A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Három. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Három. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. május 5., szombat

A Táncház napja

Szombaton volt a táncház napja.
Valamikor több tíz évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az első táncházat Magyarországon, amiből aztán hagyomány is lett, én idén szembesültem először azzal, hogy a napját is megünneplik.
Sokat táncoltam, de a néptánc valamiért, valahogyan kimaradt az életemből.
Pedig gyerekkoromban a Petőfi Csarnokba jártunk anyukámmal, Csilláékkal, akinek az egyik óvodásának a szülei rendszeresen muzsikáltak ott. Elvarázsolt a forgatag, a muzsika, a népi játékok, amiket játszani lehetett, a kézműveskedés.
Aztán már zsenge koromban néhányszor nekiindultam egy egy hasonló rendezvényt végigmulatni, de valamiért nem fogadott be egyik hely sem igazán...
Azért mindig megmaradt a csillogás a szememben, ha igazán jó népzenét hallottam.

Ma délután Danival elszöktünk egy mozi hosszáig a városba, és amikor rengeteg felkavarodott gondolattal a fejemben kiléptünk a Liszt Ferenc térre, megcsapott a zene hömpölygése, valami elképesztő utópiaérzésem lett, de nem engedett a filmélmény sem, meg a népzene lüktetése sem.

Közben Viki telefonált, hogy Zoli, aki gyerekként ott a Pecsában húzta, most minálunk fogja, és héttől a gyerekeké a porond.
Soha jobbkor :), Hanna hetek óta néptáncra vágyik, még a balettot is abbahagyná Ildikó néni kedvéért. Abban maradtunk, ha vége a balettnak erre az évre és még tart a néptánc, mehet.

Hazaérve elújságoltam a gyerekeknek, mi az esti program, Hanna rohant be a házba a pörgős szoknyáért, és olyan gyorsan öltözött, hogy mire beértem, már majdnem csak a virág volt hátra, amit a hajába akart tűzni erre az alkalomra.
Mikolt is kékfestőt kért, Áron is ünneplőbe öltözött, egyedül Lelle nem jött lázba :)


A művházban nem volt még tömeg mikor megérkeztünk, a gyerekeink meg is szeppentek, alig akartak beállni a játékba.Végül Lellét a hátamra vettem és beálltam velük, meg Dani is... aztán ismerősök is jöttek és végül a zenekar is megérkezett (Zoli két gyereke, és egyikük kedvese húzta a talpalávalót... micsoda élmény lehet ez egy szülőnek!!!), a mieink pedig egyre felszabadultabban ropták. :)

 

Mire összegyűlt a felnőttsereg, már alig lehetett őket megállítani egy pár percre, hogy egyenek, igyanak. Egészen kilencig pörögtek, táncoltak, szaladgáltak, míg mi kívülről (nagy bánatomra...) élveztük a tánctanítást, zenét, forgatagot.
Hanna azóta mégjobban szeretne néptáncra járni. Megértem... :)

2011. február 2., szerda

Egy csokornyi nyár

Ma délelőtt Petinek remek ötlete támadt. A telefonjával minietűdöket rögzített, amihez a lányok lelkes partnerei voltak. A kész alkotásokat majd a nagyszülők kapják, emailen. Ilyen ez a huszonegyedik század...

A telefonozás eltartott vagy fél órát, aztán persze kezdődött újra a mitkezdjünk a háromgyerekkel, amikor már elég késő van ahhoz, hogy elkezdjenek bomolni, de még elég korán ahhoz, hogy ebédeljünk, aludjunk.
Kimentek a kertbe, (ezt megfelelő mennyiségű ellenállás előzte meg a részükről) én pedig kedvet kaptam, és vittem a fotómasinát is, hogy végre rögzítsek.
Miközben a fotelban ülve vártam a jó pillanatokat (ki is a legfáradékonyabb...), arra gondoltam, hogy februárban odahaza már elég depresszív hangulatom volt, torkig a hideggel, sötéttel, latyakkal, sárral, öltöztetéssel. És mert talán a legeslegjobb része az itteni életünknek a zoknimentesség (és az ezzel szorosan együttjáró összes többi meleg ruhadarab negligálása (szerintem a fűzős cipőt megkötni sem fogják tudni a gyerekeim jódarabig...)), arra gondoltam, küldünk egy kis nyarat a télbe, hamár meleget nem sikerül.

Természetesen ment a vizezés, a kavicsozás, a zsebkendőnyi kertben, öröm volt nézni, ahogy az amúgy elég tikkasztó melegben az árnyék és a víz milyen lelkesedést vált ki mindegyikükből. Ebédig a hangjukat sem lehetett hallani...

2010. október 1., péntek

Hárman vannak

Áron szép lassan az összes babadolgát maga mögött hagyja. No persze, amikor éjjel szuszogva bújik, akkor érzem én, hogy milyen csepp még ő (is), de kétségtelen, hogy egyre többször nézünk össze Danival, ha látjuk a Hármat, hogy már Áron sem baba.

Teljes értékű családtag volt mindig természetesen, de nagyon más úgy ülni esténként a vacsora asztalnál, hogy minden gyerek körülöttünk van.
Minden csíntevésben szeretné kivenni a részét, megy a "nagyok" után, akik többnyire befogadják. Hamar megtanulták azt is, hogy ha valamit nagyon féltenek, akkor azt tegyék magasra, de ez nagyjából a babákra, és a könyvekre korlátozódik. Ha duplóval játszanak, Áron is csatlakozik, a lányok azt sem bánják, ha néha ledől egy egy felépített fal... Szeretem.
Amennyire félt Áron Mimitől picikeként, mostanra cinkosok lettek. Ha Ájá meglátja Mimit, kacagni kezd, és várja, hogy merre indul Mikolt, követi, figyeli. Mimi pedig szívesen játszik vele, mászósat, rombolósat, csörgőset, bármit.

Két hete volt talán az első eset, hogy Áronunk egy gyerekszéket tolva maga előtt elindult két lábon felfedezni a lakást. Mára már bármi megteszi, tegnap pl. a ruhaszárító állványt tologatta, amíg bírta.

Ma délelőtt Mimi beült a játékbabakocsiba, Áron pedig odareppent hozzá, felállt, és tolta. Körbe-körbe. Hanna ugyanis nevetgélve segített nekik a kanyarokban, így végül hárman játszottak, nagy egyetértésben.
De volt már olyan is, hogy betelepedtek az asztal alá, és ott tették a dolgukat. Könyvet nézegettek, ropit rágcsáltak.
Tudom, hogy a hármasságban sokszor kettő plusz egy a felállás (ezért is szeretnék annyira egy negyediket is majd), egyelőre mégis olyan ígéretes, ahogy ezek Hárman együtt léteznek.
Varázslatos világ ez, nekem pedig szívet melengető... nem is kicsit...

2010. augusztus 10., kedd

Hárman egy szobában

A tesztelés fázisban vagyunk.
Délelőtt átrendeztem a gyerekszobát.
A pelenkázót kivéve minden más helyre került. A pelenkázó holnap kerül más helyre, azt hiszem.

Amikor ideköltöztünk, ez volt az első szoba, ahol minden a helyére került. Szinte egyszerre tudtam, mit hová tegyek. Jó is volt ahogy volt, de hármuknak már nem ideális.... illetve az lehetne, ha Mikolt odaadná Áronnak az ágyát, Hanna Mikoltnak, Hanna pedig felköltözne a galériára. De ezek közül egyik sem akarja...
Most, hogy hazaértünk Ágfalváról, ahol mindenki egy szobában aludt, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy Áron is elfoglalja a helyét a lányoknál, legalábbis az első éjszakai ébredésig, mert akkor egészen biztos, hogy a miágyunkba kerül majd. (hogy onnan mikor és hogyan jut majd vissza a sajátjába, még nem tudom, de egyelőre első lépésnek ez is nagy volt...)

És már megint a változás... amit olyan nehezen élek meg :) Üres a hely az ágyam mellett. Nem tagadom, hiányzik a kiságya.
Szerencsémre van három jólműködő is itthon, az egyik a kuckónak örült, a másik annak, hogy megtanult kimászni a rácsosból, a harmadik pedig annak, hogy végre alhat.
Délután jó sokat pihentek, ezért este nehezebben megy az elalvás. Bízom benne, hogy csak ez az oka (a holdfogyatkozáson kívül) a mászkálásnak odafenn...

Ilyen volt... az ilyen lett-tel inkább holnap, mert amit készítettem, az félhomály (Áron aludt), és ettől kiábrándítóan sötét... :)

És akkor a mai képek... ma Danival újra átrendeztük, azt hiszem ez most a végleges verzió... :):)
Mindkét képen az ajtótól előbb jobbra, aztán balra kattogtattam.

Kis kiegészítés (leginkább magamnak). Mikolt minden reggel felébredt arra, ha Hanna kiment a szobából, mert ő aludt az ajtónál. Most, hogy Hanna hamarosan óvodás lesz, a legideálisabb megoldás, ha ő alszik az ajtóhoz a legközelebb. Bár tetszett, hogy a tegnapi verzióban Mimi a galéria alatt volt, Hanna pedig azon a helyen, ahol most a szekrénye van, de úgy nagyon zsúfolt lett az a tér.
Így pillanatnyilag négy ágy van a szobában (számos próbálkozásunk egyike azok közül, amelyek arra irányultak, hogy Hanna békében tudjon aludni), és mert Mikoltunk tegnap óta önjáró kiságyilag (ma először nem kellett kiugranom az ágyból arra, hogy Mimi kiabál, hanem egy mosolygós kis arc jelent meg a miágyunkban... ó de jólesett), jó volna ha még a tél előtt Hanna a galériára kerülne, Mikolt pedig Hanna régi ágyába, ahogy azt terveztük eredetileg. Prózai az ok. Ahol most Mikolt alszik, az a leghidegebb fal...
No meg így aztán idővel az egyik rácsos szépen vissza is kerülhet majd a miszobánkba.

2010. július 5., hétfő

Nem egészen egy év


... telt el a két kép között.
Pontosabban 11 hónap...
Jó sok minden történt ennyi idő alatt mifelénk... pl. nőtt a lányok haja :)