A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle fogacskák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lelle fogacskák. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. december 5., szerda

Sajtcédulkák

Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...

Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.

Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.

A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.

Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.

A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.

Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.

Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.

Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.

És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.

A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)

2012. október 16., kedd

15 hónapos, és még névnapos is


Lelle napja volt ma.
Egyre kevésbé vagyok képes tartani ezeket a megemlékezéseket a külsőségekben, ajándék gyanánt ma Lellének feltűnésmentes extra ölbebújás járt, és sütöttem neki egy szilvás-joghurtos sütit. :) Az udvarra szegény ma úgysem jutott, pedig állt egy darabig hangosan vágyakozva a bejárati ajtónál.

Volt itt egy 15 hónapos hirtelen forduló is, emlékeim szerint ilyenkorra megritkultak a havizárások a többiek esetében, de Lelle annyi újdonságot produkált, hogy nem lehet elmenni szótlanul mellettük.
A legfeltűnőbb, hogy milyen nagy lett hirtelen.
Nem a súlyára vonatkozik, bár gömbölyödik rendesen, és a kis párnák a popsija és a combja találkozásánál gyarapodni látszanak, ruhástul sem éri el a 10 kilót.
Inkább ahogy beszőtte magát a hármak közé, akiket mostantól joggal négyeknek is hívhatok.

Mikoltnak megfogja a kezét, és együtt köröznek idebent. Pedig Lelle nem egy kézfogós valaki, de sejti már, hogy Mimit jobb előbb levenni a lábáról, mint lekésni az alkalmat. Mennek, rónak, közben beszélgetnek.
Áronnal rutinos páros, ma vettem észre, hogy eltanulta a lökdösődést is, szuper... Viszont ha megkérjük, ne, akkor meg simogat.
Hanna pillanatnyilag kevéssé tud vele mit kezdeni, de Hanna most egyébként is alkotói életszakaszban van, ami meg egy magányos tevékenység. Azért délután, mire beértem a száraz ruhákkal, Lelle már szabadon kóricált, a paplanja szépen kiterítve a nappaliban a szőnyegen a babájával a tetején. Hanna kivette, gondolom méltatlankodott, és elrendezte a kellékeket is.

Apropó baba...
Lelle babázik. Megtalálta a sajátját, hozza, ragyog, és mondogatja is, baba. Az emmem után ez a második értelmes magyar szava. Az első a papa volt. :)
Rajzol, ha nincs papír, akkor az asztalra, meg rombol. Felmászik az asztal tetejére, és ledobálja a ceruzákat. Ezt a felmászást Áronnál is átéltük, megint eljött az állandó készenlét ideje, megspékelve azzal, hogy semmit nem lehet az asztalon hagyni, főleg nem ételt.

Nagyon szeret a kertben lenni, ebben is nagyon hasonlít Áronra. Egy óra házon belül épp elég, utána menni kell. Rendszerint nyitva hagyom az ajtókat, mert a kint és a bent ilyenkor összefolyik, Lelle köröz, csak egy kicsit nagyobb az ív.
Kint gyümölcsöt szed, azt megeszi (szerencsére kevés a csiga, egy időben arra is rájárt), homokozik nagy előszeretettel, babakocsit tologat, vagy csúszdázik. Illetve méltatlankodik, mert senki sem segít neki felülni a motorra, vagy ha mégis, az a senki nem tolja.

Mindent ért, néha próbára teszem, a mai a hozd ide kérlek a fogkefét az asztal alól (a fürdőszobában voltunk), és ment.
Szavak repertoárja a már említett papa, baba, emm, hamm, a mama (ritkán mondja...), vauvau, hápáp, és a mai nap felfedezettje a tita, vagyis cica. A szomszéd macskája jár át hozzánk, lassan már simogatható állapotban lesz, Lelle pedig odáig van érte.

A fogmosásért is, meg a cipőkért, az egyedül evésért, és a fürdésért a lavórban negyedmagával.

Még mindig tápszeres, nem tudtam lehozni a szerről, ellenben ha kap éjjel, akkor jól alszik. Egyszer úgyis elmúlik majd ez is, mindenesetre 5 dobozzal rendeltem, meglátjuk mire lesz elég. Egyebekben mindenevő, kizárólag a kenyeret utasítja vissza, de azt csak akkor nem, ha végtelenül puha.

A humoráról már írtam, azt hiszem egy oltás épp előttünk van, de ehhez meg kellene néznem, hogy nincs-e még restanciánk... Nem mértem, de nő, a lába pedig egyenesedik. Biztos a dvitamin :).
A haja nő, és kunkorodik a vége, a fentin nem látszik, pedig nagyon Lellés.
A szeme kék, és nőtt két új foga, így már hattal eszik úgy, mint korábban néggyel, úgy, mintha mind a huszonvalahány kint volna.
Bírjuk nagyon, de ez mit sem változott. :)

2012. június 11., hétfő

Lelléről

Nincs túl nagy szerencséje a legkisebb királylánynak, hogy épp ma töltötte az első szülinapja előtti utolsó megemlékezős napját, mert bármennyire is szerettem volna agyonszeretgeni egész nap, meg szép hosszú bejegyzést írni a finomságáról, ma nem ment.
Most, hogy már alszik, persze minden sokkal meghatóbb, és megindítóbb, mint nap közben volt, és mostanra már jócskán szégyellem is magam, hogy voltak pillanatok, mikor legszívesebben kiköltöztem volna a holdra. Csak a teraszig jutottam, de a pulzusom nem nagyon ment 220 alá egész álló nap, csak mikor épp aludt.
Mert egyébként meg ordított, annyira, hogy Dani, akivel este fél kilenckor találkoztunk először reggel óta, valamivel kilenc után annyit mondott, hogy hűha... meg hogy teljesen megérti, miért kerülöm a fürdőszobát mindenféle indokokkal. Pedig nem szokott dicsérgetni, de ma még azt is mondta, hogy le a kalappal, vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, hogy a foga az ok, emellett pedig meggyőződésem, hogy tudja, hogy oltásra kellene mennünk, mert tegnap óta folyik az orra, ami nem olyan látványos, viszont ismét egészen dártvéderesen veszi a levegőt, és néha köhög is, az mondjuk cseppet sem szép...
Már tegnap este sem tudott megnyugodni lámpaoltás után (pedig már olyan szép új rutint alakítottunk ki, kettesével felosztva a gyerekeket, és én kaptam a lányokat, ami olyan ritka...), és hiába vittem le a nappaliba, ott sem volt igazán jó... meg sehogy sem, aztán egyszercsak csend lett és alvás. Kevés közöm volt a dologhoz, és csak sajnáltam, miután már az összes idegszálam elszakadt, és nem is éreztem semmit sem, csak ringattam és drukkoltam neki, hogy sikerüljön kijutnia a kiabálás szakadékából. Azt hiszem, inkább beájult szegény...

Ma meg azzal folytatódott, hogy rettenetesen korán kelt magához képest (fél nyolc), és csak sírt, míg újra el nem aludt (kilenc után kicsivel), aztán felébredt és sírt, aztán elaludt, aztán sírt... még Hanna is ringatta, pedig mostanában nem is szokta csak úgy.
Most is itt alszik a nappaliban, lassan felviszem, de miután már eltelt az a bűvös fél óra, míg mélyen alszik, és nekem is kisimultak a vonásaim, mégiscsak le kell írnom, mennyire nagyon jó, hogy van nekünk egy ilyen legkisebb.


Akinek alig van súlya, és hosszú mindene, még az ujjacskái is, a szempillájáról nem is beszélve. Akinek kék a szeme (demégmilyenkék), és szerintem ez már így is marad, akinek a haja elől háromszöget formáz, és én imádom.
Akinek puha a bőre, és ha fordítja a nyakát, akkor még hurkás is, pedig amúgy egy kis cinege, leszámítva a combokat...khm. :)
Aki úgy eszi a borsólevest, ahogy csak Árontól láttam, vagy még úgyabban.
Aki már néha elengedi álló helyzetében azt, amibe kapaszkodik, hogy aztán meglepődjön ezen, és a popsijára huppanjon.
Aki oldalazva lépeget az asztal mellett, és tolja a kisszéket, közben pedig hátravillantja a kétfogát rám, rém büszkén, és hát lássam be, van is mire. :)
Aki azt mondja tete, és az sokszor azt jelenti, tessék, pl. a bababörzén a dobozból gondos válogatás (kidobálás) után előkotort kincset nyújta. Meg azt is mondja, hogy nem, ezt el sem hittem, pedig tényleg.
Aki mindent ledob, mert annak hangja van és az jó.
Aki annyira bújós, mint az összes együttvéve, a minap az édesapja etette, ő meg két karral átfogta a nagy atyai kezet és ráborult a fejecskéjével is.
Akinek van néhány rigolyája, többek között a hordozóban csak úgy tud elaludni, ha a napellenzőbe bele tud kapaszkodni...
Aki pohárból iszik és kukázni is szeret.
Aki kacagva viseli a testvérei jobbnál jobb ötleteit, akkor is, ha azoknak nem mindig kacagás az vége...
Aki meghódítja a lépcsőt, a tetején pedig térde emelkedve jelentkezik, hogy vigyem le, és mégegyszer.
Aki egy mosolygós kis gombszemű, manóarcú, kerekbuksi, aki most épp Áronra hasonlít.
Aki éjjel már csak egyszer vagy kétszer kér, és reggel úgy ébred, hogy rákönyököl a leesésgátlóra, mint egy kis királylány, és kitárja az ajtót, hogy lássa, mi történik odakinn :):)
Aki mind közül a leggyorsabban lett 11 hónapos.

2012. május 11., péntek

10 hónapos a negyedik Kiscsillag

Lelle ma tíz hónapos.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.

Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.

Kitartóan gyakorlom.

A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)


De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)

Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.

Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.

Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.


Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)

Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)


Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...

Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.

2012. április 27., péntek

Egy újabb első

Immár egy fogatlan sincs a családban :)
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.