2011. március 16., szerda

Szingapúrban kirándultunk

Nekem Szingapúrról mindig a 80 nap alatt a föld körül című rajzfilm jut eszembe. annyira mélyen belémívódott anno a sokféle szín, a vágott szemek, a nagyon más építésű épületek kavalkádja...

Ennek persze a mai Szingapúrhoz semmi köze, ma már keveredik a gyerekkori emlék, és a hat évvel ezelőtti élmény, amikor egy rokonunknál szálltunk, és hátizsákkal, gondtalanul császkáltunk a városban, felfedezve a John Erdős Galeryt, az Orchard road forgatagát, az állatkertet, az orchideákat a botanikus kertben... Nekem hatalmas fellélegzés volt Tájföld, majd Malajzia után megérkezni, ebbe az Ázsia Disneylandjének titulált apró országba, ahol minden tiszta, rendezett, és biztonságos volt. Fel sem tűnt akkor, hogy mennyire drága világ ez, nem szembesültünk ezzel a ténnyel, hiszen etettek, altattak, másra nem is nagyon volt szükségünk.

Most azért kicsit más volt a helyzet, kezdve azzal, hogy a rokon azóta már Magyarországon él :), hogy nekünk egy gyereket mindenképpen vinnünk kellett, plusz egy pocakot is, illetve, hogy összesen két napunk volt. A prózai ok annyi, hogy Daninak le kellett fordíttatni a jogosítványát, Malajziában pedig nincs magyar képviselet. Hogy végül Lelle útlevelének ügyintézését is el tudtuk indítani a konzul kooperálásának hála (aláírtam a papírt és lefénymásolták az útlevelemet... így nem kell Lelle nélkül megtennem ezt az utat majdan, elég, ha Dani megy majd...) csak hab volt a tortán.

És hogy milyen volt Szingapúr? Nekem remek :):) Daninak végig szorongással teli (ő egészen kivolt attól, hogy az árak a maláj háromszorosa... és ráadásul az Orchardon laktunk, ahol minden a költésről szól... szegénykém folyamatos stresszben volt, pedig én tényleg mindent elkövettem, hogy ne azt élje meg, hogy nőnek a zacskóhalmok... még a kedvenc boltomban sem találtam semmit, pedig deszerettem volna...:):)), Áronnak pedig... egy pici gyerek, aki nem szeret repülni, babakocsizni, máshol aludni... :):) nos nem volt egyszerű megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy mi is töltődjünk, Áron is jól legyen, de azért igyekeztünk :):)

Nekem vágyam lett volna mindenhová elmenni, ahol már jártunk, ennek megfelelően pörgettem volna magunkat, magamat, pedig már nem megy olyan könnyedén a szaladgálás... Így az első nap végül csak azzal telt, hogy a környéket jártuk, próbáltunk elfogadható áron enni (ehhez el kellett volna mennünk legalább az indiai negyedbe... ami viszont messze volt...), és nem beleszédülni a tömeg látványába, a jólét ekkora ívű nagyvonalúságába. Szingapúr sokkal inkább emlékeztet engem Sydneyre, mint bármilyen más Ázsiai városra... és mégcsak nem is európai.

Szombaton kicsit leeresztve, elfogadva a kereteket, kipihenve indultunk neki annak a négy órának, ami még a rendelkezésünkre állt. Buszoztunk (Áron elaludt Dani zsebében, így vele nem volt sok tennivalónk), várostnéztünk, kínai negyedeztünk, indiai esküvőt láttunk, és végül még az Esplaned-re is kijutottunk.

Fotóztam, bambultam, nagyon jólesett egy olyan városban lenni, ahol végeláthatatlan járdák vannak, buszokkal lehet közlekedni (emeletes buszok ezek, a lépcsőfordulóban kiírva, hány szabad hely van odafenn...), parkok váltják egymást emberi léptékű és magasságú épületekkel. Egyszóval organikus, régi fotókat nézegetve szembetűnő, hogy ez már száz éve is így volt. (Előkerült újra KL teljesen eklektikus szerkezete, ahol nem lehet olyan részt találni (kivéve az eredeti és nagyon pici belvárosi részt), ahol hosszasan lehetne sétálgatni, aztán felpattanni egy buszra, ami két sávos utakon halad, és bárhol le lehet róla szállni, még mindig sétálhat az ember... vagyis, mint egy mi mércénkkel városszerű városban... Nekem nem való KL, jobban érezném magam Penangon, vagy Melakán, de most nem válogatunk ugye :):))

Hogy mi volt a legjobb? Együtt reggelizni, megfogni Dani kezét, és sétálgatni, Áront letenni a szállodai szobában, majd az összetolt ágyakon filmet nézni, miközben ez kis csepp ott szuszog mellettünk... Rendet, tisztaságot látni, sok sok fehér emberrel találkozni, buszozni, élvezni a szabadságot, hogy nem kell főzni, meg mosni sem :):), hogy nem kell kérdésáradatra válaszolni folyamatosan (a csicsergés idővel azért hiányzik is :):)), hogy sikerült elintéznünk, amiért jöttünk, sőt többet is.

A lányok eközben Petivel töltötték az időt, Hanna a tűzoltóknál járt, palacsintát sütöttek, játszottak, medencéztek, és a legnagyszerűbb, hogy mindhárom alvásuk teljesen zökkenőmentesen sikerült, ebből a második délutáni úgy, hogy még Peti sem kellett hozzá, a lányok ugyanis maguktól bevonultak az ágyaikba egy kis játék után, és aludtak annak rendje és módja szerint. :)

Dani azóta kipihente az "inzultusok" okozta sokkot, én pedig visszavágyom. :) Képek itt.


Hírek Japánból

Tegnap este Danival beszélgettünk a földrengésről, említette, hogy ő a legjobb cikket az atomreaktorokkal kapcsolatban az indexen találta.

Én nem vagyok képben, tv-t nem nézünk, a helyi hírek is nagyon ritkán érnek el, és mitagadás a három gyerek mellett nincs is túl sok időm a neten böngészni az információk után. Ami megtalál, az a helyiek sajnálkozása, hiszen téma ez itt, és épp annyira szívszorító, mint a cunami utáni idők... Viszont mindez egyben azt is jelzi, hogy messze van innen japán, minket az egész nem érint, érintett, Malajziának is csak a keleti részén volt egy kisebb cunami, de nem komoly.

Viszont él egy családnyi rokonunk japánban, Tokióban, akikkel Pali a napokban beszélt. Aztán Dani írt nekik, Linda pedig válaszolt is. Náluk nem olyan vészes a helyzet, főképpen nem annyira, mint ami a hírekben hallható. Azt írta, hogy északra, ahová a cunami elért, sokan meghaltak, de ennél rengetegszer többen élnek arrafelé, és a cunami riasztásra elhagyták a házaikat, vagyis relatív kicsi volt a kár ahhoz képest, amit okozhatott volna egy ilyen esemény ha nincsenek rá felkészülve... De ez japán, így aztán sokmindent időben megkezdtek, akik ezekre nem reagáltak, azok természetesen nem jártak jól.

Ami náluk rosszabb, azok az utórengések. Dani szerint nagyjából akkorák, mint amit mi megéltünk anno hat éve itt. Nem cserélnék Lindával, aki azt írta, hogy reggel egy ilyenre ébredve nem nagyon sikerült visszaaludnia...

A boltok polcai valóban üresek, pánikolnak az emberek, de hogy miért épp a wc papír fogyott el, úgy, hogy ugyanakkor az alkohol még mindig elérhető? :):)

Nos Lindáék épp Sydneyben vannak már, gondolom részint az utórezgések okozta kellemetlenségek elkerülése végett. Így most épp nincs kiért aggódnunk... Szerencsére.

2011. március 15., kedd

Lelléről, a várakozásról, és a szobákról...

Elmúlt már a 23 hét is. Tegnap épp kérdezte Mari Pali, hogy érzem magam :) Nagyjából úgy, mint egy nyolcvanéves, és ezen nincs is mit szépíteni. :):) Érzem a testem korlátait, és egészen biztosan érzem, hogy minden rendben van ezzel, csak nehezemre esik, hogy nem tudok felpattanni, lehajolni, felvágtatni az emeletre.

Lellénk sokat mocorog, mindenre reagál, főképpen a testvéreire. Leginkább, ha hangoskodnak... :):) Készülődök, készülődünk, sokat gondolok a szülésre, a közeledő egyre nagyobb picakos időkre.

Otthonról is segítenek, Mariék lassan elküldik a csomagot, amiben a babakocsi és a kisruhák vannak, anyukám pedig megvette a repülőjegyet, június 18-án érkezik, hogy újabb hat hetet töltsön velünk. Dani fellélegzett a hírre, visszafelé számolja az időt, hiába, neki is sokkal több feladat jut az én halmozott korlátaim miatt.

Tegnap este, miután hazaért, Dani egyenesen a gyerekszobába ment, hogy nekilásson helyreállítani az emeletes ágy kissé foghíjas szerkezetét. A költöztetők anno nem tudták melyik csavar hová kerüljön, és nagyvonalúan kihagytak néhányat, amitől kissé ingatag volt az egész, az alsó keresztrudak például egyáltalán nem voltak rögzítve a vázhoz. Ráadásul a feljáró rése a rossz oldalra került, ezt is át kellett tenni, hogy használható legyen. Emiatt nem is gondolkodtunk abban, hogy Hanna felköltözzön. A hétvégén csúcsosodott a fészekrakásom ezirányú vágya, abban gondolkodtam, hogy vegyünk egy ágyat a kuckóba, mert nehezen tudok felmászni az emeletes ágy tetejére, ha Hanna oda költözik, de financiális okokból Dani leszavazta ezt az opciót. Nehezen, de elfogadtam, hogy nem vasárnap oldódik meg kiholaludjon kérdés...

Nade tegnap Dani olyan elánnal esett neki a szobának, hogy mire felkúsztam hozzá, már készen is volt a nagyjával, nekem már csak Hanna alvóskellékeinek felköltöztetése maradt. aztán közösen összeszereltük a nagyobb kiságyat, amiben Hanna babakorától aludt, mert Mikolt ragaszkodik a rácsokhoz. :) Hallani sem akar nagylányos ágyról. Ő igazi kuckózós, de már igencsak kinőtte a 60x120as kiságyát. Ennek a verziónak viszont nagyon örült, amint készen lettünk, bemásztak Hannával, olvasgattak, majd ugráltak... :):)

A hajdani Mikoltfészek pedig átkerült a miszobánkba, Dani kicsit csalódottan szemlélte a végeredményt, mondván, inkább egy újszülött osztályra emlékezteti, mint felnőtt hálóra... :):) végeredményben igaza is van :):):) Abban maradtunk, hogy lesz majd nekünk rendes hálónk is egyszer.

Hogy melyik kiságy lesz Ároné, még nem tudom, mert most abban alszik, ami közelebb van hozzám, de idővel ebben lenne Lellu helye... viszont egyelőre Áront nem akarózik átköltöztetni a távolabbiba... amiben most az állatai vannak. Így aztán nincs dedikált kiságy még mindig. Pedig szeretnék egy rózsaszínt és egy kéket látni lassan :):)

Íme a képek, az összehasonlítás végett az eddigi állapotok ebben az albumban vannak...

Áron 15 hónapos

Újra elrepült egy hónap... Olyan érdekes végignézni a képeket az elmúlt 4-ből, hiszen amikor elindultunk, Áron még kisbaba volt, mostanra pedig már egy kisfiú az, aki körülöttünk tesz-vesz. Egy igazi kis csibész, nagyhangú, erős akaratú, nagyon önálló, és sok tekintetben persze roppant picike, és sérülékeny...

És hogy most véletlenül se maradjon el, tartva a listaszerű rögzítés menetrendjét, igyekszem mindent leírni erről a nagyon nagy legénykéről...

Evés. Mindenevő. az egyetlen gyerekünk, aki a salátát, a borsót, a csípőset, a savanyút (ez utóbbit azért fintorogva) is megeszi. Rengeteget eszik még mindig, de sokszor van olyan, hogy abból, amiből addig már majdnem egy felnőtt adagot elfogyasztott, egyszercsak kiköp egy falatot, nézelődik két percet, majd eszik tovább. Sokszor megtévesztő, hogy jóllakott-e, vagy csak pihenne. Ha esetleg még éhes, azt azért elég hangosan jelzi.

Választ, kinyitja a hűtő ajtaját, hosszasan nézelődik, majd kiveszi, amit szeretne. Hozzá hammog... :) A lányok sokszor kérdezik, mama, miért hammog már megint? Most evett... és tény.

Éjjel szopizik, még mindig, nekem pedig nem esik nehezemre, pláne, mert fogalmam sincs, hogyan kellene elválnunk egymástól... (vagy miért) hiszen a lányok mind önként hagyták abba, és éjjel sokkal könnyebb visszaaludnunk ha szopizik, így ezt a módot választom. Túl sok energia volna most még nekem valami újat bevezetni.

Alvás. Nappal már csak egyet alszik, elég régóta, a lányok ágybakerülése után is lepihenünk. A babakocsiban alvást a nagyágy váltotta fel, szintén praktikus okokból, így tudok én is aludni velük együtt. Emiatt viszont visszatért a délutáni szopi is... ez van. :) Általában egy perc alatt alszik is, de van, hogy már evés közben lecsukódik a szeme, olyankor be lehet tenni az ágyába, rezzenéstelenül alszik tovább. Viszont amennyiben az autóban éri az álom, akkor semmi esélyem...

Éjjel még mindig ébred, Dani szerint ennek én is oka vagyok, szerintem is. :) Valószínűleg megérzi, amikor bemegyek, olyankor forgolódik, megébred, és cicit kér. Pedig sokszor van már olyan is, hogy elalvás után beteszem az ágyába, és reggel hat és hét között találkozunk újra. Mondjuk hetente egyszer, kétszer. A tendencia bíztató, amint rendszeressé válik, biztosan változtatni fogok az alvóhelyén.

Játék. Felfedező. Ilyen :)

Mindent megvizsgál, mindent kipróbál, mindenre felmászik, mindent kipakol. Igazán leülős játékai nincsenek egyelőre, kivéve a montessori torony köti le, vagy az autózás. Mozgásban van, ez most a legjellemzőbb. Az autózás nekem nagyon érdekes, a lányok sosem csinálták, Áronunk viszont képes hosszasan tologatni lakásszerte a kisautóit, vonatot. Peti vágya volna végre síneket is építeni köré, de Áron nem hagyja. Egyelőre rombol. :) és persze nem érti, miért olyan dühösek rá a lányok időnként.

Kognitív. Elképesztő, mikre emlékszik, miket tud már. Tulajdonképpen mindent megért, és mindent megcsinál, amit kérünk tőle. Ha pakolok, jön és segít. talán semelyikük nem volt ennyire precíz, mint Áron. Tudja, minek hol a helye, ha véletlenül máshol találja, visszateszi. Két kis anekdóta... Ülünk a padon az előszobában, menetre készen, a kezemben üveg. Áron kér belőle, de még nem tud ebből inni. Kérem, hozzon szívószálat. Dani mellettem hitetlenkedve néz, és mosolyog... mit várok én ettől a gyerektől arckifejezéssel. Áron bemasírozik a konyhába, egyenesen a fiókhoz, ahol a szívószálak vannak, kihúzza, megfordul, jelezvén, nem éri fel, legyen szíves valaki segítsen neki...

Ma délutáni alvásnál nem találta a cumijait az ágyban. Azokat, amikkel aludni szeret... Kimászott az ágyából, akkurátusan megkerülte a miágyunkat, át Dani éjjeli szekrényéhez, kihúzta a kis fiókot, kivette a két kedvencét, becsukta, majd visszament az ágyába, bemászott és elaludt. Valószínűleg tegnap tette be őket oda. :)

Érzelmek. Áron sértődékeny. És akaratos. És hisztis. És bújós, meg vidám. Ha nem kapja meg amit szeretne, végtelenül elkeseredik, hangosan kiabál, és semmivel sem lehet megvígasztalni. Már nem kell neki az sem, amit szeretett volna. Megsértődik. :) ez is új dolog, a lányoknál sosem tapasztalt. Mint ahogy a földhözverős, ütögetős hiszti is. Nehezen tudok mit kezdeni ezzekkel, zömmel hagyom, hogy elmúljon, ülök a földön kartávolságon kívül és várok. Idővel odajön, és bújik... Azt hittem Mikolt a legnagyobb akaratú, de úgy tűnik tévedtem. :)

Beszéd. Vannak első szavak. :) A vau vau és a háp mellett az autó, tó, a hamm régebbinek számít. Mondta már, hogy mama, de csak akkor, amikor nem voltam vele, és kétségbe esve keresett. Mondja néha, hogy papa, és a legújabb, a huva, ami hova is, meg hol van is, amikor keres valamit. Van néha ott, de többnyire ááá, és még mindig a játszótérért ilyen lelkes. :) Szép lassan indul, de reményteli azért ez is...

Egyéb kommunikációban viszont erős, mutat, emmeg, rázza a fejét. :) Ez utóbbi nagyon vicces, mert nemet int arra is, ami amúgy igen volna... aztán döntse el a szemlélő a kontextusból, hogy mit jelent.

Egyebek... kis kerekbuksi utál autózni, babakocsiban ülni, egyáltalán lefogva, bekötve lenni. A pelenkázás egy igazi tortúra, bár tegnap rádöbbentem, érti, ha kérem, emelje fel a lábát, így némileg könnyebb mára a dolog, de még mindig nem az igazi...

Ha mondjuk, indulás, rohan az ajtóhoz, hozza a cipőjét, kitúrja a lányokét a kosárból, és nekik is adja. Nyomkodja a szememet, azt várja, hogy megegyem cserébe... :) ezzel eljátszik órákat... ha partner vagyok benne.

Nem állhatok soká, anélkül, hogy fel nem vegyem. Ha ülök, ha fekszem a földön jó. Ettől az ebédfőzés katasztrófa, nem bírom el már, olyan nehéz. Odajön, lökdös, és kiabál hozzá. Tudom, Mikottal más volt, őt folyamatosan cipeltem ennyi idős korában, de ő ekkor még csak 8 kiló volt...

Fürdés után Dani szokta őket zsippzsuppolni egy nagy törölközőben, egymás után mindhármukat megringatja. Ez az este fénypontja, Áron hangosan kurjongat, toporog a lábával, annyira élvezi a mókát. A lányok repülő látványát is, meg a saját élményét is. :):)

Táncol, ha zene szól, azonnal beindulnak a kis lábak, tapsol, mozog. :)

És az utolsó kép, a reggeli áronarc, ahogy ledöcög a lépcsőfordulóig, majd onnan kilógatja a lábát és szemlélődik. :)


Számokat majd este írok, annyi bizonyos, hogy három őrlőt növeszt épp, vagyis mondjuk lassan 10 fogú, kis masszív csupaizom, kékszemű, szőke, de nagyon, sokhajú. És ha nem mondtam volna, okos, és nagyon nagyon édes. :)

2011. március 12., szombat

Hanna a tűzoltóknál

Hétfőn Hanna egy papírt hozott haza az oviból, amin az állt, pénteken kirándulni mennek. Semmi kétségem nem volt affelől, hogy Hannan szívesen csatlakozna, még akkor sem, ha a péntek amúgy még mindig ovimentes napja. A dolgot ugyan bonyolította egy kicsit, hogy aznap Danival és Áronnal Szingapúrba készültünk két napra, ezért Peti vitte, sőt ő ébresztette, öltöztette, reggeliztette aznap.

Pénteken este csak annyit tudtunk meg, hogy jól érezte magát, aztán szobat este, amikor hazaértünk, Hanna a vacsoránál megállás nélkül mesélte az élményeit. Még soha ennyit nem beszélt egyfolytában, rettenetesen jó érzés volt hallgatni. Hogy ő hogyan élte meg ezt a napot, hogy milyen szavai vannak, hogy valóban miket csináltak. Láthatóan tényleg jól érezte magát, jó, hogy elmehetett.

Nos a péntek, az ő prezentálása szerint...

Reggel egyenruhában mentek oviba, Peti vitte őket Mikolttal autóval. Sok gyerek volt már, mire odaértek, de csak a nagyobbakat vitték az óvónénik, a kicsik bent maradtak az oviban. Jött egy hatalmas busz, amibe mindenki befért, egymás mellett ültek Ninával. Nagyon hosszú volt az út, ezért elaludt a buszon (szerintem nem...), és út közben megálltak és felvettek még egy csomó gyereket, akik indiák voltak, az egyiknek volt kalapja is, hogy ne süsse a nap. Hárman ültek egymás mellett, Hanna az ablaknál.

Amikor megérkeztek, egy tűzoltóbácsi várta őket, leültek egy nagy kék szőnyegre, a bácsi sokat mesélt, aztán mindenki beülhetett a tűzoltóautóba, és a bácsi bekapcsolta a szirénát is, és körbe körbe mentek az udvarban, de nem volt tűz sehol.

Megnézték az épületet is belülről, megnézték, hogy hol állnak az autók...

Hazafelé a buszon a kulaccsal játszottak, amikor megérkeztek esett az eső. Peti már várta, és esernyőkkel vitték be egymás után a gyerekeket az oviba, Peti egyszerre két gyereket is elbírt. Sajnos a kulacs a buszon maradt (ez az a kulacs, ami miatt Hanna hetek óta kér, egy napja volt meg, és a buszra csak ezt vitték magukkal, a hátizsákjaikat nem... egy csomó gyerek fennhagyta, az óvónénik körbementek és összeszedték, amit találtak...), és nem is lett meg.

Ezt a kis veszteséget leszámítva nagyon jól sikerült a napja, azóta is emleget részleteket. :)

2011. március 11., péntek

A földrengésről

A napokban írok, de nálunk semmi jele egyelőre.
Köszönjük jól vagyunk.

Peti munkába állt

Eddig nem sokat írtam Petiről, részben az ő személyiségi jogainak védelmében... pedig illik megemlékeznem arról a hat hétről, amit gyakorlatilag teljes egészében nekünk szentelt. Mert egészen fantasztikus türelme van a gyerekekhez, és rengeteget segített, szinte bármit. Főztünk együtt, játszott, hozta vitte Áront, mesélt a lányoknak. Ebben a hat hétben úgy éltem, mint egy királylány. :) És ezért nagyon hálás vagyok...

Ez persze ma is így van, azzal a különbséggel, hogy a héten lejárt Peti számunkra ajándékozott mandátumának ideje, így kicsit többet megy a maga útján, mi pedig kicsivel kevesebbet látjuk. Rendben van ez, hiszen azért jött, hogy kipróbálja magát, dolgozzon, éljen kicsit más világban, és ez úgy tűnik, hogy megvalósul. Freddie apukája (Hanna ovistársa, a szomszédban laknak...) ajánlott neki igazán izgalmas munkát, Peti pedig örömmel próbálgatja.
Rory cége egy nagyszerű kezdeményezésnek a gazdája, gyerekeket táboroztatnak Ázsiában, főképpen nemes célzattal, oktatnak, építenek (pl. kórházat, iskolát), vagyis amolyan építő, szépítő táborok ezek.

Egyelőre kialakulóban van az elég rugalmasan értelmezett munkaidő, emellett valószínűleg jut majd ideje várostfelfedezni, és néha kicsit még velünk is lesz.
Mindenesetre nagyon örülök, hogy ilyen hamar, ennyire testhezálló feladatot kapott, amit lelkesen csinál, rengeteget tanul, jó hallgatni az élményeit, amikor hazaér. :)

Hogy ez számomra milyen egyéb hatásokkal jár... :) kicsit ritkábban jutok az íráshoz. :) no és nincs minden percben valaki, akivel gondolatokat cserélhetnék. Ugyanakkor számunkra is új világ kezdődött Mimi ovis életével, szoknia kell mindannyiunknak ezt az új felállást. Érdekes érzés egy kicsivel otthon lenni. :) És persze sajnálom is egy cseppet, hogy Mikolttal sosem voltam kettesben... No de majd kialakul szépen újra minden.

Peti, köszönöm...

2011. március 8., kedd

Mimi ovis lett

Nem így terveztem, sőt, ha rajtam múlik, akkor ő sem (akárcsak Hanna) ment volna négy éves kora előtt.

De ő ragaszkodott hozzá.
Reggel felkelt, és minden nap, mióta a nővére ovis, elkísérte, csak akkor nem, ha Daninak sikerült úgy kicsempésznie Hannát, hogy ne ébredjen fel. És minden nap elmondta, hogy ő is szeretne ovis lenni.
Biztosan tudom, hogy fogalma sincs igazából, hogy ez mit jelent, hogy mivel jár elköteleződni, és abban is biztos vagyok, hogy a nagy volumenű döntéseket még mindig mi hozzuk helyettük...
De most, mintha kivette volna a kezünkből a kormányt, majd rálépett a gázra, és azt hiszem mindannyian csak figyelünk, hová vezet az útja...

A végső lökést az adta szerintem, hogy Hanna kiborult vasárnap, ő pedig úgy érezte, eljött az idő, amikor kicsi helyett neki kell nagynak lennie, és segíteni a testvérét. Hétfőn reggel felébredt, amikor Dani bement hozzájuk.
Kibontott hajjal, és egy szál bodyban indult útnak.
Petivel mentek, mert Daninak korábban kellett mennie dolgozni, minthogy el tudja juttatni Hannát az oviba. Hanna kiakadt ezen, engem akart, de Áron miatt nem tudtam én vinni. Próbáltuk vigasztalni, de nem nyugodott, míg miután megkérdeztem Mimit, van-e kedve reggeliig bent maradni Hannával, és természetesen igen volt a válasz, végre abbamaradt a kétségbeesés, és elmúlt a félelem.
Peti kint az előtérben ücsörgött, míg a lányok élték az óvodás életüket. Mikolt néha kiment Petihez megkérdezni, hol van Hanna, együtt megkeresték, majd reggeli után, majdnem tízkor végül elindultak haza.
Másfél óra volt az első nap, Mikolt azzal jött el, hogy elég is volt, Hanna pedig békében elengedte őket.

Ma reggel már szépen felöltözve, Hanna Mankás táskáját magára aggatva indult el a nagyok közé azzal a jelmondattal, hogy "Hanna, megyek veled, hogy ne féljél..." Vannak pillanatok, amiket keretbe kellene foglalni, és kitenni a lakásban, annyira szépek. Ez is ilyen volt. Hogy egy kis visszakozás sem volt benne, hogy induljon, hogy a pelust szó nélkül váltotta le bugyira, pedig ha tehetné, mindig pelenkában lenne, hogy útravalóként elvitte magával a küldetését.
Hogy valóban szeretne ovis lenni, hogy ő is oda akar tartozni, ahová Hanna, hogy érdekli, és kell neki, hogy lehessen egymaga, önmaga, Hannával, vagy Hanna nélkül is, de csak úgy, ha tudja, kéznél van a vére.

Úgy volt, hogy reggeli után hazajön. Peti tízkor telefonált, hogy mennének ki az udvarra, és Mimi is szeretne maradni. Azt beszéltük meg, hogy ha az óvónénik partnerek benne, akkor maradjon. Peti pedig hazajött.

Délben mentem értük, Ninával hármasban ültek piros festékes lábakkal a kicsik szobájában, megebédelve, néztek valami kínai mondókás mesét. Mikolt rámmosolygott, mikor meglátott, de nem akart eljönni.
Wc-be pisilt, bár előbb egy picit a bugyijába is, de szólt... Játszott, ebédelt, a helyén volt egész délelőtt.
Tudom, majd a harmadik héten derül ki, valóban érti-e, hogy rendszer került az életébe.
Tudom, ha nem akar majd, nem fogom erőltetni.
Ma is érte némi attrocitás, de nem erről mesélt, ezt Hannától tudom. Ő megoldotta.
Holnap is akar menni.

Jövő héten szünet lesz, és egyébként is úgy tervezem, hogy elsőre elég lesz három nap egy héten. Hanna négyszer megy, a csütörtökös medencézést nagyon szereti. Igy aztán jut mindenkinek mindenből.

Elkezdődött valami új, általában mélyen megérint, ez is megtette a magáét most. Nehéz elengednem, de látom, megy a maga útján, és ez jó.
Semmi sem végleges, és semmi sem kötelező. Talán ezért könnyebb most. :)
Mikolt pedig egy igazi kis hős. A hónap hőse, egészen biztosan.

2011. március 6., vasárnap

Fiúk borbélynál

Dani már egy jópárszor járt fodrásznál, ez alatt a négy hónap alatt, mindig másikhoz jutott el, és még eddig senkiben sem csalódott... és őszintén én sem... pedig otthon volt néhány mellényúlás.
Ma ismét elérkezett az idő, hogy a fülére tekeredő tincseitől valaki megszabadítsa.
Elég későn eszmélt, így Áronnal a zsebben vágtak neki a helyi egység meglátogatásának, mi lányok autóval vállaltuk a fuvarjukat, de mert nem találtunk parkolóhelyet, köröztünk, míg a fiúk felrobogtak a fodrászatba, hogy még fél nyolc előtt odaérjenek.

Mire mi is utolértük őket, Dani már majdnem készen volt, én pedig nézegettem Áron hirtelenszőke selyemhaját, amit utoljára Viki vágott... talán ez is volt az oka, hogy nem akartam, hogy bárki más hozzáérjen... no meg a nagymamák hangja is a fülembe csengett (és azt hiszem Pali is csatlakozna, ha itt lett volna), hogy olyan édes így, miért kell levágatni...

Végül felrémlett, ahogy a kis kerek buksija, a frissen nyírt a kezembe simul, és elolvadtam az emléktől (azt hiszem én vagyok a másik véglet, aki egy kisfiú hajában nem a göndörödést szeretem), így lett, hogy Áron két perc alatt ismét kerekbuksivá változott.
És jajj nagyon nagyon édes lett...
Mégcsak meg sem hatódtam a háromcentis hajacskák elhagyásán.
Áron pedig az utolsó tíz másodpercig szó nélkül működött közre. :)

A lelkükről

Újra ovi...
A vasárnap délután, este már nem az önfeledt játékék, komolyan készül mindenki a hétre. Daninál ez nem újdonság, régóta úgy telnek ezek az órák, hogy érzem, félig már máshol van, a munkája foglalkoztatja...
Hanna is beállt a sorba, neki sem könnyű elbúcsúzni attól a három naptól, amit a mi védettségünk jelent.
Ma is elkeseredett, amikor felsejlett benne, hogy holnap ovi lesz. Sírva kérte, menjen Mikolt is, hogy ne legyen egyedül. Nagyon nem szereti, hogy nem ért, nem beszél. Persze egyre többet ért, és sokmindent igyekszem neki tanítgatni is, főképpen olyan praktikus dolgokat, hogy ne bánts, elég, vagy köszönöm.
Ennek ellenére teljesen megértem, hogy hiányzik neki a biztonság, és ezt Mimi személye megadhatná neki. De még nincs itt az ideje. Legkorábban áprilisban megy Mikolt, és még abban sem vagyok egészen biztos, hogy nem lesz korai. Ebben a történetben ketten vannak, de Mikoltté egy másik élet, nem kapcsolhatom össze Hannáéval, csak azért, mert Hanának esetleg könnyebb volna.

Mikolt viszont nagyon is értette, miről szólt Hanna pityergése, és tőle sosem látott gyengédséggel simogatta a nővére arcát, miközben azt hajtogatta:
- Ne félj Hanna, én ott leszek veled...
Kicsit megint megszakadt a szívem... Mert értem Hannát, és azt is tudom, Mimi nem tudja, mit jelent óvodásnak lenni. És mert tudom, Hanna akkor fejlődik a leggyorsabban, ha egyedül van, és azt is, hogy megérdemli, hogy legyen társa odabenn.
... és mert nincs olyan gyerek, aki igazi barátja lehetne... Mikolton kívül. És ez egy kicsit elszomorít.

Most jöttem ki tőle, feküdtünk egymás mellett, gondolkodott.
Nem könnyű most neki, de tudom, egyszer a hasznára válik majd ez a sok küzdelem.
És Aunti June is és Aunti Julie is szeretik, figyelnek rá. Egyszerűen meg kell tanulnia kommunikálni, hogy jobban érezze magát, ez pedig nem két nap alatt fog megtörténni. Bár tudám gyorsítani...

Klubház

Számunkra ez a fogalom nem volt ismerős, hiszen magyarhonban inkább a kultúrház a bevett... Itt viszont (gondolom sokban az angolok hatására) a közösségi élet a lakóparkon kívül általában ezekben a klubházakban zajlik.
Nincs ugyan bálterem, és szivarterem, és bowlingterem sem, vagyis ez nem a tipikusan vasárnap esti, hetet megvitató, vagy nagyívű, világmegváltó beszélgetések színtere, sokkal inkább egy olyan közösségi tér, ahová a helyben lakók pihenni, rekreálódni, sportolni, feltöltődni járnak.

Sosincs tömeg, a terület elég nagy, így még ha vannak is, elvész a mennyiség.
Van egy gyerekmedence, csúszdákkal, van egy szép ovális kitudjamirejó medence, ami picit mélyebb, és van egy igazi 50es medence is, amiben ugyan csak 1.20 a vízmélység, ami valószínűleg a létesítmény gyerekbarát mivoltát hivatott jelképezni.
Ezeken kívül van teniszpálya, tollasterem, konditerem, és egy kisebb terem is, amiben jógát, táncot tartanak, illetve egy wii terem is, ahová 7-17 éves korig lehet bemenni, kitudjamiért...

Ime az óvoda hátulról, az udvar felől, a kis játszó és a saját medencéjük.

A park az óvodával szomszédos, vagyis az ovi udvara egyben van a klubházéval, így a kis játszóra is át lehet sétálni, ha éppen nincs már kedve az aprónépnek a pancsoláshoz.
És persze van egy nagyobb fedett terem, aminek az oldalsó ajtajait igény szerint lehet nyitva, vagy csukva tartani, wifivel, nagy kanapékkal, amolyan igazi olvasgatós, elmélkedős placc.

Miután megkaptuk a belépéshez szükséges okmányokat a landlord aláírásával, és megtörtént a regisztrációnk is (némi pénzbe kerül a használat havonta, de nem vészes), ma volt az első olyan alkalom, hogy kifejezetten ide terveztük a délelőtti kiruccanást. A gyerekeket alig lehetett kivenni a vízből, én is úsztam végre egy keveset, denagyon jólesett... A fiúk pedig foglaltak délutánra egy órányi tollaspályát. (most épp odaát ütik a labdát)

Azt hiszem ez az egyik olyan dolog, ami nagyon fog hiányozni, ha egyszer elköltözünk majd innen.
Ja, és természetesen van itt is úszásoktatás, szombaton és vasárnap, nagyon ideális lenne Hannának, lehet, hogy a jövő héten kipróbáljuk. :)

Még egy kép a tóról...

2011. március 5., szombat

Megnéztük a felhőket

Ma délelőtt újra fellanovkáztunk a hűvösbe.
Illetve én először, Peti pedig nem tartott velünk, Mikolt viszont, miután felértünk (és tényleg a felhők közé) nagyot kurjantott, hogy: Itt vótam, mama!!!

A kamerát nem tudtam letenni, olyan hihetetlen fények, színek voltak, ha tehettem volna, egy nagy zsákba gyűjtöm az egészet... Az albumba így is majdnem 100 kép került, és ezzel együtt úgy érzem, minden nap képes lennék ott ülni valamelyik lépcsőn.

Mert egészen másképp működik a szervezetem azon a hőmérsékleten... (Épp tegnap kérdezte Kristin, megszoktuk-e már a maláj klímát. Azt hiszem igen, vagyis már nem izzadunk le, ha kilépünk a lakásból, nem megy őrülten a légkondi, de ma megtapasztaltam, hogy ezzel együtt hazai viszonylatban erős júliusi hőmérsékleten élünk minden nap, és ez bizony igénybe vesz), és a gyerekek is egészen másképp működnek. Rohangáltak vég nélkül, nem fáradtak el fél óra után, és az arcukról a mosoly egy pillanatra sem múlt.
Mert a természet csodálatos arcát mutatja idefenn, pillanatonként képes megváltoztatni a látványt. Egyikben ködbe burkolja a hegyet, sejtelmessé téve a szobrokat és az épületeket, máskor pedig kiderül az ég, és látni engedi a hegyoldal buja zöldjét, az őserdőt, a végtelen magasságokat és a mély völgyet.
Nem hiába, ez itt 2000 méter magasan van.
Tiszta és friss a levegő.
Felfelé jövet nagyon sokszor Szlovákia ugrott be, azzal a különbséggel, hogy a fenyvesek helyett itt esőerdők szegélyezték az utat, olyan sűrűn benőve a hegyoldalt, amiben nem tudom, lehet-e egyáltalán kirándulni... Látványnak viszont fantasztikus.

A napunk a maga kicsit zilált rendezetlenségével tökéletesre sikeredett, olyan képek készültek, amiket szívem szerint mind kitenném a falra.
Van egy kis gyerekmentes sorozat...

És néhány számomra nagyon kedves a gyerekekről... mind annyira tipikus... Mikolt a lanovkán kapaszkodik, nehogy leessen, Áron, akiről ez a kép mindent elmond, rajta van a babasága, a vagánysága, az ereje, a végtelen jókedve, a huncutsága, a kereksége... és Hanna az egyik szobor tetején figyel valamit...

No és végre sikerült egy teljes családi fotót is készíteni. Megdolgoztunk érte, először az önkioldót nem találtuk, aztán mindenki a mi gyerekeinket akarta lefotózni... vagy csak simán besétált a kompozícióba. :):) Az arcok ezen is nagyon nagyon jellemzőek. :) És végül Áron tolatóakciójának végpontja, Dani ölében. :) Nagyon sokszor csinálja ezt, ha leülünk... :):)

Nem tudom megígérni, hogy jövő héten nem ugyanide kirándulunk... :):)

2011. március 4., péntek

Pillanatkép

Ma délután, amikor felmentem, hogy felkeltsem a lányokat, mind a kettejüket Hanna ágyában találtam. Aludtak. Egymás mellett, a legnagyobb békével az arcukon. Eddig is tudtam, hogy az alvó gyerekek leginkább angyalokra hasonlítanak, de két alvó gyerek, ráadásul egymás mellett olyan csoda, amiben részesülni kiváltság... Álltam az ágy mellett egy ideig, nem szerettem volna megtörni a varázst.

Hanna lassan kinyitotta a szemét, majd megértette, miért vagyok ott, és már rohant is lefelé a lépcsőn, a vendégekhez. Mikolt hosszan ébredezett, nekem pedig jólesett egy kicsit még szívni magamba ezt a semmihez sem fogható látványt.

A vacsoránál újra eszembe jutott a kép, megkérdeztem Hannát, hogy mi is történt ma délután. Elmesélte. :)

- Miután leoltottad a lámpát, félni kezdtem, és átmentem a Mikolthoz. A Mikolt azt mondta, hogy ha visszamegyek az ágyamba, odajön. Lefeküdtünk, aztán én olvasgattam az új könyvet (Szilvi :)), a Mimi pedig az Anna és Petit (itt Mikolt közbeszólt, hogy: És te nem jöttél, mert nem voltál mérges, mert csendben voltunk...), aztán egy idő után lassan elaludtunk.

Több helyen is gyönyörű a történet, én mindenesetre cseppfolyóssá váltam...

Vendégeink voltak

A Mikolttal töltött álmatlan éjszaka hozta az ötletet, hogy hívjuk meg a néggyerekes családot egyszer. Másnap össze is futottunk, felvetettem javaslatként, hogy jöjjenek át valamikor, ők pedig örömmel elfogadták a meghívást. Csak azt nem pontosítottuk, hogy mikor is legyen a valamikor.

Aztán betegek lettünk, és azon a héten esélyem sem volt újra beszélni velük, a számukat sem kértem el... és az sem volt nagy segítség, hogy itt laknak 50 méterre, mert pontosan nem tudom, melyik házban. :)

A szanatóriumos hétvége vasárnapján Dani kért, menjek el vele gázpalackot szerezni, mert Áron nem alszik, és ha egyedül viszi, akkor egészen biztosan sírni fog. Felöltöztem, és kibotorkáltam a házból. Épp az ajtónk előtt mentek el, utánuk iramodtam (már amennyire tudtam...), és újra megbeszéltük, hogy jöjjenek. A péntekben maradtunk, bíztam benne, hogy mára mindenki egészséges lesz. De mert a héten ismét elkerültük egymást, nem tudtam, fejben tartja-e Kristin a látogatást, vagy sem.

Fél ötkor szólt a csengő, a gyerekek még aludtak, én épphogy felébredtem, szaladtam le. Peti nyitott ajtót, sejtettem, hogy a védelmünkben nem invitálja be őket, de gyorsan eloszlattuk a kétségeket affelől, hogy maradjanak. Felébresztettem a lányokat, Hanna repült lefelé a gyerektársaságba. Ritkán... mondjuk soha eddig nem járt nálunk senki, legutóbb Bogival és Kristóffal játszott, nagyon várta már a szomszédokat.

Hét gyerek volt egy térben, de egy pillanatra sem éreztem, hogy sokan lennének. Igaz, náluk William 9, Rebecca 7 évesek már. Hanna legszívesebben Sarahval játszott, aki 5 éves, Mikolt pedig Rachellel próbált kapcsolatot teremteni, ők korban nagyon közel vannak egymáshoz, Rachel két hét múlva lesz három éves.

Kristinnel beszélgettünk, ami ritka, ha ennyi gyerek mozog körülöttünk, de ma mégis sikerült. Hasonlóan gondolkodunk a gyerekekről, ő is otthon van, bár neki talán annyiban más a helyzete, hogy tudja, szeptemberben hazamennek. Ez persze nekünk fájó tény, de addig is, míg itt vannak, azt hiszem nagyon sokat tudunk adni egymásnak.

Beszéltünk arról is, hogy néha Rachel átjöhetne, amikor ő a nagyobbakat tanítja otthon, és néha Hanna is átmehetne, hogy Sarahval tanuljon, ha van kedve hozzá. Érdekes volt hallgatni, ahogy Hanna is, és Mimi is próbál angolul beszélni, és jó volt látni, ahogy együtt voltak ennyien.

Uzsonnáztunk, ahogy ültek az asztalnál olyan volt a látvány, mintha egy kis oviscsoportban lettünk volna. :) Rachel és Hanna egy széken ülve falatoztak nagy egyetértésben, mellettük szorosan Mikolt és Sarah. Nagyon hamar elszaladt az idő, sajnos, de megbeszéltük, hogy hamarosan lesz folytatás. William például már ma szeretett volna nálunk aludni. :)

Feltöltődtem, és ahogy nézem a gyerekek is. :)


(többedszerre téved a tekintetem erre a képre alul... és nem tudom megállni, hogy le ne írjam... Hogy lett Áron majdnem akkora, mint a mellette ülő majdnemháromévesek???.... hiszen még kisbaba, aki éjjelente szopizik, és mellettem szuszog... megfejthetetlen...)

Két kis mozgó

Ezen az a nóta hallható, amit az óvodában szoktak énekelni, amikor nagyon nagy a zaj. Az óvónéni elkezdi, a gyerekek folytatják. Hogy a szöveg valóban így hangzi-e nem tudom, de amit Hanna énekel, az így szól:

Are you ready, are you ready, yes we are, yes we are, we are we are clever, we are we are clever, sss, sss.

Itt pedig ahogy ígértem, Mikoltunk eszmefuttatása arról, hogy miért is fekszenek ekkora kazalban az ujjbábok. Pici segítség, narrálom:

Őőő azét csomótuk be a a anyokát, mert dógom,,, a őföjekének... dógom van. :):)

2011. március 3., csütörtök

Új számláló

Tegnap este új számlálót tettem az oldal aljára, mert a régi egy jóideje nem működik. Már egyszer írtam a szolgáltatónak, akkor egy darabig ment, de most újra meghalt.

Bosszantott a dolog, hát kerestem egy másikat.

Ma rápillantottam... alig telt el 24 óra, ráadásul átköltöztettem a blogot egy új címre... Majdnem 1000 látogatás jutott erre az egy napra. Persze ebben benne van az összes frissítés is, a mi kattjaink is, de akkor is hihetetlenül sok. Meglepődtem... Ilyen sokan olvasnak?

Testvéres

Áron napról napra egyre inkább bevonódik a család életébe, és ahogy cseperedik, a lányok játékában is igyekszik részt venni. Már ahogy tőle, vagyis egy 14 hónapos kisfiútól ez elvárható. Vagyis leginkább rombol, elvesz, beleül, lelöki, és persze még hiába tanítgatjuk nki, hogy óvatosabban, szépen, lassabban, mire ezt megérti, a lányok türelme bizonyára elfogy.

Hanna kicsit jobban tudja kezelni a rombolásból származó károk feldolgozását, és már régen magáévá tette azt az alapelvet is (bár mostanában egyre ritkábban használja sajnos...), hogy mielőtt elveszünk egy játékot bárkitől, adunk helyette egy másikat... vagy kérünk, és várunk, míg az illető hajlandó megválni az adott dologtól.

Mikolt eddig semmiféle hajlandóságot nem mutatott a kooperációra, és egy cseppet sem alkukész. Ami többek között azt jelenti, hogy azonnal üvölt, ha valami nem úgy alakul, ahogyan ő elképzeli, bár sokszor nem is képzeli, csak szembejön valamelyik testvére egy egy játékkal, ő pedig megkívánja, és kitépi a kezükből. Hanna erősebb, olyankor hangosan veszekszenek, Áron egyelőre gyengébb nála, bár lassan egy súlycsoportba esnak majd, de még sokszor simán el tudja venni a játékát. Közben kiabál, Áron sír... Nem ezek az epizódok a legszebbek a nagycsaládos életünkben, de bizonyára sokak számára ismerősek ezek a helyzetek.

Ma Mimit megszállta egy angyal. Nagyon kérem azt az angyalt, maradjon sokáig, mert a kis oroszlánunkra szinte rá sem lehetett ismerni, új arcát mutatta, bársonyos volt és elfogadó, hajlott a kompromisszumra, figyelt. Mintha valami megérett volna belül, és most egyszerre sok helyzetben képes lenne kamatoztatni a tudást.

Áron egy huzogatós csigával játszott. Máskor Mikolt simán elvette volna, mint ahogy ma is így indult a dolog. Odaszalad, megfogta a zsinórt, és elkezdte rángatni. Áron tartotta, én pedig kértem, hogy inkább vegye ki a kosárból a másik huzogatós játékot, és adja oda azt Áronnak, ha a csigát szeretné. Mimi megállt egy pillanatra (abban a pillanatban levegőt se vettem, annyira nem lehett tudni, mi következik...), aztán elfutott a teknősért, azzal vissza Áronhoz.

- Tessék, szeretnéd?

Áron elmosolyodott, elengedte a csigát, és boldogan nézegette a teknőst. Mikolt, szerintem látva az eredményt, szintén hihetetlen boldogsággal az arcán kérdezgette Áront... meg szerintem egy kicsit magát is. :)

- Na mit szólsz hozzá? Mit szólsz hozzá? :):)

Mindezt azzal az ízes vidékibácsis tájszólással, ami miatt egyszer még megeszem.

Miből lesz a cserebogár...

Hanna nem eszik túl jól. Legalábbis mostanában, és vannak korszakai, amikor jobban, vagy kevésbé jóízűen eszik. Nem mondhatom, hogy nagyon nehéz eset, hiszen nagyjából amiket készítek megeszi, de azt hiszem ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy tudom mi az, amit biztosan visszautasít, így ezeket alapból nem is főzöm... mondjuk nálunk példul sosincs borsófőzelék, babfőzelék, ezekez inkább krémleves formájában adom, mert úgy nincs baj velük.

Ami ennél nagyobb kihívást jelent, az a vacsora. Még nem fejtettük meg, hogy mi az oka annak, hogy semmi, de semmi nem fogy el, három falat után csak nyüglődik, zsizseg. Hogy mennyire vagyunk kreatívak nem tudom, de a repertoár a tojástól a bébifőzelékig, a zabkásán át a virsliig, a süteményen keresztül a bármilyen kenyérig terjed... Nem vagyok egy mindenáronegyemegagyerekamiteléteszek, de tudom, hogy éhes, és ha nem lakik jól, akkor a fürdés után jön, hogy együnk valamit, amikor már olyan késő van, hogy leginkább a második álmot kéne már álmodnia, és nem enni...

Próbáltam már előbb a fürdés, és utána az evés felállást is, az eredmény ugyanaz. Mintha étkezőasztal averziója lenne.

No de a lényeg mindebből nem is az a kérdés, hogy hogyan vegyem rá, hogy mégis vacsoraidőben vacsorázzon... (bár erre vonatkozóan is remek lenne megoldást találni) mert ennél számomra sokkal nagyobb fejtörést okozott az, hogy Hanna ama bizonyos harmadik falat után sajtkukac módjára zsizseg, a lába rendszerint az asztalon, és két pillant múlva felpattan, elrohan, (erre Pali boztosan azt mondaná, hogy úgy működik, mint egy normális gyerek, és biztosan igaza is van... ezért szeretnek a gyerekek a nagyszülőkkel lenni :):)) amivel persze a többiek számára is azt jelzi, hogy szabad a móka. És ezt nagyon nehezen viseltem.

Jöttek szép sorra a klasszikus, előbb kérek, aztán morcosan nézek, aztán újra kérek, majd szankciókat helyezek kilátásba, és háromig számolok, nyomatékosítva a dolog komolyságát... És ha bármi használt volna, ez a poszt nem született volna meg. Semmi eredmény...

És nem vagyok rá büszke, sőt... tulajdonképpen nem értem, miért kellett idáig eljutnunk, de egy este annyira sok volt már, hogy három gyerekkel küzdünk, Hanna pedig beletojik mindabba, amit kérek, hogy felemeltem a hangom. Eléggé. Hannának elkerekedtek a szemei, és mozdulatlanul szívta magába a mondandómat. Közben lassítottam, csendesedtem, de a sokkhatás úgy tűnik megtette a magáét. Meglehetősen utálom, hogy ezzel értem el bármiféle változást, és nagyon remélem, hogy a fontos dolgok nem csak üvöltve mennek át, de azóta a következőképpen zajlik az asztaltól való elmenetel.

Mikor először mondta, olyan volt, mint egy dal. Elcsicseregte, mi pedig hüledezve néztünk össze. Nem is nekem mondta, hanem Daninak, és így hangzott:

- Papa, eleget ettem, jóllaktam, köszönöm a vacsorát, nem kérek többet.

2011. március 2., szerda

A nap, amikor 34 éves lettem

Ma van a születésnapom...
... :):) és nem tudok ennél többet írni... azt hiszem lámpalázam van, elszoktam a szerepléstől. :):)

Nem is az én dolgom talán megemlékezni a saját szülinapomról, de mert a maga nemében páratlan és speciális volt, mégiscsak megteszem.
Az első nagycsalád nélkül...
Talán az első, amit úgy éltem meg, hogy két teljesen különböző lelkiállapotban léteztem egész nap.
Miközben volt némi számvetés, meg emlékek felidézése, belső mozi, folyamatosan történtek az események körülöttünk (ilyen sűrűséggel nemigen szoktak egyébkor), idegenekkel beszéltem élőben, telefonon, de egy pillanatra sem állt meg belül a kis körutazás.
Itt senki sem tudta, hogy ez a nap az, amikor 34 éves lettem. Mindenki, aki tudhatta volna, aludt. :) Vagy dolgozott és az estét várta...
Aztán elindult a nap sokezer kilóméterre tőlünk is, és szép lassan jöttek az üzenetek, a facebookon többen írtak, és jött telefon (az egyik legkedvesebb az volt, amikor anyukám az oviból telefonált, a háttérben a huszonpár gyerek ma nekem harsogta a jöttem paripán című nótát... :):) csudadrágák voltak :):) kis csomag gyerekcsilingelés :):)) is és email is, és mert leginkább nem számítottam rá, meghatott, meglepett :):). Nálunk már majdnem dél volt, épp megérkeztem a magam számára.

Dani és Peti estefelé értek haza, Dani valamivel elrontotta a hasát, egészen rosszul volt szegény, időt kért és lefeküdt, közben Hannával volt egy kis csörténk, majd Dani hányt egyet, így végül vacsoraidő lett, mire összerázódott a születésnapi hangulat és mindenki megkönnyebbülve ráhangolódott a tortára...
És kaptam ajándékot.
Azóta is próbálom felfogni, hogy valóban kaptam egy ilyet...

Remélem lesz időm, hogy felnőjek hozzá. :)
Most olyan, mint gyerekként karácsonykor, amikor nem tudtam abbahagyni a lego összerakását, aztán meg nem tudtam elaludni örömömben. :)
Ime pár kép, vaku nélkül, egy ismeretlen, de máris nagy szerelem géppel...

Lehet, hogy ma ezzel is alszom. :)

Sok sok ember

A beázás kapcsán ma egy kisebb forgalmi övezetté vált a lakás.
Előbb egy szerelő jött, aki biztosított arról, hogy az eső védtelen. Majd felment a padlásra, és felállította a diagnózist. A víztartály megadta magát és kilukadt.
Napelemmel melegszik a víz, amihez a tartály a legjobb helyen odafenn van.
Nem tudja ma megszerelni, de délután még visszajön, ígérte.

Kora délután megjelent egy kiöltözött ember, mint kiderült a biztosítós, felmérte a kárt, és megkért, a szerelő adjon egy kalkulációt, ami alapján ők majd fizetnek.

Kicsit később visszatért a szerelő, és nem sokkal utána a főbérlőnk is.

Minden nagyon gördülékenyen, itteni mércével, és hazaival is hihetetlen precízen zajlott, mindenki nagyon sajnálta, és nagyon ígérte, hogy nagyon hamar készen lesz minden. Pedig nekünk egyedül az fájhat, hogy a vödröket kell cserélgetni a szobában, ezzel szemben a főbérlőnknek el kellett idáig jönnie (mesélte, hogy a másik házában itt a kertben ugyanez volt a baj, úgy tűnik mostanra adták meg magukat a tartályok Adora-szerte), ráadásul a parkettán is nyomot hagyott a víz és a plafonon is marad emlék...

Újfent kiderült, hogy a főbérlőnk az egyik legrendesebb ember, elbeszélgettünk, mesélte, hogy unokája született, hogy szombaton Kínába megy, a jövő héten pedig Londonba, ahol a lánya él. Meghívott bennünket egy partyra, amit a házukban rendeznek a hónap közepén, illetve újra előhozta a szúnyogháló kérdését, amit már korábban ígért a teraszajtóra.
Nagyon hálás vagyok neki, minden segítséget megkapunk, kérte, őt keressük, ha valami baj van...
Fogalmam sincs, hogyan viszonozzam...

Ja, és holnap reggel jön vissza a szerelő, megjavítani a tartályt. Addig csökkentett üzemmódban folyik a víz, de nem is érdekes.

2011. március 1., kedd

Újabb gondolatok a gyerekekkel való létről

No nem a mieinkkel kapcsolatos a poszt, bár nyilván azon is lenne mit gondolkodni, hanem néhány mai impulzus, ami megint elgondolkodtatott.
A miértek felmerültek, de választ nem találtam még.
Nem is szeretném ha ez bármiféle minősítés volna, pusztán rögzíteni vágyom, mert annyira más, mint ami nekem otthonos. (újra csak az a szemüveg... ugyebár)

Történt ma, hogy gyógyulásunk megünneplésére ismét eljutottunk gymboreera.
Vegyes érzéseim vannak. Változatlanul...
Egyfelől nagyon inspiráló, mert arra ösztönöz, hogy csináljak valami olyat, amiben úgy gondolom jó lehetnék, és ami nagyon hiányzik itt... és azt hiszem volna is aki eljárna hozzánk... egy olyan foglalkozást, ahol a kreativitás kapja a főszerepet, lehet szabadon felfedezni, van sok ének, és mondóka és kicsi mozgás is, mindez a gyerekek igényeihez, adottságaihoz igazítva.

Másfelől pedig sokszor csalódom is, mert az enyéim nem csinálják a feladatokat felszólításra, bár ebben nyilván Mikolt sokkal jobb, ha épp van kedve, Áron már kevésbé. És nem a gyerekeimben csalódom, hanem abban a néma elvárásomban, hogy ma más lesz. Ma a gyerekekről fog szólni.

Felmerülhet, hogy akkor minek is megyünk... mert kifizettem előre egy csomó alkalmat, mert csak így lehetett csatlakozni..., mert kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakulnak a gyerekeim (a "teacherek" elfogadják, ha nem csinálnak meg valamit, csak furán néznek minket (érzem azt a jóságos igyekezetet, amivel ők is próbálják megérteni, hogy én miért nem kényszerítem az enyémeket a "helyes" viselkedésre, ugyanakkor nem tudom eldönteni, melyik pillanatban lesz elegük, és kérnek meg, ne jöjjünk többet) ... azért mi is igyekszünk tartani a kereteket, amennyire lehet), és kíváncsi, hogy a többi szülő miért ide hozza, hogyan reagál a különböző helyzetekre, és nem utolsósorban, mert Mikolt kéri, hogy menjünk, Áron pedig nem tiltakozik, vagy ha igen, kihozom a foglalkozásról...

De több dolgot sem értek.
Egyrészt vannak az életkori bontások.
Nézegettem, nekem nem áll össze, hogy miért éppen ezek azok. Pl. zenefoglalkozásra egybe tették a 6-11 és a 12-16 hónaposokat is. Játékon is nagyon érdekesen, valahogy nem az általam ismert mozgásfejlődési szakaszoknak megfelelően alakították ki a csoportokat...
Ezzel egyébként nekem nem is lenne bajom, azt gondolom, miért nem hallgathatná ugyanazokat a dalokat egy pöttöm és egy lépegetni is tudó...
Csak amikor nagyon precízen be kell tartani a szabályt, az zavar... Mikolt nem mehetett a mármár ismerős gyerekek közé, mert épp volt egy csoportugrás 28 hónapos korban... még egy utolsó alkalomra sem.
Ha valamelyik kis ember valamiért mégis más korcsoport foglalkozására keveredik, mert teszem azt éppen kijött a sajátjáról és a szabad térben van a játszómóka, akkor szúrós szemmel keresik a galád szülőt, aki merészelte engedni játszani. Mindezt ugyan nagyon finoman, de nagyon határozottan.
De leginkább az zavar, hogy nem az életkoruknak megfelelő dolgokat csinálnak, pl. ma Diana Ross dalokat hallgattattak a babákkal, akiket ez egy cseppet sem kötötte le, ráadásul iszonyú hangos is volt.

És akkor itt jön a dilemmám, (megjegyzem újra, nem kellene járnunk és azt hiszem nem is fogunk most három hétig, amikor is változik majd a tematika... volt már Afrika hónap is, azt nagyon szerettem, ott pl. népdalokat hallgattunk, a gyerekek is sokkal érdeklődőbbek voltak... ) hogy ki és miért gondolja, hogy egy hat hónaposnak az a legjobb fizetős elfoglaltság, ha Diana Rosst hallgat, közben az anyukája segítségével két műanyag rumbatököt ráz nagyon (a műanyagságát azért említettem, mert nagyon hangos...)
Ez a tematika Amerikában is?
Vagy csak nem ismerik a gyerekeket, vagy egyáltalán nincsenek arra alkalmas gyerekdalok, vagy az a tematika összeállítóját nem hozza lázba, vagy...

És pl. egy huszonpár hónapos gyereknek a művészet foglalkozás, ahol egyébként csudajó dolgokat alkotnak, miért egy óra hosszú, ráadásul nagyon komolyan vezeti a foglalkozásvezető... itt is elvárás volna, hogy fegyelmezetten "alkosson". Itt egyébként legalább nyolc dolgot készítenek egy alkalommal, közben néha mesélnek is, és néha mozognak is egy kicsit... én mégis azt hiszem, nem róható fel egy kétévesnek, ha húsz perc elteltével már nincs kedve a negyedik dologba belefogni. Szintén értetlenül nézett rám a vezető, amikor háromnegyed óra után elköszöntünk.

A játszó foglalkozáson van egy nagy színes ernyő. Pont, mint csiribirin. És nem feltétlenül gondolom, hogy abban pörgetni kellene a gyerekeket, de hogy meg sem foghatják, hanem ráültetik őket, és a szülők rázzák a szélét megfogva... nem értem. Fennen hirdeti a program, hogy ilyen fejlesztő, olyan inspiráló, ugyanakkor, mintha nem gondolnák végig, hogy ez mit is jelent.

Nem hiszem, hogy minden gyerekkel foglalkozó műhely itt Ázsiában (ráadásul ez egy amerikai import dolog, de még így is a legnagyobb itt helyben) így működik, biztosan vannak olyan létesítmények, ahol másképpen értelmezik a felfedezést... de van valami nagyon egységesen más abban, ahogy minden helyi a gyerekéhez viszonyul ahhoz képest, amit otthon látunk, a maga sokszínűségével együtt. És ez még egy ilyen nyugatiszagú gymboreeban is érezhető.

És ezt próbálom megfogni... impulzusok érnek, de a kerek egészet nem látom. Malajzia nagyon speciális, hiszen itt egymás mellett él három náció, mindenki beszéli a közös nyelvet, és a sajátját is, és rengeteg hatás érződik a gyarmatosítás végeztével is az angolok ittlétéből, és mégis Ázsiában vagyunk.
A legtöbb dolog kívülről hightech, ami alatt sokszor hiányzik az alap. Pl. van csúcstelefon, majdnem mindenkinek touchpades, de térerő sokszor nincs hozzá.
Vannak nagyon jól működőnek tűnő rendszerek, amiket kicsit jobban megismerve kiderül, ezer sebből vérzik. Mondjuk hétfőn nem jelenik meg az, akinek prezentációt kellene tartania, mert migrénje van, de ez minden héten hétfőn kínozza, és ráadásul nem szól, csak ha rátelefonálnak derül ki, ismét otthon maradt...
Ha egy mestert kihív az ember házhoz, akkor legjobb esetben akkor derül ki, mikor jön, amikor már úton van... és ha véletlenül nem vagyunk itthon, akkor így jártunk.
Az internetes ember pl. 1 és 2 közé ígérte magát, majd négykor írt egy sms-t, hogy a nővérének kell segítenie, majd hat és hét között jön.
Ha már itt van, akkor rendben megcsinál mindent, de a rendszerben a közbülső szintek nagyon random módon vannak felépítve, és ehhez viszonyítva is működnek, több, kevesebb sikerrel.

És hogy mindez hogy jön ide? Valamiért azt gondolom, van összefüggés... Egyfelől a felszín a gymboreen is csillogó, sokat ígér, nagyon igényes a környezet, van egyenruha, a gyerekeknek ajándékpóló... csak a lényeg marad el egy kicsit a felszín mögött.

Ugyanakkor olyan szintű az elvárástenger, ami az én mércémmel nézve irreális. És nézve a gyerekeket, nem látom az őszinte érdeklődést, a csillogást a szemükben, azt a fajta felfedezés okozta örömöt, ami ennyi időseknél annyira magával ragadó tud lenni. Végigcsinálják, ha elkeserednének csillapítják egy egy mondattal, ennyi. A foglalkozás megy, ők eljöttek, csinálni kell és kész. Nincs kérdőjel bennük, hogy jó-e, nekik való-e.

És végül ami miatt az egészet elkezdtem megírni, az a következő élmény:
A játszó foglalkozáson nagyjából tíz gyerek vett részt, közülük néggyel dada volt. Úgy, hogy közben az anyukáik kint ültek a bejárat melletti kispadon, és nézték a gyerekeiket. Kívülről, messziről. Mintha fel sem merült volna, hogy ők menjenek a gyerekekkel. Pedig látszólag dolguk nem volt, nagyon magukra sem figyeltek, és az anyukák egymással sem beszélgettek.

Nem értem... Miért? Megmaradt az a működésmód, amit az angolok hoztak? Hogy a tehetőseknek van maidjük, aki velük él, és főz, és takarít és minden házimunkát elvégez nagyjából ingyen, minimál életszínvonalon élve? És a gyerekek mellé kell egy nanny, mert így szokás?
Persze, hogy könnyebb így visszaállni a munkába két hónap után, de ezek az anyukák egyáltalán nem, vagy nem nyolc órában dolgoznak...
Nagycsaládban élnek, nagyon is fontos a család szerepe, de vajon megismeri-e valaha az az anya a gyerekét, akire nem is ő figyel, terelgeti? Vagy ez nem is fontos?

A legalapvetőbb elvárás, hogy a gyerek fogadjon szót. Illetve hogy teljesítse az elvárást, legyen az bármilyen. Ha kell, hallgasson Diana Rosst. :)
És visszatértem egy picit a tigrisanyás fejtegetéshez, hogy vajon tényleg ebben a kultúrában, ebben a társadalomban, ezen a földrészen csak így lehet érvényesülni? Vagy leginkább így...
Ijesztő dolog szabadságra, kreativitásra ösztönözni a gyereket, hiszen akkor nem elvárható, hogy engedelmeskedjen. Felnőttként sem. Mégis az az érzésem, hogy ebben a világban, ahol jólét van, ahol az olaj adta adottságok és gazdagság miatt nem számottevő az a pénzmennyiség, amiből már meg lehet élni, nincs nyomor, és sorolhatnám... valahogy nem látom ekkora szükségét ennek a fajta korlátozó gondolkodásnak.

És közben látom, mennyi mindent lehetne adni, és ha mindezt őszintén felvetem, valószínűleg körbenevetnek... hogy engedjük játszani, hogy engedjük hozzáérni a dolgokhoz, hogy kérdezzük meg, mit gondol, mit érez... Miért olyan ijesztő ez?
Tudom, hogy ebből a rendszerből is rengeteg a kreatív felnőtt, de a legtöbben nagyon keményen küzdenek. Pedig itt pl. a munkavállalót nagyon megbecsülik, és roppant alacsony is a munkanélküliség. Biztos vagyok viszont abban, hogy nem menne át egy olyan ovi, vagy iskola (legalábbis helyi), amiben alternatív pedagógiai eszközöket használnának.
Keresem az okát, de nem lelem...

És közben állandóan azon kapom magam, hogy foglalkoztat, hogyan lehetne mégis... :)

Ázunk

Nagy ez a ház... :) annyira, hogy a mi ruháink a felső szinten vannak (ebből sokminden következik, többek között az is, hogy én általában a szárítóról öltözködöm, mert az a földszinten van:)), és Dani reggelente először fel, majd lefelé indul.

Szerencsére... mert így észrevette, hogy a dolgozószoba teljesen elázott. Hatalmas eső volt az éjjel (tényleg, mintha visszatért volna az esős évszak, őrületes zuhék vannak nap mint nap...), és úgy tűnik, a tető valahol nem bírta. ebben a szobában van a padlásfeljáró is, és a réseken át zúdult lefelé a víz, egyenesen az egyszemélyes szivacsra, ahová néha lepihenünk, ha ezt gyerekmentesen szeretnénk megtenni.
A szivacs nagy is, vastag is, így magába szívta amennyit csak tudott, a többi csendesen csordogált kifelé az ajtón.
Szerencsére semmiben nem tett kárt, egyedül a hanyagul ottfelejtett hegedűm tokja lett vizes még (a hangszernek nincs baja... huhh), csak Daninak okozott némi plusz munkát a még mindig csepegő mennyezet alá tenni valamit.

És hogy legyen egy kis maláj vetülete is a sztorinak (egyre kevésbé gondolom, hogy az eső a bűnös, mert még mindig csöpög, pedig ma nem is esett...), itt az a szokás, hogy a főbérlő nincs közvetlen kontaktusban az albérlővel, hanem az ingatlanoson keresztül rendeződnek a dolgok. Nem tudom, hogy a juttatásában ez hogyan szerepel, hogy amíg mi itt lakunk, addig ő kap valamennyit a havi bérletből... másképp nem látnám logikusnak, de ezt még nem sikerült kiderítenem...
Visszatérve a rendszerre.
Egyfelől teljesen értem, hiszen így nem kell arcot vesztve szemtől szemben bosszankodnia egyik félnek sem a másik mindenféléin, hanem van egy mediátor adott esetben, és ez sokszor könnyebbség.
Másfelől viszont, ha a mi Karolunk épp két napja adott életet a harmadik gyermekének, akkor kicsit rossz érzés, hogy ilyen földhözragadt dolgokkal zaklatjuk... de nincs más út. Karol, ahogy nagyon sokan mások is,akár nagy pocakkal, akár újszülöttel, felveszi a telefonját, és intézkedik.

Az ügymenet gyorsaságához azért az hozzátartozik, hogy ma nem jött senki megnézni, mi lehet a probléma, majd holnap reggel esetleg, viszont a landlord üzent, hogy zárjuk el a főnyomócsapot... Csőtörés a másodikon?