2013. december 5., csütörtök
December
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.
Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...
Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.
De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.
Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.
Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.
No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.
Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.
Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.
2013. szeptember 20., péntek
Sam was in da house
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."
Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.
Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.
Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)
Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.
Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.
Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.
Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.
2012. november 5., hétfő
Új hét, új világ
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.
Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?
De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.
Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...
Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)
Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...
Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.
Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.
Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.
Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.
Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.
2012. november 3., szombat
Ez a huszonegyedik az övék
Magyarország, délután 5 óra, uzsonnaidő, 4 gyerek.
Malajzia, éjfél, majdnem alvásidő, Papa.
Minden alkalommal, mikor látjuk is, nem csak halljuk, eszembe jut, hogy tíz éve még mennyire más lett volna. Mostanra összezsugorodott a világ. Ez a mi nagy szerencsénk :).
2012. október 28., vasárnap
Szalmaságos
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.
Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.
A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.
2012. február 24., péntek
Két és fél nap szalmaság
Tegnap majdnem az összes gyerek sorra került a gépem előtt.Egy új pontját fedeztem fel a lakásnak, hála a kora tavaszi fényeknek, és a nagy nagy ablaknak a nappalinkban, némi derítéssel (amit zsonglőrként próbálkozva rakosgattam míg meg nem találtam a megfelelő szöget (a lábammal egyensúlyozva a lapot, a másikon igyekeztem minél kevésbé billegni, miközben a gyerekek nevetgéltek rajtam, amitől nekem is nevetnem kellett... :) úgy meg elég nehéz kitartani a gépet. Igazán mókás dolog ez... :) egészen puha képeket lehetett róluk csinálni.
Mármint azokról, akik ezt hagyták is, Mikolt nem sorolható a jó modell kategóriájába, bár ő igazán eredeti arcait mutatja, ha lencsevégre kerül. Megunhatatlan.
A dokumentálás oka (legalábbis részben :)) Dani háromnapos kiruccanása.
Gondoltam, ha már ilyen sokáig nem látjuk, legalább legyen pár legfrissebb kópia a gyerekekről, míg nem látja őket újra élőben.
Nem vagyok nagy rajongója a Papanélküli napoknak, sok szempontból jobb amikor velünk tölti legalább az estéket. :) És azt hiszem, a gyerekek is így vannak ezzel. Hanna számolja az alvásokat, Mikolt olyan Mimisen a laptopját hiányolja. :)
Emlegetünk Papa, és igyekszünk minden percet tartalmasan tölteni. :) Ma délelőtt pl. a Millenáris játszóterén voltunk, kacsákat néztünk, ahogy korcsolyáztak a még mindig befagyott tavon, és közben élveztük a tavaszi (egyébként elég erős) szél illatát.
Áron azóta is emlegeti a játszót, ha tehetné, azonnal indulna vissza.
Hanna sünit és nyuszit rajzolt az oviban, mindkettő eredeti, Hannásan izgalmas alkotás.
Lelle reggel elég nyafkán kelt, megint a pocakja fájhatott, de a hathatós segítségemmel megszabadult a bántó beltartalomtól, azóta vigyorog, és alszik... vagy a hátamon cipelődik, és nézelődik lelkesen.
2011. december 1., csütörtök
December 1.
Szeretem a decembert, a maga igencsak sűrű időszakával, szeretek készülni, várni az első napot, aztán a Mikulást, majd a 15. napot is, és végül a karácsonyt.
Egy ideje, ha tehetem, mindent beszerzek már év közben, vagy legalábbis novemberben, hogy a december már csak a tortasütésekről, csomagolásról szóljon. Hozzáteszem, idén nem sikerült Danit saját készítésű tortával meglepnem, de legalább kitaláltam valami olyan ajándékot, amire biztosan tudtam, hogy még csak nem is gondol.
Nem mintha őt egyáltalán bármivel is meg lehetne lepni, mert Dani tipikusan az a fiú, aki inkább adni szeret.
Ennek tudatában valami olyasmit kerestem, ami egyszerre az övé, és a többieknek is örömöt okoz. Hogy honnan jött az ötlet, fogalmam sincs, de végül lett, és mint mostanában mindennel kapcsolatban az internet és csomagospostásunk segedelmével szerda délben már az uatóban utazott a kiválasztott.
A nap délelőttjét hármasban töltöttük Lellével, autónézéssel, és megállapodással is, így kis túlzással azt is mondhatom, hogy Dani a születésnapjára egy autót (is) kapott (még messze nincs vége ennek a körnek, de ezt egy külön bejegyzésben). :) A lányok délután Mariéknál aludtak, kora este volt már, mire minden készen állt az ünneplésre. Természetesen az ilyenkor elmaradhatatlan szép ruhák is előkerültek, Hanna igazi nagylány lett, nem győztünk csodálkozni rajta... Áron pedig kiharcolt magának is egy pörgőset, amiről végül készült néhány majdan kompromittáló felvétel is. Mondjuk egyelőre sem én, sem ő nem bánja, hogy része lehet ezekben a pörgésekben, és szómiszó, igazán lelkesen forog a maga kisdömper módján. :)
Gyújtottunk, fújtunk, összemaszatoltunk, aztán mindenki visszakúszott a (szerintem joggal családtagnak keresztelt) nagy fehér ölelésbe.
Ezek foglalkoztatnak
Ezen is pl. elég sokat gondolkodom mostanában (kicsit karöltve azzal az egyre erősebben előmocorgó igénnyel magamban, hogy a blogot nyomtatott formában is a kezembe vehessem egyszer (amihez valószínűleg egy asszisztens kellene, mert egymagam teljesen biztos, hogy kevés vagyok ehhez a feladathoz... van valakinek kedve ctrlC ctrlVzni egy kis hmal-t? :):)), hogy vajon száz év múlva hozzáférhető lesz-e még a blog? És ha igen, akkor a dédunokáim vajon kíváncsiságból, mint ahogy én a régi fényképalbumokat szoktam, megnézik-e? És ha igen, akkor is, hogyan lesz az, hogy eljut hozzájuk az információ, hogy valahonnan a múltból kering egy vaskos kiadás az ükök gyerekkorának lenyomatával?
Néha elképzelem, hogy az én anyukám a kezembe adja párnapos koromtól a mindennapjaim dokumentációját. Melegséggel vegyes kíváncsiság, és némi félsz is van bennem ezen gondolkodva, mert a múlt, ahogy én emlékezem, csak az enyém. Valaki más szemüvegén keresztül látni a gyerekmagam... Kell ehhez egy jóadag jóféle önismeret, hogy jólessék.
A jelenbe kanyarodva.
Például foglalkoztat a karácsony. De úgy, mint eddig sosem. Azzal a múlttal, amiben egyedül, nagymelegben, egy olyan kultúrában éltük meg ádventet, ahol a karácsony nem arról szól, mint amit megszoktunk.
Mennyire szépen vezeti ez a társadalom a kezünket, ha hagyjuk. És mennyire sokféleképpen lehet ünnepelni, készülni vagy éppen nem készülni. Malajziában nagyon tudatosan kellett emlékeztetnem magam ebben a négy hétben arra, mit is jelent nekem az advent, a karácsony, hiszen semmilyen külső támpont nem segített ebben. Nehéz is volt, éppen úgy, mint minden más keresztény ünnep megélése.
Itthon, amolyan küszöb alatti ingerként beleívódik a hétköznapokba a hangulat, az a semmihez sem fogható, mézeskalácsillatú, angyalarcú, muzsikahangú, csilingelő. És persze sokszor túlkapásokkal telített, és nagyon anyagias, de nem ez az oldal érdekes, mert ez muszlimországban is jelen volt.
És talán emiatt az anyagi vonatkozású összecsengés (konkrétan pl. az ajándékozás szokása, vagy a karácsonyi dekoráció úton útfélen) miatt annyira érdekes a tapasztalat, ez nemhogy nem elég, de tulajdonképpen teljesen elhanyagolható az ünnepre való készülődésben, és nemcsak, hogy nem segít, de erős disszonanciát kelt, és inkább távolít, mint segíti a megérkezést a szenteste misztériumába.
Idén még nem jutottam el az ádventi koszorúnk elkészítéséig.
Vasárnap óta töprengek rajta, mi az ok. Vasárnap beszélgettünk a gyerekekkel a karácsonyról, az ünnepről, a gyertyafény szépségéről, nagyon meghitt és mély párbeszédek voltak ezek, és jólesett mindezt a külcsíny nélkül tennem.
Hétfőn egy nagy üvegmécsest gyújtottunk vacsora közben, és úgy éreztem, ha minden hétfőn egyel több ilyen mécses lesz majd az asztalon, nekem kerek az ádvent.
Ma Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Minden ilyen jeles napon eszembe jut az előző évi, idén az, mennyire rosszul voltam tavaly ilyenkor, a miliméternyi Lellével a pocakomban, miközben Dani Szingapúrban dolgozott. Hiányzott nagyon, ott a huszonharmadik emelet fogságában, a medence partján, anyukámmal az idegenben. Mintha a múlt században történt volna mindez, olyan messze van már.
Ma Lellét toltam hazafelé a postáról, az egyik kezemet a zsebem meleg biztonságába rejtettem, és ahogy csak a saját csizmám halk recsegését hallottam a hideg ködben, hirtelen olyan melegem lett, mintha a kemence tüze előtt kuporogtam volna a nappaliban. Két kis dió árválkodott a járdán, őket Lellére bíztam, és kicseréltem a kezeimet, a meleget a hidegbe, a hideget a melegbe. Hiányzik-e a trópus? Igen. De soha ennyire szépnek nem láttam még a szürke, velőig hatoló ködöt, a fénytelen fényeket, a kimerevedett, zöldtelen ágakat.
Fotózni szeretnék. Mindent. Szépen. Bármerre járok, azon kapom magam, hogy a képkivágáson töprengek.
Varrni szeretnék. Jól. Olyan fogásokat használni, amiket egyelőre csak elképzelek, és tudom, nem több, mint egyszerű próba-szerencse, és az eredmény is ehhez mérten csak vágy. Volna, ha mernék varrni egyáltalán.
Igy aztán kötök. Szerintem Dani még nem is látott kötni.
Tegnap a Müllerben szerettem volna babaruhát venni a lányoknak, de olyan mellbevágóan sok szám volt az árcédulán, hogy helyette vettem egy adag fonalat, meg egy kötőtűt (teljesen rossz méret, de nem baj, mert háromszor visszabontottam, és mostanra már megvan a jó technika... lehet, hogy nem is olyan rossz a tű) és tegnap éjjel, míg Lelle hajnali négyig múlatta velem az időt álom nélkül, elkészült egy mellény eleje az egyik babának. Szép. És milyen jó ránézni...
Meg gyorsan csináltam egy nemeztulipánt is, abból, ami az egyik visszabontás során leszakadt a gurigából.
Autó. A külföldi út nem volt sikeres, bár mindenki mindent megtett érte, én pl. a legnagyobb türelemzsákomat töltöttem meg előtte, és éltem fel az utolsó morzsáig (ami tegnap éjjel jól vissza is csapott, egy teregetőállvány látta kárát...). De Dani biztos volt benne, hogy lesz nekünk olyan autónk, amilyet szeretnénk, itthonról.
Még kedden találtunk is egyet (az első közös autókeresgélés volt ez), ma megnéztük, és most nagyon, de nagyon izgulunk, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk, mert ha igen, akkor vasárnap este egy új családtagot fogok tudni bemutatni. Fogalmam sincs, hogy mi történhet, ami miatt nem, de míg itt nem áll az udvarban, addig nagyon vékony a jég, és csak iszonyú óvatosan lépegetek előre rajta, még gondolatban is.
A gyerekekről most nem írok, csak annyit, hogy kb. két hete megállás nélkül azt hiszem, hogy varázsporban hemperegtek, és minden este megvizsgálom, hogy vajon lett-e szárnyuk, mert minden bizonnyal tündérekké váltak. Gyaníthatóan most elszóltam magam, de tény, hogy kimondhatatlanul cukik, még akkor is, ha ezt a szót ki nem állhatom.
2011. október 5., szerda
Finger crossed
2011. szeptember 2., péntek
Dani megpróbálja
Röviden azért, mert amiért idejöttünk, azt nagyrészt már megkaptuk. És mert a maradás kevesebb összenergiát ad a családnak, mint az, ha hazamegyünk.
Miért jöttünk? Az én nézőpontomból a határaink további feszegetése, a külföldi élet és munka kipróbálása és az ázsiai emberek, világ jobb megismerése és kapcsolatok építése miatt.
Azt hiszem, a blog olvasóinak nem kell magyaráznom, hogy magánemberekként a határainkat köszönjük, megtaláltuk. Lelle érkezése nem volt betervezve az idejövetelről való döntéskor. És e két nagy energiát igénylő változás problémáinak párhuzamos megoldása és a tartós sérülések megakadályozása mindkettőnk erejét meglehetősen igénybe vették. Az enyémet most talán méginkább, mint Kingáét.
A külföldi életet és munkát kipróbáltuk. Rengeteget tanultunk, tapasztaltunk, embereket ismertünk meg és bár teljesen lefogyasztott elemekkel, de a világról szerzett számtalan új ismerettel megyünk haza.
Az ázsiai emberek, kultúra megismeréséről beszélni nagyképűség lenne. Ennyi idő alatt, miközben ennyire befelé kellett figyelnünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy többet tudunk erről a világról, mint mikor idejöttünk. A sok ingert még otthon is dolgozzuk majd. Az itteni életünk intenzitása miatt azt gondolom, elég mélyen beleláttunk az itteni élet alapjaiba. Hiszen gyerekünk született, gyerekeink jártak iskolába, én dolgoztam, barátokra leltünk, szerződtünk, felmondtunk, stb.
Igy végül amiért jöttünk, nagyrészt megkaptuk, azt már csak mélyíteni lehetne. Másrészt az, hogy idejöttünk, számtalan kockázat vállalásával is járt. Sok-sok előny és lehetőség rejlett és rejlik abban, hogy Ázsiába jöttünk élni. De ez a lehetőség anyagilag nem volt egy fantasztikus főnyeremény. Arra adott lehetőséget, hogy nagy lemondások nélkül megéljünk itt. Csak sejtéseink voltak arról, hogy mire lesz elég amit kapunk, és egyáltalán mennyibve fog kerülni itt az élet. Az első fél év alatt kiderült, hogy lényegesen többe kerül itt számunkra megfelelő színvonalú életet élnünk, mint otthon. Bár sok dolog valóban olcsóbb itt, viszont nagyon máshonnan lehet energiához jutni, mint otthon. És azok az energiaforrások, amikhez mi szokva vagyunk, itt sokba kerülnek. Gondolok itt az európai ételekre, a gyerekek olyan képzésére és nevelésére, amit mi jónak tartunk, vagy a szabadidő tartalmas eltöltésére. Mindezek ugyan elérhetőek itt is, de nagyságrendekkel több pénzért, mint otthon. Mi pedig négygyerekes családként már nem tudunk az itteni erőforrásokhoz alkalmazkodni.
A munkámról továbbra sem szeretnék részletesen írni, ami azért idefér, hogy csalódnom kellett abban, hogy mennyi figyelmet, támogatást kapok az első időkben. Ez részben egy olyan cégen belüli feszültségből következett, amiről nem tudtam és senki sem készített fel rá. Épp a napokban robban ez a bomba a fejem felett, eddig csak éreztem és láttam, hogy robbanás jön. Ez a feszültség az egész szervezetre rányomta a bélyegét és persze nekem is komoly energiámba telt, nemcsak viselni ezt odabenn, hanem letenni, nem hazavinni. Volt egy pont, ahol elfogyott az erőm és csak arra tudtam gondolni, hogy otthon, biztonságan tudjam a családomat.
Én pedig mindig mérlegelek (Kinga ettől sokszor tengeribeteg mellettem...) és igyekszem a legjobb döntéseket hozni. Ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem agyból, hanem zsigerből éreztem, hogy haza kell mennem. És ez most egyes szám első személy. De a családnak is haza kell mennie? Nem feltétlenül. Ezért, bár a döntés számomra könnyű volt, a következmények nem feltétlenül rózsaszínűek. Kinga számára az itteni életünk hétköznapjai sok szempontból könnyebbek voltak, mint otthon. Ha hazamegyünk, vissza kell vennie olyan terheket, amiket önként nem szívesen vállalna. Csak remélem, hogy ha a hazaköltözésből fakadó bizonytalanságokon és kényelmetlenségeken túl leszünk, ő is sok-sok pozitívumot fog látni az otthoni életünkben.
Szóval korántsem "jódolgunkban" megyünk haza, még rengeteg teendő áll előttünk, ami szintén forgácsolja az erőinket, de bízom benne, hogy végül mindannyian pozitívan tudunk majd visszatekinteni az itt töltött időre és a hazamenetelre egyaránt és idővel kisimulnak a ráncok a homlokunkon.
2011. július 21., csütörtök
Dani napja
Névnapja volt.
A lányokkal egész délelőtt készültünk, Hanna rajzolt, Papakirályfit, szőrös arccal :), virágokkal, gyöngyöztünk, Mimi színezett. Közben pedig azt emlegették, hogy ma van a születésnapja.
Később jött haza, mint szokott, így villámköszöntést tartottunk, de mert amúgy az ő családjában a névnapozás sem igazán szokás, csak kapkodta a fejét, hogy mi mindennel köszöntöttük.
Még muffin is volt... :)
2011. június 4., szombat
Kihogyvan
Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.
Dani
Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...
Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)
Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.
Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.
Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)
Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)
Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))
2011. április 11., hétfő
Hullámzásaink
Nem véletlenül íródott az a múltkori bejegyzés. Azóta is tűnődöm, vajon kell-e, hogy megírjam ezt... De mert ez az életünk, azt gondolom, nem lenne teljes, ha kimaranda belőle bármi olyan, ami hatással van rám. Vagy ránk.
Voltak nálam is hullámok, az első rögtön a megérkezésünk után, aztán nem sokkal a beköltözés után egy újabb. Tudom, hogy nem könnyű váltanom, illetve hiába hozok meg egy döntést, a következmények sokszor túlnőnek rajtam, és a rendezgetésük hosszú időt vesz igénybe, miközben sokszor nem tudom elég lelkesen szemlélni a jelent.
Mióta utoljára volt minálunk betegség, az ív felfelé rajzolódik. Talán megszoktam amiben vagyok, talán sikerült elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni, de tény, hogy sokkal könnyedebben veszem ugyanazokat az akadályokat, amik eddig is voltak, bár a pocakosság miatt sokkal lassabban megy minden, és sokszor azt kívánom, bár lenne egy hangtompítóm, és egy fordítómasinám, ami a "nem, nem szabad, nem most..." szavaimat valamivé átformálná... vagy mondjuk még egy kis zacskó türelem valahol elrejtve...
Akinek most nehéz, ... az Dani. Sosem láttam még ennyire maga alatt, sosem volt még olyan, hogy napokig, hetekig gondterhelt, mosolytalan, elcsigázott lett volna. Tudom, hogy azok az elvárások, amik érkeztek felé az utóbbi időben, teljesen irreálisak, senki sem tud csodákat tenni, pláne nem egyedül, pláne nem egy kialakulatlan rendszerben, pláne nem egy más kultúrában ennyi idő alatt, gyakorlatilag segítség, segítők nélkül. Pedig vannak eredmények, és ezek zöme már rajta is múlt, a külső szemnek mégsem elég. (no persze, ha azonnal 40% növekedést várnak úgy, hogy közben azok, akik eddig dolgoztak, most mind a háttérbe vonulnak)
Hogy ezt ennyire magára is vette, annak is megvan az oka. Az elmúlt hetekben sosem pihente ki magát, és rettenetesen keveset foglalkozott magával, legyen az bármilyen olyan tevékenység, ami örömöt, töltést jelenthetett volna. Nem voltak külső kapaszkodók, és minimálisra csökkent a kívülről érkező megerősítés, vagy a ventillációs lehetőség is. Nekem könnyebb, bármennyire is sok áldozatot hozok én is a családért, amióta Hanna van, azóta gyakorlom, mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak. Az új közeg persze nekem is jelentett kihívást, de a felelősség ugyanaz, mint eddig, az eszközeimen csak valamennyit kellett finomhangolni, hogy működjenek, és bár mindig van új, amihez megint állítgatni kell, mégis egyszerűbb ez a képlet.
Kétségtelenül nem a legkönnyebb élethelyzetben váltottunk nagyon nagyot. Sokszor gondolokodom azon, vajon milyen volna csak kettesben útnak indulni, vagy csak egy pocakkal, vagy csak egy gyerekkel... stb., végigzongorázva az elmúlt öt év felállásait, és mindig arra jutok, amit Pepe mondott Daninak nem is olyan régen, hogy ha ki kellene találni valami piszok nehezet, akkor sem lehetne nagyobb fantáziája az álmodónak annál, mint amit mi teremtettünk magunk köré most. Tanulságos, és természetesen a mi döntéseink vezettek el idáig, ahogy innentől is szükségszerűen a saját döntéseink vezérfonalát követve kell haladunk.
Hogy megoldjuk-e, amivel most szembe kell néznünk? Praktikusan egyszerű, csak át kell csoportosítani a feladatokat időszakosan, hogy Daninak maradjon egy picivel több, amíg szükséges, ami azt jelenti, hogy kicsit több terhelés jut rám és Petire. Persze ez így jól hangzik, de ennek is megvan az ára. Kisebb, mintha minden maradna a régiben, de van. A gyerekekkel pedig természetesen nem lehet kompromisszumot kötni, ők érzik, hogy a Papából kevesebb jut, meg is találják a gyenge pontokat, ugyanakkor még jobban ragaszkodnak hozzá, mint korábban. Hogy ez meddig tartható, nem tudom, de már most látszik, hogy Daninak hasznára válik, hogy egy kicsit hozzájut önmagához, mi pedig egyelőre tesszük, ami tőlünk telik, és működünk. Tudom, hogy amint képes lesz rá, visszaveszi a részét. Vagy kiderül, hogy nem is kell... csak ne lenne olyan rövid az a 24 óra...
Ami ennél nehezebb, azok a szubjektív "apróságok", mint érzések, megélések, amik az esszenciát adják. Ezeken múlik, hogy merre indul az ember, milyen megoldásokat választ, milyen segítségeket keres, vagy hajlandó elfogadni. Mélyre kell ásni ehhez, mélyen meg kell élni mindazt, amiben benne vagyunk, ehhez pedig újra csak idő kell. Meg egy vezérfonal. Jelenleg egyik sem adott teljesen... Látom, hogy Dani keresi az utat, és ez nagyon jó, neki is, és nekem is. Nem a feladós fajta fából faragták egyikünket sem, és mindketten azt gondoljuk, ami nem öl meg, az erősít. Hát most meglátjuk. :) Mindenesetre mélyen lenni lehetőség, arra, hogy újradefiniálódjunk, hogy ismét elrendezzük a prioritás polcain a dolgainkat, és ez hálával tölt el. Még ebben az energiaszegény periódusunkban is...
A kilátástalanabb pillanatokban, amikor ellepnek bennünket a teendők, az akadályok nagyon nagyra nőnek, a lehetőségek pedig zsugorodni látszanak, mindig eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, ahonnan nem marad más, minthogy az ellenkezés helyett, az összeszorított arc helyett, a görcs helyett az elengedés (ami nem egyenlő a feladással) válik az egyetlen járható úttá. Ilyenkor kell elengedni azt az illúziót, hogy mindig, mindent mi irányítunk, hagyni, hogy a mélypontok valóban elkövetkezhessenek, és hinni benne, hogy a dinamika megmarad, a lent után szükségszerűen következik valami új, ha nem is feltétlenül minőségében jobb, de minőségében más.
Ez az én hitem... hogy a hullám, amire rátettem a tutajunkat, arra megy, amerre kell. Ha kapálózom, felborulok. Sokszor, kevésbé nagy tajtékok esetén elég a kezemmel piciket korrigálnom ahhoz, hogy irányban maradjon, de amikor nagyok a hullámok, nincs más megoldás, minthogy bízom benne, arra megy majd, amerre mennie kell. Még akkor is, ha az arcomba csapó, néha kellemetlenül maró sós, vagy hideg víz időszakosan meg is vakít, meg is rémít, meg is bénít. Akkor is, ha ezekben az időkben mindent, ami fontos volt, ki kell dobálnom. Még akkor is, ha közben halálfélelmem van... Mert biztos, hogy ezekben az ítéletidőkben is vannak, akik gondolnak rám, segítenek, úgy is, ha nem is tudják, hogy segítenek. Hiszen fordított helyzetben én is éppen ezt teszem. Én így imádkozom...
Most épp Daniért.
2011. április 4., hétfő
Egész
Soha nem írok róla... okkal. És ezzel gyaníthatóan sokan vagyunk így. Hogy az élet mozgatóját, azt a kivételest, aki nap mint nap azért küzd odakinn, hogy nekünk jó legyen itt bent, sosem említjük. Én sem... Miatta, érte.
Pedig annyira a részem, annyira a részünk, hogy talán jobban nem is lehetne. Hogy amikor hazaér, sosincs egy szava sem, hogy öt percet ad magának, hogy átöltöztesse magát, és a gondolatait is, és már itt van. A gyerekeivel, velem, velünk. Hogy általa minden nap család lehetünk. Tudom mennyit áldoz ezért, és szeretném, ha a napja több lenne, mint ez a két műszak. Ha lennének szabad órái, napjai, amivel azt tesz, amit csak akar. Bízom benne, hogy eljön az az idő.
Minden harmadik bejegyzés szólhatna róla... Arról, hogy minden este elkészíti a vacsorát, és minden reggel copfot csinál a lányoknak. Hogy minden hétvégén elvisz minket valamerre, hogy kiszakadjunk a mókuskerékből. Hogy igazi, igazi család vagyunk... Hogy igazi, valódi társak vagyunk.
Bárcsak adhatnék többet... Bárcsak beállhatnék abba a hadseregbe...
2010. december 9., csütörtök
Dani születésnapja
December elseje volt a napja, de ekkor repült el Singapúrba, hogy három napot ott töltsön, némi okosítás, főnökkel való találkozás céljából.
Az itteni munkatempóról röviden csak annyit tudok mondani, hogy sokkal élhetőbb, elviselhetőbb, mint odahaza. A szomszédba költözött egy család, amerikai apuka, angol anyuka egy kislány, ők 8 éve élnek itt, épp most költöznek Bangkokba vagy Singapurba, és amikor kérdeztem, nem gondoltak-e arra, hogy valamelyikük hazájában folytassák az életet, azt válaszolta a srác, hogy aki egyszer megszokja az ázsiai kicsit lazább, kellemesebb munkamódot, annak nem egyszerű visszaszoknia a versenyistállóba...
Ezt látom Danin is. Míg otthon dolgozott, az agyának csak egy nagyon parányi szabad része maradt ránk, most meg mintha amúgy mellesleg elmenne dolgozni, de amint hazaér, 100%-ban itt tud lenni, és ez nagyon jó.
A kollégák, a főnöke mind nagyon segítőkész, kedves, sokszor nem is lehet tudni, hogy ez itt a normális, az arcvesztéstől való félelemben berögzült amúgy is hiperudvarias attitűdtől van-e, vagy csak egyszerűen ilyen a társaság... Az mindenesetre szembetűnő, hogy kevés az elbocsátás, és egy szinten felül nem is nagyon szeretnek szembesülni ezzel a hálátlan feladattal. Megbecsülik a munkavállalót, kicsi a munkanélküliség... Az egyik legviccesebb példa, amikor az autópálya fizető kapujában két néni szedi a pénzt egymás után közvetlenül... vagy amikor olyan a fűnyíró a szállodában, aminek nincs zsákja, vagyis eleve ketten kellenek a munkához. Arról nem is beszélve, hogy hárman járnak takarítani a szobákat. :)
De visszatérve Danihoz, és az itteni kollegialitáshoz... Egyfelől rengeteg a nő a munkahelyén, másrészt pedig a munka mellett sokszor esik szó egyéb magánjellegű témákról is egy egy találkozó alkalmával, úgyis, mint asztrológia... Persze azért itt is van irigység is, pl. sokan mondták már, hogy Dani ne meséljen arról, hol nyaraltunk (:):) nem mintha bárhol is nyaraltunk volna... vagy hogy milyen iskolába járnak a gyerekek, nem mintha nemzetközibe járnának...)
Viszont íme egy számomra nagyon kedves történet, egyben visszakanyarodva a születésnaphoz. Elsején együtt ebédeltek 5en, Dani főnöke pedig mosolyogva jegyezte meg, hogy rajta kívül itt mindenki nyilas. Ennek kapcsán azonnal jött a kérdés, mikor is van a születésnapja, mire Dani kibökte, hogy épp ma. Nagy sajnálkozás közepette, hogy ó jajj szegény, akkor most távol a családtól kénytelen ünnepelni fogták, és átvitték egy kávézóba, ahol rendeltek neki egy pici tortát gyertyákkal, és főnököstül, kollegástul elénekelték neki a születésnapos nótát. :)
Családi körben végül szombaton este ünnepeltünk, mert pénteken elég későn ért haza, és a lányok teljesen elvarázsolódtak az útról hozott babaházzal, babával. Szombaton még tortát is kellett vennem, mert az ajándékok beszerzését három nap alatt végül sikerült abszolválni (mennyire nem egyszerű ez egy idegen városban három manóval, anélkül, hogy volna rendes papírbolt, hogy csak a csomagolást említsem, mint kihívás... vagy hogy milyen egy angol nyelvű könyvesboltban kiválasztani a megfelelőt...), ez elmaradt... részben, mert az itteni felhozatal nekem még mindig ijesztő. Kívülről gyönyörű, a giccs határát súrolja, a belsejéről pedig fogalmam sincs...
Végül lett minden, (leszámítva, hogy a lelkesen bólogató cukrászeladó pink színű gyertyákat tett a tortára szemrebbenés nélkül... no de mit vártam, amikor a taxisöfőr műszerfalán simán egy rózsaszín bólogatós kiskacsa figyelt táncikálva...) Dani örült, és azt hiszem a képek magukért beszélnek... Különleges szülinap volt ez, immár másodszor ünnepeltünk délkelet-Ázsiában, ami egy kicsit elgondolkodtatott, és nosztalgiával emlegettük a hat évvel ezelőttit, amikor még nem is volt egy gyerekünk sem...
Isten éltessen Dani!!!
2010. december 1., szerda
Dani 34
Délelőtt felhívtuk, és ki-ki elénekelte neki a születésnapi nótát.
Hiányzik...
Pénteken este jön haza, addig beszerezzük a beszereznivalókat, de mert olvassa, nem árulom el a titkokat. :)
Hazafelé Hanna azt kérdezte, hogy kiket hívunk meg ünnepelni... Nincs sok jelentkező;) De ettől még biztosan sokan gondoltak ma rá!
Nagyon boldog születésnapot kívánunk, Isten éltessen sokáig!!!
KHMÁ
2010. november 3., szerda
Dani ír
Az első otthonunk kicsit alulmúlta a várakozásokat, mivel a képek és a neve alapján nagyon jó minőségre számítottunk, amihez képest a képeknek nagyjából megfelelő, de azért leharcolt lakásunk van. Kb. 8 éve lehetett olyan, mint a képeken, azóta kicsit állott a levegő, lejár a törülközőtartó a falról... Ezek mellett egyelőre az elhelyezkedése is problémás, mivel tényleg minden fontos dolog elég közel van autóval, de gyalog szinte a kapun kilépve sem nagyon van hova menni, mert járdák nélküli utak, és semmi érdemleges nincs a környéken. Egyáltalán nincs közel a pezsgő város, így Kingáéknak egyelőre kicsit még ijesztő, hogy mit fognak itt csinálni 1 hónapig, míg én dolgozom. A taxi viszont olcsó (36 percet bumliztunk este be a Petronas Towers-hez 1200 Ft-ért). Úgyhogy taxival persze el tudnak menni bárhova, csak az nem ugyanaz, mint elsétálni a környéken a boltba... Na még azt sem tudom, hogy egyáltalán gyalog elérhető távolságban van-e bolt.
Az estét a Petronas Towers lábában lévő KLCC Suria bevásárlóközpontban töltöttük, kicsit szívtuk a rendezett, védett környezetet, ettünk olasz, kantoni kínai és thai wok-os vacsorát (1 főétel kb. 500 Ft), utána ettünk egy fagyit a McDonaldsban. Szóval belecsobbantunk a kulturális sokszínűségbe, néztük a csadoros-farmeres-öltönyös-kínai-maláj-indiai-európai vegyes tömeget. Jól esett, kicsit feltöltődtünk. Utána még vásároltunk az ottani szupermarketben, aztán hazataxiztunk (a késői órára és az európai családra tekintettel alku után fixárasan 1800 Ft-ért vittek minket, dugó nélkül kb. 15 perc alatt).
Hazaértünk, kialakítottuk az elalvóskuckókat, és otthoni idő szerint délután 5-kor (itteni idő szerint éjfélkor) elvittük fürdetni a gyerekeket. Áron egy nehezebb elaltatás után kb. háromnegyed 1-kor elaludt. Hanna szintúgy. Most itteni idő szerint fél kettő van, és Mikolt most éppen Jutka nagymamával lelkesen számolgatja a madarakat a mesekönyvben... Nem csoda, neki jó kis biológiai órája van, tudja, mikor kell aludni. Otthon olyankor szó nélkül aludt is mindig. Most meg azt a hibát is elkövettük, hogy hazafelé a taxiban elaludt, és kb. 20 percig nem ébresztettük fel, észre sem vettük az esti készülődésben, hogy ő a babakocsiban maradt békésen szunyókálva. Szóval neki megvolt a délutáni kis alvása... Nem tudom, hogy mikor fogjuk tudni letenni, de remélem, hogy nem 5-kor (otthoni este 10...). Szóval ez még kicsit kalandos lesz. De legalább Hanna, Kinga, Áron jó úton halad az átszokásban. Remélem azért találkozunk majd a napokban.
2010. szeptember 7., kedd
És akkor beköszöntött az ősz
Áronnal a héten újra Kornéloztunk. Végre. Vagy egy hónapja próbálom elérni, időpontot kérni, de nem sikerült. Hétfőn viszont a régi időpontunkban mehettünk, és bár nem volt boldog attól, amit "vittem", aggodalomra semmi ok. Újra megerősödött bennem, hogy a legjobb helyen vagyunk mozgásfejlődés szempontból. Amikor én azon aggódom, hogy Áron gátülésben ül, és feláll miközben inkább mászni volna neki jó, Kornél legyint, és megnyugtat... Nem kell ám a tökéletességre törekedni, kontextusában legyen rendben a fejlődése, és persze igyekezzünk minél kevesebb lehetőséget biztosítani pl. a beülésre, de rendben lesz.
Szeretem, hogy nem egy módszer, amit ő csinál, és nem egyenfoglalkozás. Persze az alap az egy, de hogy melyik gyerek mikor és hol tart, az egyéni.
Hannának a héten vettünk salus cipőt, régi restanciámat tudtam végre magam mögött ezzel, ráadásul a nagyon csúnyák közül ez még szépnek is mondható. Hanna szívesen hordja, az oviban a benti cipője is ez lett. Eszembe jutott ennek kapcsán Mikolt, hogy vajon neki is befelé dől-e a lába. Megkértem Kornélt is, Angélát is, nézzenek rá, és mindketten azt mondták, teljesen rendben van, szép a lába, csak sokat járassam a szőnyeg alá helyezett tárgyakon, vagyis egyenetlen felületen, mezítláb. Örömhír! Az első igazolás számomra arról, hogy érdemes volt odafigyelni arra, hogy hogyan ül.
Pénteken már néptánc is van talán, szerdán délután lehet hogy eljutunk dalolkára, és ha lesz módunk, csütörtökön úszni is jó volna.
Hogy azért legyen egy kis emlékeztető is arról, miszerint a gyerekek kétszer betegek egy évben... Tegnapra én teljesen, Dani kicsit kevésbé, de kidőltünk. Influenza lehet, nekem olyan érzésem volt, hogy cseppfolyóssá válok hirtelen. Mára jobb, de minden porcikám fáj, a legrosszabb a hátam, mellkasom.
Hanna köhög, éjjel hiába párásítok, egyszer felkel és öklendezésig, hurutosan köhög.
Ma hajnalban méz, prospan és egy kis ivás után azt kérdezte:
- Mama, most akkor aludjak, vagy felkeljek?
- Szerintem inkább aludj.
- Hát... ha végre abbahagyom a köhögést, majd alszom is.
Szegény...
Így a mai délelőttöt a homeos doktornéninél is töltöttük, szerencsére semmi komoly, a tüdeje tiszta, kapott golyókat, én pedig megnyugodtam.
Márciusig csak meggyógyulunk... :)
2010. július 26., hétfő
Csitulóban, simulóban
Amikor Áron megszületett, és nagycsalád lettünk, az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy feldolgozzuk (azóta is folyamatos feldolgozás alatt van), vagy elfogadjuk, hogy egy ideig minden átmeneti. A hullámokra való ráhasalás igazán jól megy nekem a szülésnél, az életben pedig akkor, ha csak magamért kell felelősnek lennem. Nehezen fogadom el, hogy van, ami nem valamin múlik, és el kell engedni. Amikor majd a legkisebb is óvodáskorú lesz, akkorra lassul le az az iram, ami most (még mindig) napról napra rugalmasságot követel.
Mint minden önmagamra reflektáló időszakban most is befelé fordulóbb, érzékenyebb voltam, vagyok, mint általában. Nehezen nyitok, nehezen mozdulok, míg el nem ül a vihar belül. Ha keveset alszom, akkor előkerül még a kis kényszeres valóm is, így ha nincs befejezve, megoldva, az nagyon megterhel. (És akkor hol is a rugalmasság?) Szükségem van a csapatunkra, Dani támogatására, ahogy neki is. Meg a mosolyomra, a bizalmamra.
Egymásnak adni, úgy, hogy magunknak is éppen hogy jut. Ettől persze sokkal több volt a konfliktus, mint általában, és sokszor éreztem, hogy kicsit távolabb szeretnék lenni.
Az ünnepek számomra megállók, most akkora lendülettel követik egymást, mintha két és fél hétig egyfolytában Szenteste volna.
Nem az ajándék a fontos. Fizikailag nem az. Lelkileg viszont igen. Ahogyan készülök, ahogyan készülünk, annak van jelentősége. Most úgy élem meg, hogy nem érem utol magam, nem tudok időben, és legfőképpen nem tudok jelen lenni.
A héten megtörténnek a legfontosabb dolgok, és egy új időszak kezdődik. A héten kis Mikolt két éves lesz. A hétvégén a család újra összegyűlik majd ünnepelni. Mindez jó. A többit igyekszem minél jobban... engedni?
2010. július 21., szerda
Dániel

Dani.
Mikor együtt dolgoztunk, olyan mókás volt, amikor valaki azt mondta neki Dániel. Én talán még sosem szólítottam így. A naptárra nézve is el kellett gondolkodnom, vajon tényleg?
Mióta hazajöttünk, nem akarózik visszaállnom a régi kerékvágásba. Ügyetlenkedem, nem találom a mesterfogásokat, amik azelőtt azért megvoltak már, és amelyek elengedhetetlenül hozzátartoztak a háromgyerekes létemhez.
És persze itt a július második fele, amely bővelkedik ünnepekben mifelénk.
Ma volt Dani névnapja, amit egy nagyon kellemes vacsorával ünnepeltünk meg. A lányok gyönyörűek voltak, sikerült megfésülnöm mindkettőt és Mimi sem vette ki a hajából a gumikat, amitől egészen elképesztően rendezett külseje volt végig.
Anyukámat hirtelen ötlettől vezérelve a hátsó ülésre invitáltuk, jó ötlet volt. Örült ő is, a lányok is, és volt még két szabad kéz.
Olyan helyet választottunk, ahol biztosítva volt a vacsoráig tartó és az azt követő üresjáratok minőségi kitöltése, a kislányok egyfolytában fel-le másztak a játszókuckóban vagy az udvaron lévő bárkában.
Mimi újabb kétszavas remeke: Ejeanna. Gyere Hanna. Társaságot jelentenek egymásnak, ragaszkodnak egymáshoz. Egybehangzóan mosolyognivaló. :)
De a lényeg, hogy felköszöntöttük a Papát.

Ami még következik, az a szombat a névnapommal és a házassági évfordulónkkal, aztán pedig Mikolt második születésnapja. Sűrű minálunk ez a két hét, de nagyon élvezem.






















