A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Peti. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Peti. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 24., szerda

Peti ismét a fedélzeten

Majdnem két hónap után.
Irnám, hogy hazajött, de meglehetősen széles mosolyra húzódott ettől a kifejezéstől a szám, és mitagadás, jól esne tudni végre, hogy mikor, és mit nevezzek otthonnak.

Peti Danival érkezett, Hanna egy hete naponta kérdezgeti, mikormár, aztán kedden az alvásból ébredve minden rajzolni tudónak kiadta a feladatot. Ajándékot készítettek, ki ki a saját ízlése szerint. Nagy lapra alkottak, hihetetlen édesek voltak, ahogy koncentráltak az instrukcióra, és húzták a vonalakat.
Hatkor az ajtóban toporogtak, és amikor megérkezett Peti, Áron kivételével (aki gyanítom ismét nem tudta eldönteni, hogy az édesapja duplikálódott, vagy egy másik személy az, aki a hátizsákkal érkezett, jobbnak látta az öltönyös mögé rejtőzve fürkészni azt a másikat egy darabig) mind a nyakába ugrottak. Áron végül a másodikon megtalálta a választ a kikicsoda kérdésre, a kontextus sokat segített neki, így egy negyed óra múlva, már az összes gyerek fürtökben lógott a nagybácsin. :)

Peti egy csomó élménnyel, és temérdek energiával érkezett, szívem szerint csak ülnék, és hallgatnám, hogy mik történtek vele. A gyerekek rajongásig örülnek hogy újra itt van, ma délután ébredés után azonnal felvonultak a szobájába, aminek az ajtaját ügyesen becsukták maguk mögött, olyannyira, hogy csak egy lakatos tudta végül kinyitni :)

2011. július 4., hétfő

Helyzetjelentés Borneoról

Peti némi színt visz mostanában az életünkbe, még úgy is (vagy épp azért...) hogy nincs itt.
Mi még nem beszéltünk vele, de Dani igen. :)

Kota Kinabalun van a központ, itt az iroda, és itt van az a lakás is, ahol a főhadiszállása van, többedmagával. Internete nincs, így skpeolni sem tud, sőt a közeli kávézóban, ahol van, ott is csak játékra használják, így a tartalmas kapcsolattartásnak ezt a formáját egyelőre mellőznünk kell.
Viszont nagyon jó kis csapat gyűlt össze, tegnap este az egyik ottani vezető hívta meg magához őket, és főzött valami helyit, beszélgettek, söröztek...

A hajdani hátizsákos életünk jutott eszembe, aminek a sok szépsége közül számomra az egyik legfontosabb az volt, hogy olyan emberekkel találkoztunk, beszélgettünk, akikkel csak egy hostelban lehetséges. Akik egészen másként élik az életüket, mégha csak egy ideig is, mint az átlagos földi halandó. Sokszor botlottunk életvitel szerűen is "sátoros" életet élőkbe. Mindenkinek megvolt a maga története, nekem mindig nagyon érdekes volt picit belelátni ezekbe a sorsokba.
Például abba a francia mesterszakácséba, aki mindent maga mögött hagyott, és Mexikóban élt egy pici tengerparti faluban, és horgászott... Vagy az ír muzsikuséba, aki ausztráliában szedte a borsót...

Nos Peti is hasonló alakokkal találkozik, és minden napra van mesélnivalója. Színes, értékes csapat van körülötte, akik értéket teremtenek egy olyan világban, ahol lehet, érdemes. Borneo ilyen...
A tegnap esti beszélgetés például arról is szólt, hogy a borneoiak Malajziát sokkal inkább azonosítják a szigetükkel, mint a félszigettek, ezen belül pedig igencsak elmarasztalóan nyilatkoznak KL-ről... Amit amúgy nem csodálok.
A városból látni az olajfúrókutak lámpáit, amint a tengeren éjjel is világítanak. Onnan a pénz KL-be vándorol, ahol újraosztódik... Borneonak kevés jut...
KL-ről amúgy az a vélemény, hogy a pénzcsináló, bevándorló kínaiak megapolisza. És van benne igazság...

Azt hiszem, hogy Peti is sokkal otthonosabban mozog ott, mint itt tette. Emlékszem, amikor még otthonról szőtte a terveket, többek között, hogy majd biciklivel bejárja a várost... mi meg csak mosolyogtunk és legyintgettünk, ő meg nem hitt nekünk... itt nem lehet csak úgy biciklizni. Vagy találni egy piacot, egy teret, egy autentikus, régi, organikus bármit.

( A jómúltkor Danival kis kerülőúton jöttünk hazafelé az orvostól. Döbbenetes volt látni, ahogy a régi, palatetős, faházak enyhe nyomornegyedre hasonító, de nekem mégis nagyon otthonos látványt nyújtó (mert útszéli kis talponállók, zöldségesek keretezték, amin látni, hogy sok év alatt szerveződtek, mindenkinek megvan a maga törzshelye, mégha az autóból én nem nagyon szállnék ki ott... mégis érezni, hogy itt az emberek emberöltőket élnek le, ismerik egymást, megvannak a szabályaik...) kis szigetei mellett (gyakorlatilag egy kerítés választja el egymástól a kettőt) olyan nagyszabású kondók nőnek gombamód, amikről az interneten azt olvasni, hogy a legnagyobb luxussal felszerelt lakások épülnek itt, a legmodernebb környezetben... Mellbevágó volt a kontraszt, és felsejlett bennem, hogy vajon ötven éve mi lehetett itt. Erdő, azaz dzsungel, és a faházak... és mi lett belőle? Egy majdnemváros, ahol az emberek többsége arra törekszik, hogy minél többet keressen, minél többet dolgozzon, miközben fennen hangoztatja, milyen fontos a család, akiknek a legfiatalabb és legvénebb tagjaira maid vigyáz, akikkel a produktív szakaszban élők jórészt este és hétvégén fut csak össze... Nekem még mindig megszokhatatlan...)

No egyszóval örülök, hogy Peti most egy élhetőbb környezetben van, és minden nap várom a híreket, mert igazán izgalmas, és érdekes nekünk is az a világ.
Már találkozott csoporttal is, és készülnek a tervek, hogy mikor, hová megy majd... mert ez is rajta múlik.

2011. július 1., péntek

Peti elment

Péntek reggel Peti áthelyezte a székét Borneora, ott erősíti a Camps International csapatát, mint fotós, videos. Az összes táborhelyet végig fogja járni, így lesz dzsungelben, szigeten, tengerparton, városban is.
Este beszélt vele Dani, akkor már az is biztosnak tűnt, hogy megmássza a Mount Kinabalut.
Azt hiszem, hogy amellett, hogy ráfér ez a kis változás, miután teljesen lemerítettük a készleteit türelem, kipihentség, programszervezés fronton egyaránt, ez egy életre szóló élmény lesz neki. Mitagadás, a sóhajok, amik néha elhagyják apró bálnatestem, sok esetben annak szólnak, hogy decserélnék egy picit vele :)
A maradék ezer pedig annak szól, hogy nagyon hiányzik... (sokat jutnak eszembe Mari-Pali, ők ezt az elengedést sokkal jobban csinálják, mint én, bár nekem van még néhány évem megedződni etéren :)), és mint minden változást ezt is nehezen teszem magamévá.

Nade nem panaszkodni akartam, sőt... Álljon itt, hogy mi mindenért vagyok meglehetősen hálás Petinek, és az elmúlt 5 hónapnak, amit velünk töltött (bár ő sokkal kevesebbet tervezett, és amikor megkérdeztem, hogy mégegyszer végigcsinálná-e, azt mondta, hogy neeem :):))

Köszönöm Neked,
- hogy volt egy felnőtt mellettem, akihez szólni tudtam az anyanyelvemen
- hogy mindig meghallgattál, és egészen jól viselted azt is, hogy sokszor jajjgattam, meg sóhajtoztam... egy bálna már csak ilyen...
- hogy mindig türelmes voltál a gyerekekkel
- hogy úgy simultál bele a hétköznapjainkba, mintha mindig itt laktál volna velünk
- hogy bármikor megkértelek, akár három gyerekkel is nekiindultál a játszótérnek
- hogy amikor orvoshoz kellett mennem, és Áron abban a pillanatban felébredt, amikor kiléptem az ajtón, szó nélkül ringattad másfél órán át, mert üvöltött... és amúgy minden nap is, mert minden nap kiabált valamiért...
- hogy felkeltél reggel, amikor mi még Áronnal nem, és elvitted a lányokat oviba, enni adtál neki, vagy csak egyszerűen velük voltál
- hogy szombatonként elmehettünk Danival kettesben pár órára
- hogy vasárnaponként Danival tollasoztatok
- hogy mindig mindennek örültél, amit főztem, és mindig mindent megkóstoltál a kedvemért :)
- hogy egy csomó filmet adtál, és rászoktattál a sorozatokra :)
- hogy elviselted, hogy Gryllust és Szalóki Ágit, meg Panka és Csiribit hallgatunk orrvérzésig...
- hogy bármikor elmentél, és megvetted mindazt, amire a hétköznapokban szükségünk volt, mert már tudtad, melyik tej, joghurt, sushi az
- hogy megismerhettelek

Hálás vagyok, hogy közelebb kerültünk egymáshoz... és mindezen túl csak remélem, hogy egyszer majd sikerül viszonoznom ezt a hihetetlen sok segítséget, kedvességet, amit kaptam tőled, no meg hogy nem vettük el egészen a családalapítási vágyadat. :)
... és csak zárójelben... hogy lehet két ilyen nagyszerű fiú egy családban?...

2011. június 4., szombat

Kihogyvan

Maratoni bejegyzésre készülök... Mivel az elmúlt pár napban nem sok újdonság született, gondoltam legyen egy ilyen kimerevített pillanatfelvétel mind a hetünkről, ennél többre most nem telik :)

Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.


Dani

Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...


Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)

Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.

Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.


Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)


Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)


Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))

2011. március 11., péntek

Peti munkába állt

Eddig nem sokat írtam Petiről, részben az ő személyiségi jogainak védelmében... pedig illik megemlékeznem arról a hat hétről, amit gyakorlatilag teljes egészében nekünk szentelt. Mert egészen fantasztikus türelme van a gyerekekhez, és rengeteget segített, szinte bármit. Főztünk együtt, játszott, hozta vitte Áront, mesélt a lányoknak. Ebben a hat hétben úgy éltem, mint egy királylány. :) És ezért nagyon hálás vagyok...

Ez persze ma is így van, azzal a különbséggel, hogy a héten lejárt Peti számunkra ajándékozott mandátumának ideje, így kicsit többet megy a maga útján, mi pedig kicsivel kevesebbet látjuk. Rendben van ez, hiszen azért jött, hogy kipróbálja magát, dolgozzon, éljen kicsit más világban, és ez úgy tűnik, hogy megvalósul. Freddie apukája (Hanna ovistársa, a szomszédban laknak...) ajánlott neki igazán izgalmas munkát, Peti pedig örömmel próbálgatja.
Rory cége egy nagyszerű kezdeményezésnek a gazdája, gyerekeket táboroztatnak Ázsiában, főképpen nemes célzattal, oktatnak, építenek (pl. kórházat, iskolát), vagyis amolyan építő, szépítő táborok ezek.

Egyelőre kialakulóban van az elég rugalmasan értelmezett munkaidő, emellett valószínűleg jut majd ideje várostfelfedezni, és néha kicsit még velünk is lesz.
Mindenesetre nagyon örülök, hogy ilyen hamar, ennyire testhezálló feladatot kapott, amit lelkesen csinál, rengeteget tanul, jó hallgatni az élményeit, amikor hazaér. :)

Hogy ez számomra milyen egyéb hatásokkal jár... :) kicsit ritkábban jutok az íráshoz. :) no és nincs minden percben valaki, akivel gondolatokat cserélhetnék. Ugyanakkor számunkra is új világ kezdődött Mimi ovis életével, szoknia kell mindannyiunknak ezt az új felállást. Érdekes érzés egy kicsivel otthon lenni. :) És persze sajnálom is egy cseppet, hogy Mikolttal sosem voltam kettesben... No de majd kialakul szépen újra minden.

Peti, köszönöm...

2011. február 24., csütörtök

Úgy tűnik, elég volt csak megemítenem...

Egészen boldog volnék, ha nem kezdene a blogunk egy egészségi állapotunkat bemutató helyzetjelentés halmazhoz hasonlítani, de sajnos egyelőre nem tudok lényeges változásról beszámolni, viszont mindenki kidőlt...

Vagyis Dani jól van, Mikolt is egészen gyógyulófélben, Hanna viszont este és éjjel is hányt, bár láza nincs, de nem volt megnyugtató az éjszaka. Ma nem ment oviba, és alapvetően jó a kedve, enni nem sokat akart, és köhög is kicsit.
Áronnak javulóban a köhögése, az első este óta nem volt fulladásos jelenet, bár horkol, mint egy felnőtt férfi, és egyfolytában forog az ágyban, többnyire a lábunk között köt ki. Ha köhögve ébred sír, egészen biztos, hogy fáj a torka, vagy a köhögés maga.

Peti is kidőlt, szerencsére a coldrex neki segít, most nincs láza, csak a közérzete rossz és a torka fáj.
Azt hiszem én vagyok a legvacakabbul, szívem szerint egy szanatóriumban tölteném az elkövetkező két hetet legalább, nagyjából egy hete éjjel váltakozva hol extrém őrültségeket álmodom (pótolva a kimaradt órákat), vagy valamelyik gyerekhez kelek hányást takarítani, vigasztalni, itatni... egészen szürreális egy nagyon valósnak tűnő álomból, ami rendszerint magyar vonatkozású átcseppenni ebbe a világba, majd vissza...
Mindenem fáj.

Még két nap és mindenki jobban lesz. Pont.