A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Háromhavonta Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Háromhavonta Malajziában. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. november 20., vasárnap

Elmaradt negyedéves

Adós maradtam néhány maláj ihletettségű bejegyzéssel.
Többek között a negyedévente sorozat utolsó darabjával is. Hogy mennyire a fejemben van még, azt jelzi a facbookon a lives in KL változatlansága. Is. Pedig szemezek vele egy ideje, mégsincs szívem átírni...

A témánál maradva, tegnap, midőn Lellénk ismét a hajnalok hajnalának hajnalává lett, én pedig dideregve igyekeztem minél többet magamra rángatni a pokrócból a kanapén, eszembe jutott, tavaly ilyenkor, pedig csak pár hét telt el ott, olyan nagyon távolinak tűnt az itthon hidege. Mitagadás, jólesne most egy kis 37 fok, de ezért nem érdemes visszamenni.
Aztán nézegettem a kandalló sötéten ásítozó nagy üvegét, és beleképzeltem a kicsit későbbi hajnal tüzének pattogását, akkor meg azt gondoltam, legyen bármilyen vacogtató is a tél, itt nagyon jó.

Hát így vagyok most. Ilyen kettőképpen, vagy talán méginkább sokféleképpen.
Tisztulnak az ott jobb, itt jobb csomagocskák, van bennük már szép számmal tartalom. Mindkettőben.

Lassan megérkeztem, lassan elengedtem amit el kellett, és új arcokat adtam azoknak, akiket megilletett. Igy maradt legalább facbook karnyújtásnyira Yohana, Rory, May, Julie, Nadia, skypenyira és egy blogugrásnyira Sziviék és telefonnyira Devi, akivel már kétszer beszéltünk eleddig, és mindkétszer nevethetnékem volt, miután letettük, olyan nagyon szeretem őt, és olyan nagyon jó volt egymás szavába vágva mondani a fontosakat.
(Áron, mikor átadtam neki is egy kicsit a telefont, előbb csak figyelt, aztán szétszaladt az otthonérzés mosolya az arcán, és vég nélkül Devizett)

Nézegetem a házunkat, és már el sem tudom képzelni, milyen volt, amikor nem itt laktunk. És azt sem ezzel egyidőben, hogy ott nem volt jó laknom. A hálószoba olyan ismerős, néha, ha belépek, keresni kezdem az Adora kertjét az ablakból, és jólesik kinézve a János hegyi kilátót látni. Aztán csak odaképzelem a nagyon rózsaszín virágokat is ebbe a novemberi szmogos ködbe, de az is jólesik.
Tegnap éjjel azt gondoltam, fogunk mi még Ákosékkal borozgatni a 33-on. És elkezdtem gyűjteni a repülőjegyre valót fejben :). (Indoknak pedig azt találtam ki, hogy : Mert kell, hogy Lelle lássa, hol született... egyszermajd.)

Figyelem magam, ahogy a járdákon sétálunk, és eszembe jut, ahogy Petivel toltuk a babakocsit a rekkenőben az ovi felé, és közben sóhajtozva könyörögtünk egy kis hűvös szellőért, ami sehogyan sem ért el odáig.
Szívom magamba a kultúra minden apró darabját, és közben morgolódom magamban, hogy miért nem lehet elfogadható áron jó minőségű gyerekruhát kapni nálunk.
Nézegetm Lellét, és ezerszer lepereg a pocakos életünk milliárd apró filmkockája, és nem hiszem el, hogy ezt végigcsináltuk.
Pedig igen.
És tudom, hogy idővel minden sokkal szebb, mint akkor és ott volt, de egyben azt is, hogy ha egy kicsit is többet aggódnék a világ folyása miatt, akkor nem indultam volna hárommal és rohantam volna vissza a pocakbélivel a fészekbe.

Igy csak hálás vagyok. Mindenért, amit kaptunk, mindenért, amit végigcsinálhattam, mert lassan kikecmergünk a kilátástalannak tűnő alagútból, és megérkezünk a valóságba ebből az álomvilágból. És ez jó.

Annyira, hogy még írni is elfelejtek néhanap. De bízom benne, hogy a történet így sem unalmas, mert mi mi maradtunk, kicsit megtépázva ugyan, de ugyanazzal a bizalommal, amivel nekivágtunk. Azt hiszem immár sokadjára kezdődik az életemben az új fejezet.

Ami pedig változott bennem ez alatt az egy év alatt, az (hirtelengondolkodva) legalább három dolog.
Nem ragaszkodom már olyan nagyon helyekhez, tárgyakhoz, talán semmihez, mint azelőtt. Sajnos nem lettem jobb kapcsolattartó, de a szívemben nagyobb a hely az embereknek, mint ezelőtt volt.

Tisztelem mindenki történetét annyira, hogy fel se merüljön bennem kritikát alkotni.
Ez a fel sem merülés a lényeg, ez eddig nem volt részem, és nagyon izgalmas. Olyasmi, hogy pl. nem tudhatom, hogy az éppen aktuális helyzet, az amit látok, mennyi mindent rejt, ami miatt éppen olyan, amilyen, így még ha szeretném, sem érthetem az egészet... Hatással lehet rám, de a hatás belőlem, nem a másikból fakad.
Nyílok, és várok. Figyelek, és ha érteni is vélek egy egy darabot abból, amit látok, kritika vagy állásfoglalás helyett inkább még figyelek... ha mondok, akkor azt szeretem mondani, nekem jobb volna ha... de mert ez a legritkább esetben releváns, inkább csak figyelek.

És végül megtanultam, hogy ha úgy érzem, eljutottam a határaimig, az csak egy jel, és nem a realitás. Sokkal messzebb vannak azok a határok mint gondolom... általába. És zömmel csak döntés kérdése, hogy túllendülök-e egy egy hullámvölgyön. Viszont nem szégyellek már segítséget kérni, ha másképp nem megy.

Welcome home again.
Földhözragadtabb miajóról legközelebb :)

2011. augusztus 2., kedd

Itthon, otthon... kilenc hónapja itt

Egy újabb negyed év telt el... és most ismét egészen bizonytalan a hogyantovább.
Egyelőre nem foglalkozom vele, élem a négygyerekes életünket, napról napra igyekszem jól csinálni, és csak a jelenre koncentrálni. Részben mert nem bírom a bizonytalanságot és ez megfelelő módszernek tűnik arra, hogy ki tudjam zárni a tőlem független tényezők nyomását, részben pedig mert így is van mivel foglalkoznom, és ez most jóval fontosabb annál, hogy hol leszünk majd a elkövetkező negyed év végén.
Amikor eljöttünk, volt egy álmunk, hogy Ausztráliába megyünk majd tovább, most úgy tűnik, hogy az itt nem ad annyi muníciót, hogy ugródeszka lehessen, így inkább visszafelé vezet az utunk.

Persze mindezek tudatában másképp értékelek, máshová kerülnek a hangsúlyok is, mintha annak a biztos tudatában kellene most írnom, hogy még két évig biztos a helyünk. Mindenkinek, aki külföldre költözik megvan a saját története, nincs két egyforma, kár is lenne összehasonlítani, hogy kinek miért jó, vagy nem jó távol élni az otthonától, a gyökereitől. A magunk esetében mostanában erős késztetést érzek az itt és az ott összevetésére, próbálom beleélni magam abba is, meg ebbe is. Annyira különböző ez a két világ, hogy szinte lehetetelen közös metszetet találni a jó és nem jó halmazok között.

Ami billenti a mérleget, az a család, a barátok, a megszokott közegünk, a házunk, az ovi, a programok sokszínűsége, a lehetőségeink szélesebb skálája, Dani munkájának kiszámíthatóbb volta... lehet, hogy tudnék még sorolni... Ennél persze racionálisabb okok is vannak, például az, hogy nekünk nem valódi expat szerződésünk van (vagyis Daninak), ami azzal is jár pl., hogy komoly fejtörést okozna, ha valamelyik gyereket kórházban kellene ellátni... mondjuk egy vakbélműtét miatt. És ez nem jó érzés. Ennek a bizonytalanságával kelni, feküdni nem megnyugtató.

Amit tudtunk, megtettünk, amiről álmodtunk, megvalósítottuk. Rengeteget tanultunk, rengeteget erősödtünk, és ezt már semmi sem tudja megváltoztatni. Nem tenne ehhez hozzá még két év annyival többet, hogy az maradásra késztessen.
Sem a gyerekek esetében, sem a magunkéban. Négy aprósággal a legfontosabb, hogy biztonság legyen. Lelkileg én vagyok a felelős ezért, anyagilag pedig Dani. Pillanatnyilag anyagi szempontból pengeélen táncolunk, lelkileg pedig sok sok hiányt pótolok. A nagyszülőkét, a tágabb családét, a barátokét, a kultúráét, a gyökerekét.
Van, amikor ez megéri, és van, amikor nem.
Itt, most, inkább nem.

Sokat tűnődtem azon, hogy más lenne-e mondjuk egy vegyes házasság miatt kölföldön élni, vagy párként nekiindulni és már ott vállalni gyerekeket, amikor kialakult valami, megállapodott valami... Más lenne-e Európában máshol, más lenne-e olyan helyen, ahol négy az évszak, vagy legalább a kultúra alapja azonos a miénkkel.
Más lenne, valószínűleg nem jobb, vagy könnyebb, csak más... bár míg Ausztráliát és Mexikót nagyon szerettem, Malajziát, Tájföldet, és Egyiptomot pl. nem...
És nagyon más lenne itt is, ha az a szerződés pl. támogatná a gyerekek iskoláztatását, vagy tiszta lett volna a hogyanadózik kérdés... vagy mondjuk kétszer ennyi lenne az, amit Dani hazahoz. Mert akkor pl. megengedhetnénk magunknak, hogy legyen egy maidünk. Mondjuk...

Nade ne legyünk ennyire borongósak... :) Mert bár egészen eddig arról írtam, miért is kellene elmenekülnünk innen, nekem azért sokkal jobb itt, mint Daninak. Mióta megérkeztünk, egészen három héttel ezelőttig várandós voltam. Fizikailag és lelkileg is sokkal sérülékenyebb, mint általában. Most, hogy Lelle is már a kintlévőségeink sorait erősíti, sokminden változott. Úgy érzem most magam, mint aki feltolta a szekerét egy meredek domboldalra, és most olyan jólesne leülni az árnyékába és csak élvezni a kilátást.
Megteremtettem az itthont, ahol jó lennem. Szeretem azt a kevés embert, akik körülöttünk vannak, Yohannáékat, akikhez bármikor át lehet menni (és akik még az idén valószínűleg továbbállnak...), Kristenéket a négy gyerekkel, (akik szeptember elsején hazamennek), Viviennet és Mayt, akik Gymboreetársak...
A picikkel szinte mindegy, hogy hol vagyunk, hiszen korlátozottak a mozdulási lehetőségek. Viszont itt mindig meleg van (sokszor emiatt sem tudunk kimenni :)), nem kell öltöztetnem őket, csak ha úgy tartja kedvünk, és bár most épp nincs segítségem, és hiányzik a család is, amikor itt van anyukám, vagy Peti, akkor sokkal intenzívebb a kapcsolat, mint eddig bármikor lehetett.
Prok és kontrák...
Nem én döntök.
Ami belefér, az benne lesz a zsákunkban, és ha most azonnal kellene indulnunk, akkor is úgy érzem, így volt kerek ez a kilenc hónap. Ilyen nagyon szélsőségesen, nagyon intenzíven.

2011. május 5., csütörtök

Féléves helyzetjelentés

Pár nappal el is múlt már, hogy fél éve itt élünk.
Még mindig meggyőződésem, hogy kell egy év, mire szép lassan helyére kerülnek a dolgaink, kiismerjük magunkat ebben a világban, megtapasztaljuk az erősségeinket, gyengeségeinket egyaránt annyira, hogy abból meríteni is tudunk majd már.
Nekem sokkal könnyebb volna mindez, ha lenne egy keret, mint pl, az évszakok változása. Ebben az örök nyárban csak múlik az idő, de nem változik. :)

Egy hónappal ezelőtt éreztem először, hogy már nem zavarnak a körülmények, nem az veszi el a legtöbb energiát, hogy figyelnem kell, mert minden új, ismeretlen, szokatlan, kezdve az arcoktól, az ízekig, illatokig. Volt egy nap, amikor az autóban ülve már nem kellett a gps ahhoz, hogy eligazodjak, megtaláljam a helyet, ahová mennem kellett. Maradt egy kis nézelődéssel kitölthető szakasz is út közben, és sikerült akkor először a gondolataimba merülnöm vezetés közben.

Az elmúlt három hónap már nem a túlélésről szólt csupán, hanem a berendezkedésről, az otthonteremtésről. Arról is, hogy rátaláljunk magunkra, az itteni utunkra, és most először merült fel bennem a kérdés... mit is keresünk itt valójában. Nem mondom, hogy kielégítő választ kaptam a kérdésre, de formálódik. A legőszintébb válasz, hogy ez a három év annak a nosztalgiának a valóra váltása, hogy jó nekünk világot járni, annak a ténynek a gondolati mellőzésével, hogy a mostani élethelyzetünk nem ugyan olyan, mint hét évvel ezelőtt.
Nem volt a döntésünkben semmi racionális azt hiszem, és egyáltalán nem szeretném ráhúzni ezt arra sem, hogy a gyerekeknek ez milyen fantasztikus lesz majd. Nem volt hosszas előkészítő munka, és senki sem állt mögöttünk. Egyszerűen jött egy lehetőség, mi pedig éltünk vele.
Hogy emiatt millió olyan nehézségbe ütközött a beilleszkedés, ami másoknak pl. magától értetődően nincs, részben rajtunk múlt, részben nem is vettünk róla tudomást.
Abban a hitünkben, hogy az úton menni kell, a többit pedig majd megoldjuk, nekivágtunk.
Ma már lehet, hogy egy kicsit legalábbis körültekintőbb volnék... Mert ez a fél év arra is elég volt, hogy tudjam, mik azok sarokpontok, amiket mindenképpen tisztázni kell, mielőtt egy család nekivág a nagyon távolinak, ráadásul négy ekkora gyerekkel.

Talán ez a legnehezebb most, hogy higgyek benne, a gyerekek kapnak. Épülnek, okosodnak, és nem okozunk nekik maradandó sérüléseket. Mert hogy mi, a házasságunk, a kapcsolatunk már most erősebb, mint valaha, az nem kérdés. Kellene még egy adag hit és türelem nekem, hogy ennyire biztos legyek magunkban a gyerekek szempontjából is. Pedig rengeteget változott az, ahogy vagyok velük, ahogy "nevelem" őket, nagyszülők, barátok nélkül... Én maradtam nekik és Dani, és most Peti. Rengeteg dologra emlékeznek a lányok, és sokat emlegetik az otthont, Magyarországot, de mert még legalább egy év, mire először újra látják majd a szülőföldet, nem tudom, mennyire reális a kép, ami bennük él.
Áronnak már ez az otthon. Tegnap a játszóra gyalog ment a háztól, ez egy kb. negyed órás séta az ő tempójában, végtelenül boldog volt, hogy önálló, és pontosan tudta, mikor merre kell kanyarodni. Hanna anno a Barackos játszótérrel volt így, mikor Mikoltot vártam. Eszembe jutott, és kicsit megsirattam magamban... :) Mellette pedig nagyon furcsa jó érzésem is volt, hogy Áron szeret itt, és Lellének már végképp ez lesz az ismerős, az otthonos.
Az amerikai család egy pár hetet odahaza töltött. Amikor megjöttek, a gyerekek vidáman szaladgáltak az udvaron, Kristen szerint fáztak odahaza a tavaszi időben...

Köt minket ide jónéhány dolog már, és ezt nagyon érdekes megélni. Hogy tudom, vannak részei az itteni életnek, amik nagyon hiányoznak majd, ha egyszer el kell mennünk. Ez is új, pár hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen. Ezek pedig főleg apróságok, de mégis vannak. Mint az állandó friss gyümölcs, és a medence, a víz, Penang közelsége pl.

Vannak kapcsolataink, alakulóban, és nem sok, de már nem vagyunk teljesen egyedül. Napi szinten még mindig nem beszélgetek senkivel, de tudom, hogy sokan innen is gondolnak ránk. Karen, Kristen, auntie Julie, Yohana, Valerie, Magdalena... hogy csak néhányukat említsem. Nincs játszótéri kisközösség, és ez nagyon hiányzik, és nincs állandó közeg sem, ahol ugyanazokkal lehet rendszeresen mélyíteni a kapcsolatokat, de ezek a meglévők rajtam múlnak, hogy mennyire szeretném, tudom mélyíteni. Nagyon igaz az, hogy nem az anyanyelven kommunikálni, nem olyannal, akinek jelent valamit Babits, vagy Miskolc... nehéz. Egyrészt, mert folyamatos monitorozást igényel, hogy vajon ami nekem ezt jelenti, az neki is, vagy sem... Magdalena, aki lengyel, vele érzem itt egyedül, hogy egy a tő.
És persze itt van mindjárt Szilvi és Ákos, akikkel viszont nagyszerű, hogy csak négy órányira vagyunk egymástól, azt hiszem ez egy hatalmas adomány, hogy épp ők, épp most, épp itt vannak. És nem csak nekem, de a gyerekeknek is. Minden alkalommal, amikor találkozunk egyre mélyül a kapcsolat. És ezért nagyon hálás vagyok.

Ennyit a nagyobb horderejű dolgokról, az apróbbak viszonylag változatlanok... A miteszünk témakör annyiban bővült mára, hogy találtam a tescoban egy remek foodcoutöt, ahol 300-400 forintért lehet enni nagyon jókat. Azóta többször is voltunk ott, mint ahogy abban a kis indiai félig nyitott félig zárt étteremben is, amit még Szilviékkel fedeztünk fel. Innen lehet hazahozni mondjuk rotit, ami olyan, mint a palacsinta, és van hal is, amit a gyerekek nagyon szeretnek.

Visszatekintve erre a fél évre... olyan, mint egy új gyerek, az eleje lassan megy és rengeteg benne a kihívás, aztán hirtelen felgyorsul az idő, és egyre gyorsabban pereg. Most így érzem. Helyére került sokminden, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek hullámok, de a kérdések, amiken dolgozom már mások, mint decemberben.

2011. február 3., csütörtök

Negyedéves értékelő

Harmadszor írom meg ezt a bejegyzést. A második elszállás után egy órát bőgtem a medence mellett, ezen az átkozott állandó várakozó létemen, amiben semmi, de semmi kontrollom nincs. Megőrülök ettől az érzéstől, és ordíthatnékom van a tehetetlenségtől... most utoljára nekifutok, mert fontos, nagyon fontos nekem ez a bejegyzés.

Három hónapja indultunk útnak, gondoltam összefoglalom, mik történtek ez idő alatt, és milyennek látom most a helyzetet.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Még akkor sem, ha anyukám az első hét hetet velünk töltötte. Hosszú volt a várakozás, itt is, otthon is, és nehezen fogadtuk be a megszokottak hiányát, egy olyan közegben, amiből már egyetem után vidékre menekültem. Azt hiszem, rengeteg hálával tartozunk Josephynek, amiért olyan módon volt mellettünk az első pár hétben, mintha családtag volna, segített, bár végül nem az ő hathatós közbenjárásával sikerült olyan helyet találnunk, ahol el tudtuk képzelni a hosszabb távú jövőt.

December közepétől vált egy kicsit rendezettebbé, és talán könnyebbé az életünk, egyfelől a rosszulléteim akkorra csillapodtak, másfelől pedig megérkeztek a bútoraink, tárgyaink (leszámítva néhány kisebb nagyobb apróságot, amiből a nagyobb az én szívemet fájdítja, ugyanis eltűntek az aranyékszereim, és ezért senki sem vállal felelősséget... ez persze nem teszi könnyebbé az érzést, hogy elvitte valaki azt a felbecsülhetetlen értékű, nagyapámtól kapott gyűrűt, amit a 18. szülinapomra adott, vagy a lánykérésem emlékét, amit Hannának szerettem volna egyszer adni...) amitől a gyerekek ismét a megszokott módon tudtak létezni.

Dani munkája a második héttől része az életünknek, lassan megszokja ő is, mi is, és bár sokkal nyugisabb az a tempó, amit itt diktál, zömmel magának, azért mint minden újdonságba, tenni kell ebbe is, hogy teremjen. Ezzel együtt úgy érzem, sokkal több energiája marad ránk, főleg ebben a kicsit sem plusszos helyzetben, amikor újra felborul a családszerkezet, illetve az én hozzáadott értékem mondjuk fele az általam elvártnak.
Jó, hogy sok az ünnepnap, jó, hogy most is itthon van négy napot, így ügyesebben be tudom osztani azt az energiamennyiséget, ami rendelkezésre áll.

A ház még mindig nem otthon, bár Hanna épp a napokban nevezte annak először. Én még sokszor kapom magam azon, hogy a kanapén ülve elmerengek az otthonról, és szokom a látványt, az érzést. Pedig valószínűleg belül kell megérkeznem, mert maga a környezet fokozatosan szépül, alakul, sőt, a külső terek kifejezetten szemet-lelket gyönyörködtetnek. Sokszor jut eszembe, amikor az oviba megyek Hannáért, hogy le kellene fényképeznem egyszer az utat, mert annyira jó végigmenni a bambuszokkal övezett járdákon, a tó partján, nézni a zöld fákat, a rendezett járdát... még harmincsok fokban is.

Lassan alakulnak a rutinok, és nagyon lassan kezdjük felfedezni a kerítésen kívüli világot is. Az a szombat azért is volt nagyon jó, mert végre találtunk olyan kikapcsolódási lehetőséget ebben a Plázavárosban, ami nem csak az evésről, vásárlásról, mozizásról szól, hanem egyéb tartalmakkal is meg tudja tölteni a hétköznapokat. Nagyon hiányzott már mindez, és kevés hitem volt benne, hogy találunk ilyet.

Egészen biztosan legjobb helyen lakunk KL-en belül, bármerre induljunk, autópálya van a közelben, gyorsan eljutunk bárhová, forgalomtól függően. De tényleg azt gondolom, hogy a mászóhely és a kis uszoda mellett, ha ma tényleg megtaláljuk azt a lovasklubot is, amiről csak álmodni mertem eddig, akkor nagyjából sikerült reprodukálni az otthoni állapotot, már ami a sportokat illeti. Sőt, már a kezünkben van a landlord által aláírt papír is, ami feljogosít a klubház használatára, vagyis lehet végre konditermet, még három medencét és még ki tudja mit használni, sétatávolságon belül.

Ez a három hónap kellett ahhoz is, hogy kitapasztaljuk, megtaláljuk, hol lehet minőségi lisztet, megfelelő felvágottat, jóízű joghurtot kapni, ami bagatellnek tűnik, de lévén ez itt Ázsia, mindennek édes az íze, és szokatlan, az első idők nagyon nagy energiaráfordítást igénylő aktusai a vásárlások voltak. Mára végre nem a körítés veszi el az időnket, hanem a lényeg, és ez nagyon sokat jelent. Pláne, hogy minden nap főzök (hiszen itt nincs házhozszállítósdi, és a gyerekek sem nagyon bátrak, kivéve a sushit :)), olyanokat is, amiket soha életemben, mondjuk a nagymamák ízeit is, hogy pótoljak valamit az otthonból. Ez az egyik legnagyobb változás talán az életemben, hogy rengeteget és sokfélét főzök. Nem mintha cél lett volna, magam még most sem tartom jó szakácsnak, bár ezt cáfolják a fiúk mostanában...

A kapcsolataink is alakulnak, de a maguk természetéből fakadóan nagyon nagyon lassan. Türelmes vagyok, mert tudom, nekem is kell befektetnem, és ezt három és egy féllel nagyon nehéz. Nagyon hiányoznak az otthoni barátok, a család, és meglehetősen utálom ezt a hét óra időeltolódást, mert nagyon bekorlátozza a kapcsolattartás lehetőségét. Így marad a blog, és a lehetőség szerinti minél több skype. Kevés...

Gyarapodtunk kultúrában (a miénk változatlanul nagyon hiányzik, a belvárossal, a sokféle múzeummal, táncelőadással, egyéb színházzal... és még sorolhatnám), nyelvben, már most lenne egy csomó mesélnivaló az unokáknak is, és mégis úgy érzem, ez még mindig nagyon nagyon az eleje valaminek. Nagyjából így állunk, remélem három hónap múlva még több pozitívumot tudok majd sorolni, azért most megszavazok magunknak az elmúlt időszakért egy erős négyest.

(megírtam, megkönnyebbültem, aki olvassa az most kivételesen ne csak magának tartsa meg a gondolatait kommenteljen, mert nagy szükségem volna rá... és most megpróbálom közzétenni...)