A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alvás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alvás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. április 18., csütörtök

Ágyjelenetek

Az izgalmas dolgok mostanában itt történnek ugyanis. Meg a legviccesebbek. És a legszívmelengetőbbek is. A többit nem árulhatom el hivatalból, de ahogy a dolgok állnak, még az is lehet, hogy egyszercsak lesz egy felnőtt és egy gyerekszoba nálunk.
Azt pedig csak nagyon halkan írom, hogy ezügyben az egyik szemem nevet, a másik meg sóhajtozik.
Nos a velő.

Ha itthon vagyok, Lelle senki mással nem hajlandó elaludni. Ha más dolgom van, akkor inkább jön velem, és segít bármiben (leginkább lassítja a folyamatot persze), csak ne kelljen lefeküdnie nélkülem. Gyenge próbálkozásként tegnap Dani felvitte míg kiteregettem két adag vizes ruhát, Lelle pedig végigzokogta azt a negyed órát, míg felértem.
Mikor meglátott abbahagyta, és szüttyögve a helyére mászott, majd alig három perc múlva már mélyen aludt.
Még álmában is hüppögött, Áron pedig kérdezgette, mit csinál Lelle. Azt hiszem tanult egy új szót. Vagy kettőt. Idejében ki fog derülni, ahogy ismerem.

Áron az ágyában térdelt, és kifejtette, hogy igazából mellettem szeretne lenni. Elfáradtunk, engedtem, azzal a feltétellel, hogy egy kicsit maradhat, aztán menjen vissza a saját kuckójába.
Odakúszott, majd pár perc bújás után feltérdelt:
- Mama, sajnos mennem kell a saját helyemre.
Adtam neki egy puszit, biztosítottuk egymást a kölcsönös szeretetünkről, majd visszament.
Miután befészkelte magát, az apjához fordult:
- Papa, úgy döntöttem, hozzád bújok.
:)

Forgolódtunk egy keveset, sehogy nem fértem el (egészen máig fel sem tűnt, hogy kevés az a harminc centi), így aztán fogtam Lellét paplanostul, és áttettem a kiságyába azzal a képzettel, hogy két óra múlva már a fejemen fog szuszogni.
Tévedtem.
Lelle háromszor kért az éjjel enni, mindannyiszor békésen elfogyasztotta a jussát, majd aludt tovább.
Reggel Áronnal együtt ébresztettük fél tízkor.
Felállt az ágyában, és a kérdésemre, hol aludt, a mellettem lévő üres zugra mutatott. :)

Három és fél éve ma először aludtunk ketten a miágyunkban Danival. Azt hiszem kicsit nagy nekünk. :)








2013. február 18., hétfő

Áron alvása

Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.


A főztömre egyébként a meósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.

Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.

Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.

Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.

Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.

Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?

Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.

2013. január 9., szerda

Az altatásról

Niki kérdezte, és igaz, hogy nem nagyon boncolgattam ezt a témát mostanában. :) Pedig Hanna kétéves koráig szerintem kétnaponta volt bejegyzés erről, talán meguntam :)))

Komolyra fordítva a szót, az alvás szerintem az a terület, amiről mindig, mindenkinek volt és lesz véleménye, és bárhogy is történik, lesz olyan, akinek bizonyosság, másnak meg kötekednivaló, egy dologban biztos vagyok. Ahány gyerek és ahány család, annyi féle a mód, a rítus, és ezt csak azok tudják, akik benne vannak.
Hogy ez külső szemnek milyen, az századrangú.
És hogy belülről milyen, azt sem nagyon lehet objektíven leírni. Szerintem.
Számomra a kérdés az csupán, hogy jó-e benne lenni az altatás helyzetében, vagy sem. Ha igen, akkor mindegy, hogy az hogyan történik.
A jóban benne van az is, hogy bizonyos helyzetekben a cél szentesíthet eszközt is, és most eltekintek a hosszútávú következményekbe való belebonyolódástól, hosszú ideje nem hiszek abban, hogy el lehet rontani egy gyereket azzal, ha együtt, külön, szivacson, franciaágyban alszik.
A magunk példáján ez egyszerűen annyit jelent, hogy mindegy hogyan, csak nyugodtan és gyorsan aludjanak el.

A napokban hallgattam Feldmárt, aki azt mondja, hogy egy örök konfliktus szülők és gyerekek között az, hogy a gyerekek általában jobban szeretnének ébren maradni mint aludni, a felnőttek meg pont fordítva.
Emellett meg hányszor eszembe jut Nándor, aki egyszer azt mondta, amelyik gyerek álmos, az aludni fog.
Akkor még csak Hanna volt, és fejbevágott ez a mondata, többek között azért, mert akkoriban inkább Feldmárral értettem egyet.

Ma pedig, négy gyerekkel esténként úgy vélem, ez a kulcs.
Ha nekem nem az a fontos, hogy elaltassam, hanem az, hogy a fáradt és álmos gyerekemnek segítsek elaludni, akkor minden rendben.
Bármikor, amikor kizárólag magam miatt akarok valamit tőlük, a tökéletes radarjaikkal azonnal reagálnak. Teszik az ellenkezőjét. Legyen szó gyors elindulásról, időben történő evésről, vagy vendégek miatti elpakolásról.
Csak abban az esetben működnek közre, ha érdekük fűződik hozzá. Szívesen öltöznek például, ha azzal közelebb kerülünk a vágyott programhoz. Szívesen esznek, ha valóban éhesek, vagy ha a kedvükre valót kapnak. Szívesen pakolnak, ha azt együtt csináljuk. És bármit szívesen tesznek, ha azzal önmagukban is léphetnek egyet. Ez az utolsó mondat mostanában érik bennem, és hiszek benne, hogy jó irány az, hogy amit a saját érettségi szintjükön egyedül is meg tudnak tenni, azt nem teszem meg helyettük. Önmagunkra büszkének lenni az egyik legfelemelőbb érzés.

Visszatérve az eredeti témához.

Hanna akkor aludta át az éjszakát először, mikor Mimit hazahoztuk a kórházból.
Valószínűleg fáradt is lett hirtelen a sok újdonságtól, de abban is biztos vagyok, hogy az addigi folytonos huzavonánk egycsapásra megszűnt azzal, hogy már nemcsak ő volt a fontos, nemcsak az ő elalvása volt fontos, így egy halom elvárás kikerült ebből a szeánszból.
Tökéletes belső békével kívántam neki jóéjt a saját ágyában, és jöttem ki tőle.
Míg azon aggódtam, hogy elalszik-e, addig ő is azon görcsölt, hogy vajon sikerül-e elaludnia. Az én befeszülésemből neki is jutott.

Persze közel sem ennyire egyszerű ez, mert bár azt gondolom, hogy az egyik sarokpont éppen ez, az igazi receptet akkor tudnám megosztani, ha lennék olyan zseni, hogy megmondjam, hogyan kell rettentően lazának lenni.
Fogalmam sincs.
Mióta négy gyerekünk van, estére annyira fáradtak vagyunk, hogy mire ágyba kerülnek, már sehova sem siet egyikünk sem (jóesetben), nincs bennünk vágy arra, hogy aludjanak már mert dolgunk lenne, így nem teher, hogy fogni kell az egyikük kezét, a másik mellett meg ott kell lenni, és lám, egyszercsak alszanak.

A mostani rutin is csak egy átmenet, nem volt mindig így és gyaníthatóan nemsokára ez is megváltozik, viszont valahogy az idők során idomultunk ehhez a hullámzáshoz, és engem már csak nagy ritkán zavar, ahogy éppen van.
Ez most annyit jelent, hogy Lelle és Áron velünk, és az ágyunkban alszik, a lányok pedig a saját szobájukban, a saját ágyukban.
A változásra való igény néha erősebb, néha meg semmilyen, most épp Hanna szeretne nagyon velünk lenni, és ez okozz is némi fejtörést, meg lelkiismeret furdalást számomra, csakhogy a szép elméletemet jól fel is rúgjam.
Jöhetne, mert Áron ágya üres, de akkor reggel biztosan felkeltene mindenkit, mikor elindulnak lefelé Danival, és Mikolttal szemben sem fair, mert neki már nem nagyon jutna hely, hacsak nem Lelle ágya, ahová nagyritkán most is beteszem.
Így egyelőre Dani megy esténként és ücsörög mellette, és ez pillanatnyilag elégnek tűnik.

A rutin pedig emilyen:
Fürdés a zuhanyzóban, szorosan összepréselve. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól működik. Hanna általában előbb kiszáll, mint ahogy Lelle bemegy, de van úgy, hogy négyen ülnek az egy négyzetméteren.
Vagy én fürdetek, vagy Dani, mostanában felváltva, sőt, mióta nem lesznek porosak, csak kétnaponta, ami pedig ismét egy önmagam meghaladása, az elmúlt hat évben egyszer sem volt olyan este, hogy ne fürdött volna mindenki. Lejjebb adtam az elvárásaimból ügyesen.
Nagyjából nyolckor kezdjük, és egy fél óra biztosan kell, mire végzünk.

Ezután mesenézés következne, de mióta a laptopomból asztali gép lett, bekuckózunk Mimi ágyába és előveszünk egy pár könyvet. Ennek a jó oldala, hogy mesélek, a kevésbé jó pedig az, hogy három félét kérnek, Lelle pedig kiabál, mert unatkozik. Dani ilyenkor szokott fürdeni, tehát velem van mindenki. Hanna meséje a kicsiknek sok, a kicsiké meg Hannának kevés, így valaki biztosan beszél, vagyis van egy jókora alapzaj. Ezt leszámítva szeretjük mind ezt a félórát. :)

Miután mindenki megkapta a kiválasztottat, és Dani is megérkezik, a lányoktól elköszönök, leoltom a lámpájukat, és kijövök tőlük. Van egy kis éjjeli fényük, enélkül félnek, de a jóéjtpuszi és az ölelgetés nekik már elég.
A kicsikkel átvonulunk a miágyunkba, mindenki megkeresi a helyét, Áron meglehetősen lassan, a karunkat simogatva alszik el, Lelle pedig cumizik, és fogja a paplanját, néha a kezemet. Ő viszonylag gyorsan elalszik, viszont mindenképpen mellette kell lennem, különben kiabál. Ezalól kivétel, ha nem vagyok otthon a fürdetéskor sem, mert ilyen esetekben Danival is remek neki.
Áronnak gyakorlatilag mindegy, hogy én, vagy Dani, csak valamelyikünk adja a bőrét. Ha egyikünk sincs, akkor Hanna a sorban a következő.

A lányok még egy puszira általában átjönnek, ilyenkor Dani megölelgeti őket, aztán egyedül vissza is mennek az ágyukba. Áron, ha elalszik, semmi sem ébreszti fel, Lelle pedig úgy is el tud aludni, hogy Áron még suttogva kérdez, vagy mocorog. Sosem hittem volna, hogy két gyerek simán elalszik egymás jelenlétében is, de működik.
A legkedvesebb képem erről, hogy a hátamon fekszem, Lelle feje a hasam egyik oldalán, kispárnának használ engem, Ároné a másik oldalon, és gyanús, hogy Áron nem birizgál. Nem akarok megmozdulni, nehogy ledőljön a kis kupacom, megvárom, míg egyenletesen szuszognak. Akkor megsimogatom Áront, akinek a keze Lelle karján van.
Úgy aludtak el, hogy Áron simogatta Lelle kezét. :)

A három nagy átalussza az éjszakát, senki sem költözködik (Áronnak nincs miért, a lányok pedig nem jönnek, kivéve Hannát, aki évente egyszer megjelenik hajnalban, de ez tényleg nagyon ritka), Lelle pedig változó okból és számban ébreszt. Mostanában volt, hogy büszkén néztem az órára reggel, hogy nocsak, már ő is, de ellenőrizve a cumisüvegét, kiderült, hogy csak nagyon felszínesen ébredtem fel éjjel, mert az üvegből hiányzik, de nem emlékszem rá, hogy odaadtam volna neki.

Minden igyekezetem ellenére visszaálltunk a tíz órás elalváshoz (ez az egyetlen dolog, amiről azt gondolom, rajtam múlik, és tudatosabban kellene csinálnom), cserébe reggel a lányok nyolckor, a kicsik pedig fél kilenc, kilenc tájékán kelnek. És ez igaz a hétvégékre is, amiért meglehetősen hálásak vagyunk mind.

A délutáni alvás hasonlóképpen történik, csak mese nélkül, és sokkal gyorsabban. Egyelőre mindenki alszik egyet ebéd után, ha elmarad, akkor elég elviselhetetlenek estére. Még van nyolc hónapunk, aztán ez is megváltozik, amint Hanna iskolás lesz.

2012. december 22., szombat

Amikor nagyokat nevetünk

Mert persze vannak ilyenek is. :)
Napok óta téma, hogy a kicsik aludjanak-e a miágyunkban vagy sem. Mióta Lelle is ideszokott, kicsit szűkös lett a hely, bár ez engem nem zavar igazán, csak a fejem fáj úgy egy hete, és azt gondolom, hogy az egyetlen pózban történő alvás ludas lehet a dologban.

Áron az, aki miatt sokat kerül napirendre a téma, elsősorban az állandó karunksimogatása miatt, mert ez a szokása rettenetesen irritáló tud lenni, elsősorban akkor, ha fáradtak vagyunk, meg akkor, ha épp alszunk, és erre ébredünk. Egyébként nagyon jó együtt aludni vele, mert nem forgolódik, viszont puha, meleg és illatos. :)
Teljesen magától értetődő számára hogy a helye kettőnk között van (ezen is változatnék egyébként szívem szerint), ha megszólítva érzi magát, akkor pedig reagál. :)

Tegnap még lett volna dolgom az altatásuk után, azt terveztem, hogy lemegyek, miután elcsendesedtek, de mikor végre vízszintesbe kerültem, egy sóhaj szakadt ki belőlem:
- Dehogy megyek én le....
Áronom suttogva csattant fel erre:
- Ki mondta, hogy jemenjéj?

Miután kikacarásztuk magunkat ezen, Dani elköszönt tőlem:
- Jó éjt Kinga.
- Jó éjt Kinga.
Vágta rá a kisebbik. :)

2012. július 20., péntek

Szabadság

Ma estétől kezdetét veszi az idei év szünideje.
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.

Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.

Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.

Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)

2012. július 11., szerda

Hamár

Nem tudok aludni.
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.

Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.

És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)

2012. július 3., kedd

Ez a kicsike

Riogattak bennünket, hogy a vályog veszélyes. Penészedhet, hát még ha elázik...
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.

Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.

Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.

Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.

Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.

Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.

A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.

A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.

Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.

2011. augusztus 2., kedd

Először ötösben... meg az esti menetről

Úgy volt, hogy Dani a héten nem megy be, hanem itthonról dolgozik.
Általában ha valami úgy van, az nálunk csak olyan, mint a tanmenet... ami arra jó, hogy lehessen mitől eltérni...
Sőt, általában ha azt mondja, hogy korán jön, az csak azt jelenti, hogy megpróbál, vagy igyekszik, és általában közbe is jön valami... és egyáltalán nem jön korán, sőt.
De csak általában... nem mindig.
Most épp általában napunk volt, és bár arra számítottam, hogy öt kötül már itthon lesz, csak fél hét után sikerült hazaérnie.
Vagyis reggeltől estig magunk voltunk.

Mikor Áron született, egyetlen ovis gyerekem sem volt, vagyis minden Dani nélküli napon hárommal voltam odahaza, és a legnagyobb is épp csak hogy elmúlt három, a kisebbik pedig még alig volt másfél.
Ma viszont a két kislányt reggel elvitte Dani oviba, így nekem csak kettő maradt délelőttre.
Áron korábban ébredt, mint Lelle, így vele közösen megreggeliztünk, közben nevetgélt, és rengeteget evett.
Gymobrees nap a kedd, és mert arra számítottam, hogy Dani korán jön :), elvittem Áront, meg az ágyából kikapott kis csomagot, a legjobbakban bízva. Otthon volt olyan is, hogy hármat vittem csiribirire, pedig overálos idő volt... (mondogattam magamnek ezeket, hátha attól könnyebbnek tűnik a feladvány... és tényleg... kivéve, hogy most azért óvatosabb vagyok, és a hátam közepére sem kívánom az effajta kihívásokat... viszont Áronnak is, nekem is jólesik a kikapcsolódás)

Lellikénk nem aludt az úton, és amikor odaértünk enni is kért. Megszoptattam a kocsiban, Áron tőle egészen szokatlan türelemmel viselte, aztán babakocsiba tettem, Áront kézen fogtam, és fellifteztünk.
A babakocsit a sarokba toltam, May férje ült mellette, és amikor Lelle kinézelődte magát és sírdogálni kezdett, tologatta... mire odaértem hozzá, már megnyugodott. Pár percre... Viszont zsebbe téve azonnal elaludt, így végigcsináltuk a foglalkozást, Áron hozta a pörgős formát, a végén pedig engedett beszélgetni is.

Elfáradtunk, de megérte.
Hazafelé beugrottunk a lányokért, itthon kicsit szétesett mind. Az ebéd és az azt követő altatás húzós egyedül, no meg az este, de azt egy kivétellel nem kellett még egyedül csinálnom. Ebéd alatt még valahogy elevickélek, Lelle a kezemben, vagy a zsebben, vagy a kiságyban, épp milyen a kedve... de kettőt etetnem kell. A nagyobb fejtörést a délutáni alvásig való eljutás jelenti, ilyenkor Áron még szopizna, Lelle pedig nem alszik. Lent szoktam hagyni a kiságyban, míg Áron el nem alszik, aztán tudok lejönni hozzá.
Ma csak reménykedtem, hogy kibírja nélkülem ezt a negyed órát. Kibírta. Engesztelésképpen másfél órát ringattam... Végül ő is elaludt, és én is. :)

A nagyok sokára ébredtek, először Áron jött, aztán a lányok, Lelle pedig majdnem hatig meg sem rezzent.
Uzsonnáztunk, és vártuk a papát, aki ma korán jött... volna.
Yohanáék voltak nálunk, felköszöntötték Mimit, végül a papa is befutott, és hétkor elindultunk biciklizni egyet, csak hogy kint is legyenek legalább egyszer egy nap.
A nap abszolválva, kisebb összezördülésekkel, de sérülésmentesen...

Nyolcra már eléggé elfáradok, pedig ilyenkor kezdődik az esti nagyüzem. Még úgy is sokszor kihívás ez, hogy ketten vagyunk rá...
Rendszerint nem esznek semmit szívesen, és Hanna fél kilenckor egy másik dimenzióba kerül, rohangál, hangoskodik, ugrabugrál. Magával rántva a többieket is...
Valamit változtatni kellene az eddigi rutinon, mert nem fér bele, hogy még rendet is tegyek a konyhában és az asztalon fürdés előtt, anélkül, hogy végképp elszabadulnának a kiscsikóink (altatás után már sem erőm, sem kedvem nincs hogy nekiálljak a pakolásnak, suvickolásnak...)... ha pedig Dani egyedül viszi fel mind a négyet, akkor vagy ő nem bír velük, vagy én nem érem őket utól... vagy mindkettő.
És ha végre mind lefürösztve, akkor még el kell jutnunk az alvásig...
Valószínűleg rá kellene vennem Áront, hogy mondjon le a szopizásról és aludjon el egyedül (nulla érdeklődést mutat a téma iránt), és akkor azonnal mehetnék a sírósbabámhoz, aki szintén kemény dió... és 11ig levegővétel nélkül képes kiabálni.

... de mint tudjuk, minden gyerek elalszik egyszer, ez nálunk nagyjából 11+... és akkor olyan szépek, hogy én is kisimulok... pláne, ha még egy rész grészklinikát is sikerül megnéznünk kettesben, anélkül, hogy bármelyikükhöz szaladni kellene. És aztán kettő körül kezdődik a nulladik műszak...

2011. július 17., vasárnap

Erről, arról...

Tegnap délben Lelle megkapta a bcg oltását. Volt egy kis tanakodás, hogy az itteni, vagy az otthoni protokoll szerint járjunk-e el, de mert egyelőre bizonytalan a jövő, úgy döntöttünk, a magyar szerint oltatjuk.
Itt a születést követő napon adnak bcg-t, hepatitis B-t és K vitamin,t mindet injekcióban. Mi végül csak a bcg mellett döntöttünk, amihez otthonról anyukám hozott kivezetőt is. Lelle az autóban elaludt, és csak az oltásra ébredt fel. Sírdogált, de végül hamar visszaaludt, és gyakorlatilag egész nap folytatta a szunyókálást.

Tudtam, hogy ennek meglesz a következménye, éjjel most is két órácskát volt fent sírva, nézelődve. A sírása a két szobával távolabb alvó Áront is felébreszti idővel, így felváltva voltam hol egyikkel, hol másikkal. Tudom, hogy két óra nem túl hosszú idő, de mikor elkezdődik, sosem lehet tudni, hol a vége, és mitagadás azért fárasztó is rohangálni hol egyikhez, hol másikhoz.
Lelle úgy működik, hogy amikor a nézelődésből fáradni kezd, akkor még csak sírdogál, abbahagyja, megint sír... aztán idővel egyre fáradtabb, innentől folyamatosan sír, aztán becsukja a szemét, és úgy folytatja a kiabálást. Tegnap már kétszer elaludt kézben, aztán le is lehetett tenni, de tíz perc múlva újra felébredt. Ezeket viselem a legnehezebben...
Meg azt, hogy látványosan nincs közöm a megnyugváshoz.
Tegnap viszont volt egy pont, amikor a mellkasomra fektetve végre elcsitult... és legeslegvégül úgy aludtunk el, hogy szorosan hozzábújtam.
Reggel... vagy mondjuk délben (ismét átaludta az éjszakát, így ötkor volt egy fejős köröm is :)), amikor magamhoz tértem, ott feküdt a takarója nélkül az oldalamon. Szeretem ezt a kis kukacot nagyon...

Dani és anyukám elképesztő energiákkal azon vannak, hogy ezúttal legyen olyanom, hogy gyerekágy... Hannával volt egy hét ilyen, de azt csak azért hívtam így, mert bátorságom sem volt a nagyágyon kívüli világhoz. Ma már tudom, hogy teljesen felborult akkor a hormonháztartásom, a szorongás ennek volt köszönhető.
(apropó, hemoglobin 8.3, a tsh pedig picit alacsony, azon is állított az orvos... msotmár jól leszek)
Most viszont Dani minden délelőtt elviszi a hármat valahova, tegnap pl. nyulazni voltak, ma játszón... anyukám pedig mos, főz, mosogat... és két hét múlva hazamegy, ahogy Dani holnaptól ismét dolgozik. Igyekszem készítgeni magam a változásokra, a legkevésbé azt tudom, hogyan fogok tudni magamhoz térni reggel időben, hogy elkezdjem a napot amikor az egyébként indulni szokott.

Egyelőre viszont annyira jó dolgom van, amilyennél jobbat kívánni sem tudnék.
Tegnap első alkalommal sétálni voltunk, a ház körül, de már a kerítésen kívül. Hanna tolta a babakocsit, olyan jó volt látni, hogy mekkora már, mennyire szépen viszonyul a többiekhez, meg a picikéhez.
Gondolkoztam, hogy feltegyem-e ezt a képet, viszonyításnak mindenképpen jó lesz :) ...

Mikolt is hasonló szeretettel rajong még mindig, ő egy kicsit visszament kisbabába, ráfekszik Lelle pelenkázólapjára, és mondja is, hogy ő kisbaba. Az anyatejet issza lelkesen, és az első pár nap kirohanásai után úgy tűnik, kezd ismét megérkezni mihozzánk.
Áronnak a legnehezebb, és vele is lesz a legnehezebb, hiszen a lányok oviban lesznek, de ő itthon marad velem, és küzd majd a helyzettel... Szeretném, ha neki is jó lenne, ha megtalálná hamar a helyét a hatosban... jó, hogy még szopizik.

Holnap újabb kórházas kör, Lelle sarkából vesznek vért. És holnap lesz a napja az újabb adag ügyintézésnek is, az útlevéllel kapcsolatban.

Keresem Lelle helyét a nappaliban, ma a fotelben aludt délután, miután kivettem a miágyunkból hogy Áront betehessem... nem vette zokon, de azért ez így mégsem az igazi :):) Pláne, hogy most van egy használaton kívüli kiságy a miszobánkban. Esetleg lehozzuk...

És csak egy kis lábjegyzet... annyira fura, ahogy változik a testem... szokni kell, és nem magától értetődő. Mintha külön életet élne, teszi a dolgát, én meg csak figyelem, mert minden nap más. Szeretnék majd egyszer újra tornázni, hatossal kezdődő számokat látni a mérlegen (amit nem is használok...), és beleférni a ruháimba... alul, felül egyaránt. :)

2011. július 9., szombat

Villámhírek

Utak lezárva. KL-be gyakorlatilag nem lehet bejutni kívülről. Mi belül vagyunk, elvileg nem érint bennünket ez a rész. A tüntetések kimenete viszont izgalmas... a tiszta választásokért küzdenek egyébként. Cikkek pl. itt.

Mindez elgondolkodtatott. Amikor Hanna született az október 23. miatt aggódtunk.
Mikolt születésekor egy bombát találtak a kerületben, és az egész kórházban elzártál a gázt, vizet... délután kettőkor. Addigra Kismimi kint volt... de bejutni egy rendőrön keresztül tudtunk csak.
Áronnál nem emlékszem izgalmakra... kivéve a hó lehetőségét. :)
Lellének is jár valami... :)
Lelle bent, várunk.

Áron éjfélkor felsírt, visszaaltattam, reggel negyed nyolckor érkezett. Elbízzam magam?

2011. július 8., péntek

A sikerek fokozhatók

Rajtam kívülálló okok következtében az a csoda történt, hogy Áron este 11től a saját, új, kényelmesen körbeforogható ágyában aludt. Reggel hétig...
Amikor aztán csendes mamázással és talpcsattogással jött át a miágyunkba, hogy egy minimális csatlakozást követően tovább aludjon fél kilencig.
Azért csak 11től, mert Mikoltot végül Hanna püfölte el, mert rámászott... állítólag. Zokogott. Meggívasztaltam, evett egy lekváros kenyeret, aztán elaludt.
Reggel hétkor viszont Hanna is, Mikolt is felébredt Áronra.
Anyukámhoz masíroztak, és ott ébredeztek egy darabig.

Azóta némileg lelassulva játszanak a kuckóban, szintén valamilyen csoda folytán hiszti és sírás nélkül...

Emlékeim sincsenek róla, milyen ennyit egyben aludni... bár hajnali ötkor Lelle beköltözött a tüdőm alá, arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. És nem tudok felülni sem... Végül Dani segített, majd ketten bámultuk az órát hitetlenkedve, hogy még egyik sem érkezett.
Most érzem igazán, hogy mennyire hiányzik az egyben sokóra alvás.
Illúzióim nincsenek a hosszútávú folytatást illetően, de már ezekért a hatalmas apróságokért is hálás vagyok. :)

Lelle még mindig semmi konkrét jelét nem adta az indulhatnéknak, a tegnapi nap volt a holtpont úgy érzem, végignyűglődtem a napot, ma orvos... Egyszer majdcsak eljön az idő. 11.07.11. Nem olyan rossz... végülis.


2011. július 7., csütörtök

Csak hogy azt gondoljuk...

Mikolt egészen megkergült...
Nyilván neki a legnehezebb per pillanat, és ő az, aki ráadásul minden érzelmét egy enyhe csavarral adja tudtunkra, mire kibogózom, mit is jelent, már régen elszakadt a cérnája, vagy már kezelhetetlenül üvölt. Nem lehet megölelgetni, hozzá egészen más út vezet, de hogy épp mikor milyen, az egészen változó.
Nem könnyű, és tudom én, hogy tükrözi a mostani állapotomat (ma konkrétan annyira elegem van, hogy jobb, ha a közelembe se jön senki...), de így még egyel megnehezítjük egymás dolgát, mert a megoldások tárháza némileg be is szűkül a nyitottságomnak, illetve a zártságomnak köszönhetően.
A csúcs az esti elalvás. Harmadik napja tart, ami tudom, hogy nem sok, de ez csak egy darabja a határfeszegetésnek. Meg azért is meglepő, mert eddig ezzel soha sem volt tennivalónk.

És biztosan rosszul időzítettem, meg a háromból neki a legnagyobb a válozás, mégha beszéltünk is róla, meg alapvetően nyitott is volt a dologra, és igyekeztem minél kuckósabbra varázsolni az ő részét is, mégis tőle vettem el valamit, ami eddig fontos volt, és neki kellett a leginkább alkalmazkodnia az újhoz. Ripsz ropsz. (Bár tényleg ő az, akit a legkevésbé sem zavar mondjuk, ha utazóágyban kell aludnia, emlékszem Hanna sikítva menekült ki belőle...)

De. Ezzel együtt azt hiszem, sikeresnek nyilvánítható a tegnap este, meg a kiholalszik projekt.
Kissé szétcsúszott estimese után végül sikerült mindenkit a megfelelő pozícióba hoznunk, vagyis Hanna szó nélkül bekuckózott a sarokba, ahol előbb szépen elrendezte a zsebesben a kendőket, cumikat, kulacsokat, és el is aludt volna... (ha valaki azt mondja nekem az első két évében, hogy egyszer így fog elaludni, átaludni, biztosan legyintek és sóhajtozom... most pedig... hihetetlen milyen gyorsan meg lehet szokni, hogy rendben mennek az esték vele :))

Áron mellé végül befeküdtem (erősen nosztalgikus élmények kerítettek hatalmukba, Hanna mellett feküdtem így... de mennyit Mikoltpocakkal...), ő egy cseppet eltűnődött a jelenen, de végül puhán megadta magát, és mint mindig, kicsivel 10 után álombaszopizta magát.

Mikolt... zsizsegett. Dani egy darabig feküdt mellette, de nem volt hozzá túl sok türelme, így hamarabb kijött tőlük, minthogy Mimi elaludt volna. A szivacs pedig rugós, így ha valamelyik mocorog, a másik érzi. Ez pedig új. Hanna aggódott, hogy nehogy felébredjen Áron, és folyton rászólt Mikoltra, hogy mostmár tényleg csend.
Mimi meg játéknak kezeli ezeket a helyzeteket, még jobban ugrabugrál, kimászkált, és végül vagy háromszori visszatánc után Dani megunta, és rendesen ráripakodott. Mire eltört az a bizonyos, Mikolt üvölteni kezdett, Dani lehozta, de erre már Áron is felébredt.

:):) Na ezek azok a helyzetek, amikor úgy érzem, kevesen vagyunk ennyiükhöz... meg egy kicsit nehezemre esik újrakezdeni az estét... de legalább már nem esem kétségbe ilyenkor. Áront Dani ringatta, aki folyamatosan mamázott, miközben én igyekeztem Mikoltot megnyugtatni. Nem tartott sokáig, így aztán kicsivel 11 után megkezdtük a második kört. Áron mellé kucorodás, aki egészen gyorsan visszaaludt, és mire kikászálódtam mellőle, már Mimi is elaludt... végre.

Hannát még megölelgettem, kérdeztem tőle, hogy jó lesz-e így aludni, bólogatott, befordult, és becsukta a szemét.
Másfél éve először váltottunk néhény szót kettesben a hálószobában elalvás előtt Danival :) és nem kellett arra sem koncentrálnom, hogy milyen pózban férek be a helyemre. De nagyon hiányzott a kisember mellőlem... :)

Áron egyszer fél egykor sírt fel, átmentem hozzá, és megitattam. Elaludt. Aztán három körül jött, csak a kis tappancsok csattogtak a sötétben... Akkor már nem vittem vissza...
Nekem ez is nagyon nagy dolog, remélem Mikolt is lassan visszaveszi a régi jó alvókáját... és akkor majd megveregetem a hátam. :)
Azért kevés olyan édes látvány van, mint három kis szuszogi...

2011. július 6., szerda

Alvásról

Hanna leköltözött a galériáról a mesélős szivacsra.
Olyannyira bevette oda magát, hogy tegnap este a fejvédőjét is lehoztam, feltettem, ettől igazi otthonos kuckója lett.
Azt mondta, amikor először lejött, hogy onnan nem látja Mikoltot, és ezért nem szeret odafent lenni. Mondjuk így se nagyon, de ez egy cseppet sem zavarja :)
Mikoltot viszont annál inkább, hogy nem alhat Hannával.
Sokszor kimászik a kiságyból, és Hanna mellé telepedik, vagyis a lábához, amit aztán rugdos, mert Mimi egy kis forgó álmában is.

Az egyik ötletem, hogy megoldjam a helyzetet, hogy az anyukám mostani vendégszivacsát, ami 140x200as lehozom, és beteszem a mesélős kuckóba, azon elférnek ketten is keresztben, és talán Mikolt sem forog rá Hannára éjszaka.
Ennak egy másik nagy előnye az lehetne, hogy felszabadul a rácsos, amit meg Áron használhatna.

Ezen is tipródom egy ideje, mert Lellét mindenképpen szeretném magam mellett tudni, Áron viszont szintén forog álmában, vagyis leginkább keresztben fekszik, a lábát nekitámasztva a nagyágy mellé beékelt kiságy rácsának, a fejét meg belémfúrja. Marad nagyjából 90 cm kettőnknek Danival... hacsak ő nem a lányoknál alszik... A legnagyobb félelmem az, hogy hiába teszem be Áront a rácsosába amikor elalszik, álmában átmászik a miágyunkba... és rámászhat Lellére. Ha már én is ott vagyok, akkor mindez nem érdekes, (és szeretem is, hogy átkarolja a karomat, úgy alszik) de az éjjel eleje az egyetlen olyan biztos idő, amikor nincs körülöttem zaj,
gyereksereg, és lehetek egy kicsit magamban... mert délután lefekszem velük... különben nem bírnám. :)

Nade... ha Áront átviszem a lányokhoz a rácsosba, akkor nem tudom, hogy altassam zökkenőmentesen... mert eddig álomba szopizta magát, miután a közel másfél hónapos Danival elalvás végképp becsődölt (remélem csak időszakosan). Ezzel sincs bajom. Az éjszakai szopikat pedig egy ideje sikerült a sokról egyre csökkenteni, és vízzel kiváltani, aminek a vége egyébként sokszor az, hogy visszamászik a helyére... Szóval a tendencia nem rossz, ezzel együtt valahogy most érzem az idejét annak, hogy lassan saját kuckója legyen, még akkor is, ha hajnalban mondjuk átjön a miágyunkba.
És akkor jött a megvilágosodás, hogy a rácsot le is lehet venni, és akkor egyrészt én is beférek mellé a 70x140esbe (mondjuk ekkora pocakkal nem, de amúgy igen :)), és szopizva elalhat, és ha ébred éjjel, akkor is el tud indulni kiabálás nélkül hozzánk.

Gondolatban kész a projekt, a kivitelezés a fizikai korlátaim miatt várat magára.
Persze nem a legjobb időzítés ha már Lelle is itt lesz, de nem lehet minden tökéletes...

És akkor egy kis sztori az amúgy legjobb alvó Mikoltunk legutóbbi két éjszakájáról.
Tegnap előtt éjjel fél egykor még azt ecsetelte nekem a szivacson (miközben igyekeztem megvédeni Hannát, aki mélyen aludt, hogy Mimi ne rugdossa fel...), hogy neki kicsi a pizsamája. Fél óra után mondtam neki, hogy most visszateszem az ágyába, én meg elmegyek aludni, mert már nem bírom. Rávágta, hogy jó... és tényleg.
Ma este negyed 12kor lejött, épp a sorozatunkat néztük Danival. Eltűrte a loboncát a szeméből, és a legédesebb cicahangján kérdezte, hogy ez felnőtteknek való-e és vajon gyerekek nézhetik-e. Ekkor már több körön voltak túl Danival, és egyikünknek sem volt sem kedve, sem ereje tovább küzdeni.
Mondtam hát neki (szőrös szívű, önző...), hogy megvárhatja, míg befejezdődik az én felnőtt mesém, mondjuk a székén ülve, és aztán elviszem az ágyába. Szó nélkül felült a székére, ahol szerintem nem volt túl kényelmes, mert időval átköltözött a fotelbe, ahonnan csak a zizegését hallottuk, ahogy helyezkedik. De a sötétben nem láttam, mi történik igazából.
Aztán egyszercsak csend lett.
Húsz perc volt hátra a filmből, a végén egymásra néztünk Danival, :) sorsot húzva fejben, hogy ki megy fel az emeletre megtekintés végett, mert idelenn nem volt egy szem gyerek sem.
Láttam magam előtt, ahogy fent kirakózik, vagy a nagymamát szórakoztatja...
Ehelyett...
Dani vigyorogva jött le, hogy Mimi alszik az ágyában.
Nem szerettem, hogy nem köszöntem el tőle, de ez inkább rólam szólt, mint Mikoltról.
Azt hiszem eléggé megéli mostanában a sok változást, azt, hogy Peti elment, anyukám megérkezett, Lelle meg készülődik...

2011. június 14., kedd

Körmös

Szegény Áronra rájárt a rúd tegnap. Persze mint mindig, ha valamit beüt, akkor azt duplán, triplán teszi.
Reggel együtt vittük a lányokat oviba (apropó... vége az oviszünetnek, örömmel mentek, jól elfáradtak estére, volt is sírás elég, de láttam rajtuk, hogy jó volt nekik az ismerős, lassan barátoknak nevezhető gyerekekkel lenniük), Áron is betrappolt, és megtalálta az egyetlen ajtót az épületben, amit kilinccsel lehetett kinyitni-becsukni. Addig játszott ezzel, míg végül a lábára rántotta, a körme meg félbehajlott, és vérzett is rendesen.
Azon kívül, hogy nagyon sajnálom ilyenkor, annyira édes is egyben, ahogy váó-zik sírás helyett, és összevont szemöldökkel mutogatja, hogy hol fáj... A körme nem nézett ki túl jól, de igyekeztem objektíven megvizsgálni, és végül nem kötöttük be, úgyis lecibálta volna a lábáról.
A délelőtt során többször eszébe jutott az incidens (mióta a kezét odacsukta, gondosan ügyel arra, hogy amennyiben ajtót, fiókot csuk be, mindig elvegye a nemodaillőt, ezért viszonylag ritkák az ilyen jellegű balesetek), és minden alkalommal ugyanazt az arcot vágva váózott a sztorihoz. De a sérülés egészen meggyógyult estére.
Amikor aztán Mikolttal hintáztak azon a bizonyos ikeás műanyag libikókán... ami alá végül odaszorult a lába, Mimi pedig nem vette észre, így aztán egy darabig nem is tudta szegény kiszabadítani.
Jobbnak láttam bekötni ezúttal...
És most nagyon sajnálom... mert nem is néz ki jól... bár ő nem emlegeti.

2011. április 22., péntek

Éjjeli

Mikolt napok óta egyedül öltözik. Este többnyire azért, mert miközben hasztalan próbáltam utolérni a mezítelen rohangálót, azt találtam mondani neki, hogy ha most nem jön, akkor én ugyan nem szaladok tovább, öltözhet egymaga.
Örömmel tette. És nagyon büszke volt magára, hogy sikerült is.
Igy történt, hogy a minap pelus nélkül ment aludni, és reggel vigyorogva, grimaszolva mondogatta: - Mama, pejus néjküj ajuttam. :):)
Ma minden esetre kapott pelenkát... talán nem vagyok elég bátor...

Áront Dani altatja. Nagyon kevés kivétellel kellek, ráadásul sikerült egy kicsit előrébb tornászni a fektetést is, így volt már olyan esténk is, amikor Áron már 10kor aludt. Ezzel párhuzamosan a lányok is...
De a lényeg, hogy a foga miatt elég rendszertelenül és sokszor ébredt éjjel, majd megtaláltam a Vibrucol kúpot. És bár nem szeretnék messzemenő következtetést levonni, tény, hogy megtörtént az első, igazi, teljes átalvás.
Egyszer...
Mert másnap nem kapott kúpot, és nem is aludt jól. Aztán igen, és akkor meg igen, és ez így ment...
A tegnapi éjjel katasztrófa volt, kúp nélküli is, ma nem kockáztatunk.
Az az átaludt nagyon jólesett.

2011. április 11., hétfő

Szerepcsere

Áronnak jön a foga... Egy hatalmas gumó van a szájában, egészen hihetetlen, hogy ebből valaha fog is lesz, de már most úgy fáj neki, hogy alig bír magával. Az idő nagy részét kiabálva tölti, és csak kézben marad meg, akkor is csak úgy, hogy áll vele valaki. Zömmel ő dönt, hogy ki legyen a valaki, ha a fiúk is itthon vannak, akkor szélesebb a paletta. Enne, vagyis nem tudom, hogy enne-e, a szájába veszi a falatot, majd a második után keserves ábrázattal kiköpi... Szegénykém, nagyon szenved, ezek az őrlők ilyenek, a többivel ennyit nem küszködött.

Tegnap este a szokásos rutin szerint Dani a lányokkal maradt bent, miközben én Áront vittem el aludni. De Áronnak semmi sem kellett, sőt, az ágyban sem maradt meg. Felállt, rámcsimpaszkodott, és mutogatott kifelé. Kimentünk, leültem vele a fotelban. Kisvártatva megjelent Dani, mire Áron kiugrott a kezemből, és Dani felé nyújtotta a két kezét, közben reklamált. Hiába szerettem volna idővel elvinni aludni, nem akart hallani sem róla, hogy lejöjjön Daniról.

Így aztán én bementem a lányokhoz, Dani meg Áronnal maradt. Hanna azt kérte, üljek le egy kicsit a kuckóban... Lefeküdtem. Csend volt, Mikolt egyszer kinézett a kiságyból, Hanna is ellenőrizte, ott vagyok-e még, aztán elaludtak. Csukott szemmel pihentem, élveztem, hogy senki sem rugdos, csipked. Majdnem 16 hónapja nem volt ilyen. :) Mikor már csak a lányok szuszogása hallatszott, kilebegtem a szobájukból, a mi ajtónk nyitva volt. Benéztem, Áron a kiságyában feküdt, aludt ő is. Miután magukra hagytam őket, instruálta Danit, hogy menjenek le a nappaliba, ahol három perc ringatás elég volt az álomba zuhanáshoz.

Nem volt még fél 11 sem. Megveregettük egymás vállát... aztán megnéztünk egy filmet közösen. :), majd hosszú idő óta először, egyszerre, és ugyanoda mentünk el lefeküdni.

2011. március 15., kedd

Lelléről, a várakozásról, és a szobákról...

Elmúlt már a 23 hét is. Tegnap épp kérdezte Mari Pali, hogy érzem magam :) Nagyjából úgy, mint egy nyolcvanéves, és ezen nincs is mit szépíteni. :):) Érzem a testem korlátait, és egészen biztosan érzem, hogy minden rendben van ezzel, csak nehezemre esik, hogy nem tudok felpattanni, lehajolni, felvágtatni az emeletre.

Lellénk sokat mocorog, mindenre reagál, főképpen a testvéreire. Leginkább, ha hangoskodnak... :):) Készülődök, készülődünk, sokat gondolok a szülésre, a közeledő egyre nagyobb picakos időkre.

Otthonról is segítenek, Mariék lassan elküldik a csomagot, amiben a babakocsi és a kisruhák vannak, anyukám pedig megvette a repülőjegyet, június 18-án érkezik, hogy újabb hat hetet töltsön velünk. Dani fellélegzett a hírre, visszafelé számolja az időt, hiába, neki is sokkal több feladat jut az én halmozott korlátaim miatt.

Tegnap este, miután hazaért, Dani egyenesen a gyerekszobába ment, hogy nekilásson helyreállítani az emeletes ágy kissé foghíjas szerkezetét. A költöztetők anno nem tudták melyik csavar hová kerüljön, és nagyvonalúan kihagytak néhányat, amitől kissé ingatag volt az egész, az alsó keresztrudak például egyáltalán nem voltak rögzítve a vázhoz. Ráadásul a feljáró rése a rossz oldalra került, ezt is át kellett tenni, hogy használható legyen. Emiatt nem is gondolkodtunk abban, hogy Hanna felköltözzön. A hétvégén csúcsosodott a fészekrakásom ezirányú vágya, abban gondolkodtam, hogy vegyünk egy ágyat a kuckóba, mert nehezen tudok felmászni az emeletes ágy tetejére, ha Hanna oda költözik, de financiális okokból Dani leszavazta ezt az opciót. Nehezen, de elfogadtam, hogy nem vasárnap oldódik meg kiholaludjon kérdés...

Nade tegnap Dani olyan elánnal esett neki a szobának, hogy mire felkúsztam hozzá, már készen is volt a nagyjával, nekem már csak Hanna alvóskellékeinek felköltöztetése maradt. aztán közösen összeszereltük a nagyobb kiságyat, amiben Hanna babakorától aludt, mert Mikolt ragaszkodik a rácsokhoz. :) Hallani sem akar nagylányos ágyról. Ő igazi kuckózós, de már igencsak kinőtte a 60x120as kiságyát. Ennek a verziónak viszont nagyon örült, amint készen lettünk, bemásztak Hannával, olvasgattak, majd ugráltak... :):)

A hajdani Mikoltfészek pedig átkerült a miszobánkba, Dani kicsit csalódottan szemlélte a végeredményt, mondván, inkább egy újszülött osztályra emlékezteti, mint felnőtt hálóra... :):) végeredményben igaza is van :):):) Abban maradtunk, hogy lesz majd nekünk rendes hálónk is egyszer.

Hogy melyik kiságy lesz Ároné, még nem tudom, mert most abban alszik, ami közelebb van hozzám, de idővel ebben lenne Lellu helye... viszont egyelőre Áront nem akarózik átköltöztetni a távolabbiba... amiben most az állatai vannak. Így aztán nincs dedikált kiságy még mindig. Pedig szeretnék egy rózsaszínt és egy kéket látni lassan :):)

Íme a képek, az összehasonlítás végett az eddigi állapotok ebben az albumban vannak...

2011. március 4., péntek

Pillanatkép

Ma délután, amikor felmentem, hogy felkeltsem a lányokat, mind a kettejüket Hanna ágyában találtam. Aludtak. Egymás mellett, a legnagyobb békével az arcukon. Eddig is tudtam, hogy az alvó gyerekek leginkább angyalokra hasonlítanak, de két alvó gyerek, ráadásul egymás mellett olyan csoda, amiben részesülni kiváltság... Álltam az ágy mellett egy ideig, nem szerettem volna megtörni a varázst.

Hanna lassan kinyitotta a szemét, majd megértette, miért vagyok ott, és már rohant is lefelé a lépcsőn, a vendégekhez. Mikolt hosszan ébredezett, nekem pedig jólesett egy kicsit még szívni magamba ezt a semmihez sem fogható látványt.

A vacsoránál újra eszembe jutott a kép, megkérdeztem Hannát, hogy mi is történt ma délután. Elmesélte. :)

- Miután leoltottad a lámpát, félni kezdtem, és átmentem a Mikolthoz. A Mikolt azt mondta, hogy ha visszamegyek az ágyamba, odajön. Lefeküdtünk, aztán én olvasgattam az új könyvet (Szilvi :)), a Mimi pedig az Anna és Petit (itt Mikolt közbeszólt, hogy: És te nem jöttél, mert nem voltál mérges, mert csendben voltunk...), aztán egy idő után lassan elaludtunk.

Több helyen is gyönyörű a történet, én mindenesetre cseppfolyóssá váltam...

2010. október 18., hétfő

Csak próbáljuk ki...

Mondta Dani, amikor hüledezve néztem, amint cibálja át Áron kiságyát a gyerekszobából a miénkbe.
Mert eléggé lepukkantnak vél, és valóban az is vagyok. Szebben mondjuk harmatos mása egykori önmagamnak.
A napokban a moziba igyekezve (a kocsiból még gyors segítséget kértünk Petitől vajon játsszák-e nekünk kedvező időpontban a nekünk tetszőt, majd a mozival, hogy beengednek-e, a csilingelő hangú 19 éves kissé megrökönyödve kérdezett vissza, hogy nem zavar-e, hogy a film már egy fél órája megy? Engem? Három mellől nem egyszerű elszökni egy délutánra... ) Dani olyan kitörő kacagással illette egy megszólalásomat, amitől szabályosan megijedtem. Mármint a reakció harsányságától... Ő akkor mondta először, mióta gyerekeink vannak, változtassak valamin, mert ezt az arcomat (a brillírozó humorral telit) nem látta idestova négy éve...

Motyogtam magam elé, najó, de a 24 órás szolgálat után/mellett/közben nem olyan eccerű az.

És akkor született meg benne az elhatározás.
Az elmélete szerint, ha Áron nem érzi az illatomat éjjel, akkor majd jól nem akar szopizni, és mind békésen alhatunk reggelig.
Megbontva a gyerekszoba sokadjára kialakított harmóniáját, visszatelepítette az amúgy használaton kívüli kiságyat a miágyunk mellé.
Esésbiztossá párnáztam, és reménykedés, beleélés, elvárás mentesen feküdtem le ma este is Áronnal magam mellett, aki vagy fél órán át ficánkolt, tépte a hajam, ütögette a fejem, majd mély álomba zuhant.
Megfogtam és párnástul (János kórház: Anya, ugye nem gondolja, hogy a kisbaba párnán alszik? Nem, nem gondolom, úgy alszik, ahogy neki jó... perpill felső testtel párnán...) betettem a fészkébe. Mimitől kölcsönvettem az egyik papalt, szerintem finom puha helyet sikerült előkészíteni.

Álltam és csodáltam (ki tudja meddig tart a varázs...), aztán szóltam Daninak, nézze meg ő is.
Jó kis hely. :) Mondta. Most már egy kicsit remélek is...

2010. október 14., csütörtök

Vágy

Olyan jó lenne egyszer úgy ébredni, hogy nem szédülök, vagy fáj a fejem, vagy esetleg egyszeriben kinyílik a szemem és nem kell erőltetni...
:):)
De ehhez azt hiszem az kellene, hogy huzamosabb ideig aludhassak egyben sok órát.
Vajon ha majd lesz rá módom, akkor képes leszek-e nyolc órát egyhuzamban végigaludni?
Vagy most már végképp megtanulta a szervezetem, hogy három óránként ébredni kell?
...