2011. április 27., szerda
Három meg egy pocak
Közvetve persze ez a poszt is róla szól, de mert Lelle része egy már működő minivilágnak, nem tudok most csak őt kiragadva írni azokról az érzéseimről, amik a várandósság ezen fázisában bennem vannak. No meg a tényekről.
Elfáradtam. Szeretném, ha ez nem panasznak vagy nyavajgásnak tűnne, de fényesíteni egyáltalán nem szeretnék. Ember vagyok, van három picike gyerekem, ja és egy egyre növekvő pocakom is... és úgy döntöttem, követem a férjemet, hátrahagyva minden eddigi kapcsolatot, ezzel minden elérhető segítséget is. Az egyetlen, (és ezért nagyon hálás vagyok) és nagyon erős visszacsatolás ez a blog. Innen kapom a visszajelzéseket, és rengeteg erőt is, az írásaimra adott reakciók jelentik a kommunikáció legintenzívebb formáját, hiszen sokszor arra sincs energiám, vagy praktikusan időm, hogy telefonáljak, vagy emailt írjak.
Biztosan lehetne sokkal jobban csinálni bármelyik részét a mostani életemnek, a kapcsolattartástól kezdve az időbeosztásomon keresztül a teendők rangsorolásáig, de meggyőződésem, hogy amellett, hogy a gyerekekre "pazarlom" most az összes időt (legyen az a programszervezés, vagy csak az egyszerű napi rutinok egymásutánisága), a pihenésé kell hogy legyen a maradék, és míg Áron nem alussza át az éjszakát, addig meglehetősen végesek azok a pillanatok, amikor le tudom tenni a fejem. Ha nem teszem, annak a gyerekek látják kárát, vagyis nem zavar, hogy amikor ők alszanak, én is. Másképp nem működöm. Igy viszont gyerekmentes időből nagyon kevés jut.
Peti érkezésével a péntek délutánok az enyémek lettek, amint elalszanak, megyek, és magam vagyok a világban. Egyedül, mert egyelőre nincsenek kapcsolatok, de most egyáltalán nem bánom, hogy csak ücsörgök egy koffein mentes kávé mellett és rendezgetem a gondolataimat.
Minden változás akkor működik jól, ha az előző fázist el tudom engedni, bele tudok helyezkedni az újba, megtalálom az aktuálisban azt, ami személyre szabottan rólam szól. Ha folyamatosan összehasonlítok, ha minden ami volt kell, és minden ami új, az ijesztő, akkor sosem lesz komfortérzetem. Sokszor nehéz ezzel bánnom, sokszor ellepnek a teendők és nem látok túl rajtuk, ezzel párhuzamosan pedig sokkal hosszabb idő megszoknom, rátanulnom minden új tényezőre. Korlátozottak a töltekezés forrásai, így pedig nagyon sérülékeny a rendszer. Ha bármibe több energiát kell tenni, mint amennyi rendelkezésre áll, akkor azt nagyon nehéz utólag pótolni. Vagyis tudnom kell, hogy mikor mire fordítom a meglévőt, és amikor esetleg mégis több kell a meglévőnél, akkor engedek máshol. És még így is sokszor borul az egyensúly, mert épp olyat vállalok, amiről azt hiszem, hogy jó lesz, hogy megéri, és végül nem. Ilyen volt a tegnapi délután is.
Vágyom arra a nagyszerű tulajdonságra, amivel a jelenben könnyeden veszem az akadályokat, és a megélés pillanatában is élvezem azt, ami épp történik, egyelőre csak a gyakorlás fázisánál tartok. Derűsnek maradni, nagyvonalúnak, humorral és öniróniával ha kell. Cél. Az úton pedig sokszor elborulok, de legalább tudom, hogy ezekre szükségem van.
Vannak szempontok, amik szerint nagyon jókor érkeztek a gyerekek, így szorosan egymás után. De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez némileg egy kamikáze akció. Fizikailag, lelkileg, anyagilag, mentálisan, mindenképpen. Amíg nincs valakinek három aprósága és egy nagy pocakja, addig nem tudhatja, milyen. Én sem tudtam. Akkor sem tudtam mit jelent kétgyerekesnek lenni, míg csak Hanna volt, és Áron érkezéséig is csak kétgyerekesként tudtam működni. A gyakorlat az, ami a szabályokat alkotja, előre elképzelni, pláne beleképzelni bárki bőrébe magam... nagyképűség volna. Magam választottam ezt az életet, én vagyok a felelős is azért, hogy ezt jól csináljam. Amíg lehetőségem van rá, gyakorlom is. Sőt, változom is. De sokmindenben tudom, a vérem, az alapjaim, amiken ha akarnék is, csak nagyon nehezen tudnék változtatni. Lehet, hogy ezen kellene dolgoznom leginkább, hogy alább adjam az elvárásaimat... mondjuk hogy ne érdekeljen, hogy ellepnek bennünket a hangyák, és lezseren kint tudjak hagyni bármit a konyhában... mert pillanatnyilag ez nem megy...
Visszatérve a gyerekekre...
Míg Áron picike volt, sokkal egyszerűbb volt a hárommal. :) Furán hangzik ez, de tény, és most úgy érzem, néha amiatt fogynak le az elemeim, mert Áron már ekkora. Több figyelmet kíván most, mint a lányok ketten, és ha nem a babusgatás okán, akkor abból az apró tényből kifolyólag, hogy életveszélyes dolgokat művel. Vagyis vagy kézben van, vagy ha nem, akkor is kívánna egy teljes embert.
Hanna is, akihez az út a kizárólagosan vele töltött idő...
Mikolt is... aki pedig a legintenzívebb határkereső periódusában van, és mert épp olyan, mint babakorában volt, vagyis amint teljesül a kívánsága kezesbárány, nála némileg sokára kezdtünk hozzá a családba való integrálásba. Mondjuk eddig nem neveltük... Feldmár jut eszembe, meg ez az idézet tőle, a nevelésről.
Meg az, hogy vajon hogyan lehet sok, kicsi korkülönbséggel érkező gyerekkel jól bánni. Amikor nem jut arra, hogy mindnek mindig, mindent elmagyarázzak, a nehezebb szakaszaikban tereljem őket, legyen mindig jó ötletem arra az esetre, ha épp torkuk szakadtából üvöltve tépik egymás haját. Lehet, hogy ezért nem vállalnak olyan sokat ennyit?
Pedig nekem van benne hitem, hogy lehet. Csak nagyon húzós.
Nos akkor el is érkeztem Lelléhez, vagyis arra a pontra, hogy eddig még nem esett szó arról, hogy a három mellett van egy negyedik is. Éppencsak pocakban, de már nagyon is határozottan jelen. Leginkább amiatt, hogy korlátoz. Leginkább fizikailag. Szépen teszi, és ez természetes is, és tudom, hogy ez az út, a gyerekeknek is jelzés, hogy már nem csak hárman vannak. Lassan elérkezik az ideje az újrarendeződésnek, az újra elengedésnek, az újra elveszésemnek és újabb útkeresésnek egyaránt. Ma még mindig csak háromgyerekes vagyok, és van egy nagy pocakom. De érzem, hogy négy gyerek, az nem három plusz egy.
És sokszor úgy érzem, elértem a határaimon túlra, és fogalmam sincs, hogy honnan csavarjak egy cseppet még a túléléshez.
Mint most...
Amikor megfulladok a melegtől és a párátől, ha kilépek a lakásból, amikor nem tudok rendet tenni, mert nem tudok lehajolni, amikor érzik a gyengeségemet és provokálják, hogy legyek erős... Amikor egyedül érzem magam. És távol álljon tőlem a nyavajgás... Ez van épp így.
2011. április 26., kedd
írnék...
... de ma nagyon hisztis napom van. Mert nem tudom lecsapni a szúnyogot, mert a konyhát újfent ellepték a hangyák, és mert ma délután két órát utaztattam a családomat, mert azt gondoltam, érdemes hatkor elindulni a belvárosba, és a gps háromszor mutatott rosszat, így anélkül értünk haza, hogy kiszálltunk volna akárcsak egy percre is... esetleg rohangálni egyet vacsora előtt...
...írtam már arról, mennyire kellemes az útvezetés errefelé?...
Dani holnap elmegy Penangra és csak holnapután jön haza. Most úgy érzem, nem fogom tudni végigcsinálni...
Azt hiszem kicsit megint elfáradtam...
2011. április 24., vasárnap
Bringa
Nem gondolom, hogy egy névnap a legjobb alkalom ilyen nagy volumenű ajándékok osztására, mégis így alakult.
Gyerekkoromban a húsvét vasárnap kertben csokinyúl kereséssel telt, szerettem nagyon, és cseppet sem hiányzott, hogy még ajándék is legyen a borkok alján... persze mindig kaptunk valami apróságot, de ez csak mint valami ráadás maradt meg bennem. Maga az élmény, hogy keresünk, ez adta a húsvét utánozhatatlan báját.
Amikor eljöttünk, Hanna éppen megtanult kétkeréken tekerni, de már nem volt rá alkalom, hogy a futó helyett egy rendes pedálos járgányt is beszerezzünk neki. Azt tudtuk, hogy nagyon hamar szüksége lesz rá, és folyamatosan emlékeztetett is bennünket, hogy ő már tud kitámasztó nélkül is kerekezni.
A mellettünk lévő kis bevásárlóparadicsomban van egy bringás bolt. Kölcsönözni is lehet, meg venni is kerékpárt, Hanna pedig minden alkalommal, ha arra járunk, kipróbálja, amit ki lehet.
Dani pedig tett neki egy ígéretet, miszerint beszél majd nyúlelvtárssal, hozna-e neki egy rózsaszínt, esetleg kéket, de semmiképpen sem zöldet...
Hanna pedig várta a mai napot, nagyon...
És míg Mikolt betűs matricát kért, majd puha csillagot (???), Hanna konkrétan a biciklit emelte ki, mint óhaja tárgyát.
És tényleg, miért is ne?
Aztán eljött ez a hét, és Mikolt is megtanult a kölcsönzős bringákkal tekerni. Neki elsőként kihívás volt egyáltalán azt elsajátítani, hogy miként kell a pedálokkal bánni. Ő eddig csak motorozott, még Hanna futóbringája is nagy volt neki. (persze, mert Mikolt manó, a bringa meg a legmagasabb ülésmagasságba volt állítva) De amint ráérzett a pedélhajtás művészetére, kitartóan hajtotta a kisebb, de épp ugyanolyan dizájnú kisbringát, mint amilyet Hanna. Kis ázsiai körkép... minden kislánybringa kormányán színes, csillogó műanyag fityerék hullanak alá, a kiskosáron, ami a kormány elé van applikálva, apró művirágok pompáznak, valamint egészen bizarr metál rózsaszín, vagy kék, illetve zöld árnyalatokban kaphatóak. Ez az olcsóbb... A drágább sem szebb, csak kicsit jobb minőségű.
Semmi egyszerű sötétkék, vagy csak szimpla kék... legyen királylány rajta, vagy legalább barbie. A kisfiúkén meg pókember, vagy verdák...
Hosszú időbe telt, de végül sikerült egyel megbarátkoznunk, és nekem még mindig semmi bajom nem volt a projekttel... egészen tegnapig. Amikor rájöttem, Mikolt is szeretne egy kisbringát. És hogy a húsvét mégiscsak a csokinyúlról szól... nem a csillagos égről... és hogy nincs igazság, mert sehogyan sem jó. Akkor is rossz nekem, ha Mimi most nem kap, és akkor is, ha egyikük sem... hiszen Hanna várja, joggal.
Volt egy néhány futamos csörténk Danival, én nem nyugodtam meg, ő meg nem idegeskedett. Egyre van keret, Mikolt pedig még kicsi, nem is való neki a pedálos bringa...
Aztán arra jutottam magammal, hogy ezt előbb kellett volna jól kitalálnunk, és most már ez van. Ha rosszul érzem magam miatta, az nem segít... no meg arra, hogy akkor legalább Mimi kapja meg a futóbringát, és tegyük egy kicsit Mimisebbé...
Tegnap délután Dani elvitte a kis sérült futót a kölcsönzőshöz (ennek repedt meg a kormánya a költözés alkalmával...), ahol kapott szép új kereket, mert a régi használhatatlan volt, bár Hanna sosem panaszkodott... és az ülését Mikolt méretre állították, valamint megfordították a kormányt, így a repedés alul van, amit pedig egy fémdarabbal és némi piros ragasztószalaggal rögzítettek, aztán hazajött. A csillogó kék biciklivel Hannának, és a piros ülésű, piros kormányú reborn futóval Mikoltnak.
Ma délután pedig fűben keresgélés helyett (menetrendszerinti égszakadás) a nappaliban kutattak a gyerekek (csokitojás és nyúl híjján mangót kaptak), mindnek jutott valami apróság, Hannát pedig várta a járgánya. Szeretem az örömöt látni az arcukon, amikor valami olyat kapnak, amire régóta vágytak. Hanna határtalanul boldog volt.
- Megkejesem az én bicikjimet.
Mondta...
Annyira édes volt ahogy egy percig sem fagyott az arcára az öröm a hírtől, hogy szerintünk ne nagyon menjen messzire, és még édesebb, ahogyan fogadta a hírt, hogy bár most nincs kétkerekű, mától az övé a futóbringa.
Ragasztottunk néhány fa katicát a kormányra, Mikolt pedig ráült (pedig soha ezelőtt nem akarta úgy igazán kipróbálni) és addig gyakorolt, míg egy negyed óra múlva hangosan kiabálta örömében:
- Nézd Hanna, nééézd, megtanultam futni!
:):)
Aztóta a ragasztószalag helyett szép piros műanyag kötés van a kormányon, nagyon jól néz ki az új külső.
Hannára is rettentő büszke vagyok, mert bár az új biciklivel csak limitált körmennyiséget enged Mikoltnak tekerni (mondjuk szerintem ez is igazán szép tőle), a futóbringát minden fenntartás nélkül engedte birtokon kívülre. Pedig itt is elkövettünk egy bakit... vele nem egyeztettünk a tulajdonos váltásról.
Azért a kölcsönzőben Mikoltnak eszébe jutott, hogy mégiscsak a pedálos az igazi... :) de mert láttam ma futózni, igazat adtam Daninak, neki még nem kell.
A Húsvétról
Pl., hogy mennyire más egy olyan országban, ahol nem a kereszténység az alap, vagyis ezt a napot nem jegyzik... sőt a nyuszikon kívül semmi sem utal arra, hogy valami történik egy másik kultúrkörben.
Nincs sonka, nincs szabadnap, nincsenek szimbólumok, amik emlékeztetnének, segítenének a készülődésben.
Egészen addig, míg Hanna fel nem tette a kérdést... a Jézuska már meghalt?
Nem beszéltem neki még sosem erről, a gyerekek a mifajta templomokat szorosan a karácsonyhoz, vagyis leginkább Jézus születéséhez kötik... ha harangoztak, mindig az volt a felvetésük, hogy megszületett a Jézuska.
Aztán szombaton, a semmiből érkezett Hanna kérdése. Egészen mellbevágó volt, mert dacára annak, hogy mostanában a halál foglalkoztatja, és beszélgetünk is róla gyakran, erre egyáltalán nem számítottam.
És ebben az ismeretlen szimbólumokkal teli, nagyon más világban hirtelen meg kellett állnom, és el kellett gondolkodnom a Húsvét jelentésén.
Akkor, ott átfordult a készülődés valami élőbe, és nagyon hálás voltam Hannának, mert bár fogalmam sem volt, hogy hogyan és mennyit meséljek el neki arról, amit gondolok, hiszek, rettenetesen sokat adott.
Végül ma egy jópár képet kaptam otthonról, locsolásról, tojáspatkolásról, piétáról... és megérintett.
Milyen nagyon izgalmas dolog ez, hogy vajon tudjuk-e értékelni azt, amink van, akkor, amikor van, és amikor úgy hisszük, hogy tudjuk?...
Az idei Húsvét ajándéka ennyi: úton vagyunk önmagunk felé...
Kívánhaték-e mást?
Amikor azt állítom, hogy esik...
Sajnos ahogy én megnéztem, nem hallani igazán a dörgést (bár jól felhangosítva talán igen...), de amikor halkabban zúdul alá a víz, az az...
Természetesen a gyerekek ma is sikítva ébredtek. Hát így kérjen az ember :):)
Holnapra talán lesz film is...
No kivártam...
Kis komment. A víz a szomszéd ház előtetőjéről ömlik, ebből lehet következtetni a mennyiségre... A villanások pedig villámlások. Életemben nem volt még ilyen sok, ilyen durva és ilyen hangos esőélményem. :)
És akkor most újra kérnék... :)
2011. április 23., szombat
Kérnék
Lehetne mondjuk a nappali 34 fok helyett csak 28?
És lehetne, hogy a napok óta rutinszerűen az alvásidő első fél óráját követően érkező 100 darab mennydörgés mondjuk fél három helyett ötkor legyen?
Nagyon fontos volna...
2011. április 22., péntek
Éjjeli
Örömmel tette. És nagyon büszke volt magára, hogy sikerült is.
Igy történt, hogy a minap pelus nélkül ment aludni, és reggel vigyorogva, grimaszolva mondogatta: - Mama, pejus néjküj ajuttam. :):)
Ma minden esetre kapott pelenkát... talán nem vagyok elég bátor...
Áront Dani altatja. Nagyon kevés kivétellel kellek, ráadásul sikerült egy kicsit előrébb tornászni a fektetést is, így volt már olyan esténk is, amikor Áron már 10kor aludt. Ezzel párhuzamosan a lányok is...
De a lényeg, hogy a foga miatt elég rendszertelenül és sokszor ébredt éjjel, majd megtaláltam a Vibrucol kúpot. És bár nem szeretnék messzemenő következtetést levonni, tény, hogy megtörtént az első, igazi, teljes átalvás.
Egyszer...
Mert másnap nem kapott kúpot, és nem is aludt jól. Aztán igen, és akkor meg igen, és ez így ment...
A tegnapi éjjel katasztrófa volt, kúp nélküli is, ma nem kockáztatunk.
Az az átaludt nagyon jólesett.
Hangolódás... a húsvétra, a tavaszra
Hogy szépen lassan, de mégiscsak megérkezem ebbe a világba (hogy aztán újra elrugaszkodjak, és nekilássak felépiteni egy következőt...), abból is látszik, hogy mig a karácsonyi készülődés javarészt elmaradt, a tavaszt már a farsangi időszakkal kezdődően tudatosan vártuk, napról napra születtek az alkotások, pedig nagyon messze vagyunk ezektől az ünnepektől... sajnos.
A gyerekek a távolság, és a kézzelfoghatóság hiánya ellenére is sokat kérdeznek, és nagyon igénylik, hogy beszélgessünk, meséljünk, tanuljunk éneket, mondókát, verset, alkossunk sok közöset a magyar hagyományokból.
Igy lett szines papirfüzér márciusban az ajtónkon, és mostanában egy csomó olyasmi is, amit nem szeretnék elárulni, mert ajándék lesz... nem is sokára.
A húsvét pedig mindenek felett kiemelkedően fontos szerepet játszik a hétköznapjainkban, aminek egyik eleme az a várakozás, ami nekem teljesen új... Hanna elég nagy már ahhoz, hogy érezze az idő múlását, az alkalom közeledését. Nagyon szeretem, ahogyan beengedi az információkat, átmossa magán, és kérdez.
Hogy virágvasárnapra nem készültünk el a barkaágakkal, csak azon múlt, hogy nagyon elfáradtam... Mert ha Hanna tehette volna, már régen itt diszelegne ez a kis közös alkotás. Ő maga festette volna a tojásokat, mint ahogyan kitartóan segédkezett a mai napon. Előbb Petinek kifújni, majd nekem, előkésziteni és végül megalkotni... Bár nem barka, és nem is él, Hanna szerint nagyon szép lett.
2011. április 21., csütörtök
Egyedül
Peti elutazott Szingapúrba, kivittük a vonathoz, aztán integettünk is neki, én pedig egy cseppet megszeppenve jöttem hazafelé, abban a tudatban, hogy Dani ma este kimenőt kapott, ha nem is egész éjjelre, de fektetésig mindenképpen.
Vagyis egyedül kell megtöltenem értelmes dolgokkal a szieszta utáni négy-öt órácskát, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek innen tűnik... mármint túl rajta.
A legnagyobb kihívás most az, hogy nem mozgok valami fergetegesen... és akkor egy cseppet sem túloztam. Elég bosszantó, hiszen külön tervet kell megalkotnom arra az esetre, ha valami leesik, kicsöpög, összetörik... Mikolt pedig nem a legempatikusabb az asztalnál... a hangyák viszont ellepnek bennünket, valahányszor ottmarad egy aprócska morzsa. És tényleg nem a kényszerességem mondatja ezt, hanem így van.
A második számú nehezítés, hogy rettentő meleg van, vagy esik. Igy korlátozottak a kimenetel lehetőségei, pedig három óra bentlét után a hangerő, az egymás iránti meg nem értés érzékelhetően megsokszorozódik, csakúgy, mint a balesetveszélyes akciók száma. Tegnap pl. megtanították a lányok Áron arra, hogy a kanapéról ugráljon le. Egy 16 hónapos vajon hogyan teszi ezt?...
Elérkezett a délután hat óra, és kezdtek szétesni... És hiába dörgött, meg morgott, ki kellett vinnem őket. Örök hálával tartozom Hannának, aki nemcsak hogy kitalálta, hogy a kis babakocsiját szeretné tolni, hanem mikor meglátta Áron toporgó boldogságát a kiskocsi láttán, önként felajánlotta neki, hogy tolja ő, maga pedig a nagy kocsit tologatta... nekem nem maradt más, mint irányítani őket a megfelelő irányba. Mikolt is tolt, neki kellett egy baba is, amit végül önállóan oldott meg... teljesen meglepő módon visszament a házba és hozott egyet... hiszti nélkül.
És hogy ebből miért lett poszt?
Mert a két kicsi végig sétált, Hanna végig hagyta Áronnak, hogy tolja a kocsiját, mert mielőtt visszafordultunk volna, találtak egy fát, amiről a termések épp lepotyogtak, és ezeket dobálták a csatorna rácsai közé, majd mikor észrevetettek egy csigát, mindhárman köréguggoltak, úgy csodálták. Semmi dolgom nem volt...
Néztem őket. Áron majdnem akkora, mint Mimi. :) Hanna varázsolt egy pálcával, és közben a csigák étkezési szokásairól faggatott.
Idővel szóltam, forduljunk vissza.
Egy hang nélkül jöttek.
Út közben Mikolt beült a babakocsiba, Hanna pedig megkapta végre a saját kis játékát.
Áron az utolsó 10 méteren kéreckedett fel, már akkor, amikor Hanna épp Mikoltot tolta és megállt a járda végén.
Vajon tényleg érzik rajtam, hogy ha egyedül vagyok, akkor minden elvárást elengedve csak élvezem a velük töltött időt?
Passz... ha igen, akkor jó volna mindig így lenni...
Szerettem ezt az estét. :)
Lelle pocok a 28. héten
És mégsem tudom elképzelni. Még most sem, amikor már nem csak egy hullámzás, hanem egy tökéletes, gyönyörű kép is.
És bár tudom, egyikük sem olyan volt, amikor megszületett, mint azon a sárga képen, nekem fontos, hogy mielőtt kibújnak, láthassam őket. Mert ezzel elkezdődik valami misztérium, a kötődésé, az érzésé, hogy éppen ő az.
Lelle esetében pedig sokszorosan szükségem volt a bizonyosságra, hogy tudjam, mindene rendben van, hiszen minden lehetséges alkalommal nemet mondtunk a vizsgálatokra. Éreztem, hogy jól döntöttem akkor is, amikor nem kértem a választható macerálásokat, most mégis nagyon megnyugtató volt, hogy egy olyan orvos vizsgálja végig, akinek ez a szakmája. És csak annyit tudott mondani, hogy tökéletes.
Még sosem láttam ilyen profi felszerelést, fantasztikusan jó élmény volt. Az orvos minden apró szervet végignézett, miközben Lelle folyamatosan igyekezett kitérni. A sok mocorgás ellenére sikerült megmutatnia mindent, amit csak lehetett, és végül még azt is, hogy valóban kislány. :) Nagyon nagyon megnyugodtam, nagyon kellett ez a mai ajándék ahhoz, hogy elkezdhessek felkészülni az érkezésére.
Talán sosem vártam még ennyire, hogy újra szülessen egy kisbabánk, és még egyszer sem voltam benne annyira biztos, mint most, hogy ez a világon a legszebb közös alkotás. Vágyom rá, hogy a kezemben tarthassam, hogy a szemébe nézhessek, hogy Danival közösen megélhessük ezt a csodát.
Csak néztem ahogyan dolgozik a tökéletes kis sziv, és mint mindig, most is egészen felfoghatatlan volt, hogy ez belőlünk lett. Egész délután vártam, hogy újra láthassam, míg végül csak késő este jutott rá lehetőség. Azóta pedig csak nézem, miközben odabenn a kis buksi tulajdonosa folyamatosan jelzi, velünk van.
Mennyire szép ez, hogy lehet négyet is határtalanul szeretni...
2011. április 18., hétfő
Mind itthon
Bár sokat javult az egészségügyi helyzet, ma a biztonság kedvéért még nem mentek a lányok oviba. Folyik az orruk rendesen, és tüsszögnek folyamatosan.
Áron jóval szebben köhög, nap közben szinte nem is hallani. (a történethez még hozzátartozik, hogy tegnap mindet elküldtem Danival az ügyeletre, hogy hallgassák meg őket. Nem a mi orvosunk volt, de ha ez a mostani lenne az állandó, akkor valószínűleg nagy bajban volnék, mert sem nem szimpatikus, sem nem jó orvos... szerintem. Nos Daninak, aki az influenza tüneteit produkálta négy féle gyógyszert írt, köztük antibiotikumot is, a lányoknak pedig a megfázásukra valamit... Áron meghallgatta (miután mindet kiküldte, hogy túl sok a három gyerek a rendelőben egyszerre... ), és azt mondta, vigyük be a kórházba, mert neki ez nem tetszik. Jól rámijesztett, de ösztönösen tudtam, hogy nagy baj nem lehet, mégis jobbnak láttam alvásidőben elvinni.
Szegénykém természetesen elaludt út közben, nagyjából 20 percet pihent is, majd a kórházban felébresztették, megmérték (10 600 gramm), és jött egy orvos, aki megkérdezte, be akarunk-e feküdni. Dehogy akarunk... akkor minek vagyunk itt? Mert beküldtek... Meghallgatta, majd hazaküldött. Bízom magukban, menjenek haza.
Hazajöttünk... És most mind itthon vannak, ami némileg ugyan fárasztóbb, mint amikor csak Áronnal vagyunk, bár Áron jelentős hangulatjavuláson esett át, hogy vannak körülötte gyerekek. :) Rátalált egy újabb hangra, amit a sírás helyett produkál, höhög, közben nagyon keserves arcot vág. Jobb. :)
Délben voltunk kint, mind motorral akart jönni. Áron tempója leginkább a mindent megnézünk szemlélődésre alkalmas, de cseppet sem bánom, hogy nem kell utánarohanni... Még.
2011. április 17., vasárnap
Vannak tökéletes napok
Amikor olyan dolgokat látunk, olyan helyeken vagyunk, olyan emberekkel beszélünk, amik és akik számukra észrevétlenül, számunkra pedig megköszönhetetlenül sokat adnak.
A múlt héten, Dani egy rosszabb kedvű hajnalon programot keresett a közelben. Rátalált egy helyre, és miután megnéztem, úgy éreztem, most azonnal oda kell mennem, látnom kell, hogy csak a képeken olyan amilyen, vagy a valóságban is.
A hely a Gentingtől kicsit tovább, de ugyanazokon a hegyeken épült, tőlünk nagyjából háromnegyed óra autózásnyira. Berjaya Hills a hegycsoport neve, az út hosszan kanyarog, a már ismerős pálmafás, ősbuja dzsungelen keresztül, majd megérkezik előbb egy lovardához, majd egy elágazásnál egy buddhista szentély felé is le lehet kanyarodni, de ha továbbra is követjük az utat, akkor először egy kis farmhoz érünk, ahol nyuszikat lehet simogatni, és vannak kecskék, és egy csöpp játszótér is.
Ha még tovább haladunk, akkor felnőttönként 12 ringitért megnézhetünk egy Japán kertet, amiben egy kis kávézó is helyet kapott, amolyan valódi Japán építészetű, vagy végül megérkezhetünk ide:
Áron eközben békésen szunyókált az autóban.
És mert a gyerekek nem sokat aludtak, ezen a napon egy órával korábban kerültek ágyba.
Vírus
Hanna a múlt héten csütörtökön kezdett valami nagyon minimális orrfolyással, fel sem vettem, annyira nem volt számottevő. Kapott vitamint, meg schüsler sót, és úgy tűnt, ennyi elég is. Tegnap nagyon nagyot kirándultunk, semmi jele nem volt annak, hogy mára mindenki (Petit leszámítva, aki csütörtökön Szingapúrba utazik... így aztán nagyon drukkolok neki, hogy ezúttal ő maradjon ki a sorból...), mondom MINDENKI lerobbant.
Mikoltnak csak szimplán nagyon folyik az orra, amúgy egy békességes tünemény (neki kifejezetten jót tett a dolog) Hanna nyűgös is és folyamatos figyelmet igényelne... Áron éjjel ismét kruppos köhögést produkált, Danival kettőig felváltva ringattuk, mert ha megállt vele a világ, kiakadt, ami némileg felerősíti a köhögését. Kapott Nurophent, Stodalt, Hepart, majd egy Vibrucolt is, és előkerestem Cili levelét, amiben a köhögős mix van, abból végül már csak reggel kapott, mert kettőkor kidőlt, és reggelig aludt. Most sokkal jobb a helyzet, folyik az orra, de szépen fújja, és néha köhhint, ami nem túl szép, de nem is kapok tőle szívrohamot...
Daninak és nekem mindenünk fáj... Ő kicsit nehezebben viseli, bosszankodik, hogy megint ugyanaz, pedig már milyen erősnek kellene lennünk... Úgy tűnik, néhányszor át kell esnünk a "gyerekbetegségeken".
Azt már le sem írom, mikre gondolok még, mint következő fokozat... :)
2011. április 15., péntek
Gondoltam szólok
Nos, ahogy kinyílt a kiskapu, a következő látvány fogadott.
A kiskapunk előtti, korábban igencsak elhanyagolt, esők után meglehetősen sáros területet épp egy ember kövezte... mellett egy őr, csak hogy biztonságban legyen... :):) (ez is annyira jellemző, bármikor, ha bármi történik, egy őr biztosan felügyeli...). Sajnos azt a kis idillt nem tudtam lefényképezni, ezt viszont igen :)
Áron a 16 hónapos
Eddig dömpernek becéztem magamban Ájit, mostanra kétség kívül buldózer lett belőle. Angyalarccal rombol, mindent szétszed, egy óvatlan félrenézés, és biztosan történik valami vissza nem fordítható. Ha valaki azt merné állítani, hogy nincs különbség a fiúk és a lányok között, annak azt tudnám javasolni, töltsön el egy napot Áronunkkal, majd egyet Mikolttal (aki amúgy nem az az igazi rózsaszín csendes királylány... és mégis lány...), majd azután beszélgessünk. :) Természetesen egy percre sem adnám semmiért ezt a kisfiút, de sokszor nagyon a határán táncol a türelmemnek, és mert egy kisfiú nekem nem rutin, az eszközeimet kevésnek, hatékonytalannak érzem vele kapcsolatban.
Nem használ a kérés, az elterelés, sem a csere lehetősége. Nem is érdekli igazán, hogy mit mondok, határozott elképzelése van a felfedezésre váró világról, és meggyőzhetetlen. Mondjuk arról, hogy az asztal teteje nem arra való, hogy napjában ezerszer másszon fel rá, a csap nem arra, hogy minden pillanatban kinyissa, és a fa babakocsival nem a legjobb ötlet teljes erővel a teraszajtónak száguldani, hiszen az üvegből van. Sőt az sem vicces, hogy csíp, hogy üt... engem, vagy a lányokat...
Rohangálok utána, igyekszem lekötni az energiáit, és sokszor látom rajta, hogy a tér, és mozgásigénye jóval a meghatározott kereteken kívül volna. Unatkozik, és a benti játékok egy cseppet sem kötik le. Tudom, hogy ebben a korban már illene egy
mesét végighallgatni, de azt látom, most éppen nem ez a legfontosabb neki, bár ha egy kicsit elfárad, akkor szívesen hallgat meg egy rövidebb mesét.
Ha végre kiszabadulunk, akkor sokkal jobb a helyzet, de nem lehetünk kint egész nap sajnos (pedig ha tehetné, folyton menne, hozza a cipőjét, mutat az ajtóra, egy kis csavargó), egyfelől a meleg miatt, másfelől, mert egy csomó dolgot meg kell csinálnom akkor is, ha épp ébren van. Például egyáltalán nem viseli el, ha főzök. A lányok szívesen pakolgattak, vagy ültek egy magas széken, és ha a kezükbe adtam valamit, répát, könyvet, edényt... azzal elfoglalták magukat. Áron ezzel szemben, hacsak meglát a konyhában, rohan, kiabál, rángat, lökdös, csak akkor nem, ha felveszem...
Ezzel együtt persze nagyon szeretem nézni az önállósodási folyamatot, vagy nevezzük inkább öntudat kialakulásnak. Rettentő édes, ahogy mindent utánoz, arcokat vág, amiket tőlünk is lát, ezeket összekapcsolja hangulatokkal, eseményekkel. A kedvencem a szemöldökráncolás. Képes megsértődni, nagyon... ilyenkor aztán rám emeli a kék szemeit, összevonja őket, büntet. Ha más is képbe kerül, arra ragyog, majd ha meglát, újra ráncol. Elképesztő. :)
Gyakorlatilag nincs terület, ami az elmúlt egy hónapban ne változott volna gyökeresen, és ezt lekövetni finoman szólva fárasztó. Nincsenek meg a rutinok, olyan most, mintha egy újszülöttel élnénk, akit épp most kezdünk el megismerni. Az eddig jólevő húsgolyó mostanában van, hogy egyáltalán nem eszik. Sőt, még a székébe sem hajlandó beülni. Tegnap az ebédnél csak Peti kezében maradt meg, állva, én pedig egy ideig úgy etettem, hogy álltam mellettük. Ha ő lenne az egyetlen, akinek ebédet kell adnom, kitartóbb lennék, de a lányoknak is adnom kellett és közeledett az alvásidő is. Talán nem vagyok elég következetes, de ebben a helyzetben nem tudok az lenni. Fontosabb, hogy egyen, és pihenjen, mint hogy hogyan és hol...
Az alvása is teljesen megváltozott. Délután sokszor magától alszik el, néha az etetőszékben :):) de egy héten egyszer biztosan kiabálással kerülünk ágyba, és hiába vagyok mellette, hergeli magát, bár látszik, hogy leesik a feje a fáradtságtól. Küzd, mert küzdeni öröm. Hogy miért, vagy mi ellen, mindegy, csak küzdhessen.
Az éjszakai alvások katasztrofálisakká váltak. Illetve kétszer egy héten úgy alszik, mint egy kisangyal, egyszer adok neki inni a kiságyában, és már alszik is vissza és reggelig nem is hallok felőle. A többi napokon viszont nemcsak hogy szopizni vágyik, de valamikor kettő tájékán megébred, és onnantól nyekereg. Nem hangos, csak éppen jelzi, hogy valami nem kerek. Olyan hangon ümmög, ami azt szokta jelezni, valamin változtassunk, de semmi sem jó. Ilyenkor nagyjából négyig vevő vagyok rá, hogy próbálkozzunk, utána már nincs erőm sem, türelmem sem általában. Dani vált, ringatja, lemennek, esznek, pelust cserélnek, de mindez szinte hasztalan, az egyetlen dolog, amit történik, hogy elfárad, megunja... fogalmam sincs, és kidől. Hogy ezt meddig fogjuk bírni, nem tudom, és egyelőre a megoldást sem látom. Volt már arra is példa, hogy én átmentem a lányokhoz, Daninak pedig sikerült fél óra alatt visszaaltatni, de volt olyan is, hogy semmi sem vezetett eredményre. Nagy változás, hogy volt már három olyan este is, amikor Dani altatta, és nem kért engem. Ez pedig nagyon nagy dolog...
Jön a foga, de ezt nem szeretem minden nehezebb pillanatunkra ráhúzni. Kétségtelen, hogy szenved tőle, és nagyon várom, hogy kibújjon végre, meglátjuk, mennyiben változnak majd a hangulatok (az elmúlt három hétben minden nap egész nap sírdogál... tényleg egész nap, reggel ébredés után három perccel már sír, és vannak 10 percnyi szünetek, ha épp valami nagyon érdekes történik mondjuk. Dani nem hitte el, de ma ő is meggyőződött róla, olyan, mint egy újszülött... szegény, nagyon sajnálom, ugyanakkor embertpróbáló is egyben)... Valószínűleg egy hatalmas fejlődési ugrás kellős közepén tart, ami mind a mozgását, mind a kognitív képességeit jelentősen meglódította, és egyszerűen nem tud még alkalmazkodni ehhez a rengeteg minőségi változáshoz.
Beszélni próbál, de legalábbis elképesztően hatékonyan kommunikál. Mindenkinek integet, mindenkihez odamegy, barátkozik. Az első szavai közé beférkőzött egy angol is, gondolom Devi hatására, aki minden alkalommal, ha nálunk van, kiviszi, és madarakat néznek. Áron pedig mondja, bö.
A madarakról jut eszembe az egyik legfontosabb új. Fél. Fél a madaraktól, a látványuktól is, de a hangjuktól még inkább, tényleg elég zajosak tudnak lenni.... viszont Áron reakciója olyan heves, hogy sokszor meg is ijeszt vele. A szemöldök ráncolás után csimpaszkodik és sokszor zokog... És nem csak a madarakra, hanem a sötétre, a telefoncsörgésre, de a múltkor arra is így reagált, amikor Mikolt két helységgel odébbról kikiabált: kész vagyoook... Áron majdnem kiugrott ez etetőszékéből. Nehéz ezzel mit kezdenem, igyekszem megnyugtatni, a madarakat mindig elintegetjük, elmondom neki, hogy elmennek, nem tudnak bejönni, és ez sokszor használ is.
Valamiféle szeparációs szorongásra tudok csak gondolni, hiszen a félelemmel egyidőben ismét szorosabbra fogta a fizikai kapcsolatunkat, igazából egész nap a kezemben lenne... Én meg nem bírom már el... rengeteg mindennel próbálkoztam már, mostanra ott tartunk, hogy megértette, és elfogadta, hogy a kezemet fogni is pont olyan jó, mint rajtam lenni. Olyan nagyon édes, ahogy nyújtja a kis kezét, és el nem engedi az enyémet. Akkor sem, ha épp szükségem volna mind a kettőre. Bánatos arccal néz fel rám, hogy miért akarom elvenni tőle. :)
Karika lábacskák... azt hiszem kell majd egy gyógyszandál... bár sokat javult a lába, de még mindig nagyon befelé dől. Most volna jó Kornél... vagy Angéla.
A legnagyobb változás a mozgásban a vízhez való viszonya. Ez alatt az egy hónap alatt eljutottunk odáig, hogy karúszóval egyedül lehet hagyni a vízben. Lebeg, gyakorolja, hogy a lábát a víz felszínére emelje. Kimászik a létrán egyedül, majd gurgulázó kacagással beveti magát a mély vízbe. Elsüllyed, amikor feljön kiköpi a vizet, és úszik a létrához. Ezerszer. Nekem meg dagad a mellem, olyan ügyes. Érti, hogy ne nyeljen, érti, hogy jöjjön a szélére... Talán ez egyetlen olyan hely a medence, ahol a három gyerekünkre elég csak szemmel figyelnünk, miközben mind azt csinálhatják, amit szeretnének.
Kisfilm...
1. Áron fújja a vizet... hogy berreg? Naná... így a legegyszerűbb...
2. Hanna és Áron, Áron mondja: Hann, a háttérben Mikolt reklamál :)
Igyekszem majd jobb minőségben is feltenni...
Számokban... 11 kiló és 84 centi, 10 foga van, és még tejfölszőkébb, és barnább bőrű, mint egy hónapja. :) Nagy és erős, és amikor épp alszik, vagy csendben van, akkor egy igazi tündér. :):)
2011. április 14., csütörtök
A nap híre
Játszott, uzsonnázott, végül amikor el akartunk indulni sétálni, a bejárati ajtó helyett elindult felfelé a lépcsőn... hogy keressen magának egy bugyit.
?
A kis fürdőben a wc mellé pisilt... Bugyiban.
Azért mindez nagyon biztató.
2011. április 13., szerda
Alakulnak az ovis dolgok
Hanna minden nap valami új nótával tér haza... Van közte olyan is, amit még soha életemben nem hallottam, de felfedezhető az angol szöveg ahogy énekli, és ez nagyon nagy öröm nekem is, Daninak is. :) Mikolt pedig mindent utánoz, sokszor ketten dalolásznak. A tegnapi repertoár része volt az az ének, ami alatt sorba állnak, és vonulnak, pl. reggelihez, ebédelni, udvarra. Nem fogom tudni hirtelen reprodukálni, de igyekszem felvenni a napokban, mert nagyon kedves, és nagyon szépen fújják.
Itt egyébként nem kettesével állnak sorba, hanem egymás mögé rendeződnek, és fogják egymás vállát. Tetszik, mert ebben a felállásban nincs is lehetőségük kóricálni, nem szakadoznak, és nagyon mókás, ahogy a nagy gimis ballagókra emlékeztet ez a sok kis mazsola. Tegnap be is mutatták, hogyan kell csinálni, Mikolt vonult hátul, közben nagyokat kacagtak. Jó volt látni, hogy van valami, ami már kézzelfoghatóan az ovis életük része, és élvezik is, tudják is. Nem is beszélve arról, hogy mindez azt bizonyítja, sokat énekelnek, és ez egy új szín, nagyon megnyugtató.
Ma beszéltem auntie Julieval, azt mesélte, hogy Mikolt sokszor megy a maga útján, barátkozik, Hanna pedig hagyja. Ez hatalmas lépés, azt jelzi, hogy Hanna kezdi megtalálni a helyét, el tudja engedni a testvérét, és elég, ha tudhatják, egymás közelében vannak. Természetesen Mikolt mindenre, amit Hanna csinál nyitott, így a nagyoknak való feladatokat is elkéri, nekilát, és a maga szintjén teljesíti is, pl. firkálgat a számos lapra. :) Emellett már rendesen pisil is, ez is nagyon jó hír.
A minap, mikor értük mentem, még éppen ebédeltek, Mikolt egymaga ült a kisasztalnál, nem vett észre, én pedig álltam, és néztem, ahogy lapátolja a levesét, azzal a nagyon Mikoltos, minden falatban energia móddal, ahogy itthon is szokott, csak annyi volt a különbség, hogy az oviban nagyon figyelt az evésre, semmi más nem érdekelte. Nagyon szeretem őket így, egy kicsit kívülről is látni.
Hanna közben a közös térben játszott, az "ádáz" Ninával, aki most egy cseppet sem volt durva, sőt. Egy nagy szivacslejtőn üldögéltek Yohana, Nina, meg Hanna, és Oliver tolta őket. Jó volt látni, hogy alakulnak a kapcsolatok is a gyerekek között, és Peti elmondása szerint a mieink sem bánnak kesztyűs kézzel Ninával... lehet, hogy ez is használt, bár tény, hogy jobban esne azt hallanom, hogy szépen játszanak, finoman beszélnek egymással. Remélem, ahogy a nyelv még inkább eszköze lesz Hannának, nem fogja folyton azt gondolni, ha valaki szól hozzá, az rosszat jelent. Nina egyébként igazán kedveli Hannát, számon tartja, és amikor elbúcsúznak, megölelik egymást. :) Édesek.
Auntie June helyett auntie Sue érkezett, aki épp olyan csendes, és mosolygós, mint auntie June volt, és a kis konfliktusuk ellenére azt hiszem Hanna kedveli őt is. A múlt héten csináltunk neki egy szivecskét gyöngyből, amit pénteken, amikor a lányok nem mennek oviba, feltétlenül be kellett vinnünk neki. Mikolt nem nyilatkozik az érzelmi életéről, ő azt hiszem mindenkit elfogad, és senkivel sem törődik túlságosan. :) Önmaga odabennt is, és ez nagyon jó így.
Péntekre rendesen elfáradnak, ezek a napok mindig nagyon sok hisztivel és kiabálással tarkítottak, hiába alhatnak többet, látom rajtuk, hogy dolgozzák a heti eseményeket. A medencés csütörtök miatt mennek négyszer, a hétfőt kihagyhatnánk, de vasárnap már kérdezik, hogy mikor lesz újra ovi. Igy aztán szokjuk, ők meg edződnek.
Összességében azt hiszem, hogy szépen változnak ők is, mi is, meg az óvónők is a mi hatásunkra. Még mindig nagyon fáj a szívem a nemzetközi iskola miatt, és bár a regisztrációs díjat felére csökkentették, a két gyerekre még így is 600 ezer forint volna, csak az, hogy beírják a nevüket a névsorba... ez pedig enyhén szólva is rengeteg. Belátom, ezt elrontottuk, hiszen a fizetési alku tárgya kellett volna, hogy legyen, de akkor nem tűnt ennyire fontosnak, most pedig ez a tanulópénz... Talán jövőre, vagy legközelebb... vagy majd együtt élünk a tudattal, hogy mi nem tartozunk oda. A bőrömön érezni pedig elég rossz, sajnos van egy család, akiket nagyon megkedveltünk, és átviszik a gyerekeket... ők pl. nagyon fognak hiányozni.
2011. április 12., kedd
Történetek a crocsról meg a cusomer service-ről... avagy novella a fogyasztóvédelemről Malajziában
A legpraktikusabb viselet ezen a vidéken a crocs.
Hiszen nem izzad bele a láb, nagyon könnyű, esőben is kitűnő, vizezni is lehet benne... és még sorolhatnám. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor egyéb lábbeli volt a gyerekeken, akkor is csak ezért, mert vagy hűvösebbe mentünk, vagy ők akartak flancolni a bőrszandállal. :)
Áron első igazi cipője is ilyen volt, egy négyes méretű, ami nagyjából 19esnek felel meg odahaza, bár ő többnyire akkortájt még mezítláb járt, mint ahogy még mindig ez a jellemzőbb. (ebben szerepe van angélának is, aki úgy engedett el bennünket, hogy másfél éves koráig ne is legyen rajta cipő... így is látom, hogy kell majd a gyógy...) Ezt aztán nagyon hamar ki is nőtte, december közepén a mamám vett neki karácsonyra egy újat, egy olyat, aminek az elején egy kis cápa van. Vidám, és színes is, mégis fiús... nagyon örültem neki, Áron is lelkesedett volna, ha tudja, miért is. :) Viszont nagyon hamar megtanulta, hogy az az ő cipője... minthogy nem is volt neki másik, nem volt nehéz a dolga. :)
Csakhogy a cápa ragasztva van. Rendeltetés szerű használat mellett is megvan ennek a hátulütője, idővel a ragacs elengedett. Előbb az egyikről jött le teljesen, majd a másikról is. Én meg bosszankodtam, hiszen alig hordta három hónapot. A fiúk csak mosolyogtak rajtam, de nekem nem tetszett a dolog. A számla természetesen magyarországon anyukámnál, már ha ez számított volna bármit is az eddigiekben, itt ugyanis olyan a rendszer, mint odahaza úgy a kilencvenes évek elején, a nagyobb áruházakban adnak számlát, de sokszor azt sem tudni, pontosan mi van rajta..., a kisebb helyeken pedig nincs számlaadás.
Hiába mosolyogtak, először a legközelebbi üzletbe mentem egyáltalán megkérdezni, hogy mit gondolnak a további ügymenetről. Kedvesen felajánlották, hogy megragasztják... Nem nagyon értették, hogy miért gondolom, hogy ezt ki kellene cserélni.
Idő közben megérkezett a számla is, és egy délutáni program keretében elrándultunk oda, ahol anno az üzlet köttetett. Az első eladó nagy szemeket meresztett, de felfogta, mit szeretnénk, aztán az akkor ügyeletes boltvezető, egy nagyon fiatal kisasszony az ázsiaiakra amúgy nem jellemző módon, de szinte vérig sértődött, hogy mit képzelek...:
1. már nincs ez a modell. 2. nincs garancia... csak 15 nap és csak vadi új cipőkre.
Kicsit felbosszantott a hozzáállás... vagyis nem kicsit, hanem nagyon, pláne, miután egy tizest adott az egyik alkalmazottnak, hogy szaladjon el és vegyen egy pillanatragasztót... ezt gondolta ugyanis megoldásnak, házi javítás... de mert áron kinőtte a cápást, vettem neki egy cipőt, a selejtet meg visszakértem.
Másnap írtam egy levelet a maláj crocs honlapján található ügyfélszolgálatnak. A levélben megemlítettem, hogy mindezt továbbítottam az usa anyavállalatnak is... Pár óra múlva érkezett a válasz, azzal, hogy egyfelől nagyon sajnálják, másfelől pedig vigyem a számlát, és vásároljam le a korábbi értékét valami olyanra, ami jó lesz Áronnak.
Nem mondom, hogy ezt vártam, de mondjuk csendben úgy gondoltam, hogy egy crocs mégsem engedheti meg magának, hogy bárhol a világon így működjön. A sztori befejezéseként...
10 nappal a levélváltás után sikerült eljutnom a boltba, ahol már tudták, miről van szó, és bár apróság, de a számla, amit a mamám küldött nem erről a cipőről készült (odahaza ebben a pillanatban küldek volna melegebb éghajlatra...)(mégiscsak van egy számítógépes nyilvántartás, mert egy pillanat alatt visszakeresték a jót...), az eladó hozzáállása nemhogy segítőkész, de maximálisan megértő, türelmes, és kooperatív is volt. Végül az egy cipőből lett két pár, egy Áronnak, egy Mikoltnak, a cápást pedig eltették.
Ami számomra ebben az egészben teljesen hihetetlen, az az, amekkora szakadék van aközött, ami a lánc alján, vagyis a boltban zajlik, és aközött, ahogyan a hightech, valódi customer service működik. Döbbenetes, hogy ha nem írok levelet, akkor simán el kellett volna fogadnom, hogy itt semmi nem véd engem, a vásárlót. Így jártam... volna. Így meg ugyanazok, felsőbb utasításra a megszokott kedves arccal szolgáltak ki, pedig nem is volt hibátlan az akcióm... Welcome to Asia.
Áron az úr
Babakocsiba ült, Peti meg tolta körbe körbe a parkban. Ennek az új babakocsinak két nagy előnye van a maclarenekkel szemben, magasabban van az ülőrész és van karfája is. Vagyis sokkal jobb a kilátás, és még kapaszkodni is lehet. A kombináció pedig egyfajta fenségességet kölcsönöz a bentülőnek. :)
Kis császárunk, miután megfordíttatta a menetirányt, és szembe haladt a forgalommal, bárkit meglátott, magasba lendítette a kezét, és addig fixálta az illetőt, míg az észre nem vette, és vissza nem köszönt neki. Amint megtörtént az üdvözlés, hanyag eleganciával fordította el a fejét, és már kereste is a következő arrajárót. :)
A kép nem friss, de a mozdulat, az arc, meg a ragyogás ugyanilyen... :):) Én is visszaintegetnék... :):)
2011. április 11., hétfő
Szerepcsere
Áronnak jön a foga... Egy hatalmas gumó van a szájában, egészen hihetetlen, hogy ebből valaha fog is lesz, de már most úgy fáj neki, hogy alig bír magával. Az idő nagy részét kiabálva tölti, és csak kézben marad meg, akkor is csak úgy, hogy áll vele valaki. Zömmel ő dönt, hogy ki legyen a valaki, ha a fiúk is itthon vannak, akkor szélesebb a paletta. Enne, vagyis nem tudom, hogy enne-e, a szájába veszi a falatot, majd a második után keserves ábrázattal kiköpi... Szegénykém, nagyon szenved, ezek az őrlők ilyenek, a többivel ennyit nem küszködött.
Tegnap este a szokásos rutin szerint Dani a lányokkal maradt bent, miközben én Áront vittem el aludni. De Áronnak semmi sem kellett, sőt, az ágyban sem maradt meg. Felállt, rámcsimpaszkodott, és mutogatott kifelé. Kimentünk, leültem vele a fotelban. Kisvártatva megjelent Dani, mire Áron kiugrott a kezemből, és Dani felé nyújtotta a két kezét, közben reklamált. Hiába szerettem volna idővel elvinni aludni, nem akart hallani sem róla, hogy lejöjjön Daniról.
Így aztán én bementem a lányokhoz, Dani meg Áronnal maradt. Hanna azt kérte, üljek le egy kicsit a kuckóban... Lefeküdtem. Csend volt, Mikolt egyszer kinézett a kiságyból, Hanna is ellenőrizte, ott vagyok-e még, aztán elaludtak. Csukott szemmel pihentem, élveztem, hogy senki sem rugdos, csipked. Majdnem 16 hónapja nem volt ilyen. :) Mikor már csak a lányok szuszogása hallatszott, kilebegtem a szobájukból, a mi ajtónk nyitva volt. Benéztem, Áron a kiságyában feküdt, aludt ő is. Miután magukra hagytam őket, instruálta Danit, hogy menjenek le a nappaliba, ahol három perc ringatás elég volt az álomba zuhanáshoz.
Nem volt még fél 11 sem. Megveregettük egymás vállát... aztán megnéztünk egy filmet közösen. :), majd hosszú idő óta először, egyszerre, és ugyanoda mentünk el lefeküdni.
Hullámzásaink
Nem véletlenül íródott az a múltkori bejegyzés. Azóta is tűnődöm, vajon kell-e, hogy megírjam ezt... De mert ez az életünk, azt gondolom, nem lenne teljes, ha kimaranda belőle bármi olyan, ami hatással van rám. Vagy ránk.
Voltak nálam is hullámok, az első rögtön a megérkezésünk után, aztán nem sokkal a beköltözés után egy újabb. Tudom, hogy nem könnyű váltanom, illetve hiába hozok meg egy döntést, a következmények sokszor túlnőnek rajtam, és a rendezgetésük hosszú időt vesz igénybe, miközben sokszor nem tudom elég lelkesen szemlélni a jelent.
Mióta utoljára volt minálunk betegség, az ív felfelé rajzolódik. Talán megszoktam amiben vagyok, talán sikerült elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni, de tény, hogy sokkal könnyedebben veszem ugyanazokat az akadályokat, amik eddig is voltak, bár a pocakosság miatt sokkal lassabban megy minden, és sokszor azt kívánom, bár lenne egy hangtompítóm, és egy fordítómasinám, ami a "nem, nem szabad, nem most..." szavaimat valamivé átformálná... vagy mondjuk még egy kis zacskó türelem valahol elrejtve...
Akinek most nehéz, ... az Dani. Sosem láttam még ennyire maga alatt, sosem volt még olyan, hogy napokig, hetekig gondterhelt, mosolytalan, elcsigázott lett volna. Tudom, hogy azok az elvárások, amik érkeztek felé az utóbbi időben, teljesen irreálisak, senki sem tud csodákat tenni, pláne nem egyedül, pláne nem egy kialakulatlan rendszerben, pláne nem egy más kultúrában ennyi idő alatt, gyakorlatilag segítség, segítők nélkül. Pedig vannak eredmények, és ezek zöme már rajta is múlt, a külső szemnek mégsem elég. (no persze, ha azonnal 40% növekedést várnak úgy, hogy közben azok, akik eddig dolgoztak, most mind a háttérbe vonulnak)
Hogy ezt ennyire magára is vette, annak is megvan az oka. Az elmúlt hetekben sosem pihente ki magát, és rettenetesen keveset foglalkozott magával, legyen az bármilyen olyan tevékenység, ami örömöt, töltést jelenthetett volna. Nem voltak külső kapaszkodók, és minimálisra csökkent a kívülről érkező megerősítés, vagy a ventillációs lehetőség is. Nekem könnyebb, bármennyire is sok áldozatot hozok én is a családért, amióta Hanna van, azóta gyakorlom, mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak. Az új közeg persze nekem is jelentett kihívást, de a felelősség ugyanaz, mint eddig, az eszközeimen csak valamennyit kellett finomhangolni, hogy működjenek, és bár mindig van új, amihez megint állítgatni kell, mégis egyszerűbb ez a képlet.
Kétségtelenül nem a legkönnyebb élethelyzetben váltottunk nagyon nagyot. Sokszor gondolokodom azon, vajon milyen volna csak kettesben útnak indulni, vagy csak egy pocakkal, vagy csak egy gyerekkel... stb., végigzongorázva az elmúlt öt év felállásait, és mindig arra jutok, amit Pepe mondott Daninak nem is olyan régen, hogy ha ki kellene találni valami piszok nehezet, akkor sem lehetne nagyobb fantáziája az álmodónak annál, mint amit mi teremtettünk magunk köré most. Tanulságos, és természetesen a mi döntéseink vezettek el idáig, ahogy innentől is szükségszerűen a saját döntéseink vezérfonalát követve kell haladunk.
Hogy megoldjuk-e, amivel most szembe kell néznünk? Praktikusan egyszerű, csak át kell csoportosítani a feladatokat időszakosan, hogy Daninak maradjon egy picivel több, amíg szükséges, ami azt jelenti, hogy kicsit több terhelés jut rám és Petire. Persze ez így jól hangzik, de ennek is megvan az ára. Kisebb, mintha minden maradna a régiben, de van. A gyerekekkel pedig természetesen nem lehet kompromisszumot kötni, ők érzik, hogy a Papából kevesebb jut, meg is találják a gyenge pontokat, ugyanakkor még jobban ragaszkodnak hozzá, mint korábban. Hogy ez meddig tartható, nem tudom, de már most látszik, hogy Daninak hasznára válik, hogy egy kicsit hozzájut önmagához, mi pedig egyelőre tesszük, ami tőlünk telik, és működünk. Tudom, hogy amint képes lesz rá, visszaveszi a részét. Vagy kiderül, hogy nem is kell... csak ne lenne olyan rövid az a 24 óra...
Ami ennél nehezebb, azok a szubjektív "apróságok", mint érzések, megélések, amik az esszenciát adják. Ezeken múlik, hogy merre indul az ember, milyen megoldásokat választ, milyen segítségeket keres, vagy hajlandó elfogadni. Mélyre kell ásni ehhez, mélyen meg kell élni mindazt, amiben benne vagyunk, ehhez pedig újra csak idő kell. Meg egy vezérfonal. Jelenleg egyik sem adott teljesen... Látom, hogy Dani keresi az utat, és ez nagyon jó, neki is, és nekem is. Nem a feladós fajta fából faragták egyikünket sem, és mindketten azt gondoljuk, ami nem öl meg, az erősít. Hát most meglátjuk. :) Mindenesetre mélyen lenni lehetőség, arra, hogy újradefiniálódjunk, hogy ismét elrendezzük a prioritás polcain a dolgainkat, és ez hálával tölt el. Még ebben az energiaszegény periódusunkban is...
A kilátástalanabb pillanatokban, amikor ellepnek bennünket a teendők, az akadályok nagyon nagyra nőnek, a lehetőségek pedig zsugorodni látszanak, mindig eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, ahonnan nem marad más, minthogy az ellenkezés helyett, az összeszorított arc helyett, a görcs helyett az elengedés (ami nem egyenlő a feladással) válik az egyetlen járható úttá. Ilyenkor kell elengedni azt az illúziót, hogy mindig, mindent mi irányítunk, hagyni, hogy a mélypontok valóban elkövetkezhessenek, és hinni benne, hogy a dinamika megmarad, a lent után szükségszerűen következik valami új, ha nem is feltétlenül minőségében jobb, de minőségében más.
Ez az én hitem... hogy a hullám, amire rátettem a tutajunkat, arra megy, amerre kell. Ha kapálózom, felborulok. Sokszor, kevésbé nagy tajtékok esetén elég a kezemmel piciket korrigálnom ahhoz, hogy irányban maradjon, de amikor nagyok a hullámok, nincs más megoldás, minthogy bízom benne, arra megy majd, amerre mennie kell. Még akkor is, ha az arcomba csapó, néha kellemetlenül maró sós, vagy hideg víz időszakosan meg is vakít, meg is rémít, meg is bénít. Akkor is, ha ezekben az időkben mindent, ami fontos volt, ki kell dobálnom. Még akkor is, ha közben halálfélelmem van... Mert biztos, hogy ezekben az ítéletidőkben is vannak, akik gondolnak rám, segítenek, úgy is, ha nem is tudják, hogy segítenek. Hiszen fordított helyzetben én is éppen ezt teszem. Én így imádkozom...
Most épp Daniért.
2011. április 8., péntek
Majdnem karácsony...
Mostanra kinőtték a cipőiket, vagyis a crocsaikat, az újakat már itt vettem. A lányok pedig nagyon ruhásak lettek, ebből volt kevés, így ebbe kellett egy kicsit befektetnem...
Az egyetlen gyerekünk, aki fejtörést okozott, az Lelle, hiszen az összes kisbabaruhát otthon hagytam, abban a hitben, hogy idén nyáron, ha hazamegyünk majd összeszedem őket, és elhozzuk. Másként alakult :) Végül volt még egy babakocsi is a sok kisruha mellé, aztán szépen gyűlt a listán a sor, hamár úgyis egy ekkora csomagot küldenek otthonról, akkor abban legyen benne minden, ami kimaradt, elfogyott és innen nem tudom pótolni.
Hosszas előkészítő munka után, ami valamikor decemberben kezdődött, végül nagyjából két hete útnak is indult enm is egy, hanem két nagy doboz. Hogy mennyibe került, le sem merem írni, hogy mennyire izgult mindenki, hogy ide is érjenek épségben, mondanom sem kell. Az előzetes információkkal ellentétben, amik nagyjából két hónapnyi utazást jósoltak, tegnap délben csörgött a kaputelefonunk, a guardhouseból hívtak, hogy egy óra múlva jönne egy futár...
Pár perc múlva csengettek, egy lihegő fiatalember állt az ajtóban, két akkora dobozzal, hogy az előtérbe alig fért be velük. Megérkezett hát, amire úgy vártam. :)
Épp alváshoz készültünk, de végül a gyerekek sem bírták kivárni a délutánt, így aztán nekiveselkedtünk, és kipakoltuk ami a dobozokban volt. :) Jött a sok kisruha mellett gyógyszer, csipkebogyó tea, könyv is, a játékok közül Hanna azonnal kinyitotta a gyöngyös kirakót, a többit eltettem ínségesebb időkre.
A hatalmas rendetlenség estére konszolidálódott, a babakocsit pedig Peti Hanna hathatós segítségével hamar össze is szerelte. Az összes gyerek kipróbálta, tologatták, beleültek, alig lehetett őket rábeszélni, hogy ne azonnal akarjanak világgá menni vele. Délután én is aludtam velük, nehezen ment, hogy becsukjam a szemem, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor.
Az első adag kisruha már tiszta. :) Olyan jó látni őket, mindegyiknek története van, hiszen a zöme még Hannáé volt, aztán hordta Mikolt és Blanka is. Teregetés közben olvadoztam, hogy jajj milyen régen voltak ekkorák, meg milyen negyon édesek voltak... és hogy jajj milyen csöpp lesz Lellénk is... dolgoznak a hormonok, de ez így van rendjén. :)
Mari, Pali, Mama, nagyon szépen köszönjük a sok rohangálást, intézkedést, cipekedést... :):)
2011. április 7., csütörtök
Hanna hajói meg az angol
A történet a múlt héten kezdődött azzal, hogy Ági küldött egy levelet Áron névnapjára.
A lányok régóta emlegetik Sárát és Kolost is, épp úgy, ahogy a két Flórát, Bazsit, Emmát, Domit... Eddig nem volt merszem skypeolni semelyikükkel sem, látva a nagyszülőkkel folytatott első pár beszélgetés okozta érzelmi hullámzásukat, jobbnak láttam egy időre elnapolni a kapcsolat felvételének ezen módját. Persze sokat beszélgetünk róluk, nem múlik el nap, hogy ne említődjön valami kapcsán valamelyikük.
Végül abban maradtam magammal, lassan elérkezik az idő... erre jött az impulzus, aztán vasárnap délután megtörtént az első, kisgyerekes barátos beszélgetés. :) a mieink is, de Sára is kellőképpen zavarban volt, Kolost sajnos elvitte a nagymamája, ennek Mikolt egyáltalán nem örült, csak azzal tudtuk megnyugtatni, hogy Ági mutatott neki képet Kolosról.
Sára, mióta eljöttünk szép kis gyűjteményt készített Hannának, abban a reményben, hogy amikor majd legközelebb találkoznak, odaadhatja ezeket a kincseket. Most is nekilátott rajzolni, aztán pedig papírból csónakot hajtogatott. Ági már említette, hogy egyszer Sára azzal fogott neki a hajtogatásnak, hogy majd megtanítja Hannát is erre.
Hogy Hannánek ez mennyit jelentett, azt abból látni, hogy a beszélgetés óta gyakorlatilag sorra készülnek a rajzok, pedig előtte is sokat beszéltünk arról, hogy rajzolhatna ennek-annak, de ez úgy tűnik nem volt elég erős késztetés, főleg a mostanihoz képest.
Tegnap gondoltam egyet, megkérdeztem, mit szólna, ha mi is megtanulnánk csónakot hajtogatni, hátha Sára ennek is örülne. Hanna repült a papírért, és nagyon lelkesen követte a mozdulataimat. Először úgy hajtogattunk, hogy egy papírunk volt, én mutattam, ő illesztett, hajtott, simított. Aztán külön papírral dolgoztunk, ketten, a harmadik úgy készült, hogy ő csinálta, én pedig utánoztam, a negyediket már egyedül hajtogatta, de ott ültem és figyeltem, segíteni már nem kellett, végül az utolsó négy darabot teljesen egyedül készítette. Minden ismerősnek, és rokonnak egyet egyet. Nagyon boldog volt, én pedig egészen meghatódtam. Hogy milyen ügyes, meg hogy mennyire számon tart mindenkit...
Annak alapján, amit láttam, felmerült bennem, hogy ha ilyen fogékony, akkor az valószínűleg az ovis létével kapcsolatban is igaz. Este kérdezgettem, ő pedig annyi szót mondott, hogy szemem szám tátva maradt. Épp előző éjjel jutottam el néhány nagyon jó angolt tanító blogra (Hella jóvoltából), és határoztam el, hogy kicsit elkezdünk komolyabban foglalkozni a meséléssel, mondókákkal, énekekkel... Hanna előttem jár. A szókincsét nem tudnám maradéktalanul leírni, de teljesen magától értetődően mondta angolul, hogy kutya, cica, virág, hátizsák, víz, a kedvencem a kulacs, amit ottabatta-nak mond. :)
Ezeken kívül énekli a Twinkle twinklet, az ipsy wipsy spidert, a wheels of the cart... és még néhány dalt. Persze vannak benne szövegértési problémák, de Gryllus nótáiból is van saját költésű, nyilván másként faragja a szöveget magyarul, mint angolul, de rengeteget tisztultak az angol dalok is.
Danival csak nézünk, nekem vannak ugyan fenntartásaim a kiejtés miatt, hiszen az oviban inkább manglisht beszélnek (ez a "beceneve" a maláj angolnak...) mint englisht, (ebből szempontból nagyon jó volna ha a nemzetközi iskolába járhatna, de erre csak sóhajtozom... rettenetesen drága), ugyanakkor nagyon jó látni és hallani, ahogyan fejlődik, ügyesedik.
Hétköznapi apróságok: csevegjünk az időjárásról...
Nézegetem az otthoniak képeit, és minden alkalommal mosolygós sóhajtozás a vége... :) A tavasz miatt. Ha becsukom a szemem, érzem a tavasz illatait, látom magam előtt a kertünket, ahol már nyílnak a virágok, és néha nagyon jólesne csak úgy ücsörögni a fűben, koszorút fonni a lányoknak, vagy egyszerűen csak élvezni ezt a fajta megújulását a természetnek, no meg persze megélni azt az érzést is, amit minden tavasszal szoktam... amikor kiszabadulok végre odabentről és minden, de minden dalol.
Valószínűleg sokszor volt nehéz a tél, és onnan, tudom, sokszor ebbe vágytak volna sokan. :) Mostantól ez lassan már okafogyott, és most én vagyok az, aki jobban vágyom oda... :) Pedig tény, megszoktam, megszoktuk az itteni klímát.
Pár apróság jutott eszembe, ami annyira jellemzi malajziai életünk ezen vetületét. Elsősorban mindig az jut eszembe, hogy vajon a képekről, amin dejómeleg van, látni-e, hogy folyamatosan izzadunk? :) Mert ezt én is hajlamos vagyok elfelejteni télen, és nagyon akarni a meleget, aztán amikor meg nagyon meleg van, eszembe jut a nóta... a télen nagyon hideg van című... :):) Ha nap közben úgy ítélem, hogy jobb volna átöltözni (nekem is, meg a körülöttem lévőknek is....) akkor azt jó, ha zuhanyzással indítom, ugyanis teljesen felesleges új ruhát felvennem, hiszen csurom víz vagyok... a kellemetlenebb mellékhatásokról nem is beszélve. :)
Node szebbbeket... :) Itt olyan, mintha mindig július közepe volna, néha, ha nagy esők vannak, akkor július eleje. :) Ma az oviból hazafelé, miközben a nap a vádlimat égette, arra gondoltam, otthon ilyenkor a gyerekeket ki sem engedjük, még a verandára sem, nemhogy gyalogolunk velük hazafelé, mintha mi sem történt volna. :) Otthon ilyen időben ezer réteg naptejet kenünk a rájuk (már aki, mert én nem vagyok egy nagy naptejkenegető...), itt meg örülök, ha néha sikerül, annak meg méginkább, ha egy kalapot sikerül rájuk imádkoznom. Érdekes módon így sem égnek meg, az egyetlen, aki folyamatosan napszúrást kap, az én vagyok.
A hőmérséklet ingadozásáról fogalmam sincs, mert bár tervben van, még nem sikerült beszereznem egy tisztességes hőmérőt. Tegnap éjjel kicsit teszteltem, amikor kettő felé felmentem lefeküdni, fogmosás közben a fürdő ablakába tettem a gyerekek vízhőmérőjét, ami nem a legpontosabb gondolom, de valamire mégiscsak jó, hiszen használtuk, és működött... :) Nos, miközben arra gondoltam, milyen kellemesen lehűlt így éjjelre, nyitva az ablak, és szinte jólesik levegőt vennem, vártam az eredményt. 28 fokot mutatott a hőmérő, amikor bevettem... Mennyi lehet nap közben, amikor úgy érzem, nem jutok oxigénhez? 40? :) Peti bólogat...
Ma délután esett. Ez nem újság persze, de ahogy ez megtörténik, az minden alkalommal döbbenettel vegyes csodálatot vált ki belőlem. Ma például úgy kezdődött, hogy minden előzmény nélkül (mint felhők, vagy bármilyen szokásos előjel) mintha egy hatalmas olajoshordó leesett volna egy kamionról. Megijedni sem volt időnk, ránkötöttek egy akkora dézsa vizet odafentről, hogy két perc alatt megtelt az udvaron a kiskaspó.
Hasznos dolog az a napernyő... de ezt már említettem, nekünk meg mégsincs. :) A látszat ellenére pedig (leszámítva, hogy dejólenne egy kis tavasz), jól van ez így itt, és mostanra meg is szerettem. Izzadásostul :)
2011. április 6., szerda
A 26. héten
A képhez hozzátartozik, ahogy félig az asztalon, félig a levegőben lóg, a haja kibontva, mert nem engedte összefogni, lobog szana s szét, többedszerre keni össze a sajtkrémmel, valamint Hanna fürdőruhája van rajta, mert délután úgy ítélte, ez lesz számára a legmegfelelőbb viselet. Cseppet nagy rá ugyan, ami annyiban zavaró csak, hogy percenként ránt rajta egyet, amolyan nagyapám épp leesik a gatyád stílusban... és itt az elmaradhatatlan vidékies tájszólása is, ami miatt annyira bizarr az egész jelenet, hogy míg Peti és Dani lélegzet visszafojtva remegnek a nevetéstől, nekem mégis úgy tűnik, nem tehetem meg vele, hogy nem figyelek rá nagyon... Mégiscsak kinyilatkoztatás ez, olyasféle, ami nem születik minden percben. Természetesen átérzem Daniék kínjait, mert valóban annyira benne van Mimi minden színe, hogy az egyszerre gyönyörű, nyers és kacagtató, valamint roppant fontos is, mégsem engedem el magam annyira, hogy a leghalványabb mosoly is átsuhanjon az arcomon. Beszélgetünk hát...
- Mama, a Jejje Józa már nagyon sokáig a pocakodban van.... és lassan majd nagyon nagy jesz és akkor majd kibójik?
- Igen, de még egy darabig remélem bent marad azért...
- És amikoj kibójik, akkoj johangálni fog?
- Nem azonnal, ahhoz azért még nőnie kell. Tudod, hogy mit csinálnak a kisbabák, akik nemrégen születtek?
- Hm?
- Szopiznak, sírnak, alszanak...
- Mama, ha majd a Jejje Józa síjni fog, akkoj én a kezembe veszem és akkoj majd nem fog síjni. Csak akkoj fog síjni, ha az Ájon a kezébe veszi...
- És te majd megvígasztalod?
- Kijángatom az Ájon kezébőj és akkoj meggívasztajom.
No itt estek le a székről a srácok...
- Te Mimi, és nem gondolod, hogy ha kirángatod Áron kezéből, akkor sírni fog?
- Nem.
Mondta határozottan, majd visszahajította a bagelt a tányérjára...
2011. április 4., hétfő
Egész
Soha nem írok róla... okkal. És ezzel gyaníthatóan sokan vagyunk így. Hogy az élet mozgatóját, azt a kivételest, aki nap mint nap azért küzd odakinn, hogy nekünk jó legyen itt bent, sosem említjük. Én sem... Miatta, érte.
Pedig annyira a részem, annyira a részünk, hogy talán jobban nem is lehetne. Hogy amikor hazaér, sosincs egy szava sem, hogy öt percet ad magának, hogy átöltöztesse magát, és a gondolatait is, és már itt van. A gyerekeivel, velem, velünk. Hogy általa minden nap család lehetünk. Tudom mennyit áldoz ezért, és szeretném, ha a napja több lenne, mint ez a két műszak. Ha lennének szabad órái, napjai, amivel azt tesz, amit csak akar. Bízom benne, hogy eljön az az idő.
Minden harmadik bejegyzés szólhatna róla... Arról, hogy minden este elkészíti a vacsorát, és minden reggel copfot csinál a lányoknak. Hogy minden hétvégén elvisz minket valamerre, hogy kiszakadjunk a mókuskerékből. Hogy igazi, igazi család vagyunk... Hogy igazi, valódi társak vagyunk.
Bárcsak adhatnék többet... Bárcsak beállhatnék abba a hadseregbe...
2011. április 3., vasárnap
Zoo Negara
Második alkalommal jártunk a nagy állatkertben. Az elsőről elmaradt a bejegyzés, pedig nagyon jó élmény volt, annak ellenére, hogy bár ez a főváros állatkertje, a színvonala nagyjából a budapesti nyolcvanas évekre emlékeztet, legalábbis nagyon erős gyerekkori emlékeket mozgósított bennem az élmény. :)
Viszont lehetett vízilovakat etetni édesburgonyával, és van kétszer egy nap állatbemutató, leginkább papagájokkal és néhány fókával. A fókás élmény adta azt a játékötletet, amiben Hanna Hafóka, Mimi pedig Mifóka lesz, a szőnyeg a víz, Dani a tanár, és mindenféle mutatványokat csinálnak. A lányok csillogó szemmel játsszák, akár ezerszer. :):)
Az állatkert nagyjából 20 percnyi autóút, ahogy a házból elindulunk pár perc múlva már autópályán lehet haladni, és ha a forgalom is kellemes, akkor ez a távolság épp annyi, hogy nem alszanak el, de nem is türelmetlenkednek út közben.
A mostani látogatásunk kicsit rövidebb programot engedett, elég későn indultunk, és annyira meleg volt a felhős ég ellenére is, hogy részemről padtól padig támolyogva próbáltam valamennyire hasznára válni a családnak. A zsebet itthon felejtettük, ettől Áronnal egy kicsit nehezebb volt, mint áltagosan, viszont a dupla babakocsit elhoztuk... soha többet, mert bár praktikus, ha Áron Dani nyakában ül, akkor nekem kell tolnom, a két lánnyal, és a cuccokkal együtt az olyan 50 kiló...
A kis kirándulásba még így is belefért a fókashow, egy kis futással az elején, hogy odaérjenek időben...
Egy kis édesvízi halnézés (elképesztő méretű és formájú halakat láttunk),
és az ún. gyerekrész, ahol -akárcsak a Vadasparkban- őzikék, nyuszik, kiskecskék, pónik és kis termetű, nagyon puha bundás bocik is voltak. Természetesen az itt honos fajok mellett, mint teknős, és csíkos mókus.
A gyerekek mindent megvizsgáltak, amit lehetett megsimogattak, nagyon élvezték az ismerős állatokat, sőt, amikor Dani kivett egy teknőst, mindhárman lelkesen körégyűltek, hogy kiénekeljék a páncéljából...
Szerintem megyünk még, talán érdemes volna egy bérletet is váltanunk... :)


















