A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gyerekprogram Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gyerekprogram Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 29., csütörtök

Majdnem 6 nap Penangon

Főképp képekben. :)

Pénteken este érkeztünk Penangra, a már jól ismert házba, Szilvi és Ákos meghívására. Ezeknek a kirándulásoknak sokszorosan örülünk, a gyerekek a nagy térnek, a tengernek, a homoknak, és főképpen Boginak és Kristófnak, a közös játéknak, és hogy magyarul beszélhetnek :), mi felnőttek a felnőtt társaságnak, a jó ételeknek, no és KL után a kellemes városhangulatnak.

Egy mininyaralással ért fel ez a pár nap, pihentünk, jókat ettünk (Szilvi, nagyon köszönjük a hadsereg ellátását) és majdnem minden kötelező Penangprogramot abszolváltunk. Nekem Penang az egyik legélhetőbb, legkedvesebb hely Malajziában, és ezt most is így éreztem. Talán ez is megkönnyítette az elválást KLtől.

Szombaton a pillangófarmon jártunk, a lányoknak a lepkék minden alkalommal izgalmas élmény, most is hosszasan próbálkoztak, hogy a kezükre szálljon egy. A park nagyon szép, teljesen új részekkel, egy beltéri kiállítással, békákkal, kígyókkal.

Vasárnap a botanikus kertbe kirándultunk. Annyi állatot láttunk itt szabadon, mint máskor az állatkertben. Volt barna és fekete majom, előbbi a bejáratnál igen agresszíven védte az övéit, utóbbi pedig a fákon hintázva figyelte az embereket. Láttunk monitor lizardot is, és kifelé jövet Bogi egy apró kígyóra is rálépett... szerencsére a kígyó húzta a rövidebbet. A kert egyébként egy kis természeti paradicsom, a hőség és a gyerekek fokozott nyűgőssége ellenére is lenyűgöző volt.

Vizezős programokban is bővelkedtünk, volt egy medencés napunk a Hard Rock Hotel kerjében, ahol sikerül mindannyiunknak megpirulnia, beleértve Lellét is, aki pedig egyetlen percet sem töltött a napon... A lányok megállás nélkül csúsztak a csúszdákon, Áron pedig a relaxálóbb homokozást választotta, biztos ami biztos, karúszókkal. Itt ebédeltünk is, a legkiválóbb pizzát sütik itt, ráadásul látványkonyhá ez, a gyerekek egy székről figyelték a séfet, egy másik meg fotózta őket. :)

Tegnap este a tengerparton is jártunk, a dagály kihozott mindenféle szemetet, a gyerekek pedig lelkesen töltögették a műanyag flakonokat, dobozokat. Előbb Bogi volt velünk, míg Kristóf tanult Szilvivel, majd cseréltek és Kristóf játszhatott a mieinkkel. Alig láttuk őket, hangjukat pedig végképp nem lehetett hallani. A tenger nagyon fog hiányozni... mondtam is Hannának, aki azzal bíztatott, hogy otthon is van homokozónk, neki az is megfelel. :)

És hamár itt jártunk, elautóztunk Georgtownba is. Itt laknak a hátizsákosok, a város pedig kuriózum a maga nemében. Kis koloniális részek, keskeny utcácskák, kínai sorházakkal. Most egy kicsit leharcoltabbnak éreztem, mint korábban bármikor, fura alakokkal találkoztunk, köztük egy részeg fickóval is, ilyet gyakorlatilag 11 hónapja nem láttam. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, hogy eljöttünk ide is, pláne, hogy Hanna kérésének engedve Dani megriksáztatta a három nagyobbat.

Ma ismét útra kelünk, a Gentingen alszunk a kínai templom szállójában, aztán pénteken még egy nap KLben, és szombat hajnalban repülőre szállunk...
Szilvi, Ákos köszönjük a vendéglátást, külön a tegnap esti bort! :)

2011. szeptember 23., péntek

Bukit Merah, orángutánokkal, meleggel és egy kis fish spa

Napsütéses reggel után napsütéses reggeli, és még kilenc sem volt, mire mindezzel elkészültünk. Tőlünk ez teljesen szokatlan, de a programoknak kedvez.
A tavon több kis sziget is található, ezek közül néhányon magánházak (hatalmas mind, óriási kerttel...), de a legizgalmasabb számunkra most a majmos sziget volt.
Még tegnap este megnéztem a menetrendet (a kikötő mellett vacsoráztunk, így nem volt nehéz), az első hajó kilencor indul, majd minden háromnegyed órában megy egy, egészen délután ötig.

A háromnegyed tizest értük el, úgy, hogy előtte még fagyiztunk is. :) Az út gyerekbarát, alig tíz perc, a sziget pedig mininális mértékben látogatható, vezetett séta, kerítés mögött látható az a néhány orángután, aki itt lakik.
Ahhoz képest, amihez itt hozzászoktunk (a kínaiak költenek nagyon sokat a saját kultúrájuk kellékeire, a helyi dolgok általában kicsit leamortizáltak, kopottak...), nagyon szépen rendben tartott hely ez, a kikötőből gyakorlatilag vezetve van az ember, a kikötő maga a vízben álló épületet is magában foglalja, ahol a bölcsőde, és az óvóda is található. A szabad tér mind a felnőtt orángutánoké, többségében szabadon élők voltak, páran azonban már itt születtek.

Most is volt két egy évnél fiatalabb, és néhány négy évnél fiatalabb majmocska is, Hannának a Sarah nevű lett a kedvence. A vonzalom pedig Sarah cumisüvege okán alakult köztük, Hanna ugyanis nagyon kíváncsi volt arra, hogyan etetik a bébiorángutánokat. Tápszerrel, üvegből. És pelusuk is van. A kicsinyek elképesztő érdeklődéssel figyelték a migyerekeinket, egészen az volt az érzésem, ha összeereszthetnénk őket, akkor jót játszanának egymással. A mieink halakat etettek a padlózat lukain keresztül, a majomcsemeték pedig az üveghez tapadva figyelték őket.

A rezervátum lakói mellett számomra a teljes feketében sétáló lány volt a legérdekesebb, a mai napig nem tudom megszokni a látványt, nem beszélve arról a nagyon fura viszonyról, ami a kapcsolatokat jellemzi férfi és nő között. A nők, mint gyerekek, a férfiak, mint istenek... nagyon idegen ez számomra. Pedig ez a lány igen nyitott volt, meg is puszilta Áronunkat... :)

A visszafelé út az ecofarmon keresztül vezetett, idáig csónakkal jöttünk, innen pedig gyalog mentünk tovább. 11re hirdették az állatshowt, mi a zenét még hallottuk, de mire odaértünk, mosolyogva közölték, vége. Egyetlen néző sem volt, de a hajó utasait nem várták meg a műsorral... No ez jellemző... ha 11kor van az előadás, akkor az sem érdekes, hogy jönnének megnézni a szigetről érkező utasok. Majd fél egykor megnézik, ha bírják addig a hőségben.

Mi nyulakat, hörcsögöket etettünk inkább, aztán még megtornáztattuk a fiúkat a skycicle nevű vicces alkalmatossággal, ami egy sínen közlekedő kisvonat szerűség, amit az utasa hajt kézzel... 35 fokban igazán jó móka :)

Az foodcourtig gyalog mentünk, ez nagyjából 5 perc sétát jelentett csak, mindenki ciplet egy gyereket, a babakocsi pedig a táskákat. :) Út közben belebotlottunk egy fish spaba, ahol apró halacskák eszegetik le a fáradt vándor mégfáradtabb lábáról a már funkciótlan bőrmaradványokat, mindezt 600 forintért 15 percen keresztül. Szerintem mennyei. :)
Még Hanna is kipróbálta, lelkesen tűrte ahogy a kis halacskák böködik a lábát. Érzésre olyan, mintha pici áramütés érné az embert. Nekem felfrissülés volt.

Ebéd, a jól bevált nasi ayam, vagyis rizs és csirke, aztán egy kis bazárazás főképp a gyerekek miatt (akik ha akartuk, ha nem, mindenhová bementek és mindent lerámoltak, mindent kipróbálnak... (nem hoztam nekik játékot, néhány könyv kivételével, mert nem fért volna el a játékos bőrönd, élmény pedig lesz elég, gondoltam) így jött velünk két kis műanyag gyűrű, és kiróbálták a crossmotorokat is, bukóban, de persze csak álló állapotában), majd délutáni szieszta (ez tart épp, én pedig leszöktem írni, Lelle itt nykereg mellettem egy órája, a lábammal ringatom a babakocsiban :), talán elalszik lassan). Ébredés után medence terveink vannak, aztán ismét összepakolunk, és irány Penang. :)

2011. szeptember 1., csütörtök

Cipelő cicák

Míg Dani Szingapúrban intézte a dolgait, megpróbáltam az oviszüneteseket kreatív programokkal lekötni.
Nem mondom, hogy négy különböző életkorú gyerekkel egyszerű megoldani, hogy megtaláljuk a mindenkinek kielégítő foglalatosságot, bár ebben leginkább Áron a gát. Lelle csak akkor, ha épp engem óhajt, a két kisasszony már majdnem összenőtt érdeklődésük tekintetében, Áron pedig mindent szeretne amit a kicsivel nagyobbak. Csak éppen még nem az alkotás, hanem a megismerés öröméért ül ő is az asztalhoz, amibe a maszatolás, dobálás, szétkenés passzol leginkább... és be kell látnom, ezt elég nehezen viselem a tizedik perctől. :)

A múltkor Csillusék csináltak wcpapír gurigából baglyokat, Hanna pedig iszonyú lelkes lett a képek láttán, én meg mi sem természetesebb, megígértem neki, hogy amint lesz elegendő gurigánk, mi is csinálunk.
Pár napja megvannak a gurigák, ma nekiláttunk a magunk baglyainak.
A gurigákat kifestették, kiki a maga vérmérséklete szerint, Hanna pl. szép lassan, alaposan, Mikolt pedig lendülettel, még belül is. :) Áron közben egy üres lapra maszatolt, majd az ecsetét mártogatta a vizespohárba, a hangját élvezte felettébb. (ebben a nagyonmelegben az is jó, hogy amikor megunja, csak ki kell vinni a teraszra és a slaggal egy pillanat alatt tisztára mosható... pláne, hogy egész nap egy szál pelenkában mászkál)

Végül tollak híjján, és mert a szem-telen füles színességek engem inkább cicákra, mint baglyokra emlékeztettek, cipelőket csináltunk belőlük. Kaptak farkincát, gyöngyökkel, és szemet, meg bajuszt is. Mondanom sem kell, hogy az utolsó mozzanatokat már egyedül csináltam? :)

Ime a kész macskasereg.

2011. augusztus 16., kedd

Batu Caves

A Genting és a Berjaya dombok felé is abba az irányba vezet az út, ahol a nagy istenszobor aranylóan magaslik. Mikolt is tudja már, mi a neve, és Áron, valahányszor meglátja, hangos óóóhűűűaaa felkiáltásokkal méltatja a valóban megkapó, monumentális építményt.

Szeretünk ide járni, ha nem futja messzebbre, akkor általában ez a végcél, a véges számú lehetőség közül ez a kulturprogram.
Mindig vannak emberek, mindig történik valami, vagy egyszerűen csak jólesik nézni ezt a nagyon más vallást, a nagyon más szimbólumaival, a rengeteg színes faliképpel, a száriban áldást osztó papokkal. Áron retteg ezektől a sötétbőrű, félmeztelen, összefirkált homlokú férfiaktól, általában Danira kötve keresi a menekülőutat, hangosan kiabálva mutogat. Aztán ha elefántszobrot lát, megnyugszik. Abból pedig szerencsére majdnem minden sarokban van egy.

Tegnap este is oda mentünk kicsit töltődni, a lányok a nagyonszép ruháikban jöttek, mondván, hogy ott mindenki nagyon szép ruhában van... és egyébként tényleg fantasztikus, hogy egy egyszerű szári, vagy a hosszított blúz és a nadrág plusz selyemsál mennyire nőies... mindig kedvet kapok, hogy legalább a kislányoknak legyen ilyenjük.
A bejáratnál levettük a cipőinket, ahogy azt szoktuk, Áron már akkor méltatlankodott, mutogatva, cipő, cipő... Pedig nem is olyan régen voltunk utoljára, azt hiszem épp a Lelle születése előtti napon.
A lányok azonnal sorba álltak áldásért, három ilyen hely is van a templomban, ezek közül kettőnél fehér pöttyöt, a harmadiknál, a shiva szentélynél pirosat kapnak.
Szeretem, ahogy a papok egyértelműen osztják ezt bárkinek, aki kéri.

Ez az egyik olyan hely Kuala Lumpurban, ahol sosem érzem magam kívülállónak, pedig sem a bőröm színe, sem a ruhám nem hasonlít az övékéhez... jócskán kitűnök közülük. És mégis.
Tegnap este ételosztás is volt. Fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan működik ez, de most egy család ciplete a két nagy ételtárolót, amit a templom közepén álló fa köré épített pihenőfalra tettek, és kis zacskókba mérték a főtt csicseriborsót, és az édesrizst. Nem nagy dolog, mégis olyan szép szokás ez, pléne a szimbolikája tetszik, meg az, ahogyan aki csak ott van ilyenkor, az leül egy oszlop tövébe, és eszeget. Közben beszélgetnek, együtt vannak. Szép...

Miután lejutottunk a felső szintről, ahol a gyerekek kiszaladgálták magukat, a kezünkbe nyomtak néhány zacskónyi elemózsiát, kerestünk egy alkalmas oszlopot, és letelepedtünk. A mellé a család mellé sikerült, akik kislánya Lellét csodálta, aztán Mimivel játszott egy darabig. A mama, egy másik nő, a nagymama, az apuka, és négy gyerek. A legkisebb a kislány, ő is már vagy 9-10 éves lehetett,a fiúk közül a legidősebb 20 körül.
A gyerekeink persze kaptak a szocializálódás lehetőségén, és hamar melléjük kerültek. Eleinte azt ették, amit mi adtunk, aztán később azt, amit tőlük kaptak. Áron ekközben jóllakott, és szaladgálni kezdett a család körül, kikerülve az oszlopot, elfutva mellettünk. Néha a nagymamán gázolt keresztül, aki a karjaival követte, nehogy elessen.
Amikor pedig egy huszárvágással a kör közepén gndlta lerövidíteni az útját, beletaposott az egyik adag rizsbe. A mama felkapta, kiszaladt vele a lábmosóhoz, majd tisztára sikálva hozta vissza. Épp negyed órája ismertük egymást.

Egy egy ilyen mozzanatért olyan hálás vagyok... és ezek azok az apróságok, amiket kínaiaknál sosem, malájoknál pedig csak ritkán tapasztaltunk eddig. Ha gyerekekről van szó, az indiaiak állnak hozzám a legközelebb. Dolgozni valószínűleg nem velük a legjobb, de ez legyen más gondja. :)

2011. augusztus 6., szombat

A Szürreálison

Varrogatom Lelle nyulát. Épp a fülénél tartok, ami kihívás volt eddig is, meg most is az, eddig azért, mert nem találtam fehér anyagot a belső oldalához, pedig már majdnem belenyírtam egy párnahuzatba is... most meg azért, mert az egészet kézzel kell varrnom, és ezen a fül részen van egy hely, ahol már csak kívülről lehet ügyeskedni, és sehogy sem tudom kitalálni (pedig ez már az ötödik nyúlelvtárs lesz), hogy hogyan lehetne nyom nélkül megoldani.

És miközben kattog az agyam a megoldáson, haladunk szépen az autóval (mert nyulat varrni az autóban szoktam), Dani vezet, közben még beszélgetünk is, jólesik, hogy azt mondja, jól áll nekem ez a nyúldolog...
És akkor megint hazagondolok, hogy otthon vajon varrnék-e ennyi nyulat, vagy lenne más terápiás tevékenység, ami hasonlóan kikapcsol a mókuskerékből... nemistudom... jó nyulat varrni.
Otthon, itthon... My, Mo...

Gyakorlatilag semmi különbség most, hogy Lelle miatt hatványozottan bezárattunk. Nem mintha nem lenne jó menni, csak 1. nem nagyon van hová, 2. négy gyerekkel... még szokni kell a hogyanját.
Hogy mégis érezzem, hogy "angolországban" lakunk, (meg mert szeretem őket) Ákos-Szilvit szoktam olvasni, tőle értesülök az itteni hírekről, eseményekről, nagyjából olyan ő, mint az index... ahonnan meg a hazai viszonyokról szoktam néha képet kapni, ha nem éppen Viki linkjeiből.
Szeretnék én írni arról, hogy milyen az itteni élet, de ez kimerül abban, hogy miújság az Adorában. Kellemes nekem ez a futrinkautca, nincs vele baj, csak kevés az igazán izgalmas dítél... hacsak a gyerekekről szóló híreket nem veszem annak.

Nos ilyeneken morfondírozva majdnem befejeztem a nyúl fülét, Dani pedig bekanyarodott a lajoskához, és elszaladt hogy megnézze, fél hétkor megy-e még fel a kínai templomba. Az ajtót nyitva hagyta, kintről pedig mellbevágóan hűvös szél fújt be. A mellettünk álló autó esőcseppes volt, nemrég eshetett, még a föld szagát is érezni lehetett.
Önkéntelenül becsuktam a szemem, mert ez az illat nem az a trópusi esőerdős kipárolgós volt, hanem amolyan nagyon hazai, tavasz végi, még nem meleg, de már jóleső eső utáni illat.

Dítélz. Hogy mennyi apróságot elfelejtek otthonról, és egy ilyen bagatell micsoda tiszta képet villant... Szellőztetés.
Mióta itt élünk ennek a fogalomnak és főleg a ténynek semmi értelme. Az elején, ha esett az eső, azt hittük, egy ablaknyitás jólesne... de hamar megtanuluk, hogy nem...
Pedig otthon hogy szerettem télen a fürdetés után beszaladni a lányok szobájába, és borzongva becsukni az ablakokat.
Minden alvás előtt és után kinyitottam, hogy legyen bent friss. Nyárra egy komplett rendszert dolgoztam ki, hogy az esténkénti harminc fokot pár fokkal alacsonyabbra tornásszam.

Lajoska nem járt már. Felkanyargóztunk a hegy tetejére, ahonnan még lifteztünk 13!!! emeletet egy üvegfalú liftaknában, szédületes volt a hatalmas fák koronái fölé reppenni... (innen még sosem érkeztünk)
És mikor kiszálltunk, ismét megcsapott az illat. Nem lehetett több 23 foknál, de nekünk ez már pulcsis idő. Mindenhol ködfelhők, a nap épp lement már a hegy mögé, csepergett az eső is, és hirtelen az összes másfél évnél idősebb gyerekünk tele lett élettel. Találtak egy kis kutat, amiből igyekeztek kifogni az aranyhalakat, anélkül, hogy a pulóverük ujját felhúzták volna... mire eszméltünk, már mind könyékig, meg hasig vizes volt... hiába, ha egyszer ezek hárman azt sem tudják, mifán terem a hűvös...
A maradék pedig azonnal mély álomba zuhant...

Cseppet sem csoda, hogy szeretjük ezt a helyet. Itt mindig megélem, milyen nagyon megterhelő a lenti nagymeleg (és mennyire az volt pocakkal...) és azt kívánom, költözzünk fel ide pár hétre :). És nem mellesleg csodásak a fények... Mindig.

Igy aztán ide járunk... jobb híjján... meg amúgy is. (Családi képeket készíteni pl...):)
És olvasom Ákos-Szilvit, hogy tudjam, miújság a nagyvilágban. :)

Úúúgy szeretem látni őket hosszúujjúban...
A zárt cipő mindnek feltörte a sarkát... mileszvelünk ha egyszer hazamegyünk?...
A teljes sorozat képanyagot ma nem volt merszem feltenni ide, de a szokásos helyen már megnézhető.

2011. július 16., szombat

Aquariumban a lányok

Szerdán a lányok ismét oviban voltak. Gondoltuk, a csütörtököt kihagyjuk, ne medencézzenek még, helyette pedig pénteken menjenek majd. Úgy alakult, hogy péntekre kirándulást szerveztek nekik, méghozzá az aquariumba. Itt még nem voltunk együtt, mert elég drága, és elég messze is van, pedig szívesen vittem volna őket valamikor, odahaza is nagyon szerették a halas helyeket.

Reggel fél kilencre vitte őket Dani, egyenruhában kellett menniük, Mikoltnak még nem volt, így helyben kapott egyet. Egy nagy busszal mentek, Hanna Mimi mellet ült, Auntee Julee ült melléjük. Most, hogy Lelle megszületett, Julee még több figyelemmel van feléjük.

Kettő körül értek haza, nagyon sok élménnyel, rengeteget meséltek, olyan jólesett hallgatni, ahogy mondják, ahogy dolgozzák a történéseket. Ebédet nem kaptak, egy virslis zsemle volt a tízórai, és itthonról vittek gyümölcsöt, így aztán elég éhesek voltak már, mire megérkeztek. Ültek az asztalnál az egyenruhájukban, hátukon a papír, a nevükkel, meg az óvónéni telefonszámával, és csak mondták... :)
Azt hiszem, most Hanna sokkal jobban élvezte az egészet, mint a múltkor Mikolt nélkül a tűzoltókat. Valami azt súgja, hogy többet is ért már...

2011. június 9., csütörtök

Taman Tasik Menjalara

Tervezem, hogy egyszer megmutatom mozgóban is, hogy milyen a környék... Hogy mit látunk, amikor hazafelé jövünk, mert szerintem egészen érdekes és radikális a változás a soksávos autópálya és a tőle 200 méterre lévő kis paradicsom között. Mindenesetre egy felvételt mindenképpen megérne. :)

A Desa Parkcity feliratos körforgalomtól minden irányban régebbi kondók, illetve egy kisebb városka található, ez is kerítéssel és sorompóval körbezárt, de az utak itt fákkal övezettek és csak két szűk sávból állnak, az épületek alacsonyak, és bár járda itt sincs, van egy rész, ami kifejezetten jólesik a szememnek. Egy lakótelephez hasonlít a leginkább, a háromszintes házak blokkokba rendeződnek, az aljukban pedig mindenféle boltok és éttermek vannak. Az éttermeket félig nyitott, félig zárt helyeknek kell elképzelni, a tisztaságuk mindig hagy némi kívánnivalót maga után, a konyha látszik, és rendkívül olcsón lehet enni. Főleg helyiek látogatják, a járdákon műanyag asztalok és székek vannak meglehetősen koszos napernyők árnyékában.
Elengedhetetlen helyi fíling, engem cseppet sem zavar egyébként sem a látvány, sem a koszt, hiszen itt általában sütnek mindent, vagyis a legritkább esetben veszélyes... Azért a helyiek is tudják, melyiket kell választani, és ha valamelyik nagyon kong, oda nem érdemes betérni...

Ennek a résznek az egyik modern fejlesztése a tesco épülete, aminek egy része mindmáig építési terület, a palafallal körbezárt részen majmok tanyáznak, a szemetet túrják, ücsörögnek a kerítés teteján... mint a kóbor macskák minálunk.

A tesco tőlünk nagyjából egy-másfél kilométer, a második lámpás kereszteződésben van egy mecset, amivel szemben egy kis domb zöldell körbekerítve. Jövet-menet ez is egy színfolt, a sok beton között szép ez a kis parkszerűség. Be nem lehet látni az utcáról, csak egy folt sejlik a domboldal mögött, ami arra utal, hogy van egy tó is odabent.
Sokáig fel sem tűnt az egész, aztán egyszer elolvastam a feliratot a kapun, és leesett, hogy taman azt jelenti, kert. A következő alkalommal Danit kértem, menjünk fel a kapun belülre, nézzük meg, vajon érdemes-e egy kirándulás erejáig eljönni ide a gyerekekkel... hátha. A kis parkolóból ez a látvány fogadadott.

Legközelebb aztán célirányosan ide jöttünk már, bicikliket is hoztunk, gondoltam körbekerekezzük a tavat, megnézzük laknak-e benne állatok... Sokan futottak aznap, eső esett mielőtt kiértünk volna, kellemes volt az idő, de úgy tűnt, hogy a helyiek ide járnak sportolni. Nem is csoda, mert mint kiderült, nem csak a tó van itt, hanem mögötte magasabban egy kis szabadtéri kondipálya is (ez is nagyon jellemző itt, hogy mindenféle sporteszközök vannak a parkokban, és rendszerint tömegesen használják őket). Szeretem nézni a kendős, állig beöltözött nőket, ahogy tornáznak...

Ha pedig továbbsétálunk ezt találjuk.

Ezt a látványt pedig csak fokozza a kis lugas, meg a szépen kialakított és rendben tartott parkos, ücsörgős rész...

Fantasztikus... és nem is tudtam, hogy létezik.
Azóta, ha nem süt a nap ezerrel, ide járunk, a gyerekek nagyon élvezik a kis körhintát (a játszó amúgy elég sok sebből vérzik, erősen rászorulna egy felújítás, de mit érdekel, míg a gyerekek szeretik így is...), a sok csúszdát, illetve a nagy szabad teret is, ahol lehet bringázni.
Úgy tűnik, vannak még felfedezésre váró helyek, és kellemes meglepetések házon kívül.


2011. május 22., vasárnap

Putrajaya

Szombat délutáni program gyanánt elautóztunk a a kormányzati városrészbe, ami tőlünk nagyjából 25 kilométerre található, autóval háromnegyed óra.
Elővettem a 2004es kiadású lonely planetünket, és út közben kerestem benne, hogy mit lenne érdemes megnézni, miután itthon már az összes fellelhető oldalt átböngésztem. Hogy, hogynem, a LPben semmi nincs Putrajayaról.
És hogy miért?

Putrajaya egy igazi, nagyon jellemző gyönygyszeme Kuala Lumpurnak, így Malajziának is. Történt ugyanis, hogy a 2003-ig, negyedik (politikai karrierjét tekintve leghosszabb, majdnem negyven éven át elnökölt) miniszterelnökként működő Tun Dr. Mahathir Mohamad felvetette, hogy épüljön egy új városrész, amely a kormányzati funkciókat látja el, ezzel csökkentve KL túlzsúfoltságát és a város belső forgalmát is.
És mert a pénz nem számít, ha a cél nemes, a városrész meg is épült, és 1999 óta minden jelentősebb hivatal itt található. 2001ben Malajzia harmadik szövetségi területévé nyilvánították, KL és a Labuan szigeten található azonos nevű város mellett.

Ez az új építésű és ezzel természetes módon mesterségesen kialakított város bővelkedik az építészeti stílusok eklektikájában. Az ultramodern mellett megtalálhatóak itt a hagyományos ázsiai jegyek is, de mindenesetre az autópályáról lekanyarodva az az ember érzése, hogy valaki valóban nagyon megunta KL zsúfoltságát, élhetetlenségét, és olyat álmodott, ahol az emberek járdákon sétálnak, tóparti sétányokon, padokon ücsörögve nézik az esti fényeket, a közlekedés pedig háromszor három sávos, mégis belvárosias, fákkal, és zöld szigetekkel szabdalt utakon történik.
Az ilyen mesterséges városokról gyakran jut eszembe Canberra, de míg ott élő embert ritkán látni az utcán, ez itt valamiért élő. Persze sokat számít, hogy vannak lakóparkok, vagyis valóban élnek itt emberek, de még az igazi turiszti helyek sem kongnak az ürességtől, csak sokkal lazábban vannak egymás mellett az emberek, és ez inkább üdítő, mint szorongató.

Hatalmasabbnál hatalmasabb kiszolgáló épületek veszik körül a tavat, minek a partján az egyik turistalátványosság a Putra Mosque (ezt a gps konkrétan nem találta meg...), mellette a miniszterelnöki hivatallal, ahová egy olyan volumenű sugárút vezet, amit legalábbis egy királyi palota indokolna szerintem. A mecsettel szemben a tó túlsó partján áll az Istana Melawati Királyi Palota. Ez a második (a harmadikat épp most építik KLben...), de hogy is nézne ki, ha épp Putrajayaban nem lenne a királyi családnak rezidenciája... (alábbi képek a wikipediáról... a harmadik a királyi palota... az enyémeknél sokkal jobb képek, az érzés kedvéért itt)

Mi a mecsetet szerettük volna megnézni, de az csak hatig volt nyitva a nagyközönségnek. Igy a sétányon bicajoztak, motoroztak a gyerekek, ahonnan lesétáltunk a tó partjára (mozgólépcső visz le, két ütemben, közte egyszer öt, egyszer három lépcsőt kell sétával megtenni... ez utóbbit nem értem... minek az akadálymantesítés, ha nem teljes... most érzem ezeket az apróságokat nagyon nagy dolognak, de egy kerekesszékkel teljesen esélytelen lejutni, az amúgy nagyon kellemes tópartra). Itt a legkisebbekre is gondolva van egy ponyvával fedett kisebb játszó is, és kisebb éttermek, amelyek sötétedés után ugyan nem túl kellemesek, hiszen nincs világítás az asztaloknál... de finom, változatos, és olcsó ételeket kínálnak. Hanna nagy örömére még vattacukor is volt. :)

Biztosan megyünk még, mert ez egy olyan hely, ahol nem spóroltak a terekkel, nincs az a fajta zsúfoltságérzés, amit itt már majdnem megszokottként tudok kezelni. A jóárzésemhez valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy kellemes szellő fújt, és nem volt csak huszonpár fok. :)