2012. január 31., kedd

No vajon?

Mimi ünneplése közben ismét előkerült a melyik gyerek kire hasonlít téma. :)
Ez mindig nagyon izgalmas nekem, mert ahány ember, annyiféle vélemény. A legtöbb nem családtag Áront és Lellét nagyon hasonlónak találja.
Nekem Lelle kezdettől fogva Hannás, de már látom, hogy csak belül egyformák ők, külsőre már rég semmi Hannást nem fedezek fel Lellikében.
Hanna szerintem Dani, Mikolt szeme tagadhatatlanul az enyém, de sok egyéb közös vonásunk nincs, pedig pl. Tite szerint Mikolt az én klónom. Áron születésétől kezdve kakukktojás volt Daninak is, nekem is, mígnem egyszercsak egyöntetűen úgy láttuk leginkább Mari nagymamára hasonlít. És ha Lelle Áron, akkor ő is az apai nagymama vonala.

Anyukám persze sokszor mondta már, hogy van bennük belőlem is, de nem hittem neki. :) Pedig jó azért néha látni egy egy ismerős gesztust, vonást, de míg Danit látom bennük, magamat sokkal kevésbé.
Aztán a nappaliban, anyukáméknál feltűnt egy kép. Az én szobámban volt valaha, 9 hónapos vagyok rajta, és azért szerettem annyira hogy kitegyem, mert olyan igazán mély a tekintete annak a kisbabának, aki a nagy szemeivel visszanézett rám a képről. Anyukám pedig a téma tárgyalása közben (mikoris hitetlenkedve legyintettem, ááá rám egyik se...), felmutatott a magasba, nézzem csak meg.
Ha becsukom a szemem is látom a képet, eddig mégsem láttam rajta semmit ami a gyerekekben visszaköszönt volna a kisbabakori önmagamból. Eddig. Mert most Lellét beleláttam.
És mikor Daninak megmutattam, azt mondta, akkor Áron is hasonlít rám. :) Nem tudom, mindenesetre itt egy alig hét hónapos négygyerekes kollázs,

Egy arról a bizonyos képről és Lelléről

És egy a kilenchónaposokról (aki közül egyik sem hasonlít rám :), szerintem)

És akkor most lehet újra játszani. :) Annyi bizonyos, hogy mindben ott volt már akkor a mostani arca is.

2012. január 30., hétfő

Eklektika

A lányok szeretnek itthon szép ruhában pompázni és minden alkalmat megragadnak, hogy előkeressék a szekrényeikből a szebbnél szebbeket. Plána, ha alkalom adódik, vagy vendégeink vannak.
Képesek a fiúkat is beöltöztetni, Áron a leglelkesebb alany ezekben a játékokban.
Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy kétéves, akinek három kislány testvér jutott, szereti utánozni a nővéreit, osztozni a lelkesedésükben, pörögni a förgős ruhákban. Emlékeztek még, milyen érzés földig érő nagy szoknyában forogni, hallgatni az anyag susogását? Én nagyon is. :) Alig vártam, hogy szalagavatóm, esküvőm legyen... :):)

Ha Áron lány lenne, sok fiúval maga körül, most biztos kardozna, vagy kalózost játszana, és kislányként nem is szólná meg senki a fiúsabb érdeklődéséért. Nekem pedig az a véleményem, hogy nem szégyellni való, ha egy ekkora gyerek nem osztozik még abban a szexista álláspontban, hogy fiúnak tilos bizonyos dolgokat felvennie, játszania. Majd öt évesen úgyis változni fog ez. Ha meg nem, hát akkor majd nem.

A héten farsang volt Vikiéknél, amolyan mini és nagyon spontán, a poszt készülőben... és természetesen előkerültek a habosruhák. Mimi volt az első, aki felkapta, majd mikor megunta, Áron vette magára. Miután felkerült rá, a mosogatógép belsejével foglalatoskodott :):).
Az erről készült képeket feltettem az albumba, mire Dani nevetve ugyan, de picit rosszallóan kérdezte, hogy biztos, hogy ezt publikussá kell tennem?

Ma reggel egy motoros pólót választottam Áronnak. Ő, aki jobbára elfut az öltözés elől, most csillogó szemmel, kiabálva az örömtől ragadta ki a kezemből a motorost, futott vele egy kört, majd lelkesen nyomta vissza a kezembe, és szó nélkül vette fel. Természetesen.
Szerintem nincs is mit magyaráznom tovább :):)

2012. január 29., vasárnap

Három és fél

Nem szoktunk feledik születésnapot ünnepelni. Csak az első feledik olyan nagyszabású, hogy emlegetjük, de még azt sem köszöntjük.
Egy hete történt, hogy Danival pár félmondat váltása után mégis úgy döntöttünk, ezt a mostanit kivételesen emlékezetessé tesszük Mikoltnak.
Nem írtam Mimiről egy ideje, aminek részben az az oka, hogy mióta fülbevalós lett, gyakorlatilag teljesen hátat fordítva addigi önmagának egy merő rejély. Hogy szépen fogalmazzak.
Illetve egyáltalán nem az, hanem sokkal inkább mutatja a gyermekarcát, azt, aki küzd a középső státusza ellen, aki szeretne végre középpontban lenni, aki most fogta fel a lényegét annak, hogy nagycsaládban élni... nem egyszerű.

Amikor megszületett, az első élményem vele kapcsolatban az volt, hű de hangos. A második nagyon markáns pillanat, mikor a kórházban egy napos korában elaludt evés után, én pedig rohantam zuhanyozni, és a lelki szemeimmel láttam, hogy abban a pillanatban ébredt fel, mikor én kiléptem az ajtón, kapkodva, rohanva mosakodtam, majd vágtáztam vissza, ő pedig éppolyan békésen aludt, mint három perccel azelőtt. Elképzelhetetlenül könnyű baba volt, és már nagyon hamar megértettem, melyik sírása mit jelent, ha pedig megtettük amit kért, vége is volt a kesergésnek.
Igazi könnyű baba volt, és maradt kismanóként is ilyen kiszámítható, megbízhatóan jól működő, mosolygós.

Nagyon hamar kapott kistestvért, aminek a nehézségei elől Hanna óvó szárnyai alá menekült, és ez a szövetség minden döccenőnél a rendelkezésére állt. Nekünk ezekben a hónapokban is épp olyan könnyű volt vele, mint azelőtt, még akkor is, ha épp dackorszakában, vagy az igazi kisördög fázisaiban volt. Tudtuk, ő az, aki ha álmos alszik, ha éhes eszik, a többit pedig kezeljük. Kis egyéniség volt ő mindig, aki mint egy kiscica, akkor hagyta magát szeretni, amikor neki tetszett, ha pedig nem, hát senkit nem engedett közel magához. Elfogadtuk hogy ilyen öntörvényű, akiről gyakorlatilag lepergett a szó, a kérést meg sem hallotta, a büntetés mit sem használt az ő esetében. Sokszor éreztem, hogy megfejthetetlen, akármennyire is könnyű kielégíteni az alapvető szükségleteit, a mélyben egy fantasztikusan színes, összetett, kiismerhetetlen lélek lakozik.

Malajziában aztán ő volt az, aki visszaadta Hannának a hitét a világban, támaszt nyújtott, gyakorlatilag habozás nélkül vonult csatasorba, mert úgy érezte, szükség van rá. Akkor láttam először, hogy képes maga elé helyezni mást, és természetesen Hanna volt ez a más. Ő volt az egyetlen példakép, az a személy, akinek a kérését habozás nélkül teljesítette, és volt idő, amikor az út hozzá Hannán keresztül vezetett.

Hazaérve a szövetséges óvodás lett, míg Mikolt itthon maradt, picit lefokozva, kicsit felmentve, de mindenképpen más szerepben, mint addig. Áronnal hamar egymásra találtak, és bár képesek hosszan is eljátszani a legnagyobb békében, ők ketten mégis igazi két kiskakas. Érdekes ezt látni, mert annak ellenére, hogy sokszor kell kimenekítenem egyiküket vagy másikukat a testvérharag tűzéből, rengeteg közös titkuk van, sok olyan játékban partnerei egymásnak, amiket Hanna már nem szívesen játszik.

Mikolt létezése az örök hullámzásról szól. Vannak könnyebb és nehezebb időszakok, amelyknek sem bevezetője sem lecsengése nincs, egyik nap úgy kel, hogy angyalgúnyába bújik és ez tart egy ideig, míg egy nap aztán arra ébredünk, hogy Mimikénk ördögfiókává vált az éj leple alatt.
Az utolsó nagy fordulat a fülbevalójával egyidőben ért ide.
Valószínűleg már maga a lukasztás is ennek az átváltozásnak a része volt, de mint mindig, most sem vettem észre a fordulatot. Azt hiszem nem is lehet...

Az a Mimi, aki látszólag fittyet hányt a hangos szóra, akiről leperegett minden, aki úgy élte meg az érzelmeit, hogy mi úgy hittük el sem jutnak hozzá azok a történések, amik másokból érzelmeket váltottak ki, egycsapásra tomboló hurrikánná változott.
Sír, ha bánatos, ha megbántjuk, ha megbántják, és a legváltozatosabb módokon adja tudtunkra, most jött el az idő, hogy ő legyen a középpontban.

Gyakorlatilag nem visel el semmiféle komromisszumot, ha az azzal jár, hogy ő legyen a második, de leginkább azokra a helyzetekre igaz ez, amikor ő lenne a középső. Olyan szép szimbolikus mozzanatokban is megjelenik az ellanállas, mint pl. a kádban elfoglalt helyére (eddig ő ült középen, most hallani sem akar erről), vagy az úttesten való átkeléskor, amikor nem hajlandó középre kerülni. Ha öltözünk, hangosan kiabál, hogy legyen két első inkább, és amikor alvásra kerül a sor, hozzá kell menni először.

Az első napokban annyira nem volt egyértelmű, hogy mi a cél, hogy úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat cipelnék. Mert hiába kérdeztem, kértem, próbáltam közel kerülni hozzá, az egyenes út sosem vezetett célra. Csak ha már kikiabálta magát, csak ha már erőszakkal megöleltem, miközben ő vergődve küzdött minden ellen, amit tettem, hagyta végre, hogy beszéljek, szeressem, oldjam a kínlódást.
Az eddig ki nem fejezett érzelmek robbanva kerültek a felszínre, az arca az ezerszínű még színesebbé vált, de még soha nem láttam ennyire ziláltnak, elveszettnek, kicsinek.

Egy hete ismét fordult a kocka, Mimi az egyik este a dédinél egy babát öltöztetett, én pedig indulni szerettem volna. Automatikusan kértem, kezdjen el öltözni, de már a mondat közben bevillant, hiába pakolgatom a szavakat, haszna nem sok lesz. És miközben mondtam tovább a mondókámat és lefuttattam ennek hiábavalóságát fejben, Mikolt hangja messziről megérkezett hozzám. Mindjárt Mama, előbb felöltöztetem a babát. Megmerevedett a pillanat, olyan régen fordult elő velünk, hogy bármilyen reakció érkezett a kérésemre.
És tényleg felöltöztette és jött, és mikor kértem, hogy miután kivittük a kocsihoz, adja oda dédinek, odakinn újabb kérés nélkül adta át.
Akkor tudtam, valami változott. Hogy a hetekig tartó, kilátástalannak tűnő küzdelem, legfőképpen magammal megérte...
Aznap egyedül vetkőzött a fürdés előtt.

Azóta pedig minden nap a kilencedik születésnapját emlegeti, és még éjjel is képes pontos leírást adni az emeletes tortájáról, amin eper és banán és barack és meggy és szilva... lesz. Hogy a születésnap óhaja összefügg-e azzal, hogy tudja, utána mehet majd oviba, nem tudom, ezt a kettőt sosem kapcsolja össze. Viszont annyira élő a vágy ezekben a történetekben a kizárólagos szeretetünkre, hogy úgy döntöttünk, valahogyan kiemeljük őt a középsőségének elnyomása alól. A legjobbkor jött a háromésfeledik születésnap.

A papa választott neki ruhát, csuparózsaszín lett a kistündér, és délben együtt indultunk matricáskönyv keresőbe, amilyen a Jujinak is van, és amivel pénteken nem sikerült mélyebb barátságot kötnie, mert úgy rohantunk...
Lett könyv is, ami még szép is, és volt pici torta csupagyümölccses (amiről csak a gyümölcs fogyott) és három és fél gyertyával, sőt még virág is jutott. Délben Jutka nagymamával, este Mariékkal "ünnepeltünk".
Már a délutáni alvás előtt azzal jött felfelé a lépcsőn... Mama, olyan jó szülinapom volt.

Remélem sikerült egy kicsit töltenünk a szeretetzsákjába. Nekem mindenképpen tanulnom kell, hogy mindegyikükre jusson minden nap annyi, amennyivel a tankjuk nem ürül, hanem változatlanul teli mindenkor. Legalábbis többnyire.

2012. január 28., szombat

Enyhébb szellők fújdogálnak

Nagyjából egy hete kezdődött, de akkor visszafogtam a jólesően felszabadult sóhajomat, mert hiszen nem lehet nekem olyan szerencsém, hogy a dolgok, ráadásul egycsapásra a könnyebb felé vegyék az irányt.
Pedig lehetnék már olyan dörzsölt, hogy tudjam, a legkisebbeknél egy biztos igazság van, jelesül, mire megszokna az ember egy rendet, az fel is borul. Persze ez inkább a negatív irányba mutató változásokra volt igaz eleddig, legalábbis inkább akkor értem tetten, mikor a tendencia úgy mozdult, hogy az aktuálisnál hirtelen nehezebb lett az élet.
Ez mondjuk rólam szól, lehetne ez másként, és ez a mostani erre is jó, hogy örüljek, észrevettem azt is, hogy most jobb, mint valaha. :):)

Lelle az oka, aki ebben az elmúlt egy hétben a következőkkel kényeztet el:

1. Este a miágyunkban szopizva!!! kezdi a vacsorát, majd átvált cumisüvegre, és mire befejezi, el is alszik. Mellettem!!! szuszog egész éjjel, tarkítva soksok evéssel (de mitbánomén, ha nem kell ezért a vízszintesből függőlegesbe váltanom), majd reggel kilenc és fél tíz között kel. Mosolyogva kurjantgat, amint meglát...
Szemben az eddigi trenddel, ami úgy festett, hogy a vacsora hangos kiabálással ért véget, ciciről hallani sem akart, és legalább öt törzshelye volt éjjel, megspékelve néhány naponta a többórás éjjeli-hajnali dorbézolással.

2. ... ez a mosoly végigkíséri az összes találkozásunkat a nap folyamán. Ahányszor csak meglát, széles és néha hangos nevetéssel adja tudtomra, mégiscsak megérte ez a hat hónapnyi zombiság. Így:

Szemben azzal, hogy eddig valahányszor meglátott, mindig legörbült a szája, így tudatva velem, hogy a legjobb lenne azonnal a bőröm alá bújva visszatérni a kellemes szimbiózisba. Bármennyire is hízelgő volt ez, mégiscsak szívesen cserélem le erre a mosolyra... pléne, hogy a szimbiózisra való törekvés nem veszett a múlt homályába, csak megváltozott. Például idegenfélelem formájúvá transzformálódott.

3. Míg el nem fárad (napjában kétszer), vagy meg nem éhezik (random időközönként) játszik a szőnyegén, forog, gurul, játékokat vizsgál, szájba vesz, rág, ráz. Figyeli a nagyokat, kommentálja az eseményeket, énekel velük, és berreg, cuppog naphosszat.

Szemben az eddigi kétperces határral, ennyi volt a szintidő, míg szívesen maradt egyedül.
Mikor elfárad, megéhezik, szól. :) Már nem artikulálatlanul, hanem számomra felismerhetően megkülönböztetett sírással, kiabálással.

Ráadásképpen pedig itt az evésmumusunk... aminek lassan úgy tűnik integethetünk, mert távozóban van. Egyre többször sikerül megszoptatnom, nincs ellenállás, sőt, inkább akkor reklamál, ha nincs elég tej. Olyankor a jól bevált tápszer nyer, de ma végre jelentős előrelépést tett a szilárd ételek megismerésének eleddig oly rögös útján.
125 grammnyi cukkini főzelék fogyott el, és ha lett volna még, biztosan nem utasította volna vissza.
Mekkora öröm volt tátogó szájacskát látni, zippzár helyett! :)

2012. január 27., péntek

Mondhatnék

Áron...

Tegnap ébredés után ül az ölemben, morzsolgatja a fülvebalómat (a legújabb fétistárgy, elalvásnál, ébredésnél, fáradtság esetén jelenleg ez kell neki...). Kérdezem tőle:
- Áronkám, mit kérsz uzsonnára?
- Cornflakest joghurttal...
Ül továbbra is, morzsolgat továbbra is, mered maga elé, majd kiveszi a cumiját, és hozzáteszi.
- Őőőő... inkább csokit.

Tele a pelenkája, kérem, menjünk, mossuk meg a popsiját, mert minden nap azzal indulunk neki a délelőttnek, hogy a termelés egy részét a pizsamanadrágjából ki kell mosni, gondolom, most megússzuk, ha sietünk.
- Nem megyek.
Mondja határozottan, és hiába a szép szó, a rábeszélés, a megvesztegetés (a szivacsos törlő a nagy sláger, a művelet alatt ezzel törölgeti a csempét, zömmel használ ha felajánlom neki, játszhat vele...), nem tágít. Sőt, idővel dühös is lesz, és kiabálni kezd.
Egyre kedvetlenebbül feszülünk egymásnak, míg végül győz a (pillanatnyilag még fennálló) erőfölényem, és becipelem a kakisfenekét a zuhanyzóba.
Természetesen torka szakadtából kiabál, de engedi, hogy levetkőztessem (természetesen már késő...), és betegyem a víz alá. Közben morgolódom, mutatom neki, hogy ismét mosőnővé avanzsáltam, és már nagyon nem szeretem ezt csinálni.
Ő odavágja a szivacsot, és még mindig sértődötten kiabál vissza:
- Mamaaaaa!!! Miéééért sírok???

És persze a legszebbet el is felejtettem... majdnem :)
Este a miágyunkban, miután Lelle elaludt, odafordultam Áronhoz, aki eddig a pillanatig elég vehemensen próbálta a tudtomra adni, jó volna, ha csak vele foglalkoznék. Picit elvesztve a humorérzékemet vettem a lendületet, de mikor megérkeztem a jobb oldalamra, Áron átfogta a nyakamat, megszorított és ezzel folytatta, suttogva:
- Mama, íííígy szeretlek.
:)Mit is mondhatnék még? :)

2012. január 24., kedd

Ruhaböngészde reboot

Kedves érintettek, érdeklődők, kisgyerekesek, Mind!

Volt egyszer egy minivállalkozás, ami a fenti néven, sokatoknak kedves volt. Nekem nagyon.
A maláj kiruccanással bezártam a kapukat, mostanra viszont ismét bizsereg bennem a vágy, hogy kicsit másképp, kicsit kisebben, de valamennyire életre keltsem.

Ha van kedvetek, nézzetek be ide, vagy ide, vagy mindkét helyre, írjatok, mondjátok el a véleményeteket, aztán meglátom, hogyan tovább...
Mindenesetre nagyon köszönöm az összes hozzászólást amott, és szeretettel várlak Benneteket.
Kinga

2012. január 23., hétfő

Ez az egyszem fiú

Míg csak lányaim voltak, tartottam tőle, hogy egyszer majd beköltözik hozzánk egy kis rombolda, és szétzilálja a rózsaszín harmóniát, a finomságot, eltörli az összes jól bejáratott szabályunkat, amik a lányos családunkra szabottak voltak.

Aztán előbb csak a pocakomba költözött, de a félelmeim nem múltak el, sőt. A játszótéren néztem a tomboló, száguldozó, hangoskodó fiúkat, és reménykedtem, az enyém kedves lesz, simulékony, udvarias, és miközben ezen aggodalmaskodtam, ki is nevettem magam, mert a lányokból kiindulva nekem inkább egy jóeleven, jóerős akaratúra kellett számítanom... meghát milyen is legyen egy fiú, ha nem eleven, zajos, felfedezni vágyó, örökmozgó?

Szépen lassan megéreztem, hogy Áron valóban fiú, előbb csak a pocakban élő kisfiam ereje nyűgözött le, aztán a félelmeim elmúltával a kíváncsiság maradt, hogyan fogok majd megbirkózni ezzel a fiús világal, hogyan terelgetem majd őt a lányok között, milyen lesz majd, amikor már nem egy nemtelen kisangyalképmás fekszik köztünk, hanem megérkezik az igazi FIÚ.

Nagyon sokáig nem váratott magára, már kezdettől fogva rá-rácsodálkoztam, mennyire más ő, milyen sok sztereotípia érvényesül a mindennapjainkban, és mennyire nem múlik rajtam az, hogy ő miként kezeli a helyzeteket, milyen attitűddel viszonyul a világhoz.
Az evésen keresztül az alvásig, a játékválasztásától a kommunikációs stílusáig merő ellentéte a kis rózsaszínjeinknek.
De annyira szerethető, hogy tulajdonképpen nincs is más dolgom, minthogy élvezem az erejét, amit persze olykor meg is kell fékezni, de többnyire mosolyfakasztóan jó.
Nyilván a nővérei miatt azért Áron kicsit másképp fiú, mint akinek bátyókat adott a sors, de ennek okán kitüntetett is, hiszen ő mindig első marad a sok között.

Hogy jól érzi-e magát a helyén, az azt hiszem elég egyértelmű, és leszámítva a sokgyerekességünkből fakadó örökös konfliktushelyzeteket, amikben Áron még nem képes a kompromisszumos megoldásokra, így sokszor keveredik hangos vitákba, néha verekedésbe is (zömmel a másik kiskakassal...), a napsugár léte mit sem változott, míg van akinek nem ilyen örömteli a léte (erről majd később). És hogy néhány példával is alátámasszam Áron fiús másságát, íme a múlt heti termés néhány legszebb darabja.

Dani sokszor mondja a lányokank, ha valamitől tartanak, megijednek, vagy csak úgy is:
- Látjátok, itt a kardom, ezzel foglak benneteket megvédeni mindig.
A lányok ilyenkor hálás szemmel nézik az egyetlent, de egészen másképp, mint az öccsük. Áron, aki szintén áhitattal figyelte a színelőadást, ragyogó arccal kapta elő a saját képzeletbelijét, és büszkén mutatta:
- Nézd, papa, nekem is van kardom!

Minden este ugyanaz a szett költözik velünk az ágyba. A cumi és az itató mellé egy piros autó is dukál. Kemény is, sokszor el is veszítjük, de estére mégis kell, így minden nap megkeressük, és ha nem is mindig ugyanaz a piros, autónak kell lennie. :) Ismeri már a részeit, a különböző típusokat, és legszívesebben mindenhol tartana egyet belőlük. Nagy ritkán a mackó, vagy a nyuszi foglal helyet a másik kezében, de mégha ebben a kegyben is részesülnek, ez nem tart sokáig... míg az autót gyakran egész éjjel szorongatja. :)

Nos a félelmeim régen elmúltak, gyarkran szembesülök a rombolással, mára a könyveink zöme "viseletes", és a lányok rajzai is bánják, ha Áron a közelükbe kerül, megtanuljuk lassan a fiúnk természetét. Mert ugyanakkor Áron igazi úriember is, és egy picit teljesülhetett is a kívánságom, mert ő az, aki mindig, mindent megköszön, bocsánatot kér, és visszakérdez: Tessék?. Vele egyelőre mindent meg lehet beszélni, hajlik a kompromisszumra, ha azt én ajánlom.
A minap az éjszaka közepén szólalt meg álmában:
- Tessék?
Aztán aludt tovább.

2012. január 22., vasárnap

A rizs, a cipő, meg az édesanyám

Néha elgondolkodom (csak mert írói válságban vagyok, még lenne téma... csak valahogy nem áll rá a kezem a billentyűzetre a napokban, de talán lassan újra összeszokunk), hogy vajon a kicsik mennyire, mire emlékeznek a tavalyi évünkből.

Hanna majdnem minden nap felidéz néhány mozzanatot, megdöbbentően tisztán és aprólékosan. Nemrég a laptopomon nyitva maradt a facebook, és egy fénykép láttán jutott eszébe egy sor emlék. Yu kistestvére volt rajta, de olyan szögből, ami alapján nem voltam benne biztos, hogy felismeri, ráadásul meg is nőtt az a kisfiú, a haja hosszabb lett jóval... és mégis. Azonnal sorolta az óvodás napjaik ezernyi apróságát, olyasmiket is, amikről eddig nem is beszélt.

Mikolt leginkább olyasmiket emleget, amik meghatározóak voltak látványban, mélyebb nyomokat hagytak benne, vagy épp Hanna emlékeit kántálja Hanna után. Ő például kérdezni szokott, hogy mikor megyünk vissza a fekete lépcsős házunkba, és mi lett a szürke autónkkal, mikor lesz megint a miénk. Neki a tér és az idő még nem teljesen tiszta fogalom, az érzései sokszor felülírják még a háromésféléves realitását is.
Leginkább a kapcsolatok azok, amik feledhetetlenül nyomot hagytak benne, ma is (és ez a héten már sokszor lezajlott párbeszéd ismétlése) végigkérdezte, hogy tél után a tavasz jön ugye, aztán pedig a nyár, és akkor jönnek majd a Bogiék. Akiknél majd lakni fogunk, és elmegyünk velük medencézni. :) És innen már nem lehet őt meggyőzni ennek képtelenségéről. Akkor sem, ha amúgy tudja, hogy Penang olyan messze van, hogy egy alvás kell a repülőn ahhoz, hogy eljussunk odáig. Mindegy. :)

Áronnak leginkább a teste emlékszik azt hiszem. A csípős íz a mai napig nem zavarja, ahogy a szénsavas innivaló sem bántja, és örömmel masírozik a kádba popsit mosni, ahogy ott tettük. Magától értetődő számára az angol szó, noha nem kedveli, ha ezen a nyelven beszélek bárkivel (Hanna néha kéri, hogy beszéljünk angolul...). De azt nem tudom, vajon otthonosan mozogna-e most is, ha arra kerülne a sor. Emlékezne-e az útra, ahogy a lakásból eljutottunk a bejáratig? Mit szólna a meleghez, a vízhez? Megismerné-e Devit, Yohanát... Nagyon kíváncsi lennék...

És akkor itt a legkisebb, aki, ha a pocakban töltött időt is számolom, még mindig többet élt ott, mint itt.
Mikor megérkeztünk, új időszámítás kezdődött. Megzavartuk, kétségtelen, és hogy ebből mennyi maradt és mennyit tudhatok be a mostani Lelle egyébként is folyamatos feljődésével járó újdonságainak, nem tudom. Hogyan aludna, szopizna-e, ha nem költözünk ennyit, ha kicsivel is több energiám marad csak rá, ha nem kellett volna megbirkóznia az új éghajlattal, szagokkal, ízekkel?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy év múlva repülőre ülünk mi ketten és elviszem, megmutatom neki a szülővárosát. Olyankor lejátszódik egy csomó jelenet, helyekkel, emberekkel, és figyelem ebben a filmben Lellike arcát, reakcióit. A vége mindig az, hogy Lelle igazi magyar gyerek, aki szereti a hűvöset, az ismerős nyelvet, a körülötte élő szeretteit, és cseppet sem bánja, hogy hazajövünk :).

És hogy ez miért jutott éppen most (is) az eszembe?...
Lelle nem igazán lelkesedik a tépszeren kívül semmi más ehetőért.
Vagyis mindenért lelkesedik, amit a szájába vehet, kivéve azt, ami ehető.
Az igazságosság és a történeti hűség kedvéért azért álljon itt, hogy az elmúlt napokban kicsit könyörületesebb volt a szopizást illetően, és este is, reggel is örömmel fogadta a javaslatot, sőt, evett is kitartóan. Olyan nagyon jó ez...
Nos a hozzátápláláshoz visszakanyarodva... még mindig az öt kanál a maximum, amit elfogad, pedig kitartóan próbálkozom. Nem mintha nem lenne kényelmes a járt út, de nem bánnám azt sem, ha kezdene beszivárogni valamiféle "nagylányos" kiegészítés is a jelenlegi kisbabás étrendbe. (Most a gluténről nem is értekeznék részletesen.) Mindeddig kénytelen voltam feladni és belátni, Lelle egyszer majd úgyis nekilát azt enni, amit mi is, eddig még legalábbis mindig így volt.

Mígnem ma ebédre anyukáméknál rizs volt.
Lelle egyfelől a csillogó ezüsttopánkája látványától nem tudott betelni az anyukám ölében (fektetni már régen nem lehet, igyekszünk megdöntve tartani, de hasból ül fel azonnal, mint egy kis erőművész és képes tartani magát segítség nélkül is... ha nekem lehetne ilyen hasizmom...), aztán pedig a (neméhesezagyerek? kérdezte édesanyám, mire én a tányéromból fel sem nézve, adjnekirizsthaszeretne, válaszoltam... a mamám pedig komolyan vette és megkínálta) rizs varázsolta el teljesen, amit anyukám az ujjával adogatott neki előbb egyesével, aztán sokasával, merthogy Lelle nemhogy nem köpte ki az ötödik szem után, de hihetetlenül ügyes volt és kitartó. Mire megettem az ebédemet, ez a kis csöpp bekebelezett vagy két nagy kanállal.

És akkor vigyoroghatnékom támadt.
Az én legkisebb gyermekem igazi kis ázsiai. :)
Rizst eszik a nagymamája kezéből, és lenyűgözi a nyugati lakkcipő csillogása. :):) Már csak a sötét haj és a vágott szem hiányzott a képről.
Born in KL.
Jutott eszembe, majd az asztalra hányva a kést-villát kiszaladtam a kameráért.

2012. január 17., kedd

Ilyen ez a tél...

Mára lett elég belőle...
A betegséges bezártság, a koránsötétedős, vacogós délutánok, a délelőtti hánygyerekvanmég folyamatos öltöztetés és ezzel párhuzamos egyrugós futószalagszöveg, hogy gyere, csináld, tegyed, add, indulj...
És akkor még nem is szóltam a maláj ismerősök kérdéseiről kishazánk időjárásával kapcsolatosan.
Mit is írhatnék nekik? Akik közül többen még az életben nem láttak, fogtak havat. Devi például fél a hidegtől...
Igy hát üzenem, hogy nagyon hiányzik a 12 óra napsütés. Meg a víz.
És végülis ennyi... :)
Mert ha őszintén válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy lennék-e most egy picit az egyenlítő szomszédságában, akkor azt felelném, nem.
És bármennyire is nehéz a télben a legeslegtöbb apróság, nem sokkal könnyebb az a fajta hőség sem, amiben mindig izzadt az arcom, ahová nem szívesen engedtem ki a gyerekeket, ahol öt perc után elfáradtunk, mert anniyra dolgozott a testünk. Hónapok kellettek hozzá, hogy valamelyest megszokjuk és tudom, ha most visszamennénk, kezdhetném előlről. :) Lelle talán nem :):) de neki papírja van a felmentésről.

De ettől még elegem van... Nagyon.
Viszont hamarosan itt a tavasz, és azt nem cserélném el semmire sem.
Addig pedig a jó meleg takaró alól nézegetjük a néha zuhogó, máskor olvadó havat, és ha úgy adódik, szanatóriumot csinálunk a teraszon a kölcsönszékekből, és csokis kekeszt eszegetünk, és fütyülünk a télre.

És ahol kiskecskék, és kisbárányok születnek, ott már nem lehet messze a tavasz, igaz?

2012. január 16., hétfő

Napocska reggel

Csak mert mindig elvarázsol, ha reggel végre besüt a nap. Szeretem ezt a beeső fényt, ahogy még szőkébbek, még kékebbek lesznek tőle a gyerekek. :)
Csendes, nyugis, meseolvasós reggelünk volt, a gyógyultak örömével kezdtük a hetet. Míg Hanna babázott, Lelle az étkezőasztalon, Mikolt pedig még odafenn aludt, megtárgyaltuk Áronnal a világ dolgait. Eklektikus válogatás, a tündéres és az autós könyv bűvöletében. Na és a rózsaszín pizsama :):)... ebben a fényárban nem is tűnt csajosnak :).



2012. január 15., vasárnap

Napocska

Egy évvel ezelőtt, mikor semmi nem volt jó (nekem sem :):)), sehogy ne volt jó, örökké kézben kellett lennie, és folyamatosan nyafogott, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen bejegyzést fogok írni.
Pedig mondogattam magamnak, akkor is, mint most Lellével kapcsolatban, hogy egy év, és sokkal könnyebb lesz. Hogy ennyivel, ezt csak szerettem volna.
Áron márpedig egy igazi kis napocska lett.
Egy örökké ragyogó, brilliáns humorú, édes, szeretetteli kis felhőcske. Hacsak ránézek jobb kedvem kerekedik, hát még ha beszél is... egyszerűen nem tudunk mosoly nélkül elmenni mellette, pedig vannak ma is nehezebb pillanatok, amikor amolyan vagány fiú módjára szór szét, ver le, önt ki. Nos olyankor figyelmeztetem magam, mielőtt osztanám az okosságot, FIÚ.
És bár a lányok mellett dömpernek tűnik, ha fiúk közé keveredünk látom, mennyire finom, mennyire nem érti még a tesztoszteron csoportra gyakorolt hatásait.
Csak figyel és igyekszik kapcsolódni, nekem pedig a szívem nehéz olyankor, mert látom, kap még ő néhányat, mire megtanulja, hogyan használja jól az adottságait. Azokból jutott Áronunknak szépen, és őszintén szólva nem bánom, ha nem a lányokon gyakorlatozik... még így sem mindig elég kooperatív... Mikolttal pedig két kiskakas.

Node visszakanyarodva napsugár lényéhez... Úgy szeretem, ahogy játszik, mostanában sokszor két figurát vesz a kezébe és beszél velük, megállapodnak, gyakran pedig oviba mennek.
Ha nem figyelek, gyakran azon kapom magam, hogy nem tudom eldönteni, Mikoltot, vagy Őt hallottam-e, annyira választékosan, szépen, tisztán beszél. Talán tisztábban is, mint Mimi.
A minap az udvarra menet rendre utasította a kisebbik nővérét... Mimi hagyjál békén, ki akarok menni, nem látod?...
Ma az autóban egymás mellett ültek leghátul, és mint két kisöreg heccelték egymást.
Mimi ne énekelj. Mimi énelek. Mimi figyelj! Mimi, képzeld el :):)
Mikolt nem értett minden szót, és kiabálva kérdezgette: Tessék? :):) Nagyon viccesek voltak, ahogy egyre hangosabban mondta mindkettő a magáét.

A tessék, a köszönöm, a bocsi gyakorlatilag hétköznaposak felénk Áron szájából. Igazi úr, ahogy állt Mariéknál az ajtóban, és nagy szemekkel magyarázta, Nem vagyok útban. :)
Tegnap éjjel álmában megkérdezett: tessék?, majd aludt is tovább. Deszeretem.

Ahogy az illatos fejét is ébredés után, olyan, mintha ráömlött volna valami finom parfüm. Danival folyton találgatjuk, mi lehet az oka, de nem jöttünk még rá.

Folyton mosolyog, folyton csillog a szeme, folyton figyel. Akkora kincs most ez az őszinte jósága, hogy nem győzöm raktározni... meg reménykedem, hátha ilyen marad. :)

A képekhez némi kiegészítő lábjegyzet...
Nagy nehezen sikerült beszereznem egy fiús hálózsákot. Eddig Mikolt hajdani rózsaszínjét hordta, a mivel csak Daninak volt baja, vagy legalábbis megjegyezte, hogy majd annak idején, mikor Áron egy súlycsoporttal felette áll majd, vegyük elő ezeket a hálózsákos képeket, hogy legyen fegyver a meggyengült apai kézben. Értettem a tréfát, meg benne a célzást, lett is kék, autós...
De Áron naponta használ el egy pizsit, különböző okokból minden napra jut nekem kézzelmosás... mára elfogyott a készlet. Helyette Mikolt egyik már kinőtt darabját kapta. Dani öltöztette, én már csak a végeredményt láttam.
Áron büszkén újságolta, mikor megérkezett a mesélős szobába: Józsaszín hájózsákom uan. :)
Ennyit a pillanatnyi nemi sztereotípiákról...

A két utolsó pedig nekem fontos két kép, a kéztartása, ami annyira Áronos, és amit Kornél olyan nagyon szeretne nem látni. A feszülő, szorosan egymáshoz illesztett ujjacskák, és a befelé fordított hüvelyk amik jelzik, Áronunk buksijában még mindig munkálnak azok a csecsemőkori reflexek, amiknek már nem lenne dolguk. Hát majd dolgozunk ellenük... Viszont ami meg nagyon édes, hogy etet. :) Mama tessék, cukoj. A szavak végét felfelé kunkorítva.
És miután megetet, megy a lányokhoz is.
Csak mert ma este nem kapott zsályás kakukkfüvest... inkább eljátszotta, hogy ő ad.
És mind megettük. :)

2012. január 14., szombat

2:22

Örömmel újságolom, hogy az egész napos gyógykúra, és a rengeteg alvás eredményeképpen Lelle látványosan javul.
Ami apropót ad a hajnali posztolásra az az, hogy még mindig fent vagyunk. Ő, meg én...
Valami nagyon fontos dolga lehet, mert hiába látni a szemein, hogy fáradt, aludni mégsem akar.
Vagyis volt egy ilyen pillanat egy órával ezelőtt, amikor levettem a pizsamát, kapott egy nyugikúpot, és a szőnyegre fektettem...

De nehogy elbízzam magam tíz perc után dolgavégeztével kipattant a szeméből az álom, és azóta pörög, játszik, és akárhányszor ránézek, mosolyog. Néha ugyan lankad a nagy pillarebesgetés, de nem hosszan... Várom, mikor jön el a pihenés ideje. Mondjuk jó látni, hogy sokkal jobban van.

2:42 Alszik... a képeregény utolsó kockája , mielőtt felkerült volna a pelus, a pizsu meg a hálózsák. Az utolsó simításokat már csukott szemmel tűrte. Akkor most megvacsorázom, és elképzelem, milyen volna nagyot aludni és reggel gyógyultan kelni.
Hja... Daninak fáj a feje, meg a tüdeje. Most mondta. Ebben a házban már hangosan örülni sem lehet? ...

Hétfőre akkor is mindenki egészséges lesz.

(kisbetű... a nagy unatkozásban megírtam Lelle félévesét...)

2012. január 13., péntek

Egészségügy update

Dani jól van.

Tulajdonképpen szavam sem lehet, hacsak az nem lenne az elvárásom, hogy sose legyenek betegek... ami járna, de nem jut, hogy egy ismerősömet idézzem. Mert mitagadás nem esne nehezemre örülni a folyamatos egészségnek. Egy apró nátha persze belefér, de a betegség...

Érdekes, hogy míg Malajziában havi rendszerességgel kaptak el mindenfélét, és azt hittem, hogy majd hazaérve folytatódik a széria, eddig gyakorlatilag kitartott a D vitamin, meg a főnix hatása, vagy mindkettő, leszámítva Lellét, aki három hónapja vagy picit köhög, vagy picit orrot folyat, de nem vészesen, csak épp annyira, hogy még az oltáson el se gondolkozzak.

Másfél hete kezdődött, Hanna hozott haza valamit az oviból, kis hasmenés, aztán folydogáló orrok, majd végül elég csúnya köhögés volt a tünetegyüttes. És ahogy az lenni szokott, mind beállt a sorba, és bár nem romlott a dolog, javulni sem javult. Hanna éjjel egy körül mindig iszonyú csúnyán köhög, már rutin, hogy egész éjjel megy a párásító, és ahogy rázendít, kapja a kakukkfüves cukrot, ami majdnem mindig használ.
Mikoltnak az orra folyik elég csúnyán, és ő is köhög, de ő kevésbé, és talán Áron van a legjobban, de neki is van mindenből egy kicsi.

Eddig még viselhető is a helyzet, leszámítva, hogy az oviban ráadásul bárányhimlő járvány is van, emiatt aztán nem engedtem Hannát már egy hete, mert most az hiányozna legkevésbé Lellének... meg nekem. És még ez is rendben volna, ha én nem dőlök ki tegnap előtt... Hogy ez ugyanaz-e, mint a gyerekeknél, csak remélem, mert kutatnom kellett az emlékeimben, hogy visszaidézzem, mikor voltam utoljára ennyire rosszul. Az influenza klasszikus jelei, de sosem érzett erősségben. Annyira fájt mindenem az utóbbi két nap, hogy Lellét tegnap este már nem bírtam el, és végül megkértem Danit, hogy ha tud, ma maradjon itthon, mert nem fogom tudni levezényelni a napot a néggyel egymagam.
Mára már sokkal jobb, már csak a tüdőm fáj, és a fejem, de legalább nyitva tudom tartani a szemem (és lám, már írni is tudok... mert elkezdtem Lelle féléves beszámolóját, a képek készen is vannak, de befejezni már nem volt erőm aznap), és már csak Lelléért aggódom.

Lellike van a legramatyabbul a négy közül. Hogy tőlem kapta-e meg az influenzát, vagy a többiektől a köhögős valamit, nem tudom, de tegnap előtt hajnalban két órát volt fent vele Dani (miközben én az életemért imádkoztam), és semmi é sehogy se volt jó, látványosan fájt valamije... aztán tegnapra köhögni kezdett, mélyről, hörögve.

Magam miatt is megijedve elzarándokoltunk végül a nagyon kedves háziorvosunkhoz, aki megállapította, hogy mindnek orrcseppre van szüksége, és írt még fenistilt (ami nem sokat szokott segíteni), meg javasolta, hogy fújjuk továbbra is rendesen az orrukat (amit én úgy értelmeztem, hogy porszívózzuk, mert jobb az mindenkinek, hiába is fújják mind nagyon ügyesen), a kicsivel kapcsolatban meg aggódott, amitől aztán én is aggódtam, és antibiotikumot írt, nem mintha már ideje volna (láza nincs, és csak egy kicsi eltérést talált a tüdejét hallgatva), inkább azért, mert még nem kapott oltást, ezért mielőbb szeretné, ha megkapná, amihez ez a szerinte legeffektívebb út.

Természetesen megijedtem. Sokmindentől. Újra előkerült a hagyományos vs. alternatív gyógyítás dilemmája, főként a hatékonyságot, meg a bizalmat, hitet, és nem utolsó sorban következményeket illetően. Bennem általában ez utóbbi felé billen a mérleg, és annyira, de annyira emlékszem minden hasonló helyzetre, amikor a gyógyszertár előtt álltam, és tipródtam azon, kiváltsam-e az antibiotikumot, vagy adjak még két napot az épp aktuálisnak, azzal, hogy másnap reggel (a homeósunkat csak reggel lehet elérni) futok egy kört a roppant drága, mégis számomra nagyon nagyon megnyugtató alternatívámmal.

Végül nem lett antibiotikum, és estére elfogyott a reményem magammal kapcsolatban, annyira rosszul voltam. De mert Dani megnyugtatott, hogy itt marad velünk egész nap ma, sikerült Lellére figyelnem egész éjjel. Nem volt túl nyugodt éjszakánk, de mindig sikerült megtalálni azt, amitől jobb volt neki, és végül mellettem aludt (ahogy nem szokott), evett, ringattam, és aludt. Valamikor az éjszaka közepén felkeltem Danihoz, mire visszamentem, Áron feküdt Lelle mellett szorosan, a fejük összeért, Áron keze Lelle arcán volt... Ezek a pillanatok annyi erőt adnak...

Reggel Dani telefonált a homeós doktornéninek, aki ellátott szerekkel tanácsokkal, és megnyugtatott... Most kivárunk, gyógyítunk, és hétfőre sokkal jobban leszünk mind.

2012. január 11., szerda

Féléves megemlékeznivaló

Féléves lett Lelle Róza.

Borsószem királykisasszony.
Az előestén végigpörgött a pocakos egységünk minden pillanata, a születése, az első pillanatok, ahogy a kezemben fogtam, a négy gyerekem a kórházi ágyon, az érzések, a gondolatok, minden, ami Lellével kapcsolatban fontos nekem.
Míg vártam, úgy gondoltam, érzékeny, finom kis lélek lesz. Érzékeny, finom kislány maradt idekinnt is. Olyan érdekes, mennyire tisztán érezhető volt ez már az első moccanásaiban is. Peti az első hetekben mindig azt mondta ha Lelléről beszélt, hogy úgy látja kicsit nagyobbként, hogy Lelle mosolygós, kedves pici lány... Semmi kétségem felőle, hogy így lesz.

Úgy hittem, hogy ennyi apróság után már nem fog tudni meglepetéssel szolgálni egy negyedik baba, de be kell látnom, hogy dehogynem :). Amennyire hasonlít a többiekre, annyira különbözik is tőlük. Rengeteg pici történés idéződik fel nap mint nap, ami a testvéreivel kapcsolatos, emlékek, rácsodálkozás, és mégis annyira Lellésen más Ő, hogy lehetne akár első gyerekünk is. És örülök, hogy negyedik, mert így legalább tudom, hogy minden úgy van jól, ahogy van, még akkor is, ha rengetegszer elkeseredem azon, hogy amit szeretnék, amit szerettem volna, az végül egészen másként lett. Lelle is tanítóm... a tökéletlenségemet igyekszik elfogadtatni magammal, miközben folyton azzal szembesít, az elég jó épp elég. Igyekszem elhinni neki...

Ime a csupaszem hathónapos lenyomata:

Evés
Az első számú emésztendő számomra. Nehezen megy elfogadnom, hogy nem szeret szopizni, hogy ha lefektetem az ölemben, határozottan összeszorítja a száját, megfeszíti magát és kiabál. Azon kívül, hogy még mindig úgy gondolom, szüksége van az anyatejre, az bánt, hogy ezt a fajta kapcsolódást utasítja el nagyon határozottan. Amikor cumisüvegből etetem, sokszor megpuszilom, és arra gondolok közben, hogy ezt nem tudnám megtenni, ha szopizna. Kicsike vígasz...
Egy nap egyszer eddig még mindig sikerült ciciből megetetni, és fejek is állandóan, így nagyjából 2-3 deci tejet kap naponta, a többi tápi, és rizstej. A hozzátáplálás egyelőre meglehetősen kezdeti stádiumban van, öt kanálnál többet csak a sütőtökös almából fogadott el. A többiek zárt ajkakra találtak, néhányuk fejfordítással.

Alvás
Ez is olyan nagyon jellemzően Lellés...
Nappal, bár nagyon zavarja a nagyok folytonos nyüzsgése, mégis leginkább a nappalit preferálja, még úgy is, ha ott zsizsegnek a feje felett. Ettől aztán senkinek nem az igazi, mert természetesen a játszók nem tudnak csendben lenni, Lelle pedig morcoskodik, mert felébresztik. Igy sokszor (ha az időjárás engedi) inkább kint hagyom, mert ha a babakocsiban elalszik, akkor sokkal könnyebb nekünk is, neki is. Ilyenkor van, hogy csak egyet alszik, 11-től 4-ig, amit egyáltalán nem bánok, mert így nekem is jut egy kis csend meg alvás.
Ha bent ragadunk, akkor kettőt, vagy hármat alszik, teljesen más ritmusban, mint a többiek.

Éjjel még mindig változó hogy hol a legjobb, a miágyunkban a legritkább vendég, amit nagyon sajnálok... a nappali gyakoribb alvóhely, mostanában pedig a mesélős szoba lett a kedvenc. Kétnaponta váltjuk egymást Danival, amit szintén szoknom kellett, de beláttam, másképp nem megy hosszú távon. Persze ha szopizna, és mellettem aludna, fel sem ébrednék... de Lelle más... egy embert még elvisel maga mellett, de többet nem :). Azt gondolom, hogy szüksége van a csendre, a sötétre, a zavartalanságra.

Mióta tápszert kap éjszaka, kétszer ébred, az esti utolsó, nagyjából 10 körüli vacsora után fél kettő körül, aztán négy és öt között és eszik egyet reggel hét körül, de alszik tovább nagyjából nyolcig.

Mozgás
Kétszer jártunk Kornélnál az elmúlt hónapban, először csak meg szerettem volna mutatni neki Lellét, de végül hárommal érkeztem, és Áron miatt visszarendelt bennünket ismét. Mindkétszer azt mondta Lellére, hogy ilyen tökéletes, ruganyos, szimmetrikus gyerekem még nem volt. :)
Tény, hogy az életkorának megfelelően szépen hozza az elvárhatót, szerintem kicsit mozgékonyabb is, mint az átlag. Folyamatosan mozgásban van, ahogy leteszem, lendíti a lábát, és vagy megfogja és játszik velük, vagy azonnal gurul az oldalára.
Forog is, gurul is, hason fekve nyújtott könyökkel támaszt, húzza a popsiját maga alá, egyszer véletlenül sikerült négykézlábra ügyeskedni magát, onnan viszont nem tudott visszahasalni... eldőlt oldalra :) Elkaptam...
Hason tolat.
Egyik kezéből a másikba teszi a játékot, hangot adón a gombot megnyomja, tudatosan tapsol. Apró kereket megforgat, és persze ráz, meg ütöget és mindent a szájába vesz. Hajat, szakállat húz, szemüveget lekap, cumit a szájából kiveszi, majd visszateszi, Áron arcát simogatja. Imádom...

Kognitív
Kicsit ugyan korai, és eddig egyiküknél sem tapasztaltam, de megjelent az idegenfélelem. Megismeri az ismerősöket, ha meghallja a lányok, vagy Áron hangját, keresni kezdi őket. A sötét haj nem nyerő, ezután következik a férfi, majd az idegen nő. Kis válogatós.
Elképesztően mélyen és okosan figyel, régóta nincs semmi babás bambulás az arcán.


Mindenmás
Játék a lába, a szája, a hangja, minden ami zörög, zenél, hangot ad. Buborékot fúj, kurjant, válaszolgat. Hurkásodik, főleg a combocskája, szerintem 6300 gramm, a védőnő szerint 6800, mindenesetre nem sok, bár ránézésre nem fog elfogyni maholnap. Bensőséges kapcsolatot ápol a paplanjával, a cumijával, a forgóval, valamint a csíkos kendőmmel. Szereti a pancsolást, talán ez a legjobb pillanat minden napjában, ilyenkor ellazul, és még etetni is engedi magát... Lehet, hogy még szopizna is, ha beférnék mellé a kádba :). Szereti a meleget, de elaludni kifejezetten a hűvösben tud csak, ha begyújtunk a kemencébe, a nappali sem az igazi alvókuckó. Szeret meztelenkedni, a teli pelust ki nem állhatja.
Foga még nincs, ebben mindegyikükre hasonlít, 68 centi, kékszemű, vöröses a haja. Most épp. :)
Ha meglát fülig ér a szája, de ha nem vagyok kéznél, akkor összedől a világ. Mindig...

Isten éltessen kicsi Lelle. Amikor reggel habos kakaót ittunk az egészségedre (Pankának szeretettel :)), az jutott az eszembe, hogy mégegyszer ennyi idő, és Te is itt ülsz majd köztünk. Őrület...

2012. január 10., kedd

Pörögnek a napok

Szoktam azon gondolkodni, hogy mi változott az életünkben a negyedik gyerekünk születésével. De általában csak azon kapom magam, hogy gondolatfoszlányok keringenek egész nap a fejemben és jó eséllyel estére összeállnak egy többé kevésbé koherens egésszé... hacsak el nem alszom Áron mellett. Vagy esetleg Lelle mellett. És akkor a következő nap újra kezdődik az egész. :) Ez például új, és lehet, hogy a négygyerekes lét velejárója, de lehet, hogy pusztán Lelle érzékenysége, többemberessége az ok. Vagy is...

Mindenesetre a legkülönfélébb emberek mondják mostanában akármerre is megyünk, hogy minden elismerésük. Szép lassan egy egész gyűjteményem lett belőlük, tetszik nekem, ahogy ez a két szó összekapcsol bennem egy sereg ismerőst, és ismeretlent is (Dani néha hoz egy egy újabb méltató üzenetet). Míg nem volt ennyi a csepp, sosem találkoztam magunkra vonatkoztatva ezzel a két szóval. Most pedig elgondolkodom, hogy mondtam-e valaha ezt bárkinek, és nem emlékszem. És néha elszégyellem magam, mert vannak jópáran, akik megérdemelték, megérdemelnék, hogy hallják, akikből erőt merítek, akiknek hálás vagyok egy egy mondatért, ami mostanában is, meg úgy általában is erőt, hitet, lendületet ad, adott.

Ugyanakkor nagyon nem tudom magamévá tenni a kétszót, mert mi van abban elismerésre méltó, hogy amit vállaltunk, vállaltam, azt igyekszem lelkiismeretesen, jól, vagy legalábbis a magam mércéje szerint elég jól terelgetni? Vagy maga a vállalás mellbevágó? Valószínűleg ez utóbbi a legtöbb külső szemlélőnek az. Kivéve a magamfajtákat, akikkel sorsközösek vagyunk, és igazán sokat ad nekem, hogy érzem, tudom, hogy azok a négygyerekesek, akiket bármilyen csatornán keresztül ismerek, mind gondolnak velem. Meg viszont. Mióta Lelle velünk van, rengetegszer találkoztam már ezzel a fajta összetartó, láthatatlan, ki nem mondott, de mélyen megélt kapoccsal. Az áruház sorában állva, egy levélváltás alkalmával, blogos ismerős kommentjéből. Szeretném ezt a maga nagyon egyszerű természetességében megfogalmazni, de nehéz anélkül, hogy kasztosítanám magunkat... A lényeg, hogy a szeretethálómon belül lett egy belső is, amolyan plusz tartalékképző, akaratomon kívül, anélkül, hogy tudtam, sejtettem volna, hogy ilyesmi létezik. Szeretem.

Néha, mikor van szemem rá és eszembe jut, kívülről is ránézek a vándorcirkuszomra, amikor mondjuk egyedül megyünk át az úttest egyik oldaláról a másikra ott, ahol lámpa nincs, csak zebra... No meg olyankor is, amikor ugyanígy egyedül vagyok egy bankban pl. és a három nagy teljes egyetértésben ül és rajzol negyed órát, a kicsike pedig szuszog a babakocsiban, és megszólítanak bennünket és figyelnek, ki ezért, ki azért... szóval olyankor olyan hihetetlen, hogy ők mind velem vannak, és egyedül rajtam múlik, hogy ezt az összhangot más is láthatja. Ezek a muníció pótló alkalmak, mert amikor meg nincs szemem, akkor nagyjából az történik, hogy sodor magával a hömpölygésünk, én pedig igyekszem kifogni a szelet a vitorlából, vagy legalább fenn maradni, ha nem is szárazon, de valahogy a fedélzeten. (Szoktam kínomban vigyorogni, mikor 11kor a postás pizsamában ér... majdnem minden nap.)

A sodrás viszont sodrás. Örvénybe be, nagy levegő, kivár, fel. Aztán megint. És közben törekszem szeretni az örvénylést, a hullámzást, a soha be nem fejezett dolgaimat, adni és képesnek maradni a befogadásra, meglátni a csodapillanatokat, és nem elveszni a mókuskerékhez szegezett egyre pergő homoksivatagban.

És akkor itt vissza is kanyarodhatnék az elejéhez, mert ez egészen biztosan a sokgyerekességünk hozománya. Hogy sokkal rendszeresebben kell a készleteket újratölteni, mint eddig bármikor, mert sokkal gyorsabban fogy mindenből.
Volt egy tanárom az egyetemen, aki egyszer arról értekezett, hogy kell, hogy legyen napi, heti, havi és éves szinten is saját idő, olyan, ami értelmes tartalmat ad, és hogy ez annyira fontos, pláne, ha az illetőnek kicsi gyereke is van, hogy akár erőszakkal is tenni kell érte. Erőszak alatt itt az önmagunk megerőszakolását kell érteni, ami nekem pl. meglehetősen nehezemre esik, mert kevés a hitem abban, hogy jó nekem, ha elmegyek és örülök a magambanlétnek, amikor temérdek a dolgom és nélkülözhetetlen is vagyok...
Nos akkor ezt az okfejtést nem értettem ilyen nagyon, mint most. Mert most meg úgy gondolom, hogy teljesen abszurd módon, pont amikor már négy a gyerekem és a legkisebb is alig féléves csupán, kell nekem, hogy magammal legyek, akár tetszik ez nekem a tükörben megbeszélve magamal, akár nem.
Különben dilis mókussá válok... és ez nem imponál túlságosan.

Igy aztán a napok úgy pörögnek, hogy egyfelől komoly munka áll előttünk az új családi szabályok lefektetésére tett lépések számbavétele okán, amibe bele kell hogy férjen mindkettőnknek a saját tere, és a közös is, miközben a gyerekek egy perc pihenőt sem hagynak, főképpen Lelle, aki képes akár 24 órás szolgálatot is kiharcolni...

Praktikusan ez olyanokat jelent, hogy míg öt éven át én keltem fel minden éjjel a gyerekekhez, most ez nem megy már egyedül, így kétnaponta váltjuk egymást (és ezt meg sem beszéltük, egyszerűen nem megy másképp), és hol itt, hol ott ér a hajnal. Nem mondom, hogy a vágyaim netovábbja, de bízom benne, hogy egy év múlva már nem így lesz... :)
Meg azt is, hogy talán elkezdődik valami új az életemben, valami, ami önbizalmat ad majd, és egy kicsit visszaterel önmagamhoz. De erről még nem szeretnék ennél részletesebben, de ennyit mindenképpen meg akartam oszatni.
És azt is, hogy minden hónapban jó lenne egy olyan délután, aztán talán egy egész nap is egyszercsak, amikor ketten vagyunk Danival. És csak örülünk annak, hogy együtt lehetünk. :)
Meg azt, hogy úgy tűnik, hogy most van itt az ideje annak is, hogy kérjek. Nem családot, hanem külső segítséget, nem sokat, de rendszerest. Nagyon izgalmas.

Annyi mindenről lenne jó írni, és olyan késő lesz minden este, mire nekiállnék írni... Hát ez is változott, pedig szeretek napi kettőt posztolni. Egy év múlva :).

2012. január 6., péntek

Apróságok a legkisebbről

Tulajdonképpen megtarthatnám még négy napig magamnak ezt a posztot, de az imént tettem fel a képeket az albumába, és megdöbbentően kevés kép készült Lelléről az elmúlt két hónapban... Ami részben az események sűrűségét jelzi, másrészt viszont azt, hogy kicsit mintha háttérbe szorult volna a hétköznapi kattintgatás. Pedig nem bánnám, ha csak ez lenne a dolog... :)

Gyorsan vissza is olvastam, és lám, nemcsak kép nem készült, de bejegyzés is elég kevés. Sebaj, majd az összefoglaló jó hosszú és újdonságokkal teli lesz.
Azért ma annyit mindenképpen le kell jegyeznem, hogy bár nem az első alkalom volt a mai, de mindenképpen mérföldkő Lelle (no meg az én) életében wz az ebéd.

Mióta Lellik először fordította el a fejét határozottan a cicitől, voltunk már lent és lejjebb is e témában, aztán mindig egy picikét mintha javult volna a tendencia, de leginkább hullámzó maradt.
Azért kitartóan próbálkozom, sokszor nagyon rossz, hogy rettenetesen elutasító, és leginkább a tanácstalanság zavar, a miértre nem jöttem még rá, pedig figyelem nagyon.
Tény, hogy mostanra éjjel már egyáltalán nem is kínálom fel a lehetőséget, nappal pedig a legjobb kimenetel, ha egyszer kell csak cumisüvegből adnom. Fejek, gyakorlatilag kétóránként, azt remélve, hogy valamennyire megtartható a mennyiség, de ez hiú ábránd... de legalább anyatejet kap...
A leginkább az bánt, ha arra gondolok, hogy így, ilyen felemásan, kiabálósan, elutasítóan fejezzük be a szopizást. Én még nem vagyok készen elengedni Lellét, ő pedig ritkán szeretne engem. És hiába mondogatom magamnak, hogy ez az ő döntése, és el kellene fogadnom...

Tegnap megtaláltam a csodakapszulát (nem is emlékeztem, hogy van egy majdnem teli dobozzal, és persze ez is újabb reményt adott (annak ellenére, hogy nem hiszek már semmi ilyesmiben, csak és kizárólag a mi kettőnk kapcsolata lehet a kulcs)), és annyira megörültem neki (meg a gondolatnak (illúziónak), hogy ez majd megold mindent, több tejem lesz és Lelle hirtelen beleszeret újra a cicizésbe), hogy úgy döntöttem, ma lesz a nap, amikor hivatalosan elkezdjük a hozzátáplálást.
Összefüggés látszólag nincs. Nekem mégis legördült egy kő a szívemről ahogy a dobozt a kezembe fogtam, és felidéződött egy emlék. A megkönnyebülésé, amit akkor éreztem, amikor Hanna ennyi idős korában végre elkezdett szilárdat is enni, és végül kitartott a lefagyasztott tej, és onnantól kezdve nem is kellett kiegészíteni a szopikat, mert volt elég.
Ha ma nem is történt annál nagyobb dolog, minthogy Lelle délben sütőtököt evett krumplival, és miután bekanalaztam a szájába 100 ml-t, ilyen arcot vágott :)

már hálás vagyok ennek a kék doboznak.

Annyira nehéz kreatívnak, türelmesnek, szeretettelinek lenni, amikor elfordul, feszíti ki magát a karomból, hacsak megérzi, hogy etetni szeretném és közben minden porcikájával tiltakozik... és hinni benne, hogy van visszaút, olyan, ami neki is jó, kellemes, és felcserélhetetlen, pedig tudom, hogy van.
Ma délután, miközben ringattam, nagyon halkan a kedvencét dúdoltam, és hagytam, hogy forogjon, végül megtalálta az útját, megfogta az ujjam, és előbb még mereven ugyan, aztán egyre ellazultabban szopizott, míg végül mielőtt jóllakottan belealudt volna, átkérte magát a másik oldalra.
Olyan jó volna megtartani (de legalább elhinni, hogy képesek vagyunk) ezt a bizalmat egymás iránt, mert akkor működne... azt hiszem.

2012. január 4., szerda

Visszakanyarodva a lényegesekre

A gyerekekről mostanában kevesebb szó esett, pedig ezerszám ontják a témát.
Ezért most egyesével bepótolom a majdnem egy hónapnyi elmaradást, ne hiányozzon semmi fontos, hiszen igazából az ő emlékeik lesznek majd ezek a bejegyzések...

Míg én sokszor azon kapom magam, hogy hiányolom a meleget, a friss gyümölcsöt, a 12 órányi napsütést, egy egy apróság helyreráz, és olyan jó, hogy tudom, ha most ott lennénk, akkor ezek az apróságok nem lennének... sőt ott azon sopánkodnék, hogy milyen nagyon jó lenne itt. :) Az örök elégedetlen...

Most épp Hanna az, aki rendszeresen megerősíti a döntésünk helyénvalóságát, mindjárt a körömrágással illetve annak leépülésével példálózhatnék. Merthogy Hanna már egy ideje csak az egyik körmöt rágja, ha egyáltalán, és nem először fogjuk levágni mind a tizet. Mennyire aggódtam, és milyan igaza volt mindenkinek, aki azzal bíztatott, hogy elhagyja majd, ha a lelke megbékél. És valóban. Jó látni, hogy ő is örül a sikernek, és büszkén mutatja az ismerősöknek is a kezeit, ha éppen eszébe jut.

A másik, hasonlóan örömteli dolog a rajzolás. Odakinn egyáltalán nem volt lehetőségük szabadrajz gyakorlására, és mert én ebben nem vagyok túl ügyes, otthon se nagyon rajzoltunk. Az első igazi komoly alkotás az az autó volt, amit egy grafittal skiccelt fel egy szakadozott fecnire, és azóta is nagy becsben őrzöm a dobozában.
Hogy mennyit fejlődött pár hónap alatt, az számomra lenyűgöző. Nem vagyok elfogult, csak látom, hogy az ovi hatására elkezdett felzárkózni a korosztályához, és gyakorlatilag minden nap hoz haza valami értékelhetőt.

A két kedvencemet meg is mutatom, az egyik egy karácsony előtti alkotás, amit Bazsinak készített. Egy mozdony vonatokkal, és az ádventi kalendárium logikájára minden vagon négy ablakból áll, ezeket naponta egyesével lehet kiszínezni. Legalábbis Hanna használati útmutatása szerint.

A második története annyi, hogy a dadus néni január végén elmegy az oviból, és az szmk azt találta ki ajándékként, hogy minden gyerek készít egy rajzot, arra egy fényképet ragasztunk, és egy lefűzhető mappában összegyűjtve átadjuk majd.
Kértem Hannát, rajzoljon valamit, ő egy ideig gondolkodott, majd felkiálltott, megvan, és nekilátott. Néhány gondolatnyi segítséget kapott, hogy ne legyen üres egyetlen része sem a lapjának, és végül egy délután alatt el is készült vele.
A rajzon Mimi és ő látható az ovi udvarán egy nyuszi társaságában, aki a körtefa mellett ül a bokor tövében.
Mikor készen lett, összehajtotta :) de talán ez sem von le az értékéből. Számomra legalábbis nem. :)

Egy hete fordult elő először, hogy arról mesélt, hogy álmodott. Hogy ennek az volt-e az apropója, hogy előző nap Daninak meséltem a saját elég rossz álmomról, amit ő is hallott (jóideje nem álmodtam (azt hiszem nem volt rá elég időm éjjelente)... talán, de amit elmesélt, az olyan tipikus gyerekálom volt, hogy engem meggyőzött. Egy autóban ültünk és a nagymama nem tudta megállítani, és a lejtőn egyre gyorsabban gurultak lefelé.
Mióta szó volt erről, Mikolt is előszeretettel meséli, hogy ő is ugyanezt álmodta :).

Végezetül pedig egy kedves szófordulata... rátalált a tehát kifejezésre, és gyakran használja, természetesen a legviccesebb helyzetekben. A minap mesélte:
- Kimentünk az udvarra... (hatásszünet), tehát kimentünk az udvarra ... és fűzi tovább a szavakat, a sárról, meg az unalomról. :)

2012. január 3., kedd

Mert erről is meg kell emlékezni

Nem fogok politikai témákban merengeni. Megígértem magamnak és a blognak egyaránt.
A történelmi hűség kedvéért annyit mégis kénytelen vagyok leírni, hogy ma számomra Magyarországon élni olyan, mint egy száguldó vonat utasának lenni valahol egy meglehetősen instabil sínpáron egy szerpentin szélén.
De ma számomra ebben a városban, a családommal, a barátaimmal lennem a legnagyszerűbb dolog, ami történhetett, és erre minden nap rácsodálkozom.
Ami tőlem telik, azt megteszem, a legjobb tudásom szerint.
Ha pedig döntést kell hozni, akkor majd döntést hozok. Akkor is, ha az nem lesz könnyű és nem lesz a könnyebb út.
A többiről nyilatkozzanak azok, akiknek nagyobb rálátásuk van a jelenre. És ez nem flegma elutasítás, hanem annak a hite, hogy az én dolgom egyelőre becsülettel nevelni és pozitív energiákat sugározni, és befogadni...
Egy biztosabb és őszinte jövő reményében.

2012. január 2., hétfő

Képes krónika 2011

Megosztom ezt a bejegyzést, mert már nem bírom egyedül cipelni ezt a súlyt, amiről azt gondoltam, sokkal könnyebb lesz... de számadást készíteni... nos nekem legalábbis nem könnyű.
A poszt visszakerül majd a helyére, és reményeim szerint az utolsó három hónap krónikája holnapra elkészül... addig beszéljenek a képek... és persze lehet kommentelni már ebben a fázisában is...

Volt három év, amikor a felnőttek naptárat kaptak tőlünk karácsonyra. Ágiék szerkesztették, nyomtatták, számomra is a legjobb ajándékok egyike volt, és nagyon bántam, hogy tavaly a messzeségből végül nem küldtem képeket, így 2011es naptárunk sem lett... ahogy az idén is elmaradt. Egyszerűen elfelejtettem. :)
Pedig egész évben, és még azután is olyan jó volt visszanézni mekkorák voltak a gyerekek, melyik mit tudott, hol jártunk. Órákat el lehetett nézegetni ezeket az A4eseket. :)

Amikor tegnapelőtt a Penangos kollázst készítettem, eszembe jutott, milyen jó volna megcsinálni minden hónapról egy-egy montázst, a legfontosabb képekből. És bármennyire is nagy falatnak bizonyult a rengeteg (és ez nem is jó szó a mennyiségre) fotóból kiválogatni a "leg"-eket, miközben egymás után kerültek elő a jobbnál jobb, emlékezetesnél emlékezetesebb képek, szép lassan feldolgoztam az elmúlt évünket.

Ime a három napos munka eredménye, a 2011-es év képekben és néhány mondatban. Nekem nagyon fontos volt, hogy elkészüljön.

Január
- Az első hónap betegséggel kezdődött... :) Lázas, torokfájós pár napjaink voltak, minden gyereken végigment, a rosszban a jó, hogy olyan orvost és embert is találtunk egyben, akiben megbíztam, akit idehaza is kívánnék.
- A hónap a ház berendezésével, megszokásával, a környék és a város felfedezésével, megismerésével telt, sok sok első alkalom... Az első állatkertezés, az első Batu Caves, az első utrahang.
- Hanna ovis lett, nekem pedig erős kétségeim voltak affelől, hogy ez mindannyiunknak jó.
- Megtaláltuk a helyet, ahonnan Dani végre egy káddal a hátán tért haza, amiről sokáig úgy gondoltam, a negyedik kisbabánk születési helye lesz. :)
- Az egyik legnagyobb változás a házban a kert kicsinosítása volt, az első naptól nagyon szerettük, mert bár picike volt, a térben elfért két hinta, és egy kis homokozó is. A fűről nem is beszélve... egy szelet otthon. :)
- Áron egyre ügyesebb kisgyerekké lett, bár még nagyon sokáig zsebbengyerek maradt.
- A gymborees bérletünket, ami a tőlünk távoli Bangsarba szólt, átváltottam a Tropicanaba, és megkezdtünk kialakítani egy új heti rutint.
- Január végén pedig megérkezett Peti.


Február
- Sokat kirándultunk ebben a hónapban.Kétszer is megjártuk például Melaccát, igaz, másodjára csak az állatkertig jutottunk. :) Az első látogatás ebben a városban a kínai újév miatt is nagyon izgalmas volt, eljutottunk egy igazi kínai szertartásra is, egészen véletlenül, de azt hiszem, ezek azok az élmények, amiket még ötven év múlva is emlegetünk majd.
- Itt lovagoltak a lányok először a kinti életünk alatt, Hanna ragyogott a boldogságtól. :)
- Megtudtuk, hogy kislányt várunk, és el is neveztük. A szülés körülményei matt aggódtam folyamatosan, de ez el sem múlt egészen júliusig :).
- Sokat voltak betegek a gyerekek, picit az ovit és a medencét is ludasnak érzem, Áron februárban először és szerencsére utoljára ugatva köhögött egy éjjel...
- Hanna falat mászott, ezt nagyon szerette, és az oviban átkerült antie Juleehoz, ahol végre felszabadultabb lett, bár még mindig sokat dilemmáztam a kérdésen.
- Jártunk az elefántoknál, megnéztük a lion dancet a kínai újév egyik hagyományos műsorát, és bosszankodtunk a két hétig tartó éjszakai petárdázás miatt.
- Freddie születésnapi partyján Peti megismerkedett Roryval, aki munkát ajánlott végül Petinek.
- Az első Gentinges "lajoskázás" is a februárt színesítette, ebben a hónapban még nélkülem... akkor épp betegen feküdtem otthon, de nagyon jólesett a pihenés. :)
- Áron a "hemm" mellett már a papával és az autóval is próbálkozott.
- Devi elkezdett járni hozzánk, és azonnal be is fészkelte magát a szívünkbe...


Március
- Március legelején, a születésnapomra egy hatalmas ajándékot kaptam, azt a fényképezőgépet, amit mindig is szerettem volna... Egészen hihetetlen volt kézbe venni, és aztóta is minden nap hálás vagyok az áldozatért, amit Dani ezzel a kiadással vállalt. Remélem, egyszer majd vissza tudom adni neki ezt. :)
- Hanna olyannyira frusztrálttá vált az oviban, Mikolt pedig annyira szeretett volna menni, hogy úgy döntöttem, Mimikénk is megkezdi a szocializáció ezen formáját kétésfél évesen. Mikolt az első pillanattól kezdve otthonosan mozgott a Kiddies Patch-ben, és gyakorlatilag az utolsó pillanatig nem hagyott kétséget bennem afelől, hogy ez volt a legjobb döntésem.
- Peti elkezdett dolgozni, ezzel a 24 órás gyerekfelügyelet ismét az én feladatommá vált, de nagyon szerettem, amikor ment, amikor csurom vizesen az izzadtságtól megérkezett... biciklivel járt, abban az elképesztő melegben.
- Először voltam fenn a "hegyen", és valódi volnzalom alakult ki részemről, akárhányszor is mentünk (egy időben minden hétvégén), mindig más fényeket, időjárást tapasztaltunk. Nagyon szerettem.
- Voltunk Szingapúrban, ami számomra a töltekezésről szólt, hiszen Peti vigyázott a lányokra, mi pedig Áronnal két napot töltöttünk ebben a furcsa, de rengeteg szépséget is rejtő világban.
- Elkészült az első túrógombóc, amihez házilag készítettem a túrót, és bár tökéletesnek nem nevezném, mégis egy falat hazai volt.
- Hanna egyre szebben úszott, már a mellúszó kartempó tökéletesítésén dolgozott márciusban, míg Áron, aki eddig csak a lépcsőkről szemlélődött, egyik napról a másikra bemerészkedett a mélybe, és megtanult kutyaúszásban tempózni. Bevettük a klubházat is, a vasárnap délutánok programja egy ideig az ottani medencézés lett.
- Meglátogattak bennünket Szilviék, és elkezdett kialakulni egy barátságféle a szomszéd négygyerekes családdal is, akik nálunk töltöttek egy délutánt.
- Hanna és Mikolt talán az ovi miatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, olyannyira, hogy előfordult, a délutáni alvásra Mimi beköltözött Hanna mellé az ágyába.


Április
- Áron névnapjával indult a hónap, amit állatkertezéssel, és egy kis köszöntéssel ünnepeltünk. Ezeken az alkalmakon hiányzott a nagycsalád...
- Hogy mégis kicsit oldottabban voltunk már malájhonban, jelzi, hogy sikerült átlépve a félelem határait, felhívtuk Sáráékat. Bár az ottaniak és a mieink is meglehetősen zavarban voltak, Hannára nagyon nagy hatással volt a beszélgetés.
- Elkészítettük az első közös hajtogatós alkotást, a kishajót, amit Hanna szerint Sára tanított neki, és amit onnanntól kezdve milliószámra gyártott.
- Otthonról megérkezett a karácsony óta várva várt hatalmas csomag, benne egy babakocsival Lellének, egy csomó kisruha (amiket természetesen azonnal ki is mostunk), és egy halom ajándék a gyerekeknek. Rettenetesen örültünk mindennek, a gyerekek a babakocsinak is, amit Peti összeszerelt, ők pedig egymás után beleültek, és tolták egymást felváltva.
- Dani egyre nehezebben viselte a maláj munkahelyzetet, és ezt nagyon nem volt jó látni.
- Mikolt egyre bíztatóbb jeleit mutatta a szobatisztaság mihamarabbi bekövetkezésének, még gyakran bepisilt ugyan, de már majdnem csak bugyit hordott nap közben.
- Áron karúszóval ugrált a mélyvízbe, a lábaival a felszín közelében lábtempózott, teljesen vízbiztossá vált, már be sem kellett vele menni, olyannyira.
- Ismét voltak betegek, és ismét ugyanazt az orrfolyós, torokfájós, köhögős nyavaját kapták meg... medencevírus...
- Felfedeztünk egy új helyet, egy igazi kis paradicsomot a Berjaya Hill tetején. Az oda vezető úton lovarda, ahol a lányok ismét lovagolhattak egyet, majd egy nyúlfarm, ahol simogatni és etetni lehetett az állatokat. A hegytető kis véroskájában gyönyörködtünk, és még az sem zavart nagyon (nagyon nagyon), hogy két teremnyi játszógéppel igyekeztek pótolni a legkisebbeknek szóló kultúrprogram hiányát.
- Elérkezett a 28. hét Lellepocakkal, és ennek apropójából 4D-s ultrahangon jártunk. Fantasztikus géppel viszgáltak, fantasztikus felvételek készültek. (Sajnos a montázsból ez kimaradt... )
- Áron esti altatását sikerrel Dani vette át, ez nagy könnyebbséget jelentett nekem. Éjjel még mindig ezerszer cicizett. :) Még jó sokáig...
- Készültünk a húsvétra, tojást festettünk, húsvét vasárnap pedig ajándékok várták a gyerekeket, Hanna megkapta élete első kétkerekű biciklijét.
- Elkészült az első almáspitém, és húsvét alkalmából ismét kirándultunk egyet Ákosékhoz, Penangra, ahol Áron a legnagyobb meglepetésemre, elkezdett megbarátkozni a homokkal is.


Május
- Anyák napja kerti virágokkal, rengeteg eső, bezártság, és az én egyre nehezedő pocakom, nyomott kedvem jut eszembe elsőként. Ennek oldására, és mert a gyerekek egyébként (Áron hatalmas akaratát leszámítva, amit még ketten Petivel sem tudtunk mindig mosolyogva kezelni...) nagyon konstruktívan eljátszottak bent is, pl. konyháztak rengeteget, megterítve a kisasztalt, amit a nappali közepére húztak, és csak hordták a sok tányért, poharat... mindezt hárman, a legnagyobb egyetértésben... (A képeket nézve jutott csak eszembe ismét, mennyit kreatívkodtunk, hiszen menni nem lehetett, az időt pedig el kellett töltenünk így is...), szóval elkezdtem varrni. Kézzel, nyulat. Májusban két nyuszilány született, majd egy nyúlfiú is.
Jártunk a kormányzati városnegyedben, Putrajayaban, megnéztük kívülről a nagy mecsetet, de be nem jutottunk.
- Volt ovis nyílt nap, ahol megismertem Yut és Yohanát is, akik a lányok legjobb barátai lettek itt.
- A 33. héten ismét zöld utat kapott a vízbenszülés, de liner nélkül ez mit sem ért... újabb kálváriáját éltem meg ennek a várandósságnak, a kilátástalansággal, kétségbeeséssel, amit igyekeztem jól használni, meríteni belőle. Igazából nem sikerült, csak méginkább megerősítette bennem, hogy magamnak kell megoldanom azt, ami nekem fontos.
- Hanna névnapját ünnepeltük, Mikolt pedig annyira felbátorodott a vízben, hogy Hanna nyomában ő is ugrált már kintről, sőt először életében levette a karúszókat is, és úgy próbált meg úszni.
- Hanna megtanult a bringájával kétkeréken tekerni. Az ő kérése volt, egy kevés bosszankodás után végül ráérzett a technikára. A kitámasztók valahol megvannak, de sosem kerültek vissza a biciklire. A kevésbé szívmelengető vele kapcsolatban, hogy körömrágó lett.
- Elkészült az első kakaós csiga, és a kertben beüzemeltük a kismedencés strandot.


Június
- Júniusban kevés kép készült, ez már a befelé fordulás ideje volt számomra.
- Az egyhangú napokat a gyerekek újabb játékai színesítették, mint a sorbarendezés, vagy Áron lankadatlan érdeklődése a kukásautó iránt. Bármikor, ha megérkezett, ki kellett állne vele az ablakba, míg el nem mentek a bácsik.
- Felfedeztünk egy parkot közel a lakóhelyünkhöz, kis tóval, teknősökkel, két játszóval, nagy területtel. Sokat jártunk ide, mert bár árnyék itt sem nagyon volt, a június valamiért kevesebb hőséges napot adott, mint a május, volt, hogy csak 25 fokot mértünk. Nekem jólesett nagyon.
- Lelle 36 hetessé cseperedett, én pedig alig vártam, hogy végre ismét teljes emberként tudjak mozogni. Mindenki azt kérte, legalább anyukámat várjam meg.
- Anyukám megérkezett, megünnepeltük a születésnapját. :)
- Peti az utolsó napjait töltötte bébifelvigyázóként, hogy aztán egy nagy kalandra induljon, meg sem várva Lelle érkezését. (Pedig neki kijárt volna, hamár végigasszisztálta az egész várandósságomat)
- A természettudományi múzeum dínókiállítása után megnéztük a föld alatti kiállítás bejáratát is. Hanna Danival be is merészkedett, de nem tetszett egyiküknek sem... Többet nem jártunk itt.
- Áron másfél éves lett, a rombolás helyett már építeni is szeretett, az első alkotása egy hosszú sínpálya volt.


Július
- A gyerekeknek ovis szünet, nekem a készülődés.
- Anyukám hatalmas segítséget jelentett, rengeteget segített, még a jobbkormányos autót is megtanulta kezelni a szükség okán. Volt, hogy ő vitte a lányokat reggel, és nagyon nagyon bátran helytállt.
- Peti elment Borneóra és csak augusztus végén érkezett meg újra, épp, mikor Lelle hat hetes lett.
- Voltunk egy utolsó kiránduláson fenn a hegyen, magam is megdöbbentem, mekkora lett a pocakom.
- A legtöbb gondolatom természetesen a szülés körül forgott, és végül a liner megrendelés, majd éppenhogy megérkezése kis megnyugvással töltött el.
- A lányok szobájába lecipeltük a másodikról a nagy matracot, három nappal Lelle születése előtt, ettől a naptól együtt aludtak. Áron beköltözött harmadiknak Mimi nagyobb kiságyába.
- 11-én végre megérkezett Lelle. Szépen, simán született, és leszámítva a vérveszteséget, nem kívánhattam volna szebbet.
... és innentől kezdve egy új világ vette kezdetét, a legelső pillanata, ami számomra örökké emlékezetes marad, ahogy a nagyok fogadták a legkisebbet. Kedvesen, érzékenyen, finoman, tökéletesen.
- Volt még névnap, meg házassági évforduló, és pancsolás a mosdóban Áron módon, aztán születtek festmények, Mikoltté lenyűgözően színes, Hannáé precíz, finom... épp amilyenek ők.
- Az első igazi társasozós élmény is ehhez a hónaphoz kapcsolódik, a fekete péter nevű játék lett megunhatatlanná, idővel már ketten is tudtak játszani vele, magukra igazítva a szabályt, ugyanis nálunk a legszerencsésebb, akinél a lap maradt. :)
- Volt rengeteg tej is, és mert ekkor már a levegőben lebegett a sorsunk, nem fagyasztottam, hanem a gyerekeknek adtram, akik kezdetben lelkesen, majd kevésbé, de egy darabig itták. Azért ma már nagyon sajnálom, hogy nincsenek aranytartalékaink...
- Mikolt 3 éves lett, igazi nagylány, anyukám még megülte velünk a napját, aztán hazaengedtük... nehéz szívvel, és a gyengeségemre való tekintettel egy ideig úgy is volt, hogy marasztaljuk, végül jobbra fordult a vörösvérsejtek száma, így ő is nyugodtabban repülhetett haza.


Augusztus
- Már tudtuk, hogy készülni kell, nekem rettenetesen nehezemre esett a gondolat, hogy újból pakolni kell, újból egy szakadékba kell nézni, még úgy is, hogy tudtam, jó lesz nekünk itthon... nekünk, de főleg a gyerekeknek.
- Elkészült Lelle nyula, és azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb történés ebben a hónapban...
- Illetve Peti érkezése a hónap vége felé, aminek mind nagyon nagyon örültünk. :)
- Elkezdtem azon gondolkodni, mi legyen az, amit haza szeretnék majd vinni, és semmi más nem jutott eszembe, mint az indiai ruhák a gyerekeknek. Eljutottunk Brickfieldbe, de végül az utolsó pillanatra maradt mindez.
- Az első hatos fotó, nagyon nagy kedvencem lett.
- Áron első csacsigolása, délceg kis lovagként. Áron egyébként is elég nehezen vislehető arcát mutatta ezidőtájt, de a kezdődő beszéde, a végtelen szeretete sokszor ellensúlyozta a kétségbeesésemet.
- Lelle sírós, érzékeny kis csomag, de rettenetesen szerencsés, hogy rögtön hárman ugrottak, ha valami problémája adódott... sokszor.
- National Day volt az oviban, ahová bekéreckedtem, és nagyon örültem neki, hogy eszembe jutott, fantasztikus kis leképeződése volt Malajziának ez a kis esemény, ahol mindenki népviseletben jelent meg.


Szeptember
- A készülődés elől a semmittevésbe menekültem... igyekeztem nem foglalkozni a teendőkkel. Sem fizikailag, sem lelkileg nem bírtam el még.
- Megkaptuk Lelle útlevelét, amivel egy nagy kő gördült le a szívünkről, legalább hazavihetjük.
- Ezzel együtt megvettük a repülőjegyeinket, én pedig elkezdtem barátkozni a szóval, haza.
- A négygyerekes család is hazaköltözött, és végül nem sikerült elköszönnünk úgy, ahogy illett volna, ezt azóta is sajnálom.
- Sorra búcsúztunk el az ismerős helyektől, emberektől, olyan találkozásaink voltak, amik, ha maradunk, biztosan más súlyúak lettek volna. Igy mind kivételes és emlékezetes marad. Pl. Julie és Nadia látogatása, a vacsorameghívásunk Devihez, az indiai templomtól való búcsúzásunk, amikor először szólított meg pap...
- Áron haját leborotváltam, vegyes sikert aratva a családi berkekben.
- Volt betegség is, Mikolt hányásaival tarkított éjjelek, torokfájás, de ezen már meg sem lepődtünk.
- Készítettünk cipelőket, ezek még mindig a játékaik része. Szeretem...
- Sorra érkeztek az őszi ruhák, Hanna pedig elkezdett készülni Csillához, a Pillangó csoportba.
- Lettek indiai ruhái a gyerekeknek, és elérkezett az utolsó előtti nap. Devi hozott nekem egy szárit. Nem tudok betelni vele...
- Aztán elérkezett az utolsó nap is, az utolsó Desa Parkcityben. Nehezemre esett búcsút mondani, mert tudom, ide, így már soha...

- A szeptember egy nagy utazással végződött, ezért is van itt kép kép is, egyre lehetetlenség lett volna rátenni mindent.
- Jártunk hidegben, a Cameron magasföldön, ettünk epret és megaztunk, majd hányingert kaptam a szerpentinen.
- Voltunk melegben, gorilláknál, és végül Penangtól is elbúcsúztunk, Szilviékkal töltve az utolsó napok egyikét. Hálás vagyok a barátságukért, azért a nyitottságért, ahogyan be és elfogadtak bennünket, ahogy bármikor felmerült, mindig szívesen láttak. Remélem egyszer viszonozhatjuk majd. :)
- Peti és Lelle összhangja szívmelengető, pedig féltem tőle, hogy Peti majd nem mer ennyire közel kerülni Lelléhez... alaptalannak bizonyult a félelem, olyannyira, hogy fájt elszakítani őket egymástól itthon. (a nagy szeretés azóta is töretlen, és én ennek úgy örülök)
- Hazafelé még megszálltunk a Gentingen, az egyik legemlékezetesebb éjszaka lett ez nekem ebből a majdnem egy évből. Lassú volt, és méltó zárása az utunknak. Egy újabb nagycsaládos kép, Peti készítette, nekem kicsit hiányzik róla...
- Kalandosan, de végül felszálltunk a repülőre, és mire hazaértünk Magyarorszégra, elhagytunk egy babakocsit, és volt még néhány kalandunk... de hazaértünk. Annak a semmihez sem fogható öröme, hogy fontosak vagyunk, ezután pedig szorosan azé, hogy lehet sétálni, mert van járda, és nem éget a nap.


Október


November


December