A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna elsők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hanna elsők. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 25., szombat

Az első bizonyítvány

A héten többször eszembe jutott, hogy ma lesz a napja annak, hogy Hanna tájékoztatójába bekerül az első hivatalos pecsét, és megérkezik a visszajelzés arról, hogy Dóri néni hogyan látja őt fél évnyi közös munka után.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)

Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...

A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.

Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.

2013. október 10., csütörtök

Hanna iskolás

Másfél hónapja érlelődik ez a bejegyzés.
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.

Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.




Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.

Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.

Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.


A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.

Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...

Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.

A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.

Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.




A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.

Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.

Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)

2013. szeptember 2., hétfő

Ősz

Vasárnap reggel megérkezett az ősz. Ma már tagadhatatlanul érzem is... fúj a szél, a nappaliban pedig az imént lámpát kellett kapcsolni a meséléshez.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?

Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.

Tegnap volt az első nap.

Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani. 
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.

Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.

A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.

Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?

Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.

Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.

Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.

2013. április 11., csütörtök

Kislibáim

Ismét hajakról fogok írni.
És előrebocsátom, az eredményhez semmi közöm.
Az egész úgy kezdődött, hogy Hanna haja kifésülhetetlenné boglyosodott, én pedig hetek óta emlegettem minden fésülködés alkalmával, hogy vágjunk le a végéből, mert ráfér.
Hanna pedig hónapok óta azt emlegeti, hogy olyan hajat szeretne, mint Julié, állig érőt.
Emlékeim szerint én vágtam a végét valamikor, de már annak is jóideje, legutóbb pedig Malajziában vágattuk, a meleg miatt, akkor a háta közepéig ért.
Azóta nő, majdnem a derekáig ért már, azon viccelődtek Mimivel, hogy olyan hosszú lesz a hajuk, mint Aranyhajnak.

Igen, levágatták.
Igen, Mimi is.
Nem, nem akartam. Sőt.

Viki ráért, a kicsik a nagyszülőknél voltak, ebéd után az oviból a fodrászatba mentünk.
Mikolt már az öltözőben rettentő lelkes lett, hogy ő akkor olyan hajat szeretne, mint Kiaráé, és nem is tágított, épp csak egy pillanatnyi elbizonytalanodás volt benne, mikor szóba került, meg is kellene mosni vágás előtt.
Végül az ebbéli ellenérzésén is túltette magát, büszkén beült a székbe, és rövid hajat rendelt magának.
Jó sokáig tartott, mire elengedett a gyomorszorító érzés bennem, végül pedig úgy éreztem, Mimi épp ilyen. A kócos tincsei a helyükre kerültek, a hatalmas gombszemei még jobban villognak ettől a frizurától.
Már csak a csattal kellene jóban lennie, és tökéletes a végeredmény.

Mikor Hannára került a sor, úgy éreztem, elég egy nap egy ekkora változás, és lobbiztam a hosszú haja mellett, hogy legalább akkora maradjon, hogy össze lehessen fogni. Hanna pedig, amilyen jógyerek, beleegyezett.
Borzasztó rossz volt hallani, hogy azt mondja jó, mikor láttam rajta, hogy ő is olyat szeretne, mint Mikolté. Olyan régóta mondogatta már, és annyira igazságtalannak, egyenlőtlennek éreztem, hogy Miminek lehet, neki pedig nem, hogy végül bocsánatot kértem tőle, és rábíztam, legyen az ő döntése.
Rövidet akart.
Hanna is gyönyörű, de nekem ő mindig hosszú hajú marad, most pedig barátkoznom kell egy kicsit ezzel az új arcocskával.
Szerencsére megnő majd, ha Hanna is úgy akarja, a hosszú copfot pedig elhoztuk emlékbe.

Itt vannak a kislibák, telefonos kép, majd lesz tisztességes is. :)

2012. december 26., szerda

Annyi mindenről

Olyan sok mindenről nem írtam még, amiről szerettem volna, és kutyafuttában nem szeretném lerendezni, mert annál fontosabbak ezek az események a szívemnek.
Úgyhogy csak ígérgetek, és reménykedem, hogy lesz még időm megírni, mielőtt további hasonlóan fontosak át nem veszik ezek helyét a fejemben.

Egy kép és egy rövid bejegyzés mindenesetre álljon itt.
Szenteste napján, a délutáni altatásból arra ébredtem, hogy valaki hangosan horkol. Még meg is ijedtem, hogy felébreszti a kicsiket körülöttem az a szokatlan, meg erős zaj, hallgatóztam egy darabig, de semmi. Kifelé kóvályogtam, és a fejemet is csóváltam tán, hogy nem értem, mikor épp leesett, hogy az bizony én voltam. Meggyőződésem volt eddig, hogy én nem is tudok horkolni. Sokáig nem volt lehetőségem a mélázásra, mert a kislányok épp abban a pillanatban libbentek ki a fürdőajtón, alvás helytt.
Már pont vontam volna egyet a szemöldökömön, mikor Hanna a szemem elé emelte a kiskezét, benne az első gyöngyszem fogacskájával.
Elhatározta (mondta utólag), hogy ezen a szép napon kihúzza a mocorgó fogat.
Mimi asszisztált, Hanna választott a két lehetséges közül és húzott.
Odanyomta a kezembe, hogy tegyem valami biztonságos helyre, és futott is dolgavégeztével a sötét szobába aludni.

Kezemben a foggal, belül mélyen meghatódva értem a nappaliba, kavarogtak a gondolatok, az érzések. Milyen nagy lányunk van... Még emlékszem, mikor ez a fogacska kibújt a sima kis ínyéből.
Sosem vagyok felkészülve a változásokra. :) Soha.

2012. december 10., hétfő

Betlehemes

Csilla beteg lett.
Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.

Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.

Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.

Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.

Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)

Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)

Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.






 


 

 
 





Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)

2012. november 8., csütörtök

Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.

Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...

A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.

Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.

2012. október 25., csütörtök

Az igazság az, hogy

...nem akarnék én dicsekedni...
De azt azért nagyon nagy büszkeséggel mutatom meg, hogy ez itt Hanna, aki lovagol.
Vagyis LOVAGOL...




Már a múltkor azzal érkezett haza, hogy egyedül irányította Szofit, és persze elképzeltem, milyen ügyes, közben meg hüledeztem is, hogy ekkora már (mostanában ez megy...), de a saját szememmel látni megdöbbentő volt. El is csúszott a fókusz ittott. :)
Egészen összetett feladatokat kell megoldania ahhoz, hogy minden a helyén legyen, és erre sokszor még nem is képes, de amit csinált, az akkor is szenzációs volt.
Összeérve a lóval, tökéletes harmóniában, pillanatnyi kétség nélkül. Nagy és kicsi is egyszerre, érzi, és sokszor nem érti, mit jelent a külső, meg a jobb, meg a leszorít.

Drukkolok neki, mert amit csinál, azt szerelemből csinálja, eszemben sincs komolyan venni még a sportot, és szeretném meghagyni neki minél tovább ezt az örömforrást. Ez a hely csak részben képes erre, de keresem a megoldást. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy lovagolni komolytalanul, félig felkészülten nem lehet. Valahol középen van az igazság, és belenőni ebbe talán a legjobb dolog, ami történhet Hannával. Részese lenni pedig egyszerűen fantasztikus.

2012. október 22., hétfő

Fogacska

Balatonon nyaraltunk, mikor Flórának kiesett az első foga.
Hanna azon a héten minden nap akkurátusan megrángatta az alsó elsőket, és nagyon tudományos magyarázatot is fűzött hozzá, tudniillik, neki bizony már majdnem mozog.
Annyira szerette volna hogy vele is megtörténjen ez a minicsoda, hogy szerintem még arra is képes lett volna akkor a cél érdekében, hogy erőszakkal kimozdítsa az amúgy betonbiztos helyéről.

Sóvárgó tekintettel figyelte Flórát, azelőtt soha nem láttam ekkora vágyat a szemében.
Elmeséltem neki, hogy minden kisgyerek máskor növeszti és máskor potyogtatja el a tejfogakat, legyen türelemmel, mégha olyan nehéz dolog is a várakozás, mert neki bizony későn jöttek és gyaníthatóan későn is fognak kihullani.

Tegnap délután egy ismerősnél voltunk almát szedni.
Hazafelé az autóban ropogtatták a gyerekek a starkingot, Hanna meg közönyösen azt mondja nekem:
- Mama, az egyik fogam kicsit előrébb jött ettől a kemény almától.
Megálltunk kenyeret venni, ketten maradtunk Hannával, kértem, mutassa azt az elmozdult fogat.
A jobb alsó egyese volt az.
Kicsikét, de határozottan mozog.

Hanna kireppent az autóból, futott az apjához a boltba, kiabálva újságolta a nagy nagy hírt:
- Papaaaa, mozog a fogaaaam!!!
Álltam mögötte, úszva az örömében, és mitagadás, elérzékenyültem.
Akkor értettem meg igazán, mitől olyan nagy dolog ez.
Most született, most volt, hogy végigüvöltötte a délutánokat, hogy sosem aludt el egyedül, hogy nem lehetett beültetni az etetőszékbe...
Most meg azt mondja:
- Ugye milyen nagy lányotok van?

Látom ám a képeken egy ideje, mekkora (és milyen gyönyörű) nagylányom van, de mégis, no.
Azt hiszem a ceruzák mellé egy kis dobozka is érkezik majd a születésnapjára.


2012. október 17., szerda

Hanna képe


A fél napot a közelgő nagy kihívásra való felkészüléssel töltöttem, aminek eredménye egy egészen élhetetlen káosz lakásszerte, meg néhány berzenkedő gyermek.
A többség már fel sem jött, de Hannát még sikerült rávennem húszpercnyi fénypróbálgatásra, az angyallelkűm a felénél megeresztett egy csendes, éneztmárkicsitunom visszajelzést.
Mondtam is neki, hogy csak mégegy valami, aztán futhat kedvére.
Megvolt a mégvalami, elkezdtem összepakolni, odajött, sertepertélt, aztán azt mondta:
- Mama, most én csinálok rólad egy képet.
Ezt úgy szoktuk, hogy beállítom neki az önkioldót, és nyomhatja. Most megmutattam neki, hogy élesítsen, aztán futottam.
Ez lett belőle.
Szerintem megkérem, menjen el helyettem csütörtökön. :)

2012. május 15., kedd

Anyák napja




Már öt éves a legnagyobb, nekünk mégis ez volt az első szervezett, ezért mégha utólag is, de mindenképpen megemlékeznivaló.
Nem bánom, ha konformistának tűnök, nekem jólesnek ezek az alkalmak. Nem kifejezetten emiatt az ünnep miatt, lehetne bármelyik, és nevezhetnénk akárhogy, hanem mert fontosnak tartom, hogy néhanapján ünneplőbe öltözzünk, megálljunk egy fél órára, elgondolkodjunk az ünnep jelentésén, azon, amit mi (én, a gyerekek és a család) gondolunk arról, hogyan kell, lehet, érdemes ünnepelni.

És mint mostanában olyan sokszor, Malajzia jutott az eszembe, ahol számtalanszor volt munkaszünet, a különböző felekezeti vagy állami ünnepségek miatt. Szerettem, hogy megadják a módját, ahogy megállt az élet, és méginkább azt szerettem, amit mindezen alkalmak mögé gondolhattam azokból az impulzusokból, amik nekünk jutottak. Legintenzívebben annak az üzenete, hogy ezek az ünnepek megerősítik a közösséghez tartozás érzését. Nekem ma is hiányzik, hogy igazán sehová sem tartozunk, vagy mindenhová csak egy kicsit.

Mióta gyerekeink vannak, ők és az ő valahová tartozásuk határozza meg a mi csoportjaink nagy részét is. Ezért rettentően fontosak az óvodai mindenféle alkalmak, még akkor is, ha kevés az idő arra, hogy mi szülők valódi kapcsolatokat alakítsunk ki egymással. Mégis van egy együtt rezgés, hiszen mindünk gyereke része ugyanannak a csoportnak.

Azt pedig kifejezetten szeretem, ahogy formálódik a készülődésben a gondolat, alkotnak, verset, énekeket tanulnak, miközben szép lassan megérik bennük a tudás arról, ami a leképezett lényeg. Karácsony, húsvét, anyák napja.
Míg Malajziában sok ünnep volt, az óvodában semmi sem szólt kifejezetten a megünneplésről. Nálunk jóval kevesebb a megülni való, de azt bensőségesebben, tartalmasabban éljük szervezett szinten.

Ez a tavasz nekem márcsak olyan gondolkodós.
Persze az, hogy a gyerekekkel együtt én is adhattam a többi anyukának az elkészült tabló formájában, sokat segített, mint ahogy az is, ahogy Hanna megőrizte a titkokat, de mindig elmesélte, hogyha épp készült valami meglepetés, fenntartva ezzel mindkettőnkben a készülődés izgalmát, örömét.

Az anyák napja minden évben kicsit váratlanul ér és zavarba is ejt. Olyan kicsik a gyerekeim, hogy minden napra jut valamennyi minden ünneplendőből, és mikor eljön ez az egyévben egyetlen, nem értem, miért kellene külön megemlékezni rólam.
Nekem az ünnepelés azt a lehetőséget jelenti, hogy kicsit elrugaszkodva a hétköznapok körforgásából ránézhetek a státuszomra (ami legalább annyira érdeme a gyerekeimnek, mint az édesapjuknak, vagy a nagyszüleiknek), és jó esetben észreveszem azt is amiben elég jó vagyok, és azt is, amiben kevésbé.

Nos ez az anyák napja azt hozta ajándékul, hogy explicitté tettem azt a régóta dédelgetett, egészen sarkos gondolatot, hogy a legnagyobb feladatom az, hogy a gyerekeimben a lehető legkevesebb kárt tegyem. Hogy ezt finomítsam, kicsit átkereteztem, amitől hosszabb lett a mondat, de a lényeg ugyanez.
Azokat az adottságokat, amivel rámbízták őket a születésük előtt kilenc hónappal, úgy szeressem, hogy abból a lehető legszebb, legjobb, legszabadabb élet bontakozhassék.
Lássam, mik azok a korlátok, amiket magamban le kell rombolnom, hogy az elvárásaimmal a legkisebb mértékben terheljem őket, éljem eléjük azt az életet, amire jó ránéznem kívülről is, adjak nekik olyan példát, amit érdemes követni, és ne éljek vissza soha a státuszomból fakadó erővel.
Lássam bennük mindig a jót, a formálódó önazonosságot, legyen elég türelmem a szárnypróbálgatásaikhoz.

Az ovis ünnepség alatt értettem meg, hogy azért sírok, mert nem vagyok méltó.
Mert az a feltétel nélküli szeretet, amivel a gyerekeim szeretnek, akkora, hogy csak egy olyan tökéletes anya érdemelheti meg igazán, akihez én sosem fogok felérni.
A könnyeim ennek a felismerésnek a fájdalma, keveredve azzal a kielégíthetetlen vággyal, hogy minél jobb legyek. De legalább elég jó. Mert ha van a világon, aki megérdemli, azok biztosan a gyerekeim. Akik viszont éppen annyira tökéletesek, mint amennyire én tökéletlen vagyok. Majdnem :)


2012. április 5., csütörtök

Egy újabb korszak vége

Tobzódunk ebben a műfajban mostanság... már alig várom, hogy a legjobbikat publikálhassam, de ehhez még tizenpár napnyi haladékot kell kérnem mindenkitől.

Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.

A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.

A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).

De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.

Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)

Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.

Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.

Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.

Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.

Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.

2012. február 16., csütörtök

Varázscica

Dani néha így hívja a lányokat. Van benne valami. :)

Közeleg a farsang, és bár már volt egy apróbb, de nagyon jólsikerült beöltözős vigadalom, az oviban még csak most pénteken lesz a jelmezes dínomdánom. Kimondottan örültem volna, ha sikerül tartani magunkat az eredeti tervhez, miszerint indiai lány lesz Hanna, de azt hiszem, ezt az előző alkalommal lelőttük annyira, hogy a mostani esemény újabb ötlet után kiáltott. Pedig iszonyú szépek a ruháikban, és jövőre már kicsi lesz Hannára a selyemkétrészes. (S. Anna, ha olvasod, kérlek kommenteld be nekem, hogy hogyan hívják ezt a szettet, köszi :))

Tombol mifelénk a tündérkorszak, miért is nem csodálkoztam rajta, hogy Hanna első ötlete ez volt. Persze ő igazi szárnyakat szeretne és csillámport is, amitől igazán tudna repkedni... Már karácsonyra is ezt kért, nekem pedig olyan nehezemre esik kiábrándítani... nem is teszem.
A tündérjelmez ötlettől kicsit megrémültem, mert egyrészt nem szerettem volna készen kapható (néhány elvetélt kereséstől eltekintve nem is foglalkoztam a témával hosszasan, elborzaszt a sok nylon cucc... ) dolgot venni, viszont azzal is tisztában voltam, hogy időm sem és ötletem sem lesz elég egy igazán igényes tündér kivitelezéséhez.

Hanna hamar beletörődött, és tovább gondolkodtunk. Előbb felmerült a tulipán, majd a hóvirág ötlete, végül a cica mellett döntött. Belátom, ha nem királylány valaki, akkor a legvalószínűbb, hogy cica, node varázscica nem sok lesz. :)
Egy dolog hiányzott az itthon fellelhető kiegészítőkhöz, egy tütü. :) Visszatértünk az egy hete félretett problematikához. :) Nekiestem az internetnek, és szembejött egy nemisigazán tütü, de majdnemmégis szoknya.
A szoknya tegnap megérkezett, Hanna alig akarta levenni...

Összeállt végül a cicakép, már csak füleket kellett szerkeszteni, meg farkincát.
A végállomás gyér kínálatú röltexében vettünk filc anyagot, nem volt szürke, de sebaj, mert végül így lett tökéletes a dolog.
Rózsaszín és bézs a füle és a farkacskája a szürke cicának, és még jutott egy egy filcmasni a négy lábacskára is. Egy kész, további három várja az éjszakát az elkészüléssel.
A füleket össze sem ragasztottam, két kis luk került rájuk és egy gumit fűztem bele, amikkel a kis copfokba lehet rögzíteni, így alváshoz sem kell levennie, és nem nyomja a buksit sem a hajfárral. Még egy kicsit finomhangolnom kell majd holnap, hogy látszódjék rendesen.

Szerintem szép :)

Holnap élesben. :)

2012. február 12., vasárnap

Hanna balerina

Azt nem állítanám, hogy teljes pompámban (nem akarnék hosszasan panaszkodni, mindenesetre az influenza bevette magát hozzánk, és rajtam tölti ki minden bosszúját, hamár a gyerekeket sikerrel elrejtettem előle (mondjuk...), és tény, hogy hét éve nem vettem magamhoz semmiféle kémiai vegyületet, most egy babapanadol mégis lecsúszott...), de végül mind eljutottunk Hanna első nyilvános balettórájára.
Mindenkit meghívott, és ezt a felnőttek többsége komolyan is vette, olyannyira, hogy az alighúszéves öcsém és még egy haverja is megjelent pontban négykor az ovi tornatermében. :)
DD előbb csókolommal köszönt, aztán javított, de azért az szíven tud ütni rendesen, hogy egy velemkorú öregnek vél... pedig pont most voltam gyerek. Fogjuk a betegségre, vagy DD jólneveltségére, végtére neki is van három huga.

Visszatérve a kis rózsaszínekhez.
Azt kell, hogy mondjam, hogy Daninak nincs igaza.
Hanna mozgása ugyanis rettenetesen sokat fejlődött, és van néhány igazán kecses mozdulata is, az utánzott finomságokról nem is beszélve. Látom én, hogy van nála ügyesebb, és cseppet sem gondolom, hogy feltétlenül balerinának kellene lennie, de hogy nagyon nőcis volt végig, az tény. Dani azt mondta, nem Hanna a balett párja. Pedig szerintem nem esett messze a fámtól...
És végülis nem is a hattyúk tavát adták elő, amit viszont mutattak, az édes volt és szép, és megható.
Az igyekezetük, a szépségük annyira magával ragadó volt, hogy még a bosszankodni is elfelejtettem amiatt, hogy vaku nélkül jól bemozdult képeket tudtam csak csinálni...

Lili néninek itt is külön köszönet... valaha tanítottam 10 éveseket táncolni, és minden alkalommal úgy éreztem, egy maratont futok egy egy órán... mert nem egyszerű fenntartani a figyelmet valami olyan iránt, ami alapvetően nem is könnyű, és még a sikerélmény is elenyésző. Lili néni pedig... egyszerűen hagyja őket örülni, Hanna pl. a felénél elfáradt (az ágyból vettem ki, és még uzsonnázni sem volt ideje előtte), kijött, evett pár kölesgolyót, és ment vissza. Lili csak a számolás közben mondott neki valamit, azt is csak finoman, mosolyogva.

Áron és Mimi is "beálltak" a vége felé :), mert ugyan ki tud ellenállni egy pliének, ha azt ő mutatja.

Bár Áronnak van még hova fejlődnie :):)

(a balettruháért, cipőért még mindig nagyon hálás vagyok Szilvi!!!)

2012. január 4., szerda

Visszakanyarodva a lényegesekre

A gyerekekről mostanában kevesebb szó esett, pedig ezerszám ontják a témát.
Ezért most egyesével bepótolom a majdnem egy hónapnyi elmaradást, ne hiányozzon semmi fontos, hiszen igazából az ő emlékeik lesznek majd ezek a bejegyzések...

Míg én sokszor azon kapom magam, hogy hiányolom a meleget, a friss gyümölcsöt, a 12 órányi napsütést, egy egy apróság helyreráz, és olyan jó, hogy tudom, ha most ott lennénk, akkor ezek az apróságok nem lennének... sőt ott azon sopánkodnék, hogy milyen nagyon jó lenne itt. :) Az örök elégedetlen...

Most épp Hanna az, aki rendszeresen megerősíti a döntésünk helyénvalóságát, mindjárt a körömrágással illetve annak leépülésével példálózhatnék. Merthogy Hanna már egy ideje csak az egyik körmöt rágja, ha egyáltalán, és nem először fogjuk levágni mind a tizet. Mennyire aggódtam, és milyan igaza volt mindenkinek, aki azzal bíztatott, hogy elhagyja majd, ha a lelke megbékél. És valóban. Jó látni, hogy ő is örül a sikernek, és büszkén mutatja az ismerősöknek is a kezeit, ha éppen eszébe jut.

A másik, hasonlóan örömteli dolog a rajzolás. Odakinn egyáltalán nem volt lehetőségük szabadrajz gyakorlására, és mert én ebben nem vagyok túl ügyes, otthon se nagyon rajzoltunk. Az első igazi komoly alkotás az az autó volt, amit egy grafittal skiccelt fel egy szakadozott fecnire, és azóta is nagy becsben őrzöm a dobozában.
Hogy mennyit fejlődött pár hónap alatt, az számomra lenyűgöző. Nem vagyok elfogult, csak látom, hogy az ovi hatására elkezdett felzárkózni a korosztályához, és gyakorlatilag minden nap hoz haza valami értékelhetőt.

A két kedvencemet meg is mutatom, az egyik egy karácsony előtti alkotás, amit Bazsinak készített. Egy mozdony vonatokkal, és az ádventi kalendárium logikájára minden vagon négy ablakból áll, ezeket naponta egyesével lehet kiszínezni. Legalábbis Hanna használati útmutatása szerint.

A második története annyi, hogy a dadus néni január végén elmegy az oviból, és az szmk azt találta ki ajándékként, hogy minden gyerek készít egy rajzot, arra egy fényképet ragasztunk, és egy lefűzhető mappában összegyűjtve átadjuk majd.
Kértem Hannát, rajzoljon valamit, ő egy ideig gondolkodott, majd felkiálltott, megvan, és nekilátott. Néhány gondolatnyi segítséget kapott, hogy ne legyen üres egyetlen része sem a lapjának, és végül egy délután alatt el is készült vele.
A rajzon Mimi és ő látható az ovi udvarán egy nyuszi társaságában, aki a körtefa mellett ül a bokor tövében.
Mikor készen lett, összehajtotta :) de talán ez sem von le az értékéből. Számomra legalábbis nem. :)

Egy hete fordult elő először, hogy arról mesélt, hogy álmodott. Hogy ennek az volt-e az apropója, hogy előző nap Daninak meséltem a saját elég rossz álmomról, amit ő is hallott (jóideje nem álmodtam (azt hiszem nem volt rá elég időm éjjelente)... talán, de amit elmesélt, az olyan tipikus gyerekálom volt, hogy engem meggyőzött. Egy autóban ültünk és a nagymama nem tudta megállítani, és a lejtőn egyre gyorsabban gurultak lefelé.
Mióta szó volt erről, Mikolt is előszeretettel meséli, hogy ő is ugyanezt álmodta :).

Végezetül pedig egy kedves szófordulata... rátalált a tehát kifejezésre, és gyakran használja, természetesen a legviccesebb helyzetekben. A minap mesélte:
- Kimentünk az udvarra... (hatásszünet), tehát kimentünk az udvarra ... és fűzi tovább a szavakat, a sárról, meg az unalomról. :)