A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna ballag az óvodából. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna ballag az óvodából. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. június 15., szombat

Valódi Búcsú

A héten voltak a kislányok utoljára az óvodában.
A ballagás óta készülnek az apróbb, nagyobb ajándékok az óvónéniknek, dadusnéninek, az óvodavezető Ani néninek, Kriszti néninek aki a gazdasági ügyeket intézi, és a karbantartó ezermester Feri bácsinak. Rajzoltak, gyöngyöztek, és aki kapta, örült.
Meg persze szomorkodott is, mert azért mégiscsak az elválást szimbolizálta ez a sok kis gesztus.

Mivel a ballagás már két hete megvolt (tényleg fura dolog, hogy még utána is mennek oviba, pedig már egyszer elengedték őket...), úgy gondoltam, az utolsó napra készülök valamivel Hanna nevében.
Számoltunk visszafelé, és ahogy ez a két év, elszaladt gyorsan ez a két hét is.

Pénteken reggel én vittem a lányokat oviba. Aztán délben én mentem értük. Nem tudom, Hanna mit érzett, de nekem végig gombóc volt a torkomban, ahogy összeszedtük az összes holmit, benti cipőt, fésűt, fogkefét, kis hátizsákot, rajzokkal teli mappát. Elköszöntünk a tulipán jeltől is, jövőre más gyerek fog ezen a helyen öltözni. Hjajj.
Az óvónénik nagyon örültek az ajándékainknak, Elvíra néni a könnyeit törölgette, miközben azzal vígasztalta magát, hogy tulajdonképpen még egy darabig biztosan állandó vendég lesz Hanna az oviban, hiszen jövünk majd Mikoltért (és remélem Áronért is ugyanide.....).

Bevittem a fényképezőgépet is, mert eszembe jutott, hogy még sosem készült Hannáról és a három rá vigyázó felnőttről közös kép. Hogy nem mosolyog mindenki fülig érő szájjal, annak csak a búcsúzás okozta bánat az oka.

Kedves Csilla néni, Elvíra néni, Zsuzsa néni. Köszönöm, hogy Hanna veletek, általatok, miattatok otthon érezhette magát az óvodában, hogy sosem volt olyan reggel, hogy ne indult volna szívesen, és hogy minden nap azt érezhettem, a legjobb helyen van.




2013. június 1., szombat

A ballagás kellemes velejáróival kapcsolatban

Azon kívül, hogy Hanna várta, és hetek óta minden nap meghallgathattuk az összes verset és éneket a műsor repertoárjából, aminek eredménye, hogy immár Áron is birtokában van mindnek (magyar és német verzióban egyaránt :)), magamra rántottam a ballagó gyerekek ajándékának elkészítését. Nem azt, amit kaptak, hanem azt, amit adtak.
Mégiscsak családi kötelezettség, legalábbis annak éreztem nem kiadni ezt a hálás, meg munkás feladatot másnak, nem is szólva arról, hogy Csillának is ez volt az utolsó ballagása. (Ezt amúgy nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, és kicsit félek a következő évektől, annyira nagy biztonságot éreztem mindig, ha az ovira, és az oviban a gyerekekre gondoltam...)

Valami nagyon szépet szerettem volna készíteni, és mert minden évben valami nagyon szép készült eddig is, izgultam, hogy a megálmodottnak legalább részben megfeleljen az, ami végül kikerül a kezemből.
Egy fotókból, rajzokból, idézetekből álló kis könyvet álmodtam, mindenkinek apró részfeladattal. A gyerekek rajzoltak, a szülők felírták a gyerekek gondolatait az óvónénikről, dadusnéniről, vagy választottak egy idézetet és küldtek három képet. Egy babásat, egy kiscsoportost, meg egy aktuálisat. Az óvónénik, és a dadusnéni kapott egy egy papírt a ballagó gyerekek neveivel, és arra kértem őket, hogy írjanak három dolgot mindegyikről, azt, ami elsőre az eszükbe jut róluk.
Én fotóztam meg szerkesztettem, vágtam, ragasztottam, elégedetlenkedtem, aztán már nem is láttam, hogy milyen a végeredmény.
Valaha Dani kapott tőlem minden jeles alkalomra egy saját készítésű képeslapot, de azok azért egyszerűbben mentek, mint ez a mostani. Élveztem minden pillanatát, de mert összesen két napom volt végül a konkrét megvalósításra, szerda estére táncoltak a képek a szemem előtt.

Így nézett ki az ebédlőasztal két napig, csak reméltem, hogy Lelle és Áron lesznek annyira belátóak, hogy nem randalíroznak ezen a felén. Használtam mindent, amit itthon találtam, a régi újságpapír szélét, ami a gardróbban a felső polcon őrzött egy régi képet (még maradt a képnek is :)), sütőpapírt, maradék gombokat, szalagokat, no meg a gyerekek nyomdakészleteit, parafadugókat, és persze előmunkálatképpen két órát álldogáltam a kreatív bolt papíros polca előtt, mire sikerült kiválasztanom ezeket a gyönyörű kétoldalas kartonokat. (Ezek olyan szépek, hogy tényleg komolyan izgultam, hogy el ne rontsam a saját bájukat valamivel.)


Az írást egykori gimnáziumi osztálytársnőmre bíztam, aki mellesleg az egyik ballagó Pillangó anyukája is, és mert egyéb időpont nem volt alkalmas egyiküknek sem, a szerda este negyed 11et beszéltük meg.
Altattam, de Lelle nem aludt el, valószínűleg érezte a készültségemet, és mikor el akartam indulni, rettenetesen elkeseredett (takonyésnyálfolyósretteneteskiabálós sírással adta tudtomra, hogy vagy mindketten megyünk, vagy maradok...), végül mindenki békéje, és a cél érdekében magammal vittem.
Abban bíztam, hogy elalszik az ölemben.
Nem aludt, viszont kedves és mosolygós volt végig, összefirkálta a sajtcédulákat, éjfélkor húsleveset evett, meg eperlekvárt, majd fél egykor vette a cipőjét, és elköszönt.
Egyre lettünk készen, addigra trópusi eső kerekedett, nagyon romantikus volt, ahogy Lellét a paplanjába csavarva futottam az autóig, nehogy nagyon megázzanak a kész kincsek a kosaramban.

Csütörtök délelőtt apró simítások után végül elkészültek az ajándékok, külsejükben hasonlóak, tartalmukban személyre szabottak, és már én is szépnek láttam mindhármat. :) Kicsit nehezen váltam meg tőlük, de szerencsére az egyiket végigfotóztam, így ebben a formában megmarad nekünk is.
Íme az album publikálható oldalai, a többit a személyiségi jogokra való tekintettel nem csatolhatom. :)






A végeredmény fémgyűrű nélküli, a lapok egy natúr zsineggel vannak összefogva, a kerek kartonok a rajzokkal, és az idézetekkel pedig szintén egy egy oldalt adnak a dupla oldalak között.

Elballagott

"Egyszer régen Édesapa megfogta a kezemet...".

Így kezdődött.
Egészen pontosan emlékszem, hogy azon a kissé hűvös reggelen, mikor először útnak indult, milyen komolyan vette a feladatát, mennyire nagyon várta már, hogy óvodás lehessen, és milyen szépen, gyorsan, finoman illeszkedett be a csoportba.
Hihetetlen, ahogy elrepült ez a három ovis év. Hihetetlen, hogy még két hét, és többet nem megy.
Ahogy az is, hogy ebből a háromból egy évet megfűszereztünk számára Malajziával, meg a kilátástalannak tűnő elkeseredéssel, körömrágással.
És ahogy tavaly még olyan esetlenül magasnak tűntek a nagycsoportosok, a sok girbegurba fogsorral, a hosszú karjaikkal, ma azt figyeltem, milyen szépek, milyen csodaszépek ezek a sudár, iskolaérett, okos, a világból majdnem minden lényegeset ismerő legnagyobbak.

Volt már, hogy elérzékenyültem egy egy ünnepség alkalmával, de olyan, hogy a szememet törölgetem, hogy lássak, most először fordult elő velem. Verset mondott, táncolt, mesélő volt egy hosszú darabban, és miközben megölelgette a felékacsázó legkisebbet (igazi Hannás természetességgel, szeretettel és gondoskodással), egy pillanatra sem esett ki a szerepéből.

Iskolás lesz.
Egy ideje tudom a fejemmel, de a szívemnek kell még ez a három hónap. Már megint tanulok Hannától, ahogy ismét van egy elsőnk, egy gyönyörű, okos, mégegypicit óvodás, máregypicit iskolás kisnagylányunk.