A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lakáskeresés Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lakáskeresés Malajzia. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 13., hétfő

Holnap költözünk

Majd elhiszem, ha ott leszünk, ma még volt néhány bizonytalanság (többek között a költöztető céggel futott Dani pár kört, akik nem akarták holnap kiszállítani a konténerünket, arra hivatkozva, hogy nem fizettük még ki maradéktalanul a számlát, amin egy olyan összeg is szerepel, amit Dani nem gondol jogos követelésnek...), de úgy tűnik az összes akadály elgördült az otthonteremtés utolsó fázisa elől...

Kicsit úgy érzem magam, mintha egy nagyon hosszúra nyúlt sorozat szereplője volnánk, és egyáltalán nem rajtunk múlik a forgatókönyv. Így az az öröm, ami amúgy kíséri az ilyen nagy volumenű eseményeket, most kicsit csökkentett módban van csak jelen, de nagyon bízom benne, hogy holnap elér engem is az a pozitív hangulat, amit úgy várok, mióta nekiálltunk lakást keresni.
Mert abban egészen biztos vagyok, hogy a legjobbat (bár nem a legnagyobbat és legmodernebbet választottuk, az otthoni életünkhöz mégis a legközelebb álló ez, így aztán a legszerethetőbb is) választottuk amit csak lehetett.

Néhány kép máról... A medence és a környéke (kb. 50 méter a kis kertkapunktól), valamint a bejárat felőli közös tér, és a hátsó kapu, ami a kiskertre nyílik...

2010. december 7., kedd

Az elmúlt hétvégéről

Dani pénteken este érkezett haza, szombaton délelőtt pedig már egy bútorboltban voltunk, mert hiába pakoltuk be az egész házat a konténerbe, az étkezőasztalt a székeinkkel otthon hagytuk. Szerettünk volna egyszer egy igazit, és azt gondoltuk, ez lesz az alkalom, hiszen itt mindent teakfából készítenek, és sokkal olcsóbb, mint otthon...

Nem volt sok időnk és lehetőségünk ezirányban szervezkedni, így eléggé magától értetődőnek tűnt, hogy az első lehetőséggel élünk, ami úgy néz ki, hogy az itt élő külföldiek igényeihez szabva különböző futamidőkkel lehet bármilyen bútort bérelni, vagy lízingelni, amit az itt töltött évek múltán vagy visszaad az ember, vagy hazaviszi, kinek mi a megfelelőbb.

Találtunk asztalt, gyönyörű, és havi bontásban meg is fizethető, két év múlva pedig a miénk lehet, de a székek közül egyikbe sem szerettünk bele. Így aztán átvándoroltunk az ikeába, ahol vendégágyat(kat) is néztünk, és végül úgy elszaladt az idő, hogy gyorsan megebédeltettük az egész éhező siserehadat, majd hazataxiztunk azzal, hogy másnap Dani visszamegy, és megrendeli a házhoz szállítást is. (még egy hozadéka az ikeázásnak, hogy kiderült, lehet igazi fenyőt kapni!!!)

Hazahoztuk a gyerekeket aludni, mi pedig újabb körben autót néztünk és kifizettük az asztalt. Mire este hazaértünk, meglehetősen elfáradtunk... ráadásul az autóval még mindig nem jutottunk előrébb.

Vasárnapra laza kirándulást tervezett Dani, azt gondolta, nézzük meg azt a helyet, ahová végül lakásnézés célból nem jutottunk el (nem tudjuk hogy miért...), de van egy kis tó, amit körbe lehet sétálni, és van egy kis bevásárlóközpont is, ahol (gondoltuk) fagyizni is lehet.
Jó hosszú taxiút után végül bekanyarodtunk Desa Parkcity (a googleba beírva az első mondat így szól: The best place to live in KL...) bejáratán... az első benyomás:

Földszintes gated communities egymás után kb. hat, tiszta, gyönyörűen rendezett környezetben. A kis tó körül dombok, messzire látni, körben sétaút, kis híd, szépen nyírt fű. A bevásárló központ két szintes, kb egy Hűvösvölgyi shopstop méretű, van benne Jusco (kis közért), biciklikölcsönző, táncterem, ahonnan tütüs kislányokat hoztak a szüleik éppen, kis fagyizó... kompakt, épp befogadható méretű, szintén rendezett, tiszta. Danival egyszerre volt olyan érzésünk, hogy ha ezt előbb láttuk volna, és ez keveredett egy kis tehetetlen dühvel is, hogy miért?...

Tisztán emlékszem, hogy az első napon, amikor Robert, akit azzal bíztunk meg, hogy helyismeret hiányában legyen ő az, aki segít nekünk megtalálni a legjobb helyet az elkövetkező három évre, Josephinek, aki az ingatlanosunk volt az elmúlt hónapban azt mondta, hogy a Desa nekünk nem lesz jó. Így aztán aláírtunk egy szándéknyilatkozatot GB-n, és kifizettünk egy csomó pénzt, abban a hitben, hogy a lehetőségeink közül a legjobbat választottuk.

Miközben a gyerekek a tó mellett a játszótéren hintáztak, kértem Danit, hogy hívja fel Josephit, és kérje meg, hogy ma délután, pár órával a konténerünk érkezése előtt intézze el nekünk, hogy megnézhessünk néhány házat itt.
A lelkiállapotunk felvázolásának átugrásával csak szemléltetésképpen újabb adalékok... A tó mellett elsétálva megtaláltuk az óvodát, egy színes, jó méretű, az udvarán kismedencével és játékokkal (sétatávolságra bármelyik házas résztől...), valamint a klubházat, ami csak kívülről volt nagyon hívogató, mert ide csak tagok mehettek be.

Josephy az egyik legszeretetreméltóbb, legkedvesebb ember, akivel eddig itt találkoztunk. Álmából ébresztettük, de egy fél óra múlva már velünk volt, és leszervezett három háznézést is, és bevitt bennünket az egyik barátjával a klubházba. Martin itt lakik, szerinte ez itt a mennyország :), legalábbis élhetőség szempontjából, KL-en belül. Miközben vártuk az ingatlanos lányt, a gyerekek megfürödtek a csúszdás kismedencében, én pedig ültem a vízparton, és néztem a szomszédos dombokat. Azon tűnődtem, vajon épeszűek vagyunk-e, hogy ahelyett, hogy elfogadjuk azt, ami már van, újra belebonyolódunk egy bizonytalan körbe, csak mert ne hagy nyugodni a lehetőség. Arra jutottam, hogy itt sem lennénk három ilyen picivel, ha nem ilyenek volnánk. Amíg nem láttunk mindent, nem tudunk döntést hozni. Ezt pedig nem a mi hibánkból nem láttuk eddig...

Három házat néztünk meg végül, majd hazavittük a gyerekeket, akik három felé kezdtek szétesni, mi pedig ötre visszamentünk még egy lehetőséget megnézni.
Sötétedés után indultunk haza, ekkor a tó körül már sok sok ember sétált, sárkányt eregettek, kutyát sétáltattak. Meglehetősen fáradtan, és elcsigázottan értünk a szállásra. Egyre egyértelműbb volt, hogy másnap nem költözünk, és hogy nem Gita Bayu lesz a végállomás. Az első pillanattól kezdve olyan helyet kerestünk, ahol én egyedül is meg tudom állni a helyem, de elég nagy ahhoz, hogy ne érezzem magam egy szardíniásdobozban. Egy kisvárost képzeltem el, ahol egy idő után ismerik egymást az emberek, de van lehetőség elvonulni is. Ahol gyalog tudom oviba vinni a gyerekeket és egy egyszerű bevásárlást is el tudok intézni autó nélkül. Ahol lehet egy picike kertes házunk, nem pedig a huszonsokadik emeleten egy lakás. Robert szerint ezt el kellett volna felejtenem... No comment.

Néhány nagyobb feladat volt hátra, elintézni, hogy a konténert ne vigyék másnap házhoz, és ne kelljen fizetni a tárolásért, lemondani az asztalt, amit szintén vittek volna hétfőn, megbeszélni A Sri Tiarában (bármennyire is mehetnékünk van már innen), hogy maradunk még, elfogadni, hogy bukunk egy halom pénzt, és megtalálni azt a házat, amiben el tudjuk képzelni az elkövetkező éveket.

Ez utóbbi sem volt egyszerű, és még ma, amikor ezt írom, sem egyértelmű, melyik ház lesz a miénk, tegnap is futottunk egy kört, óvodalátogatással egybekötve (van hely, Mikolt is mehet akár januártól), és mégegy háznézéssel egybekötve... az elmúlt két éjjel nem volt a legpihentetőbb egyikünknek sem. Áron megfázott, folyik az orra, öt percenként ébredt, és szopizni akart, én közben gyomorgörccsel küzdve próbáltam elképzelni a tereket, és megálmodni, hol is vagyunk mi.

A házakról:
Mind háromszintes, négy szobás, volt olyan, aminek a hátsó kiskertjében egy icipici halastó is volt, hatalmas aranyhalakkal, a kiskapu pedig a közös kisdombos medencére nyílt. Van egy, ami modernebb, egyenes utcákkal, világos, ámde meleg, nagy nappalival, és megfelelő méretű hálószobákkal (szintenként általában van egy nagyobb közös tér, és két hálószoba, a felső szinten lévő kettő lenne a vendégszoba, vagyis mi általában csak két szinten élnénk, így annak kell elég nagynak lennie), és van egy, ami kicsit vadregényesebb környezetben, fás, téglaköves zegzugos elrendezésben kicsit zártabb élettér, itt kisebbek a terek, viszont itt laknak Martinék, és nagyon sok a külföldi, kisgyerekes család.

Most épp e kettő között kell dönteni, szombaton szeretnénk költözni, addig a konténert sikerült térítésmentesen visszaküldeni a raktárba (hétfőn reggel természetesen elvitték Gita Bayura, borzolván a kedélyeket...). Itt tarunk, kicsit nyugodtabb éjszakával a hátunk mögött lassan azt hiszem megszüljük a döntést.

2010. december 5., vasárnap

Mégsem

Holnap még nem költözünk...
És most az sem biztos, hogy mikor és hova. Elfáradtam, így most csak ennyi, még ne küldjetek képeslapot:)

2010. november 16., kedd

Otthonkérdés

Néhány átforgolódott éjszaka után úgy tűnik, billent a mérleg.

Hogy tisztábban lássam a döntések okait, szépen sorba vettem, hogy mik voltak a szempontok.
Több kardinális is volt (Dani munkahelye és a lakás közti távolság, opcionális óvoda a gyerekeknek, és a közeg), ezeket nehezen tudtuk azonnal átlátni, amikor egy egy lakást megnéztünk.

Végül az utolsó körben azt tartottam szem előtt, hogy egy közeget találjunk elsőként, amiben hosszú távon képesek vagyunk látni magunkat, ismerve az erősségeinket és a gyengéinket egyaránt.
Erősségen pl azt is értem, hogy nem riaszt el, ha autózni kell nekem is, ha nincs karnyújtásnyira pláza, vagy tömegközlekedés, gyengeségen pedig pl. azt, amennyire zajérzékeny vagyok, amennyire a gyerekeknek szükséges a nagy tér kívül és belül egyaránt.
Részemről otthon egy tanyán volna a legjobb, már ami a csendet illeti. Emiatt minden condóban gyomorgörcsöm volt, a kiszámíthatatlansága miatt, mikor honnan kopognak, zörögnek... Illetve mindkettőnknek kell az intim tér, ami egy kisebb lakásban nem nagyon van. Sőt egy egy ilyen hatalmas komplexumban még az udvaron is elvétve, pedig mennyire szeretünk csak úgy sétálni egyet... nem belebotolva lépten nyomon ismerősbe vagy ismeretlenbe.

Az elmúlt héten két újabb kört futottunk, a már említettek mellett, amelyekből idő közben több kizárásra került, részint az élettér nyújtotta intimitás hiánya, részint az izoláltság érzése miatt. Mert persze azért az intimitásnak is van határa, néha bizony kell, hogy lehessen beszélgetni, találkozni a családtagjaimon kívül is emberrel, és az sem baj, ha ez egy felnőtt...vagy kettő.

Végül két, egymástól nagyon különböző irányt hagytunk nyitva.
Az egyik egy Condo, a Li Villas, (képek itt) Dani törzsmunkahelyéhez 2km-nyi távolságra, négy 20emeletes épület, nagy, zöld kerttel, benne két játszó, csúszdás gyerekmedence, kisbolt és mosoda, squashpálya. A sorompón kívül kertes házak, a közelben plázák, A Tulip 7 percre, úgyanúgy, ahogy néhány pláza. A lakóközösség zöme expat, sok a német, mert itt a siemens, de vannak angolok, és ausztrálok is. Kétszer jártunk itt, mindkétszer kizárólag fehérekkel találkoztunk.
A második látogatás alkalmával egy háromszobás lakást néztünk meg, szuper konyha, és ami itt nem jellemző, egy kád is (itt többnyire zuhanyzók voltak csak). A szobák mérete viszont épphogy elegendő, nemcsak a bútorainknak, hanem magunknak is. Ismerem a gyerekeimet, biztos vagyok benne, hogy egy másfél óra után már az ajtóban toporognának, hogy menjünk... Ha pedig bárkit vendégül szeretnénk látni az egyetlen opció, hogy a közeli szállodában bérel apartmant, ami nem igazán az, amit elsőre gondoltunk... bár lehet akár előnye is.

A másik lehetőség ennél sokkal vadregényesebb. Ez Gita Bayu.
A város szívétől nagyjából 20 km-re (bár a közlekedés elég hektikus, mert csúcsidőben lehet akár egy óra is az út, gyér forgalomnál negyed óra volt visszaérni a szállásunkra) egy kis sziget, a maga amúgy hatalmas területén ősfákkal, két kis tóval, önálló házakkal.
Bárki, akivel beszéltünk és nem ott lakott, óva intett bennünket attól, hogy ide tegyük a székhelyünket.
Mert: Messze van a belvárostól, mert a sorompón kívül nincs semmi, illetve ami van, az nagyon "local". Ez az a környék, ahová az angol gyarmatosítás idején a kínai munkásosztályt kiköltöztették, és ez a hatás a mai napig érezhető. Vagyis nem egy ötödik kerület... Nincs a közelben csillogó bevásárlóközpont, és a két nemzetközi iskolán kívül nemigen van lehetőség a gyerekeink közösségi életének megoldására.
Vagyis az első impulzusok alapján nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy ezt válasszuk.
Pedig a közeg az, amit kerestünk.
A ház olyan és akkora, ami jóleső, és budgeten belül van. Ide bármikor meg tudunk hívni akár egy teljes családot is, kényelmesen elférünk.

Az első ottlétünk lelkesedését egy nehéz éjszaka követte... Az autópályáról lekanyarodva igazi ázsiai hangulatot árasztó, kicsit kopott emeletes házas övezeten kell keresztülmenni, ez nem az a környék, ahol szívesen tologatnám a babakocsit, ha már elég volt az idill odabenn. Hová adjam a gyerekeket? A helyiek közé, akik az angolt sem beszélik rendesen? Vagy mindegy,legfeljebb kínaiul fognak beszélni? És mi van, ha Dani naponta másfél órát áll majd a dugóban.

Nekiláttam iskolát keresni, és hamar ráakadtam az Australian International School-ra. Leültünk Danival, és újra átrágtuk magunkat a témán. Amikor a fizetése összetevőiről tárgyalt, az iskolát nem vették bele. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lehet. Ebben a felállásban viszont nagyon nagyon sokba kerül nekünk... És persze itt nemcsak Hannáról van szó. Ha őt kigazdálkodjuk fogösszeszorítva, de Mimit nem tudjuk, akkor felesleges gondolkodni. (most először éreztem, hogy mit jelent taníttatni a gyerekeket... anyagilag)
Pedig itt egészen biztosan azt kapná, amit adni szeretnék. Sportolnak, játszanak, nem túl nagy a létszám... és közel van.

Másodjára gyerekestül mentünk, taxival, út közben megnéztük az au iskolát is, a közeli bevásárlási lehetőséget is (nem volt annyira ijesztő, mint hittem, bár az alagsorban egy teljes kínai piaccal találkoztunk...), majd újra a házat, a halastavat, a medencéket, és találkoztunk egy ausztrál házaspárral, akikkel végre érdemi beszélgetést tudtunk folytatni, azzal kapcsolatban, hogy milyen az itteni élet.
Megnyugtató volt...
Van egy másik bevásárló egység is, ami jobb felszereltségű annál, mint amit mi néztünk, a közösségi házba terveznek játszóbölcsit, van balett 6 éven aluliaknak, és minden ünnepet megtartanak, így volt oktoberfest és lesz karácsony is. Vagyis van itt élet, expat is, sok gyerek és mégis elég nagy a hely ahhoz, hogy ha nem akarok, akkor nem muszáj folyton emberek között lennem.
Tény, hogy az itteni játszó nem elég szerintem, és a medence is sokkal kevésbé gyerekbarát, mint az eddigiek, de a ház, és a környéke összehasonlíthatatlanul több, és ránk szabottabb, mint bármi eddig.
A háznak két orvosolandó hibája van, az egyik a master bedroomban terpeszkedő beépített kingsize ágy, mert ezt a szobát szívünk szerit gyerekszobának keresztelnénk át, lévén ez a legnagyobb, és ehhez tartozik fürdőkádas mellékhelyiség, a másik, hogy fehér rolók vannak, pedig itt a függöny ezerszer praktikusabb volna, mert gyakorlatilag földig érő ablakok vannak mindenütt.

Ezen a éjszakán is forgolódtunk eleget, számba vettük az összes pro és kontra érvet Li Villas és Gita Bayu ellen és mellett, illetve eléggé lehangoltan vettük tudomásul, hogy legalábbis az első évben nem tudjuk finanszírozni az ausztrál sulit... Vagyis újabb óvodakeresés a feladat.

Hogy megnyugodhassunk, még egyszer megnéztük azt a Federal Hillt, ami még a belsőbb részen érdekes lehetett volna, de már egyikünknek sem volt szíve választottja, így ezt is elvetettük. Ezen a délutánon Robert, aki amúgy a segítségünk a költöztető cég által is elkísért, és nagyon flegma sítlusban sorolta Gita Bayu ellen szóló érveit. Mindketten eléggé lefagyott ábrázattal bújtunk vissza a csigaházunkba.... aztán megint forgolódtunk egy sort, aztán reggel lett.

És Robert reggel telefonált, hogy talált óvodát, és menjünk nézzük meg. Út közben kiderült, hogy a helyi kórház majdnem új, jól felszerelt, és bár nincsen magánklinika karnyújtásnyira ez éppen annyira jó, mint otthon egy jobb állami.
Az óvoda a Country Heights nevű telep bejáratától nem messze található, ez a terület egy kertes házas övezet, hatalmas ingatlanokkal, széles utakkal, nem költöznék ide, de az ovi kitűnő helyen van. Csendes, nagy kertje van, és a vezető is nagyon szimpatikus volt a maga kicsit határozott de meleg lényével. Ráadásul szépen beszélt angolul.
Arra is rá kellett jönnöm idő közben, hogy Malajziában nem fogok olyan ovit találni, ami kicsit is hasonlít az otthon megszokotthoz. Itteni viszonylatban viszont ez remek... mégha itt is kevés a szerepjátékra alkalmas eszköz...
Viszont csak fél napot mennének a lányok, és délután még mindig ott a lehetőség kimozogni, kijátszani magukat.

Megnyugodtam...
Sőt mivel odafelé egy kicsit eltévedtünk, autóztunk egyet a környéken, és már nem is volt annyira ijesztő. Itt is vannak nagyobb plázák, ezen a környéken vannak a nagy stadionok, köztük az úszó is, erről pedig eszembe jutott újra a lovaglás Hannának. Robert szerint két helyen lehet gyerekeket lovagolni taníttatni, az egyik épp CH, ahol az ovi is van... Kerekedik a dolog...

Délután leültünk Danival, és megszületett a döntés. Menjünk Gita Bayura. Próbáljuk meg amit tudunk, és meglátjuk, sikerül-e.
Először az ittlétünk során, a gyerekeink rendesen vacsoráztak, és időben elaludtak.

Perszehogy egy csomó kérdőjel van bennem... perszehogy drukkolok még mindig. Perszehogy fogalmam sincs, hogy tényleg jól döntünk-e... de mint ahogy azzal, hogy elindultunk Malajziába ráléptünk erre az útra, most folytatódik tovább... és hiszem, hogy mennünk kell. És azt is, hogy ez a mi utunk. Sokkal inkább, mint bent a városban.
Ja és van vonat.:)

Mostmár csak kitartónak kell lennünk, és elhinnünk, hogy sikerülhet... És ha igen, akkor nyitva az ajtónk. :)
Íme a közösségi ház és a környéke:

és a ház, valamint az utcakép, a háztól balra és jobbra:

Olyan jó volna olvasni a benyomásotokat...

2010. november 13., szombat

Ma nem írok

Mert elfáradtam...
A taxival hazafelé jövet (mindahányan belepréselődtünk és ki-be szálltunk 5 órán át sokszor) azon gondolkoztam, hogy az életünk jelenleg olyan, mint egy folytatásos teleregény, és valószínűleg sokan vannak, akik várják a folytatást :)
De ma nem írok... pedig sokminden történt, lakásügyben, oviügyben is, és jó dolgok... vagyis remélem, hogy jók. De már annyiszor volt ilyen érzésem, hogy most egy kicsit várok, mielőtt kikotyognám...
Azért írhattok, hogy nemáááár!!!

2010. november 11., csütörtök

Totally confused

Így szép magyarosan...
Kis szüttyögés következik, előre is elnézést érte...

Mikolt jól van :)
Áron köhög, Daninak tegnap láza volt. Dani jobban van, Áron szegény nehezen viseli az itteni viszonyokat. A foga is kínozza, nagyon sokat sír, és szerintem utálja a kő burkolatot az apartmanban, mert ha odakint a melegben leteszem, szó nélkül és sokat eljátszik, de idebenn egy rémálom.

Nagyon nagy ez a város. Nem vagyok hozzászokva. És nem annyira szeretem, hogy a rengeteg választási lehetőség illúziójában a lényeges dolgok nehezen jönnek szembe. Nem szeretem, hogy az egyetlen normális program, ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba, és keresünk valamit a gyerekeknek,a mivel eljátszhatnak... Mert a házban, ahol lakunk nincs játszótér. Kicsi a kertje is, és a medencéken kívül nincs nagyon más opció. Még az utcára sem tudunk nagyon kimenni, mert nincs hova, de erről már írtam.

Nincs kéznél semmi. Vagyis persze a bőröndök tartalma igen, de ez elég csekély ahhoz, hogy lekössön három apróságot.
Nagyon hiányoznak a saját dolgaink, és legfőképpen az a tudat, hogy van "otthonunk".
Két hete folyamatos lakáskeresésben vagyunk, én minden éjjel az éppen aktuálissal álmodom. Most négy olyan van, amiről el tudom képzelni, hogy hosszú távon az életterünk legyen, de ha az egyiket elengedem, azonnal hiányzik. Mintha még mindig azt a kirakóst szeretném, amiben én válogathatom össze, ami számunkra fontos.

Vidéki lány vagyok. Ráadásul négy éve már azon a helyen éltünk, ahol felnőttem. Elképesztő biztonságot adott az ismerősség, és Daninak is könnyű dolga volt, hiszen csak engednie kellett, hogy megismerje azt, ami nekem magától értetődő volt.
Itt, ha megnézünk valamit, akkor azonnal az az érzésem, hogy muszáj látnom a környéket, sétálnom a környező utcákban (már ha van olyan), megnéznem magamnak a boltot, az óvodát, a játszóteret, és elrendezni a fejemben, hogy mihez mi van közel, vagy messze. Autó nélkül ez nem megy. Autónk pedig pillanatnyilag nincs. Taxival mehetnénk, de egy cseppet sem egyszerű a gyerekek napirendjébe egy ilyen programot beiktatni, gyerekülések nélkül, melegben, fogalmam sincs, mikor.

Pedig annyira vágyom rá, hogy megszüljük a döntést, néha úgy érzem, jobb volna, ha valaki azt mondaná, ez az, tessék, be lehet költözni, mert akkor bosszankodhatnánk azon, hogy miért pont ezt, vagy így, de megtanulnánk élni ott, és kész. Így a miénk a felelősség. Méghozzá elég hosszú távon. :)

Egy biztos, ez egy új élet. Rengeteg kihívással, és még mindig a túlélésre hajazva...
Otthonra vágyom... Az átmeneti állapotból egy picit sok volt már az elmúlt három hónapban. :) Persze a biztos pontok, az igazán lényegesek megvannak, de tényleg vágyom a keretekre is. Meg aztán arra, hogy tartalommal tölthessem meg. Még mindig idő... Türelmetlen vagyok?

2010. november 6., szombat

Otthonkeresőben

Tegnap délelőtt hét lakást/házat szemrevételeztünk Josephyvel, aki egykor érkezett egy hétüléses autóval. Az eredeti tervvel szemben, ami úgy nézett volna ki, hogy a lányok délutáni sziesztáznak anyukámmal, mi pedig Áronnal hármasban indulunk útnak, a déli ébredés miatt megdőlt. Kicsit féltem, milyen lesz ez a délután az egész kompániával, de a félelmem tulajdonképpen alaptalannak bizonyult. Az összes gyerekünk példásan viselkedett, és nem elhanyagolható módon az ő szemükkel is tudtuk nézni a lakásokat.

Kuala Lumpur nem egy ősi, organikus város. A belvárosi rész a leginkább emlékeztet arra, hogy ázsiában vagyunk, itt van a kínai negyed, a maga bazárhangulatával, a "látványkonyháival", ahol azért kisgyerekkel már nem ennék...
Itt található a Petronas ikertorony is, körülötte a hightech parkokkal, sokemeletes felhőkarcolókkal, csillogó bevásárlóközpontokkal, amikben egytől egyig minden luxusmárka képviselteti magát.

Ebben a belső részben 1,3 millióan élnek, míg az összlakosság 7,2 millió fő. Vagyis a külső kerületekben, amelyek sokkal inkább szigetekre hasonlítanak, amelyeket nagyforgalmú highwayek szelnek keresztül-kasul, lakik a többség.
Bár van itt magas vasút, meg gyorsvasút, és néhány buszjárat is, az itt élők többsége autóval közlekedik. A klíma okán nem sok gyalogost látni az utcákon, a járdák többsége pedig nem is alkalmas (ha egyáltalán van) sétálgatásra.

Ezekben a külső részekben a leggyakoribb az ún. condo, vagyis lakópark, vagy a gated community, vagy sorompóval körbehatárolt lakónegyed. A biztonság (ami egyébként teljesen rendben van) itt elsődleges, szigorú őrök vigyázzák a sorompók mögött élők nyugalmát. A condók sokszor sokemeletes épületből (a tegnapi nap legmagasabbika 28 szintes volt), vagy épületekből és a hozzájuk tartozó kültéri egységekből, mint kert, medence, teniszpálya áll, és gyakori, hogy az épület aljában konditerem, mosoda, kis közért, sőt néhol bölcsőde is található. A kertes házak elég ritkák, ha vannak is, a kert nem nagy, hiszen elég korlátozottan használják errefelé a külső tereket. Délidőben szinte kihaltak ezek a közös terek is, és bár meggyőződésem, hogy mi kicsit másként élünk odahaza is, mint a többség, vagyis a mieink az extrém időjárás ellenére is kikívánkoznak, megértem, hogy nem lesz itt többhektárnyi területünk, amin füvet nyírunk majd... :)

Nos mindezek ismeretében indultunk útnak, ami felért egy kisebb városlátogatással is, nekem pedig óriási élmény volt sokféle, amúgy minőségében nyilván a lehetőségekhez képest minél inkább ránkszabott életteret látni. Út közben Josephy egy csomót mesélt, jó dolog helyieket is ismerni. Érdekes pl. hogy J., aki kínai, a malájokat egyszerűen csal "locals"oknak, vagy helyieknek hívja, pedig ő is már második generációs maláj állampolgár, ennek ellenére pl. saját üzlete nem lehet, csak úgy, ha betársul egy maláj maláj mellé. Ebből a szempontból J. és mi gyakorlatilag egyformán idegeneknek számítunk... Az "egységben az erő" jelmondat ebből az aspektusból nézve kicsit nehezen értelmezhető. :)

Node visszatérve a fészekrakásra.
Eredetileg négyszobás dolgot kerestünk, a gyerekeink számára, és az esetlegesen várható vendégfogadásra is felkészülve. Van viszont egy összeghatár, amin belül mozoghatunk. A kettő sokszor nem kompatibilis, illetve a minőség a négyzetméter számmal egyenes arányban nő, vagyis ha jót szeretnék, akkor az hat vagy hét szoba, és nekünk megfizethetetlen. Így is elég mellbevágóak az árak, nyilván a külsőbb részeken kicsit mérsékeltebbek, de a központhoz közel az átlag egy ilyen méretű lakás bérlésére nagyjából 6-8ezer ringit körül mozog, amit 70el kell szorozni...

Így aztán jön a kompromisszum, hogy kicsit kisebbet, de mégis elfogadható minőségben, és ha van rá mód, akkor olyan helyen, ahol még rövidtávú egy-két szobás apartman bérlésére is van lehetőség. Vagy ekkorát, kijjebb. És persze olyat, ahol nemcsak mi, hanem a gyerekek is jól érzik majd magukat, bár egyelőre az életünk itt épphogy alakulóban van, reményteli, de beálltnak egyáltalán nem nevezném.

A hét helyből kettőt elvetettünk. Mindkettő ugyanazon a condon belül volt, egyikben sem volt kád, a közös téren nem volt medence, és ez gyakorlatilag a helyiek fennségterülete volt. (emiatt a medencehiány, ők ugyanis nem fürdőznek...) Viszont az egyetlen olyan hely volt ez, ahol a játszó mellett füves téren szaladgáltak a gyerekek, Áronnak is ragyogott az arca a füvet csiszatolva...

Három másik lakást néztünk meg közel egymáshoz a Mont Kiara nevű részen, ezek közül kettő ugyanabban a 28 szintes épületben, amiből az egyik tetején egy medence is található. Amikor felmentünk megnézni, a lélegzetem is elállt, elég extrém megoldás, ilyen magasban egy olyan feszített vízű medence, aminek a széle nagyjából az épület szélével van egy síkban. Fantasztikus a kilátás, de a gyerekeimet biztosan nem engedném belemenni... pedig félős az nem vagyok.
A lakások egyébként tényleg nagyon jó elosztásúak, itt jellemző, hogy minden szobához jár fürdőszoba, és ami nekem különösen tetszik, hogy a nappaliból, ami általában kővel burkolt, le van választva egy kisebb tér, ez már parkettás, amit tanuló, vagy dolgozó, vagy játszórésznek hívnak. Zseniális.
Ami miatt ezek közül egyik sem az igazi, az a külső közös rész. Nem gyerekbarát, felnőttként szuper, de kicsikkel semmilyen. Sajnos. Illetve ebbe az országba érve újra földrengésparám lett, nem is gondoltam volna... konkrétan félek a 24. emelettől...

A Tiffanitól egy tömbnyire, a Kiara Villeben láttunk egy nagyon jó külső terű lakást, annak a belseje volt az, ami miatt elvetettük. A harmadikon, elég sötét, leárnyékolva a környező háztömböktől, nem volt túl beleszeretős. Viszont ahogy kiértünk az udvarra, a gyerekek élni kezdtek, Hanna vizezett is, többeket láttunk bringázni... Ráadásul ez az a környék, ahol sétatávolságra van egy kisebb egyszintes központ boltokkal, kávézókkal... Így itt keresünk még háromszobás lakást, kicsit feljebb... és akkor megint jön a magasságpara.

Volt még egy ház, egy zsákutca végén, a gyerekek mintha hazaérkeztek volna, leültek az utca közepén és levelekkel játszottak egy fél órát. Itt viszont nincs semmiféle közösségi tér, egy medence kivételével, ami kb. 15 háznyira van, elképzeltem magunkat, ahogy csomagokkal megpakolva lecuccolok a 32 fokban a hárommal, majd délben hegynek fel. Pedig a ház maga nem volt rossz. :)

És akkor a féltve szeretett kedvenc... Otthon ezt a környéket találtam az interneten böngészve, és bár akkor házat szerettem volna, ez most elérhetetlen. Viszont a condo része négyszintes, van benne kinti és benti játszó, jógaterem, konditerem, gyerek és felnőttmedence, a lakás szép, mondjuk épp háromszobás... és azt hiszem mind beleszerettünk. Kicsit hátkihúzós a minősége miatt, viszont rengeteg a lehetőség benne. A környéken ezen az épületen kívül (ahol összesen 40 lakás található) vannak még kertes házak, és néhány nagyobb ingatlan, de az egész buja zöld növényzettel és természetesen sorompóval zárt, innen bárhová csak autóval lehet eljutni. Vagyis egy egyszerű jégkrémezéshez is kocsiba kell szállni. Sétálni persze lehet, meg a házak között rengeteg a tér bringázni, motorozni, kicsit kíváncsi vagyok, hogy mi a hárommal mennyire lógunk ki az itt élők közül, akik 60 százalékban külföldiek.

Itt tarunk most, a jövő héten Dani már dolgozik, de még azért lenne mit nézni, én pedig minden órában elképzelem magunkat egyik másik helyen... Nehéz a döntés, pedig jó lenne mihamarabb meghozni. A legjobb egy kirakós játék volna, az eddig látottakból kellene egy mixet készíteni, kis füves kerttel, a közelben kisbolttal, amúgy pedig az utoljára említett Federal Hill minőségben, és nyugalmában.