2011. január 10., hétfő

Penang

Mégsem múlt el a 2010-es év tengerpartozás nélkül...

2004 decemberében a karácsonyt Penangon töltöttük, hátizsákkal, napi 7000 forintból, amiben a szállás, az étkezés, az utazás, és minden extra benne volt. Ez volt az első olyan karácsonyunk, amit a családtól távol, nagy melegben ünnepeltünk, igyekeztünk megadni a módját, és leginkább lelkileg sikerült, mert készülni rá az akkori lehetőségeink mellett nem nagyon tudtunk.
Szívesen emlékeszem vissza arra a Szentestére, meghitt volt, és fájdalmakkal teli, de ettől lettünk többek.

December 26-án Penangon éltük át azt a földrengést, amit a cunamit is hozta, bár nekünk aznap még sejtésünk sem volt róla, hogy az, ami minket csak megrémített és a sziget azonnali elhagyása melletti döntésünk felé sodort, az emberéleteket is követelt...
Még ma is úgy gondolok a Penangot körbeölelő tengerre, mint egy barátságtalan nagy vízhullámra...
Pedig milyen szép ez a sziget, és mennyi mindent tartogatott nekünk még!

Egy magyar család kedves meghívásának tettünk eleget, amikor december 29-én felkerekedtünk, és hat órát utaztunk három gyerekkel, csomagokkal, és nagy örömmel.
Ákos a két gyerekükkel, Bogival és Kristóffal várt bennünket, Szilvi, a ház asszonya Magyarországról tartott hazafelé, de Frankfurtban az időjárás miatt elakadt. Nagyon sajnáltuk, hiszen vele együtt volt teljes a csapat. Szilvi végül 31-én reggel megérkezett, így a szilvesztert együtt töltöttük, és remélem, lesz még folytatás is!

A négy napba sokminden belefért, kiderült, hogy Áron irtózik mezítláb a homoktól, majd az is, hogy cipőben viszont visítva masírozik be a tengerbe.
Voltunk csúszdás és csúszda nélküli medencés szállodában pancsolni, ettünk indiait és thait (azon kívül, amit a vendéglátóink nap mint nap elénk tettek) és újra megbizonyosodtam, hogy Penangon nagyon jól főznek. Találkoztunk az ausztrál is egy délelőtt erejéig, a lányokat a nagyfiúkra hagyva Mandyvel és Áronnal (kettesben :)) megjártuk a trópusi fűszerkertet, visszamentünk George Townba, a cunami számunkra emlékezetes helyszínére, bejártuk a hátizsákos turisták utcáját (kevésbé éreztem most nyüzsgőnek, mint anno, viszont az egész szigetet sokkal inkább, mint anno), és lezárásként hajókáztunk egyet a teknősök szigetére.

Képek a teljesség igénye nélkül, valamint egy pocakfotó és egy kakukktojás...

Úton...

A tenger, Ákosék háza szomszédságában.

A Hard Rock Hotel és ami benne, meg mögötte van...

2004. december 25-én, ahogy Hanna mondja, szívemben a gyerekekkel...

... és a lányok ugyanitt hat évvel később... :)
2011. január elsején, melegben, pocakkal...


Turtle Island

Nagyon nagyon jó volt, Ákos, Szilvi köszönjük a meghívást!
Részemről úgy jöttem el, hogy ha tehetném, holnap költöznék Penangra. (KL-ről készül a fejemben egy hosszabb értekezés)

Beteges

A gyerekek már jól vannak, volt egy pici átrohanó vírus, de a sort megint én zárom.
Dani munkahelyén is sokan betegek, gyanítom hasonló, mint ami nálunk is van, volt...
Áron hányt és hasmenése volt, Mikoltnak egy ideig folydogált az orra, Hanna torka begyulladt, és volt némi hőemelkedése is a rekedtes hangja mellé.

Nekem amolyan influenza szerű érzésem van, hol melegem van, hol nincs, fáj a fejem, a torkomról a tüdőm felé masírozott ez a vacakság, és most köhögök, meg jó rekedt vagyok... és mindezzel meglennék, ha nem lenne amúgy nagyon vacak a közérzetem, és nem érezném magam harmatosan gyengének.

Úgy tűnik ezen is át kell esni, pár nap és jobb lesz.

Viszont, hogy jót is írjak egyben, tegnap Dani egy hosszabb usb kábellel tért haza, így a mobilinternet az ablakon kívülre került, konkrétan lóg. (milyen jó is ez a folyamatos jóidő) Így most végre végre elkezdem pótolni a rengeteg lemaradást, és remélem képeket is sikerül majd feltenni. (Áron szülinapos bejegyzésénél már vannak... )

Kétségtelenül

Nekünk van a legeslegbátrabb kislányunk...

Aki bár odahaza már rutinos ovisnak számított, de ott volt háttere is a magabiztosságának, hiszen volt mellette egy Csilla, voltak barátai, és nem utolsó sorban az anyanyelvén szólhatott akárkihez.

Ma reggel Dani elvitte Hannát az oviba, majd egy húsz perc múlva elköszönt tőle, és eljött. Fél egyre mentem érte, addigra már megebédelt, nagyon örült, amikor meglátott bennünket, és jól el is fáradt, de úgy láttam rajta, hogy rendben mentek a dolgai.
Hanna igazán komolyan veszi az óvodás létet, tudja, hogy az eleje nem egyszerű, tudja, hogy nem fogja még egy darabig érteni, amit mondanak neki, és mégis örömmel megy, és teszi a dolgát.
Nehezen húztam ki belőle az élményeket, jó éhes volt, hiszen idehaza nem reggelizett, aztán bent is csak kekszet kaptak (???), ebédre pedig levest (???) csak, és azt állítja, hogy nem játszott senkivel, és egy kisfiú lelocsolta a mosdóban a haját, de összességében jól érezte magát, és holnap is szeretne menni.

Ebédelt itthon, aztán aludt egy hatalmasat. Hogy megdolgozzák az élmények, azt azon látom, hogy Mikolttal, aki amúgy egy tündér Hannával ma..., furdancskodik, és sokat van magában, gondolkodik.
Az óvónénije helyes, bár egy cseppet sem érzem, hogy Hannával különösebben foglalkozott volna... Kollektivista a hozzáállás, ez amúgy is elég jellemző, hát persze, hiszen ez Ázsia.
Freddyvel, a szomszéd kisfiúval végül egy csoportba kerültek, Hanna szerint volt némi kontaktus köztük... legalábbis őt is lelocsolta a zöld kisfiú, aki nem kínai, mert olyan a szeme, mint Hannának, de nem is indiai, mert nem olyan sötét a bőre színe, mint Devinek. :) Szépen osztályoz már.

azt hiszem, a héten csak három napot megy, rettentően fárasztó lehet, és bár ismeri a bűvös Call Mama hívószót, Daninak délután azzal kezdte, hogy nem kérte, hogy hívjanak fel.

Még mindig nagyon drukkolok neki, de a mai napjára nagyon büszke vagyok.

2011. január 9., vasárnap

Holnaptól új időszámítás kezdődik

Hanna óvodába megy. Újra.
Dani egy hete kezdte a beszokást, minden reggel ott kezdett, mert volt egy jóadag adminisztráció, és mert mindig akadt újabb pótolnivaló, péntek lett, mire mindennel készen volt. Vinni kellett születési anyakönyvi kivonatot, oltási könyvet, fényképet Hannáról, meg rólunk is, aztán már csak a regisztrációs díj, meg az egyéb járulékos költségek, mint tandíj, ebédpénz, stb. maradtak.

Már keddtől mehetett volna, de egy kis torokgyulladás miatt nem engedtem. Talán jobb is, mert az első héten 11re érte kellett volna mennem, ami picit macerás lett volna, mert bár gyalog könnyen eljutok, de a 35 fokos árnyék nélküli úton a kicsik hamar elfáradnak, és mitagadás én is. Így időben el kellett volna indulni, nagyjából reggeli után. :)

Hétfőtől viszont Hanna igazi nagy óvodásként már ott is ebédel, Dani viszi, én megyek érte, beszoktatni sajnos nincs mód, de remélem, hogy amennyire várja, nem lesz gond. Tudja, hogy angolul fognak beszélni hozzá, hetek óta gyakorolja a halandzsanyelvet, a hangzás már egészen jó. :) Örülök, mert tudom, nagy szüksége van a gyerektársaságra. És egyben féltem is, nehogy csalódjon, hiszen itt az óvoda egészen más, mint otthon. Bár arra, hogy nincsenek babák, azt felelte, majd ő visz. :)

Mikolt is nagyon szeretne már menni, mondogatja is sokat, hogy ő már nagy, de ami miatt mégis úgy érzem ráérünk még, az az, hogy közben mindig megjegyzi, hogy maradjak ott, mert fél nélkülem. Teljen el még két hónap, és meglátjuk. Ebben az oviban nem mehetnek egy csoportba, ettől még kevésbé érzem, hogy indokolt volna őt is elküldenem.

A hosszabb táv...
Két körrel kijjebb, vagyis 1km-en belül épül a nemzetközi iskola, aminek a vezetője egy zöld iskola igazgatója volt eddig valahol más országban. A tanárokat most toborozzák, így még fogalmam sincs, hogy milyen lesz, de a brossúrájuk nagyon szép, 2011. szeptemberében nyitnak, és Hanna már mehetne, ha anyagilag megtehetnénk, és ha úgy látnánk, érdemes.

De egyelőre a közeljövő miatt van bennem várakozással teli izgalom, szeretném, ha Hanna jó érezné magát, találna társaságot, és egy kicsit ezáltal elindulna valamiféle közösségi élet is minálunk.

2011. január 5., szerda

A legkisebbünk 13. hetesen


Mert van róla kép is, és mert jó nézegetni. :)

Velük élünk

Ha valaki eltévedt más magyarok Malajziában vezetett blogjába, biztosan találkozott olyan poszttal, ami az itt élő állatokról szól.
És nem is csak a természetről van szó, hanem arról a szoros szimbiózisról, amiben az emberrel élnek, akarva, akaratlanul.
Régi restanciám ennek a szeletnek a rögzítése, hiszen minden nap mosolygok, vagy bosszankodom miattuk... :)

A megérkezésünk napján a konyhában millió minihangyával vettem fel a küzdelmet, abban a hitben, hogy ki lehet őket kergetni legalább abból a térből, ami a legkényesebb. Mint hosszú távon kiderült, ez a lehetetlennel egyenlő. A minihangyák (méretüket tekintve nem nagyobbak, mint egy otthoni muslica) bárhol megjelennek, eső előtt, után, közben, napszaktól, és tisztaságtól függetlenül. Persze nem segíti a dolgot, ha bármi lecseppen, vagy kint marad, azonnal szagot fognak, és lepik el a konyhát, de volt már nagyobb sereg a lányok szobájában is, ami azért kellemetlen, mert bemásznak az ágyukba sőt a gyerekekre is.
Viszont amúgy ártatlanok, csak bosszantó, hogy bármit, amit előveszek, azonnal el is kell pakolnom, és erre sokszor nincs időm, energiám.

Az egyel nagyobb kategória a szúnyog.
Itt a parkban rendszeresen irtják, mert dingilázat terjeszt, ami egy meglehetősen kellemetlen tünetekkel járó betegség, másodjára pedig komoly következményekkel járhat. Így sok helyen szúnyogháló van (nálunk még nincs...), és a gyerekeket elvileg rendszeresen be kellene kennem. Mikolt a legjobban veszélyeztetett, őt szeretik a szúnyogok a legjobban... sajnos.
A patikában mosolyogtak, amikor Mandy rokonunk megkérdezte, ha ők nem kenik magukat, akkor hogyan védekeznek, hosszúujjút hordanak volt a válasz és tényleg. Az egyik fontos dolog, amit érdemes elkerülni, az álló, állott víz.
Egyfelől örülök, hogy nem a kis halastó mellé költöztünk, másfelől pedig értem a medencénk patyolat-tisztaságát.

Akiket nem szeretek, azok a pókok. Ezen a környéken kevéssel találkoztam, de a hegyekben megtalálható minden féle, fajta, akikkel viszont nem szívesen találkoznék... A nálunk lakókra jellemző, hogy kicsik, rövid lábúak, és ugranak. Brrr.

Következzenek a kicsit nagyobbak...
Gekko.
Én speciel szeretem őket, ma amikor Mikolt ágy amellett elhúztam a függönyt, a karnis mögül rohant egy fedezékbe. Nagyjából 10 cm-s volt, színtelen, kis pöttyökkel az ujjai végén. Megeszi a szúnyogot, volt az első gondolatom. :) Gekkok mindenhol vannak, kint és bent egyaránt, nálunk most került elő az első.

Kígyó.
Deviről egy másik poszt fog szólni, ő az, aki mostantól része az életünknek, egy indiai asszonyról van szó, aki segít főképpen takarítani, de bármiben, ami házimunka, gyerekfelügyelet, egyéb. Nos hétfőn volt itt először, és amikor a teraszról bejött, azt mondta, hogy jó, hogy nálunk ilyen gyér a fű, mert ezt a kígyók kevésbé szeretik. Meglepődtem, hiszen rengeteg ember él itt, azt gondoltam, a kígyók jobb szeretik a nyugalmat. De ezek szerint a hosszú füvet legalább annyira. Így azóta kicsit nyitottabb a szemem is, bár a kertnek nevezett terület minálunk annyira elhanyagolt (már elvileg készen van, csak még a kertész nem érkezett meg, akit egy hete várunk :)), hogy amúgy sem megyünk ki...

Madarak.
Van egy mérges arcú, sárga lábú, sárga csőrű rikkancs, velük tele a környék, és vannak varjak, ők ritkábbak.

Ami még elég gyakori, azok a majmok. Az autópálya mentén a hirdetőtáblákon ücsörögnek, a templomokban laknak, bárhol előfordulnak ők is. Kis termetű makákók, és egészen megszokták már az embert, így meglehetősen szemtelenek is. :) Érdekes ennyi szabadon élőt látni, de barátkozni nem nagyon akarózik velük, és ezt a gyerekek is így vélik.

Itt a parkban van még macska is és kutya is, a kutya alapvetően azért érdekes, mert a helyiek közül sokan nagyon félnek tőlük, így bent a városban nem is igen találkoztam velük. Itt kijjebb van bőven kóbor fajta is, egészen morcos, csúnya külsővel, a háziebek viszont ehhez képest különös figyelmet és törődést kapnak a gazdáiktól. A legtöbb frissen nyírt, csodás nyakörveik vannak, mintha a gyerekeik volnának.

Ezen kívül talán hozzánk a legközelebb a tó található, ami ugyan mesterséges, de nagyon jó, hogy van, és az abban élő állatok érdekesek. Aranyhalak hemzsegnek, amiket a Millenárisban is nagyon szerettek a lányok, ezek itt kiegészülnek teknősökkel is. Csak meg kell állni a hídon, és temérdek sütkérezik a köveken, úszik a halakkal. Bár etetni nem szabad őket, nézni azért így is program. :)

2011. január 4., kedd

Idén az első

Egy lehetetlen gyereksámlin ülök, és 10 perce próbálom rávenni a lehetetlen internetet, hogy kapcsolódjon.
Fizikai fájdalom, hogy nem írhatok, hogy egy csomó nagyon fontos mozzanata az életünknek nem rögzíthető abban a lelkiállapotban, amiben történik. Hogy egymillió örömöt és bánatot nem tudok megosztani azokkal, akik a kapaszkodót, az ablakot jelentik, akiktől (és most ez mennyire igaz) egyedül visszajelzést kaphatok...Nehéz.
Tegnapra ígérték az internetet. De ez Ázsia.

Ami miatt háromnegyed kettőkor nem tudok visszaaludni, az a legkisebb.
Ma voltunk orvosnál másodszor.
Az első látogatásunk nagyon ígéretes volt, részben az odavezető út okán, részben az élmény miatt. Egy külföldi családok egymást segítő szerveződése nyomán találtunk rá az egyetlen orvosra, aki Malajziában a legtermészetesebb módon segíti a szülő nőket, ő az, akinél (Penangon van még egy kollégája) egyedül vízben lehet szülni.
Hogy nekem mennyire meghatározó ez a közeg, azt hiszem mondanom sem kell, így egészen magától értetődő volt, hogy őt kerestük.
azt kaptam, amire számítottam, noha több lehetőség is felmerült szülés ügyben. De nyugodt voltam, hogy ha úgy döntünk, itt szülessen meg a legkisebb, van hova bizalommal fordulni.

Tegnap a csöpp betöltötte pocakban növekvő élete 13. hetét, ami egyben nekem a megnyugvást is hozza általában. Tegnap beszéltünk pár szót Danival a mai vizsgálatról, és mert nem volt senki, akire a többieket hagyhattuk volna, ötpluszegyen érkeztünk a kórházba.
Itt is készül ultrahang ebben a magzati korban, és lehetőség van a kombinált szűrésre is, ami az otthoni árak duplája.
Dani tegnap elbizonytalanított azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekünk az a plusz 10%-al több bizonyosság a baba egészségével kapcsolatban, így ma, amikor a nyaki redő és az orrcsont is rendben találtatott, nem kértük a vérvizsgálatot.
És most fogalmam sincs, jól döntöttünk-e...

Valószínűleg semmi nem változna akkor sem, ha egy hét múlva kapnék egy közelítő arányszámot, mert érzem, minden rendben.
Viszont mielőtt eljöttünk, az orvos mutatott egy levelet, amit a főorvos, a kórház igazgatója és még valaki közölt, vagyis július elejéig nincs vízben szülés. Az egyikük szerint a baba megfulladhat amikor megszületik a vízben. No comment.

Nekem viszont kihúzták a lábam alól a talajt. A kettő együtt már megrémített.

Három alternatívát láttam eddig.
Az első, és legtermészetesebb gondolatunk az volt, hogy a gyerekekkel és Danival hazamegyek valamikor a 35. hét tájékán, Dani pár napot otthon marad velünk (kitudja hol laknánk...), majd visszarepül ide, és a szülés időpontja előtt pár nappal újra hazarepülne. Újabb pár nap, majd megint vissza, mi pedig valamikor, valahogy visszajönnénk. Alsó hangon is két hónapról van szó, egészen bizonytalan körülmények között, Dani nélkül, riaszt az újabb hontalanság gondolata, hogy megint semmink nincs, hiszen ebből az állapotból épphogy csak kimászunk, mire az icipici megszületik majd, de tudva, hogy ebben az esetben a legbiztosabb kezekbe kerülök, amikor annak itt az ideje.

A második, hogy itt szülök, a kórházban, vízben, ezzel az orvossal.

A harmadik, hogy itthon szülök. Mármint itthon, Malajziában, az otthonunkban, vagy házunkban... Ez sok helyen bicegős. Egy. A streptococcus fertőzés miatt antibiotikumot kell kapnom szülés közben. Kettő... Nincs kádunk. Még. Három. Senki sem fog kijönni segíteni, itt ez nem szokás. Vagyis doula van itt is, de ő nem igazán a fizikai oldalt támogatja, pedig most arra lenne szükség.

A második lehetőség elúszni látszik, az első nagyon sok nehézséggel jár, az utolsóban millió a kockázat.
Mióta itt élünk (és nincs se internet, se autó, se normálisan működő telefon a birtokomban), egészen erősen érzem a korlátaimat. Erősödöm mitagadás, de lassan ürülnek a készleteim. Mondhatnám, hogy egyre türelmesebb vagyok, ami igaz is, de ha egy kicsit a pszichológus énemmel nézek magamra, akkor inkább tűnik ez kontrollvesztettségnek. Tehetetlennek érzem magam, és ez nem jó. Egyre több hitre van szükségem, mert a tudás nincs a birtokomban (és ez nem pusztán az információ hiányából fakad), egyre inkább kell ráhagyatkoznom valamire, mert a konkrétumok hiányoznak. Nem áll ez messze tőlem, de nagyon vágyom valamiféle biztonságra.
Hogy legyen egy megbízható kapocs a külvilággal. Legalább egy.

A picikéről pedig...
Fantasztikus volt látni, ahogy a csöpp kezét szopizta, a kis fejét fogta. Tökéletes volt, és tudom, az is. Már nem félek. Csak tartok... Szeretném biztonságban tudni. Ez most a legfontosabb.

Elkezdődött az az év, amiben megszületik. Boldog Új Évet! :)

2010. december 28., kedd

Áron első születésnapja

Nagyon vártuk a napját, és bár az előző nap még a költözködésről szólt, igyekeztem mindent legalább nagyjából a helyére varázsolni, hogy az ünneplés mégse dobozok között történjen.
A lányok alig bírták kivárni a délutánt, míg Dani hazaért, pedig szükségem volt minden percre, amit mindhárman alvással töltöttek, hogy becsomagoljam, előkészítsem... és közben jusson egy szusszanásnyi időm Áronra figyelni, no meg azokra az érzésekre, gondolatokra, amik az elmúlt évünket jellemezték.

Ahogyan született, épp olyan szépen, természetesen, könnyedén zajlott az első évforduló ünneplése. A becsomagolt ajándékok nem nagyon érdekelték Áronunkat, talán már megszokta, hogy ezeket sosem ő kapja... :) Szépen eljátszott egy kis műanyag aprósággal, közben az egész család köré gyűlt, és biztatták, bontogasson. Elénekeltük neki a születésnaposnak járó összes dalt, de még erre is csak csendesen mosolygott.

Végül a lányok nem bírták tovább, és megmutatták, hogyan is kellene egy születésnaposnak az ajándékokhoz viszonyulni.
Innen már minden sínen volt, bontogattak, Áron pedig kacagott örömében. Annyira édes, ahogy örül, ha kap valamit, sikongat, ölelgeti a játékot, szuszog, hangosan nevet.
A Manka baba (immár a harmadik a családban) ismét nagy sikert aratott, Áron ki sem engedte a kezéből... csak a tűzoltó autó kedvéért, amit viszont a lányok is nagyon szerettek volna tologatni, nyomogatni.

A legnagyobb csomag egy darazsat rejtett, ezt kapta Áron a nagycsaládtól. Mind egyszerre akarták kipróbálni, elképesztő sikere volt, nem is tudnám megmondani, minek örült az ünnepelt a legjobban. Bár Áron öröme minden újabb dolog után határtalan, és valószínűleg ez a lelkesedés mindenkire átragad. :)

Végül volt torta, hála a sokfoknak lehetett félmeztelenül kézzel enni. :) Nem a leggyerekbarátabb verziót választotta Dani, volt rajta tejszínhab, csokikrém... és gondolom rengeteg nemkívánatos dolog is, de ezalkalommal nem tudtam saját készítésű bababarát tortát készíteni, így ennek örültünk. :)
Áront elbűvölte a gyertya, és lelkesen etette Danit, míg ő maga egy kóstolás után nem kért többet a csokis sajttortából... valljuk be az édes csoki, és a kissé savanykás sajttorta nekem is egy kicsit bizarr volt...

Jó, hogy velünk volt anyukám is, nagyon jó kis délután volt, és persze hiányzott a nagycsaládi ünneplés, mégis ez a nap, Áron napja így volt kerek.
Boldog születésnapot Kicsi Áron!

Áron egyéves


Drága kicsi Áron!

Míg a pocakomban voltál, alig hittem, hogy valaha lesz egy kisfiam...
Azóta minden alkalommal, amikor rád nézek, hálás vagyok, hogy minket választottál, hogy a lányok mellé érkezett hozzánk egy fiú is. Egy kis dömper vagy, egészen másképp fedezed fel a világot, mint a kislányok. Mindent szétszedni, mindenbe bemászni, mindent porrá zúzni. Amint elindultál, nincs megállhatnékod, folyamatos mozgásban vagy.
Szeretem ezt a világot, szeretem, hogy ilyen nagyon más vagy, mint amilyennek a lányokat megismertem. Öröm, hogy Daninak lett egy kisfia, és öröm, hogy általad sokszínűbbé lettünk.

Édes Áron, Isten éltessen sokáig!
Köszönöm, hogy vagy, köszönöm, hogy ismerhetlek.
Nagyon nagy szeretettel.
Mama

2010. december 24., péntek

Karácsony

Dani elvitte a gyerekeket, Bach Karácsonyi Ortóriuma szól, kint 30 fok, én pedig csomagolom az ajándékokat. Előkerültek azon is, amiket a család küldött... és természetesen nem látok a könnyeimtől...
Ha nem nézek ki az ablakon, egészen téli hangulatom van, talán még a havat is el tudom hinni...

Drága nagyCsaládunk, Drága Mama, Feri, Márkus, Matyi, Feri, Dédi, Csilla, Márton, Manó, Sanyi, Blanka, Mari, Pali, Peti, Drága Barátaink, és mind, akik olvassátok ezt. Áldott, békés, szeretetteli Karácsonyt kívánunk mindeteknek.
Nagy nagy szeretettel.
Kinga, Dani, Hanna, Mikolt, Áron és a csöpp

2010. december 22., szerda

Édesanyámról

Hétfőn hazarepült...
Egész nap figyeltem, őt is, magamat is, hogyan éljük meg ezt az elválást, és egyáltalán, milyen volt ez a hét hét együtt.
Az új helyen csak hat napot laktunk közösen, de ez a hat nap olyan sokkal könnyedebb, jobb volt, mint az előző hetek, hogy ha tehetném itt kezdeném elölről.
Bent a városban, ahol minden ismeretlen volt, a körülöttünk lévő bútorok, a hatalmas ház, az állandó forgalom, a zúgás, amit még a 23. emeleten is lehetett érzékelni, mindannyiunkra rányomta a bélyegét. Nem így szoktunk élni, és ezzel együtt úgy hittük, ez az életünk. Hosszú volt az átmenet, és nagyon hosszú időt vártunk arra, hogy újra otthon lehessünk.
Ettől, meg nyilván attól, hogy az anyukám nem beszél angolul, és egyedül jött (soha még nem volt ennyit és ilyen távol otthonról) neki is, nekem is nehéz volt. Voltak konfliktusaink, zömmel akkor, amikor valamiért feszült voltam a gyerekekkel, rendszeresen éreztem, hogy úgy kellene nevelnem, ahogy ő jónak gondolja. Ez pedig rólam (is) szól... De abban a helyzetben nehezen küzdöttem meg ezzel a vélt elvárással, és nem volt jó.

Pedig mekkora segítség volt, hogy akkor is ott volt. Hogy amikor a legnehezebb volt, lefekhettem, mert volt, aki enni adott Áronnak, olvasott a lányoknak, vagy a taxiban még két kéz volt, hiszen rengeteget mentünk így, három gyerekkel gyerekülések nélkül.
Csak így tudtam megoldani, hogy eljussak velük gymboreera, az egyetlen lehetséges töltődési helyünkre, airől ma már tudom, nem tökéletes, és nem nagyon húz oda a szívem...
Csak így tudtunk Danival néha kettesben eljutni lakást, vagy autót keresni.
Csak így sikerült elmennem orvoshoz gyerekek nélkül.

Főzött, mosogatott, vasalt, gyerekezett, rengeteget segített.

Amikor végül átköltöztünk, minden napra jutott valami szerelni való, ha nincs itt, sosem lettem volna készen semmivel. Egy hete csak pakolok, és még mindig nincs vége...
Hétfőn, amikor a repülőtéren elbúcsúztunk, mindketten sírtunk. Én még akkor is, amikor hazafelé tartottunk az autóval. És most is.
Mert eddig volt egy felnőtt, akihez lehetett beszélni, és nem csak gyerektémákról értekezni egész nap. Mert volt valaki, akiről tudtam, a legjobbat akarja nekem is, a gyerekeknek is, és nem kér cserébe, még akkor sem, ha úgy érzem, azt várja, legyek jobb, türelmesebb, megértőbb. Hiszen Dani csak este ér haza, reggel pedig, amikor ébredünk már nincs itthon. És még mindig nincs senki, akinek fontosak volnánk, akivel lehetne közös programot szervezni, aki szólna hozzánk...

Nagyon kíváncsi voltam, ő hogyan élte meg ezt a pár hetet.
Azt mondta, olyan volt neki, mint egy igazi mesében.
Hogy bármennyire is ismer bennünket, most látott bele igazán az életünkbe. Hogy ennyi időt még egyben sosem töltött az unokáival. Áronnal egészen összenőttek...
Hogy milyen volt ilyen messzire jönni?
Érdekes, hogy ugyanazt mondta, amit mi is éreztünk, mikor először jártunk itt... hogy a világ összezsugorodott. Nincsenek távolságok, hamár egyszer körberepülte valaki a földet.
És hogy itt is ugyanolyan emberek élnek, mint bárhol máshol, legfeljebb kicsit más a bőrük színe...
Amit mindig mondott, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabbak itt az emberek, mennyivel mosolygósabb ez a világ, mint odahaza.

Bánt picit, hogy végül sehova sem jutottunk el KL-en kívül. Neki nem volt hiányérzete. Annyi helyen járt így is, annyi emberrel találkozott, annyira izgalmas volt látni, ahogy elkezdünk egy új életet, hogy az jobb, mint bármilyen utazás.

Izgultam érte hazafelé. Végül KL-ben egy utaskísérő elvitte a kapuig, Amszterdamban pedig összetalálkozott egy magyarral, akivel együtt keresték az utat.
Tegnap este hazaért. Beszéltünk, jó kedve volt, vele voltak a testvéreim is. Szerettem volna kicsit én is velük lenni, osztozni abban az örömben, amit a hazatérés jelent.
Hiányzik... pedig volt olyan, amikor szívesebben lettem volna magam.
Azt ígérte, visszajön...
Mama, köszönök mindent!!!

Végre

Most, hogy összeraktam a gépet, és sokadjára, de sikerült beüzemelnem a mobilinternetet is (rendes kitudja mikorra lesz, lévén monopol helyzetben van a helyi szolgáltató, nekik nem sürgős...), igyekszem mindent pótolni. Nem egyszerű, mert rengeteg mindennel adós vagyok, és rengeteg minden kikívánkozna belőlem, azért igyekszem...

Addig is, kérlek kérdezzetek, miről lenne jó olvasni. A gép a második emeleten van, így csak akkor jutok hozzá, ha alszanak a gyerekek, és akkor többnyire én is alszom :) ezért kevés az idő, de a hiányt érzem, és kell, hogy írjak, de sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, ha lenne némi támpont, miről is kellene. Persze azon kívül, ami nap közben történik...

Mától remélem újra rendszeresen írok, rossz volt ez a kényszerpihenő.

2010. december 18., szombat

Ki volt a Mikulás?

Már egy ideje jártunk Gymboreera, abban a reményben, hogy a gyerekeknek ez jó program, és talán találkozunk olyan kisgyerekes családokkal, akikkel érdemes egyéb programokat is szervezni, amikor a kezembe nyomtak egy papírt. Karácsonyi parti.
Mivel semmi egyéb lehetőségünk nem volt házon kívül társaságban lenni, egészen magától értetődő volt, hogy megyünk.
Befizettem a pénzt, és míg a számlára vártam, a kislány megkérdezte, hogy Apuka is eljön-e. Gondolom, igen... És nem ugrana be esetleg a Mikulás szerepbe, mert épp senki sem ér rá..... Hááát, majd megkérdezem tőle.

Valóban megkérdeztem, de nem maradtunk semmiben. Két nappal az esemény előtt csörgött Dani telefonja (vagyis az akkori közös telefonunk, ami épp Daninál volt), hogy akkor mindenképpen hozzunk kispárnát, jelmez lesz. Rendben, válaszolta Dani, de nem igazán értette, mire is kell az a kispárna, és milyen jelmezről van szó.

Hazafelé el is felejtette, csak aznap jutott eszébe, mikor már indulóban voltunk, hogy Vinnünk kell kispárnát... Miért? kérdeztem, miközben a lányok haját csináltam épp... ő pedig ártatlan arccal mesélte tovább, mit kért tőle a telefonban a kisasszony.
Lassan mindkettőnkben összeállt a kép, Dani kezdett egyre csendesebben beszélni, hiszen a lányok is ott voltak, mi pedig a mamával pukkadoztunk...

Dani lesz a Mikulás.
Kicsit izgultam hogyan fogjuk kivitelezni, hogy Dani hirtelen, épp a Mikulás színre lépésekor eltűnik, de reméltem, hogy úgy, ahogy én három évesen nem ismertem meg a saját anyukámat a jelmez alatt, pedig ő még le is "kislányom"ozott, talán nem okozunk egy örök életre csalódást a mieinknek Mikuügyben.

Az este jól telt, a lányok jöttek mentek, mindketten a tőlük elvárható figyelmi szinttel monitorozva ezt a fura világot, ahol a karácsony nem bensőséges, hanem bulihangulatú és nem értenek egy kukkot sem abból, amit beszélnek körülöttük.
Talán ez volt Dani szerencséje, hiszen ő is angolul hohohohóóózott.

Nagy pocakja volt, szakállat kapott és bokalengő nadrágot, amiből kikandikált a zoknija márkajelzése, ezt pedig a gyerekeink jól ismerik. Mint ahogy a kezét, és rajta a jegygyűrűnket, amit Dani elfelejtett levenni, és a nagy tömegben csak egy idő után tudta anyukám lecsempészni róla. Ráadásul Mimi és Hanna is kerek szemekkel minél közelebbről igyekeztek megszemlélni a nagyszakállút, aki énekelt, táncolt velük, és végül ajándékot is osztott, sőt fényképet is készítettünk vele. Kik voltak az első jelentkezők?
Aki ismeri Hannát, tudja, mindig ő áll az első sorban, a megismerés vágya benne sokkal erősebb a félelmeinél. Most is így volt.

Miután mindenki kapott ajándékot (mi csak kettőt vittünk, ezzel elrontva kicsit a dolgot, hiszen Áronért is kiállt Hannánk, így végül épp neki nem jutott, mert amit ő kapott, az kisbabáknak való, és azonnal átadta Áronnak...) Hanna kivételével, aki annyira az alkalom hatása alatt volt, hogy nem is búslakodott sokáig...

A Mikulás elment, mi pedig ettünk ittunk, közben pedig Dani "visszaért".
Szerinte Hanna megismerte, de ennek bizonyítékát nem sikerült megszereznie, Hanna két falat között lezseren mesélt, és két mondat után elintézte annyival, a Mikulás elfeledkezett róla... Mentettük a menthetőt, és hazafelé bementünk a szomszédos játékboltba, ahol Hanna egy barbie babát választott magának ) elindultunk a lejtőn... de nem volt más választásom. Hanna viszont nagyon boldog volt, és talán ez a lényeg.

Hogy ki volt a Mikulás? Nagyon nagy volt a hasa... ennyi derült ki. Téma lezárva. :)

További képek a decemberi albumban.

2010. december 13., hétfő

Holnap költözünk

Majd elhiszem, ha ott leszünk, ma még volt néhány bizonytalanság (többek között a költöztető céggel futott Dani pár kört, akik nem akarták holnap kiszállítani a konténerünket, arra hivatkozva, hogy nem fizettük még ki maradéktalanul a számlát, amin egy olyan összeg is szerepel, amit Dani nem gondol jogos követelésnek...), de úgy tűnik az összes akadály elgördült az otthonteremtés utolsó fázisa elől...

Kicsit úgy érzem magam, mintha egy nagyon hosszúra nyúlt sorozat szereplője volnánk, és egyáltalán nem rajtunk múlik a forgatókönyv. Így az az öröm, ami amúgy kíséri az ilyen nagy volumenű eseményeket, most kicsit csökkentett módban van csak jelen, de nagyon bízom benne, hogy holnap elér engem is az a pozitív hangulat, amit úgy várok, mióta nekiálltunk lakást keresni.
Mert abban egészen biztos vagyok, hogy a legjobbat (bár nem a legnagyobbat és legmodernebbet választottuk, az otthoni életünkhöz mégis a legközelebb álló ez, így aztán a legszerethetőbb is) választottuk amit csak lehetett.

Néhány kép máról... A medence és a környéke (kb. 50 méter a kis kertkapunktól), valamint a bejárat felőli közös tér, és a hátsó kapu, ami a kiskertre nyílik...

2010. december 10., péntek

Újabb gyöngyszemek, tegnapról

Míg én a tegnapi napot anyukám jóvoltából szinte teljes egészében a kanapén ülve töltöttem (anyukám ittlétéről eddig nem sok szó esett, pedig erről is kellene írnom... hamarosan), a gyerekek megcsillantottak néhány elsőt, meg egy pár nagyon édes apróságot.

Áron majdnem egész nap nyűgösködött, szerintem a foga jöhet újra, teljesen olyan volt, mint amikor megérkeztünk... bár gyanítom, ő az én lelkiállapotom egyik legjobb kivetítője egyben. Node reggel, először mióta tud járni, felébredt a miágyunkban, lemászott róla, és széles mosollyal kitotyogott a nappaliba. :):) Hallottuk, ahogy csattan a kis lábacska, és szuszog a pici hozzá, de nem hittük, csak amikor megjelent a kis kerekbuksi. :):) Azóta emlegetjük :):)

Délelőtt Gymboreen voltunk, ahová ma kivételesen Mimi Hannával szeretett volna zenefoglalkozásra menni. Hanna az első alkalommal nehezen viselte, hogy egyedül menjen be, most kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy bemenjek vele. Megígértem neki, hogy nem ülök mellé, ezzel megköttetett a kompromisszum. És milyen jó, hogy mehettem... Hanna majdnem minden dalt énekel a foglalkozás vezetővel, mellé ül, úgy, mintha otthon lennénk, kis jobbkéz itt is. Bár nem érti, és néha halandzsa angolt beszél, de a good day, how are you már szinte tökéletesen megy neki. Elképesztő öröm látni, ahogy megtalálta a helyét, és ahogy szívja magába ezt a más nyelvet, idegen kultúrát.

Mikolt egyre többet beszél... és nagyon szórakoztató. A legújabb szófordulata az: ajajj... Minden mondatot így kezd, ami kicsit is érzelemteli. Ajjajjj... kifolyt az itatóm. Mára az ajjajj mellé megjelent az oóóó is :):) Oóóó, felébredt Petike, meséli a könyvből. :):)
A foglalkozáson pedig van egy rész, amikor játék mikrofont adnak körbe, ebbe lehet énekelni. Ő is odaállt, de amikor az orra alá dugták a dolgot, megrettent: Kicsike vajok... mondta, és belémbújt. Fordítottam, hát persze, hogy kapott egy adag mosolyt másoktól is. :)

Így telnek a napjaink, Mikolt is fogat növeszt, elég rettenetesen néz ki, de azt állítja nem fáj neki. Dejó! :)

2010. december 9., csütörtök

Mit érzek most?...

Áron születésekor 36 megjegyzés érkezett.
Akkor úgy éreztem, valami láthatatlan, megfoghatatlan dolog történik, mintha rá tudnék feküdni erre, mert megtart...
Egy órája olvasom Áron érkezése utáni egy hónapunkat, és egészen hihetetlenül közeli. Egyben rengeteget ad ahhoz, hogy újra felfogjam, négy gyerek, az nem három, és a negyedik sem fog magától felnőni... sőt.

Még csak délután van, és a háló újrateremtette magát, újra azt érzem, hogy tartotok... a gondolatokkal, azzal a kedvességgel és szeretettel, amivel örültök ennek az apró kis babszemnek. Tudom, hogy sokan vannak, akik csak olvasnak, de nem írtak, és mégis fognak ránk gondolni.
Hálás vagyok a gondolataitokért, azért, hogy olvastok, hogy figyeltek ránk... nem ezért írok. És most mégis úgy érzem, ha nem írnék, lehet, hogy ma nagyon elkeseredtem volna. Ehelyett kaptam... és már megint nem tudom, hogyan adhatnék.

Így aztán "bedobom" ebbe a közös nagy hálóba azt, amim most van, a viszontgondolataimat, és hogy köszönöm!!! Élni jó.

Íme a negyedik

Felhagyva azzal a kényszerképzettel, hogy ha kimondom baja eshet, és félretéve a félelmemet is ezügyben, valamint letéve annak a terhét, hogy lett volna, akivel személyesen szerettem volna beszélni erről, de nem sikerült...
Nos szeretném megosztani veletek azt az örömhírt, amit már egy ideje sejtettem, de két hete már biztosan tudok...

Egy újabb kisbabát várunk, júliusra.
Nagyon picike még, ezért a félelem, de nem tudtam tovább magamban tartani, mert ilyen távolságból ha lehet még inkább szükségem van a tudatra, gondolatban velünk vagytok... történjék bármi.
Nem egyszerű az eleje, mint ahogy nekem sosem volt az, állandó az émelygés, és a fáradtság, van bennünk rengeteg kérdés, hogyan legyen most, később, az érkezése körüli időszak... de megtaláltuk a legjobb helyet és orvost (mintha otthon lettem volna, nagyon megnyugtató volt a tapasztalat), és elfogadtuk, hogy a döntést ezúttal sem teljes mértékben mi hoztuk, ma már ízlelgetjük a gondolatát annak, hogy hamarosan két-két gyerekkéz jut majd egy egy felnőttébe...

Addig igyekszem erőt meríteni a gyerekek életöröméből, lelkesedéséből, bepótolni, amit nem tudok leírni, mert folyamatosan alszom, vagy kóválygok, és növesztgetni az amúgy már most letagadhatatlan pocakomat.

Jólesne néhány szeretethullám otthonról... nagyon.
Íme a kis babszemünk...

Mikulás nyáron

Úgy volt, hogy december 6-án már a saját dolgaink között fogjuk várni a Mikulást. Aztán a költözés elmaradt, én pedig jól elfelejtettem a járulékos programot is. Nem vagyok büszke magamra, és bár mentségem van bőven, mégis roppantul zavar, hogy az ádventi koszorú még várja, hogy elkészítsem (no ne tessék valami hatalmas dologra gondolni... csak négy gyertya egy tányér és egy színes szalvéta a kompozíció), hogy nem jut időm és energiám még arra sem, hogy fejben tartsam, mikor is csilingelnek a száncsengők...

Aztán reggel eszembe jutott a mulasztás, és végül az a remek ötletem támadt, hogy megbeszélem a lányokkal, hogy iziben sikáljuk csillogóra a crocsokat (szintén az illúziórombolás esete forog fenn ezügyben, de akik 20sok fokban várják a nagyszakállút, azoknál nincs bakancs, csizma, még gumiból sem...), aztán énekeljünk néhány nótát, miközben felöltözünk, és hátha a sok sok teendője közben meghallja Magyarországon (hiszen ott épp éjjel van, vagyis egészen biztos, hogy ott ténykedik) és eljön hozzánk is, és tesz a kiscipőkbe ezt azt...

Lemostuk a talpakat, kitettük a teraszra, énekeltünk, felöltöztünk, aztán Hanna kiszaladt megnézni, van-e valamin eredménye a nótázásnak... és volt! Hű, de nagy örömmel futottak ki mind! Áron kacarászott, boldog volt, hogy a kis csónaktól, vagy attól, hogy végre kimehet a koszos kőre, nem tudom, de öröm volt látni őket.
Rendhagyóra sikerült, de ezen már nem is csodálkozom. :)

Dani születésnapja

Amiben szó esik egy kicsit a munkájáról is...

December elseje volt a napja, de ekkor repült el Singapúrba, hogy három napot ott töltsön, némi okosítás, főnökkel való találkozás céljából.
Az itteni munkatempóról röviden csak annyit tudok mondani, hogy sokkal élhetőbb, elviselhetőbb, mint odahaza. A szomszédba költözött egy család, amerikai apuka, angol anyuka egy kislány, ők 8 éve élnek itt, épp most költöznek Bangkokba vagy Singapurba, és amikor kérdeztem, nem gondoltak-e arra, hogy valamelyikük hazájában folytassák az életet, azt válaszolta a srác, hogy aki egyszer megszokja az ázsiai kicsit lazább, kellemesebb munkamódot, annak nem egyszerű visszaszoknia a versenyistállóba...

Ezt látom Danin is. Míg otthon dolgozott, az agyának csak egy nagyon parányi szabad része maradt ránk, most meg mintha amúgy mellesleg elmenne dolgozni, de amint hazaér, 100%-ban itt tud lenni, és ez nagyon jó.
A kollégák, a főnöke mind nagyon segítőkész, kedves, sokszor nem is lehet tudni, hogy ez itt a normális, az arcvesztéstől való félelemben berögzült amúgy is hiperudvarias attitűdtől van-e, vagy csak egyszerűen ilyen a társaság... Az mindenesetre szembetűnő, hogy kevés az elbocsátás, és egy szinten felül nem is nagyon szeretnek szembesülni ezzel a hálátlan feladattal. Megbecsülik a munkavállalót, kicsi a munkanélküliség... Az egyik legviccesebb példa, amikor az autópálya fizető kapujában két néni szedi a pénzt egymás után közvetlenül... vagy amikor olyan a fűnyíró a szállodában, aminek nincs zsákja, vagyis eleve ketten kellenek a munkához. Arról nem is beszélve, hogy hárman járnak takarítani a szobákat. :)

De visszatérve Danihoz, és az itteni kollegialitáshoz... Egyfelől rengeteg a nő a munkahelyén, másrészt pedig a munka mellett sokszor esik szó egyéb magánjellegű témákról is egy egy találkozó alkalmával, úgyis, mint asztrológia... Persze azért itt is van irigység is, pl. sokan mondták már, hogy Dani ne meséljen arról, hol nyaraltunk (:):) nem mintha bárhol is nyaraltunk volna... vagy hogy milyen iskolába járnak a gyerekek, nem mintha nemzetközibe járnának...)

Viszont íme egy számomra nagyon kedves történet, egyben visszakanyarodva a születésnaphoz. Elsején együtt ebédeltek 5en, Dani főnöke pedig mosolyogva jegyezte meg, hogy rajta kívül itt mindenki nyilas. Ennek kapcsán azonnal jött a kérdés, mikor is van a születésnapja, mire Dani kibökte, hogy épp ma. Nagy sajnálkozás közepette, hogy ó jajj szegény, akkor most távol a családtól kénytelen ünnepelni fogták, és átvitték egy kávézóba, ahol rendeltek neki egy pici tortát gyertyákkal, és főnököstül, kollegástul elénekelték neki a születésnapos nótát. :)

Családi körben végül szombaton este ünnepeltünk, mert pénteken elég későn ért haza, és a lányok teljesen elvarázsolódtak az útról hozott babaházzal, babával. Szombaton még tortát is kellett vennem, mert az ajándékok beszerzését három nap alatt végül sikerült abszolválni (mennyire nem egyszerű ez egy idegen városban három manóval, anélkül, hogy volna rendes papírbolt, hogy csak a csomagolást említsem, mint kihívás... vagy hogy milyen egy angol nyelvű könyvesboltban kiválasztani a megfelelőt...), ez elmaradt... részben, mert az itteni felhozatal nekem még mindig ijesztő. Kívülről gyönyörű, a giccs határát súrolja, a belsejéről pedig fogalmam sincs...

Végül lett minden, (leszámítva, hogy a lelkesen bólogató cukrászeladó pink színű gyertyákat tett a tortára szemrebbenés nélkül... no de mit vártam, amikor a taxisöfőr műszerfalán simán egy rózsaszín bólogatós kiskacsa figyelt táncikálva...) Dani örült, és azt hiszem a képek magukért beszélnek... Különleges szülinap volt ez, immár másodszor ünnepeltünk délkelet-Ázsiában, ami egy kicsit elgondolkodtatott, és nosztalgiával emlegettük a hat évvel ezelőttit, amikor még nem is volt egy gyerekünk sem...


Isten éltessen Dani!!!

2010. december 7., kedd

Az elmúlt hétvégéről

Dani pénteken este érkezett haza, szombaton délelőtt pedig már egy bútorboltban voltunk, mert hiába pakoltuk be az egész házat a konténerbe, az étkezőasztalt a székeinkkel otthon hagytuk. Szerettünk volna egyszer egy igazit, és azt gondoltuk, ez lesz az alkalom, hiszen itt mindent teakfából készítenek, és sokkal olcsóbb, mint otthon...

Nem volt sok időnk és lehetőségünk ezirányban szervezkedni, így eléggé magától értetődőnek tűnt, hogy az első lehetőséggel élünk, ami úgy néz ki, hogy az itt élő külföldiek igényeihez szabva különböző futamidőkkel lehet bármilyen bútort bérelni, vagy lízingelni, amit az itt töltött évek múltán vagy visszaad az ember, vagy hazaviszi, kinek mi a megfelelőbb.

Találtunk asztalt, gyönyörű, és havi bontásban meg is fizethető, két év múlva pedig a miénk lehet, de a székek közül egyikbe sem szerettünk bele. Így aztán átvándoroltunk az ikeába, ahol vendégágyat(kat) is néztünk, és végül úgy elszaladt az idő, hogy gyorsan megebédeltettük az egész éhező siserehadat, majd hazataxiztunk azzal, hogy másnap Dani visszamegy, és megrendeli a házhoz szállítást is. (még egy hozadéka az ikeázásnak, hogy kiderült, lehet igazi fenyőt kapni!!!)

Hazahoztuk a gyerekeket aludni, mi pedig újabb körben autót néztünk és kifizettük az asztalt. Mire este hazaértünk, meglehetősen elfáradtunk... ráadásul az autóval még mindig nem jutottunk előrébb.

Vasárnapra laza kirándulást tervezett Dani, azt gondolta, nézzük meg azt a helyet, ahová végül lakásnézés célból nem jutottunk el (nem tudjuk hogy miért...), de van egy kis tó, amit körbe lehet sétálni, és van egy kis bevásárlóközpont is, ahol (gondoltuk) fagyizni is lehet.
Jó hosszú taxiút után végül bekanyarodtunk Desa Parkcity (a googleba beírva az első mondat így szól: The best place to live in KL...) bejáratán... az első benyomás:

Földszintes gated communities egymás után kb. hat, tiszta, gyönyörűen rendezett környezetben. A kis tó körül dombok, messzire látni, körben sétaút, kis híd, szépen nyírt fű. A bevásárló központ két szintes, kb egy Hűvösvölgyi shopstop méretű, van benne Jusco (kis közért), biciklikölcsönző, táncterem, ahonnan tütüs kislányokat hoztak a szüleik éppen, kis fagyizó... kompakt, épp befogadható méretű, szintén rendezett, tiszta. Danival egyszerre volt olyan érzésünk, hogy ha ezt előbb láttuk volna, és ez keveredett egy kis tehetetlen dühvel is, hogy miért?...

Tisztán emlékszem, hogy az első napon, amikor Robert, akit azzal bíztunk meg, hogy helyismeret hiányában legyen ő az, aki segít nekünk megtalálni a legjobb helyet az elkövetkező három évre, Josephinek, aki az ingatlanosunk volt az elmúlt hónapban azt mondta, hogy a Desa nekünk nem lesz jó. Így aztán aláírtunk egy szándéknyilatkozatot GB-n, és kifizettünk egy csomó pénzt, abban a hitben, hogy a lehetőségeink közül a legjobbat választottuk.

Miközben a gyerekek a tó mellett a játszótéren hintáztak, kértem Danit, hogy hívja fel Josephit, és kérje meg, hogy ma délután, pár órával a konténerünk érkezése előtt intézze el nekünk, hogy megnézhessünk néhány házat itt.
A lelkiállapotunk felvázolásának átugrásával csak szemléltetésképpen újabb adalékok... A tó mellett elsétálva megtaláltuk az óvodát, egy színes, jó méretű, az udvarán kismedencével és játékokkal (sétatávolságra bármelyik házas résztől...), valamint a klubházat, ami csak kívülről volt nagyon hívogató, mert ide csak tagok mehettek be.

Josephy az egyik legszeretetreméltóbb, legkedvesebb ember, akivel eddig itt találkoztunk. Álmából ébresztettük, de egy fél óra múlva már velünk volt, és leszervezett három háznézést is, és bevitt bennünket az egyik barátjával a klubházba. Martin itt lakik, szerinte ez itt a mennyország :), legalábbis élhetőség szempontjából, KL-en belül. Miközben vártuk az ingatlanos lányt, a gyerekek megfürödtek a csúszdás kismedencében, én pedig ültem a vízparton, és néztem a szomszédos dombokat. Azon tűnődtem, vajon épeszűek vagyunk-e, hogy ahelyett, hogy elfogadjuk azt, ami már van, újra belebonyolódunk egy bizonytalan körbe, csak mert ne hagy nyugodni a lehetőség. Arra jutottam, hogy itt sem lennénk három ilyen picivel, ha nem ilyenek volnánk. Amíg nem láttunk mindent, nem tudunk döntést hozni. Ezt pedig nem a mi hibánkból nem láttuk eddig...

Három házat néztünk meg végül, majd hazavittük a gyerekeket, akik három felé kezdtek szétesni, mi pedig ötre visszamentünk még egy lehetőséget megnézni.
Sötétedés után indultunk haza, ekkor a tó körül már sok sok ember sétált, sárkányt eregettek, kutyát sétáltattak. Meglehetősen fáradtan, és elcsigázottan értünk a szállásra. Egyre egyértelműbb volt, hogy másnap nem költözünk, és hogy nem Gita Bayu lesz a végállomás. Az első pillanattól kezdve olyan helyet kerestünk, ahol én egyedül is meg tudom állni a helyem, de elég nagy ahhoz, hogy ne érezzem magam egy szardíniásdobozban. Egy kisvárost képzeltem el, ahol egy idő után ismerik egymást az emberek, de van lehetőség elvonulni is. Ahol gyalog tudom oviba vinni a gyerekeket és egy egyszerű bevásárlást is el tudok intézni autó nélkül. Ahol lehet egy picike kertes házunk, nem pedig a huszonsokadik emeleten egy lakás. Robert szerint ezt el kellett volna felejtenem... No comment.

Néhány nagyobb feladat volt hátra, elintézni, hogy a konténert ne vigyék másnap házhoz, és ne kelljen fizetni a tárolásért, lemondani az asztalt, amit szintén vittek volna hétfőn, megbeszélni A Sri Tiarában (bármennyire is mehetnékünk van már innen), hogy maradunk még, elfogadni, hogy bukunk egy halom pénzt, és megtalálni azt a házat, amiben el tudjuk képzelni az elkövetkező éveket.

Ez utóbbi sem volt egyszerű, és még ma, amikor ezt írom, sem egyértelmű, melyik ház lesz a miénk, tegnap is futottunk egy kört, óvodalátogatással egybekötve (van hely, Mikolt is mehet akár januártól), és mégegy háznézéssel egybekötve... az elmúlt két éjjel nem volt a legpihentetőbb egyikünknek sem. Áron megfázott, folyik az orra, öt percenként ébredt, és szopizni akart, én közben gyomorgörccsel küzdve próbáltam elképzelni a tereket, és megálmodni, hol is vagyunk mi.

A házakról:
Mind háromszintes, négy szobás, volt olyan, aminek a hátsó kiskertjében egy icipici halastó is volt, hatalmas aranyhalakkal, a kiskapu pedig a közös kisdombos medencére nyílt. Van egy, ami modernebb, egyenes utcákkal, világos, ámde meleg, nagy nappalival, és megfelelő méretű hálószobákkal (szintenként általában van egy nagyobb közös tér, és két hálószoba, a felső szinten lévő kettő lenne a vendégszoba, vagyis mi általában csak két szinten élnénk, így annak kell elég nagynak lennie), és van egy, ami kicsit vadregényesebb környezetben, fás, téglaköves zegzugos elrendezésben kicsit zártabb élettér, itt kisebbek a terek, viszont itt laknak Martinék, és nagyon sok a külföldi, kisgyerekes család.

Most épp e kettő között kell dönteni, szombaton szeretnénk költözni, addig a konténert sikerült térítésmentesen visszaküldeni a raktárba (hétfőn reggel természetesen elvitték Gita Bayura, borzolván a kedélyeket...). Itt tarunk, kicsit nyugodtabb éjszakával a hátunk mögött lassan azt hiszem megszüljük a döntést.

2010. december 5., vasárnap

Mégsem

Holnap még nem költözünk...
És most az sem biztos, hogy mikor és hova. Elfáradtam, így most csak ennyi, még ne küldjetek képeslapot:)

2010. december 4., szombat

Az élet praktikus oldala

Dani végre hazajött... így egy kicsit kiegyensúlyozottabb az élet :)

Kb. egy hete, hogy megkaptuk a vízumokat, mindenki két évre, kivéve Hannát, akinek jövő májusban lejár az útlevele... Még nem tudom, hogyan fogjuk kezelni ezt a kis apróságot, lévén itt még magyar konzulátus sincs.

A vízum a feltétele egy csomó dolognak, pl. autót sem tudtunk addig saját névre vásárolni, míg ez meg nem érkezik.
A múlt héten Dani aláírt egy szándéknyilatkozatot (kb.olyan komolyságú, mint egy szerződés) a házzal kapcsolatban, hétfőn pedig aláírjuk a szerződést is.
Ma érkezik a konténerünk, és hétfőn költözünk!!! Tudom, mekkora dolog ez, és most mégsem érzek semmit. Kicsit elfáradtam, és bár Hanna naponta mondja, mennyire unja ezt a szobát (főleg ha elalvásról van szó), és szeretne végre a saját ágyában aludni... megértem. Szóval egészen biztosan más világ kezdődik hétfőn, de ez még messze van... :)

Gita Bayu autó nélkül kicsit elképzelhetetlen, így a második nagy feladat (vagy nemistudom hányadik... amellett, hogy nekem nincs telefonom, és nincs étkezőasztalunk, székeink, és vendégágyunk sem...) hogy mihamarabb kerüljön a háztartásba az is. Nehéz dió, lévén, hogy a rendelkezésre álló pénzösszeg véges és szűkös, az itteni autópiac pedig úgy rendeződik, hogy helyi autó megfizethető de kétes minőségű, nyugati autó nagyjából dupla annyi, mint odahaza. Ráadásul mindkettőnknek elég nagy autóra lenne szükségünk, a hosszútávú terveknek megfelelően legalább hat, de inkább hét+ ember befogadóképességűnek kellene lennie.

Közben pedig zajlik a normális élet, vagyis három gyerek, egyelőre három, vagy két felnőtt, nagy meleg, sok eső, mérsékelt mennyiségű programlehetőség... és egy kis bezártság. Hétfővel azért ez is változni fog, legalább az utcára ki lehet menni sétálni, krétázni, motorozni egyet. Szinte el is felejtettem, micsoda szabadság is egy kis séta!!!

2010. december 3., péntek

Kidobtam a szemetet

Az ajándékok becsomagolva, az ebéd kész (ebben kevesebb részem volt), a gyerekek pedig hallgatják a karácsonyi Gryllust...
Hogy hasznossá tegyem magam, kivittem a szemetet. A kuka az épület azon részében található, ahová a mi ablakaink nem látnak... A kilátás pedig ilyen... Ha nem hiányozna úgy Dani, és ha nem kerültem volna újra egy nosztalgikus "otthonhullámba", egészen irigyelném magam... :)

2010. december 1., szerda

Dani 34

Reggel, még mielőtt felébredtünk volna, elrepült Singapúrba.
Délelőtt felhívtuk, és ki-ki elénekelte neki a születésnapi nótát.
Hiányzik...
Pénteken este jön haza, addig beszerezzük a beszereznivalókat, de mert olvassa, nem árulom el a titkokat. :)
Hazafelé Hanna azt kérdezte, hogy kiket hívunk meg ünnepelni... Nincs sok jelentkező;) De ettől még biztosan sokan gondoltak ma rá!

Nagyon boldog születésnapot kívánunk, Isten éltessen sokáig!!!
KHMÁ

Esik

Ma sikerült megörökítenem az esőt. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez az amúgy meglehetősen szimpla esemény méltó lesz a rögzítésre. Pedig az. Hihetetlen mekkora erővel zúdul alá, és mekkora hanggal. Csak az összehasonlítás végett emlékeztetőül a látkép tiszta időben:

És ilyen, amikor az orrunkig se látunk...



És amikor még dörög is hozzá...

2010. november 29., hétfő

Itt tornyosul

Egy csomó írnivaló, de mindig este lesz és késő, és nem sikerül a végére érnem...
Pedig..
Áron négyfogú.
Hétfőn költözünk, addig Dani öregebb lesz és Singapúrba utazik három napra.
És találkoztunk Szilviékkel, és kaptunk igazi házi kenyeret, amiből egy szelet is elég, hogy jóllakjunk és még mindig van belőle, pedig esszük ám szorgalmasan.
Sokat kirándultunk, ezekről is írnék.
A szomszéd apartmanba költözött egy négyéves kislány... Hannának végre egy hús vér játszótárs... Nehéz volt látni, ahogy Mimi egyedül marad, és jó, hogy Hanna örül...

Ha végre vége lesz ennek az átmeneti létnek, mindent bepótolok... még Hanna szülinapját is.

2010. november 28., vasárnap

Gymboree újra



Nagy volt a dilemma bennem ezzel a foglalkozásosdival kapcsolatban. Kutattam az interneten, alternatívát kerestem, de igazán jót nem találtam.
Végül úgy döntöttem, lejjebb adom az igényeimet és a semmi helyett befizetünk egy bértelre. Nem olcsó, sőt, de így biztosan gyerektársaságban leszünk, és hátha még profitálnak is belőle valamit a gyerekek.

A múlt héten csütörtökön mentünk újra, addigra sikerült az időeltolódást is számításba véve annyi pénzt felszabadítani a kártyámon, hogy fizetni tudjak... :)
A múlt heti zene után a jógát próbáltuk ki, amire mindkét lány mehetett, én viszont nem... Legalábbis amikor megérkeztünk, értetlenül néztek rám, hogy miért követem a gyerekeimet... Hiszen ez egy otthagyós foglalkozás. Még mindig nem értem ennek a lényegét, fogalmam sincs, miért jó egy két éves gyereknek az anyukája nélkül lenni. Persze itt egészen más az óvodakezdés, mint nálunk, két hónap "gyes" után a mamák visszamennek dolgozni. Nyilván nem azok, akiknek a csemetéi effajta délelőtti programon vehetnek részt, így meg aztán végképp nem értem, miért ne mehetne a szülő is a gyerekkel, ha van rá igénye...

Viszont mert nem volt rajtunk kívül más jelentkező a jógára, megengedték, hogy bemenjek. Sajnos ez a dolog is hamar feketelistára került, előbb Mikoltnál, aki csakúgy, mint Hanna egy szót sem értett abból, hogy az égen csillagokat képzeljen el, és mondja meg milyen színű az, amit lát... viszont ő Hannával ellentétben nem is kívánt próbálkozni sem. Így vele hét perc után kijöttünk.

A külső térben kicsit kisebb gyerekeknek volt játszócsoportja, ehhez bezzeg szívesen csatlakozott volna, de nem lehetett, hiszen ez szabály ellenes... Kivétel pedig nincs. Picit nézelődtünk, majd megjelent Hanna is nyomában az értetlenkedő foglalkozás vezetővel, aki próbálta volna visszaterelni Hannát, hiába magyaráztam neki is, hogy valószínűleg rossz lóra tettünk a jógával és majd egy fél év múlva, amikor értik is, mit kellene csinálniuk, megpróbáljuk újra.

Jessica, látva, hogy nem nagyon megy a marketing tevékenysége, nagyon hamar a nyomunkba szegődött, és felajánlotta, hogy próbáljuk ki 11:10kor Miminek a játszócsoportot, Hanna pedig menjen zenecsoportba, egyedül... Kicsit hitetlenül mondtam neki, hogy megpróbáljuk, éreztem, hogy Hanna nem nagyon akar ma már nélkülem sehova se menni.

A foglalkozás kezdetéig volt még valamennyi időnk, ettünk egyet a pékségben, aztán visszamentünk. Közben magyaráztam Hannának, hogy olyan ez, mint az óvoda, a nagyobbak már mama nélkül mennek, és ha szeretné, akkor megbeszélem azzal a fiúval, akit már ismer, hogy fogja a kezét végig. Nem akarta.

De hogy jól jöjjünk ki a sztoriból. Visszamentünk, Mikolt lubickolt a társaságban, nagyon örült a gyerekeknek, Hanna pedig miután az ajtóban biztosítottam róla, hogy itt vagyok ha kellek, Jessica mellett egészen feloldódott, a kendős táncba belefeledkezve lengedezett, legalábbis ezt láttam a detektívablakon be-bepillantva rá.
Az igényeimhez pedig: Itt a legidősebb foglalkozásvezető is nagyjából 25 éves. Egészen biztosan nincs gyereke egynek sem. A hangjuk sem tiszta, kivéve egy kettőt. A foglalkozás felépítésével még mindig nem vagyok teljesen kibékülve. Minden óra 45 perc, ez szerintem meglehetősen sok. Ezek a fiatalok nem tudnak kellőképpen lelassulni a gyerekekhez, nem is értik, hol tartanak, mik a prioritások ezekben az életkorokban. Nyilván felkészítik őket, de ezt, mint tananyagot kezelik (ahogy én láttam), nem pedig tudásként.

Viszont ha úgy tekintek erre az egy napra a héten, hogy szép környezetben gyerekek között vagyunk, némileg strukturált program keretében, akkor elfogadható. Bár lenne ennél összetettebb elfoglaltságunk is, de pillanatnyilag nem valószínű, hogy egyhamar találok ilyet. Hacsak nem csinálok magam. :)

Örömmel voltak ott, végül Mikolt még egy Vera nevű kislánnyal is összebarátkozott, így összességében jó élményekkel jöttünk el. És mert befizettem őket a legbarátibb 54 alkalmas csomagra, megyünk is még.

A legkisebb is elindult...

Napok óta egyre többet ácsorog támaszkodás nélkül, két kézzel játszva.
Pár napja két-három lépést sikerült haladnia, tegnap óta pedig egyre többet "sétálgat". Úgy szeretem ezt az időszakot, a felemelt kezű, ingatag, de nagyon kitartó próbálkozást. :)

2010. november 26., péntek

Mi, magyarok

Az utcán sétálva jönnek szembe az arcok.
Sokszor van olyan érzésem, hogy egy egy indiai, de akár kínai is hordoz fehér vért, van akinek olyan szabályosan "fehérember" arca van, hogy csak a bőre színéről lehet megállapítani, hogy valójában helyi.

A legszebb embereket még mindig az indiaiak között láttam, gyönyörű nők és férfiak vannak, öröm rájuk nézni. A kínaiak kerek fejét nehezen szokom, bár van köztük is kifejezetten szép. A malájok nagyjából a kettő között helyezhetőek el, kicsit világosabb a bőrük, mint az indiaiaknak, és kicsit kevésbé vágott a szemük és kerek a fejük, mint a kínaiaknak.

Egy dologban azonban nagyon hasonlítanak: mind megnéznek bennünket... és mind mosolyognak, ha a gyerekeket látják. Néha csak az egyiket veszik észre, aztán érkezik a második,és mire a harmadik manónk is előkerül, már biztos a sikerünk. :) Van aki csak szimplán rájuk mosolyog, van aki megsimogatja őket, kevésbé szeretem, amikor az arcukat fogdossák, pedig ez sem ritka. És a legdurvább, amikor olyan helyre megyünk, ami turistalátványosság, mert ott mi magunk is látványossággá válunk, olyannyira, hogy a múltkor a királyi palota kerítésénél nagyon nehezen lehetett lepattintani egy komplett kínai csoportot rólunk, szabályosan elleptek minket, engem átöleltek, és fotózkodni akartak mindenáron. Danira még rá is kiabált az egyikük, amikor a védelmünkre sietve elém állt... A gyerekekkel sem bántak kesztyűs kézzel, simán felemelik, elrángatják őket, csakhogy egy fotót készíthessenek velük együtt...

A játszóházban is inkább ázsiai arcokkal találkoztunk, nem csoda hát, hogy kezd hiányozni mindannyiunknak a mifajtánk látványa, hát még a szó, amit váltani tudunk.

Még az ideérkezésünk előtt felvettem a kapcsolatot két családdal, Ciliék a kis Lilivel nem is laknak tőlünk nagyon távol, de legalábbis egy városban élünk. Velük még nem sikerült találkoznunk, de tervben van, és remélem, hamarosan össze is hozzuk.

A másik család Penangon él, két kisgyerekkel, ez tőlünk nagyjából négy óra autóútra van. Karácsonykor egészen valószínű, hogy meglátogatjuk őket, addig pedig leginkább emailben tartjuk velük a kapcsolatot.
Pár napja derült ki, hogy a hétvégén lejönnek a fővárosba, mi pedig kaptunk az alkalmon, és megbeszéltünk egy találkozót. Ennek holnap lesz a napja, de Hannának már tegnap este meséltem Kristófról és Bogiról, arról, hogy magyarul beszélnek, hogy kicsit idősebbek, mint ő...

Hanna ma délben hajszárítás közben azt mondta: Én Bogival szeretnék iskolába járni!
Azóta pedig már három rajz született Boginak dedikálva... Azt hiszem nagyon vonzó számára, hogy valaki végre a mi nyelvünkön fog szólni hozzá... :) Akármennyire is fejlődik a szókincse, tegnap pl. a let's go-val bővült. :)

Hát így... örülök, hogy ennyire fontosak a kötődések, hogy örül, ha magyar hangot hallhat, és hasonló arcokat lát.
És természetesen mi felnőttek is így vagyunk ezzel. :)

Áron lépeget

Tádááámmm!!!

Tegnap már két lépést tett, ma pedig amikor Dani hazaért a munkából, szabályosan elészaladt, hat hét lépés távolságból.
Aztán ezt megismételte velem is!!! :):)
Annyira éééédes!!!!!

Pótlandó:
Áron majdnem négyfogú. A harmadik a bal felső egyes volt úgy egy hete, és a jobb alsó egyes csücske is látszik mára.

2010. november 24., szerda

Újra a gyerekekről

Úgy gondolom, a legtermészetesebb, ha a gyerekek is megélik, hogy máshová cseppentek, és az átállás nekik sem megy minden jel nélkül.

Áron
Az első napokban nagyon sokat sírt és csak kézben maradt meg. Nem nagyon értette a klímaváltozást, ő leginkább a hűvöset szereti, még otthon is. Sokkal nyugodtabban alszik 20 fok körül, mint nagy melegben. A foga is kínozta, a két dolog pedig csak erősítette egymást. Nem evett rendesen, és a mindig mosolygós kisfiunk nagyon aggasztóan szomorú volt. Rettenetesen bántott a dolog, mert tudtam, nem tudok segíteni rajta, idővel megszokja majd és a fogak is kinőnek, akkor majd jobb lesz.
Végül a szőnyeg, az etetőszék, némi íz szoktatás, és rengeteg babusgatás eredményeképpen ma már sokat mosolyog újra, jól eszik, és rendesen alszik. Mondhatjuk olyan, mint amikor elindultunk otthonról.
Nagy lett, és egyre erősebb, de ezt mindig megemlítem, lehet még fokozni úgy tűnik. Mindenhová felmászik, pár napja pedig a mély vízbe is bemegy... akkor is, ha nem vagyunk mellette. :) Néhány szót mondogat, a lámpa és a labda is formálódik már. A légkondi távirányítója az egyik kedvenc játéka, tudja, merre kell tartani, hogy hatást érjen el.
Kezd hozzánőni a buksijához, mostmár combosodik is. :)

Mikolt
Nála nehéz a változásokat nyomon követni, a belsőket végképp, mert ő akkor is mosolyog, ha rossz a kedve. Mimi a legjobban alkalmazkodó, nála csak az egészségében bekövetkező ingadozások jelzik, ha valami nincs rendjén. Volt lázas, és a bőre csupa kiütés a pelenkától... Nap közben sokat van meztelenül emiatt, legalább haladunk a szobatisztasággal. :)
Sokszor mondogatja, Najvajok, mehetek oviba. :) Meglátjuk.
Ő is sokat kéreckedik kézbe, főleg az enyémbe, én meg cipelem.
A jó alvónk nehezen alszik el esténként, biztosan rengeteg a feldolgozásra váró inger, és ő is szívesen bújik még elalvás előtt.
Egyre szebben és egyre többet beszél, megdöbbentő, miket mond :) Persze most nem fog eszembe jutni semmi édes, de van néha olyan, hogy gurgulázva nevetünk rajta mind.:)
Az akaratával semmi gond, az épp olyan, mint odahaza.
A haja hullámos, hála a nagy páratartalomnak... nagyon édes.

Hanna
Ő volt először beteg... Neki talán a legnehezebb, ő már tudja, mit hagytunk otthon.És neki a legkönnyebb is, mert ő már felfogja, mi történik velünk.
Fantasztikus, ahogyan szívja magába a környezetet, a nyelvet, a kultúrát, mindent.
Mondta már, hogy nem szeret itt lakni, erre számítottam...mondjuk én sem szeretek ebben a lakásban lakni, miért szeretne ő? Kérdeztem, mi hiányzik, a játékok válaszolta. Még két hét... nagyon várjuk mindketten.
Emlegeti az otthoniakat, Flórát lerajzolta tegnap, Vikivel, Bazsival együtt. Emlegeti minden nap az óvodát, Julcsit, Emmát is.
A nagymama tegnap megkérdezte tőle, mi a legjobb itt, azt felelte, az óvoda.
Remélem január elsejétől mehet, és megszereti majd ezt az ittenit is.
Sokat nyafog, ő alszik el a legnehezebben, éjfél, mire végre elpihen.
Viszont egyre ügyesebb a vízben, a mélyben már elengedem egyedül is, pár levegővételnyit már magától leúszik, egészen hihetetlen látni, milyen gyorsan fejlődik.
Majdnem minden nap megyünk valahova, hiányoznak neki a játszóterek mászókái, és a gyerektársaság, de úgy vettem észre, nyugodtabbak az estéink, ha kevesebb a program nap közben. Hiszen neki is minden új, az emberek arcaitól kezdve a hőmérsékleten keresztül az illatokig, ízekig, hangokig.
Próbálok mindenféle játékot kitalálni a korának megfelelően, míg el nem érkezik a január.
Ma ragasztottunk, végre sikerült beszereznem.:) Azóta megállás nélkül képeket ragasztgat. Remélem Daninak elég nagy az irodája... :)

Lassan megérkezünk

Három hete, hogy itt vagyunk. Nekem egy évnek tűnik.
Az átállás nem volt zökkenő mentes és az átmenetiséget még mindig nehezen viselem. A gyerekekről egy következő posztban írok, nagyon régen volt már szó róluk...

Lassan azért sikerül némi helyismeretre szert tenni, így sokkal könnyebbé válnak a hétköznapok. Pl. tudom, hol lehet majdnem-kenyeret kapni, meg sajtkrémet és tejfölt, no meg babakaját. Ez utóbbik általában ausztrál termékek, az áruk az otthoniéval egyezik, vagy kicsit több.

Voltunk az ikeában, aminek eredményeképpen lett egy etetőszékünk, és Áron végre picit magára talált. Ki sem akar szállni belőle, az etetése pedig rengeteget javult minőség, és hangulat szempontjából is. A lányok kaptak néhány kiskonyhába való edényt, ezzel végre játszanak is. Amit a bőröndökben hoztunk, azt már megunták, vagy legalábbis a konyházás tényleg nagyon alapvető nekik. Vettünk színes rajzlapokat is, ezzel megindult az alkotás, ez is nagyon hiányzott már mindenkinek.

A büdös lakás alternatívájaként megnéztem az épületben még két lakást, mindkettő sokkal nívósabb volt, mi amiben lakunk, mégis úgy döntöttünk, maradunk. Egyrészt, mert idő közben levelünk érkezett a költöztető cégtől, december 6-án a Mikulás leszállítaná az összes holminkat Gita Bayura. Addig már nem rángatnám a gyerekeket... Viszont kiderült, hogy van szőnyeg is néhol, kértem egyet mihozzánk, és lőn. Így most a nappaliban van egy kis sziget, amin a gyerekek eljátszanak. Azóta kevesebb a nyafogás és a sírás minálunk, ezzel együtt pedig kicsit könnyebb a felnőttek élete.

Minden reggel úgy ébredek, mintha Magyarországon lennék, időbe telik, mire rájövök, itt vagyunk. Kezdenek hiányozni a barátok, és jó volna lassan a megérkezést magunk mögött tudva elkezdeni kialakítani azt a kört, ahol valóban otthon vagyunk. Emberekkel, közeggel, programokkal együtt.

Nagyon sokat gondolok rátok, Kedves budakeszi Édesanyák!!!, gondolatban számtalanszor járunk a játszótéren, és beszélgetünk óvodáról, gyerekekről, mindenféléről. Anett, Zita, Andrea, Viki, másik Viki, Orsi, Anita... mindeteknek járna egy egy külön személyre szóló levél, de még mindig nem jutottam el odáig, hogy ezek megszülessenek...

Viszont kérlek Benneteket, küldjétek el nekünk a postacímeteket... köszönöm előre is :)

Messze még a nyár, de egyre közelebb :) Addig is igyekszem itt helytállni, a gyerekeknek a legjobbat adni, amit a kereteimen belül csak tudok, és hiszem, hogy egyre egyszerűbb lesz. A túró rudi receptje jól jönne ;)

2010. november 23., kedd

Vízivilág a belvárosban

Írtam már arról, hogy milyen jó, hogy a belvárosban, az ikertornyok tövében van egy park, ahol a játszótéren kívül egy amolyan mesterséges minitó is van, amiben a gyerekek pancsolhatnak. Kék mozaikkal kirakott, pici vízesésekkel tarkított, Hanna térdmagasságáig fokozatosan mélyülő medencéről van szó, így még a legkisebbek is élvezhetik a kellemes felfrissülést.

A medence partján tábla, rajta a szabályokkal, amit a fejkendős, fehérkesztyűs parkőrök szigorúan be is tartatnak.
Többek között nem szabad cipővel a kék mozaikra lépni, valamint gyereket felügyelet nélkül hagyni. Nem szabad felnőttnek fürdőruhára vetkőzni, és a medencében találhatón zuhany alá állni. Muzulmánok, természetes, hogy kicsit konzervatívabban állnak a ruházkodáshoz, illetve a mezítelenséghez, mint ami nekünk természetes. 5 éves kislányokat már csak rövidujjúban és térdnadrágban lehet látni a vízben. Nem csoda, hogy felnőtt nőknek eszük ágában sincs megmártózni, még hosszú ruházatban sem.

Ami ma történt, azon nem tudom, hogy mosolyogjak-e, vagy sem. A törvény mindenhatóságának ékes bizonyítékát érezhettem a bőrömön, azzal együtt, hogy teljesen elhibázott volt használni azt. Nyilván ugyanez a törvényhez való ragaszkodás az oka egy csomó egyéb helyzet kezelésének is, amiből rengeteg pozitív, és néhány értelmetlen, de ez a mai azért túlmutatott minden elképzelésemen.

Történt ugyanis, hogy elfelejtettem Áronnak fürdőgatyát vinni. A lányok egyrészesben rohantak a vízbe (itthon fürdőbugyit adok rájuk, de ide nem akartam azt vinni), Áronon pedig rajta hagytam a pelusát. Egy idő után sípol a néni, és néz rám. Odamegyek hozzá, és nagyon udvariasan megkér, vegyem le Áronról a pelust és adjak rá nadrágot, mert pelusban szigorúan tilos fürdeni. Miért? Kérdezem, mert tényleg nagyon kíváncsi voltam, hogy miért jobb, ha egy még nem szobatiszta gyerek kisnadrágban a vízbe pisil annál, hogy pelusban fürdik, ami ugyan nem úszó, de felfogja az esetlegesen távozó dolgokat.
Mert itt ez a szabály... volt a válasz.
Ühüm... bólogattam. És nem baj, ha belepisil a vízbe?
Nem... mondja a néni. Elkerekedik a szemem...
Látja és megerősíti. Adjak kisnadrágot Áronra, pelust nem szabad.
Elképedek, de leveszem róla a pelust és ráadom Hanna bugyiját.
Bólint, mosolyog, és valóban nem fütyül ránk többet.

Szerencsére nem történt baleset, de nem tudom, mit mondott volna, ha neadjisten tényleg belekakil a vízbe a kisbabám.
A lényeg, a szabályt betartottuk.
És a táblán valóban kint van az írás, ami szent... Pelenkában gyereknek a vízbe menni szigorúan tilos. A belepisilésről nincs szó...

Az esőről

Nagyszerű dolog a hideg elől elköltözni egy olyan országba, ahol mindig nyár van... Gondolhatja mindenki, aki mostanában beleolvas ebbe a blogba és épp a 6 fokból teszi mindezt.

Tegnap a képeinket nézegetve jöttem csak rá, hogy képről nem jön át az az illat, ami olyan jellemző itt... valahogy belém van kódolva az otthon illata, és ha a képeket nézem, mindig ezt az illatot érzem, és sosem Ázsia valódi illatát. (egyedül Bangkok hagyott bennem ennél mélyebb nyomokat, ha onnan származó képet látok, nem önt el vágy...sőt)
És a képeken az sem érezhető, milyen a meleg. A nagyon párás, nagy meleg.
Amikor otthon a telente a nyárba vágytam, elfelejtettem, milyen az, amikor 30 fok feletti hőt mutat a kinti mérő, és inkább hűsölünk az árnyékban, tikkadtan, hamar elfáradva a hőségtől. Sőt, a legjobb a vályogházban az, hogy őrzi azt a kellemes 23 fokot, amiben élni jó.

Ezt a 23 fokot láttam a képeinken, pedig majdnem 10-zel van több. Vagyis minden kint töltött pillanat munkás, bármilyen profánul hangzik is. A magas páratartalommal együtt komoly megterhelést jelent a szervezetre, és nagyon jólesik bejönni a hűvös lakásba, ami azt jelenti, hogy a légkondi 28!!! fokra állítva élhető hőmérsékletet biztosít idebenn. A plázákban ennél hűvösebb van, ezekben érdemes egy vékonyabb hosszú ujjúval felszerelkezve korzózni...

Mindezek ellenére azért nem cserélnék most 6 fokra, és a lehető legjobbkor érkeztünk, hiszen az esős évszakkal együtt a hőmérséklet is mérséklődik. Eső után 26 fokig is lehűlhet, tényleg nagyon jó olyankor kimenni és nagyot szívni a levegőből. Sőt ilyenkor még a légkondit is ki lehet kapcsolni, bent is meglehet maradni enélkül.

Két hete majdnem minden nap esik.
Az itteni eső hatalmas villámokkal és még annál is nagyobb dörgéssel érkezik, és özönvízszerű. Otthon mintha elmúltak volna az ilyen jellegű zivatarok. Aki viszont november-decemberben érkezik Ázsiába, az biztosan kap majd ebből az élményből. Ma a lányok fel is ébredtek a dörgésre, nekem pedig az volt az érzésem, a házunkba csapott a villám, olyan közeli és hangos volt. Megértettem, miért rögzítik oly sokan videora a helyi esőt, mi sajnos lemaradtunk róla. Majd legközelebb... :)

Az esők ellenére szerintem még mindig ez a legjobb időszak a látogatásra, hiszen a száraz évszakban valószínűtlen, hogy legyen 26 fok... :)

2010. november 22., hétfő

Hamár Ázsiában élünk...

Tegnap este sushi volt a vacsora. Nem gondoltam volna, hogy Hanna a hír hallatán csillogó szemekkel várja majd az apját. Elég hosszadalmasra sikerült a beszerzése, emiatt a lányok már megfürödtek, mire Dani hazaért a zsákmánnyal, én pedig Áront altattam, mikor leültek enni.

Dani azzal fogadott, hogy Hanna pálcikával tömte magába a sushit. :) Felszúrta? kérdeztem. Nem, rendesen ügyeskedett addig, amíg valahogy el nem sajátította a technikát.

Ma délben aztán én is szemtanúja lehettem a mutatványnak, rizstésztás leves volt a második :), Hanna pedig pálcikát kért hozzá. És tényleg ügyesen használta is. Sokkal jobban bánt vele, mint ahogy hittem, sőt, a villánál is sokkal ügyesebben ette ezt az ételt.

Persze Mimi is vérszemet kapott, bár ő a tökéletestől még messze van, de nem zavartatta magát és egy pálcikával horgászta a levesből a hosszú tésztát. :)

Nagy szó azért, hogy van, amit a gyerekek a helyiből szívesen megesznek... :)