2012. február 13., hétfő

Lelle hét hónaposan

Hanna a napokban mondta valakinek, hogy Lelle hat hónapos. Annyira természetes volt, hogy fel se merült bennem, hogy megkérdőjelezzem a kijelentését.
Csak a napján döbbentem meg, hogy mostantól hét, és gyorsan át is írtam Hanna buksijában is. Ő hamarabb megbarátkozott vele, mint én.
Úgy szeretném elkerülni a közhelyszerű sóhajtozást, de annyira nem megy, hogy mostantól még szabadkozni sem fogok miatta. Mert Lellével csak a hétköznapok hosszúak, amúgy pedig száguld az idő... amit most is, mint minden csendes pillanatban kimerevítenék...
Ezért fotózom... azt hiszem.
Íme az első kedvenc:

Persze ha összegezni kell, akkor látom, mennyi minden történt :)
Evés.
Már épp elgyászoltam a szoptatást, mikor egy péntek reggelen ismét érdeklődést mutatott, pedig előtte hétfő volt, mikor utoljára elfogadta. Jajj de nehezen szokom ezt a részt még mindig, és lehet, hogy ez sokáves koráig így is marad. :)
Azóta nagyjából minden nap egyszer szopizik, az összes többi felajánlást úgy utasítja vissza, mintha nem is értené, mit adok.
A kanállal viszont egyre rutinosabb a viszonyuk, egyszer kap egy nap szilárdat, ebben nem vagyok nagyon következetes, mert van hogy főzelék, van hogy gyümölcs. Egyelőre cukkini, sütőtök, sárgarépa, körte, alma és banán volt a repertoár, illetve néha egy kis kenyérhéj, amit lázas lelkesedéssel gyűr be a szájába, és inkább megfulladna, mintsem hogy odaadja az utolsó apró, de neki mégis veszélyes darabkát.

Alvás.
Nap közben zömmel egyet alszik, ritkán kettőt, este viszont a cumisüveg kiürítése után három perccel már alszik is. Hol vannak már a nagy kínlódások. Ha a pocakja nem zavarná, még éjjel sem lenne hangos, legfeljebb kétszer kér enni, és egy párszor a cumiját keresi, de ezekre az akciókra nem is ébredünk fel igazán.
Úgy szeretem, hogy ott van mellettünk.

Mozgás.
Meg a kis teste... Az ortopéd orvos is megerősítette Kornél diagnózisát, miszerint Lelle tökéletesen működik. A csípő uh is rendben volt, a doktornéni mosolyogva dögönyözte a kis hurkákat, és még azt is mondta, hogy szép :) Mert hogy nekem az, az egy dolog... :) De azért ez megnyugtató.
Pléne, hogy látom, hogy az, amit anno Áronnal hosszan gyakoroltunk, Lellének mennyire automatikus. Gurul minden irányba, és bármit megszerez ezzel. Tolat, és támaszt magasan, négykézláb rugózik (ez a csípő izületeinek lazításához nélkülözhetetlen, ami a mászás során jön majd jól), és pár napja elkezdett oldalra kiülni, amolyan római pózban egyik kézzel támaszt, a másikkal játszik. Igazából már csak a kúszásnak drukkolok, mert ha az is elindul, akkor végképp megnyugszom. :)

Játék.
Berreg, tapsol, ütöget, és minden érdekli, ami zörög, színes, vagy lapozható. Így újabban a könyvek hozzák lázba, meg a duplo. És a papírzsepis zacskó is, meg a laptop. :)

Játék a víz, a szalag, az anyag, és a saját lába. Rettenetesen szeret meztelenül lenni, azonnal a szájába veszi a lábacskáit. :) Nagyon édes, ahogy igyekszik kézben tartani a csúszós holmit. :)

Temperamentum.
Emellett sem mennék el sor nélkül... Lelle változatlanul a legigényesebb babábk, ami a tördést illeti. Volt néhány könnyedebb hét, de már elmúlt. Sírós, kiabálós, érzékeny kis lélek, a legszívesebben a hátamra kötve tölti az időt, ami nincs is ellenemre, csak ha épp mindenki beteg, én is, és kevés az erőm, hogy hurcoljam egész álló nap... miközben ezermindent csinálok. Így sajnos sokszor sír, és általában ő nyer. Mert azért ennek úgy kell lennie.

Számokban.
7 kiló, 68 centi és még mindig fogatlan.
Jajj és én hogy szeretem!!!

Arról, hogy a hónapot azért végigkísérte az emésztésével kapcsolatos kanossza, a pospisebbel egyetemben, és egy laza náthás köhögős hét is belefért, csak két sorban írom le, ennyi elég is ebből...

2012. február 12., vasárnap

Hanna balerina

Azt nem állítanám, hogy teljes pompámban (nem akarnék hosszasan panaszkodni, mindenesetre az influenza bevette magát hozzánk, és rajtam tölti ki minden bosszúját, hamár a gyerekeket sikerrel elrejtettem előle (mondjuk...), és tény, hogy hét éve nem vettem magamhoz semmiféle kémiai vegyületet, most egy babapanadol mégis lecsúszott...), de végül mind eljutottunk Hanna első nyilvános balettórájára.
Mindenkit meghívott, és ezt a felnőttek többsége komolyan is vette, olyannyira, hogy az alighúszéves öcsém és még egy haverja is megjelent pontban négykor az ovi tornatermében. :)
DD előbb csókolommal köszönt, aztán javított, de azért az szíven tud ütni rendesen, hogy egy velemkorú öregnek vél... pedig pont most voltam gyerek. Fogjuk a betegségre, vagy DD jólneveltségére, végtére neki is van három huga.

Visszatérve a kis rózsaszínekhez.
Azt kell, hogy mondjam, hogy Daninak nincs igaza.
Hanna mozgása ugyanis rettenetesen sokat fejlődött, és van néhány igazán kecses mozdulata is, az utánzott finomságokról nem is beszélve. Látom én, hogy van nála ügyesebb, és cseppet sem gondolom, hogy feltétlenül balerinának kellene lennie, de hogy nagyon nőcis volt végig, az tény. Dani azt mondta, nem Hanna a balett párja. Pedig szerintem nem esett messze a fámtól...
És végülis nem is a hattyúk tavát adták elő, amit viszont mutattak, az édes volt és szép, és megható.
Az igyekezetük, a szépségük annyira magával ragadó volt, hogy még a bosszankodni is elfelejtettem amiatt, hogy vaku nélkül jól bemozdult képeket tudtam csak csinálni...

Lili néninek itt is külön köszönet... valaha tanítottam 10 éveseket táncolni, és minden alkalommal úgy éreztem, egy maratont futok egy egy órán... mert nem egyszerű fenntartani a figyelmet valami olyan iránt, ami alapvetően nem is könnyű, és még a sikerélmény is elenyésző. Lili néni pedig... egyszerűen hagyja őket örülni, Hanna pl. a felénél elfáradt (az ágyból vettem ki, és még uzsonnázni sem volt ideje előtte), kijött, evett pár kölesgolyót, és ment vissza. Lili csak a számolás közben mondott neki valamit, azt is csak finoman, mosolyogva.

Áron és Mimi is "beálltak" a vége felé :), mert ugyan ki tud ellenállni egy pliének, ha azt ő mutatja.

Bár Áronnak van még hova fejlődnie :):)

(a balettruháért, cipőért még mindig nagyon hálás vagyok Szilvi!!!)

2012. február 11., szombat

Helyzetjelentés

Balett vizsga abszolválva, vaku híjján kevés jól sikerült képpel, annál nagyobb cukiságfaktorral egyébként.
Lelle popsija javulóban.
Mind beteg, velem az élen... Holnap végre Dani is itthon tölti a napot, reméljük az egészségesek sorát továbbra is erősítve, ha eddig kibírta, most már igazán így is maradhatna.
Lelle hét hónapos lett, erről, és a balerináról is külön posztban, képekkel bővebben... nem ma.

Áron:
- Mama, mit eszik Lelle?
- Kölespépet, sárgarépával.
Szalad pár kört, miközben kántálja, kölespép és sárgarépa.
Mikolt közben a kanapén fekszik...
- Mama, a hóembernek is van sárgarépája.
- Ühüm...
- Akkor azt nagyon apróra kellett vágnod?
- Nem Mimi, ez a sárgarépa üvegben volt, és a bácsik összedarálták.
Áron épp érkezik a kanyarban:
- A hójembert? - kérdi tágra nyílt szemekkel, a levegőben megállítva a száguldását.
- Nem Áron, nem a hómebret, a sárgarépát.
- Jaaa... - mondja nagyon tudálékosan, majd fut tovább.

Mikolt mostanában a születéssel foglalkozik. Nem gyakran, de igen nagyszerű perspektívából, legalábbis én nagyon szeretem a látásmódját.
- Mama, ha meggyógyultam, megszülsz újra?
- Meg én... akárhányszor. Miért szeretnéd?
- Mert szeretek megszületni.
Ennél nagyobb bókot...

2012. február 9., csütörtök

A rúd, ami járhatna másfelé...

Hannának pénteken balettvizsgája lesz.
Elképesztő belegondolni, hogy lesz egy ilyenje, és ha kimondom, mesélem valakinek, mindig mosolyognom kell, olyan komolyan hangzik.
Természetesen az is, én pedig rettenetesen kíváncsi vagyok, mit tanult ez alatt a fél év (jóó foghíjjas volt ugyan, de mondjuk netto 7 alkalom belefért október óta) alatt. Minden alkalommal ragyogva meséli, miket csináltak, Lili néni, vagy ha helyettesíti Flóra néni úgy hiszem az egyik legjobb választás volt, vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor öröm, hogy beléjük boltlottunk épp. (Ha arra gondolok, hogy Hanna Malajziában balettozik... nos akkor még jobban örülök annak, hogy itt vagyunk)

Lili néni módszere olyan, mint a vattacukor. :) Édes is, meg ragadós is, minden bizonnyal a sok habcsók között van némi szirup is, de ennek már csak így kell lennie. Imádom, mikor Hanna idehaza tanítgatja a kicsiknek, hogy "lép-lép-hattyú". :)
Várjuk a napot, és drukkolunk, hogy el is jussunk mind.

Mert ez az a rúd, és reménykedem, hogy tényleg elfordul más irányba, mondjuk meg se álljon az északi sarkig (elnézést kérnék a jegesmedvéktől...).
Sorravéve a gyereksereget.
Hanna kedden lázasan ébredt, egész nap aludt, telefújt egy jóadag textílzsepit (óvjuk a földünket... bár a zöldülőbe mostanában el sem jutok :(), de szerdára sokkal jobban volt már. Amikoris Áron ébredt lázzal, ő is aludt egy napot, és estére ismét lázas lett... Még aznap éjjel Mimi sikítva kelt, hogy fáj a pisilés, meg viszket a mindene, így aztán szerdán Peti és Pali jöttek segíteni, Peti fuvarozta a beutalót, és a gyűjteményt is a Jánosba (igen büszke vagyok Mikoltra, aki képes volt középsugaras reggeli elsőt pisilni, kifertőtlenített üvegbe!!!), majd Mari elhozta délután a leletet, ami negatív.
Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, mert ha így, akkor csak a meggyötört lelkére tudok gyanakodni, amivel legalább annyi tennivalóm van, mintha a teste volna elgyötört... Így hát igyekszem türelmesebb, megértőbb, még szeretettelibb lenni, nem mondom, hogy könnyű a dolgom...

Lelle pedig, mióta szilárdat is eszik, olyan popsisebet produkál, mint aki mezítelenül csúszott volna végig egy érdes felületen. Elkeserítően nem gyógyul, ellenben hólyagos és nedvedzik. Szabadon kellene lennie, de ebben a kevés fokban ez nem ideális. Hogy neki is folydogál az orra, már fel sem tűnik. Az viszont nagyon is, hogy a megváltozott evészet megváltozott emésztéssel is jár, vagyis ő a második számú sikító, aki éjjel is felriad, és fájdalmasan nyom (van valakinek használható megoldása erre?), miközben hangosan zokog. Hullaként is megszakad a szívem a kínjait látva...

A balett program pedig igencsak vonzó, és ha egyébként nem tennék meg mindent a gyors gyógyulás reményében, akkor ez biztosan erős incentív volna, így aztán hatványozottan igyekszem, aminek a vége persze a kipukkadásom...
A mindennek megfeleni vágyás mostanra remegő lábakat, enyhe zsongást és égő szemeket eredményezett. A héten elkezdtem iskolába járni, hetente kétszer, vagy háromszor megyek, főképpen este (ezért minden hálám Daninak (és az esetenként segítőknek), aki vacsoráztat, fürdet, előtte meg játszik, és énekel, és diát vetít), és hiába érek haza a fektetésre, a fejem még máshol jár. Nagyon jó, hogy végre használom az agyamat is, iszonyú régóta vágyom erre, de belátom, a fizikai és szellemi kimerülés egyben igencsak vicces tüneteket produkál.

Például annak a mérlegelésnek a hiányát, ami arra vezetett, hogy ma reggel előbb Marival meg a néggyel elzarándokoljunk az ortopéd orvoshoz, akihez Kornél küldött (hiába gondoltam én azt, hogy ez nem fog menni ilyen állapotukban... Gizella igencsak erős érdekérvényesítő képessége hatásosnak bizonyult, és a józan eszemmel ellentétben (csak mert másfél hónapot kellene várni egy újabb időpontra, ami Lelle és Áron esteében lehet hogy kritikus... (Hanna gerince enyhén ferdült, Áron lába picit korrigálni való, Lelle csipeje tökéletes, ahogy Mikolt mindene is az (Mimi is mezítelenre vetkőzött, milyen már, hogy ő kimarad...)))), majd miután ki és bepakoltuk, le és felöltöztettük mindet (ez már önmagában kimerítő ugye...), elszáguldottunk a Heim Pálba, hogy Lelle popsiját szakavatott és ingyenes szemek vizsgálják (szemben a sokezres doktornéninkkel), fittyet hányva a majdnem másfél órás várakozási, vizsgálódási, majd receptkiváltási időre, ami úgy ketyegett, hogy nálam nem volt enni és innivaló, itthon pedig nem volt ebéd.
Megoldottuk, haza és szétestünk.

És akkor most minden erőmmel (ami még van, mert mára nekem is eléggé megroggyant az amúgy is ingadozó egészségi állapotom) arra fókuszálok, hogy mindenki a lehető legjobb formájában pompázzon holnap. Upsz... még kellene egy nájlonharsinya és egy vastag, fehér zokni. És én még tütüt akartam csinálni...

Kép innen

2012. február 7., kedd

Tél

Mióta megérkezett az idei szezon első értékelhető mennyiségű hava, mintha más dimenzióban léteznék. Figyelem ezt a változást, hiszen két évvel ezelőtt volt utoljára hasonló élményem, és ennyi idő úgy tűnik épp elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsem, mit is jelent nekem valójában a tél.
Fontolgattam, hogy érdemes-e egy egész posztot szentelni ennek a gondolatnak, végül tegnap egy írás megadta az utolsó lökést.
Eddig csak gyűjtögettem a képeket (volt pl. Nagy Daninak egy, amit azért szerettem olyan nagyon, mert pont a lényeg van rajta) valósat és belsőt egyaránt, és közben azon tűnődtem, mi az, ami nekünk ezen az éghajlaton megadatott.

Mert ha valaki megkérdez, elsőre biztosan azt mondom, hogy nem igazán szeretem a telet. A nagy kihívásokkal teli, sötét, hideg, kicsit meghalós, de mindenképpen begubózós telet nem.
Tegnap egy felnőtt társaságban szóba került ez is, és döbbenten vettem tudomásul, hogy míg a többség egy karibi tengerparton lett volna szíve szerint, én lobbizom a telünkért.
Annak ellenére, hogy az az őszinte öröm, amit a hideg fehérség okoz minden első alkalommal, valahol út közben elvesztette eredeti csillogását, még mindig megállok, és percekig meghatódva nézem, ahogy esik a hó.

Most, hogy napok óta vendég a hótakaró, és minden nap fizikai kontaktusba kell kerülnöm vele, miközben a gyerekek a lábam körül rohangálnak, és hol rettenetesen lelkesen vannak jelen, hol rettenetesen küzdenek a milyenségével, ellep egy csomó emlék, és keverednek az én gyerekkorom képei, az én gyerekeimről készült képekkel.

És olyan nagyon hálás vagyok nekik, mert ismét megtanítanak örülni az olyan apróságoknak, mint a hó.
Vasárnap a domboldalban, mikor Hanna először ült a szánkóra és robogott le egyedül, Dani képén, és az én emlékeimben mind az a nagyon élő boldogság a közös, amit csak ritkán lehet tetten érni, de olyan pengeéles, olyan kitörölhetetlen, amilyenből az ember öreg korában is táplálkozhat majd.
Ettől szeretem én a telet. A benne rejlő lehetőség miatt. Hogy bár meghalni kicsit és újjászületni is izgalmas (és nekünk itt minden évben jut ebből, olyan jó lenne ezt jól használni), a lényeg a jelenlét. Benne lenni a pillanatban, megélni annak minden megélhető mélységét, örömével, és ha kell hát fájdalmával együtt, olyan őszintén, ahogy elsősorban a gyerekeink tudják, de már minden tálentumnak a birtokában.

És persze mindezt tudatosan, ha lehet. :)
Ezen mosolyogtam, amikor ma reggel Mikoltra tavaszt varázsoltam. Csak úgy... :):)

A nevelhetetlen

Kiről is szólhatna ez a poszt ezzel a címmel? :)

Már a délelőtt folyamán többször kellett stratégiát váltanom, az egyre szűkülő palettán adottak közül reméltem csak, hogy marad más is, mint a morgás, vagy a hangos szó. Nem mintha eget rengető dolog történt volna, inkább csak sok volt egymásra rakódó apróság, amikből idővel annyi lett, hogy már esélytelen volt akárcsak a pillanatnyi, káoszhoz közelítő állapotot fenntartani. A dadus minőségemet viselem a legrosszabbul, de persze minden viszonyítás kérdése, és könnyen lehet, hogy a fáradtsággal egyenes arányban nő a rugalmatlanságom.

Mindenesetre ismét eljött a pont, amikor feladtam a szélmalomharcot, és már csak vigyorogtam bután, amikor Mikolt az emeletről kibontott hajjal lépdelt lefelé a szépruhában, alatta a pizsamája... a földön előttem a kicibált gumik, és a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta egy vállrándítás kíséretében, hogy ... mert túl hosszú volt a hajam. Erre miért nem gondoltam?

Majdnem délben sikerült kitessékelnem az ajtón, előbb azon nyafogott, hogy fázni fog a keze, majd azon, hogy nem szeretne kesztyűt. Ekkora már becsuktam a kapukat és meg se hallottam amit mond, faarccal adtam rá két párat, tudva, hogy egyet úgyis levesz majd, akkor meg legalább egy maradjon... az évek meg a tapasztalat ugye.

A koronát a napunkra az ebéd tette fel (azt csak megemlíteném, hogy a teraszajtót tisztára nyalták Áronnal (ötletgazda Mimi)), mikor a leves nem akart fogyni, pedig Mikolt sokat dolgozott az ügyön. Leginkább szorizásra használta a száját, úgy meg nehéz lett volna lapátolni is. A többiek már a másodiknál tartottak, Mimi pedig kérte, adjak neki is.
Gondoltam akkor most megpróbálok nagyon következetes lenni, és fordultamban magyaráztam neki az okosat:
- Mimikém, sajnos, amíg a leves a tányérodban van, addig nem tudom adni a másodikat.
- Jó - kezdte, engem meg majdnem elöntött a büszkeség, hogy lám, nem volt hiába az egész napos papolás... majd folytatta:
- Akkor gyorsan edd meg a levesemet.

2012. február 5., vasárnap

Szolgálati

Holnap délután új ablak nyílik a ruhás oldalon.
Katt a részletekért.

2012. február 4., szombat

Nos a hó ideért

Vártuk egy ideje, és még reggel is kétségeim voltak felőle, hogy megérkezik. Pedig a tegnap esti szegedi felvétel elég meggyőző volt, és Szeged sincs olyan messze... Mégsem volt elég egy éjszaka, és nyolckor csak mosolyogtam azon, hogy mennyire megbízhatatlan az előrejelzés. Szerencsére nem harangoztuk be a gyerekeknek, így mikor elkezdett mégis szemerkélni valami fehér, az ablakhoz tapadva figyelték, ahogy egyre világosabb lesz az udvar, és lassan eltűnik a fáramászáshoz bekészített piros libikókájuk is.

Madarak bezzeg nem jöttek, nem elég mély még az a hó...
Pergett a délelőtt, a maga szombatféle módján, leginkább ki a kezünkből (hogy lesz ebből jövőre időresíelnijárás...), és jólesett figyelni az egyre erősödő havazást, meg a gyerekeket, akik boldogan hintáztak idebenn a melegben.
Mostanában az a legmókásabb, ha a tündérhintára ketten, vagy hárman ülnek. Hanna legalul, egy vagy két testvérrel az ölében. Egészen erős, jó sokáig bírja, pedig Áron még rá is áll a combjára, amit Hanna hangos kacagással jutalmaz. Nekem nem lenne kényelmes, de ők szeretik. :) Nem elhanyagolható persze az sem, hogy így tudják magukatr hajtani is, amit egyedül még egyikük sem... vagyis Hanna a napokban egyszer kétszer már mintha ráérzett volna.

Majdnem dél lett, mire összeszedtük magunkat, és kimentünk végre a kertbe. Minden évszakban szeretem ezt a részét a háznak, a lakás meghosszabbítása ez, egy egész játszótér. Én még lapátolni is szeretek, közben meg megállva gyönyörködni a farakás melegségén...
Ma Dani tolta el a havat, segítséggel :). Mind szeretett volna lapátolni, kinek mi jutott, lelkesen szórták, és az sem hiányzott, hogy a lisztszerű hóból nem lehetett semmit építeni.

A hóesés valójában a nagyobbik kistesóm születésnapjára volt ajándék, akit a mamáméknál ünnepeltünk ebéddel, tortával, no és egy kis hólapátolással. :)

A szánkónk Csilla emeletén van, nehogy berozsdásodjon, ha holnap reggel is fehér lesz az utca, elmegyünk érte...
Addig pedig teszetjük Budapest utcáinak hómentességét, egy barátunk születésnapjára vagyunk hivatalosak ugyanis. Csülök, füstmentes kocsma. Korán megyünk, fület húzunk, és remélem hazaérünk. :)
Út közben pedig elmesélem majd a gyerekeknek azt a telet, amikor combunkig süllyedtünk a hóban hazafelé az iskolából, és mikor végre elkotorták az úttestről a havat, a diófánk koronájának aljáig ért a domb, amit építettünk belőle.

2012. február 3., péntek

Reggelek

Bagoly vagyok. Nehezen alszom el, későn is, és reggel jobb, ha egy ideig nem szól hozzám senki, időre van szükségem, hogy felébredjek, rácsússzak a napra, egyáltalán használható legyek bármire.
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.

Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.

A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.

Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)

Szeretem a pirosságát, a kócos haját, a sima bőrét, és a megfejthetetlen illatosságát, ami minden ébredését körbelengi.

Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.

A legjobban azt szeretem, amikor mellettem berreg, játszik a sötétben, míg magamhoz nem térek.

A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)

Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.

Mimi hasonlít leginkább rám :):). Ennek ellenére az a másfél óra reggel, míg mind magunkhoz térünk, az egyik legkedvesebb nekem... még úgy is, hogy a nagy idill aztán elképesztő lemaradásokat eredményez, és a nap hátralévő részében csak próbálom utólérni magam, ami nagyjából a délutáni alvás utánig esélytelen. :)

2012. február 1., szerda

A dinamika, amit úgy szeretek

Csak meg kellett érnem... vagy élnem. :)
Lelle első igazán tettem érhető fejlődési ugrását igyekszem rögzíteni, és egyelőre nem tudom, hogy a múltat, vagy a jelent kellene jobban. A mai nap ugyan nyafogósabbra sikeredett, mint a sokhónapnyi átlag, de ez talán csak az én megélésem, köszönhetően annak a meglehetősen nyugalmas pár napnak, amit előbb nehezen mertem elhinni, majd villámgyorsan meg is szoktam. Estére az is kiderült, hogy a sok nagyszerű újdonság mellett elvesztem az értelmezés útvesztőjében, és nem sikerült megfejtenem, mit szeretne...
Vagyis ez egy örömködős poszt, arról, hogy hogyan kezd igazi pillangóvá válni ez a kis bababab.

Kezdem az elején, aztán majdcsak lesz ebből a sok körítésből valami koherens is.
Alapvetően három nagy változásról lesz szó. :)

Íme, mimás, mint az evés az első helyen.
Olcsón adták, ezért vettem tíz üveg cukkini főzeléket az interneten (manapság lassan a pelenkát is így vásároljuk (a postás a múltkor panaszkodott is, hogy micsoda emberek vannak, akik a lapra szerelt bútort is a postással vitetik házhoz... no akkor kicsit pironkodva mondtam neki, hogy a következő szállítmányt ne dobja át a kapun, ha esetleg nem talál idehaza, mert törékeny lesz...)), és csak reméltem, hogy az idők végezetéig majdcsak elfogy. Mert a cukkini ízetlen, eddig egyik gyerek sem rajongott érte, de úgy éreztem, feltétlenül szükségünk van erre a zsákmányra, majd feltuningolom valamivel.

Lelle ma az egymást követő ötödik alkalommal evett ilyet. És lassan kétségbe is esek, hogy ha elfogy, amire elég nagy az esély, honnan szerezzek ugyanilyet, hacsak villámgyorsan nem jut eszembe egyéb okosság. Úgy tűnik, Lelle hozzátáplálása első fázisában az ízek helyett az állag az ismerkedés tárgya. Azt viszont nagyon lelkesen próbálgatja.
És hogy mindezt úri módon teszi, azt köszönjük Neelunak és Annának, akik ezzel a csodadologgal ajándékoztak meg minket. :) Hanna megszaglászta, majd mosolygott egyet, hogy ebben érzem a Neelu illatát, és minden ellenállás nélkül adta kölcsön a stokkét Lellének. Ő pedig egy plusz párnával ül "nagyosan".

Annyira megváltozott ezzel a babaszékkel az életünk, vagy a perspektíva emelkedett voltának köszönhetően (eddig a földön kucorogva etettem... ha hagyta :)), vagy ez is egy része annak az újraalakulásnak... Nagyszerű és egyben szoknivaló még, hogy elérkezett az a pillanat, amikor hatan ülünk az asztalnál. Hm.

Finom átmenet a második témára, a mozgásra. Tegnap óta a hasontámaszból emelgeti a popsiját, és egy ideig meg is tartja magát négykézláb. Rugózik, aztán lehasal. Aztán újra. Negyedszer is megunhatatlan. A kép minőségéért elnézést, nem állítottam a gépen, nehogy elszaladjon a pillanat.

És itt a harmadik is, szintén nem függetleníthető az előző kettőtől, ahogy egy tanárom mondta az egyetemen (aztán tanítottuk, mert amolyan örökigazság, és semmiresemjó :):)), hogy minden mindennel összefügg, ez pedig a kapcsolatainak az alakulása. Nagyon izgalmas, ahogy az eddigi differenciálatlan, vagy éppenséggel lassan diferenciálódó szociabilitási szakaszból elérkezett a specifikus diferenciálás szakaszába (by Bowlby). Ami érthetőbb nyelven azt jelenti, hogy eddig mindenkire mosolygott, bár lelkesebb volt az ismerősökkel, mostanra kifejezetten kitüntetettek a család, azon belül is a szűk család tagjai, első helyen jómagam, aztán Dani és Hanna, majd a többi testvér.
Ahogy fent rébuszokban írtam, a mai napunk elképesztő nyűgje végül úgy oldódott meg, hogy kínomban a hátamra kaptam (amit eddig nem viselt el), ő pedig egy fél órán át nézelődött, hol a karomat simogatva, hol anélkül. Hannát kértem, nézze meg, alszik-e, de csak végre ellazult, mert felfogtam, mit szeretne. Ez a karsimogatás olyan nagyon ismerős, Áron ilyen tapogatós, és annyira jó, hogy Lelle is beállt a sorba :):).
Este Dani arcát fogdosta ugyanilyen finoman.
Eddig elég volt a hang, vagy a fizikai jelenlét, mostanra igazi testkontaktusra vágyik, altatáskor a mellkasomra fektettem, mert csak úgy volt jó.
Hanna a napokban kezdett el intenzívebben játszani a legkisebbel, nagyokat kacagnak együtt, hol azon, hogy Lelle Hanna matricáját kapirgálja a pólójáról, hol azon, hogy a kezét akarja megenni... vagy épp leberregi. :)
Annyira jó őket nézni, hogy még azt is elfelejtem, hogy rászóljak, ne ültesse.
És ez itt az utolsó, egyáltalán nem jó, de mégis említésre méltó új, hogy ültetve egyenes háttal megmarad. Ahogy fényképeztem őket, eleinte nem tudtam, mi a fura, aztán rádöbbentem... minden alkalom, amikor először vált bármelyikük vízszintesből függőlegesbe olyan, mintha egy új gyerek érkezne a családba.
Baba még jócskán, de már sejtem a kisgyerek Lellénket is.

2012. január 31., kedd

No vajon?

Mimi ünneplése közben ismét előkerült a melyik gyerek kire hasonlít téma. :)
Ez mindig nagyon izgalmas nekem, mert ahány ember, annyiféle vélemény. A legtöbb nem családtag Áront és Lellét nagyon hasonlónak találja.
Nekem Lelle kezdettől fogva Hannás, de már látom, hogy csak belül egyformák ők, külsőre már rég semmi Hannást nem fedezek fel Lellikében.
Hanna szerintem Dani, Mikolt szeme tagadhatatlanul az enyém, de sok egyéb közös vonásunk nincs, pedig pl. Tite szerint Mikolt az én klónom. Áron születésétől kezdve kakukktojás volt Daninak is, nekem is, mígnem egyszercsak egyöntetűen úgy láttuk leginkább Mari nagymamára hasonlít. És ha Lelle Áron, akkor ő is az apai nagymama vonala.

Anyukám persze sokszor mondta már, hogy van bennük belőlem is, de nem hittem neki. :) Pedig jó azért néha látni egy egy ismerős gesztust, vonást, de míg Danit látom bennük, magamat sokkal kevésbé.
Aztán a nappaliban, anyukáméknál feltűnt egy kép. Az én szobámban volt valaha, 9 hónapos vagyok rajta, és azért szerettem annyira hogy kitegyem, mert olyan igazán mély a tekintete annak a kisbabának, aki a nagy szemeivel visszanézett rám a képről. Anyukám pedig a téma tárgyalása közben (mikoris hitetlenkedve legyintettem, ááá rám egyik se...), felmutatott a magasba, nézzem csak meg.
Ha becsukom a szemem is látom a képet, eddig mégsem láttam rajta semmit ami a gyerekekben visszaköszönt volna a kisbabakori önmagamból. Eddig. Mert most Lellét beleláttam.
És mikor Daninak megmutattam, azt mondta, akkor Áron is hasonlít rám. :) Nem tudom, mindenesetre itt egy alig hét hónapos négygyerekes kollázs,

Egy arról a bizonyos képről és Lelléről

És egy a kilenchónaposokról (aki közül egyik sem hasonlít rám :), szerintem)

És akkor most lehet újra játszani. :) Annyi bizonyos, hogy mindben ott volt már akkor a mostani arca is.

2012. január 30., hétfő

Eklektika

A lányok szeretnek itthon szép ruhában pompázni és minden alkalmat megragadnak, hogy előkeressék a szekrényeikből a szebbnél szebbeket. Plána, ha alkalom adódik, vagy vendégeink vannak.
Képesek a fiúkat is beöltöztetni, Áron a leglelkesebb alany ezekben a játékokban.
Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy kétéves, akinek három kislány testvér jutott, szereti utánozni a nővéreit, osztozni a lelkesedésükben, pörögni a förgős ruhákban. Emlékeztek még, milyen érzés földig érő nagy szoknyában forogni, hallgatni az anyag susogását? Én nagyon is. :) Alig vártam, hogy szalagavatóm, esküvőm legyen... :):)

Ha Áron lány lenne, sok fiúval maga körül, most biztos kardozna, vagy kalózost játszana, és kislányként nem is szólná meg senki a fiúsabb érdeklődéséért. Nekem pedig az a véleményem, hogy nem szégyellni való, ha egy ekkora gyerek nem osztozik még abban a szexista álláspontban, hogy fiúnak tilos bizonyos dolgokat felvennie, játszania. Majd öt évesen úgyis változni fog ez. Ha meg nem, hát akkor majd nem.

A héten farsang volt Vikiéknél, amolyan mini és nagyon spontán, a poszt készülőben... és természetesen előkerültek a habosruhák. Mimi volt az első, aki felkapta, majd mikor megunta, Áron vette magára. Miután felkerült rá, a mosogatógép belsejével foglalatoskodott :):).
Az erről készült képeket feltettem az albumba, mire Dani nevetve ugyan, de picit rosszallóan kérdezte, hogy biztos, hogy ezt publikussá kell tennem?

Ma reggel egy motoros pólót választottam Áronnak. Ő, aki jobbára elfut az öltözés elől, most csillogó szemmel, kiabálva az örömtől ragadta ki a kezemből a motorost, futott vele egy kört, majd lelkesen nyomta vissza a kezembe, és szó nélkül vette fel. Természetesen.
Szerintem nincs is mit magyaráznom tovább :):)

2012. január 29., vasárnap

Három és fél

Nem szoktunk feledik születésnapot ünnepelni. Csak az első feledik olyan nagyszabású, hogy emlegetjük, de még azt sem köszöntjük.
Egy hete történt, hogy Danival pár félmondat váltása után mégis úgy döntöttünk, ezt a mostanit kivételesen emlékezetessé tesszük Mikoltnak.
Nem írtam Mimiről egy ideje, aminek részben az az oka, hogy mióta fülbevalós lett, gyakorlatilag teljesen hátat fordítva addigi önmagának egy merő rejély. Hogy szépen fogalmazzak.
Illetve egyáltalán nem az, hanem sokkal inkább mutatja a gyermekarcát, azt, aki küzd a középső státusza ellen, aki szeretne végre középpontban lenni, aki most fogta fel a lényegét annak, hogy nagycsaládban élni... nem egyszerű.

Amikor megszületett, az első élményem vele kapcsolatban az volt, hű de hangos. A második nagyon markáns pillanat, mikor a kórházban egy napos korában elaludt evés után, én pedig rohantam zuhanyozni, és a lelki szemeimmel láttam, hogy abban a pillanatban ébredt fel, mikor én kiléptem az ajtón, kapkodva, rohanva mosakodtam, majd vágtáztam vissza, ő pedig éppolyan békésen aludt, mint három perccel azelőtt. Elképzelhetetlenül könnyű baba volt, és már nagyon hamar megértettem, melyik sírása mit jelent, ha pedig megtettük amit kért, vége is volt a kesergésnek.
Igazi könnyű baba volt, és maradt kismanóként is ilyen kiszámítható, megbízhatóan jól működő, mosolygós.

Nagyon hamar kapott kistestvért, aminek a nehézségei elől Hanna óvó szárnyai alá menekült, és ez a szövetség minden döccenőnél a rendelkezésére állt. Nekünk ezekben a hónapokban is épp olyan könnyű volt vele, mint azelőtt, még akkor is, ha épp dackorszakában, vagy az igazi kisördög fázisaiban volt. Tudtuk, ő az, aki ha álmos alszik, ha éhes eszik, a többit pedig kezeljük. Kis egyéniség volt ő mindig, aki mint egy kiscica, akkor hagyta magát szeretni, amikor neki tetszett, ha pedig nem, hát senkit nem engedett közel magához. Elfogadtuk hogy ilyen öntörvényű, akiről gyakorlatilag lepergett a szó, a kérést meg sem hallotta, a büntetés mit sem használt az ő esetében. Sokszor éreztem, hogy megfejthetetlen, akármennyire is könnyű kielégíteni az alapvető szükségleteit, a mélyben egy fantasztikusan színes, összetett, kiismerhetetlen lélek lakozik.

Malajziában aztán ő volt az, aki visszaadta Hannának a hitét a világban, támaszt nyújtott, gyakorlatilag habozás nélkül vonult csatasorba, mert úgy érezte, szükség van rá. Akkor láttam először, hogy képes maga elé helyezni mást, és természetesen Hanna volt ez a más. Ő volt az egyetlen példakép, az a személy, akinek a kérését habozás nélkül teljesítette, és volt idő, amikor az út hozzá Hannán keresztül vezetett.

Hazaérve a szövetséges óvodás lett, míg Mikolt itthon maradt, picit lefokozva, kicsit felmentve, de mindenképpen más szerepben, mint addig. Áronnal hamar egymásra találtak, és bár képesek hosszan is eljátszani a legnagyobb békében, ők ketten mégis igazi két kiskakas. Érdekes ezt látni, mert annak ellenére, hogy sokszor kell kimenekítenem egyiküket vagy másikukat a testvérharag tűzéből, rengeteg közös titkuk van, sok olyan játékban partnerei egymásnak, amiket Hanna már nem szívesen játszik.

Mikolt létezése az örök hullámzásról szól. Vannak könnyebb és nehezebb időszakok, amelyknek sem bevezetője sem lecsengése nincs, egyik nap úgy kel, hogy angyalgúnyába bújik és ez tart egy ideig, míg egy nap aztán arra ébredünk, hogy Mimikénk ördögfiókává vált az éj leple alatt.
Az utolsó nagy fordulat a fülbevalójával egyidőben ért ide.
Valószínűleg már maga a lukasztás is ennek az átváltozásnak a része volt, de mint mindig, most sem vettem észre a fordulatot. Azt hiszem nem is lehet...

Az a Mimi, aki látszólag fittyet hányt a hangos szóra, akiről leperegett minden, aki úgy élte meg az érzelmeit, hogy mi úgy hittük el sem jutnak hozzá azok a történések, amik másokból érzelmeket váltottak ki, egycsapásra tomboló hurrikánná változott.
Sír, ha bánatos, ha megbántjuk, ha megbántják, és a legváltozatosabb módokon adja tudtunkra, most jött el az idő, hogy ő legyen a középpontban.

Gyakorlatilag nem visel el semmiféle komromisszumot, ha az azzal jár, hogy ő legyen a második, de leginkább azokra a helyzetekre igaz ez, amikor ő lenne a középső. Olyan szép szimbolikus mozzanatokban is megjelenik az ellanállas, mint pl. a kádban elfoglalt helyére (eddig ő ült középen, most hallani sem akar erről), vagy az úttesten való átkeléskor, amikor nem hajlandó középre kerülni. Ha öltözünk, hangosan kiabál, hogy legyen két első inkább, és amikor alvásra kerül a sor, hozzá kell menni először.

Az első napokban annyira nem volt egyértelmű, hogy mi a cél, hogy úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat cipelnék. Mert hiába kérdeztem, kértem, próbáltam közel kerülni hozzá, az egyenes út sosem vezetett célra. Csak ha már kikiabálta magát, csak ha már erőszakkal megöleltem, miközben ő vergődve küzdött minden ellen, amit tettem, hagyta végre, hogy beszéljek, szeressem, oldjam a kínlódást.
Az eddig ki nem fejezett érzelmek robbanva kerültek a felszínre, az arca az ezerszínű még színesebbé vált, de még soha nem láttam ennyire ziláltnak, elveszettnek, kicsinek.

Egy hete ismét fordult a kocka, Mimi az egyik este a dédinél egy babát öltöztetett, én pedig indulni szerettem volna. Automatikusan kértem, kezdjen el öltözni, de már a mondat közben bevillant, hiába pakolgatom a szavakat, haszna nem sok lesz. És miközben mondtam tovább a mondókámat és lefuttattam ennek hiábavalóságát fejben, Mikolt hangja messziről megérkezett hozzám. Mindjárt Mama, előbb felöltöztetem a babát. Megmerevedett a pillanat, olyan régen fordult elő velünk, hogy bármilyen reakció érkezett a kérésemre.
És tényleg felöltöztette és jött, és mikor kértem, hogy miután kivittük a kocsihoz, adja oda dédinek, odakinn újabb kérés nélkül adta át.
Akkor tudtam, valami változott. Hogy a hetekig tartó, kilátástalannak tűnő küzdelem, legfőképpen magammal megérte...
Aznap egyedül vetkőzött a fürdés előtt.

Azóta pedig minden nap a kilencedik születésnapját emlegeti, és még éjjel is képes pontos leírást adni az emeletes tortájáról, amin eper és banán és barack és meggy és szilva... lesz. Hogy a születésnap óhaja összefügg-e azzal, hogy tudja, utána mehet majd oviba, nem tudom, ezt a kettőt sosem kapcsolja össze. Viszont annyira élő a vágy ezekben a történetekben a kizárólagos szeretetünkre, hogy úgy döntöttünk, valahogyan kiemeljük őt a középsőségének elnyomása alól. A legjobbkor jött a háromésfeledik születésnap.

A papa választott neki ruhát, csuparózsaszín lett a kistündér, és délben együtt indultunk matricáskönyv keresőbe, amilyen a Jujinak is van, és amivel pénteken nem sikerült mélyebb barátságot kötnie, mert úgy rohantunk...
Lett könyv is, ami még szép is, és volt pici torta csupagyümölccses (amiről csak a gyümölcs fogyott) és három és fél gyertyával, sőt még virág is jutott. Délben Jutka nagymamával, este Mariékkal "ünnepeltünk".
Már a délutáni alvás előtt azzal jött felfelé a lépcsőn... Mama, olyan jó szülinapom volt.

Remélem sikerült egy kicsit töltenünk a szeretetzsákjába. Nekem mindenképpen tanulnom kell, hogy mindegyikükre jusson minden nap annyi, amennyivel a tankjuk nem ürül, hanem változatlanul teli mindenkor. Legalábbis többnyire.