2011. január 12., szerda

Visszatérés

Pár napja, mintha könnyebben viselném ezt a pocakosodást.
Volt már gondolatom, hogy írjak arról, milyen érzés most, itt, és terveink szerint utoljára várandósnak lenni, de mert csak panaszkodni tudtam volna, inkább nem írtam.

Most is szétválasztódik bennem a baba iránt érzett rész, és a fizikai állapot okozta nehézségek megélése.
Dani pár napja kérdezte, hogy örülök-e ennek a babának... nem tudtam rá válaszolni. Mint ahogy arra sem tudok soha, amikor megszületnek, boldog vagyok-e. Mert ez nem ilyesfajta érzés... Hiszen szerettem volna, hiszen természetes, hogy a pocakomban van, hiszen nem az első eset, és persze a félelem is bennem van minden alkalommal... Nos, nem öröm amit érzek, hanem inkább kíváncsiság.
Hogy milyen egy negyedik. Hogy milyen egy legkisebb. Hogy miben lesz más, mint a többiek. És miben hasonló.
Aztán kíváncsi vagyok, kisfiú-e vagy kislány. Hogy hol és hogyan fog születni.
És ahogy mindezt írom, olyan hihetetlenül filmszerű, mintha nem is velem, velünk történne.

Pedig a pocakom biztosan nő (kilóra egészen biztosan nyomon követhető), mert már sikerül újra hason aludnom, ami egy hete még lehetetlen lett volna.
A közérzetem is javult, most érzem csak igazán, mennyire nem voltam jól. Már van erőm azon gondolkodni, mit együnk, és képes vagyok eltölteni a konyhában egyben fél-háromnegyed órát, csak a gyerekek igénye szab határt.
Sőt, fel tudom emelni Mikoltot is, Áront is gond nélkül, pedig ez is mekkora erőlködéssel járt...

Elérkezett a könnyebb időszak, hogy majd a vége újra nyűgös és hosszú legyen, de ezt a részét igyekszem élvezni, tudatosítani, hogy (bár soha nem mondd, hogy soha... mégis egészen biztos vagyok benne, hogy mi négygyerekes család vagyunk) minden elmúló perc a múlté, és nem lesz megint.

Neveken gondolkodunk, a kislányé már megvan, a kisfiú alakulóban. Február 9-ére van újabb időpontom, akkorra terveztük Danival a 4d-s ultrahangot is, amikor majd kiderülhet a neme is.
Közben pedig szalad az idő, múlnak a hetek, messze még a július, de mégis olyan közeli már...

5 megjegyzés:

Szitya írta...

Kinga!
Olyan jó, hogy újra ennyit írsz! és majd szétvet a kíváncsiság, hogy milyen csudanevet találtatok ki!!!
Puszi,
Szilvi

F.B. Dóri írta...

Én is örülök a sok olvasnivalónak. :) Annak kevésbé, amit Mimiről írsz, gyors gyógyulást neki!!!!

Ezt a bejegyzést pedig mintha csak én írtam volna. :) Kezd belém is visszatérni az élet. :)
Nevem nálunk sehogy sem állnak, csak nekem van szívem csücske, de arról tudom, hogy meg lesz vétózva. :)
Remélem nem kell júliusig várnunk, hogy lehulljon a lepel a tiétekről!! :)

Puszi nektek oda a napsütésbe (itt még hol a tavasz... :'( )
Dóri

VH írta...

Drága,Kinga olyan gyönyörűen írsz,hogy az nagyon jól esik nekem is,sőt veletek érzek ilyenkor,próbálom elképzelni magam a helyedben.
Kíváncsi vagyok,milyen neve lesz a születendő csöppségnek. kettőre vagyok én is kíváncsi a nemére és a nevére:)
Mikoltnak pedig jobbulást kívánok!

Puszi
Hajni

panka írta...

Megpróbálok értelmesen írni, most, hogy magamhoz tértem a - nagyon örömteli! :-) - sokkból, amit Dóriék nagy híre okozott nekem. :-D
Szóval örülök, hogy most már elérkezett a picit könnyebb időszak, emlékszem milyen megkönnyebbülés ez, három gyerkőc mellett pedig igen praktikus is. :-) Hú, a neveitekre én is roppant kíváncsi vagyok! És a baba nemére is...
Olyan jó így virtuálisan veletek várni ezt a babát. :-)

Zita írta...

Kíváncsi vagyok én is nagyon, hogy kisfiúval, vagy kislánnyal gyarapodik-e a családotok. Drukkolok, biztosan minden rendben lesz!
Zita