2012. március 21., szerda

Virágos

Van egy emlékképem KL-ből.
Minden reggel, amikor kihúztam a függönyöket a miszobánkban, az első emelet magasságából a végtelen zöld udvar képe kacsintott vissza rám. Olyan igazi kacérkodó látvány volt ez nekem, fricska a megszokott decemberi, januári szürkeséglenyomaton, ami a képzeletem retinájába égett az elmúlt harminc év alatt, és nagyon nehezen szoktam meg, hogy akármikor végetért ez a mozdulat, a kép azonos maradt.
Mély rózsaszín futó virágok, és a zöldben pompázó lombkorona.
Sokszor csak álltam, és csodáltam az üdeségét ennek a látképnek, aztán becsuktam a szemem, és a hazai tavasz illatát próbáltam felidézni, annak a friss földnek az illatát, ami az első virágoktól kezdve annyira jellemző Magyarországra, a mi tavaszunkra.

Két éve volt utoljára, hogy megéltem a megújulás csodáját. Már nem is emlékeztem erre az érzésre, a hétköznapi ujjongásra, amit minden egyes pici levél előbújása jelent, a várakozás örömét, hogy vajon melyikből mi lesz végül.
Arra pedig végképp nem, hogy a szürkeség után milyen az, amikor melenget a napsütés, előkecmeregnek a színek, és a fények játéka varázslatossá teszi a kertet, mert más reggel és más délután.
Fantasztikus. :)
Ahogy az a változás is, ami mindezzel jár odabenn.

Pedig mennyit emlegettük anno, hogy milyen más az, amikor az életnek van egy körforgása, ami hol próbatételekkel teli, hol pedig olyan lágyan körülölelő, hogy csak rá kell hasalni, és visz, amerre épp jó.
Van persze abban az egyhangú őrült melegben is jó, de aki egyszer ebben nőtt fel, az nehezen szokja a végtelennek tűnő, egyhangúan perzselő öröknyarat. Az idő meg is szépíti, és elfelejtődik az állandó izzadás, a hihetetlen pára, és a fullasztó hőség, főleg amikor napjában háromszor kell havat lapátolni... de most, amikor itt a várvavárt tavasz, semmiért el nem cserélném,

A virágok pedig egymás után bújnak, és mert mielőtt itthon felejtettük volna őket, szépen apránként felástam a kertet, nem törődve azzal, hogy a kiforgatott hagymák hová esnek vissza, most a megszokott helyett egészen máshol bukkan fel a hóvirág, a krókusz, és B. keze nyomán új csomókban érkezik majd a nárcisz, és van íriszünk is. :)
A hátsó kertben sosemlátott ibolyabokrok, és a futó szamóca is elérte a sziklakert magasságait.

Ha tehetném, egész nap kint lennék, és ha kint vagyunk, a gyerekek is mármorosan isszák ezt a csodamárciust, alig lehet őket beparancsolni, még enni sem akarnak. :)
Picike az a rész, ahol vetni lehet, de azt hiszem elérkezett az idő, hogy legyen saját borsó, retek, saláta. :) Addig pedig itt vannak a kertben nyílók közül a mostani legszebbek.
Jajj... a cseresznyét majd' elfelejtettem :)

És hogy mennyire virágos a jókedvünk... a gyerekek manapság ezt a nótát fújják. Már Áron is tudja, Mikolt pedig ma gyakorlatilag tisztán eldalolta elejétől a végéig. :)

2012. március 19., hétfő

Vizek és napsütés

No meg a hóvirág...

A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.

Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...

Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.
Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.

Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.

Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.

Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.

Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.
Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.

2012. március 15., csütörtök

Szentendre

Azt terveztük, hogy elutazunk ebben a négy napban. Mikolt Áronnal nagy egyetértésben Malajziára szavazott.
Aztán mégis maradtunk.
A számtalan ok közül már választani sem tudnék, de a legjobb ebben mégiscsak az, hogy ötcsillagos a szállásunk :), mindenki a legjobb ágyban alszik, és ez azt hiszem az egyik legfontosabb tényező a jóérzésemben (amellett, hogy ezzel megspóroltam nagyjából három órányi pakolást az összes mi marad itthon stresszel együtt, és csak szőrmentén említve az éjszakai konyha előnyeit).
A programokat jó előre kitaláltuk, például holnapra egy teljes nap szabadságra megyünk. Kettesben. A gyerekeket közben a nagyszülők és Peti látja el mindennel, ez volt Petitől egyébként a születésnapi ajándékom... illetve egy bon, ami egy napra szóló távollétet biztosít nekem, reggeltől estig. Nagyon nagyon örülök neki :), és hogy Dani is épp ráér, már csak hab a tetejébe. Turisták leszünk, Budapesten. :)

Aztán azt is jól kitaláltuk, hogy a szombatot vendégségben töltjük majd, Dunapartozunk, hekkezünk, kacsákat nézünk, és jól lelassulunk.
A vasárnap általában a hétfőre hangolódással telik, de szeretnék még egy kis alcsútdobozi hóvirágmező nézést beiktatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel.

A mai napra Hollókő volt a terv, de ezt kedden elvetettük, annyira messzire mégsem autóznánk... és akkor jött két nap teljes agonizálás, közben erősen felsejlettek a maláj élet sirámai, miszerint itt annyi mindent lehet csinálni, szemben az ott bejáratott két programmal... (amit amúgy a végéig nem untunk meg, és legalább nem volt kérdés, hová :)), és ha egyszer hazajövünk meg sem állok majd a csinálni-nézni-kipróbálni valók listájának gyártásával, majd megvalósításával.
Most mégis bajban voltunk... ne legyen nagyon messze, legyen gyerekbarát, de nekünk is legyen kikapcsolódás.
Még tegnap este hívtam Sáráékat, de végül ma reggel magunk maradtunk (Sáráékkal reméljük mihamarabb), két lehetőséggel. Alcsút vagy Szentendre délelőtt, és Vár vagy Visegrád délután. A forgatókönyv szerint minden gyerek alszik egy nagyot ebéd után, miközben A programból B programba szép simán átautózunk.
És hogy mégse maradjunk társaság híján, meginvitáltuk anyukámat, aki (láss csodát) bokros szünidei teendői ellenére kapta magát, és mire én összekészítettem mindent (egy napra sem olyan egyszerű nekem ez...), már az ajtóban álldigált menetre készen.

A Skanzen mellett voksolt a többség, így végül Szentendre felé vettük az irányt. Utoljára Mikolt volt baba, mikor ott jártunk, azóta megépült az új fogadóépület, szép is, jó is, de az ügymenet gördülékenysége kissé fapados... sajnos.
Pedig rettenetesen jól éreztük magunkat, a gyerekek bevették magukat egy udvarra, ahonnan nagyon nehezen indultunk tovább, csakis a malom kedvéért.
A rengeteg jó pont mellé azért három nagyon negatívat is begyűjtött a hely. Egy hatlovas nagy méretű szekér majdnem lesodort bennünket az útról, száguldva, kiabálta, hogy vigyük a babakocsit az útról, ahol egyébként gyerekes családok andalogtak a legnagyobb békében, akár elengedve a gyerekeket is, nem számítva forgalomra (járda nincs is, ez az egyetlen lehetőség egyik pontból a másikba jutni... nem is értem, hogyan gondolták ezt a lovasszáguldós dolgot). Mi hamar észrevettük ugyan, és félreugrottunk kocsistól, de egy kisgyereket, aki a motorjával a játszóról az útra gurult, majdnem elgázolt, és fékezés helyett még suhintott is egyet a lovainak...

Az étterem még mindig egy vicc. Ebédidőben egy kedves idős bácsi kért minket, fél óra múlva jöjjünk vissza, mert nincs hely, odabenn tömeg, és hiába vannak kint szabad padok, nem engedhet be. Négy kisgyerekkel igazán mókásnak tűnt nekiállni más lehetőséget keresni, mikor a parkon belül ez az egyetlen.
Mindenesetre elindultunk a kocsihoz a meglehetősen morcos kis bandánkkal (mind éhes és fáradt volt már...), és mikor kiértünk, szembesültünk egy legalább nyolcvan méteres sorral, akik mind a parkolásukat szerették volna rendezni. A bejárati sorompónál a bácsi elregélte, hogy majd a hetes ablaknál lehet fizetni annak idején... és tényleg. Ez az egy ablak áll mindenki rendelkezésre, érkezési sorrendben. Van ugyan még jópár, de mind zárva.

Nem úgy jutottunk ki végül, ahogy terveztük, mindenesetre nem álltuk végig a sort, és bár szerettünk volna fizetni, nem sikerült. A sorompó viszont két fürge autónyit nyitva van... pláne négy sivító gyerekkel.

És hogy a szépet is mindenképpen megemlítsem. A Skanzen nekem mindig élmény, szeretem a régi idők megelevenedő történeteit, a színes kavalkádot, a gyerekprogramokat, a mesterségek bemutatását, a friss kenyeret, a nagy malmot, a dombtetőn a kilátást. És azt hiszem ezzel a gyerekek is így voltak.
Ragyogó napsütést kaptunk, sapka nélküli meleggel, csíkos gyerekekkel :). Ez utóbbi most is nagyon praktikusnak bizonyult, és Vikinek külön köszönet Áron pulcsijáért, így őt is sokkal könnyebb volt szemmel tartani, mint eddig bármikor.

Ettünk nem messze a gyerekkoromból jól ismert Parola étteremben, olyan volt a kiszolgálás, mintha egy ismerősnél ebédeltünk volna, aztán pedig nekivágtunk az erdei útnak, hogy megnézzük a Visegrádi Fellegvárat.

A manók nem hozták ugyan a megbeszélt papírformát, a hátsó traktus ismét bebizonyította, hogy a Muppet Show két öregje sokkal kevésbé vicces jelenség, a kedvenc párbeszéd foszlányom:
- Jajjajj a szemembe süt a nap...
- Mimike... nem baj, jó az nekünk.
Vigasztalta Áron... aki egyébként azon hőzöngött, hogy nem éri el Mikolt fülét, amit Mimi felajánlott álombaringató birizgálásra. Mert az Áronnak kell... Mikolt meg egy tündér, és hagyta. Tényleg.
Nehezen álltam meg, hogy csendben maradjak, és ne zavarja Lellét és Hannát, akik viszont rendesen igyekeztek elaludni.

Visegrádon szemrevételeztük a Várat. Kívülről, mert mire odaértünk épp tíz perce aludtak, és Dani sem volt lelkes a bemenetelért, aztán lefelé egy játszóteret a domboldalban, majd a sípályát. Ez utóbbit meg is jegyeztük magunknak egy nagyon sokára elkövetkező síszezon színesítésére, majd visszatértünk a Szentendrére tartó útra, és már majdnem meg is érkeztünk, mikor szép sorban mind magához tért.
Így a nap végét is ott töltöttük ahol elkezdtük, ettünk egy süteményt a Szamosban (és közben megversenyeztettük a legarrogánsabb kiszolgálásért járó fődíjat (még mindig a Daubner vezet (illetve Dani kacarászott rajtam, hogy beállhatok a Muppet show-s sorba... és tény, hogy szúrósabb voltam ma a szokásosnál, de igazam is volt)), és megcsodáltuk az új sétálórészt, meg igyekeztünk mederben tartani a gyerekeinket, akiket a kutyák után leginkább az apró csetreszekkel teli pultok vonzottak.

Este hétre értünk haza, napsütött arccal, tele élményekkel, és sokáig tartó energiákkal. Szeretem ezeket a ritkán adódó, hosszú, családdal töltött napokat.
Azért nagy kő esett le a szívemről, hogy sikerült Mikoltot lebeszélni arról, hogy Malajziába menjünk kirándulni :):)

2012. március 11., vasárnap

Lellemanó 8 hónapos

Vissza kellene olvasnom a nagyok 8 hónapos bejegyzéseit, mert annyira erős a dejavu bennem egy mondattal kapcsolatban, ami úgy hangzik, egy hónap alatt babából kisgyerek lett. Most épp Lelle.
Tegnap vendégeink voltak, Laci kérdezte, milyen Lelle, nekem pedig el kellett gondolkodnom. Mert olyan vegyesen ismerős, mindegyikből van benne egy picike, és mégis más. Leírhatatlanul változatos, és semmi csak rá jellemző nem jutott eszebe hirtelen. Egyszerűen csak Lelle :)
Anyukám szerint MiniMimi, erős akarattal, életvidámsággal, függetlenséggel.
Van benne valami, bár mind igazi erős egyéniségek, akaratért nem kell újra sorba állniuk...
Külsőre határozottan Áron, a mozgékonysága sokszor juttatja eszembe a pici Hannát. A mosolya, a vigyorisága pedig Mikoltot idézi.

Számokban: 72cm, gramm és nulla fogú.
A szeme kék, a haja pedig selyem :) Hogy milyen színű, fogalmam sincs, olyan miféle szőke talán.

A szopizásnak végleg hátat fordított, szerettem volna kitartóbb lenni, de ő döntött. Már nincs erőm fejni, ő pedig legalább olyan bensőségesen simogatja a cumisüvegre húzott frottírzoknit, mintha a világ minden kincse ebben csoportosulna.
A szilárd ételekre kifejezetten nyitott, mára már bárki eszik a környezetében, azonnal rátámad, nagyokat nyel, és kerekre nyitja a szemeit. Sokat és kitartóan eszik, nem mohó, de minden elfogy, rendszerint több, mint amennyit gondolnék. Lassan elkezdhetnék újra főzni, és adhatnám neki is azt, amit mi eszünk... kivéve azokat, amiket még nem ehet :)
Két hete megkapta Hanna székét a háttámlával, és már igazán nagyosan ül velünk egy asztalnál.
Mikor először ettünk hatosban, mosolyogtam rajta, hogy Dani minden gyereknél mondott valamit, most pedig olyan természetes volt, hogy immár négy gyerekünk gazdagítja a vacsoraasztalt.

Az alvások szépen elsimultak, ritkán eszembe jut, mennyit sírt esténként, mennyit sétáltunk vele a kongóan csendes házban, hányszor változtattunk helyszínt, csak mert neki úgy volt jó. Vagy sehogy.
Mikor megissza a vacsorát, és békésen elalszik mellettem, mindig meghatódom. Olyan puha és illatos ilyenkor, olyan nagyon jó ez a csendesség, és béke, nem hittem, hogy ilyen hamar elkövetkezik ez. Sokszor a kezemet fogja álmában, vagy hozzám bújik, és ha egyiket sem, akkor rendszerint orrba csap. :) De ezt legalább csendben teszi, így elnézem.
Nappal most épp kettőt alszik, ha szerencsém van, akkor a második részben fedi a nagyok sziesztáját. Ha lent alszik, akkor a kiságyban, a nagy medvével, amit Árontól vett kölcsön (ma már Áron benyújtotta az igényét rá... nem gondoltam volna, hogy ragaszkodik hozzá...), és a paplannal, a feje alatt a szoptatós párna. Kis rituálé, és ha minden stimmel öt másodperc kell az elalváshoz.

Kezdi kommunikációra használni a hangját. A nemtetszést legújabb verzióban egy éles sikkantással jelzi, ami nagyon vicces, nevetünk is rajta, ez meg neki tetszik. A komfort hat főnél kezdődik, ha legalább ennyien vagyunk körülötte, akkor békésen játszik, látszólag ügyet sem vetve a jelenlévőkre... de amint csökken a létszám, görbül a szájacska, és kezdődik a panaszkodás. Kivéve, ha valaki fel nem veszi, és mostanság legjobb, ha a közelben vagyok.

A nagykönyv szerint megkezdődött a nyolc hónaposokra jellemző szorongás is, nem mehetek pár centinél messzebbre, a látóteréből kikerülni végzetes, de mindezt csak akkor produkálja, ha itthon vagyok. Ha Dani, vagy az anyukám van jelen, ennyire nem éles a reakciója. És persze, amint meglát, senki nem jó, aki addig elfogadható volt. Szeretem :)

Tűri a nagyok zaját, az esetleges atrocitásokat is elviseli, szeret a testvérek között lenni, figyelni, ahogy játszanak, és a mozgás finomodásával elérkezett a kapcsolódás ideje is.
Kúszik, eddig csak pár centit haladt ezzel a technikával, ma figyeltem ahogy küzd, és meg kell mondjam, elérzékenyültem a kitartó igyekezeten, ahogy haladt lassan, de biztosan a cél felé. Tanulni lehetne tőle ezt a fókuszált figyelmet.

A mozgása egyébként is szívemet melengető, és hogy a kúszás is bekerült a repertoárba, végképp megnyugodtam. Négykézláb egyik kezét felemeli, úgy játszik, hosszan... vagyis a támaszaira nem lehet panasz. A mászás egyelőre nem érdekli, ha haladni akar, akkor hasra vetődik, és kommandózik célirányosan. Még mindig gurul is, de már sokkal ritkábban. Négykézláb kinyújtja a térdét, egészen feltolja a popsiját. Hanna csinálta ezt ekkorka korában. :)

A kádban már nem marad meg a kis fekvőkében, így nemrég végleg elbúcsúztattuk, azóta pár centis vízben fürdik, hason fekve, támaszkodva. Eleinte bele-beleengedte az arcát, de mostanra biztosan pancsol, prüszkölés, nyelés nélkül. Leírva riasztóbb, mint életben, egyszerűen hiszek benne, hogy a víz nem ellenség, hanem egy izgalmas, és tanulható közeg.

Nagy cumi és lábrajongó, szereti a nagy, lapozható könyveket, a szőnyeg rojtjait, a cetlit, a duplot, a labdát, a zenélő bárányt, a paplant és a cumisüveget. Ha a szemébe süt a nap, vagy fúj a szél, ha zörög a varrógép, vagy túl nagy a hideg, ha meg akarom törölni az orrát, vagy elfogy az ennivaló... és ha kikerülök a képből... nos akkor megmutatja, hogy ő is az ezerszínből válogat.

2012. március 9., péntek

Ezmegaz

Van egy szülinapos bejegyzés hárommal lejjebb:)
Ide meg beteszem Hannazsákját.

Mert végül anyukám megvarrta azt a fél fület, mi hiányzott. Én meg bosszankodtam rajta, hogy miért nem örülhettem igazán :(.
A gép azt csinálja, hogy vagy eltépi a felső cérnát, vagy beráncolja alulra. És hiába állítgattam azon a csavaros izén, amivel elvileg az erőssége szabályozható, jó nem lett. Van ötletetek, mi baja lehet?
A legbosszantóbb, hogy majdnem készen lettem mikor mindenféle állítás nélkül egyszer csak megbolondult, először arra gondoltam túl vastag lett a fül, de végül már két szimpla anyagot sem volt hajlandó összevarrni.
Szomorú vagyok...
Pedig a zsák szerintem jó lett, és Hanna is örült neki. :)

2012. március 8., csütörtök

Ismét borbélynál

Még meg tudom számolni az egy kezem ujjain, hányszor nyírtuk Áront.
Először picike volt még, de mert épp indulóban voltunk az öröknyárba, Viki a kis berregőjével letolta egy centisre az akkor még bababuksit.
Aztán Malajziában a nagyonnemszimpi kínaihoz jártunk, először még tűrte, hogy két perc alatt végigszaladjon a fején a vágó, de másodjára már komoly ellenállással volt a művelet iránt, végül pedig mielőtt hazajöttünk volna, beállítottam a kádba, és leborotváltam az akkor három centis "tincseket".

Nem mondom, hogy nem tetszett, bár a képeket visszanézve valóban volt benne némi bizarr, viszont ez volt az egyetlen módja a kurtításnak, és nem bántam meg. Hamar visszanőtt, ugyanolyan szöszire, mint volt, mit neki napsütés, vagy tél... és erős is, mint a drót, legalábbis a szülőkéhez, és a lányok selyemhajához képest mindenképp.
Mostanra újra legalább három centis lett a lobonc (ennél hosszabb még sosem volt, valószínűleg ez a mostani tűréshatár nálam), és kezdett szépen ránőni a fülecskékre, meg a nyakára is, így tegnap egy sokadik megbeszélés után elindultunk a fodrászatba, Viki barátnőmhöz. :)

Áronnal a következő párbeszédet futtattuk le sokadjára:
- Hova megyünk?
- Vikihez.
- És levágja a hajam?
- Igen.
- Hogy szép legyek?
- Igen.
- Jó. Nem akarom. Sírni fogok.

:) Persze lelkesen jött, sőt még a lépcsőn lefelé is végigzongoráztuk ugyanezt, de még akkor is sétált mellettem.
Beültünk a székbe, és onnan már nem volt ennyire egyszerű a dolog. Nem sírt, ahogy ígérte, hanem kiabált. Mikolt és Domonkos álltak mellette, figyelték a bánatát, Domika még el is sírta magát Áron helyett, pedig aztán szeret hajat vágatni.
Végül magam felé fordítottam, azzal, hogy bújjon hozzám, és elkezdtünk mesélni arról, ami azon a napon történt. Labdázásról, homokozóról, kutyáról.
Viki közben villámsebességgel berregett, már csak meg kellett fordítani a fejét.
A krokodil ollónál aztán megtört a jég, Áron figyelmesen megszemlélte az eszközt, aztán elmeséltük, hogy a krokodilmama a szájában tartja a gyerekeit, és nem eszi meg őket mégsem.

És kész is lett az új frizura, ami Áron szerint is csinos. :) Csinos jettem, mondogatta, Viki jevágta ajamat. Síjtam. Tette hozzá eddig mindig, pedig ez nem is igaz.

Most így fest a kisember, olyan más az arca ettől, mintha eltűnt volna a babássága. Azért ha becsukom a szemem, mert épp altatjuk egymást, még mindig icipici baba ő, de ha ránézek, már látom az ötévest is. Azért a füle puhasága mit sem változott. :)

2012. március 7., szerda

Kirakó

Elég zaklatottak a napjaink, de legalábbis az enyémek mindenképpen. Szeretnék erről is írni egy hosszabbat, és ott van még a szülinapos bejegyzés is, ami szintén elmaradt, és a fejemben is gyűlnek a gondolatok sorra a mindenegyébről, a gépem pedig még mindig a szervizben várja jobb sorát, az itthoni asztali pedig egy szegény alvó oroszlán... felbőszül, ha zaklatom. Ezért a legszükségesebbekre szűkül az írás, olvasás köre, manapság készült el egy albumnyi új ruha odaát, aminek van egy pár óra munkavonzata is, és nem mellesleg Lelle belépett a nyolchónaposok klubjába, vagyis letehetetlen, elhagyhatatlan. Szumma... van néhány szívemnek kedves béklyó a nyakamon, én meg lavírozok.

Hogy ezt mások hogyan csinálják, már meg sem kérdezem magamtól, nyilván az alvás rovására megy sokminden, a második helyezett pedig a párkapcsolat. Egyik sem egészséges hosszabb távon, már tervezzük, hogy a hosszú hétvégén egy napot feltöltődésre fordítunk, szigorúan felnőtt programokkal... Ha Lelle is vevő erre... természetesen.
A gyerekek radarjai a legérzékenyebbek, mióta tart ez a kizökkent állapot, mind több és több figyelemre vágyik, Mikolt sokszor odakucorodik az ölembe, amit az apja után használt "mamabarlang"nak hív, én meg meghatódom a finomságától.
Áron csak hisztis, és ha nem lenne hajatégnekállító, akkor még azt is mondanám, hogy elképesztően szenzitív a mód, ahogyan a legkeményebb szakaszokban is megáll egy pillanatra, mert nem érti, hogy épp mit javaslok helyette, és megkérdi a nagy szemeit rámmeresztve: tessék?... majd persze mivel a javaslat nemtetsző, ordibál tovább.
Hannával keveset találkozunk, nagyon hiányzik, mindkettőnknek azt hiszem. Érik egy lánynap, csak valahová be tudjam emelni... de menni fog, mert kell neki.
Lellét már említettem. Szóval épp olyanok vagyunk, mint teliholdkor a kutyás környék, zeng körülöttünk a táj.

Node a mérlegnek két serpenyője van, és amikor épp csend van, akkor olyasmiket tesznek, amiket vagy addig még soha, vagy olyan hosszan és kitartóan, mint előtte soha. Mikolt és Áron például napok óta családosat játszik (vegyem magamra?), Áron a napokban felfedezte a gyurmát, és alkot, Mikolt pedig újabb szerelembe esett a kirakókkal. Elő is került négy belőle, mind soksoksok darabos, és Mimi megoldja.
Elsőként a nagyobb formákból álló balettos volt a kedvelt, amit miután összerakott, szisztematikusan szétszedett, és újra összerakott... órákon át.

Ezután áttért a kisebb darabokból álló soksoksok elemesre, és ezt is összerakta (első körben kérte, hogy segítsek, de ő már akkor gyorsabb volt, mint én), aztán szétszedte és újra.
Egy ilyen szétszedés alkalmával fejlesztett egyet a módszeren, és lefelé fordítva az egész kész lapot, úgy rakosgatta vissza a darabokat, hogy mindet egyenként levett a helyéről, majd a lapon a megfelelő helyre illesztette, ami inkább egy nyugifeladat, meg kreatív, kihívás nem volt sok benne, de Mikolt ezt is nagy beleéléssel játszotta.

Mígnem egy nap, ebéd előtt az asztalon maradt a félig kész mű, abban a stádiumban, amikor egy fél lapnyi még a színes oldalával lefelé fordulva várta a sorát, a többi meg szanaszét, szintén fejjel lefelé.

Hannáért rohantunk az oviba, és mikor hazaértünk, a kicsik leültek ebédelni, Hanna meg mellénk szegődött, enni ő ilyenkor már nem szokott. A kirakó láttán viszont felcsillant a szeme, és nekilátott, hogy befejezze. De nem fordított meg egyetlen darabot sem, hanem ahogy volt, úgy állt neki. Csak néztem, ahogy néhány próbálkozás után rátalál a megfelelőre, és gyakorlatilag vakon teszi egyik darabot a másik után a helyére. Mikor megettük a levesünket, rámnézett: kész.

Vajon neki a képes fele sem a képek miatt egyszerű? Mert az olyanokat, amit először lát, sosem a doboza alapján rakja, hanem csak úgy... gyakorlatilag vakon. Kérdeztem is tőle, hogy hogy csinálja? Nem tudom, mire számítottam válaszként, de megkaptam :), hát próbálgattam...
Persze, tök logikus, mint ahogy az is, hogy ha sokat főzök, akkor elsőre tökéletesre fog sikerülni a pekingi kacsa.

Ebben egyetértett.
És vágott egy olyan grimaszt, amit ezelőtt soha. Két ugyanilyen arcot ismerek, az egyik apám, a másik én volnék... Mégiscsak meg kellene próbálnom azt a pekingi kacsát.

2012. március 4., vasárnap

Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy

Valahogy nem akarózik megírnom ezt a bejegyzést. Nem mintha zavarna a születésnapom, neadjisten a korom (bár Manóval vasárnap jól megbeszéltük, hogy manapság nem nagyon szeretünk a tükör előtt forgolódni, fel is merült bennem, hogy vagy többet kellene aludnom, vagy el kellene kezdenem sminkelni magam, de egyikre sincs sok esély... így marad a tükörellenségeskedés), inkább úgy van ez, hogy attól lesz születésnap, hogy mások örülnek. :)

Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)

Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...

Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).

Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)

A dédit is megajándékoztuk, bár gyanítom, neki a legnagyobb ajándék, ha láthatja az összes gyerekét, unokáját, dédunokáját egy halomban. Néha elgondolkodom, vajon nekem lesznek-e ilyen kerek pillanataim 84 évesen. Szeretném.

Ami engem illet, valami olyat kaptam, amire már nagyon régóta vágytam, és amihez még nőnöm kell, megtalálni a helyet és az időt, de lelkes szolgálója leszek, annyi bizonyos. Egy varrógéppel lepett meg a család, és egyelőre nem is tudom felfogni, hogy van egy ilyen a házban. (Ma már dolgozott is, Hanna balettos zsákját szabtam át és csinosítgattam egy kicsit, sajnos csak majdnem lett készen, valamiért egy óra után beadta a kulcsot, és olyat produkált, amire egyelőre nem találom a magyarázatot... varrógépbarátok segítség!!! Mennyire jó a kezemet használni... )

A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.

Mint ahogy arról sem szóltak egy szót sem, hogy Palival egy egy virágtündért gyártottak, pedig ez igazán izgalmas elfoglaltság lehetett, hiszen ragasztani, vágni és színezni is kellett hozzá. Fantasztikusak... a gyerekek pláne, de nem különben Pali és a virágtündérek.

Meg az egész család, úgy, ahogy van. :) Mondtam már párszor, mennyire szeretem ezeket a délutánokat. Manó kedves, még akkor is, ha keveredik bele őszinte fájdalom is. Sőt...

2012. március 2., péntek

Csavargyár

Vidéken élni jó.
Meg házban és nagycsaládban is.
Még akkor is, ha a harmóniában töltött testvérpercek száma nem haladja meg a harcosokét.

Természetesen Áronról és Mikoltról szól a történet, akik amolyan kutya macska barátságban vannak általában, bár van némi javuló tendencia, legalábbis a cinkosságaik tekintetében. És persze álom volna azt gondolni, hogy egy két éves, meg egy háromésfél mindig mindent meg tud oldani marakodás, kiabálás, kakaskodás nélkül. Pláne, hogy még itt egy mégkisebb... meg időszakosan egy kicsivel nagyobb is.

Azért vannak nagyon szép pillanataik is, amiket kincsként őrzök, hogy az ínségesebb időkben elő lehessen kapni egyet egyet, és elmerülni a szépségében... Erre a mostani esetre azt hiszem írás nélkül is mindig emlékezni fogok.

Minden öltöztetés alkalmával hálás vagyok, hogy van egy saját udvarunk, ahová ki tudom tenni azt, aki már készen van, örülök, hogy nem sül rá a ruha, hogy nem visít (többnyire 10 perc után egyébként igen, amit sosem értettem, mert annyi érdekes dolog van odakinn, ha egyszer egyedül kiszabadulnék, eszembe sem jutna sivalkodni...) egy lépcsőházban, és hogy mikor mindenki készen van, nekem is jut még 15 másodperc elkészülni, nem feltétlenül kell mindenki előtt már magamra rántanom a télikabátot, hogy egyszerre lódulhassunk ki az ajtón.

Ma délben is a szokásos sorrendet tartottam, azzal a különbséggel, hogy most Lelle maradt utolsónak (sokszor ő az első, mert ő még nem nyafog ha öltöztetem, és szívesen elnézelődik odakint is), és mire Áron is, Mimi is készen lettek, megcsörrent a telefonom. Dani hívott, fontos is volt, meg azt gondoltam, ma igazán megérdemlem (születésnapja egyszer van az embernek egy évben), hogy meghallgassuk egymást, kieresztettem hát a nagyokat, én pedig lassan, de nekiláttam egy kézzel a maradék műveletnek.

Általában tényleg 10 perc a szintidő, ami után kiabálva jön valamelyik. Most szokatlanul nagy volt a csend. Amikor már kezd rossz érzésem lenni, de még nem tudom mitől... Aztán persze bevillant, és épp nyitottam a teraszajtót, már felöltözve, indulásra készen, hogy utánajárjak, miben sántikálnak ezek ketten, mikor csengettek.
Futva mentem a kapuhoz, hogy mielőbb végezzen a vizespostásebédes, és mehessek gyerekkeresőbe, lendülettel nyitottam, aztán lemerevedtem. A fülemen még mindig telefon, Dani a túlsó végén, velem szemben, abban a perspektívában, amiben amúgy sosem látom őket... a gyerekeim álltak, a negyedik szomszédban lakó nénivel. Visszahozta őket.

Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak nekik, Klárikának megköszöntem, a kis kópéknak pedig azt szajkóztam, hogy nagyon nagyon megijesztettek, és nagyon szomorú vagyok, mert bármi történhetett volna, és különben is tudják, hogy kimenni sohasem szabad, csak felnőttel...
Nem tudom, eljutott-e a fülükig, csak remélem.

A kaput mindig kulcsra zárjuk. Dani, amikor reggel Hannát viszi az oviba, automatikusan zár. Pár napja viszont mindig nyitva találtam, épp szólni akartam neki, ne hagyja úgy, mert Áronnak a kilincs már nem akadály, a kíváncsisága meg erős. Nem ellenőriztem, és ez hiba volt.
A teljes történetet több részletben sikerült csak rekonstruálni, de abból kiderült, hogy Mikolt jól tudja, hol lakunk, és azt is, hogy merre laknak a nagymamáék. Meg az is, hogy ha kell, kiállnak egymásért.
Az utolsó kockát Áron tette a helyére este, amikor azt mondta:
- Becsukódott a kapu és nem tudtam bejönni.

Vagyis valószínűleg kiment, a kapu rácsukódott, Mikolt pedig kinyitotta neki, hogy visszahozza (ezt Mimi adta hozzá a sztorihoz). Áronnak esze ágában se volt visszajönni, ezért Mimi is kívülre került és utána is becsukódott a széltől az a frányaság, és mert a csengőt nem érik még fel, visszajönni meg nem tudtak, elindultak segítségért a legközelebb lakó ismerőshöz, a nagymamához. Szerencsére út közben Klári néni megállította őket (ő lakik négy házzal feljebb), de nem azért, mert megismerte őket, hanem mert vidéki néni, akinek szemet szúr, ha egy 3 meg egy 2 éves szülők nélkül bandukol.
- Hát ti hová mentek?
- A nagymamához.
- És hol van az anyukátok?
- Otthon, teszi a dolgát.
- És tudja, hogy eljöttetek?
- Nem, de mi majd megoldjuk. - ez mind Mimi..
- Inkább elmegyek veletek haza. Hol laktok?
- Ott, a zöld kapunál.
Itt ismerte meg Klári néni őket.
- Na akkor hazaviszlek benneteket.
Áron:
- De én szaladgálni akarok...
És akkor még mentek egy picit felfelé, Klári néni zseniális pedagógiai érzékkel terelgette a két kis dacolómat, aztán hazajöttek...

Nem éreztem magam nagyon jól hogy őszinte legyek... Bármennyire forgalommentes a mi utcánk, ezer rémet láttam míg bekísértem őket a házig, ahol kaptam a kulcsot, és visszamenet bezártam a kiskaput. Aztán összeszedtem mindet, és elindultunk végre együtt. Út közben még megálltam Klári néninél, aki még mindig a kiskertet csinosítgatta, és kikérdeztem a részletekről... A fenti párbeszéd az ő interpretálása. Amit aztán elmesélt a szomszéd néninek, aki történetesen a nevelőapám nagynénje, így ma a nevelőapám azzal fogadott, hogy hallja, hogy világgá mentek a kicsik...
Vannak azért a vidéki létnek szépségei is. Klárika kifejezetten ezen szépségek között említhető.

Azt hiszem, a kilincset lecseréljük gombra, olyanra, amit nem tudnak kinyitni. Már nem bízom magunkban.

Mostanában

Mostanában ritkán találkozunk. Dani és én. Nap közben zömmel váltjuk egymást, mikor ő jön és megyek, és fordítva.
Dani hajnalban kel, ötkor.
Én hajnalban fekszem, kettő körül.
De van három óra, amit együtt töltünk. Csendben, mellettünk egy egy gyerek.
Szeretem ezt a három órát, akkor is, ha nem emlékszem egyetlen percére sem...

Ma délelőtt, míg a három nagyobb a nagyszülőknél wellnessezett, a legkisebb pedig napfürdőben szuszogott, végre volt másfél óránk egymásnak.
Azt kértem, a 37. születésnapomat ünnepeljük meg három teljes nappal. Kettesben.
Vágom a centit.

2012. március 1., csütörtök

Elmaradt a beharangozó

Pedig mérföldkő és egyben az egyik legizgalmasabb fázis az első egy évben, valamint negyedszerre is hátborzongatóan izgalmas, olyan szőnyegszéli drukkolással teli. Lelle kúszik.
No jó, még csak kúszogat, de ez akkor is olyan megható.
Az igyekezet, a báj, ahogy ezt is elképesztő nőcisséggel oldj meg, a legtöbbször végül keresztbe tett lábakkal. :)
A legcsodásabb az egészbe az a papírforma, amit a legkisebbünk mozgás terén produkál. Hamár mással hadilábon is állunk, erre a területre egy aprócska panasz se lehet. :)
És persze ha nem éri el két próbálkozásra a hőn áhított dolgot, akkor átvált. Vagy négykézlábra, akkor viszont messzebbre is került egyúttal, vagy gurulásba, ami még mindig a leghatékonyabb.
Ja és a dátum február 25. szombat, déli fél egy.
Képet holnap hozok...

2012. február 28., kedd

Hull a pelyhes

A korlátozott lehetőségeim miatt megmutatni ugyan nem tudom, de tegnap előtt felfedeztük az első hóvirágokat a kertben. Ezt a télvégi saras, hideg időt ugyan nem kedvelem, de a virágok nyílása feledteti az amúgy búskomor szürkeséget, és nem utolsó sorban reményt is ad, nincs már messze a játszóterezős időszak.

Erre ma reggel, még nem is láttam a csík szemeimmel, Hanna azzal fogadott, hogy:
- Mama, a télnek nagyon vicces, hogy csak szórja a zsákjából a havat.
Egy pillanatra lemerevedtem, és rajta ragadt a hirtelen kinyílt tekintetem a teraszajtón.
Mitagadás, szép a látvány, és ha mindez január elején történne, most alig férnék a bőrömbe (és hozzáteszem, azzal sincs igazából nagy baj, hogy február végén még nem járkálunk rövidujjúban), azért a kifelé bambulásba keveredett némi mélabú, és megsajnáltam a hóvirágokat is. Jólesne egy kicsivel több napsütés... olyan gyorsan hozzá tudok szokni a reggeli fénycsíkokhoz a nappaliban.

Gyakorlatilag Magyarország lassan a hideg országa képét festi számomra, és alig hihető, hogy lesz itt is meleg.
Mindenesetre ma feladunk pár levelet Malajziába, és megírjuk, hogy szép, hosszú ez a tél minálunk.

2012. február 25., szombat

Áron hintázik

Áron hosszú ideig nem ült hintában.
Kornél kérése volt, hogy amíg stabilan nem jár és nem kezd el beszélni, ne nagyon hintáztassam. Leginkább egyáltalán ne. Mert a hinta olyan reflexeket vált ki egy piciből, amik amúgy korai életszakaszban relevánsak, egy csecsemő bizonyos életkora után viszont már inkább el kell, hogy tűnjenek, a hinta pedig nem segíti ezt, sőt. Pláne, ha olyan érzékeny idegrendszerű gyerekről van szó, mint Áron, akinél voltak apró, de mégis ordító jelek.
A hintába ültetve egyébként a kapaszkodás reflexe kerül elő, szép példája ennek, amikor az aprócska gyerek mereven tartja előre a lábait, az egész teste megfeszül a váltásokkor.

Amikor már szépen szaladt, és épp kint éltünk a trópusokon, bezárva a négy fal és a zsebkendőnyi paradicsomunk aranykalickájába, Áron előszeretettel lengedezett a babahintában, a fal volt az egyik akadály, ami miatt inkább egy szolid altatásra alkalmas tárgy volt ez, mint extrém energialevezető.
Hanna a levegő és a víz szerelmese, ha hintázik, csak az égben érzi jól magát. Áron óvatosabb, olyannyira, hogy bár a növekedésével egyenes arányban egyre jobban élvezi a magasságot, a hintán a mai napig van egy bizonyos tempó, amit elvisel, azon túl nem érzi biztonságban magát.

Ma azt kérte, lökjem magasra. Szokta ezt kérni, de minden alkalommal hangosan szól, hogy elééég, ha elértük a tűréshatárt. Ami nem túl magas.
De ma másként történt.
Magasra löktem. Nem szólt. Amikor megállt a hintája, újra kérte, magasra lökjem. Újabb kör. Összeszorította a szemeit, kapaszkodott nagyon (ez az, ami egyáltalán nem jó...), de akarta. Hátborzongató volt látni, mennyire igyekszik legyőzni a félelmét, beleereszkedni a végtelen bizonytalanba. Eleinte azt gondoltam, szólni fog. Kérdeztem is, hogy: - Áron, jó így?
Remegő hangú volt a válasz, de egyértelmű: - Igen.
Majd hozzá is tette: - Nem félek mama.

Legalább fél órán keresztül játszotta ezt a bátorság próbát, egyre magabiztosabban, de azért hosszú történeteket nem iktatott közbe. Mindenesetre csak utólag esett le, hogy mennyire abszurd volt ez az egy mondat, amit mégis megosztott a nagy lengedezés közepette:
- Mama, levágta a polip a csúnya hajamat.
Honnan vette?...
- De miért Áron?
A remegő tónus végig jellemezte a kis koncentráció megosztást:
- Meeert, mert, mert , mert levágta.

Ennyiben maradtunk.

A képeket nézegetve már nem látni a félelmet az arcán, de ezek nagyjából a negyvenedik perc után készültek.
Csak akkor mertem kimenni a látóteréből a kameráért... és vettem észre, hogy én végig kapaszkodtam. A levegőbe... helyette.

2012. február 24., péntek

Két és fél nap szalmaság

Tegnap majdnem az összes gyerek sorra került a gépem előtt.
Egy új pontját fedeztem fel a lakásnak, hála a kora tavaszi fényeknek, és a nagy nagy ablaknak a nappalinkban, némi derítéssel (amit zsonglőrként próbálkozva rakosgattam míg meg nem találtam a megfelelő szöget (a lábammal egyensúlyozva a lapot, a másikon igyekeztem minél kevésbé billegni, miközben a gyerekek nevetgéltek rajtam, amitől nekem is nevetnem kellett... :) úgy meg elég nehéz kitartani a gépet. Igazán mókás dolog ez... :) egészen puha képeket lehetett róluk csinálni.
Mármint azokról, akik ezt hagyták is, Mikolt nem sorolható a jó modell kategóriájába, bár ő igazán eredeti arcait mutatja, ha lencsevégre kerül. Megunhatatlan.

A dokumentálás oka (legalábbis részben :)) Dani háromnapos kiruccanása.
Gondoltam, ha már ilyen sokáig nem látjuk, legalább legyen pár legfrissebb kópia a gyerekekről, míg nem látja őket újra élőben.
Nem vagyok nagy rajongója a Papanélküli napoknak, sok szempontból jobb amikor velünk tölti legalább az estéket. :) És azt hiszem, a gyerekek is így vannak ezzel. Hanna számolja az alvásokat, Mikolt olyan Mimisen a laptopját hiányolja. :)

Emlegetünk Papa, és igyekszünk minden percet tartalmasan tölteni. :) Ma délelőtt pl. a Millenáris játszóterén voltunk, kacsákat néztünk, ahogy korcsolyáztak a még mindig befagyott tavon, és közben élveztük a tavaszi (egyébként elég erős) szél illatát.
Áron azóta is emlegeti a játszót, ha tehetné, azonnal indulna vissza.
Hanna sünit és nyuszit rajzolt az oviban, mindkettő eredeti, Hannásan izgalmas alkotás.
Lelle reggel elég nyafkán kelt, megint a pocakja fájhatott, de a hathatós segítségemmel megszabadult a bántó beltartalomtól, azóta vigyorog, és alszik... vagy a hátamon cipelődik, és nézelődik lelkesen.

Mikolt csak szimplán hozza a formáját és folyamatosan kalácsot kér. :) Meg civakodik, és hangoskodik. Hogy egy kis eufemizmussal éljek...

Kórházban a gépem

De legalábbis egy rehabilitációs osztályon... ráadásul csak az agya, mert a teste idehaza várja az újraegyesülést. Meglehetősen bizarr dolog ez, látni és tudni, hogy semmiresejó most.
Dani tegnap elvitte ide, ma pedig rájuktelefonált információgyűjtési szándékkal.
A jó hír az volt, hogy nem reménytelen a dolog, a rossz a háromjegyű szám, amit megemlítettek, mint honorárium.
Dani alkudozott, végül lett belőle egy elfogadhatóbb kétjegyű, annak fejében, hogy nem sietnek vele... Nem bánom, így is nagy az az ér.
Viszont előkotortuk a garázsban álló ezeréves szekrényből a szintén ezeréves asztali gépet, aki kissé rossz néven vette, hogy háborgatjuk csendes magányában, de legalább működik, ha nem is villámsebességgel és nem is zökkenőmentesen. Picike ablak a világra.. és olyan nosztalgikus lett tőle a hangulatom, mert eszembe jutottak a maláj esték, a mozdulat, amint kidobom az usb kábelt az ablakon, a végén a Rómeóként kapaszkodó mobil internettel...
Mennyivel jobb egy ilyen öreg csont a semminél.
A fütyörésző jókedvem mögött azért komoly munka folyik, mert nem úgy megy az errefelé, hogy csak úgy örülünk annak amit kapunk...
Igyekszem tanulni a vélt veszteségből is, és örülni annak, ami a jelen, a szívemben a múlt minden fontos apró mozzanatának emlékével. Na ez már öröm.

Hanna dilemmája

Kicsi Hanna az autóban mélázva sóhajt...
- Mama, én nem is tudom, ki legyen a feleségem...
- Hannuskám... hát mégis, mit gondolsz?
- Jajj Mama, én nem tudom, minden felnőtt olyan csodaszép.
Deszeretem azt a csipkeszerű lelkét.

Vagy úgy... végigfuttatom magamban a nap eseményeit, hátha találok benne valami árulkodót, miért jutott ez eszébe éppen most, mikor úgy hittem, az ödipális konfliktus nála kimaradt. Az esküvői album sokat forog a kezében, nagy is, szép is, cseppet sem csodálkoznék, ha a tündérek után megjelennének a menyasszonyok is Hanna fantáziáiban. Azért nem hagy nyugodni ez a kihez megy majd feleségül kérdés...

- Hanna, kihez szeretnél feleségül menni?
Nagy csend, sóhaj.
- Nem is tudom... majd kitaláljuk.
Mosolygok, annyira édes, ahogy a kisgyerek kobakjában még mi nagy és okos felnőttekként mellette vagyunk minden döntésében, és olyan megható egyben ez a nagy nagy bizalom a részéről.
- Szerintem majd olyan valakit válassz, akit nagyon szeretsz, és aki téged is nagyon szeret.
Kacarászik, majd kiböki...
- Akkor a Peti lesz az.
Még szélesebb a mosolyom, teljesen releváns a válasza. De a kisördög nem hagy nyugton, megkérdezem még...
- Nem a Papa?
Újabb kacagás, olyan szívből jövően huncut.
- Neeem, a Papának már volt esküvője.
- És akkor már nem lehet neki mégegy?
- Nem, mert akkor nagyon sok tortát kellene ennie.
Jó ha tudja mindenki...

Mondom Mikoltnak,

figyelj csak, tudnál mosolyogni?
Tudott...

Mondjuk teljesen igaza van, rossz volt a kér(d)és.

2012. február 23., csütörtök

Éjszaka

Még mindig nem a legjobbkedvű barátom, pedig gyakran randevúzunk... Aludnom kellene.
Amiért most mégis írok, az annak a kétségbeesésnek köszönhető, ami nem múlik... sőt.
A gépről semmi új info, Dani elvitte egy helyre (ami nem a Kürt, de hasonlóan jó gárda, picit olcsóbbak, és ha nekik nem megy, akkor továbbküldik a Kürtbe...), és most gyomorösszeszorítva, lélegzetvisszafolytva várom az ítéletet.

A jó hír, hogy a külső winchesteren 2011 áprilisig megvan az összes kép, és a lustaságomnak köszönhetően egy nyolc gigás és egy egy gigás kártya tele volt, amit most két órája Dani gépére mentegetek éppen, hogy legalább legyen mit használnom... persze egyelőre még mindig csak egy helyen vannak így a képek, holnap lesz a napja a másolat készítésének, ma már nincs erőm hozzá.
Mindenesetre jó hír, hogy tavaly szeptember végétől vannak képek ezeken a kártyákon, de a legkedvesebbek sajnos nincsenek már meg (többek között a négy gyerek fehérben kép sem :((((), mert azokat feltöltöttem a gépemre és le is töröltem a kártyámról...

Viszont volt egy pont, amikor azt hittem, elsírom magam. Ma délelőtt a Vadasparkban voltunk a gyerekekkel, és hogy ne kelljen törölnöm, négy kártyát használtam, cserélgetve a már megtelteket. Most viszont nem találtam az egyiket, amin többek között Hanna farsangja is volt, meg a balett előadás... Kétszer néztem végig mindent, és sehol sem volt. :(
Végül az íróasztal kupija alatt meglett, de még most is remeg a kezem...
Ha egyszer hazaér a gépem, azt hiszem négy helyre mentek mindent, és ha lesz rá erőm, a legfontosabbakat kiválogatom, és külön tárolom.
Vagy mostantól csak a legjobbakat teszem el, mert ekkora veszteséget még egyszer nem szeretnék feldolgozni...
Dani azt mondta, a legbiztosabb még mindig a kőtábla. Akkor holnaptól ez következik...
Mindenesetre egy könyv nagyon nagyon érik már. Legalább egy fotókönyv, gyerekenként. Hogy azzal mi történhet, le sem írom. Víz már volt...

Megyek aludni.

2012. február 21., kedd

Amikor megrendül a cyberbizalom

Ma egy helyen azt állították, a gépem agyhalott...
Ez az információ olyan heves érzelmi hullámokat generált bennem, amin magam is meglepődtem, aztán egy kis idő elteltével (amit nagyon tudatosan adtam magamnak, egyébként a hév bizonyára messzire, vagy mélyre taszított volna... ha engedek neki) beláttam, ez is épp olyan veszteség, mint akármelyik, így semmi csodálkozni valóm nincs, hogy elsőre a nemhiszemel, aztán nagyon gyorsan a düh állapotában találtam magam.
Még azon melegében végigfutott rajtam, hogy vajon nagyon visszatetsző-e ez a düh és a kétségbeesésem, és hogy mennyivel emelkedettebben is lehetne reagálni mindarra, amit elveszettnek kell hinnem, és nem tudtam válaszolni erre. Egyrészt természetesen szeretném azt hinni, hogy az életem teljes az online világ nélkül is, másrészt pedig nem csak erről van szó.
Azon a gépen van, volt az összes képem, gyakorlatilag az elmúlt másfél év dokumentációja, minden Lellével kapcsolatos emlékem, és voltam annyira meggondolatlan, hogy nem készült semmiről biztonsági másolat.
Semmiről... Hát normális vagyok én? Ha igazán fontosak nekem ezek az apróságok, akkor hogy történhetett, hogy a meglévő, bár nagyon nem szeretem külső hordozóra nem mentettem 2011 áprilisa óta semmit?...
Dani nekilátott megoldás után kutatni, és mégha van is, lesz is, olcsó biztosan nem lesz...
És addig is egy gépet használunk, ami nem volna baj, ha nem tíz percekre futnánk össze naponta Danival, akinél ez az egy általában van.
Így aztán az online világ korlátos, élén a bloggal, és a kapcsolattartás ezen formáival, illetve még mindig összeszorult szívvel várom az elkövetkező napokat, amikor kiderül majd, vajon tényleg meg kell-e birkóznom azzal a gyásszal, amit a képek elvesztése jelent. És még az sem vigasztal, hogy a picasán a legkedvesebbek fent vannak.
Persze ma is tanultam valamit, azt nem mondanám, hogy öröm volt...

Technikai szünet

Kis kényszerpihenőre ment a számítógépem, emiatt a héten elmaradnak a bejegyzések...
Remélem hamarosan új életre kel, és visszaáll a rend. Meglehetősen hiányzik az online világ, azért mindemellett a tavaszillatban még ez is hiányérzet is jobban viselhető.

2012. február 18., szombat

Életre kelt kapcsolatok

Hányszor írtam már, hogy milyen csapnivaló kapcsolattartó vagyok...
Pedig, ha jobban belegondolok, a leginkább az tölt fel, ha alkothatok... mégpedig kapcsolatokat. Abból is főképpen a csoportok érdekelnek, azok a találkozások, amikből hosszú távon működő csapatok születnek.
Észrevétlenül készülnek ezek az alkotások, és sokszor túlélik az én hanyagságomat is, szerencsére.

A blogolás számomra egyik legnagyszerűbb része is ez a fajta csapatépítés. Megvan a logikája a vonzásoknak nyilván, de tény, hogy idővel a rejtett vagy nyílt egymásratalálások nálam valós találkozásokért kiáltanak.
Szeretem ezeket a közös pillanatokat, és hálás vagyok azoknak, akiket a valóságban is megölelhettem már.
Most szombaton egy egészen különlegesre sikeredett vendégség volt minálunk. A különlegessége abban rejlett, hogy míg abban teljesen biztos voltam, hogy mi lányok örülünk majd egymásnak, és abban is bíztam, hogy a fiúknak sem lesz feszélyező egymás társasága, a gyerekekkel kapcsolatban nem számítottam semmire, vagy legalábbis velük kapcsolatban nagy kíváncsiság volt bennem, hogy hogyan lesznek majd egymás között.

Lenyűgöző volt, ahogy kilencen ebben a nem túl nagy alsó térben egymásra találtak már az első pillanatoktól kezdve. A két legkisebb persze még nem kapcsolódott ezer százalékon a többiekhez, de ők ketten is annyira kedvesek és szépek voltak együtt, hogy még elnézegettem volna őket egy jóideig. :) Ahogy Zéti megsimogatta Lellét, vagy ahogy Lelle barátkozott Zétény nadrágján a fényes gombokkal.

A maradék hét műalkotás pedig minden képzeletemet felülmúlva ragyogott együtt, ez a hat kicsi lány olyan mély barátságokra jellemző közös nyelven muzsikált, hogy összesen 16 képet készítettem, a fennmaradó időben pedig hol lopva, hol élesben figyeltem őket, ahogy alkottak egy ragasztós füzetbe, játszottak cicást, vagy jártak fent szobáról szobára egy kupacban. Áron pedig mindenhova követte őket, fülig érő mosollyal, és egy cseppet sem kilógva a sok lány társaságában. Szonjával azt hiszem egészen szoros barátságot kötött. :)

De nem is folytatom, szerintem a képek magukért beszélnek...

Nagyon örülök, hogy végül sikerült ez a találkozás, köszönöm nektek lányok!!!

2012. február 16., csütörtök

Tütűűűű

No és persze ha már a röltexben jártunk, vettem tüllt is (csak egy hirtelenrózsaszín volt, sebaj :)), és elkészült a tütü fele. :) A popsi részén még üres, úgy látszik kell az a két méter. Mikoltnak gondoltam holnapra, aki lebeszélhetetlen a sellő jelmezről, pedig finoman említettem neki, hogy azzal igencsak bajban leszek. Egyelőre kitartó, és a tütüt még csak messziről szemlélte, bezzeg Áron... :)
Lelle se nagy rajongó, azért fotózni hagyta magát... egy darabig.