Nos nem a legjobb időzítés ez a mai nap sem az íráshoz.
Rettenetesen fáradt vagyok ugyanis. Meg érzékeny. És szétesett.
Nézegetem Áron képeit, a babakorából, és azon kapom magam, hogy hiányzik.
Úgy, hogy közben türelmetlen vagyok a mostani korukban, a jelenben, és semmi elcsendesedés, lassítás, rákészülés nincs most bennem.
A születésnapja is közel, a karácsony is, és tudom, úgy volna jó, ha ropogna a tűz a kemencében, és játszanánk, meg beszélgetnénk vég nélkül, esetleg sülne a mézeskalács, meg szólna valami alkalomhoz illő zene.
Nulla az esélye annak, hogy idén ez a Szenteste előtt megvalósuljon.
Már nem tudom miben bízom, igyekszem nem kiabálni, nem számonkérni, nem a gyerekekre terhelni a rohanásom összes velejáróját, és mosolyogni, kérdezni, odafigyelni.
Tükröt tart mind.
Meg kell tanulnom nemet mondani. Másoknak.
Védeni a határainkat, nem belefulladni abba, hogy adni szeretnék.
Ők a legfontosabbak, semmi sem mehet az ő rovásukra. Legfőképpen én nem.
Ha képes vagyok igazán kinyílni feléjük, megérint a karácsony misztériuma, a várakozás öröme.
Ők tudják.
Nekem csak az lenne a dolgom, hogy elfogadjam.
Hát így.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Befelé. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Befelé. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. november 26., kedd
Elakadt
Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.
2013. szeptember 2., hétfő
Ősz
Vasárnap reggel megérkezett az ősz. Ma már tagadhatatlanul érzem is... fúj a szél, a nappaliban pedig az imént lámpát kellett kapcsolni a meséléshez.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
Címkék:
Befelé,
Hanna,
Hanna elsők,
Hanna iskolás,
Hanna iskolás lesz,
Kinga
2013. április 9., kedd
Ma van az a nap
Lelle ma épp annyi idős lett, mint Hanna volt akkor, mikor Mikolt született.
Nem tudok elmenni emellett a tény mellett, és egész nap az zakatol a fejemben, hogy új időszámítás kezdődik.
Nehezen engedem el, hogy itt befejeződött egy hosszú út, és mégis ezer apró jel utal arra, hogy jó ez nekem így.
A minap két pocakkal is találkoztam, és fel sem tűnt, hogy kisbaba gömbölyödik egy édesanya hasában. Meglepett. Meg természetes is volt.
Érezni vélem a mocorgásukat odabent, a belémégett pillanatok azonnal láthatóvá válnak, ha a születésükre gondolok, és minden alkalommal, ha a babakori képeiket nézegetjük, elönt valami igazán puha, semmihez sem fogható nosztalgia, azzal a biztos tudattal, hogy akármikor újra képes lennék szoptatni bárki csecsemőjét.
Aztán végignézek ezen a gyönyörű kis csapaton, és elégedett vagyok. Pont így, pont most, pont jó. Nem menne már nekem ennél több. Ennél több már csak kevesebb volna, ennél kevesebbet pedig nem adhatok.
2013. február 21., csütörtök
Február 12.
A közös születésnapunk, a 12.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.
Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.
Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.
Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.
Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.
Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)
A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.
Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.
Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.
Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.
Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.
Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.
Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.
Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)
A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.
Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.
Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.
2013. február 19., kedd
A háborgó lelkem megnyugtatása
Annyi minden kavarog, és annyira nem számít.
A lényeg, hogy hiszek abban, hogy ami Áronnak jó és nekünk nem teher, az jó és kész. És abban is hiszek, hogy megváltoztatni valami fontosat nem lehet egy nap alatt. Egy hét is kevés hozzá.
Áron saját ágya nem Áronról szól.
Szerintem.
Áron különalvása lehet cél, de ezt sokkal finomabban és sokkal türelmesebben kell akarni. Ha valóban ezt akarjuk...
Mindenesetre ma este Áronnal a hasamon vártuk meg, míg Lelle elalszik mellettem. Áron fogta a kezem, és hallgatta a szívdobogásomat, néha suttogtunk egymásnak valamit, Lelle pedig hol fogta a kezünket, hol forgolódott.
Aztán elaludt egy pillanat alatt, ahogy szokott, mi meg Áronnal átkúsztunk a másik ágyba, Áron kuckójába, hogy együtt elaltassuk a majmocskát, ahogy megbeszéltük, mielőtt letette a fejét a mellkasomra a nagyágyban.
Beszéltünk még pár apróságról, hogy miért nem tudnak a bálnák a földön úszni, hogy a majom már elaludt, jobb lesz nagyon csendben suttognunk, meg hogy nemsokára lemegyek dolgozni, de aztán visszajövök majd hozzá, aztán csak fogta a kezem, a másikkal a majmot, és félálomban gondolkodott.
Végül gondosan betakargattam azzal a takaróval, ami addig rajtam volt, és elmondtam neki, hogy ez a takaró fog addig vigyázni rá, amíg én lent dolgozom, megpuszilgattam, és kijöttem.
Alszik.
Megnyugodtam.
Hajnalban ha ébred jön, de lehet, hogy csak reggel.
Bárhogy jó, ha nem fáj a szívünknek.
A lényeg, hogy hiszek abban, hogy ami Áronnak jó és nekünk nem teher, az jó és kész. És abban is hiszek, hogy megváltoztatni valami fontosat nem lehet egy nap alatt. Egy hét is kevés hozzá.
Áron saját ágya nem Áronról szól.
Szerintem.
Áron különalvása lehet cél, de ezt sokkal finomabban és sokkal türelmesebben kell akarni. Ha valóban ezt akarjuk...
Mindenesetre ma este Áronnal a hasamon vártuk meg, míg Lelle elalszik mellettem. Áron fogta a kezem, és hallgatta a szívdobogásomat, néha suttogtunk egymásnak valamit, Lelle pedig hol fogta a kezünket, hol forgolódott.
Aztán elaludt egy pillanat alatt, ahogy szokott, mi meg Áronnal átkúsztunk a másik ágyba, Áron kuckójába, hogy együtt elaltassuk a majmocskát, ahogy megbeszéltük, mielőtt letette a fejét a mellkasomra a nagyágyban.
Beszéltünk még pár apróságról, hogy miért nem tudnak a bálnák a földön úszni, hogy a majom már elaludt, jobb lesz nagyon csendben suttognunk, meg hogy nemsokára lemegyek dolgozni, de aztán visszajövök majd hozzá, aztán csak fogta a kezem, a másikkal a majmot, és félálomban gondolkodott.
Végül gondosan betakargattam azzal a takaróval, ami addig rajtam volt, és elmondtam neki, hogy ez a takaró fog addig vigyázni rá, amíg én lent dolgozom, megpuszilgattam, és kijöttem.
Alszik.
Megnyugodtam.
Hajnalban ha ébred jön, de lehet, hogy csak reggel.
Bárhogy jó, ha nem fáj a szívünknek.
2013. január 29., kedd
...
Nehezemre esik megírni ezt a bejegyzést.
A téma is nehéz, a sorokbafoglalás meg még nehezebb.
Kavarognak a gondolataim rettentő szürreálisan és képekbe még valahogy összeállnak, de mondatokká nem formálódnak sehogyansem.
Ha csak a tényeket írom, az pont semmilyen.
Ha meg ennél többet, keszekusza.
A téma a halál.
Nem beszélünk róla többnyire, mert kínos, mert elromlik a kedvünk tőle, mert senki sem tanította meg, hogyan is lehet ilyesmiről beszélgetni.
Szeretem, ahogy a gyerekek tapogatják, ízlelgetik, van benne egyfajta irracionalitás. Mintha kívül tudnának maradni a komolyságán, az ijesztő visszafordíthatatlanságán, az ismeretlenség okozta félelmeken.
Megértenek ugyan valamit, amit lehet ide oda gurítgatni, de abban a pillanatban, amint van fontosabb, elengedik és futnak tovább.
Nem tudom, hányadán állok a halállal. A sajátommal sem, másokéval sem.
Amikor elég közel kerül hozzám, akkor döbbenek csak rá, mennyire fogalmam sincs, hogy mi is ez. Hogyan kellene viszonyulnom. Ahhoz, aki elmegy, azokhoz, akik maradnak.
Leginkább azért nem (azon túl, hogy nagyon közeli személyt még nem kellett gyászolnom...), mert úgy érzem, hogy a halál az az esemény, amikor igazán kézzelfoghatóvá válik a különbség test és lélek között. A test megszűnik, és mégsem érzem, hogy aki meghalt, az megszűnt volna.
A temetés számomra egy olyan rítus, ahol megünnepeljük azt, akit itt már soha nem fogunk tudni megölelni. A teste nincs jelen, de az ember igen. Az idő az, ami feledtet, a közös élmények hiánya az, ami miatt messzebbre kerülünk egymástól, de alapvetően mindenki, akit ismertem, szerettem és már nincs, itt van velem, bennem.
A gyász önmagunkról szól. Egy részünk elvesztése együtt jár azzal, hogy újra kell definiálnunk magunkat enélkül a lényeges rész nélkül. Minél közelebb volt hozzánk aki elment, annál nehezebb ezt megtenni. Minél kevésbé tudjuk, hol van bennünk ez a rész, annál nehezebb. Aki nem formált, aki nem épült be igazán, azt könnyebb elengednünk éppúgy, mint azt, akinek a halálára fel tudtunk készülni, vagy azt, aki méltón fejezte be a földi életét.
Ma volt a temetés.
Éva az apai nagyapám második felesége volt, tőle kaptam a hegedűmet, talán miatta, meg nagyapám miatt volt egyértelmű, hogy zenélni fogok.
Gyerekként ritkán találkoztunk, de ezek a találkozások mindig meghatározóak voltak. Ma is érzem az illatukat, hallom a hangjukat, ezer apróságot tudnék felidézni, a Kléh István utcai nappali sarokszekrényén a londoni emeletes busz miniatűrjét éppúgy, mint azt a mozdulatot, ahogy minden külföldi turné előtt körberajzolták a lábam, hogy biztos legyen a cipő mérete.
Hallom a reccsenést, ahogy a lágytojás tetejét levágják nekem, és tökéletesen emlékszem, mekkorát kellett ugranom, hogy földet érjek a nagybőgős székről a Feketesas utcai próbateremben.
Itt van a szemem előtt Éva keze, a rövid körmei, ahogy beszéd közben ráteszi a mutatóujját a hüvelykjére, karikát formázva belőlük......
Pár éve gyakrabban találkoztunk, mint azután, hogy nagyapám meghalt.
Nyitott lett és útkereső, megjárta Indiát is spirituális indíttatásból, és ha találkoztunk minden alkalommal úgy éreztem, hogy rengeteget ad nekem azzal, ahogyan megmutatja, milyen szép, hogy az idősebb korunkban meghozott döntéseink is képesek megváltoztatni az életünket, a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat.
Aztán beteg lett, amit mindvégig derűsen viselt, és bár láthatóan harcolt az életért (mindig voltak tervei, sosem panaszkodott inkább csak rá-rácsodálkozott, hogy nehezebben mennek a hétköznapi dolgok), egy ideje elkezdte szétszórni a tárgyakat maga körül.
Úgy ment el, hogy megvárta, hogy a neki legfontosabbak ott legyen mellette, fogják a kezét. Ennél többet nem tudom kívánhat-e bárki.
Ma volt a temetés.
Délelőtt ért el a hír hozzám, meghalt a terapeutám.
Az az ember, akinek tizenhat évvel ezelőtt elmondtam mindent, aki négy évig minden héten egy órán át mellettem volt, és segített kibogózni a csomókba szorított bugyrokat. Aki bármikor, ha szükségem volt rá ott volt, és tudta mit kérdezzen.
A múlt héten küldtem hozzá valakit, onnan tudtam, hogy kórházban van. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bemenjek hozzá, bármennyire is képtelen ötlet volt.
Sok sok impulzus egyben, egytől egyig másfél napnyi plafonnézős elmélyedésre adnának okot abban a rohanásban, amivel a hétköznapokat töltöm. Egy filmélmény, vagy az aktuális kedvenc sorozat a húsba vágó résszel, levélváltások Éva okán, fényképek, filmek nagyapámról, nagyapámmal, Éváról, Évával.
A temetőben esett a hó. Éppen csak annyira, hogy megkoronázza a széles, hófehér utat, épp annyira, hogy lássam, de ne érezzem. Gyönyörű volt a táj, csendes és nyugodt, mögöttem Karma, az indiai barát egy mantrát énekelt.
Ma értettem meg, hogy mennyire csak rólam szól a gyász. Hogy milyen méltatlan, hogy azért estem kétségbe, mert a sziklamászás közepette elvesztettem a biztonsági kötelemet.
És azt is ma értettem meg, hogy az igazi lezárása ennek a kétségbeesett fojtogató érzésnek az, ha valamit megőrzök belőlük magamban.
Éva hegedűje nálam van.
Mariann pedig mindent elmondott, amit hallanom kellett.
A téma is nehéz, a sorokbafoglalás meg még nehezebb.
Kavarognak a gondolataim rettentő szürreálisan és képekbe még valahogy összeállnak, de mondatokká nem formálódnak sehogyansem.
Ha csak a tényeket írom, az pont semmilyen.
Ha meg ennél többet, keszekusza.
A téma a halál.
Nem beszélünk róla többnyire, mert kínos, mert elromlik a kedvünk tőle, mert senki sem tanította meg, hogyan is lehet ilyesmiről beszélgetni.
Szeretem, ahogy a gyerekek tapogatják, ízlelgetik, van benne egyfajta irracionalitás. Mintha kívül tudnának maradni a komolyságán, az ijesztő visszafordíthatatlanságán, az ismeretlenség okozta félelmeken.
Megértenek ugyan valamit, amit lehet ide oda gurítgatni, de abban a pillanatban, amint van fontosabb, elengedik és futnak tovább.
Nem tudom, hányadán állok a halállal. A sajátommal sem, másokéval sem.
Amikor elég közel kerül hozzám, akkor döbbenek csak rá, mennyire fogalmam sincs, hogy mi is ez. Hogyan kellene viszonyulnom. Ahhoz, aki elmegy, azokhoz, akik maradnak.
Leginkább azért nem (azon túl, hogy nagyon közeli személyt még nem kellett gyászolnom...), mert úgy érzem, hogy a halál az az esemény, amikor igazán kézzelfoghatóvá válik a különbség test és lélek között. A test megszűnik, és mégsem érzem, hogy aki meghalt, az megszűnt volna.
A temetés számomra egy olyan rítus, ahol megünnepeljük azt, akit itt már soha nem fogunk tudni megölelni. A teste nincs jelen, de az ember igen. Az idő az, ami feledtet, a közös élmények hiánya az, ami miatt messzebbre kerülünk egymástól, de alapvetően mindenki, akit ismertem, szerettem és már nincs, itt van velem, bennem.
A gyász önmagunkról szól. Egy részünk elvesztése együtt jár azzal, hogy újra kell definiálnunk magunkat enélkül a lényeges rész nélkül. Minél közelebb volt hozzánk aki elment, annál nehezebb ezt megtenni. Minél kevésbé tudjuk, hol van bennünk ez a rész, annál nehezebb. Aki nem formált, aki nem épült be igazán, azt könnyebb elengednünk éppúgy, mint azt, akinek a halálára fel tudtunk készülni, vagy azt, aki méltón fejezte be a földi életét.
Ma volt a temetés.
Éva az apai nagyapám második felesége volt, tőle kaptam a hegedűmet, talán miatta, meg nagyapám miatt volt egyértelmű, hogy zenélni fogok.
Gyerekként ritkán találkoztunk, de ezek a találkozások mindig meghatározóak voltak. Ma is érzem az illatukat, hallom a hangjukat, ezer apróságot tudnék felidézni, a Kléh István utcai nappali sarokszekrényén a londoni emeletes busz miniatűrjét éppúgy, mint azt a mozdulatot, ahogy minden külföldi turné előtt körberajzolták a lábam, hogy biztos legyen a cipő mérete.
Hallom a reccsenést, ahogy a lágytojás tetejét levágják nekem, és tökéletesen emlékszem, mekkorát kellett ugranom, hogy földet érjek a nagybőgős székről a Feketesas utcai próbateremben.
Itt van a szemem előtt Éva keze, a rövid körmei, ahogy beszéd közben ráteszi a mutatóujját a hüvelykjére, karikát formázva belőlük......
Pár éve gyakrabban találkoztunk, mint azután, hogy nagyapám meghalt.
Nyitott lett és útkereső, megjárta Indiát is spirituális indíttatásból, és ha találkoztunk minden alkalommal úgy éreztem, hogy rengeteget ad nekem azzal, ahogyan megmutatja, milyen szép, hogy az idősebb korunkban meghozott döntéseink is képesek megváltoztatni az életünket, a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat.
Aztán beteg lett, amit mindvégig derűsen viselt, és bár láthatóan harcolt az életért (mindig voltak tervei, sosem panaszkodott inkább csak rá-rácsodálkozott, hogy nehezebben mennek a hétköznapi dolgok), egy ideje elkezdte szétszórni a tárgyakat maga körül.
Úgy ment el, hogy megvárta, hogy a neki legfontosabbak ott legyen mellette, fogják a kezét. Ennél többet nem tudom kívánhat-e bárki.
Ma volt a temetés.
Délelőtt ért el a hír hozzám, meghalt a terapeutám.
Az az ember, akinek tizenhat évvel ezelőtt elmondtam mindent, aki négy évig minden héten egy órán át mellettem volt, és segített kibogózni a csomókba szorított bugyrokat. Aki bármikor, ha szükségem volt rá ott volt, és tudta mit kérdezzen.
A múlt héten küldtem hozzá valakit, onnan tudtam, hogy kórházban van. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bemenjek hozzá, bármennyire is képtelen ötlet volt.
Sok sok impulzus egyben, egytől egyig másfél napnyi plafonnézős elmélyedésre adnának okot abban a rohanásban, amivel a hétköznapokat töltöm. Egy filmélmény, vagy az aktuális kedvenc sorozat a húsba vágó résszel, levélváltások Éva okán, fényképek, filmek nagyapámról, nagyapámmal, Éváról, Évával.
Ma értettem meg, hogy mennyire csak rólam szól a gyász. Hogy milyen méltatlan, hogy azért estem kétségbe, mert a sziklamászás közepette elvesztettem a biztonsági kötelemet.
És azt is ma értettem meg, hogy az igazi lezárása ennek a kétségbeesett fojtogató érzésnek az, ha valamit megőrzök belőlük magamban.
Éva hegedűje nálam van.
Mariann pedig mindent elmondott, amit hallanom kellett.
2012. december 21., péntek
Megkezdődött
A lelassulás.
Maradt még januárra tennivaló, de a legfontosabb munkákkal elkészültem.
Jelez a testem, jeleznek a gyerekek folyamatosan, hogy itt az ideje befelé, és feléjük is fordulni.
Tegnap délután amolyan igazi randin voltunk Danival. Hosszú, hosszú ideje láttam először önfeledten mosolyogni. Olyan nagyon szeretném ezt a mosolyt látni nap mint nap, és tudom, mi az oka annak, hogy nem jut belőle számtalan, most mégis azt kívánom karácsonyra, legyen ebben részem sokkal többször, mint az idén volt.
Sétáltunk egymás kezét fogva, metroztunk, és a Vörösmarty téren forralt bort ittunk, meg lepényt ettünk, és keveset beszélgettünk komoly dolgokról. Azért szőrmentén említésre került, mennyire jó most gyerekek nélkül hömpölyögni, időtlenül, felelősségmentesen.
Dani szerint ez az év volt élete legnehezebb éve, pedig azt gondolta eddig, hogy a maláj életünk egy éve volt az. Én csak remélem, hogy a következő már könnyebb lesz, de tény, hogy idén nekem is ősz szálak keveredtek a sötétek közé.
Jutott mindenből és leginkább sok, de a legfontosabb talán, hogy helytálltunk. Új szerepekben is, sok idő töltve egymás nélkül, sokszor megbillenve érzelmileg, és rendületlen hittel abban, hogy megoldjuk. A család rengeteget segített, nélkülük nem sikerülhetett volna ennyire sem egyben maradnunk.
Tegnap visszanyertem a hitem a nagyon nagy családunk létjogosultságában, abban, hogy gondolkodás nélkül is érdemes volt igent mondanunk ennyi gyerekre, egy ekkora házra, egymásra, arra, hogy most itt vagyunk és ilyenek vagyunk.
Ma este színházba megyünk kettesben, holnap pedig egy napra elutazunk, megnézni Bécs karácsonyi fényeit. Tudom, hogy a gyerekeknek nagyon fogunk hiányozni, most mégis ez az egyetlen lehetőségünk megérkezni egymáshoz. Ez pedig az egyik legfontosabb ajándék mindannyiunknak.
Maradt még januárra tennivaló, de a legfontosabb munkákkal elkészültem.
Jelez a testem, jeleznek a gyerekek folyamatosan, hogy itt az ideje befelé, és feléjük is fordulni.
Tegnap délután amolyan igazi randin voltunk Danival. Hosszú, hosszú ideje láttam először önfeledten mosolyogni. Olyan nagyon szeretném ezt a mosolyt látni nap mint nap, és tudom, mi az oka annak, hogy nem jut belőle számtalan, most mégis azt kívánom karácsonyra, legyen ebben részem sokkal többször, mint az idén volt.
Sétáltunk egymás kezét fogva, metroztunk, és a Vörösmarty téren forralt bort ittunk, meg lepényt ettünk, és keveset beszélgettünk komoly dolgokról. Azért szőrmentén említésre került, mennyire jó most gyerekek nélkül hömpölyögni, időtlenül, felelősségmentesen.
Dani szerint ez az év volt élete legnehezebb éve, pedig azt gondolta eddig, hogy a maláj életünk egy éve volt az. Én csak remélem, hogy a következő már könnyebb lesz, de tény, hogy idén nekem is ősz szálak keveredtek a sötétek közé.
Jutott mindenből és leginkább sok, de a legfontosabb talán, hogy helytálltunk. Új szerepekben is, sok idő töltve egymás nélkül, sokszor megbillenve érzelmileg, és rendületlen hittel abban, hogy megoldjuk. A család rengeteget segített, nélkülük nem sikerülhetett volna ennyire sem egyben maradnunk.
Tegnap visszanyertem a hitem a nagyon nagy családunk létjogosultságában, abban, hogy gondolkodás nélkül is érdemes volt igent mondanunk ennyi gyerekre, egy ekkora házra, egymásra, arra, hogy most itt vagyunk és ilyenek vagyunk.
Ma este színházba megyünk kettesben, holnap pedig egy napra elutazunk, megnézni Bécs karácsonyi fényeit. Tudom, hogy a gyerekeknek nagyon fogunk hiányozni, most mégis ez az egyetlen lehetőségünk megérkezni egymáshoz. Ez pedig az egyik legfontosabb ajándék mindannyiunknak.
2012. december 14., péntek
December tizennégy
Egyszer valahol, valamikor megtalált egy mondat.
Mikor úgy érzem, hogy ellep a temérdek tennivaló, mindig eszembe jut.
Az ember hétszer többet bír, mint amennyit gondol, hogy elbír.
Mostanában sokszor, nagyon sokszor mondogatom magamnak, közben pedig kívülről figyelve magamat azt látom, hogy tényleg.
Valóban sokkal többet bírok, mint hiszem. Csinálom a dolgom, közben néha eláraszt a kétségbeesés, és úgy érzem, nem megy sehogyansem. Aztán mindig lesz valahogy (ez meg itt egy ügyes szépítés, nem megy ez olyan légiesen, mint amilyen könnyen leírható... van benne sírás, csapkodás, kiabálás is bőven), leginkább attól, ha minicélonként örülgetek egy egy apróbb sikernek, befejezett dolognak. A nap végére legtöbbször (magam sem mindig értem, hogyan) be tudom fejezni az aznapra tervezettet. Sokszor mondjuk úgy, hogy kettő előtt nem kerülök ágyba.
Ugyanakkor a lelkiismeret furdalás meg örökké kísér a mondat mellett... épp tegnap beszélgettem az ovis karácsonyi gyertyagyújtás után a református lelkésszel (egy anyagból gyúrtak bennünket, Péter épp olyan ember, akivel szívesen megosztok bármit... lehet, hogy ez lenne a lelkivezető szerepe?...), és szóba került az elégjószülőség. Viccesen kérdezte, hogy a kandalló előtt ülve babusgatni vágyom-e a gyerekeimet, és nem.
Illetve dehogynem, de hogy ezt épp nem tudom megtenni, hát üsse kő.
A minőségi idő, az az, ami hiányzik.
Hogy folyton csak azt hallom magamtól, várj egy kicsit, most nem tudom, csináld meg, megy ez már neked egyedül is.
Az én interpretációmban utcagyerekként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy legalább a fülem ott van, ahol ők. Dani csak annyit fűzött hozzá, hogy ha mindig ennyit dolgoznék, mint két hónap óta, akkor hamar fejreállna a családunk.
A humorom és a türelmem is fogytán, pedig elementáris szükség volna mindkettőre.
És olyan megmosolyogni való, hogy máááár megint ugyanott vagyok. :)
Persze nem teljesen, de ahogy a szavak kibuknak belőlem, az nagyon is ismerős.
Hogy közben a gyerek mellett dolgozó anyuka is lett belőlem, még nem régikeletű.
Szokni kell, új rutinokat kialakítani, de az is tisztán látszik, hogy az eredeti felállásban, amiben négy évesen mennek oviba, és ezidő előtt védi őket a gondoskodó anyai figyelem, nincs helye ennyi másba fektetett energiának.
Nem csak arról van szó, hogy ne tudnék mit kezdeni itthon magammal, ezért muszáj volt kitalálnom valami hobbit. Lelle júliusban két éves lesz, engem pedig nem várnak vissza sehová. A legszerencsésebb, ha abból születik némi bevétel, amit szeretettel csinálok.
Éppen csak azzal nem számoltam, hogy a karácsony előtti időszak ebben a műfajban is az egyik legintenzívebb.
Danit ritkán látjuk, akkor is lassan melegszünk egymáshoz, mi meg ő. Tele a feje, pörgeti a tányérokat, nehezen engedi el őket. Kevés az, amiből gazdálkodunk, leginkább lelkileg. Pedig mennyire nagyon szükség volna eltenni a gondokat, és odaülni a kandalló elé. Nem a gyerekekkel, egymással.
Nem tudom, mikor érkezünk meg végre, a karácsony csak egy apropó.
Ugyanazokat a köröket futom (nyilván nem véletlenül), még akkor is, ha az nem folytonos, hanem egy spirál. Látom, hogy mennyit tanultam, mennyit haladtam ebben az évben, és mégis van, amit másképp szeretnék.
Ami állandó, az a feladat.
Jelen lenni, elengedni, egyensúlyt találni. Szeretettel, derűsen.
Minden ugyanerről szól.
Mikor úgy érzem, hogy ellep a temérdek tennivaló, mindig eszembe jut.
Az ember hétszer többet bír, mint amennyit gondol, hogy elbír.
Mostanában sokszor, nagyon sokszor mondogatom magamnak, közben pedig kívülről figyelve magamat azt látom, hogy tényleg.
Valóban sokkal többet bírok, mint hiszem. Csinálom a dolgom, közben néha eláraszt a kétségbeesés, és úgy érzem, nem megy sehogyansem. Aztán mindig lesz valahogy (ez meg itt egy ügyes szépítés, nem megy ez olyan légiesen, mint amilyen könnyen leírható... van benne sírás, csapkodás, kiabálás is bőven), leginkább attól, ha minicélonként örülgetek egy egy apróbb sikernek, befejezett dolognak. A nap végére legtöbbször (magam sem mindig értem, hogyan) be tudom fejezni az aznapra tervezettet. Sokszor mondjuk úgy, hogy kettő előtt nem kerülök ágyba.
Ugyanakkor a lelkiismeret furdalás meg örökké kísér a mondat mellett... épp tegnap beszélgettem az ovis karácsonyi gyertyagyújtás után a református lelkésszel (egy anyagból gyúrtak bennünket, Péter épp olyan ember, akivel szívesen megosztok bármit... lehet, hogy ez lenne a lelkivezető szerepe?...), és szóba került az elégjószülőség. Viccesen kérdezte, hogy a kandalló előtt ülve babusgatni vágyom-e a gyerekeimet, és nem.
Illetve dehogynem, de hogy ezt épp nem tudom megtenni, hát üsse kő.
A minőségi idő, az az, ami hiányzik.
Hogy folyton csak azt hallom magamtól, várj egy kicsit, most nem tudom, csináld meg, megy ez már neked egyedül is.
Az én interpretációmban utcagyerekként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy legalább a fülem ott van, ahol ők. Dani csak annyit fűzött hozzá, hogy ha mindig ennyit dolgoznék, mint két hónap óta, akkor hamar fejreállna a családunk.
A humorom és a türelmem is fogytán, pedig elementáris szükség volna mindkettőre.
És olyan megmosolyogni való, hogy máááár megint ugyanott vagyok. :)
Persze nem teljesen, de ahogy a szavak kibuknak belőlem, az nagyon is ismerős.
Hogy közben a gyerek mellett dolgozó anyuka is lett belőlem, még nem régikeletű.
Szokni kell, új rutinokat kialakítani, de az is tisztán látszik, hogy az eredeti felállásban, amiben négy évesen mennek oviba, és ezidő előtt védi őket a gondoskodó anyai figyelem, nincs helye ennyi másba fektetett energiának.
Nem csak arról van szó, hogy ne tudnék mit kezdeni itthon magammal, ezért muszáj volt kitalálnom valami hobbit. Lelle júliusban két éves lesz, engem pedig nem várnak vissza sehová. A legszerencsésebb, ha abból születik némi bevétel, amit szeretettel csinálok.
Éppen csak azzal nem számoltam, hogy a karácsony előtti időszak ebben a műfajban is az egyik legintenzívebb.
Danit ritkán látjuk, akkor is lassan melegszünk egymáshoz, mi meg ő. Tele a feje, pörgeti a tányérokat, nehezen engedi el őket. Kevés az, amiből gazdálkodunk, leginkább lelkileg. Pedig mennyire nagyon szükség volna eltenni a gondokat, és odaülni a kandalló elé. Nem a gyerekekkel, egymással.
Nem tudom, mikor érkezünk meg végre, a karácsony csak egy apropó.
Ugyanazokat a köröket futom (nyilván nem véletlenül), még akkor is, ha az nem folytonos, hanem egy spirál. Látom, hogy mennyit tanultam, mennyit haladtam ebben az évben, és mégis van, amit másképp szeretnék.
Ami állandó, az a feladat.
Jelen lenni, elengedni, egyensúlyt találni. Szeretettel, derűsen.
Minden ugyanerről szól.
2012. december 3., hétfő
Az első gyertya
Megünnepeltük Dani születésnapját.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg.
Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.
Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is.
Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.
Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.
Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is.
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér majd ide rendben a karácsony.
Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg.
Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.
Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is.
Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.
Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.
Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is.
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér majd ide rendben a karácsony.
Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.
2012. november 14., szerda
Kissé csapongok...
Egy ideje megint árválkodik a blog.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.
Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.
Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.
És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.
Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.
Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.
Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.
Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...
Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.
Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.
Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.
És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.
Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.
Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.
Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.
Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...
Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.
2012. november 5., hétfő
Új hét, új világ
Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.
Címkék:
Áron,
Befelé,
Dani,
Gondolatok,
Gyerekek,
Kinga,
Kinga és Dani,
Malajzia,
Mikolt
2012. szeptember 29., szombat
Szombateste
Szorongok cseppet.
Ami nem meglepő, még csak nem is váratlan.
Hat napja vagyok egyedül, kis túlzással, hiszen estére már nemis, de ebből a szubjektív megélés a fontos.
Leadtam két nagyobb munkát, az egyiket nagy örömmel csináltam, a másikat nagy örömmel fejeztem be.
Lecseréltem a fényképezőgépemet, amitől esetlennek, és bénának érzem magam, pedig ez jó, mert új lehetőségeket, új kihívásokat rejt. De mégis rendesen elanyátlanodtam, úgyhogy végül előbányásztam a nagyonrégi kicsi gépet, amolyan önbizalomerősítőnek. Mondjuk este, halogén fényben nem olyan magától értetődő önbizalmat növelni...
Hallom a hangom Hanna morgásában, és szégyellem magam.
Aludni kéne, mert tudom, ezeknek a szorongásoknak egy része megoldódik magától holnap reggel tízre, mikor majd felébredek.
Azért legyen nyoma annak is, hogy vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vad, és még a bőröm is viszket a tehetetlenségtől.
... és akkor a mai megerősítés:
"Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jóllétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. Jól tudjuk, hogy nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van." Prof. dr. Bagdy Emőke
Ami nem meglepő, még csak nem is váratlan.
Hat napja vagyok egyedül, kis túlzással, hiszen estére már nemis, de ebből a szubjektív megélés a fontos.
Leadtam két nagyobb munkát, az egyiket nagy örömmel csináltam, a másikat nagy örömmel fejeztem be.
Lecseréltem a fényképezőgépemet, amitől esetlennek, és bénának érzem magam, pedig ez jó, mert új lehetőségeket, új kihívásokat rejt. De mégis rendesen elanyátlanodtam, úgyhogy végül előbányásztam a nagyonrégi kicsi gépet, amolyan önbizalomerősítőnek. Mondjuk este, halogén fényben nem olyan magától értetődő önbizalmat növelni...
Hallom a hangom Hanna morgásában, és szégyellem magam.
Aludni kéne, mert tudom, ezeknek a szorongásoknak egy része megoldódik magától holnap reggel tízre, mikor majd felébredek.
Azért legyen nyoma annak is, hogy vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vad, és még a bőröm is viszket a tehetetlenségtől.
... és akkor a mai megerősítés:
"Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jóllétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. Jól tudjuk, hogy nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van." Prof. dr. Bagdy Emőke
2012. augusztus 6., hétfő
Puffogás helyett
Csak a puszta tények...
Ma csak Lelle fürdött este, és egy nagy bőrönd telt meg a nappaiban szanaszét dobált játékokkal, nem volt mese, és hajfésülés sem, valamint nem kicsit voltam mérges.
Ilyenkor elolvasok egy jópár cikket, kizárólag gyerekmenteseket, aztán ha már tudok aprónépre gondolni, akkor szomszédolok másoknál, ahol kiderül, hogy nem vagyok egyedül, végül megnézem az épp aktuális képeinket.
És alig két óra alatt visszaáll a pulzusom a nálam normális 80 körülire, és mire hajnalodik, már egészen hiányoznak, amikor pedig bemegyek, hogy megigazítsam a takarójukat, úgy kettő és három között, megfogadom, hogy holnap más nap lesz, és sokkal türelmesebb és jobb anyjuk leszek. A reggelek többnyire puhák és gördülékenyek. Aztán elkezdünk fáradni.
Hogy ez a körforgás hová vezet, nem tudom...
Azt viszont igen, hogy minden ilyen napnak megvan a következménye, és szeretném hinni, hogy úgy nőnek fel, hogy elég jó voltam. Nem tudom...
Mindenesetre az azért elég rossz, mikor Mikolt azt mondja, hogy mindig kiabálok.
Ők nem tehetnek róla, hogy négyen vannak.
Ez meg itt a mai mosolyfakasztó.
Ma csak Lelle fürdött este, és egy nagy bőrönd telt meg a nappaiban szanaszét dobált játékokkal, nem volt mese, és hajfésülés sem, valamint nem kicsit voltam mérges.
Ilyenkor elolvasok egy jópár cikket, kizárólag gyerekmenteseket, aztán ha már tudok aprónépre gondolni, akkor szomszédolok másoknál, ahol kiderül, hogy nem vagyok egyedül, végül megnézem az épp aktuális képeinket.
És alig két óra alatt visszaáll a pulzusom a nálam normális 80 körülire, és mire hajnalodik, már egészen hiányoznak, amikor pedig bemegyek, hogy megigazítsam a takarójukat, úgy kettő és három között, megfogadom, hogy holnap más nap lesz, és sokkal türelmesebb és jobb anyjuk leszek. A reggelek többnyire puhák és gördülékenyek. Aztán elkezdünk fáradni.
Hogy ez a körforgás hová vezet, nem tudom...
Azt viszont igen, hogy minden ilyen napnak megvan a következménye, és szeretném hinni, hogy úgy nőnek fel, hogy elég jó voltam. Nem tudom...
Mindenesetre az azért elég rossz, mikor Mikolt azt mondja, hogy mindig kiabálok.
Ők nem tehetnek róla, hogy négyen vannak.
Ez meg itt a mai mosolyfakasztó.
2012. július 12., csütörtök
Ma kiabáltam
Nem volt felhőtlen a mai ünneplés, és egy jóideje érik már, hogy leírjam, hogy bánt. De mert a kettőnk dolga sosem volt igazán témája ennek a blognak, egészen eddig nem is írtam erről a részünkről.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
2012. június 20., szerda
Kishitű
Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
2012. június 12., kedd
Ajjajj
Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.
Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.
Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...
2012. május 21., hétfő
Félkész
Két órája küszködök egy bejegyzéssel, és már sokadszorra törlöm az egészet. Mostanra elegem lett, és a félig kész posztot letettem, elengedtem, előbb dühösen, aztán ahogy távolodtam a témától, egyre békésebben gondoltam a látszólag elpocsékolt időre.
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”
Az apropót az adta, hogy egy óvodás kislány édesanyja öngyilkos lett. Ezt is írtam ma már szebben is, de már nincs kedvem szépíteni, ez az igazság. Kilépett az életből, és biztosan küldött előtte jeleket, amiket a körülötte élők nem ismertek fel időben. Egy egyévest is itt hagyott.
Elképzelni sem tudom, hogy mennyire el kell keseredni ahhoz, hogy az ember megtegyen egy olyan lépést, ami a legféltettebbjei életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja.
Értek még egyéb impulzusok is szomszédblogokból, mind gyerekvállalással kapcsolatos. A gyerekek száma változatos, kinél az első, kinél a többedik érkezik, de ez nem is lényeges, csak az, hogy csak mert jártam már hasonló cipőkben tudom, hogy elengedhetetlenül fontos, hogy az aktuális stációkon végighaladjunk. Nem is fontos, hanem kikerülhetetlen. Tök mindegy, hogy mondanak-e okosat az okosabbak, vagy sem, ezekre a felismerésekre egyedül jön rá mindenki. Ami nem egyenlő azzal, hogy egyedül kell lenni az úton...
A tavalyi év megtanított, nem lehet ítélkezni, még akkor sem, ha ismerni vélem az összes résztvevő összes szempontját.
Csak magammal kapcsolatban ítélkezhetek, ami pedig lelkiismereti kérdés...
Ezért nem ítélem el sem azt, aki kilépett, sem azt, aki botladozik az úton.
De.
Arról mindenképpen akartam írni, hogy azon merengek két órája, hogy mi lehet az oka annak, hogy míg a szülésre való felkészülés, felkészítés hangsúlyos, addig azzal, hogy azután mi történik nem nagyon foglalkozik senki. Nem a praktikus oldalra gondolok, mert azzal tele a minden, a bugyolálástól az együttalvásig bármiről lehet olvasni...
Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mikor világítódik meg végre a lelki rész is?
Kicsit olyan érzésem van, hogy mint a halálról, erről sem kényelmes beszélni. Talán épp azért, mert a születés és a halál nagyon közel vannak egymáshoz.
Minden egyes új gyerek érkezésekor előbb el kell gyászolni azt, ami addig volt, de már nincs és soha nem is lesz, és ha ezzel megvagyunk, akkor el lehet kezdeni felépíteni az újat.
Picit lehet csak elésietni (a hormonok segítenek ebben szerencsére), és ez talán a legnehezebb az egészben. Nincs főpróba, csak előadás.
Nem az a nehéz, hogy kitaláljam, hogy miért sír, hanem, hogy kibírjam, hogy egy darabig nem tudom, miért sír. Nem az a nehéz, hogy nem alszik el, hanem annak a dühnek a leküzdése, amit azért érzek, mert nem alszik el. Nem az a nehéz, hogy nem tudok befejezni semmit, hanem hogy tudjak mit kezdeni annak a kilátástalanságnak az érzésével, hogy nem tudok befejezni semmit.
A kulcs számomra, ennyi: megadás. Annak a megtapasztalása és elfogadása, hogy nem én irányítok.
Ehhez türelem kell, és rettenetesen kiélezett figyelem a belső hangra, és alázat, és elfogadás.
Szerintem. És csak ezután jön az, hogy praktikusan mi a tennivaló.
Egyébként azt gondolom, hogy a megadás annyira nem magától értetődő a mi világunkban, hogy inkább vívunk lehetetlen küzdelmeket és szívunk a dacosságunk miatt, a csakazért is miatt, minthogy összeszedjük a bátorságunkat és kipróbáljuk.
Fájdalom nélkül nem fog menni. És sírás nélkül és nekem például kiabálás nélkül sem.
De valahogy, amikor a legmélyebben vagyok (ahol már nem lehet mellébeszélni), végre sikerül elengednem a sallangokat és megnyugszom. És akkor ott nagyon mélyen el is indul valami, ami sokkal jobb, mint amit eredetileg gondoltam, és legtöbbször készen is van a recept. És ha igazán sikerül, akkor felszínre kerülnek a fontos részek, a legfontosabbak, és a nyugalom mellé bekerül az öröm meg a béke is.
Ez igaz a megszületés utáni első percekre, és igaz a hatévnyi rutin után bármelyik teljesen kiborító apróságra éppúgy, mint a kardinális dolgokra.
A kétórányi vergődésből azért lett mégis írás, mert eszembe jutott, hogy mikor Hanna született, két ember egy egy mondata nagyon meghatározó volt számomra, az egyik egy védőnő szájából hangzott úgy, hogy semmi sem tart örökké... a másikat pedig Balczó András felesége mondta nekem. Hanna nagyon friss volt még, mikor egy séta alkalmával találkoztunk.
Mónikának 12 gyereke van, az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek, a nyugalma, és a jósága olyan példa előttem, hogy bármit feltétel nélkül szoktam fogadni tőle, ezt az egyet akkor mégis hitetlenkedve hallgattam (azóta kiderült, igaza volt ebben is :)), úgy hangzott, hogy csak az első gyerekkel olyan nagyon nehéz, a többivel már nem jár annyi kínlódás.
Itt tartottam gondolatban, mikor rájuk kerestem, és egy cikket találtam.
Balczó Bandi bácsi mondta, és annyira megdöbbentően ide kívánkozik, hogy emiatt az idézet miatt elővettem újra a félkész posztot, befejeztem és lesz ami lesz, közzé is teszem.
„Véletlen nincs, nem létezik. A világban rend van az utolsó sejtig. Dolgunk ezt a rendet kutatni. Ami az embernek kedves, az ideje, a pénze, a tekintélye, ezekből kell leadni azért, hogy a törvényszerűségeket felfedezzük. A végeredmény: belekerülni abba az állapotba, amely után mindig vágyódunk, ameddig bele nem kerültünk. A siker ezt az állapotot nem adja meg, ennek az állapotnak a terméke lehet a siker. A siker pedig egy olyan állapot, amelybe akkor kerülhetünk bele, ha egy-egy cél érdekében mindent megteszünk, és az értelmetlennek bizonyult küzdelmet a lelkünk mélyén feladjuk. A lélek mélyén történő esemény velejárója a magunkban való csalódás, és a vágyott célról való őszinte lemondás. Amint a belátás megtörténik, akkor kerül az ember a vágyott állapotba, a lélekmélyi békébe. Ekkor érzi, hogy megérkezett, hirtelen minden megváltozik. Derű, öröm, valami belső nagy szabadság tölti el az embert. Alkalmassá válik arra, hogy állapotszerűen legyen benne a szeretet. Szeretetet gyakorol, de nincs tudomása róla. Nem tud nem szeretni. Ez az állapot, amire Jézus azt mondta, elközelített a Mennyeknek országa. Megtörve és üresen adom magam neki, hogy újjá ő teremtsen, az űrt ő töltse ki. Minden gondom az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, eltörli bánatom, eltörli bánatom.”
2012. május 15., kedd
Anyák napja
Nem bánom, ha konformistának tűnök, nekem jólesnek ezek az alkalmak. Nem kifejezetten emiatt az ünnep miatt, lehetne bármelyik, és nevezhetnénk akárhogy, hanem mert fontosnak tartom, hogy néhanapján ünneplőbe öltözzünk, megálljunk egy fél órára, elgondolkodjunk az ünnep jelentésén, azon, amit mi (én, a gyerekek és a család) gondolunk arról, hogyan kell, lehet, érdemes ünnepelni.
És mint mostanában olyan sokszor, Malajzia jutott az eszembe, ahol számtalanszor volt munkaszünet, a különböző felekezeti vagy állami ünnepségek miatt. Szerettem, hogy megadják a módját, ahogy megállt az élet, és méginkább azt szerettem, amit mindezen alkalmak mögé gondolhattam azokból az impulzusokból, amik nekünk jutottak. Legintenzívebben annak az üzenete, hogy ezek az ünnepek megerősítik a közösséghez tartozás érzését. Nekem ma is hiányzik, hogy igazán sehová sem tartozunk, vagy mindenhová csak egy kicsit.
Mióta gyerekeink vannak, ők és az ő valahová tartozásuk határozza meg a mi csoportjaink nagy részét is. Ezért rettentően fontosak az óvodai mindenféle alkalmak, még akkor is, ha kevés az idő arra, hogy mi szülők valódi kapcsolatokat alakítsunk ki egymással. Mégis van egy együtt rezgés, hiszen mindünk gyereke része ugyanannak a csoportnak.
Azt pedig kifejezetten szeretem, ahogy formálódik a készülődésben a gondolat, alkotnak, verset, énekeket tanulnak, miközben szép lassan megérik bennük a tudás arról, ami a leképezett lényeg. Karácsony, húsvét, anyák napja.
Míg Malajziában sok ünnep volt, az óvodában semmi sem szólt kifejezetten a megünneplésről. Nálunk jóval kevesebb a megülni való, de azt bensőségesebben, tartalmasabban éljük szervezett szinten.
Ez a tavasz nekem márcsak olyan gondolkodós.
Persze az, hogy a gyerekekkel együtt én is adhattam a többi anyukának az elkészült tabló formájában, sokat segített, mint ahogy az is, ahogy Hanna megőrizte a titkokat, de mindig elmesélte, hogyha épp készült valami meglepetés, fenntartva ezzel mindkettőnkben a készülődés izgalmát, örömét.
Az anyák napja minden évben kicsit váratlanul ér és zavarba is ejt. Olyan kicsik a gyerekeim, hogy minden napra jut valamennyi minden ünneplendőből, és mikor eljön ez az egyévben egyetlen, nem értem, miért kellene külön megemlékezni rólam.
Nekem az ünnepelés azt a lehetőséget jelenti, hogy kicsit elrugaszkodva a hétköznapok körforgásából ránézhetek a státuszomra (ami legalább annyira érdeme a gyerekeimnek, mint az édesapjuknak, vagy a nagyszüleiknek), és jó esetben észreveszem azt is amiben elég jó vagyok, és azt is, amiben kevésbé.
Nos ez az anyák napja azt hozta ajándékul, hogy explicitté tettem azt a régóta dédelgetett, egészen sarkos gondolatot, hogy a legnagyobb feladatom az, hogy a gyerekeimben a lehető legkevesebb kárt tegyem. Hogy ezt finomítsam, kicsit átkereteztem, amitől hosszabb lett a mondat, de a lényeg ugyanez.
Azokat az adottságokat, amivel rámbízták őket a születésük előtt kilenc hónappal, úgy szeressem, hogy abból a lehető legszebb, legjobb, legszabadabb élet bontakozhassék.
Lássam, mik azok a korlátok, amiket magamban le kell rombolnom, hogy az elvárásaimmal a legkisebb mértékben terheljem őket, éljem eléjük azt az életet, amire jó ránéznem kívülről is, adjak nekik olyan példát, amit érdemes követni, és ne éljek vissza soha a státuszomból fakadó erővel.
Lássam bennük mindig a jót, a formálódó önazonosságot, legyen elég türelmem a szárnypróbálgatásaikhoz.
Az ovis ünnepség alatt értettem meg, hogy azért sírok, mert nem vagyok méltó.
Mert az a feltétel nélküli szeretet, amivel a gyerekeim szeretnek, akkora, hogy csak egy olyan tökéletes anya érdemelheti meg igazán, akihez én sosem fogok felérni.
A könnyeim ennek a felismerésnek a fájdalma, keveredve azzal a kielégíthetetlen vággyal, hogy minél jobb legyek. De legalább elég jó. Mert ha van a világon, aki megérdemli, azok biztosan a gyerekeim. Akik viszont éppen annyira tökéletesek, mint amennyire én tökéletlen vagyok. Majdnem :)
Címkék:
Anyák napja,
Befelé,
Gondolatok,
Hanna,
Hanna elsők,
Hanna óvodás,
Kinga,
Ünnep
2012. április 12., csütörtök
Volt egyszer egy Húsvét
Hosszú volt és rövid is egyben, küzdelmes belül, néhány meghitt pillanattal.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)























