2010. augusztus 11., szerda

Hanna

Nem vagyok büszke... Magamra.
A zuhanyzóban hagytam a borotvámat. Nem könnyen elérhető, de elérhető helyen. Amikor a vizet készítettem nekik, nem is gondoltam rá, hogy ott van.
Aztán miután betettem őket a vízbe, kijöttem, hogy összehajtogassak néhány száraz ruhát.
Általában kijövök, hallom őket, nem történhet velük semmi.
Eddig ezt gondoltam.
És nem tudom, minek köszönhető, hogy nem is történt.
Csak annyi, hogy mikor visszamentem, és elkezdtem fürdetni Hannát, nyújtotta a kezét. Vegyem le róla Mikolt haját. És Mimi is rázogatta a sajátját, és mondogatta közben Ajam, ajam...
Nos Hanna leborotválta egy foltban Mikolt haját. A homlokánál kezdte, a választékot célozta, jól látható, és természetesen feltűnő.
Egyik felem viccesnek találja, a másik (a nagyobbik) egyáltalán nem.
Nem gondolnék bele abba, hogy mi lett volna ha.
És tudom, hogy gyerek, és mint ilyen, próbálkozik.
Mindennel. Ami elérhető.
Erről tudta, hogy nem szabad. De mert Mikolt valahogyan felmászott, és valahogyan leverte a polcról, ezért elérhetővé, kézzel foghatóvá vált.
Ha ma nem ez lett volna a sokadik olyan dolog, amiről (bár erről konkrétan még nem beszéltük meg) vagy húszszor megbeszéltük, nem szabad... Akkor talán felnőtthöz, szülőhöz méltóan, gyerekcentrikusan tudtam volna beszélni, reagálni.
De nem tudtam.
Rossz, hogy olyat csinál, amiről megbeszéljük, ne. Rossz, hogy olyat csinál, aminek visszafordíthatatlan következményei vannak, vagy lehetnek. És rossz, hogy nem vagyok ura ezeknek a helyzeteknek.
Azon gondolkodtam, hogy bár ő a legnagyobb, jelenleg mellé kellene 24 órás ügyelet. Folyamatosan a szemem előtt kéne, hogy legyen, különben ilyenek történnek.
Mint ma délelőtt, amikor Áront az ugráló tetején találtam. Hanna feltette, mert Áron szeretett volna felmenni. Amikor észrevettem, már egyedül volt ott.
Hanna nagyon szeretne felnőtt lenni. És sokszor úgy is tesz, mintha felnőtt volna. Vagyis csak teszi a "dolgát". Ha ott vagyok, akkor sem kérdez, de akkor legalább ott vagyok, és határokat húzok.

Holnap először óvodába megy. Hivatalosan. Félig.
Teljesen hivatalosan szeptember 1-én lesz ovis, de holnap, és addig egy héten egyszer elmegy.
Lezárult egy korszak.
Elkezdődik valami új.
Várja. Várom.
Szeretnék úgy elköszönni tőle, hogy öröm van bennünk, hogy nem vagyok dühös, hogy adni tudok neki.
Szeretném, hogy úgy induljon el, hogy tudja, itthon is jó, és ott is az.
...

3 megjegyzés:

Blanka és Manó írta...

...és még mire számíthatsz, ha már kiskamaszok lesznek... :-))
Úgy elszaladt az idő. Tudtam, hogy eljön a nap amikor a "legnagyobb" először oviba megy...de most mégis mellbe vágott a hír. :-))
(de tutira jó kezekben lesz)

F.B. Dóri írta...

Nálunk is hasonló a helyzet. Szonja az, aki többször keveri magát és/vagy másokat veszélybe csak azért, mert önálló. Próbálkozik. Veszélyes dolgokkal is. És olyanokkal is, amikről ezerszer megbeszéltük, hogy miért nem szabad. Azt hittem vele túl vagyunk az önveszélyes korszakon. Tévedtem. Most kezdődik...

Ovi? Hú de izgi!! Biztosan jó lesz. De nagyon más lesz neki is, nektek is.

j.bea írta...

Manóanyu lesz az óvónéni?