2009. augusztus 31., hétfő

Strand

A nyaralás alatt egyértelművé vált, hogy az ugráló mellett, ami télen életmentő volt Hanna mozgásigényének kielégítésében, a következő, ennél kicsit nagyobb előkészületet igénylő beruházás egy medence volna.
Törjük a fejünket azóta is, hogy hol férne el agy akkorka, amiben Hanna akár picikét úszni is tudna. Arról természetesen nem is beszélve, hogy anyagilag is fel kellene készülni egy ilyen kiadásra, úgyhogy a következő 5 éves tervben van csak szó ilyesmiről. (és persze ezért is hatalmas dolog, hogy van kertünk...)

Aztán történt, hogy a cipőink már nem fértek el az előszobában. (és hol van még a kabátszezon...) A maradék praktiker utalványt zsebre téve, a gyerekeket a székükbe csatolva kánikulában indultunk el, hogy vegyünk egy rudat, meg két hozzá való valamit, amivel az egészet fel lehet tenni a villanyóra elé (erre kerülhetne pár fogas, meg egy felakasztható cipőtároló). Bárminek, ami odakerül, mobilnak kell lennie, hogy alkalomadtán ki lehessen nyitni a szekrényt. Hogy miért ide és így került fel a villanyóránk, azt nem teljesen látom át, de ez most nem is érdekes.

Nos a praktikerben beszereztük a hozzávalókat, majd a teknősbékák felé vettük az irányt. Hanna talált rá a leértékelt dolgokra, köztük egy halom medencére, a felfújhatós, vízforgatós, ponyvás, medencétmindenkinek típusúra. És mert elég volt az utalvány, és mert tudom, hogy ennél jobb időtöltés nincs nekik, haza is jött velünk egy. A mérete tekintetében nem lehet panasz, csak győzze az ember feltölteni vízzel...

A kertben felállítottam, és persze egy csomó hiányossággal kellett megküzdeni, hiszen az előkészületek nem voltak egészen precízek, pl. hiányzott egy ponyva a medence alá, pumpa, amivel a peremet kellett volna felfújni, és adapter a slag csatlakoztatásához a fürdőszobai csappal, mert hideg vízbe csak nem ültethetem a gyerekeket, akik viszont nem várják meg mire felmelegszik a nagyjából 1000 liter víz napon... de végül minden akadály ellenére lett elég meleg víz, és beüzemeltük a vízforgatót is, a lányok pedig nagy örömmel vették birtokba. Mikoltnak négykézláb viccesen ki kellett tartania a fejét, de ő is jött-ment benne, Hanna pedig lubickolt. Természetesen.

Este még kipróbáltuk mi is, inkább fürdővíz hőmérsékletű volt akkor. Másnapra lehűlt, pótolni kellett bele a meleget, de Hannát nem zavarta különösen. Mikolt már csak a partról volt hajlandó drukkolni.

Valószínűleg minden csoda három napig tart, és az időjárás sem kedvez már a nyári sportok maradéktalan élvezetéhez, jelenleg letakarva áll a kertben, várja, hátha lesz még elég meleg. Én meg kíváncsian várom, milyen lesz a fű, már ha lesz még, ami a medence alatt volt. Hanna meg azt, hogy ne folyjon az orra, mert ő meg a nagy lehűlésben valszeg megfázott...

Jövőre legalább már fogjuk tudni, mi hiányzik, és előbb kezdődhet a strandszezon. :)

2009. augusztus 25., kedd

Kis Áron Mór 23 hetes

Hanna hívja így, lassan beépül a családképébe a legkisebb is. Gyakran tart névsorolvasást, ha megyünk, vagy csinálunk valamit, ilyenkor mindenki többször is szerepel a mondatban, és néha már Áron is szerves része a mindennapjainknak számára.
Mikolt mondjuk semmit nem fog fel a helyzetből, de érezni biztosan érzi. A minap tettem a próbát, a kanapén ülve épp Hanna mesélt Áronról mag a pocakról, én pedig kapva az alkalmon, megmutattam Mikoltnak, hogy a nagy gömbölyű formában a hasamon egy kisbaba lakik. Mikolt megsimogatta, és egyetértően bólogatva mondta baba. Valami :):)

Áron mocorog, jó volna látni újra, megnyugodni, hogy az amnionszalaggal minden rendben van. A legaktívabb időszak este 11 órakor van, aztán csend. Nap közben evések után nagyobb a jövés menés odabenn, hajnalban pedig amikor valamelyik lányhoz kelek. Sokat csuklik, és nagyon bújós, türelmes, finom még mindig. Elképzelem, hogy lesz egy kisfiunk, és egyáltalán nem tudom, milyen is az. A fiúruhák gyűlnek, érdekes látni a rózsaszín mentességet a polcokon. :)

A pocakom nő, egyre nehezebben tudok lehajolni, emelni, ami leesik gyakran megvárja azt, akit zavar. Aludni még mindig félhason szeretek, Áron olyankor odébbmegy, enged, ezért külön is hálás vagyok neki. Híztam is, lassan 73 kilónál tartok, ami 9 plusz... A bűvös nyolcvanat biztosan elérjük, és hol van még a vége :)
Egyébként minden rendben kettőnkkel érzésre, a gyomrom ég éjjelente, amit renievel szépen elhallgattatok. Ha eszembe jut, hogy van kéznél.

A második trimeszter hatására elindult bennem a fészekrakás vágya, tervezem hova tegyem, miben aludjon, ami nem lenne kérdés, ha nem mellettem ébredne az összes családtagom reggelente. Mikolt szereti a kiságyát, nincs szívem elvenni tőle, Hanna pedig szeretne galériás ágyat, de lent szeretne benne aludni, így ezzel sem jutottam előbbre. Most az a tervem, hogy veszek egy kiságyat Áronnak, (ezt szerettem volna elkerülni...) ahol akkor alszik, ha más nem kívánja a testem melegébe bújást, és azt odateszem a "miágyunk" mellé. A többiek pedig maradnak ahol és ahogy voltak, és folytatódik a táncelőadás, a maga rendezetlenségében. (vagy csináltatok egy pótágyat matraccal, és lesz egy 270-es ágyunk...)

Ügyesednek

Hanna beszédben, Mikolt mozgásban és az önállósodás terén.

Hanna egész történeteket mesél, összefüggéseket lát meg, ezeket teljesen érthetően magyarázza. Danival azon kaptuk magunkat, hogy már nem kell koncentrált figyelem ahhoz, hogy kihámozzuk a lényeget a mondandóból, sőt a nagyszülőkkel folytatott telefonbeszélgetésekhez sem kellünk tolmácsnak.
A két kedvencem az elmúlt időkből:
- Mama, én nem megyek be a nagy medencébe (tenger), mert valaki nagyon megsózta.
A hazaérkezés utáni kis szösszenet:
- Olyan jó, hogy itthon vagyunk a NS utcában.
- Miért Hanna, nem volt jó a Silenában?
- De eddig jó volt, most kicsit jó itthon.

Új szavakat talál ki, ha megkérdezzük mi mit jelent, magyaráz. Ezeket sajnos nem tudom reprodukálni, de néhányat majd igyekszem lejegyezni, ha lesz kéznél mire :):)

Mikolt elképesztő erővel lett kisgyerek babából. A két hét alatt nem is vettük észre, csak a belsőjében, aztán amikor idehaza a hintájába ültettem, láttam a külsőjén is, nagyon sokat változott. Rengeteget dumál, mindent ért. Sokmindent egyedül szeretne, Dani csak nehezen jött rá, hogy az eddigi tátogó fióka miért kiabál az etetőszékben. Kanalat, villát szeretne, és azzal persze enni is.

Így hát igyekszem kielégíteni a vágyat, már levest is evett egyedül, jó, hogy nyár van :) A villával is egyre ügyesebben bánik, apró szilárd falatokat néhány próbálkozás után eltalál. A villa egyébként fésűnek is kiváló, ennek ellenkezőjéről még nem sikerült meggyőzni. Így többet mossuk a haját.

Kézen fogva akar menni, egy kéz is elég hogy elinduljon. Lépcsőn megy felfelé vezetve, Kornél gyakran jut eszembe, biztosan nem szeretné ha látná... Telefonon beszél, utánozza a kutyát, mély hangon dörmögi, hogy vouvou. Utánozza a szelet, buborékot fúj, letörli az asztalt ha maszatos, a kezét és a száját is ha kérjük.

Szőkül, kislányosodik.

Megérkeztünk

Igyekszem pótolni a lemaradást... Addig képek itt.

Szombaton reggel hazaértünk, azóta pakolok, mosok, és figyelem, ahogy a gyerekek újra birtokba vették az otthont. Jó látni, hogy jó nekik idehaza, minden reggel 10kor ébrednek, vagyis egészen biztosan ők is jól elfáradtak a nagy kirándulásban. Hanna sokkal nyugodtabb, a hétfői napunk olyan jó volt, mint az elmúlt két hónapban még soha...

Persze összekeverem még a napokat, így elmaradt a neurológia kontroll, és a prevenar oltás is. :) A nőgyógyászt én mondtam le, elég lesz a jövő héten bemennünk a városba.

Ma voltunk Hannával fogorvosnál, mert a bal felső egyes fogacskája a nyaralás alatt látványos szürkülésbe kezdett, de szerencsére semmi komoly, nem mozog, és mivel a fertőtlenítő csípte, érzékeny is, vagyis még él. Nem nyugtatott meg a doktornő, mert azt mondta ez így marad valószínűleg, sőt egészen feketéig is színeződhet... :(:(

Hármasban vagyunk nap közben, és tudom, hogy egyre nehezebb lesz, de most még egészen gördülékeny minden.

2009. augusztus 23., vasárnap

Toscana

Fiatal pár nyitott autóban az árnyas fákkal szegélyezett úton. A bőrük napbarnított, a ruhájuk frissen mosott. A dombok között már látszanak a kisváros tornyai, a zegzugos utcácskákban gelatéria, gyümölcsárus. Beszélgetnek, nevetnek. Az olajfás ligetből kabócák hallatszanak, nem messze egy kőház, zsalus ablakokkal, sudár, magas fákkal. Paradicsom, bor, tészta.
...

Minden évben eljön az ideje, hogy menjek. A család pedig tolerálja, méghozzá úgy, hogy elkísérnek. A gyerekeknek egyelőre a csendesebb résztvevők, Daninak a legtöbbször nem hiányzik a messzeség, neki elég volna egy hűvös sarok egy jó könyvvel. Megértem, nekem mégis mennem kell. Más ízekre, más nyelvre, más tájra vágyom. Ezekből az utakból táplálkozom aztán sokszor egy évig, még akkor is, ha az út során sokszor kívánom magunkat haza, a megszokottba, a nyugalmasabba.

Minél több gyerek, annál kevésbé pihentető a "nyaralás" ezen válfaja. Kit érdekel a torony, ha van medence is, és miért kell mást enni, ha lehet azt is, amit én főzök. És mégis kell. Vannak azért következmények, és megszívlelendő tanulságok is. (Ha rajtam és nem a pénzen múlt volna, akkor augusztus végén elrepülünk Spanyolországba, ami nagyjából otthonos már, ismerjük, nincs benne sok kihívás az úton kívül, viszont tudom, hogy nekünk is, a gyerekeknek is kiváló, csendes, szépséges, barátságos...) A levontak sorjában:
- Legközelebb elő vagy utószezonban megyünk. Kevesebb az ember, kisebb a hőség és ráadásul kétharmad az ár mindenből.
- Pici gyerekkel csak olyan helyre, ahol ismerjük nagyjából a helyi viszonyokat, mert az újhoz való alkalmazkodásban nekünk is sokkal több energiánk vész el, amit viszont jobb volna magunkra mint a térképezésre fordítani.
- Alvásidőben elindulunk, és ha lehet nem állunk meg, ez persze feltételezi, hogy mekkora lehet a távolság. 1050 km nem igazán gyerekbarát, bármennyire is flottul bírta mindannyiunk.
- Pocakkal és két kicsivel egyáltalán nem egyszerű... Itthon sem :)
- Amikor egy kisbaba még nem jár, egyfolytában le akar menni és négykézláb felfedezni, nem a legideálisabb program a városnézés... A múzeumokról nem is beszélve.

És akkor az utimorzsák...

Augusztus 8-án pénteken hajnalban háromnegyed kettőkor majdnem egy hét pakolászás (soha többet nem viszek két váltásnál több ruhát senkinek...) után elindultunk. Autóval, tíz órásra tervezett útra készültünk, a gyerekek aludtak már, úgy tettük át őket az autósülésbe.

Nagykanizsánál megálltunk tankolni, itt találkoztunk Sáráékkal. Ott aludtak a gyerekek, nálunk pedig felébredtek. Mikolt egy órát kiabált, Hanna pedig hat előtt nem tudott visszaaludni. Végül letettem neki egy paplant a földre, ahol végre nagy nehezen utolérte az álom... Innen már csak kétszer másfél percre mertünk megállni, tartva a hosszabb pihenők következményeitől. Kisebb kavargás után, valamivel délután egy után érkeztünk meg a Casa Silenaba, Lucca várostól tizenpár kilométerre, a dombok közé.

Meredeken kanyargott az út a házhoz, egysávos úton. A ház az utolsó az út végén, apró, de kellemes, leszámítva, hogy meleg odabenn, nincs mosógép, és nem működött a sütő sem...

Viszont tartozott hozzá egy saját nem is olyan picike medence is, Hanna legnagyobb örömére. A két hét alatt egyébként eljutott úszásban odáig, hogy karúszó nélkül úszik, lábtempóval, néha a fejét is ki tudja emelni már levegőért... Mikolt óvatosabb, ő pár perc vizezés után inkább a parton lapátolt.



Sáráék kicsit tovább kavarogtak, náluk a gyerekek az éjszaka után többször is igényelték a kiszállást, így ők valamikor három körül értek célba.

Az együtt nyaralásból végül jószomszédi viszony lett, mindenki önállóan intézte a neki épp testhezálló elképzeléseit. Részemről nem teljesen így képzeltem, de belátom, velünk talán nehezebb volt együtt létezni, ennek ellenére jó lett volna többet együtt lenni, menni, de legalábbis jó lett volna, ha legalább sikerül egyeztetni, kinek mi az elképzelése erről. Estére általában már mind nagyon fáradtak voltunk, én a gyerekekkel le is feküdtem, de biztosan találtunk volna rá alkalmat, hogy beszéljünk, mégha nem is az esti tücsökmuzsikálásban, bor mellett ücsörögve :)

Kirándulások erre-arra:

Viareggio

Siena

Torre di Lago Pucchini ház
Bolgheri
Vada, tenger

Pisa
Lucca

Vinci
San Gimignano

Tirrenia tenger

Firenze

Lucca bringázás, kavicsozás

La Spezia, Cinque Terre

Pisa ráadás, Lucca utoljára

2009. augusztus 7., péntek

Dinnye

A véges számú étel közül, amit megeszik, ez az egyik :):)

A nyárban, és a kertben az is jó, hogy amikor Hannának kézből támad kedve dinnyézni, egyszerűen le lehet csupaszítani, egy műanyag székkel a popsija alatt a fűre helyezni és már indulhat is a falás.

2009. augusztus 6., csütörtök

Hanna pösze lett

... én meg ezen kattogok...
Mert az rendben van, ha egy kisgyerek későn kezd el beszélni. Akkor természetesen azt gondoltam soha nem fog. Meg az is rendben van, hogy az első időben nem teljesen tiszta amit mond, sőt még az is teljesen rendben van, hogy csak mi értjük.
Nade Hanna tisztán bár jó későn kezdett el dumálni, nem volt sejpegés, sem pöszeség, az "r" betűt nyilván nem mondta ropogósan, de ettől még nem kattognék.
És akkor egy hete egyik napról a másikra egyszer csak mintha angolul kezdett volna el tanulni és elfelejtette volna a mi szép, magyar, erős "sz"-einket. És pösze. És nem érti, miért csodálkozom.
És néha a "z", a "c" és a "zs" sem megy. Pedig ment... Mondom, ha eddig nem lett volna tiszta, nem kattognék.

Most akkor mi van? Javítsam, vagy ne javítsam? Baba, vagy csak fejlődik. A dadogás is egy más dolog, értem én, hogy gyorsabb a feje mint a nyelve, de nem dadog. Csak pösze.

2009. augusztus 3., hétfő

Születésnap nagycsaláddal

Szombat délutánra hívtuk meg a nagyobb családot Mikoltünneplésre. Kerti sütögetést terveztünk, amihez a nagymamák salátákat készítettek, a dédi pogácsát sütött, Csilla pedig tortát csinált. Sanyiék hozták az elektromos grillezőt, miután a bográcsozást eszközök hiányában lemondtuk.

Hagyomány lassan, hogy a lányok neves napjaira nálunk gyűlünk össze, jó látni egészben azokat, akiknek a mieink fontosak. (Csak apám és a másik dédi hiányzott, de erről majd egy másik bejegyzésben egyszer...hogy egy táviratot sem küldenek, azt már szívemre sem veszem, csak egyszerűen nem értem...) Jó látni, ahogy a lányok mindenkinek szaladva, ujjongva örülnek, hogy csillognak a szemek, és egyszerűen jó együtt.

A nyári gyerekségnek és a kert meglétének köszönhetően természetesen az udvaron köszöntöttünk, bár elég meleg volt mikor a többség érkezett, idővel kellemesebb lett odakinn ücsörögni. A fűben rejtettük el az ajándékokat, ma Hanna is kapott meglepetést, amin kívül Mikolt ajándékaira is ő volt inkább kíváncsi.

Családi összefogással Mimi egy babakocsit kapott, masszív, erős darabot, amibe bele tud kapaszkodni úgy, hogy az nem borul fel. Kapott egy rongybabát, aminek látványosan örült, ez volt az első amivel igazán játszott. Kaptak könyveket, fürdős játékot, és egy zenélő, beszélő sütifalót is, Hanna életéből ezek a típusok kimaradtak minket kímélve, de beláttam, ezek nélkül nem teljes a készlet.Hanna nagylányos hintát kapott, és egy udvari tologatós bevásárlókocsit, de legszívesebben persze Mikolt babájával és az új babakocsival játszott.
A bontogatás közben Dani nekilátott a sütögetésnek, az illatok hamarosan mindenkit az asztal köré csaltak. Nagyon jól sikerült a vacsora, csak a kis ünnepelt türelmetlenkedett az etetőszékében, így amikor végre tortabontásra került a sor, a legtöbben már annyira jóllaktunk, hogy alig bírtunk a három süteménnyel. A mamám gyümölcsrizséből a végén már alig fogyott :)

Volt gyertya, tűzijáték, és Mikolt is egyre ügyesebben fújta már. A lányok segítettek a torta feldarabolásában is, jövőre már ehhez sem kellek:). Aztán volt szomszédolás, a dédi egy régi ismerősét látogatta meg egy házzal felettünk. (kicsi a világ persze...) Besötétedett, mire asztalt bontottunk, a szúnyogok is kergettek egy kicsit bennünket, és majdnem 10 óra volt, mire a lányok a kádba kerültek.

Örülök, hogy itt élünk, hogy ilyen családunk van, és hogy ilyen gyerekeket kaptunk.

Félidő

Eltelt húsz hét.Merengek, elképzelem milyen lesz húsz hét múlva. Annyira megszoktam, hogy pocakos vagyok, hogy lassan nem is emlékszem, milyen amikor elférek keresztben ott, ahol hosszában nem. És még mindig meglepődöm, ha valaki észreveszi a várandósságomat.

Pedig már csak mégegyszer ennyi és egy újszülöttel leszünk többen. Kis csomaggal, babaillattal, tejszaggal, sírással, még több éjszakázással, és még több mosolygással. Remélem. Féltem a lányokat, Hannát megviseli a jelen is. Mikolt baba még, szeretném hinni, hogy ketten is elférnek a kezemben, úgy hogy Hanna sem marad ki.

Még mindig félek a feladattól, bármennyire nagyszerű is. Szeretnék sokkal több türelmet, a mostaninál több erőt. Nem az bánt ha alakulunk, hanem ha szomorúak körülöttem. Ha érzem, fáj és nem tudok mit tenni. Ha kénytelen vagyok azt mondani, várj egy kicsit, és ők nem képesek még rá. Pedig nem megy minden egyszerre... Mégha tudok is állva szoptatni, mesélés közben főzni, vagy félkómában végigcsinálni napokat...

Nem változtatnék azon amit kaptunk, csak magamon. És nem tudom megy-e, nem tudom sikerül-e...

Húsz hetem van, hogy felkészüljek, elfogadjam, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Várom Áront, szeretem hogy mocorog odabent, szeretem, hogy nem féltem őt a lányoktól. Hanna sokszor mondja, ha hozzám bújik:
- Jaj mama, nyomom a pici babát.
Áron türelmes, finom, csendes. Tudom, hogy megkap mindent, amire szüksége van. De miatta is fáj a szívem néha, az állandó lelkiismeret furdalás pedig Mikolt óta ismerős.

Az hogy fizikailag hogy vagyok, csak ritkán jut eszembe, elkezdett égni a gyomrom, néha fáj a derekam, de nem veszem észre egyiket sem, csak ha nagyon erős. Különben pedig emelek, hajolok, guggolok, csak sétálni nem szeretek hosszan. Jó volna többet aludni, de jó volna többet simogatni, babusgatni, puszilgatni a nagyobbakat is.

Három gyerekem van. Mindet egyformán erősen szeretem, és egészen hihetetlen, ahogy erősödik az érzés mindhármójuk felé nap mint nap.

Hőség

Lent épp kellemes, de csak ha kintről érkezik az ember. Fent napok óta majdnem harminc fok van, éjjelre sikerül 27, de van, hogy 25 fokig is letornászni a meleget, Dani este locsol, hátha az enyhet ad, és nem növeli a szúnyogok számát.
Nappal csak aludni megyünk fel, és minden redőnyt leengedve hagyok, de még így is csak az tud pihenni, aki hulla fáradt. Pl. én. Na jó, ők is alszanak, legalábbis valamennyit.

Éjjel is költözködés van, Hanna rendszerint nálunk kezd, (a héten volt hajnali 5ös... elalvás, de 11 előtt még nem sikerült eddig...) aztán van hogy elidőzik egy keveset a sajátjában, majd visszatér. Előkerült a szivacs újra, hogy legalább a pocakot megkímélje a rugdalózástól.

Mikolt elalszik rendesen, de egy körül ébred, iszik, aztán vagy jön, vagy marad. Vagy sokszor kelek hozzá a továbbiakban, vagy kevésszer, de hajnali 6 körül ő is nálunk landol.

Nehéz így pihenni. Hanna miatt be kell csukni mindent, különben egy örök kérdés az éjszaka:
- Mama mi volt ez a zaj?

És természetesen mindezek eredményeképpen van egy zombi mama, egy matricák legmatricábbika kisebb és egy vinnyogó, nyűglődő nagyobb.

Szeretem a nyarat, azt igazán, amikor estére 23 fokra lehűl, kellemesen hűs szellő fújdogál, nappal pedig maximum 30 fok van és egy picit jár a levegő.

2009. augusztus 1., szombat

A házról

Annyiszor szerettem volna írni a házunkról, mert olyan sokan kérdezik, milyen, megszoktuk-e már... és mindig elmaradt.
Most sem írok hosszan, majd kiegészítem ezt, csak annyi jutott eszembe, hogy nagyjából egy hete Hanna újra zsippzsuppolja a babáit, amit még a lakásban kezdett el játszani, akkoriban olyan szenvedélye volt, hogy nem múlt el nap, hogy ne kért volna, segítsek, vagy ne játszotta volna egyedül is százezerszer egymás után.

Azt hiszem, amikor először hallottam a nappaliból az ismerős nótázást, akkor éreztem, hogy igazán megérkeztünk. Kellett majdnem két hónap, hogy megszokjuk, itthon legyünk. Hanna emlegeti a régi lakást, de nem vágyakozik, csak szóba hozza néha. De amikor az utcában meglátja a kerítést, mindig mondogatja:
- Én már látom a házunkat!

Képeket tettem fel, az oldalsó linkek között Kinga néven kell keresni. Az eredeti, és az átalakítás közben készült képeket is igyekszem majd lassan feltölteni.