2012. január 11., szerda

Féléves megemlékeznivaló

Féléves lett Lelle Róza.

Borsószem királykisasszony.
Az előestén végigpörgött a pocakos egységünk minden pillanata, a születése, az első pillanatok, ahogy a kezemben fogtam, a négy gyerekem a kórházi ágyon, az érzések, a gondolatok, minden, ami Lellével kapcsolatban fontos nekem.
Míg vártam, úgy gondoltam, érzékeny, finom kis lélek lesz. Érzékeny, finom kislány maradt idekinnt is. Olyan érdekes, mennyire tisztán érezhető volt ez már az első moccanásaiban is. Peti az első hetekben mindig azt mondta ha Lelléről beszélt, hogy úgy látja kicsit nagyobbként, hogy Lelle mosolygós, kedves pici lány... Semmi kétségem felőle, hogy így lesz.

Úgy hittem, hogy ennyi apróság után már nem fog tudni meglepetéssel szolgálni egy negyedik baba, de be kell látnom, hogy dehogynem :). Amennyire hasonlít a többiekre, annyira különbözik is tőlük. Rengeteg pici történés idéződik fel nap mint nap, ami a testvéreivel kapcsolatos, emlékek, rácsodálkozás, és mégis annyira Lellésen más Ő, hogy lehetne akár első gyerekünk is. És örülök, hogy negyedik, mert így legalább tudom, hogy minden úgy van jól, ahogy van, még akkor is, ha rengetegszer elkeseredem azon, hogy amit szeretnék, amit szerettem volna, az végül egészen másként lett. Lelle is tanítóm... a tökéletlenségemet igyekszik elfogadtatni magammal, miközben folyton azzal szembesít, az elég jó épp elég. Igyekszem elhinni neki...

Ime a csupaszem hathónapos lenyomata:

Evés
Az első számú emésztendő számomra. Nehezen megy elfogadnom, hogy nem szeret szopizni, hogy ha lefektetem az ölemben, határozottan összeszorítja a száját, megfeszíti magát és kiabál. Azon kívül, hogy még mindig úgy gondolom, szüksége van az anyatejre, az bánt, hogy ezt a fajta kapcsolódást utasítja el nagyon határozottan. Amikor cumisüvegből etetem, sokszor megpuszilom, és arra gondolok közben, hogy ezt nem tudnám megtenni, ha szopizna. Kicsike vígasz...
Egy nap egyszer eddig még mindig sikerült ciciből megetetni, és fejek is állandóan, így nagyjából 2-3 deci tejet kap naponta, a többi tápi, és rizstej. A hozzátáplálás egyelőre meglehetősen kezdeti stádiumban van, öt kanálnál többet csak a sütőtökös almából fogadott el. A többiek zárt ajkakra találtak, néhányuk fejfordítással.

Alvás
Ez is olyan nagyon jellemzően Lellés...
Nappal, bár nagyon zavarja a nagyok folytonos nyüzsgése, mégis leginkább a nappalit preferálja, még úgy is, ha ott zsizsegnek a feje felett. Ettől aztán senkinek nem az igazi, mert természetesen a játszók nem tudnak csendben lenni, Lelle pedig morcoskodik, mert felébresztik. Igy sokszor (ha az időjárás engedi) inkább kint hagyom, mert ha a babakocsiban elalszik, akkor sokkal könnyebb nekünk is, neki is. Ilyenkor van, hogy csak egyet alszik, 11-től 4-ig, amit egyáltalán nem bánok, mert így nekem is jut egy kis csend meg alvás.
Ha bent ragadunk, akkor kettőt, vagy hármat alszik, teljesen más ritmusban, mint a többiek.

Éjjel még mindig változó hogy hol a legjobb, a miágyunkban a legritkább vendég, amit nagyon sajnálok... a nappali gyakoribb alvóhely, mostanában pedig a mesélős szoba lett a kedvenc. Kétnaponta váltjuk egymást Danival, amit szintén szoknom kellett, de beláttam, másképp nem megy hosszú távon. Persze ha szopizna, és mellettem aludna, fel sem ébrednék... de Lelle más... egy embert még elvisel maga mellett, de többet nem :). Azt gondolom, hogy szüksége van a csendre, a sötétre, a zavartalanságra.

Mióta tápszert kap éjszaka, kétszer ébred, az esti utolsó, nagyjából 10 körüli vacsora után fél kettő körül, aztán négy és öt között és eszik egyet reggel hét körül, de alszik tovább nagyjából nyolcig.

Mozgás
Kétszer jártunk Kornélnál az elmúlt hónapban, először csak meg szerettem volna mutatni neki Lellét, de végül hárommal érkeztem, és Áron miatt visszarendelt bennünket ismét. Mindkétszer azt mondta Lellére, hogy ilyen tökéletes, ruganyos, szimmetrikus gyerekem még nem volt. :)
Tény, hogy az életkorának megfelelően szépen hozza az elvárhatót, szerintem kicsit mozgékonyabb is, mint az átlag. Folyamatosan mozgásban van, ahogy leteszem, lendíti a lábát, és vagy megfogja és játszik velük, vagy azonnal gurul az oldalára.
Forog is, gurul is, hason fekve nyújtott könyökkel támaszt, húzza a popsiját maga alá, egyszer véletlenül sikerült négykézlábra ügyeskedni magát, onnan viszont nem tudott visszahasalni... eldőlt oldalra :) Elkaptam...
Hason tolat.
Egyik kezéből a másikba teszi a játékot, hangot adón a gombot megnyomja, tudatosan tapsol. Apró kereket megforgat, és persze ráz, meg ütöget és mindent a szájába vesz. Hajat, szakállat húz, szemüveget lekap, cumit a szájából kiveszi, majd visszateszi, Áron arcát simogatja. Imádom...

Kognitív
Kicsit ugyan korai, és eddig egyiküknél sem tapasztaltam, de megjelent az idegenfélelem. Megismeri az ismerősöket, ha meghallja a lányok, vagy Áron hangját, keresni kezdi őket. A sötét haj nem nyerő, ezután következik a férfi, majd az idegen nő. Kis válogatós.
Elképesztően mélyen és okosan figyel, régóta nincs semmi babás bambulás az arcán.


Mindenmás
Játék a lába, a szája, a hangja, minden ami zörög, zenél, hangot ad. Buborékot fúj, kurjant, válaszolgat. Hurkásodik, főleg a combocskája, szerintem 6300 gramm, a védőnő szerint 6800, mindenesetre nem sok, bár ránézésre nem fog elfogyni maholnap. Bensőséges kapcsolatot ápol a paplanjával, a cumijával, a forgóval, valamint a csíkos kendőmmel. Szereti a pancsolást, talán ez a legjobb pillanat minden napjában, ilyenkor ellazul, és még etetni is engedi magát... Lehet, hogy még szopizna is, ha beférnék mellé a kádba :). Szereti a meleget, de elaludni kifejezetten a hűvösben tud csak, ha begyújtunk a kemencébe, a nappali sem az igazi alvókuckó. Szeret meztelenkedni, a teli pelust ki nem állhatja.
Foga még nincs, ebben mindegyikükre hasonlít, 68 centi, kékszemű, vöröses a haja. Most épp. :)
Ha meglát fülig ér a szája, de ha nem vagyok kéznél, akkor összedől a világ. Mindig...

Isten éltessen kicsi Lelle. Amikor reggel habos kakaót ittunk az egészségedre (Pankának szeretettel :)), az jutott az eszembe, hogy mégegyszer ennyi idő, és Te is itt ülsz majd köztünk. Őrület...

2012. január 10., kedd

Pörögnek a napok

Szoktam azon gondolkodni, hogy mi változott az életünkben a negyedik gyerekünk születésével. De általában csak azon kapom magam, hogy gondolatfoszlányok keringenek egész nap a fejemben és jó eséllyel estére összeállnak egy többé kevésbé koherens egésszé... hacsak el nem alszom Áron mellett. Vagy esetleg Lelle mellett. És akkor a következő nap újra kezdődik az egész. :) Ez például új, és lehet, hogy a négygyerekes lét velejárója, de lehet, hogy pusztán Lelle érzékenysége, többemberessége az ok. Vagy is...

Mindenesetre a legkülönfélébb emberek mondják mostanában akármerre is megyünk, hogy minden elismerésük. Szép lassan egy egész gyűjteményem lett belőlük, tetszik nekem, ahogy ez a két szó összekapcsol bennem egy sereg ismerőst, és ismeretlent is (Dani néha hoz egy egy újabb méltató üzenetet). Míg nem volt ennyi a csepp, sosem találkoztam magunkra vonatkoztatva ezzel a két szóval. Most pedig elgondolkodom, hogy mondtam-e valaha ezt bárkinek, és nem emlékszem. És néha elszégyellem magam, mert vannak jópáran, akik megérdemelték, megérdemelnék, hogy hallják, akikből erőt merítek, akiknek hálás vagyok egy egy mondatért, ami mostanában is, meg úgy általában is erőt, hitet, lendületet ad, adott.

Ugyanakkor nagyon nem tudom magamévá tenni a kétszót, mert mi van abban elismerésre méltó, hogy amit vállaltunk, vállaltam, azt igyekszem lelkiismeretesen, jól, vagy legalábbis a magam mércéje szerint elég jól terelgetni? Vagy maga a vállalás mellbevágó? Valószínűleg ez utóbbi a legtöbb külső szemlélőnek az. Kivéve a magamfajtákat, akikkel sorsközösek vagyunk, és igazán sokat ad nekem, hogy érzem, tudom, hogy azok a négygyerekesek, akiket bármilyen csatornán keresztül ismerek, mind gondolnak velem. Meg viszont. Mióta Lelle velünk van, rengetegszer találkoztam már ezzel a fajta összetartó, láthatatlan, ki nem mondott, de mélyen megélt kapoccsal. Az áruház sorában állva, egy levélváltás alkalmával, blogos ismerős kommentjéből. Szeretném ezt a maga nagyon egyszerű természetességében megfogalmazni, de nehéz anélkül, hogy kasztosítanám magunkat... A lényeg, hogy a szeretethálómon belül lett egy belső is, amolyan plusz tartalékképző, akaratomon kívül, anélkül, hogy tudtam, sejtettem volna, hogy ilyesmi létezik. Szeretem.

Néha, mikor van szemem rá és eszembe jut, kívülről is ránézek a vándorcirkuszomra, amikor mondjuk egyedül megyünk át az úttest egyik oldaláról a másikra ott, ahol lámpa nincs, csak zebra... No meg olyankor is, amikor ugyanígy egyedül vagyok egy bankban pl. és a három nagy teljes egyetértésben ül és rajzol negyed órát, a kicsike pedig szuszog a babakocsiban, és megszólítanak bennünket és figyelnek, ki ezért, ki azért... szóval olyankor olyan hihetetlen, hogy ők mind velem vannak, és egyedül rajtam múlik, hogy ezt az összhangot más is láthatja. Ezek a muníció pótló alkalmak, mert amikor meg nincs szemem, akkor nagyjából az történik, hogy sodor magával a hömpölygésünk, én pedig igyekszem kifogni a szelet a vitorlából, vagy legalább fenn maradni, ha nem is szárazon, de valahogy a fedélzeten. (Szoktam kínomban vigyorogni, mikor 11kor a postás pizsamában ér... majdnem minden nap.)

A sodrás viszont sodrás. Örvénybe be, nagy levegő, kivár, fel. Aztán megint. És közben törekszem szeretni az örvénylést, a hullámzást, a soha be nem fejezett dolgaimat, adni és képesnek maradni a befogadásra, meglátni a csodapillanatokat, és nem elveszni a mókuskerékhez szegezett egyre pergő homoksivatagban.

És akkor itt vissza is kanyarodhatnék az elejéhez, mert ez egészen biztosan a sokgyerekességünk hozománya. Hogy sokkal rendszeresebben kell a készleteket újratölteni, mint eddig bármikor, mert sokkal gyorsabban fogy mindenből.
Volt egy tanárom az egyetemen, aki egyszer arról értekezett, hogy kell, hogy legyen napi, heti, havi és éves szinten is saját idő, olyan, ami értelmes tartalmat ad, és hogy ez annyira fontos, pláne, ha az illetőnek kicsi gyereke is van, hogy akár erőszakkal is tenni kell érte. Erőszak alatt itt az önmagunk megerőszakolását kell érteni, ami nekem pl. meglehetősen nehezemre esik, mert kevés a hitem abban, hogy jó nekem, ha elmegyek és örülök a magambanlétnek, amikor temérdek a dolgom és nélkülözhetetlen is vagyok...
Nos akkor ezt az okfejtést nem értettem ilyen nagyon, mint most. Mert most meg úgy gondolom, hogy teljesen abszurd módon, pont amikor már négy a gyerekem és a legkisebb is alig féléves csupán, kell nekem, hogy magammal legyek, akár tetszik ez nekem a tükörben megbeszélve magamal, akár nem.
Különben dilis mókussá válok... és ez nem imponál túlságosan.

Igy aztán a napok úgy pörögnek, hogy egyfelől komoly munka áll előttünk az új családi szabályok lefektetésére tett lépések számbavétele okán, amibe bele kell hogy férjen mindkettőnknek a saját tere, és a közös is, miközben a gyerekek egy perc pihenőt sem hagynak, főképpen Lelle, aki képes akár 24 órás szolgálatot is kiharcolni...

Praktikusan ez olyanokat jelent, hogy míg öt éven át én keltem fel minden éjjel a gyerekekhez, most ez nem megy már egyedül, így kétnaponta váltjuk egymást (és ezt meg sem beszéltük, egyszerűen nem megy másképp), és hol itt, hol ott ér a hajnal. Nem mondom, hogy a vágyaim netovábbja, de bízom benne, hogy egy év múlva már nem így lesz... :)
Meg azt is, hogy talán elkezdődik valami új az életemben, valami, ami önbizalmat ad majd, és egy kicsit visszaterel önmagamhoz. De erről még nem szeretnék ennél részletesebben, de ennyit mindenképpen meg akartam oszatni.
És azt is, hogy minden hónapban jó lenne egy olyan délután, aztán talán egy egész nap is egyszercsak, amikor ketten vagyunk Danival. És csak örülünk annak, hogy együtt lehetünk. :)
Meg azt, hogy úgy tűnik, hogy most van itt az ideje annak is, hogy kérjek. Nem családot, hanem külső segítséget, nem sokat, de rendszerest. Nagyon izgalmas.

Annyi mindenről lenne jó írni, és olyan késő lesz minden este, mire nekiállnék írni... Hát ez is változott, pedig szeretek napi kettőt posztolni. Egy év múlva :).

2012. január 6., péntek

Apróságok a legkisebbről

Tulajdonképpen megtarthatnám még négy napig magamnak ezt a posztot, de az imént tettem fel a képeket az albumába, és megdöbbentően kevés kép készült Lelléről az elmúlt két hónapban... Ami részben az események sűrűségét jelzi, másrészt viszont azt, hogy kicsit mintha háttérbe szorult volna a hétköznapi kattintgatás. Pedig nem bánnám, ha csak ez lenne a dolog... :)

Gyorsan vissza is olvastam, és lám, nemcsak kép nem készült, de bejegyzés is elég kevés. Sebaj, majd az összefoglaló jó hosszú és újdonságokkal teli lesz.
Azért ma annyit mindenképpen le kell jegyeznem, hogy bár nem az első alkalom volt a mai, de mindenképpen mérföldkő Lelle (no meg az én) életében wz az ebéd.

Mióta Lellik először fordította el a fejét határozottan a cicitől, voltunk már lent és lejjebb is e témában, aztán mindig egy picikét mintha javult volna a tendencia, de leginkább hullámzó maradt.
Azért kitartóan próbálkozom, sokszor nagyon rossz, hogy rettenetesen elutasító, és leginkább a tanácstalanság zavar, a miértre nem jöttem még rá, pedig figyelem nagyon.
Tény, hogy mostanra éjjel már egyáltalán nem is kínálom fel a lehetőséget, nappal pedig a legjobb kimenetel, ha egyszer kell csak cumisüvegből adnom. Fejek, gyakorlatilag kétóránként, azt remélve, hogy valamennyire megtartható a mennyiség, de ez hiú ábránd... de legalább anyatejet kap...
A leginkább az bánt, ha arra gondolok, hogy így, ilyen felemásan, kiabálósan, elutasítóan fejezzük be a szopizást. Én még nem vagyok készen elengedni Lellét, ő pedig ritkán szeretne engem. És hiába mondogatom magamnak, hogy ez az ő döntése, és el kellene fogadnom...

Tegnap megtaláltam a csodakapszulát (nem is emlékeztem, hogy van egy majdnem teli dobozzal, és persze ez is újabb reményt adott (annak ellenére, hogy nem hiszek már semmi ilyesmiben, csak és kizárólag a mi kettőnk kapcsolata lehet a kulcs)), és annyira megörültem neki (meg a gondolatnak (illúziónak), hogy ez majd megold mindent, több tejem lesz és Lelle hirtelen beleszeret újra a cicizésbe), hogy úgy döntöttem, ma lesz a nap, amikor hivatalosan elkezdjük a hozzátáplálást.
Összefüggés látszólag nincs. Nekem mégis legördült egy kő a szívemről ahogy a dobozt a kezembe fogtam, és felidéződött egy emlék. A megkönnyebülésé, amit akkor éreztem, amikor Hanna ennyi idős korában végre elkezdett szilárdat is enni, és végül kitartott a lefagyasztott tej, és onnantól kezdve nem is kellett kiegészíteni a szopikat, mert volt elég.
Ha ma nem is történt annál nagyobb dolog, minthogy Lelle délben sütőtököt evett krumplival, és miután bekanalaztam a szájába 100 ml-t, ilyen arcot vágott :)

már hálás vagyok ennek a kék doboznak.

Annyira nehéz kreatívnak, türelmesnek, szeretettelinek lenni, amikor elfordul, feszíti ki magát a karomból, hacsak megérzi, hogy etetni szeretném és közben minden porcikájával tiltakozik... és hinni benne, hogy van visszaút, olyan, ami neki is jó, kellemes, és felcserélhetetlen, pedig tudom, hogy van.
Ma délután, miközben ringattam, nagyon halkan a kedvencét dúdoltam, és hagytam, hogy forogjon, végül megtalálta az útját, megfogta az ujjam, és előbb még mereven ugyan, aztán egyre ellazultabban szopizott, míg végül mielőtt jóllakottan belealudt volna, átkérte magát a másik oldalra.
Olyan jó volna megtartani (de legalább elhinni, hogy képesek vagyunk) ezt a bizalmat egymás iránt, mert akkor működne... azt hiszem.

2012. január 4., szerda

Visszakanyarodva a lényegesekre

A gyerekekről mostanában kevesebb szó esett, pedig ezerszám ontják a témát.
Ezért most egyesével bepótolom a majdnem egy hónapnyi elmaradást, ne hiányozzon semmi fontos, hiszen igazából az ő emlékeik lesznek majd ezek a bejegyzések...

Míg én sokszor azon kapom magam, hogy hiányolom a meleget, a friss gyümölcsöt, a 12 órányi napsütést, egy egy apróság helyreráz, és olyan jó, hogy tudom, ha most ott lennénk, akkor ezek az apróságok nem lennének... sőt ott azon sopánkodnék, hogy milyen nagyon jó lenne itt. :) Az örök elégedetlen...

Most épp Hanna az, aki rendszeresen megerősíti a döntésünk helyénvalóságát, mindjárt a körömrágással illetve annak leépülésével példálózhatnék. Merthogy Hanna már egy ideje csak az egyik körmöt rágja, ha egyáltalán, és nem először fogjuk levágni mind a tizet. Mennyire aggódtam, és milyan igaza volt mindenkinek, aki azzal bíztatott, hogy elhagyja majd, ha a lelke megbékél. És valóban. Jó látni, hogy ő is örül a sikernek, és büszkén mutatja az ismerősöknek is a kezeit, ha éppen eszébe jut.

A másik, hasonlóan örömteli dolog a rajzolás. Odakinn egyáltalán nem volt lehetőségük szabadrajz gyakorlására, és mert én ebben nem vagyok túl ügyes, otthon se nagyon rajzoltunk. Az első igazi komoly alkotás az az autó volt, amit egy grafittal skiccelt fel egy szakadozott fecnire, és azóta is nagy becsben őrzöm a dobozában.
Hogy mennyit fejlődött pár hónap alatt, az számomra lenyűgöző. Nem vagyok elfogult, csak látom, hogy az ovi hatására elkezdett felzárkózni a korosztályához, és gyakorlatilag minden nap hoz haza valami értékelhetőt.

A két kedvencemet meg is mutatom, az egyik egy karácsony előtti alkotás, amit Bazsinak készített. Egy mozdony vonatokkal, és az ádventi kalendárium logikájára minden vagon négy ablakból áll, ezeket naponta egyesével lehet kiszínezni. Legalábbis Hanna használati útmutatása szerint.

A második története annyi, hogy a dadus néni január végén elmegy az oviból, és az szmk azt találta ki ajándékként, hogy minden gyerek készít egy rajzot, arra egy fényképet ragasztunk, és egy lefűzhető mappában összegyűjtve átadjuk majd.
Kértem Hannát, rajzoljon valamit, ő egy ideig gondolkodott, majd felkiálltott, megvan, és nekilátott. Néhány gondolatnyi segítséget kapott, hogy ne legyen üres egyetlen része sem a lapjának, és végül egy délután alatt el is készült vele.
A rajzon Mimi és ő látható az ovi udvarán egy nyuszi társaságában, aki a körtefa mellett ül a bokor tövében.
Mikor készen lett, összehajtotta :) de talán ez sem von le az értékéből. Számomra legalábbis nem. :)

Egy hete fordult elő először, hogy arról mesélt, hogy álmodott. Hogy ennek az volt-e az apropója, hogy előző nap Daninak meséltem a saját elég rossz álmomról, amit ő is hallott (jóideje nem álmodtam (azt hiszem nem volt rá elég időm éjjelente)... talán, de amit elmesélt, az olyan tipikus gyerekálom volt, hogy engem meggyőzött. Egy autóban ültünk és a nagymama nem tudta megállítani, és a lejtőn egyre gyorsabban gurultak lefelé.
Mióta szó volt erről, Mikolt is előszeretettel meséli, hogy ő is ugyanezt álmodta :).

Végezetül pedig egy kedves szófordulata... rátalált a tehát kifejezésre, és gyakran használja, természetesen a legviccesebb helyzetekben. A minap mesélte:
- Kimentünk az udvarra... (hatásszünet), tehát kimentünk az udvarra ... és fűzi tovább a szavakat, a sárról, meg az unalomról. :)

2012. január 3., kedd

Mert erről is meg kell emlékezni

Nem fogok politikai témákban merengeni. Megígértem magamnak és a blognak egyaránt.
A történelmi hűség kedvéért annyit mégis kénytelen vagyok leírni, hogy ma számomra Magyarországon élni olyan, mint egy száguldó vonat utasának lenni valahol egy meglehetősen instabil sínpáron egy szerpentin szélén.
De ma számomra ebben a városban, a családommal, a barátaimmal lennem a legnagyszerűbb dolog, ami történhetett, és erre minden nap rácsodálkozom.
Ami tőlem telik, azt megteszem, a legjobb tudásom szerint.
Ha pedig döntést kell hozni, akkor majd döntést hozok. Akkor is, ha az nem lesz könnyű és nem lesz a könnyebb út.
A többiről nyilatkozzanak azok, akiknek nagyobb rálátásuk van a jelenre. És ez nem flegma elutasítás, hanem annak a hite, hogy az én dolgom egyelőre becsülettel nevelni és pozitív energiákat sugározni, és befogadni...
Egy biztosabb és őszinte jövő reményében.

2012. január 2., hétfő

Képes krónika 2011

Megosztom ezt a bejegyzést, mert már nem bírom egyedül cipelni ezt a súlyt, amiről azt gondoltam, sokkal könnyebb lesz... de számadást készíteni... nos nekem legalábbis nem könnyű.
A poszt visszakerül majd a helyére, és reményeim szerint az utolsó három hónap krónikája holnapra elkészül... addig beszéljenek a képek... és persze lehet kommentelni már ebben a fázisában is...

Volt három év, amikor a felnőttek naptárat kaptak tőlünk karácsonyra. Ágiék szerkesztették, nyomtatták, számomra is a legjobb ajándékok egyike volt, és nagyon bántam, hogy tavaly a messzeségből végül nem küldtem képeket, így 2011es naptárunk sem lett... ahogy az idén is elmaradt. Egyszerűen elfelejtettem. :)
Pedig egész évben, és még azután is olyan jó volt visszanézni mekkorák voltak a gyerekek, melyik mit tudott, hol jártunk. Órákat el lehetett nézegetni ezeket az A4eseket. :)

Amikor tegnapelőtt a Penangos kollázst készítettem, eszembe jutott, milyen jó volna megcsinálni minden hónapról egy-egy montázst, a legfontosabb képekből. És bármennyire is nagy falatnak bizonyult a rengeteg (és ez nem is jó szó a mennyiségre) fotóból kiválogatni a "leg"-eket, miközben egymás után kerültek elő a jobbnál jobb, emlékezetesnél emlékezetesebb képek, szép lassan feldolgoztam az elmúlt évünket.

Ime a három napos munka eredménye, a 2011-es év képekben és néhány mondatban. Nekem nagyon fontos volt, hogy elkészüljön.

Január
- Az első hónap betegséggel kezdődött... :) Lázas, torokfájós pár napjaink voltak, minden gyereken végigment, a rosszban a jó, hogy olyan orvost és embert is találtunk egyben, akiben megbíztam, akit idehaza is kívánnék.
- A hónap a ház berendezésével, megszokásával, a környék és a város felfedezésével, megismerésével telt, sok sok első alkalom... Az első állatkertezés, az első Batu Caves, az első utrahang.
- Hanna ovis lett, nekem pedig erős kétségeim voltak affelől, hogy ez mindannyiunknak jó.
- Megtaláltuk a helyet, ahonnan Dani végre egy káddal a hátán tért haza, amiről sokáig úgy gondoltam, a negyedik kisbabánk születési helye lesz. :)
- Az egyik legnagyobb változás a házban a kert kicsinosítása volt, az első naptól nagyon szerettük, mert bár picike volt, a térben elfért két hinta, és egy kis homokozó is. A fűről nem is beszélve... egy szelet otthon. :)
- Áron egyre ügyesebb kisgyerekké lett, bár még nagyon sokáig zsebbengyerek maradt.
- A gymborees bérletünket, ami a tőlünk távoli Bangsarba szólt, átváltottam a Tropicanaba, és megkezdtünk kialakítani egy új heti rutint.
- Január végén pedig megérkezett Peti.


Február
- Sokat kirándultunk ebben a hónapban.Kétszer is megjártuk például Melaccát, igaz, másodjára csak az állatkertig jutottunk. :) Az első látogatás ebben a városban a kínai újév miatt is nagyon izgalmas volt, eljutottunk egy igazi kínai szertartásra is, egészen véletlenül, de azt hiszem, ezek azok az élmények, amiket még ötven év múlva is emlegetünk majd.
- Itt lovagoltak a lányok először a kinti életünk alatt, Hanna ragyogott a boldogságtól. :)
- Megtudtuk, hogy kislányt várunk, és el is neveztük. A szülés körülményei matt aggódtam folyamatosan, de ez el sem múlt egészen júliusig :).
- Sokat voltak betegek a gyerekek, picit az ovit és a medencét is ludasnak érzem, Áron februárban először és szerencsére utoljára ugatva köhögött egy éjjel...
- Hanna falat mászott, ezt nagyon szerette, és az oviban átkerült antie Juleehoz, ahol végre felszabadultabb lett, bár még mindig sokat dilemmáztam a kérdésen.
- Jártunk az elefántoknál, megnéztük a lion dancet a kínai újév egyik hagyományos műsorát, és bosszankodtunk a két hétig tartó éjszakai petárdázás miatt.
- Freddie születésnapi partyján Peti megismerkedett Roryval, aki munkát ajánlott végül Petinek.
- Az első Gentinges "lajoskázás" is a februárt színesítette, ebben a hónapban még nélkülem... akkor épp betegen feküdtem otthon, de nagyon jólesett a pihenés. :)
- Áron a "hemm" mellett már a papával és az autóval is próbálkozott.
- Devi elkezdett járni hozzánk, és azonnal be is fészkelte magát a szívünkbe...


Március
- Március legelején, a születésnapomra egy hatalmas ajándékot kaptam, azt a fényképezőgépet, amit mindig is szerettem volna... Egészen hihetetlen volt kézbe venni, és aztóta is minden nap hálás vagyok az áldozatért, amit Dani ezzel a kiadással vállalt. Remélem, egyszer majd vissza tudom adni neki ezt. :)
- Hanna olyannyira frusztrálttá vált az oviban, Mikolt pedig annyira szeretett volna menni, hogy úgy döntöttem, Mimikénk is megkezdi a szocializáció ezen formáját kétésfél évesen. Mikolt az első pillanattól kezdve otthonosan mozgott a Kiddies Patch-ben, és gyakorlatilag az utolsó pillanatig nem hagyott kétséget bennem afelől, hogy ez volt a legjobb döntésem.
- Peti elkezdett dolgozni, ezzel a 24 órás gyerekfelügyelet ismét az én feladatommá vált, de nagyon szerettem, amikor ment, amikor csurom vizesen az izzadtságtól megérkezett... biciklivel járt, abban az elképesztő melegben.
- Először voltam fenn a "hegyen", és valódi volnzalom alakult ki részemről, akárhányszor is mentünk (egy időben minden hétvégén), mindig más fényeket, időjárást tapasztaltunk. Nagyon szerettem.
- Voltunk Szingapúrban, ami számomra a töltekezésről szólt, hiszen Peti vigyázott a lányokra, mi pedig Áronnal két napot töltöttünk ebben a furcsa, de rengeteg szépséget is rejtő világban.
- Elkészült az első túrógombóc, amihez házilag készítettem a túrót, és bár tökéletesnek nem nevezném, mégis egy falat hazai volt.
- Hanna egyre szebben úszott, már a mellúszó kartempó tökéletesítésén dolgozott márciusban, míg Áron, aki eddig csak a lépcsőkről szemlélődött, egyik napról a másikra bemerészkedett a mélybe, és megtanult kutyaúszásban tempózni. Bevettük a klubházat is, a vasárnap délutánok programja egy ideig az ottani medencézés lett.
- Meglátogattak bennünket Szilviék, és elkezdett kialakulni egy barátságféle a szomszéd négygyerekes családdal is, akik nálunk töltöttek egy délutánt.
- Hanna és Mikolt talán az ovi miatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, olyannyira, hogy előfordult, a délutáni alvásra Mimi beköltözött Hanna mellé az ágyába.


Április
- Áron névnapjával indult a hónap, amit állatkertezéssel, és egy kis köszöntéssel ünnepeltünk. Ezeken az alkalmakon hiányzott a nagycsalád...
- Hogy mégis kicsit oldottabban voltunk már malájhonban, jelzi, hogy sikerült átlépve a félelem határait, felhívtuk Sáráékat. Bár az ottaniak és a mieink is meglehetősen zavarban voltak, Hannára nagyon nagy hatással volt a beszélgetés.
- Elkészítettük az első közös hajtogatós alkotást, a kishajót, amit Hanna szerint Sára tanított neki, és amit onnanntól kezdve milliószámra gyártott.
- Otthonról megérkezett a karácsony óta várva várt hatalmas csomag, benne egy babakocsival Lellének, egy csomó kisruha (amiket természetesen azonnal ki is mostunk), és egy halom ajándék a gyerekeknek. Rettenetesen örültünk mindennek, a gyerekek a babakocsinak is, amit Peti összeszerelt, ők pedig egymás után beleültek, és tolták egymást felváltva.
- Dani egyre nehezebben viselte a maláj munkahelyzetet, és ezt nagyon nem volt jó látni.
- Mikolt egyre bíztatóbb jeleit mutatta a szobatisztaság mihamarabbi bekövetkezésének, még gyakran bepisilt ugyan, de már majdnem csak bugyit hordott nap közben.
- Áron karúszóval ugrált a mélyvízbe, a lábaival a felszín közelében lábtempózott, teljesen vízbiztossá vált, már be sem kellett vele menni, olyannyira.
- Ismét voltak betegek, és ismét ugyanazt az orrfolyós, torokfájós, köhögős nyavaját kapták meg... medencevírus...
- Felfedeztünk egy új helyet, egy igazi kis paradicsomot a Berjaya Hill tetején. Az oda vezető úton lovarda, ahol a lányok ismét lovagolhattak egyet, majd egy nyúlfarm, ahol simogatni és etetni lehetett az állatokat. A hegytető kis véroskájában gyönyörködtünk, és még az sem zavart nagyon (nagyon nagyon), hogy két teremnyi játszógéppel igyekeztek pótolni a legkisebbeknek szóló kultúrprogram hiányát.
- Elérkezett a 28. hét Lellepocakkal, és ennek apropójából 4D-s ultrahangon jártunk. Fantasztikus géppel viszgáltak, fantasztikus felvételek készültek. (Sajnos a montázsból ez kimaradt... )
- Áron esti altatását sikerrel Dani vette át, ez nagy könnyebbséget jelentett nekem. Éjjel még mindig ezerszer cicizett. :) Még jó sokáig...
- Készültünk a húsvétra, tojást festettünk, húsvét vasárnap pedig ajándékok várták a gyerekeket, Hanna megkapta élete első kétkerekű biciklijét.
- Elkészült az első almáspitém, és húsvét alkalmából ismét kirándultunk egyet Ákosékhoz, Penangra, ahol Áron a legnagyobb meglepetésemre, elkezdett megbarátkozni a homokkal is.


Május
- Anyák napja kerti virágokkal, rengeteg eső, bezártság, és az én egyre nehezedő pocakom, nyomott kedvem jut eszembe elsőként. Ennek oldására, és mert a gyerekek egyébként (Áron hatalmas akaratát leszámítva, amit még ketten Petivel sem tudtunk mindig mosolyogva kezelni...) nagyon konstruktívan eljátszottak bent is, pl. konyháztak rengeteget, megterítve a kisasztalt, amit a nappali közepére húztak, és csak hordták a sok tányért, poharat... mindezt hárman, a legnagyobb egyetértésben... (A képeket nézve jutott csak eszembe ismét, mennyit kreatívkodtunk, hiszen menni nem lehetett, az időt pedig el kellett töltenünk így is...), szóval elkezdtem varrni. Kézzel, nyulat. Májusban két nyuszilány született, majd egy nyúlfiú is.
Jártunk a kormányzati városnegyedben, Putrajayaban, megnéztük kívülről a nagy mecsetet, de be nem jutottunk.
- Volt ovis nyílt nap, ahol megismertem Yut és Yohanát is, akik a lányok legjobb barátai lettek itt.
- A 33. héten ismét zöld utat kapott a vízbenszülés, de liner nélkül ez mit sem ért... újabb kálváriáját éltem meg ennek a várandósságnak, a kilátástalansággal, kétségbeeséssel, amit igyekeztem jól használni, meríteni belőle. Igazából nem sikerült, csak méginkább megerősítette bennem, hogy magamnak kell megoldanom azt, ami nekem fontos.
- Hanna névnapját ünnepeltük, Mikolt pedig annyira felbátorodott a vízben, hogy Hanna nyomában ő is ugrált már kintről, sőt először életében levette a karúszókat is, és úgy próbált meg úszni.
- Hanna megtanult a bringájával kétkeréken tekerni. Az ő kérése volt, egy kevés bosszankodás után végül ráérzett a technikára. A kitámasztók valahol megvannak, de sosem kerültek vissza a biciklire. A kevésbé szívmelengető vele kapcsolatban, hogy körömrágó lett.
- Elkészült az első kakaós csiga, és a kertben beüzemeltük a kismedencés strandot.


Június
- Júniusban kevés kép készült, ez már a befelé fordulás ideje volt számomra.
- Az egyhangú napokat a gyerekek újabb játékai színesítették, mint a sorbarendezés, vagy Áron lankadatlan érdeklődése a kukásautó iránt. Bármikor, ha megérkezett, ki kellett állne vele az ablakba, míg el nem mentek a bácsik.
- Felfedeztünk egy parkot közel a lakóhelyünkhöz, kis tóval, teknősökkel, két játszóval, nagy területtel. Sokat jártunk ide, mert bár árnyék itt sem nagyon volt, a június valamiért kevesebb hőséges napot adott, mint a május, volt, hogy csak 25 fokot mértünk. Nekem jólesett nagyon.
- Lelle 36 hetessé cseperedett, én pedig alig vártam, hogy végre ismét teljes emberként tudjak mozogni. Mindenki azt kérte, legalább anyukámat várjam meg.
- Anyukám megérkezett, megünnepeltük a születésnapját. :)
- Peti az utolsó napjait töltötte bébifelvigyázóként, hogy aztán egy nagy kalandra induljon, meg sem várva Lelle érkezését. (Pedig neki kijárt volna, hamár végigasszisztálta az egész várandósságomat)
- A természettudományi múzeum dínókiállítása után megnéztük a föld alatti kiállítás bejáratát is. Hanna Danival be is merészkedett, de nem tetszett egyiküknek sem... Többet nem jártunk itt.
- Áron másfél éves lett, a rombolás helyett már építeni is szeretett, az első alkotása egy hosszú sínpálya volt.


Július
- A gyerekeknek ovis szünet, nekem a készülődés.
- Anyukám hatalmas segítséget jelentett, rengeteget segített, még a jobbkormányos autót is megtanulta kezelni a szükség okán. Volt, hogy ő vitte a lányokat reggel, és nagyon nagyon bátran helytállt.
- Peti elment Borneóra és csak augusztus végén érkezett meg újra, épp, mikor Lelle hat hetes lett.
- Voltunk egy utolsó kiránduláson fenn a hegyen, magam is megdöbbentem, mekkora lett a pocakom.
- A legtöbb gondolatom természetesen a szülés körül forgott, és végül a liner megrendelés, majd éppenhogy megérkezése kis megnyugvással töltött el.
- A lányok szobájába lecipeltük a másodikról a nagy matracot, három nappal Lelle születése előtt, ettől a naptól együtt aludtak. Áron beköltözött harmadiknak Mimi nagyobb kiságyába.
- 11-én végre megérkezett Lelle. Szépen, simán született, és leszámítva a vérveszteséget, nem kívánhattam volna szebbet.
... és innentől kezdve egy új világ vette kezdetét, a legelső pillanata, ami számomra örökké emlékezetes marad, ahogy a nagyok fogadták a legkisebbet. Kedvesen, érzékenyen, finoman, tökéletesen.
- Volt még névnap, meg házassági évforduló, és pancsolás a mosdóban Áron módon, aztán születtek festmények, Mikoltté lenyűgözően színes, Hannáé precíz, finom... épp amilyenek ők.
- Az első igazi társasozós élmény is ehhez a hónaphoz kapcsolódik, a fekete péter nevű játék lett megunhatatlanná, idővel már ketten is tudtak játszani vele, magukra igazítva a szabályt, ugyanis nálunk a legszerencsésebb, akinél a lap maradt. :)
- Volt rengeteg tej is, és mert ekkor már a levegőben lebegett a sorsunk, nem fagyasztottam, hanem a gyerekeknek adtram, akik kezdetben lelkesen, majd kevésbé, de egy darabig itták. Azért ma már nagyon sajnálom, hogy nincsenek aranytartalékaink...
- Mikolt 3 éves lett, igazi nagylány, anyukám még megülte velünk a napját, aztán hazaengedtük... nehéz szívvel, és a gyengeségemre való tekintettel egy ideig úgy is volt, hogy marasztaljuk, végül jobbra fordult a vörösvérsejtek száma, így ő is nyugodtabban repülhetett haza.


Augusztus
- Már tudtuk, hogy készülni kell, nekem rettenetesen nehezemre esett a gondolat, hogy újból pakolni kell, újból egy szakadékba kell nézni, még úgy is, hogy tudtam, jó lesz nekünk itthon... nekünk, de főleg a gyerekeknek.
- Elkészült Lelle nyula, és azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb történés ebben a hónapban...
- Illetve Peti érkezése a hónap vége felé, aminek mind nagyon nagyon örültünk. :)
- Elkezdtem azon gondolkodni, mi legyen az, amit haza szeretnék majd vinni, és semmi más nem jutott eszembe, mint az indiai ruhák a gyerekeknek. Eljutottunk Brickfieldbe, de végül az utolsó pillanatra maradt mindez.
- Az első hatos fotó, nagyon nagy kedvencem lett.
- Áron első csacsigolása, délceg kis lovagként. Áron egyébként is elég nehezen vislehető arcát mutatta ezidőtájt, de a kezdődő beszéde, a végtelen szeretete sokszor ellensúlyozta a kétségbeesésemet.
- Lelle sírós, érzékeny kis csomag, de rettenetesen szerencsés, hogy rögtön hárman ugrottak, ha valami problémája adódott... sokszor.
- National Day volt az oviban, ahová bekéreckedtem, és nagyon örültem neki, hogy eszembe jutott, fantasztikus kis leképeződése volt Malajziának ez a kis esemény, ahol mindenki népviseletben jelent meg.


Szeptember
- A készülődés elől a semmittevésbe menekültem... igyekeztem nem foglalkozni a teendőkkel. Sem fizikailag, sem lelkileg nem bírtam el még.
- Megkaptuk Lelle útlevelét, amivel egy nagy kő gördült le a szívünkről, legalább hazavihetjük.
- Ezzel együtt megvettük a repülőjegyeinket, én pedig elkezdtem barátkozni a szóval, haza.
- A négygyerekes család is hazaköltözött, és végül nem sikerült elköszönnünk úgy, ahogy illett volna, ezt azóta is sajnálom.
- Sorra búcsúztunk el az ismerős helyektől, emberektől, olyan találkozásaink voltak, amik, ha maradunk, biztosan más súlyúak lettek volna. Igy mind kivételes és emlékezetes marad. Pl. Julie és Nadia látogatása, a vacsorameghívásunk Devihez, az indiai templomtól való búcsúzásunk, amikor először szólított meg pap...
- Áron haját leborotváltam, vegyes sikert aratva a családi berkekben.
- Volt betegség is, Mikolt hányásaival tarkított éjjelek, torokfájás, de ezen már meg sem lepődtünk.
- Készítettünk cipelőket, ezek még mindig a játékaik része. Szeretem...
- Sorra érkeztek az őszi ruhák, Hanna pedig elkezdett készülni Csillához, a Pillangó csoportba.
- Lettek indiai ruhái a gyerekeknek, és elérkezett az utolsó előtti nap. Devi hozott nekem egy szárit. Nem tudok betelni vele...
- Aztán elérkezett az utolsó nap is, az utolsó Desa Parkcityben. Nehezemre esett búcsút mondani, mert tudom, ide, így már soha...

- A szeptember egy nagy utazással végződött, ezért is van itt kép kép is, egyre lehetetlenség lett volna rátenni mindent.
- Jártunk hidegben, a Cameron magasföldön, ettünk epret és megaztunk, majd hányingert kaptam a szerpentinen.
- Voltunk melegben, gorilláknál, és végül Penangtól is elbúcsúztunk, Szilviékkal töltve az utolsó napok egyikét. Hálás vagyok a barátságukért, azért a nyitottságért, ahogyan be és elfogadtak bennünket, ahogy bármikor felmerült, mindig szívesen láttak. Remélem egyszer viszonozhatjuk majd. :)
- Peti és Lelle összhangja szívmelengető, pedig féltem tőle, hogy Peti majd nem mer ennyire közel kerülni Lelléhez... alaptalannak bizonyult a félelem, olyannyira, hogy fájt elszakítani őket egymástól itthon. (a nagy szeretés azóta is töretlen, és én ennek úgy örülök)
- Hazafelé még megszálltunk a Gentingen, az egyik legemlékezetesebb éjszaka lett ez nekem ebből a majdnem egy évből. Lassú volt, és méltó zárása az utunknak. Egy újabb nagycsaládos kép, Peti készítette, nekem kicsit hiányzik róla...
- Kalandosan, de végül felszálltunk a repülőre, és mire hazaértünk Magyarorszégra, elhagytunk egy babakocsit, és volt még néhány kalandunk... de hazaértünk. Annak a semmihez sem fogható öröme, hogy fontosak vagyunk, ezután pedig szorosan azé, hogy lehet sétálni, mert van járda, és nem éget a nap.


Október


November


December


2012. január 1., vasárnap

Lelle és a kristálygömb

Lelle odafenn nyugtalankodott az esti vacsora után (kizárólag cumisüvegből fogyasztja ezt a fogást, kitartó fejésnek köszönhetően ma a 260 ml-ből 80 anyatej volt)(ötből háromszor sikerült az elmúlt héten a miágyunkban elaludnia, erre nemistudommár milyen régen nem volt példa, és igen, örülök :):)), szóval nyugtalankodott, ezért megkértem Danit, vigye magával.

Áron lassan, de elaludt, aztán fogtam egy kicsit Mimi kezét, aztán Hannával váltottam néhány szót, és végül a nappaliban is körülnéztem, hogy hol a kis tekergő. Ilyenkor legtöbbször a kanapén alszik, vagy nézelődik a paplanjába bugyolálva.
Most ez a kép fogadott...

Kár, hogy hangot nem tud a kép, Mozart szól nagyon nagyon halkan... :) Lelle pedig alszik. A Mankája és a Macska társaságában, természetesen paplanba bugyolálva.

A képet szeretettel küldjük Manónak és Sanyinak. :) Tegnap, mikor elhoztuk (kis hezitálás után, hogy kell-e nekünk egy ilyen (madárhangot, szívdobogást, tücsökciripelést... imitáló, színeit váltogató cucc... de tudom, Lelle odavan a zenélő kütyükért (így került elő a forgó (amibe rendszerint beleakad a hajam az éjjeli őrjáratok során), és a zenélő bárány is), úgy határozott Dániel, hogy jön chicco pótmama), nem sejtettem, hogy ma este elolvadok majd a kiságyba lesve. Pedig megtörtént.

Csak azt nem tudom, merjem-e kikapcsolni, vagy egész éjjel Mozart sustorog majd a kislányunk mellett. Végülis nem lehet korán kezdeni. :)

Újévi köszöntő...féle

Az idei szilveszter kudarcba fulladt.
Már ami az esti, felnőtt program részét illeti.
Azt hiszem annyira elfáradtam az év utolsó hónapjában, és annyira megterhel az a fajta egzisztenciális szorongás, amit Lelle táplálása miatt érzek, élek meg, hogy erre az utolsó napra nemigen maradt belőlem más, mint egy zilált, fonnyadt lufi.
Volt már ilyen, innen szép a felemelkedés. :)
(Van egy tavaszi csokor az asztalon, Dani hozta, engesztelésképpen, ő nem tudja ugyan, hogy miért is kellene, én igen... :), a virág mindenesetre tartja bennem a hitet, lesz még tavasz, sőt előbb utóbb ideér.)

Blankáéknál voltunk délután, este, örülök, hogy eljutottunk, és öröm volt látni, ahogy a picike lakásban is mennyire jól elfértek egymás mellett a gyerekek. Töltődtem, semmi más nem hiányzott ebbe a délutánba ezen kívül.
Aztán este a fektetés millió aprósága, a petárdák durrogása, önmagam elviselhetetlen tüskéssége mind mind azt visszhangozták, hogy semmi értelme elindulnunk, mert bár volt egy meghívás, mégsem tudtam magam összekaparni annyira, hogy elhiggyem, ez a legjobb most nekem.
Danival volt egy szóváltásunk, mert szerinte rámfért volna a kimozdulás, bennem az utolsó pillanatig billegett ez, végül hazamentek a nagyszülők, ami miatt még cudarabbul éreztem magam, hiszen egyáltalán nem volt fair ez így...
Sőt, miután kiderült, hogy egy kisebb, bensőséges háziücsörgés lett a nagyobb, idegen társasági élet helyett, elsírtam magam, meglehetősen nyomorultul ért az éjfél... és még telefonálni sem tudtam, de abban a pillanatban talán nem is történhetett volna ideálisan semmi sem.

Mára sem lett jobb a helyzet, hajnalban aludtam csak el, és ha lehet, még ványatagabbul ébredtem négy óra alvás után.
Megfordult a világ párszor, aztán estére, mikor a dédinél jártunk, már egészen felmelegedett az elgyötört bensőm is, aztán átmentünk Dani szüleihez, részben bocsánatot kérni, részben újévet köszönteni, vacsoráztunk, beszélgettünk, és végül a pezsgőspoharak koccanása, és a gyerekek csillogó szemei, ahogy követték a buborékokkal teli üvegkelyheket, feltöltöttek.

Annyira legalábbis mindenképpen, hogy várjam, hogy hazaérve kibontsuk nekik is a gyerekpezsgőt.
Azt hiszem nekik az egész újév leginkább a koccintásról szól. :)
Iszonyú édesek voltak, ahogy várták, durran-e a dugó, ahogy sorban álltak és tartották a színes, apró, talpas poharaikat, aztán ahogy ötször egymás után koccintoltak, és kívántak egymásnak nagyon komolyan Boldog Új Évet. :)
Aztán még és még és még... :)

Hát akkor ezekkel a képekkel magam is beállva a sorba, most utoljára kívánom Mindenkinek a Legjobbakat!

Azok a hosszú téli éjszakák

Diagnosztizáltam magam az imént... inszomnia. De ha mégsem, akkor viszont sikerrel megfordítottam a nappalokat az éjszakával, egyetlen apróságot felejtettem csak el, hogy nappal nem lehet aludnom...

Egy cseppet sem meglepő, viszont annál inkább zavaró, nem is annyira nekem, mint a környezetemnek... mert éjjel csendben vagyok, csak épp nem tudok elaludni, nappal viszont aludnék, és feszült vagyok, feledékeny, morgós. És nagyon nagyon fáradt.
Jó volna megoldást találni, mert ez így hosszú távon biztosan nem vezet sehova.

De hogy nézzem egy kicsit a jó oldalát, készül az éves visszatekintő, Dani szerint legalább két teljes napot el lehetne vele bíbelődni (dejóvolna :)), de még nincs készen, ezért nem osztom meg, csak beharangozom... pedig izgalmas :):)

Igy inkább a leszédülés előtti nulla kreativitással kívánok mindenkinek minden jót az új esztendőre. Finger crossed...
Kisbötű: a sárkány éve következik, az csak jó lehet...

2011. december 30., péntek

Az utolsó nap

A mamám kért tőlem egy képet, de nem találtam. Kutattam hát a sűrűben, és rátaláltam Dani maláj telefonjáról lementettekre, és hogy még izgalmasabb legyen a dolog (ezeket a képeket eddig még nem láttam... :) úgy tűnik rajtam kívül is van, aki néha kattintgat) a képek zöme egy évvel ezelőtt készült.

Egy éve, amikor először jártunk Penangon, amikor Szilvi majdnem lekéste az óév búcsúztatóját, mi pedig egyre izgatottabban vártuk, mikor érkezik meg végre Magyarországról, ami akkor olyan nagyon távolinak tűnt, amikor először éreztem magam kicsit jobban odakinn, amikor Lelle már tagadhatatlanul látványos volt, amikor újra találkozhattunk néhány ausztrál rokonnal, és amikor még egyáltalán nem sejtettem, hogy a következő szilvesztert hidegben, itthon töltjük majd.

Szeretnék majd egy tisztességes évértékelést is írni, de most csak gyönyörködöm a régiúj képekben, meg emlékezem... és van ami, vannak akik hiányzonak...

2011. december 29., csütörtök

Mimi kívánsága

Lassan egy éve, hogy hónapról hónapra előkerül a téma.
Kicsit én is ludas vagyok, mert annyiszor kérte, hogy a születésnapjára beadtam a derekam, és csináltattam neki Danival egy pár csillogót, az egyik barna köves, a másik zöld, csakhogy méltó kerete legyen annak a csodaszép szempárnak, amiről már ő is tudja, különleges.

A fülbevalók anyukám zsebében vándoroltak Malajziába, hogy Mimi megkaphassa élete első komoly ékszerét, aztán nemsokkal később az enyémben utaztak vissza, hogy kivárják a sorukat.

Merthogy bármennyire is szeretem az ékszereket, úgy gondolom, egy mementót ejteni egy gyereken csak akkor ér, ha azt ő maga akarja. Ehhez pedig ekkorkaként az volt a feltételem, hogy legalább háromszor, legalább egy egy héten keresztül kitartóan kérje.
Ez a hét volt a harmadik.

Bevallom, örültem, mikor Hanna unszolására sem volt hajlandó elszaladni az ékszerész nénihez. Sőt, imádtam, hogy mikor játékosan kérdeztem tőle, mikor lesz fülbevalója, és lezseren azzal felelt: Majd ha Hanna leszek.
És még ma délelőtt is legalább százszor kérdeztem meg, hogy tényleg, és vázoltam a velejárókat. Ma már lebeszélhetetlen volt.
Tegnap este Dani hajat mosott neki, mondván, most egy darabig nem fogunk.

Kicsit megsirattam a luknélküli fülecskéket, és még arra is vetemedtem legbelül, hogy a kegyetlen, meg gyenge jelzőkkel illessem magam, még úgy is, hogy Mikolt a cél érdekében ma szó nélkül elpakolta a játékokat és villámgyorsan jött, amikor szóltam, megyünk.

Az elővételezett forgatókönyvemben Mikolt a bolt ajtajából fordult volna vissza, ehelyett lelkesen besétált, és egyenesen a fülbevalós szekrény felé vette az irányt. Kiválasztotta a legszebbet, amjd az ölemben ülve végighallgatta a nénit, majd figyelt, amikor a füle mellett csattant a pisztoly, és mosolyogva bólogatott, hogy legyen. (Ekkor is volt bennem egy sóhajnyi gondolat, hátha most fog elszaladni, de nem.)

Aztán az első darab készen is lett, Mimikém pedig elsírta magát. Összeszorult szívvel fogtam magamhoz, hogy legalább én legyek bátor, és ne ugorjunk fel, fél fülbevalósan, és mire készen lett a második is, Mikolt azt hiszem már nem nagyonb akarta a dolgot... Nem is volt hajlandó megnézni a tükörben, és a zsebemből előkotort dugicumi sem nyugtatta meg igazán... sem az epres cukor, pedig az már valami, és hiába kocsikáztunk, meg rajzoltunk bankban, még délben a nagymamának sem szeretett volna beszámolni a hőstettről.

Kettő elmúlt már, mire hazaértünk, Dani fogadott bennünket az ajtóban, és mikor megtudta Hannától, merre jártunk, felkapta Mimit, és annyira örült neki, hogy Mimi arcán végigszaladt a büszkeség mosolya, az, ami csak férfiaknak (kiváltképpen pedig az apjának) szól, amit én olyan ritkán látok, és amit annyira szeretek, mert ilyenkor igazán kislány.
Azóta pedig már elújságolta a nagypapának is, és a délutáni alvás után ezzel a mondattal kezdte az estét: jajj úgy féltem, nehogy kisessen alvás közben a fülbevalóm... :)

Lassan én is megbarátkozom a csillogással a fülében... ez most sokkal nehezebben ment, mint Hannánál. És egyelőre bele sem gondolok, hogy egyszer majd Lelle is előáll a kéréssel.
Pedig szép... csak olyan kettős ez a visszafordíthatatlanság.

2011. december 28., szerda

A műciciről

Elnézést a naturális címért...
Féltem.
Nem is alaptalanul.

És ráadásul tudtam, hogy nekem lesz igazam... és nem amolyan önbeteljesítő jóslat okán, hanem mert ez egyszerű fiziológia. Ha szív, lesz, ha nem szív nem lesz. Egyszerű.
A készülékben nincs hiba, ez már kétszer bebizonyosodott. Hanna után sikerült is elhinnem, hogy nem a képtelenségem az ok, hanem mert minden gyerek más. Van, amelyik annyira cicifüggő, hogy sem a mennyiség, sem a minőség nem érdekli, csak függhessen.
Ez Áron, akivel életemben először megtapasztalhattam azt a jó érzést, hogy bármennyi lehet, meg tudom etetni, és jól is lakik. Akárhányszor, bármilyen gyakran.

Lelle más. Cumi, és most már cumisüveg függő is.
Azon az éjszakán, amikor a fáradtságtól fejbeverten aludtam, míg Dani háromszor megetette Lellét, én kaptam is, meg veszítettem is.
Azóta (nagyjából) Lelle éjjel hallani sem akar egy lomha ciciről, ha lehet kiegyensúlyozottan is folyó kánaánnal éhet csillapítani. Megértem...

Csakhogy az éjszakai rutinnak nappalra is meglett a böjtje, a tej egyre kevesebb lett, és Lelle is egyre türelmetlenebbé vált. Olyannyira, hogy a héten már a nappali négy evészetből kettő volt csak szopi, és hiába is fejtem (hogy én ezt mennyire nehezen viselem... a nyúzást, a küzdelmet, a kilátástalan igyekezetet) látványosan csökkent a mennyiség.
Hiába próbálom magam meggyőzni, hogy nem a világvége ha tápszert kap majd, tudom, nem fog menni. Ha más lenne az ok, akkor igen. De hogy hagyjam, hogy Lelle a könnyebbik utat választva megfossza magát valami olyantól, ami amúgy a rendelkezésére állnak, annak nehezen adok zöld utat.

Tegnap eljutottunk odáig, hogy egy doboz tápi már elfogyott, és vettem egy másodikat és egy harmadikat is, berendezkedve arra, hogy ez mostantól így lesz...
És miközbven bosszankodtam magunkon, meg sírtam egy sort, az jutott eszembe, hogy Lelle műcicifüggő.
És hogy mekkora ereje van a szavaknak... :)

Még este vettünk egy pár bimbóvédőt, alias műcicit, és a következő evésnél a cumisüveg helyett így tálaltam a tejecskét.
És működött!!!!! Lelle eleinte bosszankodott (mint ahogy szokott, már magától a póztól is rosszul van), de az újdonság okozta kíváncsiság, az ismerős szilikoníz :), no meg a (nem fogok ebből hiúsági kérdést csinálni, Lelle esetében semmiképpen sem... ) cumimérretűre nyúlt cici mégis fogva tartotta, ami épp elég volt ahhoz, hogy kitartóbban szívjon, mint valaha.
A tejecske pedig (ahogy kell) elindult, egyszer, aztán kétszer... és végül Lelle jóllakottan elaludt. A gumicsével a szájában. :):)

Ennél jobb érzést, meghatóbb látványt nem is kívánhattam volna.
Azóta pedig... ma egyszer tettem fel a segítőt, de egész nap szopizott csak, és úgy tűnik, jól is lakott.
Annyira, de annyira szeretném nem elkiabálni...
Végülis lassan elkezd majd kanállal is enni. :) Épp ideje volt rájönnöm a megoldásra...

2011. december 27., kedd

... és akkor ezennel

az idei Karácsonyt sikeresnek és befejezettnek nyilvánítom.
Készülünk az új esztendőre, farsangra... a tavaszra!!! :):)

Pillanatok

Az idei karácsonyunkból...

Huszonkettedike volt, csütörtök, az a nap, amikor a nagyszülők vannak a gyerekekkel. Most úgy alakult (egy elég húzós éjszaka után enyhe másnaposságra emlékeztető zsongással a fejemben ébredtem), hogy minálunk "vigyáztak" az összesre, amiért nagyon hálás voltam, mert így nemcsak a lányok, hanem a kisebbek is kaptak extra figyelmet. Az utolsó simításokat végeztem, mikor egyszercsak előkerült Hanna befejezetlen babaruhája... Az, amit én kötöttem, ami ogyanolyan lett volna, mint Mimié, azzal a különbsággel, hogy Mikoltté már becsomagolva várta az angyalokat.
Délután kezdtem neki, három órányi munka volt saccra, de a délutáni alvás másfél órájából felet aludtam, aztán Lellét ringattam, így végül turbosebességre kapcsolva is csak a feléig jutottam estig. Még éjjel is csattogtak a tűk, és még másnap délután is... végül az utolsó pillanatban, de készen lett. Csattanó nincs, hacsak annyi nem, hogy a lányok a kibontás után félre is dobták mindkettőt. :):) Pedig szépek lettek. :) Most egy ideig nem kötök...

Karácsony napján (más tennivalóm nem lévén, és mert már pár éve úgy döntöttem, semmit nem ér a karácsony nekem, ha beesem a fa alá, ezért időben elkezdek mindent, és nem zavar, ha nem lesz meg minden... idén pl. a karácsonyi menü bánta, de mi nem...) bekocsiztunk a Bazilika előtti térre, Betlehemet nézni. Mikolt a kocsitől három lépésre kezdett rá a fázik a kezem mantrára, és abba sem hagyta míg vissza nem értünk... :) Nyári gyerek, és ezt már Hanna is fújja... :):)
A faragott kis jászolnál jobban csak a műkorcsolya pálya tetszett a gyerekeknek. Dani ivott egy forralt bort, a gyerekek kaptak egy meleg teát, bámészkodtunk, és beszereztük az utolsó, de annál fontosabb karácsonyi kellékett, egy csengettyűt.
A téren előbb összetalálkoztunk egy személyesen még nem ismert ismerős család felével, beszélgettünk, közben két nagyon szép kamaszgyerekre lettem figyelmes, akik kipirosodott arccal szaladgáltak fel s alá, és egy kicsit jobban elidőztem a látvényukban, mert úgy tűnt, egyre kétségbeesettebben rohannak a kis házacskák körül.
Mi is odébbálltunk, őket sem láttam többet, csak akkor, amikor a talponállók előtt itattuk a mieinket. A legnagyobb kiabálva cipelt egy négyéves formát, és kiabálta: Megvan!!!. Összeszorult a gyomrom, eszembe jutott, mikor Mikolt eltűnt egyszer a négybetűs áruházban, és csak néztem, ahogy a hat gyerek és a nagyszülők összeborulnak, és örömében három zokog, a többiek pedig azt sme tudják, melyiket csókolják.
És ahogy néztem őket, egy arc láttán hirtelen az enyémmé is vált a kétségbeeséssel vegyes megkönnyebbülés öröme... a nagymama a gimnáziumban az angoltanárom volt. Köszöntem neki, egy pillanatra közös volt ez a karácsony, aztán sokáig tartott, míg elmúlt a gyomromból a jólismert szorítás... A gyerekek féltése.

A karácsony misztériumában számomra az a legszebb, ahogyan keveredik egymással a racionalitás, a mese, a misztikum, és egyelőre cseppet sem vágyom rá, hogy lerántódjon (bármilyen formában is) a lepel az ajándékok, és a fa érkezéséhez kapcsolódó hitvilágunkról. Nálunk nem a Jézuska hozza ezeket, mert számomra ez egyáltalán nem elfogadható... hioszen ez az Ő ünnepe, így Őt csak ünnepeljük, dolga minálunk nincs. Az angyalok azok, akik délutánra megteremtik az ünnepet. Hanna természetesen az idén már sokféle kérdést tett fel nekem ezzel kapcsolatban, nem keresztkérdések voltak ezek, hanem a tiszta kíváncsiságé.
Nem szeretem azt gondolni, hogy becsapom, mert én is hiszek abban, hogy a gondolatbak, a szeretetnek teremtő ereje van, és sokszor amit mi elkezdünk, azt valaki más fejezi be. Talán az angyalok...
Az idén is szóba került, hogy ki mit kér, és bár rajzolni nem rajzoltunk (ezt sem bánom egy cseppet sem), jólesett róla beszélgetni. Hanna 23-án este a fürdőszobában azt felelte: Nyusziházat, olyat, amiben bútorok is vannak, meg kis ágyak... nem is nyusziknak, hanem emberkéknek.
Majd este még átjött a miágyunkba, és kicsit pontosította... A müllerből egy kis dobozos legoemberkét kérek... nem is... nagy dobozosat.
Idén a lányok igazi ajándéka egy duplo babaház volt, amiről Hannával, vagy előtte sosem beszéltünk, és a müllerben nincs ilyen...

Szentesete délutánján míg én altattam, Dani elkezdte előkészíteni a nappalit, a fa helyét, majd kiosont a teraszajtón keresztül a garázsba, ott megfogta a fa legalsó darabját, és settenkedve lopózott vissza a nappaliba... ahol Hanna a kanapén ücsörgött a kendőjét szorongatva.
Nem hallottam ahogy lement, Dani sem láthatta, hogy megérkezett.
A tettenérés leghúsbavágóbbika az ilyen karácsonyi lelepleződés... de Dani megoldotta egy laza: - Csak kijelölöm a helyet, hogy az angayloknak kevesebb dolga legyen.
Majd felkísérte Hannát, aki feltett még néhány kérdést és elaludt.
Mikor aztán teljes díszben megérkeztek a gyerekek a feldíszítetthez, már nem is emlékezett erre... a lényeg nem veszett el úgy tűnik. :)

Tapasztalatom szerint a gyerekeim két dolgot szeretnek kapni, ha ennél több a csomag, akkor a bőség zavarában fel sem fogják, mi az, amit kibontottak. Ezért (talán most először sikerült elérni a megfelelő arányokat) a lányok egy nagy közös, és két kisebb személyes ajándékot kaptak. Áronnak is volt két csomagja, az egyikben egy könyv.
Hogy mekkora sikere volt egyébként mindennek, az abból látszik, hogy a három nagy (ma pedig mind a négy) ötödik napja teljes egyetértésben játszik együtt. Nagyon jó ezt látni...
Visszatérve a könyvhöz... Mostanában kicsit háttérbe szorul a kötött formájú mesélés mifelénk, mert hárman háromfélét kívánnak, és egyiküknek sincs türelme kivárni a sorát. Este mozgókép a mese, eleinte nagyon rossz érzés volt ez, de ma már látom, nincs kárukra (három mese forog folyamatosan lassan három hónapja).
És mégis, hiányzik a rutinból az igazi összebújós mesélés.
Hanna, miután a könyvet kibújtatta a csomagból, mindennek háttal csak ült és lapozgatta, míg a végére nem ért... nagyjából egy negyed órán át. Közben a többiek bontogattak mást, de őt csak a könyv érdekelte. Megható volt, és nagyon jó érzés látni, mennyire kell neki is a nyomtatott forma.
Azóta minden nap mesélek nekik nap közben egy rövidet.

Nagyon sűrű volt a három ünnepnap. Szentesete Paliék voltak nálunk, aztán anyukámékhoz is átmentünk még, másnap Mariéknál ünnepelt a nagycsalád, huszon hatodikán pedig mi láttuk vendégül az én oldalam tágabb körét. Elfáradtam nagyon, de semmivel sem cserélném el ezeket az órákat, ahogy mindenhol örülnek és örülünk egymásnak, az együtt töltött időnek. Szeretem, hogy a felnőttek már nem ajándékoznak igazából, csak a gyerekek kapnak.
És nagyon szeretem, hogy a dédi még mindig itt van köztünk, most már mind az öt dédunokája körülveszi.

Szeretem ezeket a pillanatokat...

2011. december 25., vasárnap

Lelle első karácsonya

Mielőtt elregélném az idei év legszebb napját, muszáj feltennem ide ezt a kis képregényt, annyira szép lenyomata ez annak, amilyen Lelle ötésfél hónaposan.

Épp ma nézegettem a pici babakori képeit, és erős nosztalgia lett úrrá rajtam... ami egyben jele is annak, hogy Lellénk már nem pici baba... sőt.
Figyel, jelen van, ért, jelez, próbálkozik. Már nemcsak a hangjával, hanem a kezeivel, az arcával is.

Mindezt a maga kiskirálylányos finomságával és bájával, ezernyi édesebbnél édesebb grimasszal teszi.
Az az igazság, hogy nem tudok elfogulatlan lenni... :)

2011. december 23., péntek

A megunhatatlan avagy a mi karácsonyi üdvözlőlapunk

Két évvel ezelőtt (mikor Hanna épp annyi idős volt, mint most Mikolt) már elhangzott itt ez a dal...
Sokminden változott azóta (a ruha nem :):)), és ma már Mimi is lelkesen ült oda Hanna mellé, hogy elküldhessük ezt az üzenetet (főleg azoknak, akik nagyon nagyon messze vannak, pl. auntie Juleenak, Nadianak, Maynek, Yohanának, Yunak és szüleinek, Szilvinek, Boginak, Krisinek, Ákosnak (ez volt Hanna rövid listája... :):)).



Áldott, békés Karácsonyt kívánunk szeretettel Mindannyiótoknak!

2011. december 22., csütörtök

Kis karácsony

A nagy hólapátolásban annyira megfeledkeztem minden egyéb földi dologról, hogy végül itthon maradt az, ami a legfontosabb lett volna az ügy elintézéséhez. Bosszankodtam rajta egy sort, de mert Dani a gyerekekkel megnézette a gumimikulást, hamar ismét jó kedvem kerekedett, nevettünk a helyzet abszurditásán, ahogy a kicsinyek hitetlenkedve osztják egymás között a tapasztalatokat a már hazaért lappföldiről, meg a billegős sapkájáról.

Végül néhány aprósággal vettük az irányt újra hazafelé, út közben csodáltuk a nagypelyhekben hullót, a sötétben fehérbe burkolózó tájat. Késő is volt már, meg éhesek is lettek a cseppek, és a könnyebbik utat választva betértünk a legpazarlóbb helyi egységbe egy nagy adag üres kalóriáért. A sorban ácsorogva ismerős arc bukkant fel.

G. a tanítványom volt, de annál jóval több. Nemcsak a közös óráimra járt, hanem mert nagyon szeretett volna bejutni az egyetemre, külön is foglalkoztam vele. Elsőre nem is sikerült az álma, így a következő évben folytattuk a munkát, miközben természetesen megismertem a történetét, és szép lassan meg is szerettem őt is, a történetet is.

Ahogy álltunk a sorban, hosszan figyeltem, olyan ismerősek voltak a mozdulatai, nem akartam félbeszakítani a fimemet egy köszönéssel, olyan régen láttam őt... és annyira élesen előkerültek az emlékek arról a nyolc évvel ezelőtti önmagamról, akihez ott, a sorban állva úgy tűnt, semmi közöm sincs már.

Végtelen nosztalgiát éreztem, egyre erősödő vágyat az emlékeim minél színesebb felidézésére, miközben a kinti sötétségből tükörré vált ablaktábla visszahangozta a fáradtságot az arcomon, a kócos hajamat, amiről lekaptam csak a sapkát mikor beléptünk, és úgy, de úgy szerettem volna abban a pillanatban csillogó szemű, tiszta hajú, magabiztos tanárnéni lenni...

Aztán megszólítottam G.-t, aki tényleg semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta, lefutottuk a teljesen érdektelen sziahogyvagyderégen, mivanveled, perszeakkor majdafacebookon, örülökfusscsak jóvoltlátni köröket két percben, amiben csak a helyzet volt érdekes, az, hogy ő, aki akkor, ott, sokkal jobban volt a bőrében, mint ahogy kívántam neki valaha, mégis ugyanazzal a segítséget kérő tekintettel nézett rám, mint nyolc évvel ezelőtt. Az anyaszerepemből egyszerre esett jól és volt nehéz ebbe a tükörbe néznem, és hiába tudtnuk ott kapcsolódni, ahol anno, mégis mellbevágott, mennyire elfelejtettem már, ki is voltam én azelőtt, hogy Hanna megszületett.

Lellével a kezemben toporogtam miután elbúcsúztunk, Dani egy másik fontos "gyerekemről" mesélt, akivel valahol találkozott pár napja, én pedig szokás szerint hat dolgot futtattam odabenn egyszerre. Lellére figyeltem, miközben nem tudtam levenni a szememet a tükröződő önarcképemről, kutattam az emlékeimben, de sehogy sem találtam "P"-t, akiről Dani beszélt még mindig, de legintenzívebben a snittet próbáltam megtalálni a múltam és a jelenem között.

Aztán Dani visszafordult a háromhoz, a kiszámíthatatlan időzített bombám a kezemben pedig adott egy tízperces haladékot. Épp elég volt arra, hogy hátat fordítva a képnek végigfuttassak egy miniterápiás programot. Képkockák villantak fel, régelfelejtettek, abból az időből, amikor Dani a síbusz sokadik sorában figyelte, ahogy az előtte ülő lány befonja a hosszú haját, éjszakák a Szondi utca körfolyosója és egy üveg bor társaságában, vacogva a félelemtől, hogy elvész, amiben hittem, mindent felülíró vágy, hogy nekem is gyerekem lehessen.

Bármi, amit csináltam, csak akkor volt az enyém, ha nagyon és nagyon jól csinálhattam. Hogy ennyi gyerekem lett, és hogy ennyire elveszett az egykori én, ugyanabból a fészekből való. Az út, amit megtettem velük, általuk, csak így, ezzel az elveszettséggel lehet kerek, mert hiszek, hittem benne, hogy az első néhány év olyan kitüntetett, ami miatt az, aki felőtt nőként voltam, egy időre tökéletesen a háttérbe kell, hogy vonuljon. A sok szerepem közül a jelenben az csak egy, és nem a fő. Még akkor is, ha mindenki óvott volna ettől a mélyrepüléstől, tudtam, bátornak kell lennem, hogy engedjem egy időre meghalni önmagam, de megéri. Most úgy érzem, igazam volt.

Annak ellenére, hogy Dani épp ma mondott mindenféléket a blogom evolúciójáról (büszkeséggel fűszerezett féltés is volt ebben), csak akkor, ott, abban a tükörben vettem észre először, hogy a metamorfózisom a végéhez közelít, a negyedik, legkisebb érkezésével, a hosszú utunkkal a hátam mögött szép lassan ismét lezárulhat egy szakasz.

És minthogy minden becsukott ajtó újabbak kinyitását is jelentheti egyben..., nem hagy nyugodni az az emlék, amikor 18 évesen, a kíváncsiság egy asztrológushoz vezetett, ahol olyan útravalókat kaptam, hogy sok gyerekem lesz, és sok messzeföldi utazásom, és úgy negyven éves korom körül találom majd meg az igazi hangomat.

Hogy mindenki maga írja-e a sorskönyvét, és ebben lehet-e olyan erős bárki jóslata, hogy azt a kiszáradás veszélyének tudatos vállalása mellett is beteljesítsem? Nem tudom... Mindenesetre ma is kaptam valami esszenciálisat.

Megértettem, hogy nekem az anyává váláshoz kellett, hogy mindent feladjak, azért, hogy valami sokkal jobbat teremthessek mindabból a készletből amim volt. Meg kellett haladnom önmagamat és ez azt hiszem az énem sok színében sikerült is. Mára már csak a csiszolgatás maradt, abból, hogy kikristályosodtak a skillek, tudom, melyik helyzetben mihez, kihez nyúljak, megadja annak a biztonságát, amiből el lehet kezdeni ismét valami újat alkotni.

Akár annak a talaján, aki valaha voltam (bár a mindenhol feszes bőröm már odavan, de szőke, rövid hajam még bármikor lehet :)), akár (és ez talán a legfontosabb: az én döntésem) összegyúrva mindazt, amit ezalatt a majdnem 35 év alatt sikerült magamba szívnom, létrehozhatok egy új ént.
Ettől a felismeréstől hirtelen még sokkal jobban szerettem Danit, a gyerekeket, és önmagamat is, és már nem is vonzotta a tekintetemet annyira a csillogó ablakból visszatükröződő, unottan ásító, kitaposott csizmám sem.

És ismét csak megerősödött bennem annak a hite, hogy ha megőrzöm a nyitottságot, akkor a legváratlanabb és egyben legjobb pillanatban kapok. Talán éppen erről szólnak a karácsonyi Angyalok...
Köszönöm G., kár, hogy végül Lelle befejezettnek tekintve a belső monológot dalra fakadt, és nem tudtam odamenni hozzád boldog karácsonyt kívánni... majd legközelebb. :)

A kép: Laura Zollar, Tree of life. www.laurazollar.com

2011. december 21., szerda

Mondjuk a harmadik

:):) eltűntek a karácsonyi cédéink. Lehet, hogy a kisemcsomagolt tvszekrény fiókjában parkolnak, mindenesetre nincs mivel hangolódni.
Arról már csak nagyon suttogva szólok, hogy ha lenne is, szívem szerint egy nagy kockás plédbe burkolózva egy hatalmas bögre teát szürcsölgetnék szigorúan CSENDBEN... miközben a tűz pattogását vagy a pehelyhóesést nézegetném, mikor mihez van épp kedvem.

A valóság ellenben egy meglehetősen intenzív fogzás tüneteit produkáló Áron, egy majdnem beteg Lelle, és még két apróság. Alvásmegvonás tüneteit vettem észre magamon, a kedvem pedig... mondjuk kevéssé ünnepi.

Egészen addig volt ez így (dacára a cinkének és a hóesésnek egyaránt), míg homlokomra csapva előbb Gryllust, majd egy kis Sebestyén Mártát hallgattunk a gyerekekkel youtube, de mert a letargia fokozódott csak az emelkedés helyett, gyerekbarátabb hívószavakat pötyögtem a szörcshelyére.
Mickey és Minnie riszáltak, aztán egy kis Micimackó, míg utolsó egyszerélünk próbálkozásra egy állóképnek is megnyugtató két kis böngyörbabára mutatott Hanna, én pedig kapva az alkalmon (mijöhetmég... haddszóljon) klikkeltem is.

Az eredmény: :):):):) ha nem ült volna három gyerek az ölemben, biztosan táncra is perdülünk. :):) És hogy legyen egy kis meglepetés mára is, most tessék kicsit hátradőlni, és kikapcsolni.



Ha esetleg kedvet kapott volna bárki, hogy megtanítsa, a szöveget pl. itt megtalálja. :)

... update, mert este végül kijutottunk a házból, és megörökítettem a kedvenc olajfámat, a házunk szomszédságában, amint fehér bundában pompázik. (Hogy ne csak más tollaival ékesítsem ezt a mai posztot...)