Az idén is maradt a minimálprojekt adventi vödör.
Vasárnap ebéd közben leporoltam a tavalyit (a nyuszis ágak a lépcsőfordulóban a húsvétot várják, ez a bádogcserép pedig tavaly óta a konyha dísze... nincs szívem eltenni őket), kicseréltem a sárgalencsét fehérbabra (a konzerv, amitől kevesebb bab kellett a régi, a dedek kérdőre is vontak, mire kell az bele, mondtam nekik, az az egyik titkos összetevő...), tettem rá friss csillagánizst, meg szegfűszeget (fújj de büdös Mama, muszáj? mégszép), és kapott négy új mécsest is, no meg szép, vasalt szalagot.
Meggyújtottuk az első "gyertyát", a gyerekek énekeltek (Mikolt elképesztően sok karácsonyi nótát tanult, Lelle pedig az örökérvényű száljatokle-t danolássza hetek óta, pedig nem is én tanítottam... azt hiszem), és először beszélgettünk hosszabban arról, mit is várunk ebben a négy hétben, és mit jelent a Karácsony.
Észrevétlen nőnek. Döbbenet.
Még aznap megültük Dani harminchetedik születésnapját, itt volt majdnem az egész nagycsalád, szeretem.
Volt torta, harminchét gyertyával (apósom szerint csak én vagyok képes a fiókból előkapni harminchét, vagy ötven egyforma fehér gyertyát, meg hozzá tüzijátékot), meg bukósisak. Ez utóbbi Dani fején kevesebbet volt, mint a nyolcév alattiak bármelyikén aznap este.
Az öcsém csinált rólunk családi képet is, a sorozatot nem mutatom, legyen elég annyi, hogy nemúgyvanazám hogy beülünk és vizibicikli...
Vettem egy naptárat, olyat, amiben még a november meg a december is benne van a következő év mellett, és lelkesen irogatom bele a tennivalókat.
Megsokasodtak, és követhetetlen már. Három karácsonyi műsor, egy szmk a suliban, néhány plusz program a gyerekeknek, sok fotózás, családos is, meg az ovis. Ez utóbbi 3600 kép, nem panaszképpen, de önmagában elszöszölnék ezzel két hétig. Ez itt pl. Áron.
De amellett, hogy Hanna hétfőn este már köhögött annyira, hogy keddtől ne menjen iskolába (holnap már megy, összeszeretgettem annyira, hogy sulikész, és matekfelmérőt is írnak...), Áron tegnap este (Dani kimenős napja, vagyis egyedül csinálom az egész napot, estéstül) összehányta az ágyunkat. Háromszor. Benne a telefonom, Dani komplett ágyneműje, meg saját maga, bokától vállig.
Mondjuk a keddben az nagyon jó volt, hogy délelőtt fürdőprogramot szerveztem a legnagyobbnak meg a legkisebbnek, mikor nem lehet kimenni, az egyik legjobb. Lehet variálni, én simán adtam nekik egy régnemhasznált játékot, egy órán át elpancsoltak csodás egyetértésben. Hanna néha engedett egy kis melegvizet, míg én a gépet püföltem.
Mikolt jól van, köszönhetően az új homeos néninknek, és Lelle is.
Ő csak a szokásos nagyon sajátosan vicces módján tolul bele a nappalokba, leszed, szétszed, felmászik, és egyfolytában beszél. Amikor épp nem ülök neki háttal, egészen jól tűri a jelenlétemet, én pedig miközben igyekszem a lehető leggyorsabb tempóban dolgozni, szétvigyorgom magam a humorán.
No és ha mindez még nem volna elég, van egy új projekt is, amiben agyban is meg fizikailag is jelen vagyok, elképesztően inspirál, gyakorlailag a minden egyéb mellett folyamatosan fut a fejemben. Még nem részletezem, de majd lesz olyan is, mindenesetre egy héten egyszer átlagban eltűnök egy napra (volt olyan is, hogy háromra), és dolgozom, meg tanulok, meg dolgozom, meg tanulok.
Hogy csinálom, hogy csinálom... Fut a ház, a leszedett ruhák szépen összehajtva egy ikeás zsákban a dolgozó közepén, abból válogatom a ruhákat esténként reggelre, de pl Miminek napok óta nincs bugyija, úgyhogy néha Áronfélét kap, néha Hannáét. Kicsit nagy rá, de nem zavarja. Hetente egyszer észbe kapok, és egy szobát kitakarítok, olyankor egészen megnyugszom, hogy megy ez. Nem főzök, csak néha, ezt a hónapot a sarki kifőzdésnek ajánlottuk. Nem jó, de ehető. Ellenben Dani annyi gyümölcsöt hord haza, hogy abból meg nincs hiány, és ez jó. Egy héten egyszer elmegyek és magammal vagyok altatás után, egyszer meg Danival ülünk le, és megbeszéljük, ami eszünkbe jut. Néha semmi, de az meg akkor pont úgy esik jól. Csütörtökön a gyerekek a nagyszülőknél vannak, felváltva, kis logisztika kell hozzá, de már rutinból megy az is, és nem tudok elég hálás lenni nekik ezért. Is.
Valaki azt mondta, aludjak is.
Ittam helyette szombat este néhány pálinkát.
Huszadikán Bécsbe megyünk, másnap pedig bál lesz.
Onnantól pedig egészen biztosan utolér majd az ádvent is, mégiscsak jó dolog lelassulni karácsony előtt.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dani születésnapja. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dani születésnapja. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. december 5., csütörtök
December
Címkék:
Áron beteg,
Betegség,
Dani,
Dani születésnapja,
Gyerekek,
Hanna beteg,
Hanna iskolás,
Karácsony 2013,
Kinga
2012. március 4., vasárnap
Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy
Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)
Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...
Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).
Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)
A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.
Címkék:
Blanka,
Család,
Dani születésnapja,
Kinga,
Kinga 35,
Kinga születésnapja,
Ünnep
2011. december 1., csütörtök
December 1.
Dani nagymamája annyira szerette volna, ha az unokái nem a halottak hónapjában születnek, hogy kiimádkozta őket a novemberből. Peti október utolsó, Dani december első napján jött világra.
Szeretem a decembert, a maga igencsak sűrű időszakával, szeretek készülni, várni az első napot, aztán a Mikulást, majd a 15. napot is, és végül a karácsonyt.
Egy ideje, ha tehetem, mindent beszerzek már év közben, vagy legalábbis novemberben, hogy a december már csak a tortasütésekről, csomagolásról szóljon. Hozzáteszem, idén nem sikerült Danit saját készítésű tortával meglepnem, de legalább kitaláltam valami olyan ajándékot, amire biztosan tudtam, hogy még csak nem is gondol.
Nem mintha őt egyáltalán bármivel is meg lehetne lepni, mert Dani tipikusan az a fiú, aki inkább adni szeret.
Ennek tudatában valami olyasmit kerestem, ami egyszerre az övé, és a többieknek is örömöt okoz. Hogy honnan jött az ötlet, fogalmam sincs, de végül lett, és mint mostanában mindennel kapcsolatban az internet és csomagospostásunk segedelmével szerda délben már az uatóban utazott a kiválasztott.
A nap délelőttjét hármasban töltöttük Lellével, autónézéssel, és megállapodással is, így kis túlzással azt is mondhatom, hogy Dani a születésnapjára egy autót (is) kapott (még messze nincs vége ennek a körnek, de ezt egy külön bejegyzésben). :) A lányok délután Mariéknál aludtak, kora este volt már, mire minden készen állt az ünneplésre. Természetesen az ilyenkor elmaradhatatlan szép ruhák is előkerültek, Hanna igazi nagylány lett, nem győztünk csodálkozni rajta... Áron pedig kiharcolt magának is egy pörgőset, amiről végül készült néhány majdan kompromittáló felvétel is. Mondjuk egyelőre sem én, sem ő nem bánja, hogy része lehet ezekben a pörgésekben, és szómiszó, igazán lelkesen forog a maga kisdömper módján. :)
A nagyszülők egy darabig erősítették a felnőtt-mozgógyerek egyanarányt, és még családi képpel is megpróbálkoztunk, vajmi kevés sikerrel... :) Lelle szabotált leginkább, nyomában a lelkes happybirthday klip rajongói, akiket cseppet sem érdekelte, hogy örökül maradjanak. Legalábbis a fegyelmezett kamerába tekintés és mosoly most elmaradt. De ne legyünk olyan nagyravágyóak... :)
Hiszen azért készült ma este is elég sok kedvenc kép, részemről Dani és a négy gyereke sorozat a leginkább ezek közül való.
És miután kiszeretgették egymást mind, oda és vissza is, jött a legizgalmasabb rész. A hatalmas csomag, amit hárman cipeltek a Papának, aki próbálta ugyan kitalálni, mit rejthet, nem jött rá. A gyerekek is beszálltak a találgatós játéka, Hanna szerint egy hatalmas csoki lapult a mélyén. :)


Még a bontogatás közben sem sikerült megfejteni a titkot, annál nagyobb volt az öröm, mikor végre előkerült a dobozából a kincs. Egy függőszék :) Hamar felkerült a helyére (vagyis az egyik tündérhinta helyére), és mindenki egyszerre bele is telepedett...


Volt aki kis sem szeretett volna szállni belőle, egyedül a torta jelentett versenytársat, a rengeteg sok gyertyával a tetején.
Gyújtottunk, fújtunk, összemaszatoltunk, aztán mindenki visszakúszott a (szerintem joggal családtagnak keresztelt) nagy fehér ölelésbe.
Hogy ezek után jövőre mit fogok kitalálni... :)
Szeretem a decembert, a maga igencsak sűrű időszakával, szeretek készülni, várni az első napot, aztán a Mikulást, majd a 15. napot is, és végül a karácsonyt.
Egy ideje, ha tehetem, mindent beszerzek már év közben, vagy legalábbis novemberben, hogy a december már csak a tortasütésekről, csomagolásról szóljon. Hozzáteszem, idén nem sikerült Danit saját készítésű tortával meglepnem, de legalább kitaláltam valami olyan ajándékot, amire biztosan tudtam, hogy még csak nem is gondol.
Nem mintha őt egyáltalán bármivel is meg lehetne lepni, mert Dani tipikusan az a fiú, aki inkább adni szeret.
Ennek tudatában valami olyasmit kerestem, ami egyszerre az övé, és a többieknek is örömöt okoz. Hogy honnan jött az ötlet, fogalmam sincs, de végül lett, és mint mostanában mindennel kapcsolatban az internet és csomagospostásunk segedelmével szerda délben már az uatóban utazott a kiválasztott.
A nap délelőttjét hármasban töltöttük Lellével, autónézéssel, és megállapodással is, így kis túlzással azt is mondhatom, hogy Dani a születésnapjára egy autót (is) kapott (még messze nincs vége ennek a körnek, de ezt egy külön bejegyzésben). :) A lányok délután Mariéknál aludtak, kora este volt már, mire minden készen állt az ünneplésre. Természetesen az ilyenkor elmaradhatatlan szép ruhák is előkerültek, Hanna igazi nagylány lett, nem győztünk csodálkozni rajta... Áron pedig kiharcolt magának is egy pörgőset, amiről végül készült néhány majdan kompromittáló felvétel is. Mondjuk egyelőre sem én, sem ő nem bánja, hogy része lehet ezekben a pörgésekben, és szómiszó, igazán lelkesen forog a maga kisdömper módján. :)
Gyújtottunk, fújtunk, összemaszatoltunk, aztán mindenki visszakúszott a (szerintem joggal családtagnak keresztelt) nagy fehér ölelésbe.
Ezek foglalkoztatnak
No, hogy az unokáim unokái is ismerhessenek egy kicsit majd...
Ezen is pl. elég sokat gondolkodom mostanában (kicsit karöltve azzal az egyre erősebben előmocorgó igénnyel magamban, hogy a blogot nyomtatott formában is a kezembe vehessem egyszer (amihez valószínűleg egy asszisztens kellene, mert egymagam teljesen biztos, hogy kevés vagyok ehhez a feladathoz... van valakinek kedve ctrlC ctrlVzni egy kis hmal-t? :):)), hogy vajon száz év múlva hozzáférhető lesz-e még a blog? És ha igen, akkor a dédunokáim vajon kíváncsiságból, mint ahogy én a régi fényképalbumokat szoktam, megnézik-e? És ha igen, akkor is, hogyan lesz az, hogy eljut hozzájuk az információ, hogy valahonnan a múltból kering egy vaskos kiadás az ükök gyerekkorának lenyomatával?
Néha elképzelem, hogy az én anyukám a kezembe adja párnapos koromtól a mindennapjaim dokumentációját. Melegséggel vegyes kíváncsiság, és némi félsz is van bennem ezen gondolkodva, mert a múlt, ahogy én emlékezem, csak az enyém. Valaki más szemüvegén keresztül látni a gyerekmagam... Kell ehhez egy jóadag jóféle önismeret, hogy jólessék.
A jelenbe kanyarodva.
Például foglalkoztat a karácsony. De úgy, mint eddig sosem. Azzal a múlttal, amiben egyedül, nagymelegben, egy olyan kultúrában éltük meg ádventet, ahol a karácsony nem arról szól, mint amit megszoktunk.
Mennyire szépen vezeti ez a társadalom a kezünket, ha hagyjuk. És mennyire sokféleképpen lehet ünnepelni, készülni vagy éppen nem készülni. Malajziában nagyon tudatosan kellett emlékeztetnem magam ebben a négy hétben arra, mit is jelent nekem az advent, a karácsony, hiszen semmilyen külső támpont nem segített ebben. Nehéz is volt, éppen úgy, mint minden más keresztény ünnep megélése.
Itthon, amolyan küszöb alatti ingerként beleívódik a hétköznapokba a hangulat, az a semmihez sem fogható, mézeskalácsillatú, angyalarcú, muzsikahangú, csilingelő. És persze sokszor túlkapásokkal telített, és nagyon anyagias, de nem ez az oldal érdekes, mert ez muszlimországban is jelen volt.
És talán emiatt az anyagi vonatkozású összecsengés (konkrétan pl. az ajándékozás szokása, vagy a karácsonyi dekoráció úton útfélen) miatt annyira érdekes a tapasztalat, ez nemhogy nem elég, de tulajdonképpen teljesen elhanyagolható az ünnepre való készülődésben, és nemcsak, hogy nem segít, de erős disszonanciát kelt, és inkább távolít, mint segíti a megérkezést a szenteste misztériumába.
Idén még nem jutottam el az ádventi koszorúnk elkészítéséig.
Vasárnap óta töprengek rajta, mi az ok. Vasárnap beszélgettünk a gyerekekkel a karácsonyról, az ünnepről, a gyertyafény szépségéről, nagyon meghitt és mély párbeszédek voltak ezek, és jólesett mindezt a külcsíny nélkül tennem.
Hétfőn egy nagy üvegmécsest gyújtottunk vacsora közben, és úgy éreztem, ha minden hétfőn egyel több ilyen mécses lesz majd az asztalon, nekem kerek az ádvent.
Ma Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Minden ilyen jeles napon eszembe jut az előző évi, idén az, mennyire rosszul voltam tavaly ilyenkor, a miliméternyi Lellével a pocakomban, miközben Dani Szingapúrban dolgozott. Hiányzott nagyon, ott a huszonharmadik emelet fogságában, a medence partján, anyukámmal az idegenben. Mintha a múlt században történt volna mindez, olyan messze van már.
Ma Lellét toltam hazafelé a postáról, az egyik kezemet a zsebem meleg biztonságába rejtettem, és ahogy csak a saját csizmám halk recsegését hallottam a hideg ködben, hirtelen olyan melegem lett, mintha a kemence tüze előtt kuporogtam volna a nappaliban. Két kis dió árválkodott a járdán, őket Lellére bíztam, és kicseréltem a kezeimet, a meleget a hidegbe, a hideget a melegbe. Hiányzik-e a trópus? Igen. De soha ennyire szépnek nem láttam még a szürke, velőig hatoló ködöt, a fénytelen fényeket, a kimerevedett, zöldtelen ágakat.
Fotózni szeretnék. Mindent. Szépen. Bármerre járok, azon kapom magam, hogy a képkivágáson töprengek.
Varrni szeretnék. Jól. Olyan fogásokat használni, amiket egyelőre csak elképzelek, és tudom, nem több, mint egyszerű próba-szerencse, és az eredmény is ehhez mérten csak vágy. Volna, ha mernék varrni egyáltalán.
Igy aztán kötök. Szerintem Dani még nem is látott kötni.
Tegnap a Müllerben szerettem volna babaruhát venni a lányoknak, de olyan mellbevágóan sok szám volt az árcédulán, hogy helyette vettem egy adag fonalat, meg egy kötőtűt (teljesen rossz méret, de nem baj, mert háromszor visszabontottam, és mostanra már megvan a jó technika... lehet, hogy nem is olyan rossz a tű) és tegnap éjjel, míg Lelle hajnali négyig múlatta velem az időt álom nélkül, elkészült egy mellény eleje az egyik babának. Szép. És milyen jó ránézni...
Meg gyorsan csináltam egy nemeztulipánt is, abból, ami az egyik visszabontás során leszakadt a gurigából.
Autó. A külföldi út nem volt sikeres, bár mindenki mindent megtett érte, én pl. a legnagyobb türelemzsákomat töltöttem meg előtte, és éltem fel az utolsó morzsáig (ami tegnap éjjel jól vissza is csapott, egy teregetőállvány látta kárát...). De Dani biztos volt benne, hogy lesz nekünk olyan autónk, amilyet szeretnénk, itthonról.
Még kedden találtunk is egyet (az első közös autókeresgélés volt ez), ma megnéztük, és most nagyon, de nagyon izgulunk, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk, mert ha igen, akkor vasárnap este egy új családtagot fogok tudni bemutatni. Fogalmam sincs, hogy mi történhet, ami miatt nem, de míg itt nem áll az udvarban, addig nagyon vékony a jég, és csak iszonyú óvatosan lépegetek előre rajta, még gondolatban is.
A gyerekekről most nem írok, csak annyit, hogy kb. két hete megállás nélkül azt hiszem, hogy varázsporban hemperegtek, és minden este megvizsgálom, hogy vajon lett-e szárnyuk, mert minden bizonnyal tündérekké váltak. Gyaníthatóan most elszóltam magam, de tény, hogy kimondhatatlanul cukik, még akkor is, ha ezt a szót ki nem állhatom.
Ezen is pl. elég sokat gondolkodom mostanában (kicsit karöltve azzal az egyre erősebben előmocorgó igénnyel magamban, hogy a blogot nyomtatott formában is a kezembe vehessem egyszer (amihez valószínűleg egy asszisztens kellene, mert egymagam teljesen biztos, hogy kevés vagyok ehhez a feladathoz... van valakinek kedve ctrlC ctrlVzni egy kis hmal-t? :):)), hogy vajon száz év múlva hozzáférhető lesz-e még a blog? És ha igen, akkor a dédunokáim vajon kíváncsiságból, mint ahogy én a régi fényképalbumokat szoktam, megnézik-e? És ha igen, akkor is, hogyan lesz az, hogy eljut hozzájuk az információ, hogy valahonnan a múltból kering egy vaskos kiadás az ükök gyerekkorának lenyomatával?
Néha elképzelem, hogy az én anyukám a kezembe adja párnapos koromtól a mindennapjaim dokumentációját. Melegséggel vegyes kíváncsiság, és némi félsz is van bennem ezen gondolkodva, mert a múlt, ahogy én emlékezem, csak az enyém. Valaki más szemüvegén keresztül látni a gyerekmagam... Kell ehhez egy jóadag jóféle önismeret, hogy jólessék.
A jelenbe kanyarodva.
Például foglalkoztat a karácsony. De úgy, mint eddig sosem. Azzal a múlttal, amiben egyedül, nagymelegben, egy olyan kultúrában éltük meg ádventet, ahol a karácsony nem arról szól, mint amit megszoktunk.
Mennyire szépen vezeti ez a társadalom a kezünket, ha hagyjuk. És mennyire sokféleképpen lehet ünnepelni, készülni vagy éppen nem készülni. Malajziában nagyon tudatosan kellett emlékeztetnem magam ebben a négy hétben arra, mit is jelent nekem az advent, a karácsony, hiszen semmilyen külső támpont nem segített ebben. Nehéz is volt, éppen úgy, mint minden más keresztény ünnep megélése.
Itthon, amolyan küszöb alatti ingerként beleívódik a hétköznapokba a hangulat, az a semmihez sem fogható, mézeskalácsillatú, angyalarcú, muzsikahangú, csilingelő. És persze sokszor túlkapásokkal telített, és nagyon anyagias, de nem ez az oldal érdekes, mert ez muszlimországban is jelen volt.
És talán emiatt az anyagi vonatkozású összecsengés (konkrétan pl. az ajándékozás szokása, vagy a karácsonyi dekoráció úton útfélen) miatt annyira érdekes a tapasztalat, ez nemhogy nem elég, de tulajdonképpen teljesen elhanyagolható az ünnepre való készülődésben, és nemcsak, hogy nem segít, de erős disszonanciát kelt, és inkább távolít, mint segíti a megérkezést a szenteste misztériumába.
Idén még nem jutottam el az ádventi koszorúnk elkészítéséig.
Vasárnap óta töprengek rajta, mi az ok. Vasárnap beszélgettünk a gyerekekkel a karácsonyról, az ünnepről, a gyertyafény szépségéről, nagyon meghitt és mély párbeszédek voltak ezek, és jólesett mindezt a külcsíny nélkül tennem.
Hétfőn egy nagy üvegmécsest gyújtottunk vacsora közben, és úgy éreztem, ha minden hétfőn egyel több ilyen mécses lesz majd az asztalon, nekem kerek az ádvent.
Ma Dani születésnapját fogjuk ünnepelni. Minden ilyen jeles napon eszembe jut az előző évi, idén az, mennyire rosszul voltam tavaly ilyenkor, a miliméternyi Lellével a pocakomban, miközben Dani Szingapúrban dolgozott. Hiányzott nagyon, ott a huszonharmadik emelet fogságában, a medence partján, anyukámmal az idegenben. Mintha a múlt században történt volna mindez, olyan messze van már.
Ma Lellét toltam hazafelé a postáról, az egyik kezemet a zsebem meleg biztonságába rejtettem, és ahogy csak a saját csizmám halk recsegését hallottam a hideg ködben, hirtelen olyan melegem lett, mintha a kemence tüze előtt kuporogtam volna a nappaliban. Két kis dió árválkodott a járdán, őket Lellére bíztam, és kicseréltem a kezeimet, a meleget a hidegbe, a hideget a melegbe. Hiányzik-e a trópus? Igen. De soha ennyire szépnek nem láttam még a szürke, velőig hatoló ködöt, a fénytelen fényeket, a kimerevedett, zöldtelen ágakat.
Fotózni szeretnék. Mindent. Szépen. Bármerre járok, azon kapom magam, hogy a képkivágáson töprengek.
Varrni szeretnék. Jól. Olyan fogásokat használni, amiket egyelőre csak elképzelek, és tudom, nem több, mint egyszerű próba-szerencse, és az eredmény is ehhez mérten csak vágy. Volna, ha mernék varrni egyáltalán.
Igy aztán kötök. Szerintem Dani még nem is látott kötni.
Tegnap a Müllerben szerettem volna babaruhát venni a lányoknak, de olyan mellbevágóan sok szám volt az árcédulán, hogy helyette vettem egy adag fonalat, meg egy kötőtűt (teljesen rossz méret, de nem baj, mert háromszor visszabontottam, és mostanra már megvan a jó technika... lehet, hogy nem is olyan rossz a tű) és tegnap éjjel, míg Lelle hajnali négyig múlatta velem az időt álom nélkül, elkészült egy mellény eleje az egyik babának. Szép. És milyen jó ránézni...
Meg gyorsan csináltam egy nemeztulipánt is, abból, ami az egyik visszabontás során leszakadt a gurigából.
Autó. A külföldi út nem volt sikeres, bár mindenki mindent megtett érte, én pl. a legnagyobb türelemzsákomat töltöttem meg előtte, és éltem fel az utolsó morzsáig (ami tegnap éjjel jól vissza is csapott, egy teregetőállvány látta kárát...). De Dani biztos volt benne, hogy lesz nekünk olyan autónk, amilyet szeretnénk, itthonról.
Még kedden találtunk is egyet (az első közös autókeresgélés volt ez), ma megnéztük, és most nagyon, de nagyon izgulunk, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk, mert ha igen, akkor vasárnap este egy új családtagot fogok tudni bemutatni. Fogalmam sincs, hogy mi történhet, ami miatt nem, de míg itt nem áll az udvarban, addig nagyon vékony a jég, és csak iszonyú óvatosan lépegetek előre rajta, még gondolatban is.
A gyerekekről most nem írok, csak annyit, hogy kb. két hete megállás nélkül azt hiszem, hogy varázsporban hemperegtek, és minden este megvizsgálom, hogy vajon lett-e szárnyuk, mert minden bizonnyal tündérekké váltak. Gyaníthatóan most elszóltam magam, de tény, hogy kimondhatatlanul cukik, még akkor is, ha ezt a szót ki nem állhatom.
2010. december 9., csütörtök
Dani születésnapja
December elseje volt a napja, de ekkor repült el Singapúrba, hogy három napot ott töltsön, némi okosítás, főnökkel való találkozás céljából.
Az itteni munkatempóról röviden csak annyit tudok mondani, hogy sokkal élhetőbb, elviselhetőbb, mint odahaza. A szomszédba költözött egy család, amerikai apuka, angol anyuka egy kislány, ők 8 éve élnek itt, épp most költöznek Bangkokba vagy Singapurba, és amikor kérdeztem, nem gondoltak-e arra, hogy valamelyikük hazájában folytassák az életet, azt válaszolta a srác, hogy aki egyszer megszokja az ázsiai kicsit lazább, kellemesebb munkamódot, annak nem egyszerű visszaszoknia a versenyistállóba...
Ezt látom Danin is. Míg otthon dolgozott, az agyának csak egy nagyon parányi szabad része maradt ránk, most meg mintha amúgy mellesleg elmenne dolgozni, de amint hazaér, 100%-ban itt tud lenni, és ez nagyon jó.
A kollégák, a főnöke mind nagyon segítőkész, kedves, sokszor nem is lehet tudni, hogy ez itt a normális, az arcvesztéstől való félelemben berögzült amúgy is hiperudvarias attitűdtől van-e, vagy csak egyszerűen ilyen a társaság... Az mindenesetre szembetűnő, hogy kevés az elbocsátás, és egy szinten felül nem is nagyon szeretnek szembesülni ezzel a hálátlan feladattal. Megbecsülik a munkavállalót, kicsi a munkanélküliség... Az egyik legviccesebb példa, amikor az autópálya fizető kapujában két néni szedi a pénzt egymás után közvetlenül... vagy amikor olyan a fűnyíró a szállodában, aminek nincs zsákja, vagyis eleve ketten kellenek a munkához. Arról nem is beszélve, hogy hárman járnak takarítani a szobákat. :)
De visszatérve Danihoz, és az itteni kollegialitáshoz... Egyfelől rengeteg a nő a munkahelyén, másrészt pedig a munka mellett sokszor esik szó egyéb magánjellegű témákról is egy egy találkozó alkalmával, úgyis, mint asztrológia... Persze azért itt is van irigység is, pl. sokan mondták már, hogy Dani ne meséljen arról, hol nyaraltunk (:):) nem mintha bárhol is nyaraltunk volna... vagy hogy milyen iskolába járnak a gyerekek, nem mintha nemzetközibe járnának...)
Viszont íme egy számomra nagyon kedves történet, egyben visszakanyarodva a születésnaphoz. Elsején együtt ebédeltek 5en, Dani főnöke pedig mosolyogva jegyezte meg, hogy rajta kívül itt mindenki nyilas. Ennek kapcsán azonnal jött a kérdés, mikor is van a születésnapja, mire Dani kibökte, hogy épp ma. Nagy sajnálkozás közepette, hogy ó jajj szegény, akkor most távol a családtól kénytelen ünnepelni fogták, és átvitték egy kávézóba, ahol rendeltek neki egy pici tortát gyertyákkal, és főnököstül, kollegástul elénekelték neki a születésnapos nótát. :)
Családi körben végül szombaton este ünnepeltünk, mert pénteken elég későn ért haza, és a lányok teljesen elvarázsolódtak az útról hozott babaházzal, babával. Szombaton még tortát is kellett vennem, mert az ajándékok beszerzését három nap alatt végül sikerült abszolválni (mennyire nem egyszerű ez egy idegen városban három manóval, anélkül, hogy volna rendes papírbolt, hogy csak a csomagolást említsem, mint kihívás... vagy hogy milyen egy angol nyelvű könyvesboltban kiválasztani a megfelelőt...), ez elmaradt... részben, mert az itteni felhozatal nekem még mindig ijesztő. Kívülről gyönyörű, a giccs határát súrolja, a belsejéről pedig fogalmam sincs...
Végül lett minden, (leszámítva, hogy a lelkesen bólogató cukrászeladó pink színű gyertyákat tett a tortára szemrebbenés nélkül... no de mit vártam, amikor a taxisöfőr műszerfalán simán egy rózsaszín bólogatós kiskacsa figyelt táncikálva...) Dani örült, és azt hiszem a képek magukért beszélnek... Különleges szülinap volt ez, immár másodszor ünnepeltünk délkelet-Ázsiában, ami egy kicsit elgondolkodtatott, és nosztalgiával emlegettük a hat évvel ezelőttit, amikor még nem is volt egy gyerekünk sem...
Isten éltessen Dani!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


















