2009. augusztus 3., hétfő

Félidő

Eltelt húsz hét.Merengek, elképzelem milyen lesz húsz hét múlva. Annyira megszoktam, hogy pocakos vagyok, hogy lassan nem is emlékszem, milyen amikor elférek keresztben ott, ahol hosszában nem. És még mindig meglepődöm, ha valaki észreveszi a várandósságomat.

Pedig már csak mégegyszer ennyi és egy újszülöttel leszünk többen. Kis csomaggal, babaillattal, tejszaggal, sírással, még több éjszakázással, és még több mosolygással. Remélem. Féltem a lányokat, Hannát megviseli a jelen is. Mikolt baba még, szeretném hinni, hogy ketten is elférnek a kezemben, úgy hogy Hanna sem marad ki.

Még mindig félek a feladattól, bármennyire nagyszerű is. Szeretnék sokkal több türelmet, a mostaninál több erőt. Nem az bánt ha alakulunk, hanem ha szomorúak körülöttem. Ha érzem, fáj és nem tudok mit tenni. Ha kénytelen vagyok azt mondani, várj egy kicsit, és ők nem képesek még rá. Pedig nem megy minden egyszerre... Mégha tudok is állva szoptatni, mesélés közben főzni, vagy félkómában végigcsinálni napokat...

Nem változtatnék azon amit kaptunk, csak magamon. És nem tudom megy-e, nem tudom sikerül-e...

Húsz hetem van, hogy felkészüljek, elfogadjam, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Várom Áront, szeretem hogy mocorog odabent, szeretem, hogy nem féltem őt a lányoktól. Hanna sokszor mondja, ha hozzám bújik:
- Jaj mama, nyomom a pici babát.
Áron türelmes, finom, csendes. Tudom, hogy megkap mindent, amire szüksége van. De miatta is fáj a szívem néha, az állandó lelkiismeret furdalás pedig Mikolt óta ismerős.

Az hogy fizikailag hogy vagyok, csak ritkán jut eszembe, elkezdett égni a gyomrom, néha fáj a derekam, de nem veszem észre egyiket sem, csak ha nagyon erős. Különben pedig emelek, hajolok, guggolok, csak sétálni nem szeretek hosszan. Jó volna többet aludni, de jó volna többet simogatni, babusgatni, puszilgatni a nagyobbakat is.

Három gyerekem van. Mindet egyformán erősen szeretem, és egészen hihetetlen, ahogy erősödik az érzés mindhármójuk felé nap mint nap.

1 megjegyzés:

Vera írta...

Ez olyan őszinte volt! És milyen ismerős érzésekről írsz! Egy évvel ezelőtt én is ilyen kétségek között hányódtam. aztán persze az élet hozta a megoldást, de azt nem mondanám, hogy minden téren könnyű. Nálam is állandó szereplő a lelkiismeretfurdalás, állandóan résen vagypk, senki ne sérüljön, mindenki a legtöbbet kapja belőlem, de teljes egészében senkié nem tudok lenni. Ezt bizony nehéz feldolgozni olykor a három manónak, én ilyenkor rosszul érzem magam, de bízom a jövőben, hogy nőnek, érnek, és mihamarabb felfogják, hogy mindhármat egyformán imádom, még ha nem is tudom mindhármójukat egyszerre átkarolni (bár, lassan ez is megy, hiába, egy anya csak fejleszti a képességeit. :) )
Szóval, kitartás! akármennyire nehéz most és lesz esetleg sok nehéz pillanat később is, azért hatalmas boldogság hármat szeretni.

Küldöm a virtuális hűvös szellőket, hogy aludni tudjatok, :) bár ide is jöhetne kicsi, nálunk is 30 fok van az emeleten.