2010. július 19., hétfő

Az összevisszaságról

Ami a fejemben van.
Úgy tűnik, azért mégiscsak jól sikerült a nyaralás, mert az agyamban ma ezerféle teljesen új gondolat született, pedig ez ritka. Legalábbis ezelőtt ez az volt.
Nos ezekre jutottam, miközben az alábbi táncrendet követtük:
Reggel Mikolt ébresztett. engem és Danit is. Daninak ez késői, nekem korai volt. Viszont ritka pillanatok azok, amikor csak egy gyerekem van, az is a lassan ébredős fajta. Vonszolta maga után a papalját, és bárhol, ahol alkalmasnak találta letette és ráfeküdt. Hosszan néztem, nézegettem, ismerkedtem a mozdulataival, a lényével, és egészen közel kerültünk egymáshoz, szavak nélkül. Hogy milyen más, amikor csak egy van. Minden szempontból. Boldog vagyok, hogy van három, és boldog, ha néha csak egynek jut annyi, mint máskor háromnak.

Sorjában ébredtek a kékszeműek is, megreggeliztünk, és elkezdtünk újra hozzászokni a három apró egy nagy felálláshoz. Viki barátnőm érkezett egymaga, úgy örültem neki, és a gyerekek is ahogy láttam, Áron sokáig vizsgálgatta, aztán meg akarta enni. Ő már csak ilyen. Közben odaégett az olaj, de végül megfőtt az ebéd is.

Medencézni vágytunk. Dani szombaton, míg mi a maminál múlattuk az időt, összeállította a ministrandot, a slagból folydogált bele a csúszdán keresztül a víz. Idilli, és mind olyan nagy örömmel vetettük bele magunkat, még azzal sem törődtünk, hogy megfagyunk. Mára az idill ezen része már nem volt annyira vonzó, keresnem kellett a megoldást a melegítésre. A legcélszerűbbnek az tűnt, hogy lesétálunk a gazdaboltba egy átalakítóért, ami a zuhanycsövet a slaggal összeköttetésbe tudja hozni. Egy alkatrész hiányzott csak, amiért egy fél órát sétáltunk végül, a babakocsiban Áron, Hanna a lábán, Mimi pedig hol a kezemben, hol a babakocsin. Sőt volt olyan is, hogy Hanna a babakocsin, Áron benne, Mimi a kezemben, azon hőbörögve, hogy a mellkasomon tartom és nem a csípőmön. Harminchat fok volt. És nem volt nálam víz...

És akkor ért az első evidencia. Három gyerek, ekkora korkülönbséggel fizikailag roppant fárasztó. (Néha, amikor mással van mind és csak nézhetem őket, nem is értem, hogy hogy megy ez nekem... csinálom, hiszen én választottam, de simán megesznek reggelire... pl. sokkal többen vannak :)) Emelni, cipelni kell őket, állandóan szaladni velük, értük, utánuk, pakolni, hurcolászni. Ha csak a velük való feladatokat veszem sorra, abban nincs semmi rendkívüli. Mert mindenki, aki htb, mos, főz, takarít. De akinek gyereke is van, az nemcsak vígasztal, engesztel, játszik, ötletel, hanem kemény fizikai munkát is végez egy darabig. Hárommal legalább háromszor annyit, mint eggyel. Mintha egy húsz kilós hátizsák lenne rajtam, amit nem lehet levenni. Na így mosson, teregessen az ember, ha bír...

Mire visszaértünk az első állomáshoz lett minden, és még fagyit is vettünk hazafelé az ebéd előtt. Nyaralunk és kész.
Délután még fodrászhoz is elmentem, hárommal, és mind fenn volt. Kicsit furán néztek rám a boltban, de húsz percnél többet nem zavartunk és igen udvarias formájukat hozták mind. Márkus öcsém a befejezés előtt pár perccel elvitte a hármat, az a pár perc igen jólesett természetesen. De már rég nem festetek, viszont a nyakamba lógó hajam már nagyon zavart...

Cukrászda, kis séta, aztán este a jól megérdemelt medencézés, bugyogó forróvízzel. (erre a forróra rém büszke vagyok, mert totál analfabéta létemre mégiscsak sikerült megoldani két zuhanycsővel, két átalakítóval négy tömítőgyűrűvel (ugyehogy?:)) és egy kicsit rövidebb kerti slaggal)
Hanna piruettezett, Mimi a fejét dugta be a víz alá, ami nagy szó. Áron pancsolt, én pedig kitaláltam, hol lesz a helye az igazi medencének. Jó kis terv. :)

És közben olyanokon gondolkoztam, amik sosem jutottak még eszembe, csak csapongóak, de elég mélyek ahhoz, hogy még ne írjam le őket.
Viszont újabb közhelyet sikerült zárásként megfogalmazni, miszerint könnyű az, amit könnyűnek vélek, így lesz könnyű az, ami máskor mázsás súly. Mert a gyerekek szórakoztatóak, és a házimunka is másodrendű csak, ha sikerül elhitetnem magammal hogy a cseppek alkalmazkodnak, ha kell... és önállósági törekvésük természetes, nem pedig tudatos támadás a simulás ellen, valamint hogy egyszer úgyis rend és tisztaság lesz, és minden megvár.
Naja... nyáron minden sokkal egyszerűbb...
És akkor nézem a képeket (miután mind édesen, angyalábrázattal alszik)... ezek (egytől egyig mind) milyen nagyon édesek!!!

2010. július 18., vasárnap

Somogyvámos

És a Krisna völgy.
Évek óta készülnk ide, egyértelmű volt hát, hogy hamár csak egy fél óra távolságra leszünk, eljövünk.

Zsófiékat hívtuk, jöjjenek velünk, és bár volt (és lett is) reális délutáni kövtkezménye egy ilyen félnapos programnak (konkrétan az, hogy ha a gyerekek elalszanak a kocsiban hazafelé, akkor a délutáni sziesztának annyi), csatlakoztak.

Nekem felüdülés, kicsit külföld, de legalábbis egy másik világba való becseppenés élmény volt, szívem szerint egész nap maradtam volna, és figyeltem, volna ezt a részben nagyon ismerős, részben pedig nagyon idegen valóságot.

Danival volt egy kis vitánk a "falu" önfenntartásának realitása körül, és az idegenvezetőnk sem volt a legtapintatosabb, ami miatt a teljes belefelejtkezés élménye nem sikerült megfelelően, az összességében még így is az energianyereség oldalra billent a délelőtti mérleg.

A park hatalmas, az épületek stílusa indiai jelleget követ, bár a kivitelezésben számomra vannak hiányosságok, de ez tulajdonképpen nem is érdekes. Amint a kövezett úton elhaladtunk az elefántok mellett, tudtam, hogy a dolgom annyi csak, hogy hagyjam magam. Engedjem, hogy minden impulzus ami ér, el is érjen, átmoshassam magamon, és majd ha kilépünk a kapun ráérek merengeni. Épp úgy, mint egy jó színházi darab, vagy moziélmény után.

Tetszik nekem a hely bátorsága. Az a merész elképzelés, hogy 150 emberrel, egy apró falucska belsejében elkülönülve kultúrálisan és részben fizikailag az ott élőktől, meg lehet valósítani egy másfajta életet. Egy olyat, amit sehol máshol Magyarországon. Hogy el lehet képzelni egy 5 fős osztályt egy akkreditált iskolában. Hogy a nők száriban járnak. És ez természetes. (utólag jutott csak eszembe, hogy ebben a hőségben milyen természetes a fűtés nélküli padlón a mezítlábazás, de vajon a -20 fokban mit tesznek?)

Tetszik nekem a spiritualitásuk is. Malajziában a hindu tamplom újévi szertartását néztük végig, és egy helyivel beszélgettünk utoljára a vallásukról. Talán a legközelebb ennek a szellemiségét érzem magamhoz, bár az istenhitük nekem nagyon nehezen megélhető. Szeretem a zenéjüket, a harmóniát, a színeket, az illatokat. A húsnélküliséget. Azt a fajta szelídséget, amit megértenem még mindig nehéz, mert nem tudom mennyire igaz.

A templomban egy fiatal lány vezetett bennünket körbe, a legjobb amit kaptunk az a pici zene volt. Ettünk, aztán dél lett. Zsófiék elindultak haza, nekem pedig kellett még egy kis idő, így mi még megálltunk a síremlék mellett a tóparton, a gyerekek barackot ettek és szaladgáltak, én pedig teleszívtam magam az ajándékokkal, amiket kaptam. A békét, a napsütést, a vizet, a zenét, a rózsavizes limonádé ízét.
Szeretnék egyszer egy szárit egy napig hordani. Régóta.

Rokonok

Egy csomó bejegyzés várja, hogy kipihenjem a nyaralást és nekilássak a krónikának, de előbb egy aktuális.
Mert nagyon jó volt, mert nagyon sok gondolatot, érzést adott, és mert nagyon örülök, hogy sikerült.
Találkoznunk Lindával, Kathievel és Indiával.
Az esküvőnk után (lassan hat éve) Sydneyben láttuk egymást utoljára lindával, aki Dani másodunokatestvére. Már akkor Japánban élt a családjával, csak Rózsi néni 100. születésnapját ugrottak át megünnepelni. Erről a jeles eseményről mi Danival egy másik jeles esemény miatt sajnos lemaradtunk, de a találkozás azért megvolt. Linda Steven testvére, azé a Stevené, akinek aranyból van a szíve egy 100egynéhány kilós testvben, Steven, aki mindenkit ismer, folyton mosolyog, nagyhangú és nagyhumorú. Vendégül látott a házában, Mandyvel és a gyerekeivel, és azóta is folyton hívnak, menjünk.
Linda hasonló aranyszívű nő, a lányok pedig azóta igencsak megnőttek. Kati lassan 16, India 12 éves. A gyerekeink hamar összebarátkoztak, a nyelvi korlátok ellenére. Ők angolul és japánul beszélnek, és néhány szót értenek magyarul.
Pár órát töltöttek nálunk, de érzésre olyan volt, mintha a múlt héten találkoztunk volna utoljára. (persze Linda viccelődött is, hogy milyen gyorsan éljük az életünket, hiszen tegnap volt az esküvőnk, ma meg már három gyerekünk is van)

Kis szeletet kaptunk megint a nagyon távol élő családból, újabb megerősítését az összetartozásnak. Én pedig újra érzem az elvágyódást. Főleg úgy, hogy tudom, vannak a világban olyan helyek, ahol vannak kapcsolódási pontjaink.
Meglátjuk.

2010. július 15., csütörtök

7 hónapos Áron

Az az érzésem, hogy egy hónap alatt annyit változott, mint az elmúlt fél évben összesen.
Kisgyerekesedik, egyre huncutabb, és egyre jobban kitapintható a személyisége is.

Evés. Nagy változás volt az életünkben az evés, vagyis az anyatejen kívüli világ felfedezése. Könnyen és gyorsan barátkozott, de mára úgy tűnik, a zöldségeket nem preferálja. A gyümölcsöket viszont igen. Hiába próbálkoztam a sárgarépával vagy a sütőtökkel, és hasztalan készítettem krumpliból is bármit. Két kanál, majd összeszorított csücsörítés.
Ellenben az őszi vagy sárgabarack, a körte, az alma, a banán bármilyen keverésben akár nyersen, akár üvegesben nyerő. Naponta kétszer kap ilyesmit, különben pedig szopizik. Sokszor és sokat.

Alvás. A kedvenc alvástémámról megemlékezve... fogalmam sincs. Nem a legjobban alvó gyerekünk, bár Mikoltot nehezen lehetene felülmúlni. Rendszerint egyedül alszik el, este pedig mellettem még mindig. (a nyaralás persze borít mindent, így majd meglátjuk, hogy hazaérve a 29 fokos hőségben hogyan is lesz ez, most épp 26 fokban nyüglődik, és bár hulla fáradt, Hannára emlékeztető módon nem tud elpihenni)

Mozgás. Elképesztő tempóban halad. Egy hónapja még épp hogy csak megfordult, mostanra gurul, kúszik, maga alá húzza a lábait és rugózik, billenti a popsiját az üléshez készülődve, és ahogy nézem, lassan mászni kezd. Erős, fiús, mindent el akar érni, és ezért nagyon küzd is. Ebben minden bizonnyal nagyon más, mint a lányok voltak.

Játék. Az emberek, a víz, a csörgők, bármi, ami a látóterébe kerül, érdekli. Egy időben a kezünk volt a kedvenc, mára sok kedvelt dolog van. Bármi, ami zörög, amivel hangot lehet adni, amit össze lehet gyűrni. Szeretem nézni, ahogy igyekszik felfedezni mindent, ahogy erővel és robosztusan nyúl mindenhez, legyen az a bőröm, a popsitörlő, vagy a facsörgő.

Beszéd. Az ő-zésből gaga, gaogao lett, nagyon vicces, hogy mennyire hasonlít Mikoltra, ahogy mondja, néha nem is tudom, melyikük szólt. :)

És hogy milyennek látom? Érzékeny, de erős, mosolygós és kiegyensúlyozott. Bárkire ráragyog, a lányokat kitüntetett mosollyal bűvöli, még felnőtt nőkre is igazi csábító arccal néz. Ha elkeseredik, azt nagyon mélyről teszi, ha vizsgál, azt minden izmával és minden érzékszervével teszi. (ez nagyjából tankönyvi, mégis más, mint bármelyikük volt ennyi idősen) Alapos, de nem aprólékos, figyel, érdeklődő már most is.
Nagyon izgalmas utazás ez, látni ahogy kinyílik, figyelni, ahogy változik, hogy vajon úgy formálódik, ahogyan most gondolom, vagy pont annyira lesz más egy év múlva, mint Mikolt. :)
Arra már most látok esélyt, hogy ő is bővelkedni fog majd akaratban, erőben, és őszintén szólva nem is bánom. :)

2010. július 13., kedd

Rádpuszta

Balatonlellétől pár kilométerre egy csodás lovaspuszta található. A szomszédságában az Ikon borászat, ami messziről olyan, mint egy 21. századi erőd, közelebbről pedig egy nagyon modern és színvonalas családi ház jelleget mutat, mindezt olyan gazdagsággal, mintha valahol távol volna ez a mi világunktól. (tessék nekem külföldi élmények)...
A borászatot ezalkalommal kihagytuk (nem volt nyitva), a lovardát és a hozzá tartozó csárdát no meg a játszóteret viszont körbebarangoltuk. Olyan rend és tisztaság volt mindenütt, hogy az volt az érzésem, sokan dolgoznak itt napi 24 órában, hogy minden csillogjon, és mégsem találkoztunk pár fiatalon és egy idősebb lovászon kívül senkivel. Az öreg azért megjegyezte, hogy szigorú a tulajdonos. ;)

Ahogy befordultunk a parkolóba, egy fiú állt egy csacsin és egy pónin, úgy gyakorolt, a lányok le sem vették róla a szemüket. Csak akkor, amikor meglátták a többi állatot, de még akkor is csak azt mondogatták, hogy lovagoljunk. Megnéztük a juhokat, megsimogattuk a kis pumikat és a cicákat, aztán Hanna pónin ment egy kört. Nagyon komolyan, és nagyon kitartóan. (azóta is ezt a helyet emlegeti)

Sajnos elég későn érkeztünk, már zártak, így egy kis játszóterezés fért még bele az egyéb programba, aztán elbúcsúztunk és miután megígértem, hogy visszajövünk még, elindultunk haza.


Helyzetjelentés

Egészen kegyesek hozzánk az égiek.

Pár hete még csak reménykedtem benne, hogy nem végig gumicsizmában keressük majd a benti programokat, most meg az tűnik hihetetlennek, hogy volt itt égszakadás is valaha.

Így aztán a gyerekeket alig lehet kicsábítani a vízből, legyen az a Balaton, vagy a medencék.


Tegnapra Hanna odáig fejlesztette az úszótudományát, hogy a nagymedencét keresztben karúszó nélkül két fejkiemelésés levegővétellel, szabályos, a feje felett összefogott kézzel és gyorsúszó lábtempóval majdnem átúszta.

Mikolt minden ébredés után azt szajkózza: viszisz, vagyis vízhez, bár az ő viszonya a cseppfolyóssal inkább szelíden barátkozó.

Áron a parton figyeli általában, és csak néha találkoznak Ő meg a víz, a maga módján veszi az megváltozott körülményeket, ha elég langyos pacsál, ha hűvös reklamál.

Este a kádban viszont már egyedül hasal, és játszik, még jó, hogy magunkkal hoztunk egy csúszásgátlót, amin teljes biztonságben halászik, sőt tegnap meg is fordult keresztben, hogy elérje a zuhanyzó csövét.

2010. július 11., vasárnap

Kerekbuksi a nagyágyban

Ez a bejegyzés azért íródik, hogy igazolja a tézisemet, miszerint minden megtörténik a maga idejében. Ráadásul magától...

Áron alvásáról is született már néhány poszt. Nem annyi, mint Hannáéról, aminek az egyik oka, hogy a két kisebbel sokkal lazábban veszem ezt a témát. Márcsak azért is, mert nincs időm és energiám a próbálkozásra, inkább bizonyos kereteken belül hagyom, hogy ők döntsék el, mennyi és hol az ami kielégítő.

Áron nappal sosem alszik kiságyban. Az ok prózai. Nem érek fel vele az emeletre. Ellenben a pihenőszékben sokszor elbóbiskol, ahonnan kivenni csak mert az ágy az alvás helye, nincs szívem.

Szarvason a babakocsi szolgált nappali pihenőhelyként, és mert még arra a kérdésre sem tudok pontos választ adni, hogy hányszor alszik per nap, arra pedig végképp nem, hogy mikor, ezért amikor elalszik, alszik, és ahol épp van, ott alszik. Nem zavarja ha körülötte történik valami, és nem ébred fel csak mert beszélünk, megyünk közben. Persze gyanítom, ha első gyerekem volna, sokkal többet aggodalmaskodnék a "nyugodt" pihenés miatt, és az lenne a természetes, hogy a kiságyban a hely, de így sokszor kivitelezhetetlen is, hogy "altassam", pláne, hogy ezt egy fix helyen tegyem.

Gondolatban már egy ideje foglalkoztat, hogy mikor és hogyan lesz a váltás, mikor fogja ő jelezni, hogy változtatna, mikor fogja zavarni a többi ricsaja, és ennek legkésőbbi időpontját akkorra tettem fejben, amikor kinövi, vagy már nem szereti az eddigi rendszert. (vicces ezt rendszernek nevezni, de valahogy mégiscsak az...)

Nos, ahogy átértünk a Balatonra, megtörtént, amire csak egy picit számítottam. Egy hete, hogy nem volt pihenőszék, így az első alkalommal, amikor délutáni sziesztára került a sor, hirtelen nem is tudtam, hová tegyem le. Nyüglődött, fészkelődött, jelezte, hogy aludna, én pedig bénáztam.

Végül betettem a székébe (mégsem fogom a lakásban babakocsiban tologatni...) ahol hangos zokogásban tört ki. Ha nem, hát nem erőltetem... jobb ötlet híjján (:):)) bevittem a szobánkba, betettem az ágyunkba, ahol egy pillanat alatt becsukta a szemét (miután azt is egyérteműsítette, hogy az oldalán kíván elpihenni) és aludt három órát.

Így:

Nincs is ebben semmi csoda, tudta mit szeretne, jelezte, én pedig igyekeztem dekódolni. Sikerült. És mindez eszembe sem jutott volna, ha az unokatesóm, aki a kis Blankával épp a miházunkban nyaral, nem az alvósklasszikust olvasgatta volna a múlt héten, de remélem sikerült letennie.

2010. július 10., szombat

Kapkodjuk a fejünket

Mikolt az ok.
Jönne egy kép, de nem tud... Úgyhogy kénytelen vagyok elárulni, mi az újdonság a képen.
A bugyi.
Van két bugyis kislányunk. A kisebbiknek 74-80as kell, mini, de bugyi. Mert szól. És pisil.
Ma a kismedencébe nem adtam rá pelust, csak fürdőbugyit. Biggyesztett szájtartással jött ment a vízben, tette a dolgát. Aztán szólt, kijött, és pisilt. A lehető legtermészetesebben.

:):):):)

És ha ez még nem elég, beszél. Olyanokat mond, hogy:
- Mimi, hova tegyem ezt?
- Dobozba.

Ragok... Mikor kezdte? Nem vettem észre. Volt már zsippzsuppoljunk, de ezt így használja régóta.
Aztán megfogja a babakocsit és azt mondja, fogom. Meg magára mutat és közli: Léna...
És fel sem tudom sorolni, annyi az új szó.
Édes.
Felületes, más számára talán nem is érthető, de mi csak kapkodjuk a fejünket.

Balatonlelle

Amint a liftben felfelé tartottunk a penthouse apartmanunkba, Dani viccesen megjegyezte:
- Nem panaszkodhatunk a kontrasztra...

Tény. Szarvashoz képest mondjuk egy egycsillagos szálloda is klasszisokkal lenne színvonalasabb, így pedig valóban hatalmas az ugrás. Mármár zavarbaejtően az.
Hozzáteszem, Szarvas bája, hogy annyira lelazul az ember (vannak emlékeim egy egy vizitúra utáni hazatérésről, mikor nem értem, mit kell flancolni a késsel villával ebédnél...), hogy hazafelé Törökbálinton a sültcsirkére és Marira várva szemrebbenés nélkül leterítettem a plédet a cib parkolója melletti füves téren, és megetettem a gyerekeket...

Ehhez képest Lellén igencsak furcsa volt elsőre a fenszi szúnyogháló, a falból áradó 23 fok a tetőtérben, az üveggel határolt terasz, a Balaton hihetetlen gyönyörű látványa és a lemenő nap aranyhídja.
No azért amikor itt is volt egy kis kosz, és kértük, oldják meg, hogy ne legyen, három édesanyám kora beli kedves, ámbár a hely színvonalát messze alulreprezentálóan személyeskedő néni hömpölygött be az ajtón, akkor oldódott a nagyon egyenes tartás bennünk is. :)

Viszont elég hamar hozzá tudtunk szokni a kontraszthoz, és ma már (két nap után) azon sóhajtozunk, hogy dejóvoltszarvason.

Sajnálkozásra semmi ok, ami ott jó volt az itt nincs, és fordítva. Mert itt van Balaton, és homokos part és játszótér és kismedence meg füves sétány, ellenben főzni kell és lekötni az éppen unatkozót. Holnap Mamám jön egy napra, Zsófiék is holnap érkeznek Lellére, várnak bennünket egy faluval odébb és a túloldalon is, és Mariann is leugrik Leával egy napra, sőt Pali és Mari is jönnek majd.
Szép lassan elengedem a tenger hiánya okozta bánatosságot is, mert bár tényleg nagyon jó volna Rondában lenni, oda nehezen jutnának el velünk mások.

Most pedig felébredtek a csöppek, megyek és előveszek három jégkrémet;)

Szarvas

Sokat hezitáltunk tavasszal. Aztán sokadszorra is végignéztem Zsófi képeit, és arra jutottam, menjünk.
Végül volt egy kevés bonyodalom a fizetéssel kapcsolatban is, amiről úgy gondoltam, jel. Dani nélkülem döntött, befizette a családi tábort. Ő sokakat ismert ott, én csak Zsófiékat. Dani gyerekkorában sokat táborozott ott, én még nem jártam Szarvason. Zsófi elmondása alapján viszont abban biztos voltam, hogy a gyerekeknek, de legalábbis Hannának ez lesz a földi paradicsom.
Így is lett. Sőt. Mikolt is élvezte a sok gyerek társaságát, a folyamatos programlehetőséget, az együtt töltött időt. Sőt Áron is. Egy hangját nem hallottuk a négy nap alatt, ellenben mindenkire mosolygott, ha éhes volt szólt, ha álmos, aludt.

Az első nap, amikor megérkeztünk, úgy éreztem, hazáig fogok szaladni. Az úttörőtáborok hangulata, a fém emeletes ágyak, a sokéve mázolt ajtók, és a koszos linóleum csak elrettentett, de mikor a vacsoránál az egész ebédlő zengett a jószándékú kihangosított gitárral kísért micimackótól, úgy, hogy nem vihettem be a bébiételt az éhesen könyörgő Áronnak, odakinn pedig a szúnyogirtó autó ontotta a vegyszeres füstöt, azt hittem, elsírom magam. A gyerekek csak szimplán megilletődtek a zajtól, és ettek, mint a kisangyal.
Summa... nem a legtakarosabb hely volt ez, ahol életemben jártam, de ha ezt előre tudom, viszek domestost, meg felmosórongyot, meg mosogatószert, de erre nem voltam felkészülve. Második nap eleredt az eső, ettől még utópisztikusabb volt a dolog. Harmadnapra kisütött a nap, és a kedvem is sokat javult ettől. Is.

Mert mindezek ellenére a földi paradicsom minden bizonnyal Szarvason lakik.
Olyan színvonalas, sokrétű és állandó programokkal kápráztatták el lehetőségszerűen a gyerekeimet (mind a hármat), amit én egy egész éven át sem tudnék. A szervezők megtalálták azokat az embereket, akik személye, hozzáértése, szeretete a lehető legkerekebbé tette az összes alternatívát. Bárhová szívesen mentünk, bármelyikükkel szívesen "dolgoztunk".
Minden nap volt ringató, esti mese, kézműves foglalkozás, napont variálódó kiegészítő programokkal, úgy, mint dramatikus mesejáték, amit a háromésfél évesek is tátott szájjal csináltak végig, pedig legalább háromnegyed óra volt. Volt itt kincsvadászat, a kertben apróknak minimedence, kisházak, hinta, kötélpálya, délutánonként kreszpark lábbal hajtós traktorokkal, tűzoltóautókkal. Nemezeltünk, gyurmáztunk, festettünk. Játszóházban voltunk ha esett és úsztunk a bekerített, úszómesterrel felszerelt nagypancsoldában, ha sütött a nap. Pénteken délelőtt közösen fontunk és sütöttünk kalácsot.

A tábor területén a szúnyogirtós autón és a traktoron (mondanom sem kell, hogy Mikoltnak ez mekkora élmény volt...) más jármű nem tehette be a kerekeit, kivéve a gyerekek motorjait, bringáit, rollereit (ezekből szép számmal akadt tábori kivitelű és magántulajdonban lévő is (olyan jó volt látni, ahogy hömpölyög a kis nép)), és minden gyereken karszalag volt, rajta a neve és a szülei telefonszáma, ha netán elkóborolna. Vagyis teljes nyugalommal engedhettem el Hannát, de akár Mikoltot is.

Együtt aludtunk öten, Mimi utazóágyban, Áron mellettem az egymás mellé tolt emeletes ágy alján, Hanna pedig a fejünknél egy sajátban. Este letettük őket, és reggel ugyanabban a pózban ébredtek, mint ahogy utoljára láttam. Elfáradtak, de jól. Nagyon jól. Hanna az utolsó nap kérte, maradjunk. Bármeddig...

Ahogy az első nap úgy éreztem soha többet, már most tudom, hogy a gyerekek miatt ezt nem gondolhatom komolyan. Viszont van egy évem felkészülni a körülményekre, de ha végignézek az alkotásokon, ha látom a képeken Hanna, Mimi és Áron ragyogó arcát, akkor tudom, megéri.

(képek a jövő héten...)

2010. július 9., péntek

Szarvas meg a Balaton

Kis szünetelésemnek a vakáció okozta online-valóság mentesedés az oka.
Nyaralunk.
Hamarosan újra jövök, addig pedig éljen a nyár!!!

2010. július 5., hétfő

Nem egészen egy év


... telt el a két kép között.
Pontosabban 11 hónap...
Jó sok minden történt ennyi idő alatt mifelénk... pl. nőtt a lányok haja :)

2010. július 3., szombat

Vigyázat, csöpögős...

Van egy adag lelkiismeret furdalásom Hanna miatt... Hogy őt olyan korán áttettem a saját szobájába, a saját ágyába. Miágyunk... ő hívja így, és kezdek rájönni, hogy az tényleg a miágyunk. Mindannyiunké. Néha cserélődik a törzsközönség, de kettőnél kevesebben ritkán vagyunk...

Mikolt 11hónapos volt, amikor Hannával közös szobát kaptak a házban. Örömmel feküdt le a "papal"-jával és azóta is úgy alszik, mint újszülött korától bármikor. Rezzenéstelenül. Függetlenül attól, hogy mellettem, vagy nélkülem. Idegenben szeret inkább velem lenni, bár a legutóbbi ottalvós helyzetben is Danit kérte. Mintha megkapta volna amire szüksége volt, készen áll.

Áron kiságya az éjszaka kezdetét jelenti. Nappal sosem alszik benne, és éjjel, amikor először ébred magam mellé veszem. Nem mintha addig nem csak egy rács választana el bennünket, de mégis kényelmesebb a csatlakozás rács nélkül.
És most jön a csöpögős rész...
Hogy én ezt mennyire semmiért nem adnám.
Hogy én mennyire nem értem, hogyan tudtam Hannához százezerszer is felkelni és átmenni, és nem áthozni magamhoz, mikor ekkora volt...
Azt gondoltam, neki úgy jó, ha megtanul egyedül aludni, hogy zavarom, hogy zavarjuk egymást. (azóta persze már számtalanszor aludt minálunk, és bármikor kéri, jöhet...)
Mikoltnál azt gondoltam, ha most elrontom, akkor elrontom... és nem rontottam el semmit.
Áron esetében pedig nem gondolkozom. Csak érzem, jól van ez így. Pedig már forog...
És hogy én mennyire szeretem, hogy jön utánam. Még akkor is, ha félálomban a hálóingem pántját húzza, majd engedi el, ami csattan rajtam... :)

Van az éjszakában egy rész, úgy két-három órányi, amikor a hátáról az oldalára kell fordítanom úgy, hogy szorosan a mellkasomhoz simuljon a háta. Amint ez a kis rítus megtörténik, sóhajt egy nagyot, és ellazulva szuszog tovább.
Mondjam, hogy én ezt mennyire szeretem? :)

Újak

Mindegyik gyerekünk minden elsője, minden újabbja csodálatra méltó. Annyira tudok örülni egy egy apróságnak, mint a legértékesebb kincsnek.

Pár napja Mikolt a zuhanyzóban állva kiabálta:
- ....kakiiikakiii
Rengetegszer fordult már elő hasonló, ilyenkor mindig kivesszük, és ráültetjük a wcre, ahol a legzsiványabb mosolyával közli: nem. :)
De a legutóbb miután felkucorodott (annyira megható, ahogy a lába alig ér túl a deszkánál, kapaszkodik erősen, közben pedig koncentrál), nagyon csendben figyelt, és egyszer csak... csurr. Pisilt. És irtó büszke volt magára, mi pedig rá. Hanna még tapsolt is. :):)

Áron ma a nagyszülők hirtelenjátszószőnyegén addig gyakorolta a hasizomból négykézlábra húzóckodást, míg sikerült neki. Pici ringatózás után mindig visszahasalt, de a mozdulat tökéletes. :):) Amilyen kitartó még pár nap és ez is menni fog.

2010. július 1., csütörtök

Ajándék Angélának

És persze nekünk is...



Már többször előfordult, hogy letettem valahol, és egészen máshol találtam. Tegnap pedig határozottan látszott az igyekezete, hogy elérjen egy kartávolságnál messzebb lévő játékot. De akkor még nem láttam kúszni.
Nem úgy, mint ma a foglalkozáson.
Álmából ébredt, ilyenkor csak fekszik egy darabig és szemlélődik. Aztán egyszer csak meglátta a tűzoltó autót, és elindult felé.
Leírhatatlanok ezek az első élmények. Ahogy a szemem előtt fejlődik, formálódik, változik. Ráadásul ilyen ugrásszerűen...
A bal karját nem nyújtja még rendesen (ez a felvételen is látszik), azzal dolgunk is van, de a lábacskáival és a jobb karjával nagyon szépen dolgozik.
Olyan jó látni, hogy Angéla is legalább annyira lelkes, mint én. :)
Azt mondta, ha így halad Áron, akkor szeptemberre nem is lesz semmi dolga vele. :)
Szeretünk járni, de cseppet sem bánnám. :):)

2010. június 30., szerda

Budapesten, Budapesten hatalmas a forgalom

A városban jártunk ma.
A történet apropóját a következő poszt témája adja, de nem tudom megállni, hogy erről most ne emlékezzek meg külön... felkavaró élmény volt ugyanis.

Valaha éltem a 6. kerületben, és dolgoztam szerte a városban, autóztam annyit, hogy joggal kérdezték tőlem, hogy bárhova odatalálok-e, ismerem-e az egyirányú utcákat, az egérutakat. Mert mind igaz volt. Mikor elköltöztünk és megváltoztatták a buszjáratok számait, tudtam, mire újra a városban fogok majd közlekedni, olyan lesz, mintha egy teljesen ismeretlen helyen járnék...

És tényleg.
A Margit híd lezárása nem segített a helyzetemen, de azért azt nem gondoltam volna, hogy iskolaszünetben a Városligetbe eljutni majdnem másfél óra lesz. Mint ahogy azt sem vettem számításba, hogy a régen oly ismerős Thököly út és környéke le lesz zárva, és csak a véletlen jószerencse, hogy a villogó rendőr előttünk haladt és nem mögöttünk, miután belekerültünk egy félreértelmezett tábla okán egy csak bkv és építési forgalom csőbe.

Eleddig is csak kapkodtam a fejem, hogy hol mik nőttek ki a földből, de innen konkrétan olyan érzésem volt, hogy a Marson vagyok. Kissé meghasonlott helyzet volt ez, mert az utcanevek roppantmód ismerősek voltak, de hogy hol járok, az végig nem derült ki számomra. Aztán egyszer csak a Dózsa György utat kereszteztem... A kezemből egy csapásra eltűnt a szorítás.

A régi ház, ahol laktunk, a Felvonulási tér meg a Hősök tere... Megérkeztem. Mint amikor Ferihegyről indul haza az ember egy hosszú távollét után.
Jó, hogy nem adtam fel, bár legalább három holtpont is volt, mikor azt gondoltam, visszafordulunk. A gyerekek is jól viselték, de azt hiszem legközelebb az Árpád híd felől próbálkozom majd.

Zoo...

Amikor ma délelőtt elmeséltem Zsuzsinak, hogy hová megyünk, megkérdezte, normális vagyok-e, hogy 40 fokban, három gyerekkel egymagam nekivágok egy ilyen programnak.
Valószínűleg nem. :) De megérte.

Bár Dani hiányzott, így együtt még sosem látogattuk meg az elefántokat, zsiráfokat, vízilovakat. Hanna első születésnapján voltunk utoljára, ő akkor még nagyon picike volt felfedezni a távolban pihengető állatokat. Épp átépítették, így nekünk sem volt nagy élmény... Mondjuk mit is vár az, aki október 27-én gondolja legalkalmasabbnak ezt a programot.

Most viszont Hanna is, Mikolt is "belenőttek" már ebbe a programba, Áronnak pedig majdnem mindegy merre vagyunk, ha kéznél van a tejforrás... Vagy a barack legalább.

Az indulás-érkezés körülményeiről már írtam alább, az ottlétünk pedig egy régen várt találkozás megvalósulása volt. A többi nagyjából körítés, bár a gyerekek tényleg élvezték a zsiráfokat, Mikolt pedig mindenáron a Vízilovakkal akart dagonyászni.

És hogy kikkel is voltunk? Mivel elég kevés képet tudtam úgy készíteni, hogy azon arcok is láthatóak legyenek, jöjjenek a hátulról és oldalról készült sorozatok. Közben pedig lehet találgatni.

Igen, bizony... Zita, Emma, Klára és Imola, no meg Szilvi vártak bennünket, és a találkozást. Nem tudom Hanna mennyire mozog otthonosan a blogok világában, de szinte azonnal kapcsolódott a nagyokhoz, hol Zita kezét fogta, hol Imoláét, hol az ikrekkel bohóckodott a kútnál. Épp úgy, mintha nem is először látta volna őket. Mikolt hasonló huncutsággal, mint általában, valószínűleg nem érezte a helyzet felemelő örömét, de az is könnyen lehet, hogy olyan otthonosan volt ő is, mint én. Áron végigrágicsálta a "nagyok" kezeit, mosolygott eleget, evett is, majd elfáradt.

Már hazafelé elaludt a legnagyobb meg a legkisebb, Mikolt énekelt nekik és Emmát emlegette. Délután majdnem három órát aludtak, a sokféle élménytől rendesen elfáradtak. :)
Szilvi, nagyon örülök, hogy sikerült összehoznunk!!! :) Egyszer jó volna az egynaposzületetteket is hozzáilleszteni a csapatokhoz, hogy nagyobb esélyünk legyen többet beszélgetni :)
Köszönöm ezt a délelőttöt!!!!!!! :):)

2010. június 29., kedd

Mi az ami?

Hanna kapott egy kitalálós könyvet. (A Cini-cini muzsika és a Jár a baba óta ez az első nem mesekönyv, ami hosszasan leköti)
Nagyszerű rajzokkal illusztrált, jópofa versek, bár talán túl konkrét, már ami a megfejtéseket illeti, a képen mindenhol ott van ugyanis a megoldás.
Hanna egyik este már elég fáradtan kezdett bele a találgatásba.

Ez volt az oldal, amit Dani fellapozott, a találós kérdés pedig így hangzik:

Mint a pók a plafonon,
kicsi pont az égbolton.
Csíkot húzva messze száll,
úgy is hívják gépmadár.
Mi az?

Nem csodálkozom rajta, hogy a gépmadár nem volt hívószó, mindenesetre jót derültünk a válaszán, ami ez volt:
- Szék.

2010. június 28., hétfő

A Papa autója

- Hol vette a papa az autóját?
- Nem vette, hanem kapta. (céges autóról van szó...)
- Kitől kapta?
- X-től.

- És be volt csomagolva?

Csak egy hétfő reggel

Mimi ma ezzel ébredt:
- Paaapppppppppaaaaaaaaa!!!!!!!!!
És mikor megértette, hogy dolgozni ment, kicibálta az ágyából a paplanját, fogott egy cumit is, azzal kúszott le a földszintre.

Hanna felöltözött, majd azonnal át is, betette a Mozart für babies cd-t és táncra perdült. Természetesen a kopogós cipőjében. Majd babahajat fésült és okosította Mimit is.

Áron eközben lehernyózott a szőnyegről... aztán nem teljesen önszántából vissza is került pont középre...

Mikolt pár napja mindenhová a fentebb látható nem igazán emberbarát méretű paplannal közlekedik. Hosszas ráhatással értem csak el ma, hogy az udvarra ne vigye magával. Hiszen homokozni indult. Okosan bólogatva magyarázta is, jó tagoltan:
- Aaaaszt.... neeeem. Nem neeeem.
A cumi viszont kivehetetlen. Vagy elhagyható...
Kis középső... de nehéz most neki.

Édesanyám


A dupla rák.
Akinek az illatát akkor is érzem, ha becsukom a szemem.
Akinek a legpuhább a keze, akkor is, amikor a sok mosogatástól agyonszáradt.
Aki éjjeleket töltött a konyhaszéken ülve, mert várta, hogy hazaérjek...
És aki éjjeleket ült az ágyam mellett, ha mesélhetnékem volt.
Aki a legnagyobb gonddal nevelt, egyedül, őszintén, mindenét nekem adva.
Aki elengedett a világ végére, és soha nem mondta, jöjjek haza. (kivéve amikor a cunamit éltük át)
Aki ott volt, amikor Hanna megszületett.
Aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá.
Aki a leggyengébb és legerősebb egyben.
Aki megtanított szeretni, adni, anyának lenni.

Aki a 28. születésnapját ünnepelte, amikor azt mondtam neki, hogy ő már mindig 28 éves lesz nekem.
És akinek az az egy tincs ősz haja olyan jól mutatott a sok sötét fürt között.
Aki sokáig nem hitte el, hogy szemüvegre van szüksége. :)
Aki a saját születésnapján is azzal foglalkozik, hogy nekünk legyen.

Az Édesanyám. 54 éves. Vagyis 28.
Isten éltessen sokáig!!!!!

2010. június 26., szombat

Mozgó



Visszanézve pár kisebb kiegészítés:
- Ha nem enged a kis test, érdemes kicsit rázogatni, picit megmozgatni a merevebb részeket, ettől általában ellazul, és enged a hajlításnak.
- A támaszkodó kéz ujjacskái mindig legyenek nyitottak, (bár ezen a videon nem látszik, de Áron (ahogy anno Mikolt is) hajlamos nem kinyitni a kis öklét) ha összeszorítja itt is érdemes tapsoltatni, ütögetni (tenyérbe, földre), nagy eséllyel kinyitja.
- Fontos, hogy ne a hátát, oldalát támasszuk, inkább a térdét és a csípőt fogjuk, az egyensúlyát neki magának kell megtalálnia, megtanulni kezelni.
- Mindig egy kicsit előredőlve legyen ücsörgő helyzetben, és amíg magától nem ül fel, csak így, ebben a kényelmes római pozíciós ülésben, félpopsin.
- A szabad kezébe érdemes játékot adni, úgy a támaszt hosszabban megtartja.

2010. június 25., péntek

Íme a feladat

Pár hét kihagyás után ma újra Kornélozós napunk volt.
Áron a maga tempójában, de semmiről sem lekésve halad a megfelelő úton, így ma már a kiülést gyakoroltatta vele Kornél.
Egy hónap múlva tudunk újra találkozni, addig az egyik dolog, hogy a kúszást segítendő, ha hason előre nyúl játékért, kicsit meg kell billegtetnem a popsiját, elbillenteni a nyúló kéz irányába.
A másik pedig az, aminek az eredménye ez itt:

A cél, hogy az egyik kezére támaszkodva, kicsit oldalülésben helyezkedjen el, a szabad kezével játsszon.
Hogy hogyan kerül ebbe a pozícióba elég bonyolult leírni, most nem próbálkoznék meg vele, csak kifejezett kérés esetén :)

Amikor Kornél először csinálta ezt vele, olyan arcot vágott, mint aki eddig erre várt. Egészen más a perspektíva 20cm magasból. Nekem pedig újra csak mosolyoghatnékom támadt, annyira édesek amikor ülnek, egészen megváltozik az arcuk, és az egész testük valahogy más arányokat kap.
Itt tart most, elérkezett az első állomás a függőleges világ felfedezésében. Már megint nincs pici babám? :):)