A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kapcsolatok Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kapcsolatok Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. május 22., vasárnap

Családi nap az oviban

Bár a lányok nem voltak a héten, szerencsére Dani összefutott auntie Geathaval a boltban, aki megemlítette, hogy vasárnap Family Day lesz, mindenképpen menjünk.
Szerencsére a takonykór felett aratott győzelmünk (ami még mindig nem teljes) mára biztossá vált annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk az oviba.

A lányok annyira várták már, hogy egész korán felkeltek, és egyfolytában kérdezgették, mikor indulunk már. Hogy a beígért bűvész volt ekkora hatással rájuk, vagy valóban az ovit hiányolták, nem tudom, mindenesetre Hanna négy napja készíti auntie Julie ajándékát, amit aztán az utolsó percben nem sikerült lefotóznom, bár érdemes lett volna.

Egy kartonra hímzett virágot csináltunk, amihez a sablont én lukasztgattam neki, ő pedig komoly kitartással hímzett, majdnem teljesen egyedül.
Amikor készen lett, ki is színezte, majd a kész képet ráragasztottuk egy piros lapra, amit dekorollóval körbevágtunk, nekem már csak írnom kellett rá, bár Hanna a nevét már le tudta volna írni...

Szép ruhába öltöztünk, Hanna haját még be is fontam, aztán irány az óvoda.
Lázas izgalom út közben, majd amikor elmentünk a bejárat előtt, hogy visszakanyarodjunk a parkolóba, majdnem kiugrottak a bőrükből. A behajtó teljes nagyságában le volt sátorozva, és minden oldalról lufifüzérek vették körül. Nagyon sok munkát tettek ebbe a napba, és bár olyan jellemzően ázsiai volt a programkínálat, mégis (talán mert már megszoktam...) úgy éreztem, helyén volt minden.

Otthon egy ilyen alkalom valószínűleg kézműveskedéssel, sok énekkel, játékkal lett volna teli, itt ugrálóvár volt, és pontszámolós labdabedobós játék, amit zömmel az apukák abszolváltak egy miniajándékért cserébe... volt tornabemutató, ahol kihangsúlyozták a mozgás fontosságát (nincs tornafoglalkozásuk...), és volt lufifigurákat készítő bohóc is (a háttérben a kendős auntie Julie).
Az egyetelen, a lányok által nagyon kedvelt kézműveskedés a sand art volt, ez megtalálható minden nagyobb plázában, tényleg jópofa, majd egyszer részletesen leírom mi is ez...

Ami pedig nekem nagy öröm volt, hogy végre találkoztunk Yohanával és Yuval, akiket Hanna mint barátait emleget naponta. Két hároméves kínai kislányról van szó, és tényleg nagyon helyesek, a szüleikkel is sikerült néhány mondatot váltanunk.
Auntie Julie nagy szeretettel fogadta az elmaradt báránykáit, és örült az ajándéknak, aminek meg Hanna örült nagyon.

Mi felnőttek is jól éreztük magunkat, találkoztunk Roryékkal (a képen Rory és Freddie) és egy másik Adorában élő családdal, akikről nemcsak az derült ki, hogy három kislányt nevelnek, és az egyikük Hanna és Mimi csoporttársa, de ráadásul szemben laknak velünk. (ilyen ez a folytonos meleg, ki sem mozdulnak az emberek a lakésokból, fél év alatt sem tudom, hogy ők a szemközti szomszédaink...)

Kaptunk ebédet is, Áron végtelenül elégedetten tett vett, majd evett egyedül, a lányok mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, végül az utolsók között jöttünk el, kettő tájban.

Végezetül íme néhány kép az oviról.
A bejárat, az ebédlő, majd két két arról a csoportszobáról, ami a két-három éveseké. Ide járnak a lányok... Érdemes megfigyelni, milyen típusú és milyen mennyiségű játékeszköz van benne... Számomra már nem sokkoló, de valamiért mégis úgy érzem mindig, mintha egy elsős osztályteremben lennék... és még ehhez a képhez képest is kicsit kevésnek érzem a berendezést, díszítést...

2011. március 4., péntek

Vendégeink voltak

A Mikolttal töltött álmatlan éjszaka hozta az ötletet, hogy hívjuk meg a néggyerekes családot egyszer. Másnap össze is futottunk, felvetettem javaslatként, hogy jöjjenek át valamikor, ők pedig örömmel elfogadták a meghívást. Csak azt nem pontosítottuk, hogy mikor is legyen a valamikor.

Aztán betegek lettünk, és azon a héten esélyem sem volt újra beszélni velük, a számukat sem kértem el... és az sem volt nagy segítség, hogy itt laknak 50 méterre, mert pontosan nem tudom, melyik házban. :)

A szanatóriumos hétvége vasárnapján Dani kért, menjek el vele gázpalackot szerezni, mert Áron nem alszik, és ha egyedül viszi, akkor egészen biztosan sírni fog. Felöltöztem, és kibotorkáltam a házból. Épp az ajtónk előtt mentek el, utánuk iramodtam (már amennyire tudtam...), és újra megbeszéltük, hogy jöjjenek. A péntekben maradtunk, bíztam benne, hogy mára mindenki egészséges lesz. De mert a héten ismét elkerültük egymást, nem tudtam, fejben tartja-e Kristin a látogatást, vagy sem.

Fél ötkor szólt a csengő, a gyerekek még aludtak, én épphogy felébredtem, szaladtam le. Peti nyitott ajtót, sejtettem, hogy a védelmünkben nem invitálja be őket, de gyorsan eloszlattuk a kétségeket affelől, hogy maradjanak. Felébresztettem a lányokat, Hanna repült lefelé a gyerektársaságba. Ritkán... mondjuk soha eddig nem járt nálunk senki, legutóbb Bogival és Kristóffal játszott, nagyon várta már a szomszédokat.

Hét gyerek volt egy térben, de egy pillanatra sem éreztem, hogy sokan lennének. Igaz, náluk William 9, Rebecca 7 évesek már. Hanna legszívesebben Sarahval játszott, aki 5 éves, Mikolt pedig Rachellel próbált kapcsolatot teremteni, ők korban nagyon közel vannak egymáshoz, Rachel két hét múlva lesz három éves.

Kristinnel beszélgettünk, ami ritka, ha ennyi gyerek mozog körülöttünk, de ma mégis sikerült. Hasonlóan gondolkodunk a gyerekekről, ő is otthon van, bár neki talán annyiban más a helyzete, hogy tudja, szeptemberben hazamennek. Ez persze nekünk fájó tény, de addig is, míg itt vannak, azt hiszem nagyon sokat tudunk adni egymásnak.

Beszéltünk arról is, hogy néha Rachel átjöhetne, amikor ő a nagyobbakat tanítja otthon, és néha Hanna is átmehetne, hogy Sarahval tanuljon, ha van kedve hozzá. Érdekes volt hallgatni, ahogy Hanna is, és Mimi is próbál angolul beszélni, és jó volt látni, ahogy együtt voltak ennyien.

Uzsonnáztunk, ahogy ültek az asztalnál olyan volt a látvány, mintha egy kis oviscsoportban lettünk volna. :) Rachel és Hanna egy széken ülve falatoztak nagy egyetértésben, mellettük szorosan Mikolt és Sarah. Nagyon hamar elszaladt az idő, sajnos, de megbeszéltük, hogy hamarosan lesz folytatás. William például már ma szeretett volna nálunk aludni. :)

Feltöltődtem, és ahogy nézem a gyerekek is. :)


(többedszerre téved a tekintetem erre a képre alul... és nem tudom megállni, hogy le ne írjam... Hogy lett Áron majdnem akkora, mint a mellette ülő majdnemháromévesek???.... hiszen még kisbaba, aki éjjelente szopizik, és mellettem szuszog... megfejthetetlen...)

2011. február 21., hétfő

Karen

A tegnapi találkozásról akartam írni, míg el nem marad. Véletlen volt, de hiszem, hogy véletlenek nincsenek.
A hordozóért a város másik végébe kellett mennünk, eredetileg csak Dani ugrott volna el érte, de a tulajdonosai nem voltak odahaza kora délután, így alvás után felpakoltuk mind a hármunkat és együtt indultunk neki. Áron majdnem végig sírt, nem rajong mostanában az utazásért, mára már azt is sejtem, hogy a betegség bújkált már benne, nem voltam felvillanyozva, mire odaértünk.
Kavarogtunk is egy sort, mire megtaláltuk az amúgy barátságos, eddig ismeretlen kisvárosi hangulatot, bár emeletes házak közé cseppentünk, keskeny utak voltak mindenfelé, sehol autópálya, gyalogosok sétáltak, megnyugtató volt kifelé bambulni.

A lakópark, ahová érkeztünk, kellemes háromszintes házakból állt, sok zölddel, és két kis játszóval, az egyiken senki sem volt, míg a másik tömve gyerekekkel. Megálltunk a ház előtt, de kiderült, még negyed óra, mire hazaérnek, nem maradt más hátra, minthogy kipróbáljuk a kisebbik játszót.
Áron elfoglalta a helyét a hintában, közben nagyra nyitotta a száját, amikor Dani megkínálta rotival, azzal az indiai tésztafélével, ami majdnem olyan, mint a mi palacsintánk. Nagyon szeretjük. A lányok rohangáltak, csúszdáztak, egyszer csak egy szőke hajú, fiatal nő közeledett, két szőke kisfiúval. Annyira meglepődtem a látványon, hogy nem tudtam levenni a szemem róluk, és ők is valószínűleg eléggé elcsodálkoztak, amikor megláttak bennünket. Ez itt nem egy fehéremberes környék.

Természetesen beszélgetni kezdtünk, közben megérkeztek az eladók is, két éves Hanna lányukkal :), az üzletet is nyélbe ütöttük, a hordozó tökéletes... Aztán magun k maradtunk fehérek, másfél óra telhetett el, míg csak mondtuk és kérdeztünk és hallgattunk és szívtuk magunkba azt az energiát, amit az ad, ha hasonlókkal találkozik az ember. Akik a mit együnk és hol dolgozunkon túl valami mást is szeretnének a világban, akikkel meg lehet élni mélységet, első találkozásra is akár.
Karen és a férje amerikai, San Fransiscoból jöttek a cunami után Indonéziába, hogy segítsenek az újjáépítésben. A férfi, akinek a nevére nem emlékszem... baptista tanító, most a közeli templomban dolgozik. Ebből a szempontból talán mások, és talán sokadikra ez ki is derülhet majd, akkor és ott úgy éreztem, végre olyan ez a találkozás, ami mindkettőnknek ad, amiben mindannyian magunk voltunk, amiben nem zavart az sem, hogy nekem nem anyanyelvem az angol.

Nehezen akarózott elindulnunk, de ezúttal nem mulasztottunk el telefonszámot cserélni, és őszintén remélem, hogy lesz még találkozás. A lehetőség adott, már csal élni kell vele.