház"-ként emlegeti. Az otthon változatlanul a Nagy Sándor utca.

Régen elkészültek már az alábbi képek, és valamiért nem akarózott feltenni őket, és megírni ezt a posztot. Sokat gondolkodtam rajta, miért. Van pár válaszom... az egyik, hogy ha az ember egyszer megalkotja a számára tökéleteset, akkor azt keresi, nem elégszik (elégedtem meg) meg a félmegoldásokkal. Igyekszem az arcunkra formálni ezt, a sors fintora, hogy a hálószobánk alaprajza egy az egyben az otthoni... :) és mégis vannak hiányérzeteim.

Mára már néhány megfogalmazódott. Az egyik, hogy az ablakaink sötétített fóliával vannak ellátva, ami nagyon praktikus, viszont ettől az esős évszak borongós napjain elég sötét idebenn... leginkább a nappali rész, vagyis ahol az idő nagyobb részét töltjük.

A másik, a konyha. Szerettem otthon a bordó, narancs színeket, melegebb, barátságosabb lett tőle minden. Itt fehér, és fém és szürke minden (jó fantáziátlan), nincsenek felső polcok, és ez összességében kicsit idegenné teszi nekem ezt az amúgy is beveendő területet. Mára már sokkal jobban szeretem, pl. nagyon jó, hogy amerikai stílusú, szemben a sok megtekintettel, ahol a konyha egy külön helység. Itt a gyerekek legalább mindig a lábam alatt lehetnek.

A harmadik, és erre csak sokára jöttem rá, hogy nem igazán patyolat. Aki ismer, tudja, kicsit kényszeres vagyok, és szeretem, ha tisztaság van körülöttünk. (persze a saját koszunk megint más, de egy alapból kicsit és helyenként koszos... hát nem jó érzés) Ez a lakás szerintem utoljára hat éve volt kifestve, a falak tényleg nem tiszták, az ajtók ragadtak (azóta naponta mosok le egyet-felet... és rendszerint három barnás vödör vizet öntök ki a végén... de legalább tudom, melyik tiszta már... fehérek így sem lesznek, de legalább nem ragadnak), a korlátokon vastagon áll a kosz. Elsőre talán fel sem tűnik, de én itt élek, és zavar. :) Majd ha a végére érek, és lesz merszem előállni azzal a kérésemmel, hogy fessünk ki, megnyugszom... ja és várandós vagyok, ez jelent valamit? :)

A képek esőben készültek, de valamennyire rend volt (khm...), a vaku sárgított, ezért nem használtam. Így a minőség rovására ment a nagy igyekezet, de a lényeg talán látszik. Nem teszek fel minden képet ide, sőt, leginkább csak ezt az egyet, de az albumban megtalálja, akit érdekel. (Kis összehasonlítás végett a magyarországi ház is itt van :):()

A kertről nincs kép, holnap jön a kertész, előtt még készítek majd párat és egy ilyen volt ilyen lett sorozatot közzéteszek.

Nem volt könnyű éjszakánk

Mimi egy órával az elalvása után hangos kiabálós sikítással ébredt, illetve csak kiabált, mert közben csukva volt a szeme. A karomban megnyugodott valamelyest, de végül Daninak ki kellett vinnie Hannát a miágyunkba, hogy mindenki alhasson.
Mikolttal a kuckóba telepedtünk, ahol fel fel sírt, de ha megsimogattam, azonnal megnyugodott.
Végül kisebb helycserékkel megoldottuk azt a logisztikai kihívást is, hogy az egyik szobából hogyan érjek át, ha Áron hív, a másikba, ha közben Mimivel a karomban figyelem, hogy rosszabb-e vagy jobb az állapota.
Egész éjjel lázas volt, sokszor felsírt, keveset aludtunk, szerencsére Áron rendkívül közreműködőnek bizonyult és csak egyszer kért cicit a sok helyett.

Reggel összetörve ébredtünk, mindannyian.
És mert Mikolt lázasan ébredt, úgy döntöttünk, elvisszük orvoshoz. Dani taxival ment dolgozni (harmadszor a héten... kicsit kezdem érezni az autó hiánya okozta poliplényem defektusát), így néhány életmentő étel elkészítése után majdnem délben sikerült is elindulnunk.

A környékről, ahol élünk talán már esett szó, hogy kényelmes élet ez (persze nem három manóval és egy pocakkal gondolom, de még úgy is), mert tíz percnyi gyalogtávolságra gyakorlatilag minden megtalálható, közte a fogorvos, és az általános orvosi rendelő is.
Az, hogy az az orvos, aki épp rendelt maximálisan szimpatikus volt, nagyjából hab a tortán. Nem hittem, hogy azon kívül, hogy diagnosztizál egy vírust, fertőzést, bármit, még szót is értek vele, leginkább a gyógyításról alkotott világnézetemmel kapcsolatban.

Tévedtem. Egy fiatal, roppant szimpatikus indiai orvosba "botlottunk", aki halk szavú, de kellemesen határozott volt, megvizsgálta Mikoltot, akinek be van gyulladva a torka. Gondolhattam volna... (később visszaidézve az egész azzal kezdődött, hogy kiabált az autóban két napja, hogy fáj a torka... és tényleg)
Antibiotikumot adott, mondtam neki, hogy én még sosem adtam a gyerekeknek antibiotikumot, és most sem fogom holnapig, amikor normális esetben hatni szokott a homeopátia. Teljesen emberi módon reagált, megbeszéltük, hogy három nap lázig ő is várna, a torokgyulladás miatt aggódott csak kicsit és mérsékelten. Örültem, hogy nem küld el azonnal, hogy a homeopátiával jövök, sőt, felcsillant a szeme, hogy nálunk is van.

Aztán még végigkérdezte a gyerekek oltásait, megmutattam Mimi könyvét, amit utolsó pillanatban még bedobtam a táskámba, megbeszéltük, hogy Áron itt fogja megkapni a 15 hósat (ami ugyanaz, mint odahaza, csak itt 12 hósan kapják), sőt ők keresnek majd telefonon. Az ajánlott oltásokra is kitértünk (otthon elég nagy ellenállás volt a család részéről, amikor úgy döntöttem, egyelőre nem kapnak semmit), végül megkérdeztem, ő a sajátjának adna-e hepA-t, Perevnart, Neisvacot (részben a család megnyugtatására is írom, itt ugyanazok az oltóanyagok vannak, mint otthon, ráadásul a protokoll is teljesen egyezik), amire azt felelte, Nem! Ebben maradtunk, egyelőre a mieink sem kapnak semmit, csak a kötelezőket.

Az augmentint és a másik lógugást a távozáskor kis zacskóban meg is kaptuk (itt nem kell külön sorba állni a gyógyszertárban) fizettünk 60 ringitet, és eljöttünk. Örülök, hogy elmentünk, örülök, hogy újra megbizonyosodtam arról, jó helyen lakunk, és megnyugtató, hogy ilyen orvost találtam. Mégha nem is homeopata. :)

2011. január 12., szerda

Visszatérés

Pár napja, mintha könnyebben viselném ezt a pocakosodást.
Volt már gondolatom, hogy írjak arról, milyen érzés most, itt, és terveink szerint utoljára várandósnak lenni, de mert csak panaszkodni tudtam volna, inkább nem írtam.

Most is szétválasztódik bennem a baba iránt érzett rész, és a fizikai állapot okozta nehézségek megélése.
Dani pár napja kérdezte, hogy örülök-e ennek a babának... nem tudtam rá válaszolni. Mint ahogy arra sem tudok soha, amikor megszületnek, boldog vagyok-e. Mert ez nem ilyesfajta érzés... Hiszen szerettem volna, hiszen természetes, hogy a pocakomban van, hiszen nem az első eset, és persze a félelem is bennem van minden alkalommal... Nos, nem öröm amit érzek, hanem inkább kíváncsiság.
Hogy milyen egy negyedik. Hogy milyen egy legkisebb. Hogy miben lesz más, mint a többiek. És miben hasonló.
Aztán kíváncsi vagyok, kisfiú-e vagy kislány. Hogy hol és hogyan fog születni.
És ahogy mindezt írom, olyan hihetetlenül filmszerű, mintha nem is velem, velünk történne.

Pedig a pocakom biztosan nő (kilóra egészen biztosan nyomon követhető), mert már sikerül újra hason aludnom, ami egy hete még lehetetlen lett volna.
A közérzetem is javult, most érzem csak igazán, mennyire nem voltam jól. Már van erőm azon gondolkodni, mit együnk, és képes vagyok eltölteni a konyhában egyben fél-háromnegyed órát, csak a gyerekek igénye szab határt.
Sőt, fel tudom emelni Mikoltot is, Áront is gond nélkül, pedig ez is mekkora erőlködéssel járt...

Elérkezett a könnyebb időszak, hogy majd a vége újra nyűgös és hosszú legyen, de ezt a részét igyekszem élvezni, tudatosítani, hogy (bár soha nem mondd, hogy soha... mégis egészen biztos vagyok benne, hogy mi négygyerekes család vagyunk) minden elmúló perc a múlté, és nem lesz megint.

Neveken gondolkodunk, a kislányé már megvan, a kisfiú alakulóban. Február 9-ére van újabb időpontom, akkorra terveztük Danival a 4d-s ultrahangot is, amikor majd kiderülhet a neme is.
Közben pedig szalad az idő, múlnak a hetek, messze még a július, de mégis olyan közeli már...

Lassan vége az esős évszaknak

Ma reggel, amikor Danival beszéltünk, lelkesen ecsetelte, hogy milyen szépen süt a nap, mint amikor nálunk kezdődik az igazi nyár.
Délben Hannáért mentünk, és megértettem, mire gondolt.
Lassan vége az esőzéseknek, jutott belőle nálunk minden napra az elmúlt hetekben. Ezzel együtt pedig érezhetően szárazabb a levegő, és a nap perzselő. Érzésre nincs melegebb, csak kevesebb a felhő az égen, ettől alig lehet nyitva tartani a szemünket, és egészen óvatosan lehet csak a napra menni... délben leginkább sehogy.

A tóparti sétányon hatalmas lukakat ástak, pár napja már a pálmafák is megérkeztek beléjük... talán nem is véletlen. A játszótér felett még így sincs árnyék... Nálunk viszont rengeteg a növény, minden reggel söprögetik a leveleket a járdán a kertészek (...), és a ház is kellemes, leszámítva a legfelső szintet.

Kíváncsi vagyok, milyen lesz a nagyon meleg, egyelőre tér vissza az erőm, és egy kicsit talán jobban viselem a hőséget. A gyerekek csak a direkt napot nem szeretik, amúgy remekül elvannak akár légkondi nélkül is.

Mindent összegezve azért minden nap eszembe jut, milyen volna hármat öltöztetni nap mint nap, overálba és még kitudjamibe... A nagy hőség is sokszor kifog rajtam, de a nagy hidegre mégsem vágyom...

Mikolt beteg

Mert a január itt sem múlhat el betegség nélkül, és úgy tűnik, mégsem én zárom a sort...

Mimi éjjel sírva kereste a cumiját, sejtettem, hogy valami nem stimmel. Reggel hőemelkedése volt, mostanra már melegebb. Kapott minden félét, leginkább belladonnát, ferrumot, occillot, itatom, bár nem könnyű, sőt Mikolt egyáltalán nem kooperatív beteg...

Dani itthon hagyta az autót, hogy Hannáért el tudjak menni, és szükség esetére.
Jajj de szeretném, ha már jobban volna. Kicsit félek a szunyogcsípésektől, de elhessegetem, és egy szimpla vírusnak tudom be. Egyelőre.

2011. január 10., hétfő

Mindennapi kenyér... és sütemény

Hogy miket eszünk?
Az egyik legfontosabb, minőségi ugrás a házba költözésünket követően, hogy végre végre tudtam rendes kenyeret sütni!!!
Az alapanyagok egyenlőre hazaiak, vagyis magyar élesztő, és sikér, valamint magyar liszt kerül bele, várakozással nézegetem a fogyatkozó készleteket... ugyanis a palacsintasütés az itteni liszt okán már egyszer meghiúsult...

Node addig is sül a kenyér.

Házi baracklekvárral mennyei...

És van meggyünk is, még néhány üveggel, így készült meggyes süti is, amit egy perc alatt evett meg a kis társaság. Dejó is egy kis csukott szemes, székben hátradőlős hazai!!!

És hogy az amúgy már lejárt, de számomra teljesen élvezhető túró rudiról se felejtkezzem meg... Mari, Pali köszönjük... Peti, nehogy elfelejsd!!! :)

És ha valaki a kenyérsütőben dagasztott kakaós csiga receptjét is elküldené, akkor aztán teljes lenne az öröm. :)

Penang

Mégsem múlt el a 2010-es év tengerpartozás nélkül...

2004 decemberében a karácsonyt Penangon töltöttük, hátizsákkal, napi 7000 forintból, amiben a szállás, az étkezés, az utazás, és minden extra benne volt. Ez volt az első olyan karácsonyunk, amit a családtól távol, nagy melegben ünnepeltünk, igyekeztünk megadni a módját, és leginkább lelkileg sikerült, mert készülni rá az akkori lehetőségeink mellett nem nagyon tudtunk.
Szívesen emlékeszem vissza arra a Szentestére, meghitt volt, és fájdalmakkal teli, de ettől lettünk többek.

December 26-án Penangon éltük át azt a földrengést, amit a cunamit is hozta, bár nekünk aznap még sejtésünk sem volt róla, hogy az, ami minket csak megrémített és a sziget azonnali elhagyása melletti döntésünk felé sodort, az emberéleteket is követelt...
Még ma is úgy gondolok a Penangot körbeölelő tengerre, mint egy barátságtalan nagy vízhullámra...
Pedig milyen szép ez a sziget, és mennyi mindent tartogatott nekünk még!

Egy magyar család kedves meghívásának tettünk eleget, amikor december 29-én felkerekedtünk, és hat órát utaztunk három gyerekkel, csomagokkal, és nagy örömmel.
Ákos a két gyerekükkel, Bogival és Kristóffal várt bennünket, Szilvi, a ház asszonya Magyarországról tartott hazafelé, de Frankfurtban az időjárás miatt elakadt. Nagyon sajnáltuk, hiszen vele együtt volt teljes a csapat. Szilvi végül 31-én reggel megérkezett, így a szilvesztert együtt töltöttük, és remélem, lesz még folytatás is!

A négy napba sokminden belefért, kiderült, hogy Áron irtózik mezítláb a homoktól, majd az is, hogy cipőben viszont visítva masírozik be a tengerbe.
Voltunk csúszdás és csúszda nélküli medencés szállodában pancsolni, ettünk indiait és thait (azon kívül, amit a vendéglátóink nap mint nap elénk tettek) és újra megbizonyosodtam, hogy Penangon nagyon jól főznek. Találkoztunk az ausztrál is egy délelőtt erejéig, a lányokat a nagyfiúkra hagyva Mandyvel és Áronnal (kettesben :)) megjártuk a trópusi fűszerkertet, visszamentünk George Townba, a cunami számunkra emlékezetes helyszínére, bejártuk a hátizsákos turisták utcáját (kevésbé éreztem most nyüzsgőnek, mint anno, viszont az egész szigetet sokkal inkább, mint anno), és lezárásként hajókáztunk egyet a teknősök szigetére.

Képek a teljesség igénye nélkül, valamint egy pocakfotó és egy kakukktojás...

Úton...

A tenger, Ákosék háza szomszédságában.

A Hard Rock Hotel és ami benne, meg mögötte van...

2004. december 25-én, ahogy Hanna mondja, szívemben a gyerekekkel...

... és a lányok ugyanitt hat évvel később... :)
2011. január elsején, melegben, pocakkal...


Turtle Island

Nagyon nagyon jó volt, Ákos, Szilvi köszönjük a meghívást!
Részemről úgy jöttem el, hogy ha tehetném, holnap költöznék Penangra. (KL-ről készül a fejemben egy hosszabb értekezés)

Beteges

A gyerekek már jól vannak, volt egy pici átrohanó vírus, de a sort megint én zárom.
Dani munkahelyén is sokan betegek, gyanítom hasonló, mint ami nálunk is van, volt...
Áron hányt és hasmenése volt, Mikoltnak egy ideig folydogált az orra, Hanna torka begyulladt, és volt némi hőemelkedése is a rekedtes hangja mellé.

Nekem amolyan influenza szerű érzésem van, hol melegem van, hol nincs, fáj a fejem, a torkomról a tüdőm felé masírozott ez a vacakság, és most köhögök, meg jó rekedt vagyok... és mindezzel meglennék, ha nem lenne amúgy nagyon vacak a közérzetem, és nem érezném magam harmatosan gyengének.

Úgy tűnik ezen is át kell esni, pár nap és jobb lesz.

Viszont, hogy jót is írjak egyben, tegnap Dani egy hosszabb usb kábellel tért haza, így a mobilinternet az ablakon kívülre került, konkrétan lóg. (milyen jó is ez a folyamatos jóidő) Így most végre végre elkezdem pótolni a rengeteg lemaradást, és remélem képeket is sikerül majd feltenni. (Áron szülinapos bejegyzésénél már vannak... )

Kétségtelenül

Nekünk van a legeslegbátrabb kislányunk...

Aki bár odahaza már rutinos ovisnak számított, de ott volt háttere is a magabiztosságának, hiszen volt mellette egy Csilla, voltak barátai, és nem utolsó sorban az anyanyelvén szólhatott akárkihez.

Ma reggel Dani elvitte Hannát az oviba, majd egy húsz perc múlva elköszönt tőle, és eljött. Fél egyre mentem érte, addigra már megebédelt, nagyon örült, amikor meglátott bennünket, és jól el is fáradt, de úgy láttam rajta, hogy rendben mentek a dolgai.
Hanna igazán komolyan veszi az óvodás létet, tudja, hogy az eleje nem egyszerű, tudja, hogy nem fogja még egy darabig érteni, amit mondanak neki, és mégis örömmel megy, és teszi a dolgát.
Nehezen húztam ki belőle az élményeket, jó éhes volt, hiszen idehaza nem reggelizett, aztán bent is csak kekszet kaptak (???), ebédre pedig levest (???) csak, és azt állítja, hogy nem játszott senkivel, és egy kisfiú lelocsolta a mosdóban a haját, de összességében jól érezte magát, és holnap is szeretne menni.

Ebédelt itthon, aztán aludt egy hatalmasat. Hogy megdolgozzák az élmények, azt azon látom, hogy Mikolttal, aki amúgy egy tündér Hannával ma..., furdancskodik, és sokat van magában, gondolkodik.
Az óvónénije helyes, bár egy cseppet sem érzem, hogy Hannával különösebben foglalkozott volna... Kollektivista a hozzáállás, ez amúgy is elég jellemző, hát persze, hiszen ez Ázsia.
Freddyvel, a szomszéd kisfiúval végül egy csoportba kerültek, Hanna szerint volt némi kontaktus köztük... legalábbis őt is lelocsolta a zöld kisfiú, aki nem kínai, mert olyan a szeme, mint Hannának, de nem is indiai, mert nem olyan sötét a bőre színe, mint Devinek. :) Szépen osztályoz már.

azt hiszem, a héten csak három napot megy, rettentően fárasztó lehet, és bár ismeri a bűvös Call Mama hívószót, Daninak délután azzal kezdte, hogy nem kérte, hogy hívjanak fel.

Még mindig nagyon drukkolok neki, de a mai napjára nagyon büszke vagyok.

2011. január 9., vasárnap

Holnaptól új időszámítás kezdődik

Hanna óvodába megy. Újra.
Dani egy hete kezdte a beszokást, minden reggel ott kezdett, mert volt egy jóadag adminisztráció, és mert mindig akadt újabb pótolnivaló, péntek lett, mire mindennel készen volt. Vinni kellett születési anyakönyvi kivonatot, oltási könyvet, fényképet Hannáról, meg rólunk is, aztán már csak a regisztrációs díj, meg az egyéb járulékos költségek, mint tandíj, ebédpénz, stb. maradtak.

Már keddtől mehetett volna, de egy kis torokgyulladás miatt nem engedtem. Talán jobb is, mert az első héten 11re érte kellett volna mennem, ami picit macerás lett volna, mert bár gyalog könnyen eljutok, de a 35 fokos árnyék nélküli úton a kicsik hamar elfáradnak, és mitagadás én is. Így időben el kellett volna indulni, nagyjából reggeli után. :)

Hétfőtől viszont Hanna igazi nagy óvodásként már ott is ebédel, Dani viszi, én megyek érte, beszoktatni sajnos nincs mód, de remélem, hogy amennyire várja, nem lesz gond. Tudja, hogy angolul fognak beszélni hozzá, hetek óta gyakorolja a halandzsanyelvet, a hangzás már egészen jó. :) Örülök, mert tudom, nagy szüksége van a gyerektársaságra. És egyben féltem is, nehogy csalódjon, hiszen itt az óvoda egészen más, mint otthon. Bár arra, hogy nincsenek babák, azt felelte, majd ő visz. :)

Mikolt is nagyon szeretne már menni, mondogatja is sokat, hogy ő már nagy, de ami miatt mégis úgy érzem ráérünk még, az az, hogy közben mindig megjegyzi, hogy maradjak ott, mert fél nélkülem. Teljen el még két hónap, és meglátjuk. Ebben az oviban nem mehetnek egy csoportba, ettől még kevésbé érzem, hogy indokolt volna őt is elküldenem.

A hosszabb táv...
Két körrel kijjebb, vagyis 1km-en belül épül a nemzetközi iskola, aminek a vezetője egy zöld iskola igazgatója volt eddig valahol más országban. A tanárokat most toborozzák, így még fogalmam sincs, hogy milyen lesz, de a brossúrájuk nagyon szép, 2011. szeptemberében nyitnak, és Hanna már mehetne, ha anyagilag megtehetnénk, és ha úgy látnánk, érdemes.

De egyelőre a közeljövő miatt van bennem várakozással teli izgalom, szeretném, ha Hanna jó érezné magát, találna társaságot, és egy kicsit ezáltal elindulna valamiféle közösségi élet is minálunk.

2011. január 5., szerda

A legkisebbünk 13. hetesen


Mert van róla kép is, és mert jó nézegetni. :)

Velük élünk

Ha valaki eltévedt más magyarok Malajziában vezetett blogjába, biztosan találkozott olyan poszttal, ami az itt élő állatokról szól.
És nem is csak a természetről van szó, hanem arról a szoros szimbiózisról, amiben az emberrel élnek, akarva, akaratlanul.
Régi restanciám ennek a szeletnek a rögzítése, hiszen minden nap mosolygok, vagy bosszankodom miattuk... :)

A megérkezésünk napján a konyhában millió minihangyával vettem fel a küzdelmet, abban a hitben, hogy ki lehet őket kergetni legalább abból a térből, ami a legkényesebb. Mint hosszú távon kiderült, ez a lehetetlennel egyenlő. A minihangyák (méretüket tekintve nem nagyobbak, mint egy otthoni muslica) bárhol megjelennek, eső előtt, után, közben, napszaktól, és tisztaságtól függetlenül. Persze nem segíti a dolgot, ha bármi lecseppen, vagy kint marad, azonnal szagot fognak, és lepik el a konyhát, de volt már nagyobb sereg a lányok szobájában is, ami azért kellemetlen, mert bemásznak az ágyukba sőt a gyerekekre is.
Viszont amúgy ártatlanok, csak bosszantó, hogy bármit, amit előveszek, azonnal el is kell pakolnom, és erre sokszor nincs időm, energiám.

Az egyel nagyobb kategória a szúnyog.
Itt a parkban rendszeresen irtják, mert dingilázat terjeszt, ami egy meglehetősen kellemetlen tünetekkel járó betegség, másodjára pedig komoly következményekkel járhat. Így sok helyen szúnyogháló van (nálunk még nincs...), és a gyerekeket elvileg rendszeresen be kellene kennem. Mikolt a legjobban veszélyeztetett, őt szeretik a szúnyogok a legjobban... sajnos.
A patikában mosolyogtak, amikor Mandy rokonunk megkérdezte, ha ők nem kenik magukat, akkor hogyan védekeznek, hosszúujjút hordanak volt a válasz és tényleg. Az egyik fontos dolog, amit érdemes elkerülni, az álló, állott víz.
Egyfelől örülök, hogy nem a kis halastó mellé költöztünk, másfelől pedig értem a medencénk patyolat-tisztaságát.

Akiket nem szeretek, azok a pókok. Ezen a környéken kevéssel találkoztam, de a hegyekben megtalálható minden féle, fajta, akikkel viszont nem szívesen találkoznék... A nálunk lakókra jellemző, hogy kicsik, rövid lábúak, és ugranak. Brrr.

Következzenek a kicsit nagyobbak...
Gekko.
Én speciel szeretem őket, ma amikor Mikolt ágy amellett elhúztam a függönyt, a karnis mögül rohant egy fedezékbe. Nagyjából 10 cm-s volt, színtelen, kis pöttyökkel az ujjai végén. Megeszi a szúnyogot, volt az első gondolatom. :) Gekkok mindenhol vannak, kint és bent egyaránt, nálunk most került elő az első.

Kígyó.
Deviről egy másik poszt fog szólni, ő az, aki mostantól része az életünknek, egy indiai asszonyról van szó, aki segít főképpen takarítani, de bármiben, ami házimunka, gyerekfelügyelet, egyéb. Nos hétfőn volt itt először, és amikor a teraszról bejött, azt mondta, hogy jó, hogy nálunk ilyen gyér a fű, mert ezt a kígyók kevésbé szeretik. Meglepődtem, hiszen rengeteg ember él itt, azt gondoltam, a kígyók jobb szeretik a nyugalmat. De ezek szerint a hosszú füvet legalább annyira. Így azóta kicsit nyitottabb a szemem is, bár a kertnek nevezett terület minálunk annyira elhanyagolt (már elvileg készen van, csak még a kertész nem érkezett meg, akit egy hete várunk :)), hogy amúgy sem megyünk ki...

Madarak.
Van egy mérges arcú, sárga lábú, sárga csőrű rikkancs, velük tele a környék, és vannak varjak, ők ritkábbak.

Ami még elég gyakori, azok a majmok. Az autópálya mentén a hirdetőtáblákon ücsörögnek, a templomokban laknak, bárhol előfordulnak ők is. Kis termetű makákók, és egészen megszokták már az embert, így meglehetősen szemtelenek is. :) Érdekes ennyi szabadon élőt látni, de barátkozni nem nagyon akarózik velük, és ezt a gyerekek is így vélik.

Itt a parkban van még macska is és kutya is, a kutya alapvetően azért érdekes, mert a helyiek közül sokan nagyon félnek tőlük, így bent a városban nem is igen találkoztam velük. Itt kijjebb van bőven kóbor fajta is, egészen morcos, csúnya külsővel, a háziebek viszont ehhez képest különös figyelmet és törődést kapnak a gazdáiktól. A legtöbb frissen nyírt, csodás nyakörveik vannak, mintha a gyerekeik volnának.

Ezen kívül talán hozzánk a legközelebb a tó található, ami ugyan mesterséges, de nagyon jó, hogy van, és az abban élő állatok érdekesek. Aranyhalak hemzsegnek, amiket a Millenárisban is nagyon szerettek a lányok, ezek itt kiegészülnek teknősökkel is. Csak meg kell állni a hídon, és temérdek sütkérezik a köveken, úszik a halakkal. Bár etetni nem szabad őket, nézni azért így is program. :)

2011. január 4., kedd

Idén az első

Egy lehetetlen gyereksámlin ülök, és 10 perce próbálom rávenni a lehetetlen internetet, hogy kapcsolódjon.
Fizikai fájdalom, hogy nem írhatok, hogy egy csomó nagyon fontos mozzanata az életünknek nem rögzíthető abban a lelkiállapotban, amiben történik. Hogy egymillió örömöt és bánatot nem tudok megosztani azokkal, akik a kapaszkodót, az ablakot jelentik, akiktől (és most ez mennyire igaz) egyedül visszajelzést kaphatok...Nehéz.
Tegnapra ígérték az internetet. De ez Ázsia.

Ami miatt háromnegyed kettőkor nem tudok visszaaludni, az a legkisebb.
Ma voltunk orvosnál másodszor.
Az első látogatásunk nagyon ígéretes volt, részben az odavezető út okán, részben az élmény miatt. Egy külföldi családok egymást segítő szerveződése nyomán találtunk rá az egyetlen orvosra, aki Malajziában a legtermészetesebb módon segíti a szülő nőket, ő az, akinél (Penangon van még egy kollégája) egyedül vízben lehet szülni.
Hogy nekem mennyire meghatározó ez a közeg, azt hiszem mondanom sem kell, így egészen magától értetődő volt, hogy őt kerestük.
azt kaptam, amire számítottam, noha több lehetőség is felmerült szülés ügyben. De nyugodt voltam, hogy ha úgy döntünk, itt szülessen meg a legkisebb, van hova bizalommal fordulni.

Tegnap a csöpp betöltötte pocakban növekvő élete 13. hetét, ami egyben nekem a megnyugvást is hozza általában. Tegnap beszéltünk pár szót Danival a mai vizsgálatról, és mert nem volt senki, akire a többieket hagyhattuk volna, ötpluszegyen érkeztünk a kórházba.
Itt is készül ultrahang ebben a magzati korban, és lehetőség van a kombinált szűrésre is, ami az otthoni árak duplája.
Dani tegnap elbizonytalanított azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekünk az a plusz 10%-al több bizonyosság a baba egészségével kapcsolatban, így ma, amikor a nyaki redő és az orrcsont is rendben találtatott, nem kértük a vérvizsgálatot.
És most fogalmam sincs, jól döntöttünk-e...

Valószínűleg semmi nem változna akkor sem, ha egy hét múlva kapnék egy közelítő arányszámot, mert érzem, minden rendben.
Viszont mielőtt eljöttünk, az orvos mutatott egy levelet, amit a főorvos, a kórház igazgatója és még valaki közölt, vagyis július elejéig nincs vízben szülés. Az egyikük szerint a baba megfulladhat amikor megszületik a vízben. No comment.

Nekem viszont kihúzták a lábam alól a talajt. A kettő együtt már megrémített.

Három alternatívát láttam eddig.
Az első, és legtermészetesebb gondolatunk az volt, hogy a gyerekekkel és Danival hazamegyek valamikor a 35. hét tájékán, Dani pár napot otthon marad velünk (kitudja hol laknánk...), majd visszarepül ide, és a szülés időpontja előtt pár nappal újra hazarepülne. Újabb pár nap, majd megint vissza, mi pedig valamikor, valahogy visszajönnénk. Alsó hangon is két hónapról van szó, egészen bizonytalan körülmények között, Dani nélkül, riaszt az újabb hontalanság gondolata, hogy megint semmink nincs, hiszen ebből az állapotból épphogy csak kimászunk, mire az icipici megszületik majd, de tudva, hogy ebben az esetben a legbiztosabb kezekbe kerülök, amikor annak itt az ideje.

A második, hogy itt szülök, a kórházban, vízben, ezzel az orvossal.

A harmadik, hogy itthon szülök. Mármint itthon, Malajziában, az otthonunkban, vagy házunkban... Ez sok helyen bicegős. Egy. A streptococcus fertőzés miatt antibiotikumot kell kapnom szülés közben. Kettő... Nincs kádunk. Még. Három. Senki sem fog kijönni segíteni, itt ez nem szokás. Vagyis doula van itt is, de ő nem igazán a fizikai oldalt támogatja, pedig most arra lenne szükség.

A második lehetőség elúszni látszik, az első nagyon sok nehézséggel jár, az utolsóban millió a kockázat.
Mióta itt élünk (és nincs se internet, se autó, se normálisan működő telefon a birtokomban), egészen erősen érzem a korlátaimat. Erősödöm mitagadás, de lassan ürülnek a készleteim. Mondhatnám, hogy egyre türelmesebb vagyok, ami igaz is, de ha egy kicsit a pszichológus énemmel nézek magamra, akkor inkább tűnik ez kontrollvesztettségnek. Tehetetlennek érzem magam, és ez nem jó. Egyre több hitre van szükségem, mert a tudás nincs a birtokomban (és ez nem pusztán az információ hiányából fakad), egyre inkább kell ráhagyatkoznom valamire, mert a konkrétumok hiányoznak. Nem áll ez messze tőlem, de nagyon vágyom valamiféle biztonságra.
Hogy legyen egy megbízható kapocs a külvilággal. Legalább egy.

A picikéről pedig...
Fantasztikus volt látni, ahogy a csöpp kezét szopizta, a kis fejét fogta. Tökéletes volt, és tudom, az is. Már nem félek. Csak tartok... Szeretném biztonságban tudni. Ez most a legfontosabb.

Elkezdődött az az év, amiben megszületik. Boldog Új Évet! :)