Mikolt névnapja valamikor szeptemberben volt, de akkor elég elfoglaltak voltunk mindannyian ahhoz, hogy igazán megüljük. Így neki ez az első igazi ünnep, az első, ami igazán róla, neki szólt.
Négyesben, vagyis majdnem ötösben ünnepeltünk, a kertben. Most volt először ekkora jelentősége annak, hogy kertes házban élünk, arról nem is beszélve, milyen jó nyári babát köszönteni odakinn. Már előző este elkészítettem a tortát, egyszerű hideg túrótortát csináltam, tej, cukor és tojásmenteset, ami a hűtőben várta a sorát. Hanna persze már reggel a gyertyát emlegette, és valahányszor kinyitottam a hűtő ajtaját, hangosan lelkendezett: - Ott a Mikolt születésnapja!
Megvártuk, míg Dani hazaért a munkából, és némi hangoskodás, (Hanna az elmúlt időkben elég gyakran ad hangot az elégedetlenségénak, bár ő maga sem tudja pontosan mi az ok, üvölt, mintha nyúznák, és semmivel nem lehet megnyugtatni...) rendezkedés, intézkedés után végre a legkisebbről szólt a délután.
Volt szép ruha, csattal, csinos csomagok, lufik, kis csokor pillangóval, napsütés...
Volt ajándék a fűben, Hanna természetesen mindet segített kibontani, Mikoltot inkább a fű zavarta, igyekezett elmászni simább felületet keresve a tappancsainak, így az utolsó csomagot már az asztalnál bontogatták.
Volt torta is, gyertyával, tüzijátékkal, Mikolt fenntartással kezelte mindkettőt, majd némi barátkozás után már mosolygott is. Óvatosan megfogdosta a tortáját, aztán alig lehetett elvenni előle, pancsolt benne, előbb kézzel, aztán kanállal. Még időben megmentettem egy pár szeletet, de a nagyja játék lett. :)
Volt pokrócos, egymás mellett játszós, nyugis naplemente... Szombaton pedig jön a nagycsalád, lesz újabb ünneplés.
Csecsemőből kisgyerek lett. Olyan sokat változott egy hónap alatt, és mégis babás még, kicsi és törékeny, bár hurkákért a combira és pocakért nem kell a szomszédba mennünk. :)
Az evés ennek megfelelően bármi, bármikor, sok. Annyit eszik, mint mi, az étrendjéből a tej, a tojás fehér része és a cukor teljesen hiányzik, de ezeken kívül mindenevő. Zöldség, gyümölcs, joghurt, hús, sajt és sorolhatnám. Természetességgel fogad mindent, és egyáltalán nem válogat. A szopizás véget ért, amit még mindig nehéz szívvel viselek, helyette nem adok semmi mesterségeset. Mostanában ötször eszik, a tízórai, ami eddig nem kellett most elfogy. Zömmel gyümölcs vagy joghurt amit kap.
Az alvás változatos, vannak rendszeresen végigalvós éjjeleink, saját ágyban elalvósak is, de előfordul, hogy a "miágyunkban" alszik el, és éjjel átvándorol. Sokszor csak egy cumit kell adjak a helyén, és alszik is tovább, de van hogy állva fogad hajnalban, és mutatja az utat, hogy tudjam merre van a nagyágy. Kuckózós, a takaróját is maga alá gyűri, ha pedig hozzánk jön, akkor keresi a helyét, befészkeli magát valahova a paplanban, a legjobb ha mindenhol körülveszi valami, a hátának a legjobban én felelek meg. Szeretem, ahogy elalszik, csendben keresi a helyét, talán a hideg pontok jobban esnek neki, mint amit már bemelegített. Cumival alszik, néha kendővel, de ragaszkodás nem alakult ki köztük. Hanna kendőja annál érdekesebb reggelente. Általában jókedvűen ébred, és rendszerint maximum 5-10 perc alatt alszik el.
Délután már régóta csak egyet alszik, ha a kocsiban délelőtt mégis elszunyókál, akkor a szieszta időben nehezebben megy a lefekvés. Viszont ha ebédidőben érünk haza és ő alszik, akkor át lehet tenni az ágyába és fel sem ébred, arra sem, hogy nem evett. 2-3 óra az adagja, ha közelít a 3 órához a mennyiség, akkor az esti alvás sem teljesen gördülékeny.
Este mesélünk már, a forgatós könyv nagy kedvenc, rendszerint az én ujjamat fogja, azzal forgat :) Pedig neki különösen jó lenne, ha a mutatóujjával ügyesedne, mert egyelőre a hüvelykkel mutat, zárt ököllel.
A mozgása nagyon sokat finomodott, alakult az elmúlt hónapban. Hanna is észrevette ezt, mióta Mikolt villámként teper négykézláb, Hanna sokkal nyugtalanabb, hisztisebb. Lépcsőn mászik felfelé teljes biztonsággal, és már lefelé is próbálkozik, de nagyon óvatos. Bútorok mellett feláll, a lábfeje még nem párhuzamos, emiatt jobb volna kicsit előre erősíteni a támaszait. Kornélnál most ezen dolgozunk, labdán ülve játszunk vele itthon is sokat. Kézen fogva elindult, de ezt sem erőltetem, bár ő nagyon szeretné.
A finommozgása alakul, de nem tökéletes, a kanalat igyekszik megfogni és a szájába tenni, ha kenyérkatonákat adok neki, akkor csippent is, de mutatni nem tud még.
Egy hete egyfolytában arra gondolok, milyen voltál a pocakomban, milyen volt amikor megszülettél, milyen hihetetlen fél évünk volt, míg a papa velünk volt éjjel-nappal, és hogy mennyire gyorsan megy az idő. Már a pocakomban éreztem hogy kislány vagy, tudtam, hogy teljesen más, mint a testvéred, mégsem tudtam elképzelni, milyen az, ami más. Tudtam, hogy nyugodt vagy, finom, igazi kislány, de igazán ismerni, megismerni csak akkor kezdtelek, amikor már a kezemben voltál végre. Szépen születtél, és bár féltem eleinte, milyen lesz, amikor eljött az idő már csak a figyelem maradt, és nagyon de nagyon örültem neked, annyira, amit azelőtt elképzelni sem tudtam. Hannával megküzdöttük az újszülöttkor minden percét, neked jutott a könnyedebb mama belőlem. Néztelek, csodáltalak, és alig hittem, hogy ekkora boldogság két kislány édesanyjának lenni. Baba vagy, még mindig, törékeny, édes, mosolygós, végtelen akarattal. Tudod mire van szükséged, és jelzed is. Bújós vagy, rettenetesen, én pedig örülök, hogy foghatlak, simogathatlak, babusgathatlak egész nap. A kezedet nem adod, ha azt fognám meg, elhúzod. Hanna a legfontosabb gyerek az életedben, ha nincs velünk nyűgös leszel, keresed, reggel is neki örülsz a legjobban. Igyekszel mindenben utánozni, tőle tanultad, hogyan kell babát fésülni, gyurmázni, furulyázni.
Köszönöm, hogy minket választottál, hogy nagyobb család lettünk veled, hogy megmutattad, lehet lazábban, több mosollyal, mint szorongással is babázni, hogy segítesz nekem még jobban szeretni, elfogadni, megnyugodni, bízni.
2008. július 28-án délután a Nagymaminál voltunk. Hanna az udvaron szaladgált, én pedig a teraszon ültem, teljesen magamba fordulva, az sem zavart már, hogy a lemenő nap épp a szemembe sütött. Kis fájásokat éreztem, de nem nagyon törődtem velük, mert eddig is voltak, jöttek-mentek. Estére, hogy még legyen valami program, felmentünk a dédiékhez is, ide már Dani is velünk tartott. Kértem, nézze az órát, mert mintha kezdenének egyenletesebbé válni a fájások. És valóban, húsz percenként jöttek, nem túl erősen, de rendeződve.
Itthon a szokásos esti menetben Hanna mellé kucorodtam még, elaludtunk, és éjjel többször is az órára néztem, bízva benne, hogy megjegyzem, ha sűrűsödnének. Nem emlékszem pontosan, de 10-15 percenként mintha lettek volna… Aludni viszont tudtam tőlük, úgy mint eddig is, felszínesen, és mivel az első szülésnél az első fájás is nagyon éles volt, vártam. Fél hatkor ébredtem, mintha ez már olyasmi volna, pisiltem, és összekészítettem Hannának ruhát, magunknak a kórházba vivendő maradék apróságokat, aztán fél hét felé felkeltettem Danit is, aki hirtelen magához tért, és nem is akart visszaaludni. Bezzeg nekem ment volna. Hanna velünk aludt most is, ő békésen szuszogott.
Kilencre volt megbeszélve, hogy Pali Hannáért jön, addig a Mamát riasztottuk, hogy vegyen péksüteményt, mert semmi ennivalónk nem volt. Nyolc körül futott be, nekem akkor már 7-8 perces fájásaim voltak, de még mindig viselhetőek. Dani sürgetett, mert azt beszéltük meg, hogy 10 perceseknél már indulunk, de nekem nem volt mehetnékem. Meg akartam várni, míg Hanna felébred, hogy elmondjam neki, mi készül, le szerettem volna zuhanyozni is mielőtt elindulunk, így aztán mindenki idegein táncolva maradtunk. Kértem, bízzanak bennem, elindulok, ha itt az idő.
Hanna elment Palival, nekem lassan 5 percenként jöttek a fájások, már csendben kellett maradnom ilyenkor. Zuhanyoztam, közben újabb fájás jött, Dani nézte, amint a pocakomban Te, mégy lefelé… Megijedt, könyörgött, induljunk most, majd zuhanyozok ott… Felöltöztem, a Mama lekísért, és elindultunk. A városban dugó, a kórház környékén lezárva egy nagy rész, bombát találtak, és míg nem hatástalanítják, tilos a ki és bejárás a bomba egy kilométeres körzetében. Egy óra alatt értünk háztól házig, a kórházhoz kanyarodva rendőr állított meg, elsőre nem értette miért akarunk behajtani, nem engedett. Másodjára megértette: Szül a feleségem… Na akkor siessenek… 11:10-re értünk be a szülészetre.
Erzsike épp a szülőszobán volt, utólag kiderült, aznap előttünk már 13 szülés volt. Megvizsgált, 5cm méhszáj, elsimulva, nagyon jó jel. Azt mondta, ez más, mint az előző volt… Kérdeztem, van-e szabad szülőszoba, mondta, hogy nincs, de lesz. Megkérdeztem, szülhetek-e kádban, mire azt válaszolta, hogy akkor az alternatívba tesz bennünket.
Siklós is megvizsgált, kérdezte, gyorsan, vagy lassan szeretnék-e szülni, azt válaszoltam, hogy a maga tempójában jó lesz nekem, és remélem nem akar adni semmi. Kicsit felháborodott, és azt válaszolta, esze ágában sincs oxitocint bekötni. Nem csalódtam benne.
Már az alternatív szobában csinálták meg a ctg-t, minden rendben volt rajta, a fájások továbbra is elviselhetőek maradtak. Labdán ültem, szülőszéken, Dani tartott, de alapvetően vidámak voltunk, és beszélgettünk a fájások között. Egy óra múlva a doki újra megvizsgált, és megbeszéltük, hogy burkot repeszt, mert úgy kb. két órán belül megszülethetsz. Beleegyeztem, a méhszáj már 6 cm-s volt ekkor. Pisiltem, és a folyóson szembe jött, viccelődött, hogy kettőre legyen meg ez a baba, mert elzárják a vizet, áramot, gázt a bomba miatt. Viszont viccelődtem, hogy én nem szoktam gyorsan szülni. Azt felelte, hogy ez most egészen mááás. Ekkor dél volt. Dani reggel óta fél óránként adogatott felváltva kétféle lazító-, szülés segítő homeopátiát.
Vizet engedtek a kádba, és belemehettem. Nagyon jól esett, Dani a fájásokkor zuhanyozta a derekamat, hátamat, Erzsike is bejött néha, kérdezte, milyen dagonyászni és meghallgatta a szívhangot. Ekkor Siklós is bejött, kérdezte, hogy erősödnek-e a fájások. Mikor mondtam, hogy igen, akkor nevetve mondta, hogy “akkor csak ügyesen, mert nem szeretne varrni” Én meg megerősítettem, hogy azt én sem szeretném. Kérte, ha nyomási ingerem van, szóljak, majd kiment. Lett nemsokára. 13:45-kor Dani odaadta szokásos homeopátiát és mondta, hogy még kettőt ad, aztán megszületsz. Dani 14:00 körül szólt a szülésznőtanulónak, aki mosolygott, és biztatott, az nagyon jó jel. Erzsike megvizsgált, 7cm-s méhszáj volt már, kérte, még várjak a nyomással. Nem nagyon tudtam.
Innentől az események felgyorsultak, a következő fájás iszonyú erővel, és nyomási ingerrel jött, nyolc percig tartott, és legalább három érte egymást. Addig nem volt igazán hangom, de ekkorra már nem bírtam tartani magamban. Négykézláb, támaszkodva, megszólalni sem tudtam, utólag sem Dani, sem én nem értettük, miért nem jött be senki a hangomra… pedig hallani lehetett szerintem. J Ekkor Dani még azt hitte viccelődésre van idő két fájás között és odasúgta, hogy ha nagyon elküldöm is őt melegebb éghajlatra, akkor is lesz még kisbabánk. Akkor látta, hogy komolyra fordult a helyzet, amikor egy mélyről jövő tekintet nézett rá és szóra sem méltatta…
Végül éreztem, ahogy jössz lefelé, lenyúltam ellenőrizni, hogy tényleg jól érzem-e, és a buksid már majdnem kint is volt. Mire Erzsike, meg Siklós, plusz Nóri a nővérke megérkeztek, a buksid teteje már kint volt. Fájás közben értek be, Erzsike kért, forduljak a hátamra… Nem volt egyszerű, ketten segítettek benne. Mikor végre le tudtam ülni, Erzsike megfogta a kis fejedet, kért, ne nyomjak, csak szuszogjak, mert nagyon gyorsan jössz kifelé. Ezt is tettem, bízva benne, hogy nem repedek. Elmúlt egy fájás, a következőnél kicsusszant a buksid, buborékokat csináltál a víz alatt, mi pedig Danival simogattuk a kis fejecskédet. A következő fájásnál Erzsike segített a válladnak, aztán már kint is voltál. Rám tettek azonnal, nagyon nagyon örültem neked. Édes voltál, teljesen lila, újszülött illatú, és felkiabáltál, aztán picit sírtál, de nem sokáig. Dani elvágta a köldökzsinórt, aztán elvettek, én pedig a lepényt kellett még megszüljem.
Miközben téged Danival méricskéltek odakinn (na jó, csak méricskéltek volna, ha jó lett volna a mérleg), Siklóssal megszültem a lepényt is, aztán megvizsgált, leporolta a kezét, és azt mondta: Végeztünk. Nagyon örültem, hogy ezúttal sem kellett varrni. Most annyira nem sérült semmim, hogy amikor a takarító néni, asszisztens hozta a tolószéket, belehuppantam, ő meg nevetett rajtam, hogy ez tényleg nem fáj nekem, ha így ugrálok a popsimon…
Mari Nagymama jött be elsőnek, Hanna már a Mamával volt. Mari hozta a fényképezőgépbe a kártyát, amit otthon felejtettünk, így sajnos arról, ahogy a kádban vagyunk nincs kép, de az első képek alig 50 percesen készültek Rólad.
Erzsike, és Siklós is azt mondták… megérdemeltünk egy ilyen gyors, könnyű szülést az előző után. Én azon sem változtatnék utólag sem, de nagyon jó, hogy van ilyenünk is.
Egyedül ébredtem a Szondi utcában, Dani Guynál töltötte legényélete utolsó utolsó óráit.
A fodrász szerintem rémes hajat kreált a fejemre, de erről rajtam kívül senki nem vett tudomást.
Anyukám levágott a végéből, ettől megnyugodtam.
Kis késéssel indultunk meg nagy autóval, út közben Dani egyfolytában próbált meggyőzni, nem gond hogy most is mi leszünk az utolsók.
Kimondtuk, felhúztuk, aztán a templom kertjében leolvasztottuk a festéket az arcokról, és a harisnyát rólam.
Az Árpád hídon a a fátylam lobogott utánunk, miközben a bogárból szólt a zene és tomboltak a fiatalok.
Volt kert, gitármuzsika, kontyos anyakönyvvezető fals könyvvel, de nagyon komolyan véve.
Szenvedtünk egyet a fényképezéssel, aztán már csak örültünk a vacsorának.
Táncolt mindenki, de tényleg, szakadt az eső, ahogy megálmodtam, de senkit nem zavart.
Ugráltak a lányok a medencébe terítőruhában (itt még előtte...), volt torta, móka, és háromkor úgy kellett hazaküldeni a zenészeket, mert már csak tizenpáran maradtunk. Közte a dédi...
Aztán vége lett, most meg csak meséljük Hannának, milyen volt, ő meg néz, és nem érti, miért nem emlékszik rá ő is. :)
A ruhám még rámjönne, ha nem lenne épp pocakom :) Dani pedig azt mondta, nem is öregedtünk, csak elfáradtunk kicsit, de ha pihennénk mondjuk két hetet kettesben, rögtön jobban hasonlítanánk magunkra. Édes :):):)
És akkor egy nembeállított "normális" albumbavaló is, bár én a többit jobban szeretem :):)
Szerdán a kötelező 18. heti genetikai ultrahangos vizsgálaton voltunk. A lányokat letettem aludni délután, én pedig elrohantam az Istenhegyi útra, Dani ott csatlakozott hozzám. Jó így hármasban, jó, amikor csak a legkisebbre tudok figyelni, pláne, ha még láthatjuk is.
Kicsi Áronunk teljesen jól van, és teljesen átlagos, minden mérés alapján 18 hét 3 napos volt akkor, vagyis a jelenlegi számítás szerint két nappal nagyobbra nőtte magát, mint ahogy számoljuk. Ha így van, akkor a Szentestét már itthon tölthetjük... Nagyon hasonlít a lányokra, érdekes lesz látni, milyen a mi családunkban egy kisfiú. Előkerestem persze a lányok képeit is, és tényleg nagy a hasonlóság. :)
Összegömbölyödve, a kis térdeit felhúzva, a lepénybe hozzám bújva volt végig, de mindent megmutatott egy kicsit, amit kellett. Mivel nem voltam AFP vizsgálaton a doktornő tüzetesen átvizsgálta, rendben a gerince, a szája, megvan mindene. 238 gramm, a combcsontja pedig 27 mm.
Az egyetlen ami eltér a normálistól, az egy amnionszalag a lepény mellső falától a hátsóig, gyakorlatilag kettéosztja a burkot. Feszes és elég vastag is, (2,7 mm) vagyis esélytelen belegabalyodnia, és ahogy majd nő a baba, szépen nekifeszül a lepénynek, így nem jelent semmiféle veszélyt nálunk. Elég ijesztő amit erről a képződményről olvasni lehet, de mert az orvos nem aggódott, azt hiszem nekem sincs min.
Mióta Mikolt elindult önállóan felfedezni a világot, és mindent villámsebességgel el is ér, Hanna nehezményez.
Egészen idáig csak akkor voltak nézeteltéréseik, ha Hanna fáradt vagy éhes volt, olyankor előfordult, hogy ellökte, ráfeküdt, megharapta. Ha láttam, tudtam, nekem jelez, és megoldottuk. Most viszont minden, ami az övé védelem alá kell kerüljön, ha Mikolt megközelíti sikít, és bánt. Mint amikor hazajöttem a kórházból, bármi, ami az akarata ellen van, akár vélt, akár valós, megtorlást von maga után. Nem lehet vele megbeszélni, nem lehet kompromisszumot kötni, csak egyféleképpen jó, vagy úgy sem. Nem hallja ha szólok, nem érdekli, ha kérek, és ha sietnünk kellene, akkor a legrosszabb. Az első szó az hogy nem. Vagy még annyi sem. Kértem, legalább annyit mondjon, hogy most nem, vagy egyáltalán nem, vagy legeslegalább nézzen rám, hogy lássam, hallotta amit mondtam. Hiába.
És természetesen a türelmem fogy, estére már elég kevés marad belőle, és tudom, ő csak tükör. Szeretne valamit, ami nincs, jó volna ha Mikolt nem lenne, és mindenben csak rá tudnék hagyatkozni. De a kicsi közben ragacs lett, állandóan bújik, növeszti a fogát, megviselte az elválasztás is. A meleg pedig mindannyiunknak nehezére esik ahogy látom. Szeretem őket, és próbálom ezt jól tenni.
Ennek ellenére nem tudom mi a jó megoldás, amikor annyira megharapja a kicsit, hogy a nyoma még sokáig megmarad, amikor elszalad hátra sem nézve, és nem is jön vissza még akkor sem, ha nem lát egy jódarabig. Nem tudom mit tegyek, amikor egy falatot sem eszik, amitől egy fél óra múlva már anniyra éhes és fáradt, hogy attól is kezelhetetlen... Legyek megértő, türelmes, vegyem körül őt is ugyanannyira, mintha csak ő lenne.
Igyekszem. Sokat van ölben, ha akar, van, hogy Mikolt ellenvetése mellett is csak vele játszom, mesélek, ha úgy látom akkor hamarabb elkészülünk. De véges a tár, és véges az erőm is. Megérzem a frontokat, fáj a fejem minden nap, és fáj a térdem is. Cipelem a pocakomat, és a kisebbet, sőt van, hogy mindhármat egyszerre. Elfáradok... De elhatároztam, hogy segítek magunknak, és megtanulom, hogyan kell számolni belül, és minden fáradtság ellenére kreatív lenni. Hátha megérzi az igyekezetemet.
Tegnap egyel jobb volt, ma pedig már sokkal jobb. A szeretetem végtelen, de a türelmem nem... Sajnos. És a fantáziám sem. Ha hidegebb van, mind jobbak vagyunk. :) De megint jön a meleg... Jó jó, lassan elmegyünk és nyaralunk egyet, és remélem mind feltöltődünk egy kicsit majd.
Ilyenek voltunk... Tegnap valaki azt mondta, amikor arról beszéltünk, hogy Mimó nemsokára egy éves lesz: - Tavaly is nagy pocakod volt, és idén is szülsz.
Nekem is hihetetlen, ugyanakkor egészen otthonos az állapot. És már azt is el tudom fogadni, hogy Áront is nekem kell megszülnöm. :)
És előkerült az állvány. Meg talán jobban is vagyok picit, bár a nagy melegben rendesen elfáradok, sőt a gyerekek is. De a lényeg... Elkészült az első direkt pocakos kép, kicsit életlen, kicsit mű, és egy kicsit árnyékos is, de ami kell, az talán jól látszik. Nő a baba. Magam is meglepődtem, azt gondoltam, nem ennyire egyértelmű.
A hétvégét a nevek bűvöletében töltöttük, amikor sikerült egy kis időt szánni a harmadik gyermekünkre kettesben. Az eredmény nem lesz meglepő, de az odáig vezető út hosszú volt és változatos. Tényleg. Az utónévkönyvet hatszor lapoztam végig figyelmesen, két internetes oldalt böngésztem végig és még Dani is eljutott a "B" betűig a keresésben, aminek következményeként egy ideig a Benjámin is körön belülre került. Volt az eddigiek mellett Gáspár, Mátyás, Boldizsár, Ármin, Nátán és Aser is, sőt előkerült a Botond Áron kompozíció is, ami Hanna fiúneve lett volna.
Végül egy A4es lapra kiírtam az összes lehetséges verziót, Dani kezébe nyomtam, és vártam. - Kinguska, Te ugye Áronnak hívod? - Nem, nem hívom sehogy. Hitetlenkedő tekintet... - És Hanna? - Kérdezd meg tőle... Félmosoly. - Na akkor a kisfiúnkat úgy hívják: Gönci Áron Mór.
És akkor eldőlt. Megsajnálgattam a Simont magamban, de az egyezség az egyezség. Pláne, hogy egyáltalán nem bánom, hogy Áronnak fogjuk hívni. Sok van belőle, de nekünk csak egy. - Ha mindenkinek van, akkor nekünk is legyen. :):)
Jövő héten kiderül, kell-e lánynév vagy marad a Picike Áron. A lánynevet tudom, és Dani is elfogadta. Lelle Róza lenne.
Nos a 17. héten ilyen belül a világ: A 17. héten nagysága megegyezik a méhlepényével! Megkezdődik a bőr alatti zsírszövet kialakulása, amely mind a baba hőtermelésében, mind az anyagcseréjében jelentős szerepet játszik majd a születés után. A terhesség végére a zsír az újszülött teljes testtömegének 2-6%-át teszi ki. A magzatvíz nemcsak a tüdőbe áramlik, de a baba le is nyeli. A vastagbélben gyülemleni kezd a mekónium, az emésztett magzatvíz végterméke. Ekkor már a kiválasztás is működik: a baba a magzatvízbe üríti a vizeletét. A reflexek szemmel láthatóan működnek: a kicsi szopja az ujját, nyel és pislog, sőt, ultrahangos vizsgálaton már az is kivehető, ha csuklik.
Négy napja (eddig tartott, míg eljutottam a géphez :)) elkezdett a duplázós bilabiális bébibeszédből halandzsázni. Egyik napról a másikra, és olyan tempóban alkot újabb és újabb hangokat, mintha eddig csak raktározta volna, most pedig ömlene kifelé. Iszonyú vicces, ahogy a telefont a feje tetejére teszi és mondja megállás nélkül.
A duma mellett mászik, felfelé, és esik... lefelé. Kinőtt egy fogacskája, a bal felső kettes, véletlenül sem az átlagos sorrendben persze, és jön a jobb is. Matricababának hívom, letehetetlen, senkihez, csak ritkán. És rengeteget nyafog, sikít, hangoskodik. Nagyon hangos...
Viszont bújik, és éjjel alszik, és eszik és babázik, és énekel, meg zongorázik, azt viszont egészen finoman.
Igyekszem mielőbb mozgóképekkel is illusztrálni, egyelőre leragadtam a csendes áhitatnál. :)
Keveset írok a pocakról, pedig egyre több figyelmet vív ki magának, szerencsére. Vártam már hogy érezzem, ilyenkor szoktam megnyugodni végleg. Egy hete már voltak korgáshoz hasonló, nekem teljesen egyértelmű jelek tőle, és pár napja egészen intenzívvé vált a mozgása. Még finom és elég nyugisnak tűnik, inkább Mikolt pocakbanlétére emlékeztet, mint Hannáéra. Tegnap csuklott is. :)
Azt hiszem ettől a mocorgástól lesz egészen más a várandósság, mosolygok ha érzem, és igyekszem minden pillanatát magamba szívni, mert lehet, hogy ő az utolsó pocakban lakónk. És lehet hogy ettől olyan nehéz miután megszületnek, hogy már nem érzem belülről, és úgy vágyom rá, hogy újra legyen.
Kedden volt 16 hetes, két hét múlva megyünk újra megnézni. A névvel még mindig nem jutottunk előbbre, most egy kicsit türelmesebb vagyok ezzel kapcsolatban is. Álmodtam vele, szőke volt, és Hannára hasonlított, tiszta szemű, szép kisfiú. :)
67 kiló lettem, három kiló a plusz, Mikolttal is ennyi voltam ilyenkor, csak nála egészen kevésről indultam. Az alvás nem túl pihentető, sehogyan sem kénylemes. A lányok nagyon rendesek, pár napja, hogy egyáltalán nem keltenek éjjel. Még így is hamar elfáradok, lelassultam és szívem szerint ülnék és nézelődnék egész nap.
Ezt írják... A szemek az arc elülső részére kerültek és a baba - egyelőre csukott szemmel - elkezd pislogni. Megjelentek a szempillák, és kinőtt a szemöldök. A fülek is megérkeztek a nyak tájékáról a fej két oldalára. Az íny alatt már mind a húsz tejfog kifejlődött, és a nyelven ekkor jelennek meg az ízlelőbimbók. Miután a csontok tovább erősödnek, egyre nagyobb az esély arra, hogy az anya megérezze a magzat mozgását. A körmök már mind a kéz, mind a láb ujjain kinőttek. Ha a kicsi kevésbé szégyenlős, ezen a héten már megmutathatja a nemét az ultrahangos vizsgálaton.
Pár napja még reménykedtem. Lillafüreden kezdődött, hogy a délutáni alvásból kelve nem kért. Az előző napokban éjjel már nem tejre vágyott, vizet ivott helyette. Egyértelmű volt a jelzés, harapott. Bíztam benne, hogy egy éves koráig bírni fogom, hogy nem fogja zavarni, ha változik az íze, nem így lett. Úgy látszik négy hónapos pocakkal már nem az igazi neki sem. Hanna is akkor hagyta abba a cicizést, csak ő 16 hónapos volt akkor. Mikolt olyan pici még... Szerettem volna sokáig szoptatni és nagyon rossz most. Miskolc-Tapolcán a parkolóban fejtem egy másfél literes petpalackba, annyira feszített már. Úgy elfogadta. Ma tettem egy utolsó próbát, megkínáltam délután félálomban, fintorgott és elfordult. Megértettem. Ő döntött, én nem akartam elválasztani. Egyáltalán. Sőt. Szoptattam volna kettőt is szívesen...
Hanna az esetek nagy részében Anna és Petit kér esti meseként. Vannak visszatérő nagy kedvencek, mint a Hámori tavas csónakázós is. És mert Dani munkahelyének egyik előnye az üdülési csekk, úgy gondoltam, ideje kimozdulnunk, hova máshova, mint Lillafüredre.
Fürdés és vacsora után, csütörtökön este indultunk útnak, a gyerekek pizsiben, Mikolt azonnal el is aludt. Hanna hosszasan kérdezgette, mikor fogunk csónakázni, mert ő szívesen menne sötétben is. :) Aztán elaludt.
Miskolc-Alsóhámor kisfaluban szálltunk meg, a Szeleta hotelben, ami jó választásnak bizonyult, elég csendes a telt ház ellenére is, és nagyon szép helyen van. Kis kerti játszó, még kisebb, de annál nagyobb örömöt okozó medence, szép kert, patak. Lillafüred pedig 5 percre sincs autóval.
Éjfél előtt érkeztünk, a gyerekek még viháncoltak egyet míg mi ki és bepakoltunk az ideiglenes kétágyas szobába, aztán mindenki elaludt. Pénteken medencézéssel kezdett Hanna, aztán persze csónakáztunk is. Nem mondanám, hogy egy 11 hónapossal ez a legpihentetőbb program, de Hanna kedvéért Mikolt is vízre szállt.
Időjárásilag elég kiszámíthatatlanul zuhogott és sütött, előbbit átaludtuk, utóbbiban pedig Miskolc belvárosát fedeztük fel motorral és babakocsival. Egészen meglepő zegzugos domboldalt találtunk temetővel, ősfás templomkerttel, borospincékkel. A lányok még hintát is találtak.
Szombaton a Miskolc-Tapolcai barlangfürdőben voltunk, egészen elképesztő kínálattal a programokat tekintve. Van itt is egy csónakázótó, lehet bringóhintót bérelni, van egy bobpálya és természetesen a strand, ahol nem voltak kevesen, mégis jutott elég hely mindnekinek. Három gyerekmedence, és a barlangfürdő elképesztő élményt adott, Hannát alig lehetett elhozni. Az eső természetesen ekkor is esett, de bent kit zavar.
Délután Lillafüreden a vízesést néztük meg, és A Hámori sziklánál sziklamászókat bambultunk a pokrócon fekve. Vasárnap Hanna kívánságára kisvasutaztunk Garandára, láttunk mókust, piknikező családokat bográcsozás közben, patakot hatalmas lapulevelekkel, visszafelé pedig egy élméyn volt Hannát látni, ahogy amgától lefeküdt a kisvasúton a padra és elaludt... Ilyet tőle még soha.
És mert nem akarózott hazaindulni, vizibicikliztünk is egyet, hasonlóan markáns élmény volt ez nekem, mint a csónakázás, főleg Mikolt miatt. :)
Végül egy késői ebéd után, szakadó esőben majd egy kisebb jégvihar okozta kényszerpihenő után hazaértünk... Itthon jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nyaraltunk. :):) Nehéz a visszaállás, és nem csak nekem...
Tegnap délután a lányok egy órát aludtak. A nagynak is kevés ez egy napra, nehogy a kicsinek... Nem reménykedtem benne, hogy az éjjel másként alakul, mint szokott, volt már rosszul alvós délutánt követő mégrosszabbul alvós éjszakánk.
Azért megkértem őket, hogy ha lehet, hagyjuk egymást pihenni, kivételesen teljes éjjelre kiterjedően. A kicsike ahogy betettem az ágyába fordult egyet és úgy is maradt. Háromnegyed tízkor. A nagy fél tizenegy után kevéssel aludt el, nála ez is nagy szó. Én tizenegykor dőltem ki.
Éjjel kétszer néztem az órára, már nem is emlékszem mit láttam rajta. Az egyetlen zavaró körülmény az volt, hogy nem mertem kimenni pisilni, nehogy felébresszem az aprónépet.
Mikolt reggel fél nyolckor Danira ébredt, Hanna fél kilenckor magától kelt. Nagyjából egy éve aludhattam egyben ennyit... és szerintem jól megjegyzem, hogy emlékezzek rá. :)
Lehet róla ilyet csinálni... és mert állandó mozgásban van, a legtöbb kép ilyenre sikerül. :)
Az az édes, babaillatú, mindenért mosolygós kisbaba lassan kisgyerek. Még mindig édes és még mindig babaillatú, és még mindig rengeteget mosolyog. Emellett egyfolytában eszik, nagyjából annyit, amennyit adunk neki. Bármit. A kötelezően elkerülendőek kivételével mindent. Négy foga van változatlanul, de jobban rág velük, mint Hanna a maga huszonvalahány gyöngyével. Kettő épp bújik, azt gondoltam 11 hónapos korára már láthatóak lesznek, de egyelőre csak kínozzák. Szopizik is, egyre kevesebbet, de mind a ketten kitartóak vagyunk, és remélem az első szülinapján is tudok még adni neki valamennyit.
A jóalvás a múlté, fáradtabb napokon felsejlik, milyen is volt az első néhány hónap. Különben pedig kis kiabálás, karban ringatás, simogatás után, negyed órán belül elalszik este, nap közben viszont sokszor a nagyágyban ér minket az álom. Az elmúlt napokban ebben is volt változás, kevesebbet szomszédolt, és esténként is könnyebben adta meg magát. Mesélek neki, mert ezt látja Hannától, talán ez is segít.
Mindent utánoz, fésül, etet, telefonál, egyedül próbál inni rendes pohárból, tolja a babakocsit (azt hiszem megvan a szülinapi ajándék...). A labda, a baba, a könyvek, a lego és a pakolás. Ezzel telnek a napok, ha épp nem lehet homokozni. Délután levegőre vágyik, áll a teraszajtónál és reklamál. Különben is elképesztő akarattal bír, és hihetetlen pontossággal tudja, mit szeretne. Ha megkapja, csend van, ha nem, hát nagy a hangja...
Lépcsőn mászik felfelé, gyakorolja a lefelé tolatást, több kevesebb sikerrel, feláll, mászik, és lépegetni próbál kapaszkodva. Hagyom, mert a lábfeje előre néz. Még mindig viszem Biatorbágyra, de már csak egy héten egyszer.
A puha játékokat nem kedveli, kivéve a Hanna ágyában megtalált jogos tulajdonú kiskutyát. Érti, ha elkérek valamit, köszön integetve ha azt mondjuk, elmegy, szia, vagy elköszönünk.
A finommozgásban a leggyengébb, ökölbe szorított kézzel a hüvelykujját csippenti, a tenyerét nehezen nyitja még mindig.
A tegnapi mérés alapján 7,9 kiló és 73 cm, növeszti a haját, és édes, mosolygós, még mindig kicsibaba nekem. :)
Nehéz szülés ez :) Hannánál egy szép nyári estén a teraszon ücsörögve, a csillagokat bámulva hamar konszenzusra jutottunk. Mikolt magának választotta a nevét. Volt vele küzdelmem, de megérte. Most is nagyon szerettem volna mielőbb nevén nevezni a legkisebbünket, de a megállapodás az volt, Dani választhat, ő pedig patópálurasan állt a kérdéshez. Amíg a nemét sem tudjuk, nem tud gondolkodni. Aztán kiderült a nem is, de a névvel még mindig nem jutottunk előbbre. Nyilván van időnk eldönteni, és még az is előfordulhat, (bár én nagyon meglepődnék) hogy kislány lesz a kisfiúnkból.
Voltak javaslataim, de egyikkel sem voltam békében egy napnál tovább. Kamasz voltam, amikor az Áron névbe beleszerettem, Hanna is Áron lett volna. Egyik álmatlan éjjel jutott eszembe, legyen Áron. Megnyugodtunk, egy dolog van csak, ami kompromisszum, a körülöttünk élő kisfiúk között 7 négy éven aluli Áron ismerősünk is van. A Mór Dani dédpapája, eddig nem kötődtünk hozzá, most viszont ez az, ami biztos, a második név marad, Mór.
A hétvégén újabb köröket futottunk név ügyben, természetesen ami a család egyik felének tetszik, az a másiknak valamiért nem. Nem ők döntenek, de hatnak. Anyukám az Áronnal nincs kibékülve, Mari és Pali anno a Mikolttal nem tudott megbarátkozni. Vasárnap már nem is avattuk be egyiküket sem a jelen állapotba, ami elég képlékeny még mindig, de a kör szűkül. Áron Berény Olivér Simon Itt tartunk, folyik az ízlelgetés.
Az első megérzésem kisfiú volt. Nehezen hittem el, hogy nekünk kisfiúnk is lehet. Nehezen fogadtam el, hogy kevesebb az energiám, (már megint) hogy türelmetlenebb, hullámzóbb vagyok, mint valaha. Azt pedig végképp, hogy a lányokkal kevesebbet tudok foglalkozni. Megszerettem a rózsaszínt, bár amikor Hannát vártam, még nem tudtam, ez is egy szép szín. Megszerettem a hosszú hajat, a copfot, a csatokat. Három éve lassan, hogy egyértelmű, tényleg lányos szülők vagyunk. Nézem-nézem a fiúkat a játszón, a foglalkozásokon és örülök, hogy a mieink finomak, kedvesek. Pedig vannak kedves és finom fiúk is...
És most hirtelen itt van valami egészen más. Nem voltam rá felkészülve, hogy kisfiú is lehet... legalábbis azt hiszem. Megriadtam a feladattól, a példáktól.
Két hete dédelgetem a gondolatot, Ő is a miénk, épp olyan, mint a lányok, csak fiú. A múlt héten, amikor láttam, amikor belémbújt, felfogtam. Egyre közelebb vagyok hozzá, és egyre közelebbi a vágy is, hogy megismerjem. Pár napja, hogy azt érzem, jobb nem is lehetne, a legjobb, hogy kisfiúnk van. Pár napja érzem, mindegy, milyen a többi kisfiú, Ő a mi gyerekünk, megismételhetetlen, egy. Már nem félek, csak várok. Ízlelgetem a gondolatot, az érzéseket, van bennem öröm, büszkeség, várakozás. Érezni ahogy mozdul, figyelni, ahogy nő.
Állok a lányok szekrénye előtt, és nézem, mit adok majd rá. :) Nézem a lányokat, és örülök, hogy lesz egy öccsük. Azt hiszem a kék is szép szín... és a kiskendője már megvan.
Gönci Áron Mór Legalábbis egyelőre, de ezt majd egy másik posztban...
Hanna a szokásos Anna és Peti helyett tegnap este az Altatót választotta. Mikolt előtti időkben volt ez nagy kedvenc, akkor Dani Balázs helyett Hannát mondott a versszakok végén. A harmadik strófa után Hanna érdeklődve: - Papa, ki az a kis Hanna? - Hát Te. - Én nagy vagyok!
Reggel újabb kör mesélés volt a "miágyunk"ban, ekkor már Mikolttal kiegészülve. Hanna előre leszögezte: - Papa tudod... Kis Mikolt, nagy Hanna.
Hanna az elmúlt hetekben elképesztő iramban nagylányosodik, ennek hangot is ad gyakran: - Mehetek óvodába, mert már nagylány vagyok.
A múlt hét végén zsúrban voltunk, az első igazi meghívás volt ez, Hanna pedig nagyon nagy örömmel ment. A régi lakásunk környékéről az összes kisbarátja hivatalos volt, nagyot játszottak, Mikoltnak is akadt társasága Andris és Luca.
Zita, az ünnepelt aki már régóta nem pelusos, megmutatta Hannának, hogy náluk a wc-be kell pisilni. Egy ideje próbálkoztunk itthon is a pelusmentességgel, több kevesebb sikerrel. Megbeszéltük, hogy az oviban már nem hordanak pelust a gyerekek, ő pedig elraktározta, de nem mutatott igazi hajlandóságot bugyira cserélni a pelenkát.
A héten egyik reggel úgy ébredt, hogy bugyit kér. Aznap 100% sikerrel ment minden a megfelelő helyre, és csak alváshoz kapott pelenkát. A második nap nem volt zökkenő mentes, harmadnap pedig inkább a pelust választotta. Tegnap fél napot bugyizott, és délben szólt, kakilnia kell. Először sikerült ezt a wc-be intéznie, és természetesen nagyon boldog volt tőle, mi pedig rettentő büszkék.
A tendencia biztató, ma is bugyis volt, és bár történnek még balesetek, lassan végleg megválunk a pelenkáktól.
A bringa... A nagymamáéknál van egy majdnem 20 éves háromkerekű. Egy ideje leér a lába a pedálig, nemrég már hátrafelé sikerült is mennie vele. Mostanában ráérzett a technikára is, és előre is tud már haladni. A lelkesedése pedig akkorára nőtt, hogy a múlt héten elkértük, és hazahoztuk. Azóta a motort nem is használta, ellenben mindenhová biciklivel megyünk. Óvatosan, egyre ügyesebben teker, nagy távolságokat megyünk vele.
Hallani sem akar arról, hogy visszavigyük, minden nap újra elkéri, és ragyog az arca, amikor a nagymama igent mond. :)
Tegnap délután voltunk hivatalosak az Istenhegyi útra a kombinált szűrésre. Már egy nappal előtte voltak szorongásos tüneteim, de aznap amikor beültem az autóba, remegett a lábam... Életem első 12. heti élménye annyira mély nyomot hagyott, hogy azt még a harmadik teljesen egészséges gyermekem sem tudja elfedni.
Első kellemes meglepetés egy régi tanítványom volt, aki tegnap Dr. Hajdu Krisztinának segített az ultrahangos vizsgálat során. (Dani viccelődött is, hogy hintettem elég magot a világba, ne csodálkozzak ha szembe találom magam egyik másikkal, én pedig örülök, ha tehetséges emberek jó helyre kerülnek) A doktronőről újra bebizonyosodott, hogy ő az az orvos, aki miatt érdemes kifizetni az amúgy nem kevés vizsgálati díjat. Türelmes, nem hümmög, beszél, kérdez, válaszol és emelett nagyon jó szakember.
Amikor megvolt a baba orrcsontocskája (Mikoltnál nem volt egyszerű megtalálni...) kicsit megnyugodtam, amikor pedig a nyaki redőt is rendben találta, fellélegeztem.
A mérések szerint 13 hetes, 7.5cm, és mindene megvan. :) Belémbújt, eleinte teljesen háttal a közönségnek, felhúzott lábakkal.
A doktornő mosolygott, mikor a nemét kérdeztük: - Ez a gyerek úgy magába tapadt, mintha valaki egy bálteremben a kályha mögé kuckózott volna. Aztán megfordult, a kis kezeit a lába között tartva :), majd végül megmutatta magát. Krisztinának hiszek, Dani szkeptikus, én pedig úgy gondolom kisfiút várunk.
Érdekes az érzés, szoknom kell a lányok után, egyelőre teljesen elképzelhetetlen, nem is tudom, mit kell csinálni egy kisfiúval. Fia másnak szokott lenni. :) Nézegetem a lányokat, figyelem a kisfiamat belül, olyan nagyon hasonlított hozzájuk tegnap ekkorka korukban. :) Tényleg lesz egy kis kukis is a kádban, akinek hasonlóak a vonásai, mégis egészen más?
Jó volt látni, és még jobb, hogy minden rendben. Az összes kockázati érték csökkent az életkoromhoz hasonlítva, az eredmény összességében negatív, de azért bizutonság kedvéért, meg még egy tizesért kérték, menjünk a 16. héten egy vérvételre, mert a down kór kockázata csak 1:817, és nem 1:1000. :) Na tessék...
Kaptunk egy rácsot, ami egyelőre a nappaliban várja, hogy felkerüljön a lépcső tetejére. Mikolt, amikor fent vagyunk, előszeretettel célozza meg a szakadékot, ami nem túl megnyugtató. Eddig mindig megállt, sőt ha szólunk neki, akkor figyel is, és nem megy tovább.
Ma pedig úgy gondolta, lentről felfelé próbálkozik. Egy hete hogy felállt, aminek Kornél nem örült felhőtlenül, mert akkor még csak húzta a lábait maga alá. A szabályos felállás pedig támasszal kezdődik, az egyik talpat a földre kellene tenni, arról pedig feltolnia magát. Nos azt hiszem, ezt a felvételt látva már lenne mi mosolyognia. :)
Ez már a második kör, az elsőt végigasszisztáltam a háta mögött drukkolva, akkor feljutott egészen a lépcső tetejére.
Holnap lesz 12 hetes, az orvos számítása szerint. A napi alap még mindig a rosszullét, ennyire még soha nem volt nehéz várandósnak lennem, a terhesség igazán jó szó... mégha nem is szerettem soha. Nem panaszkodom, mert teljesen felesleges, és különben is, ami történik az nagyszerű és csodaszép és irigylésre méltó, mostanában ennek ellenére sokszor gondolok magunkra három gyerekes családként, és közben vigyoroghatnékom támad, hogy természetesen abban a pillanatban mikor megszületik szeretném újra hogy pocakom legyen, mert hiányzik, mert azonnal elfelejtek minden nehézséget... ez van.
A jelen kicsit más, nagyon jó, amikor valaki örül a legkisebbünknek, amikor tudom, látom, hallom, hogy másnak a szíve nehéz a vágyódástól, mert én egyelőre csak a pillanatnak megfelelni vagyok képes, néhány gondolattal e felé az apró élet felé, és nagyon, de nagyon várom, hogy lássam, érezzem végre, hogy tudjam rendben van, lesz minden.
Jövő héten lesz a kombinált szűrés a második számú mumus. Nekem fura, hogy ilyen későn kell mennem, de rábízom a dokira, remélem jól számolt. :)
Próbálom magunkat elképzelni három aprósággal, télben, overálban, egyedül, és elképzelésem sincs, hogyan fogom jól csinálni... Hát ez az első trimeszter... Tudom, hogy az az időszak a legtöbb kismama számára a tény elfogadásáról szól, néha mégis elszorul a szívem, mert ahogy Hannának, Mikoltnak, most pedig a Picinek is nagyon nagyon örülök, örültem, és már ilyen kicsinek is emberként gondoltam, gondolok rájuk, mégsem felhőtlen a várakozás. Hamar érkezett, mi pedig engedtük. Fel sem merült más lehetőség, csak ami mellette szólt. Próbálgat engem, a határaimhoz lök, remélem felnövök a feladathoz...
Nem rózsás, de ez is én vagyok. És közben nem győzök betelni a gondolattal, nagy család vagyunk...
Pénteken voltunk Biatorbágyon. Kornél ilyenkor kikérdez, mi történt a héten, hol tartunk. Meséltem hogy mászik, a lábát nyújtogatja, mire mosolyogva kérdezte: - Akkor én még mit csináljak ezzel a gyerekkel? Tökéletesen működik.
Erre vártunk két hónapja, és olyan gyorsan fejlődött, hogy öröm volt nézni. Végigjártunk millió helyet és tény, hogy Kornélék voltak a legjobbak a legtöbb szempontból. Annyit csináltak, amennyit muszáj volt, de azt kitartóan. Egy hónap múlva szeretne bennünket újra látni, vagy amikor Mikolt feláll. Szombaton meg is tette, így aztán kedden meglátjuk, hogy mennünk kell-e pénteken. :)
Az ácsorgás persze koránt sem tökéletes, egyelőre kis balerinához hasonló, egyik lába spiccben... Az alvására elég nagy hatással volt a változás, este nem fekszik le, nem alszik el egyedül, de leginkább a nagyágyban belémbújva jó. Mondogatom magamban, ez is csak átmenet, pláne, hogy Hanna is sokszor érkezik meg hozzánk az éjszaka közepén, aztán hajnalban váltják egymást. Szerencsére elég nagy az ágy kettejüknek, mi meg Danival két tíz centis sávra igyekszünk korlátozódni.
Pár napja Mikolt megégette, vagy legalábbis elég melegnek találta a fürdőkádban a csapot, ami miatt annyira kiakadt, hogy ki kellett vennünk a kádból. A csap tényleg meleg volt, de nem borzasztóan, egy kis vígasztalás után cumival újra vissza lehetett tenni a vízbe, és bár elég bizalmatlanul meg feszengve csinálta végig a pancsolós programpontot, tűrt.
Másnap Dani jobban ügyelt rá, hogy ne maradjon meleg az a bizonyos, de ahogy a kis popsi a helyére került újabb cérnaszakadás. Újabb vígasztalás, ismét cumi, viszonylagos béke.
Aztán harmadnap gondoltam, megkérem Hannát, cseréljenek helyet, hátha a kínos emlék a feledés homályába vész ha nincs jelen a tárgy. Kicsit kénylemetlenül ücsörögtek, mert a kád apró, a karika meg nagy, de Hanna is tűrt, meg Mimi is elvolt a helyzettel.
Egészen tegnapelőttig, amikor a karikába érve olyan hangos tiltakozást kaptam, amilyet csak akkor, ha valami egetrengető hibát vétek mikoltszemmel. Rendben, oldjuk meg. Elraktam a karikát, Mikolt pedig az addig biztonságot adó kütyüje nélkül szállt vízre. És megnyugodott. Sőt, felengedett. Sőt, az sem zavarta, hogy billen, és támasztania kell. Sőt az sem, hogy jobb kézzel.
Tegnap azt hiszem eljutottunk egy újabb fordulóhoz, amikor a nagy pancsolásban, (Hanna megtanította neki a "repülnek a madarak, csattog a szárnyuk" mondókát a megfelelő mozgássorral, vagyis nagy pancsolás kézzel) hátra borult, elmerült, Dani kimentette, nyekkent kettőt, és csapkodott tovább. Ezt még egyszer megismételte, és bár alig hittünk a szemünknek, a víz alatt szépen csukta a szemét orrát, száját és várta, hogy valaki kisegítse. Az sem zavarta, hogy csurom víz lett az arca, a haja, mindene.
Készült videó, felteszem, amint tudom. Nagyon édesek. :)