2012. július 16., hétfő

Ünnepeltünk és ünnepeltünk


Szerda.
Az első kör a kicsi volt, még szerdán, de sikerült 500 képet lőnöm, így elmaradt a beszámoló, mert képek nélkül nem az igazi, de a szabadidőmet ezúttal a másik felemre pazaroltam, aki meg ezúttal nyitott is volt erre (feltűnés nélküli helyzetjelentés kapcsolatalakulásügyben).

Csak nagyjából a tanulságok.
Júliusban az időjárás akkor sem előrejósolható, ha az az ember érzése, hogy júliusban mindig meleg van és süt a nap.
Azt hiszem arra alapoztam, hogy eddig Mimi minden ünnepelnivaló napján a kertben kerestük az árnyékos zugot. Így aztán eszembe sem jutott, hogy lehet olyan, hogy hatalmas felsők jönnek és a nyakunkba zúdítják a vizüket.

A jólbevált egyéves torta mérete ugyan nem nőtt lassan öt év alatt, de sokkal hamarabb elfogy, mint eddig bármikor. Kicsit azért megkönnyeztem. Mármint, hogy egyéves torta...

Még mindig nem lehet egyszerre a kamera előtt és mögött is lenni. Kacérkodom a gondolattal, hogy hívok valakit, aki helyettesít a mögöttben.

És végül... rettenetesen okos dolog előre (nagyjából fél év plusz mínusz három hónap) megvenni az ajándékokat.
Az egyetlen apróság ami majdnem nem készült el, azok a képek voltak, és a fotókönyv, aminek a szerkesztéséhez a szülinapos képek is kellenek. Veszélyben érzem a valahát. Pedig csak egy oldal hiányzik...

Lelle az elképzeléseim ellenére egészen látványosan benne volt az ünneplésben, a második csomagot már rutinosan bontotta, és mikor a tortázásra került a sor, lelkesen végigtapsolta a tüzijátékot, ami annyira édes volt, hogy magával ragadta a többit is, és együtt örömködtek. Végül udvariasan átengedte a gyertyafújást, ellenben a megkaparintott tortát semmiért nem adta. Élete első önálló kanalazása szerintem tökéletesre sikerült, azóta nem is lehet úgy etetni, hogy ő ne egyen paralel egyedül is. Az a kényszerképzetem, hogy a mozdulat öröme tartja fenn az evészetét, nem az éhség... csak töm és töm és töm.



Jajj az ajándékok...
Kapott egy fotóalbumot, az első év 40 legfontosabb pillanatával (már amit meg lehetett örökíteni). Azt hittem, ez a jelenben inkább nekem lesz izgalmas, de mind végigpörgették és lelkesen meséltek, melyik hol készült.
Kapott egy fp egymásba építhető félgömbökből álló tornyot, aminek a tetején egy csörgős labda van. Osztatlan siker.
És végül kapott egy babát, amin a nagylányok azóta is naponta hatszor összekülönböznek. Lelli okosan enged. Majd egyszer az övé lesz.

 

Péntek.
Nem is volt róla szó, és mégis kerekedett egy mini ünneplés.
Két nagy levendulabokor került az ajtónk elé cserépben, amitől olyan nagyon ünnepi lett a bejárat. A kertészet mellett egy biciklibolt van Pátyon, onnan pedig hazahoztunk egy bringásülést, ez volt Feri ajándéka Lellének.



Vasárnap.
Reggel azt hittem, viccel velem az idő. A keddig tartó kánikula után szerdán délután már megérkezett a hidegfront, ami egy napig se tartott, hogy aztán ma éjjel megint essen (ami nem zavar), és még reggel is hatalmas felhők legyenek napsütés helyett (ez még mindig ok) meg hideg (ez már így együtt nem ok).
11 körül Dani felkiabált az emeletre, ahol épp puffogtam azon, hogy fogalmam sincs, mit és mennyit kellene rájuk adni, hogy süt a nap. A biztonság kedvéért harisnyával kezdtünk.
Meg biciklitisztítással, és koronaként felkerült Daniéra Lelle ülése.
Mind a hatan bringával mentünk a nagymamához, meg onnan haza is azzal gurultunk (Áron kivételével, aki fáradtságában azt sem tudta, miért sírjon, őt Matyi hozta autóval, szorosan mellettünk, hogy kiabálhasson, hogy szijjja mamaaaa).
Elmondhatatlanul, leírhatatlanul jó volt.
Menni Mimi és Hanna mellett, látni, ahogy a kis trónszékben ücsörög a legkisebb és kapaszkodik a szélébe... Közben egyfolytában arra gondoltam, új világ ez, dehamar hozzá lehet szokni. Hogy ekkorák, hogy már így együtt...

Délután meg volt egy kisebb ijesztgetős eső, de már csak legyintettem, hogy akkor is lesz grillezés, ha kell, a fedett teraszon, erre tessék... szép lassan előkúszott a nap, és kitartóan sütött egészen lementéig.
Kint ettünk és lett szép nagy közös kép is, meg egy kis ijedelem is, mikor a rögtönzött fotóállványkuka tartalmát Dani bentebb akarta gyömöszölni, és rácsapott a betört ablak egy kiálló darabjára, és már későn kiabáltam, hogy neeeee... Csúnya, bekötöttük, voltunk is este az ügyeleten, de onnan hazaküldtek, hogy semmigáz. Pedig nekem elég a látvány is, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, hogy nem voltam gyorsabb. És tényleg nemcserélnék vele. Este újra bekötöttem, és remélem hamar meggyógyul.

Volt megint torta, ezúttal csokis (meg joghurtos Csillától, túrós gyümölcsös magos Maritól, citromhabos a mamámtól és végül egy kis "karfétorta" is Feritől, csak hogy nehogy édesség nélkül maradjunk), de vagy nagyon kemény volt a csokimáz, vagy Lellike egy urikisasszony, mert nem maszatolt egyáltalán, sőt jószívűen Petit etette a marcipánvirágokkal. Aztán persze a szokásos kanálragadás után tömte a kis fejébe amit épp a szeme megkívánt.
Elfogyott majdnem minden, és mielőtt mindenki hazament volna, még segítettek elpakolni is.


Ma pont nem láttam a nagy rádöbbenést a legkisebbünk arcán, de könnyen lehet, hogy csupán lezser eleganciával tűrte, hogy ünnepeljük. Nekem mindenesetre jó volt látni megint a nagycsaládot így egyben.
És most elmegyek aludni, képek a Lellealbumban, holnap pedig beteszem a megfelelőket ide is.
 
  

2012. július 14., szombat

Lelle manó egyéves lett

Elnézegettem a napokban, ahogyan lázasan pakolt, előbb ki, majd be. Szeretem, ahogy befelé is éppolyan örömmel tud, mint kifelé.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.

Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.

A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.

A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.

Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.

A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.

A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.

Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen. 
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.

 
 
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.

2012. július 13., péntek

Áronom...

Akinek három lány testvér jutott, és bár kardozik, és "Naffiú vagyok, tudok máj focizni", azért a lelke mégiscsak finom.

A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.

- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?

Jó bizony :)

2012. július 12., csütörtök

Ma kiabáltam

Nem volt felhőtlen a mai ünneplés, és egy jóideje érik már, hogy leírjam, hogy bánt. De mert a kettőnk dolga sosem volt igazán témája ennek a blognak, egészen eddig nem is írtam erről a részünkről.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.

Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.

Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.

Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.

Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?

Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.

És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.

Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...

Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.

2012. július 11., szerda

Hamár

Nem tudok aludni.
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.

Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.

És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)

Csak a legszükésegesebbek


Mert szoknya az kell, bármilyen hideg vagy meleg is legyen, pörgős természetesen... És a militari mintás háromszámmal nagyobb gumicsimma is.
Csak.

2012. július 9., hétfő

Ami a mai napot illeti

Lassan leszállok a magyar-maláj időjárás összevetésének taglalásáról ígérem, de mikor ma a salgótarjáni özönvízszerű eső utáni képeket láttam, Szilviék egykori esős videoja jutott az eszembe. Aztán a saját minimozgóm, amin csak szerettem volna szemléltetni, hogy egy hétköznapi eső közben milyen hang és képhatásoknak lehettünk tanui, de igaziból nem sikerült, pedig elég elképesztő volt, ahogy a háztetőkről úgy ömlött a víz (amiben egyébként simán lehetett volna zuhanyozni, annyira meleg volt, de persze egyszer sem próbáltam ki, pedig dejólettvolna...), mintha egy sebes folyású patak száguldott volna keresztül rajta odafenn...
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...

Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)

Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.

Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni. 


A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)

2012. július 7., szombat

Poszt helyett


Nem bírom rávenni magam, hogy írjak.
Meleg van, és még melegebb és ha van egy kis szusszanás, akkor a közeledő születésnapok bűvöletében kavargok, és nagyon nagyon jólesik.
Viszont ezt a képet mégiscsak muszáj volt idebiggyesztenem, hogy más is decukizhasson rajta, mert annyira édes a kis félrecsúszott háromszög frufrujával, a csipás eszementkék szemeivel, a cakkal a szemöldökében, meg a kékeszöld púppal a homlokán...
A nagylátószög pedig kifejezetten jólállneki. Szerintem.
Ja, van egy új objektívem. Cserébe két másikért. Megérte :)

2012. július 3., kedd

Ez a kicsike

Riogattak bennünket, hogy a vályog veszélyes. Penészedhet, hát még ha elázik...
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.

Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.

Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.

Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.

Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.

Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.

A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.

A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.

Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.

2012. július 2., hétfő

Kezdjük újra

Miután a múlt héten messzemenőkig kimerítettem a szétesés fogalomkörét, jobbnak láttam magamban tartani a tapasztalataimat erről a témáról.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.

Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)

Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)

Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.


De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.

2012. június 26., kedd

Nemúgyvanaz

Hogy csak úgy láblógatva várjuk, mikor lesz már holnap és kínunkban a semmittevéstől nyöszörgünk, meg elgémberedett tagokkal iszogatjuk az aliglakott szigetünkön a valamit, amit a valaki a kezünkbe nyomott.

Nem ám...
Mert míg Áron a kisgatyákkal van elfoglalva, meg a mandulagyógyulással, és ismét egy érzékenyebb periódusba lépett, vagyis minden délután sírva ébred, és megnyugtathatatlanul nem jó semmisem, közben pedig igencuki, mikor álmából kiszól az üvöltöző legkisebbnek, akit lopva próbálok átcsempészni a miágyunkba, de neki az egyáltalán nem öröm, hogy "pszttittvagyokjejjike".

Szóval közben ez az icipici is igen hangos, reggel még nem, de aztán már igen, és rájött, hogy ha hangos, akkor gyorsabban célt ér, így egyre hangosabb, már éjszaka is. A cél pedig sosem kézenfekvő, vagy én nem értem, de attól még rosszabb.
Cserébe megtanult felmászni az asztal tetejére, igen oda. Az etetőszékre mászik előbb, aminek két foka van, és onnan már gyerekjáték az asztal. És ha betolom azt a széket, mert nagyon cseles vagyok, akkor meg ordít, hogy beszorult a feje, és tényleg, de nem kell segíteni rajta, köszöni, mert egy perc az egész és a szék már kint is van.
Hopp.
A következő a könyvespolc lesz szerintem...
És tologatja az autókat, pedig ezt eddig csak Árontól láttam, és azt gondoltam, milyen édesen fiús.
És hogy azért örüljek is, ha beteszem a nappaliban a kiságyba, húsz perc múlva biztosan alszik. Akármikor.
Nem szóltam neki, hogy így kell, egészen magától fundálta ki. Hálás vagyok.

Hanna egy cseppet megnyúlhatott, mert kamaszmódon nem tud parancsolni a kis kecses testének, és lépten nyomon elgázolja a többieket, amit rendszerint egy nagyon nőcis "bocsi"-val igyekszik jóvátenni. A többiről már írtam lejjebb.
Ja arról nem, hogy ma egész nap az indiánokról kellett beszélgetni vele, és ha esetleg elterelődött volna a szó róluk, akkor újra előhozta. Ez épp jólesett.

Mikolt pedig egyszerűen jelen van, és már egyáltalán nem is olyan rossz beteg, mint volt, gyakorlatilag meggyógyult, legalábbis a meggylevest és az eperlekvárt simán megette. Pedig az antibiotikumot ezúttal is csak kiváltottam, be nem adtam nekik, kaptak egy nap haladékot, és tessék. Megérte.
Tud valamit a homeos doktornénink, én meg emlékszem, mert most el sem értem, csak simán fejből ment a mithogyan.
Ja, és persze Mimi vérig van sértve a rosszidő miatt, mert "hát én egy nyáji gyejek vagyok, és csak a szoknyát szejetem..."
És még mindig megmosolyogtat, hogy a levendulát nem tudja megjegyezni, ezért csak mandulának becézi. Ahogy Nimródot Mimilónak. Mert annak van értelme. Ugye...

Szóval lógatnám én a lábam, de biztosan hamar megunnám, és ezt a másik felem is tudhatja, mert azt nem gondolom, hogy viccből hagyott minket itthon és ment el hegyet mászni négy napra. Mentségére legyen, hogy férfiakkal volt, akik valószínűleg rosszabbul viseltek volna bennünket, mint mi őket, meg hogy azért nem felejtett el teljesen, mert egy ilyet kaptam ma délután.


Ímélben.
Hogy ott se kelljen lennem.
Azért megsajnáltam magam, és ha épp nem a Millenárisra kellett volna vinnem négy gyereket, csak mert megígértem nekik, és ennek nyomatékosan hangot is adtak, mikor felajánlottam, legyen inkább holnap az a nap... Lelle nem is tudta miért kell csatlakoznia, de nyomta ő is, perszehogy... szóval akkor nem csak egy másodpercig sírdogáltam volna.

Mindenesetre a meggyszörpöt elkészítettem, és bekeverem magamnak, és simán úgy teszek holnap, mintha a leglakatlanabbon volnék.
Mert megérdemlem... és ezt mindenki tudja körülöttem.

2012. június 25., hétfő

Áron és a kisgatyák

Egy hete, mikor vártam a jóidőt, és a legmerészebb gondolataimban a nagymedencében pancsoltam a gyerekekkel, nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen magától értetődő lesz neki is.
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.

A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.

Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.

Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.

Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)

Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.

Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...

Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.

Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...


2012. június 24., vasárnap

Nagylány


Hannáról nem írtam mostanában. Talán, mert nem volt szem előtt az ovi miatt, vagy mert nem volt egetrengető változás az életében. Viszonyítás kérdése, gondolom, Lelle és Áron naponta produkálnak publikálnivalót, Hanna és Mikolt ritkábban.

Most, hogy itthon van ő is, és a nap minden percét együtt töltjük, látom csak, mennyit változott mondjuk azóta, hogy hazajöttünk és elindult a maga útján.
Először a körömrágást hagyta el, a legnagyobb örömömre, aztán a cumizást is. Ezek voltak talán a leglátványosabbak, és a legörömtelibbek ebben az évben.
Aztán itt van az, ami nem változik, csak formálódik. Ahogy játszik, ahogy beszél, ahogy irányít, fantáziál, fél, oktat, kér.

Ez a kérés a leginkább elgondolkodtató számomra, és sokszor nehéz a szívem amiatt, hogy ő az első, a prototípus, akin kipróbáljuk, megtapasztaljuk, és levonjuk a konzekvenciákat, hogy a többiekkel aztán teljesen máshogy csináljuk adott esetben. Nem mintha nem lennének jók az alapszabályok, és nem volna értelme kereteket adni nekik, mégis sokszor úgy érzem, hogy Hanna a jógyerekünk, aki betartja a szabályokat, a vélteket is, még akkor is, ha azok a szívtörvényei ellenére vannak. A többiek sokkal hangosabban, egyértelműbben érvényesítik az érdekeiket, valahogy velük lazábban megy a viszonyosság, viszonosság, mintha kevesebb lenne az elvárás is feléjük és ezt rengetegszer élem meg az anyaságom kudarcaként. Nem a többiek miatt, hanem Hanna miatt.

Mert hiába az a megfogalmazott esszenciája a neveléselméletemnek, hogy minél kevesebbet romboljak és minél több egyéniségükre szabott szabadságot adjak nekik, Hannának olyan antennái vannak az én, sokszor hiányosságaimból, félelmeimből fakadó elvárásaimra, hogy ki sem kell mondanom őket, úgy alkalmazkodik hozzájuk.
Pedig deszeretném megkímélni őt mindezektől, és hiába látom, hogy terhelem, és hiába próbálok tudatosan is fellépni ezek ellen, a felszín alatti réteg sokkal meghatározóbb olykor...
Azért kitartóan és főleg nyitott szemmel igyekszem megtenni a magamét, és bízni abban, hogy alapvetően rendben van ahogy van.

Nade nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nagyon csendben, de mégis hatalmasat nőtt ez a kicsi lány, aki ha egyedül van, még mindig kicsi, de már nem annyira, hogy néha ne látnám a majdani kamaszarcát...
És persze vannak párbeszédek, pillanatok, mozdulatok, amikor megdöbbenek, hogy mennyire elszaladt az az első pár év, amiről azt gondoltam, ólomlábakon jár. Hát nem. Sajnos....

Történt a minap, hogy fordítva vette fel a ruháját, aminek a címkéje kilógott a nyakánál. Épp az ikeában sétáltunk, mikor felajánlottam neki, hogy megfordíthatjuk, ha gondolja. És akkor az a Hanna, akinek télen eszébe sem jutott, hogy nyílt színen nem illik letolni a bugyiját is, hogy alaposan betűrhesse a trikóját (és egyébként sosem szóltam rá ilyesmiért, nem fogalom felén az illik...), most rámnézett, kicsit zavartan, elgondolkodott, majd azt mondta:
- De mama, akkor mindenemet látni fogják.

És nem tudom nem észrevenni, hogy érdekli, mi az a szerelem, hogy bújik a Papához, a Nagypapához, hogy fél a sötétben, hogy felfogja, hogy vannak korlátai, hogy sorba állítja az ismerősöket és megversenyezteti a tudását, hogy képes titkot tartani, és ha felemeli Lellét, akkor elbírja már.

És hogy a képekkel is meséljek, tegnap délután nem akart lefeküdni... lassan vége egy hosszú korszaknak, és bár elbújt a hinta mögé (:):)), azért utána még ledőlt egy órára.
Nézem ezt a kecses kis nádszálat, és nem látom már benne a kisbabámat. Hja...

2012. június 23., szombat

Így járt

Az autóban úgy ülnek, hogy Mikolt és Áron a hátső traktusban, Hanna és Lelle pedig középen.
A legerősebb indokok közé tartozik, hogy Mimi és Áron mapettsója igazi fűszere az utainknak, illetve, hogy Hanna kezét fogva Lelli általában megnyugszik, ellenben ha én ülök mellette, akkor addig sír, míg célba nem érünk.

A minap Hanna hátrakérte magát, hogy csacsoghassanak Mikolttal a lányos dolgaikról, így Áron került Lelle mellé.
Lelle természetesen rázendített, amit egy darabig viseltünk, majd Dani hátraszólt Áronnak:
- Áronom, tudsz adni Lellének egy cumit?
Áron elmerülve a gondolataiban bámult kifelé, majd válaszolt:
- Sajnos nem...
Legalább udvarias :):)

Négyen


A tegnapi nap mérlege.
Dani elutazott, Mikoltnak és Áronnak tüszős mandulagyulladása van, lázzal és rosszkedvvel.
Lellét összevissza csipkedték a szúnyogok, amiről egy ideig azt gondoltam bárányhimlő. De nem. Viszont ő is elég sírós. A melegtől, a fogától, vagy attól, hogy a két harmat mellett nem jut rá elég figyelem.
Hanna jól van.
A kép azért megnyugtató. 
Amikor elhagyna a hitem, hogy menni fog ez a szalmaság, elmúlik a betegség, és éjjel se lesznek lázasabbak, akkor elég ha ránézek erre.
Meg azért is, mert Dani is rajta van.

2012. június 20., szerda

Kishitű

Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.

Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.

Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.

És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.

A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.

És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.

Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.

2012. június 18., hétfő

És eljött a nyár

Nem vártam ezt a napot.
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...

Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.

Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.

Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.

Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.

Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.

Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...

Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció:

A kispad a lilaszájúak menedéke... Áron egyszer sem ült itt. Mikolt háromszor :)

Áron menti a kincseit, a félelmetes slagszörny elől... Rettenetesen fél közben :)

Az abszolút favorit. Tizenöt centi mélységhez elkél a szemüveg...

A gyöngylelkű és a vizipingvin :)

2012. június 17., vasárnap

Újabb bizonyíték

Áron cukiságára, aztán egy időre (talán, bár ha ilyen tempóban ontja, akkor nem biztos :)) abbahagyom, és a többiekre is sort kerítek. :)

A héten szülinapi zsúr dömping volt, kedden is, szerdán is meghívásunk volt (aztán csütörtökön és pénteken összesen hét gyerek fordult meg nálunk), ma pedig egy délután, egy pedig este.
A délutáni egy kedves barát hatodik évfordulója okán, amit tavaly kihagytunk, előtte meg azelőtt viszont voltunk, és ez olyan jó kis hagyomány, még akkor is, ha a gyerekek nem járnak egy csoportba.
Az esti mulatság inkább felnőttbuli volt, de mert az egyik legkedvesebb barátunk lett egy évvel öregebb, nyolc után még betettem a négyet az autóba (Dani nem volt velünk, felmentéssel a buliban csatlakozott csak), és átkocsikáztunk Hűvösvölgybe.
A kései óra olyannyira volt kései, hogy rendesen ilyentájt a fürdőkádban szoktak ücsörögni, nem az autóban, de lelkesek voltak és jól bírták, talán egy kicsit csendesebbek voltak a szokásosnál.

Mikolt az ablakon bambult kifelé, mikor Áron, aki addig szintén a távolba révedt, odafordult hozzá, és ezt kérdezte:
- Mimike, te vagy a legszebb, legszebb barátom, ügye?
Mikolt lassan átemelte a nagyszemeit a jobboldalra, kicsit elgondolkodott, aztán válaszolt.
- Igen.
:):)

A buliban egy hatéves kisfiú is megfordult. Áron ritkán találkozik fiúkkal, Ottó pedig kifejezetten szívesen volt vele, tanítgatta focizni, beszéltek mindenféle fiús dolgokról, lézerkardoztak, de nem durván, és végül hintáztatta Áront a függőágyban. Áron ücsörgött benne, és nagyon nagy, kerek szemekkel csodálta Ottót, itta minden szavát, iszonyú édes látvány voltak. :)
Valamikor fél tizenegykor megfürdettük az összeset (hét gyereket csutakoltunk le), és miután Áron is végzett, szaladt ki az udvarra.
Ottó (aki az egyetlen piszkosan maradt volt a minik társaságából) épp a felnőttekkel beszélgetett jedi témában, mikor Áron odaért hozzá.
- Szia, - integetett neki Áron, bár ott állt előtte a nagyfiú- mi megyünk haza.
És sarkon fordult, hogy elinduljon hazafelé.

Ugye, mondtam? :)

2012. június 15., péntek

A kétésfél éves Áronról

Ha idővel a hónapos bejegyzések el is maradnak, ez az egy mindig, mindegyiküknél megíródik. Nem tudom miért érzek késztetést éppen ezt az állapotot bővebben dokumentálni, talán mert annyira édesek és egyben hirtelen nagy gyerekek is, hogy muszáj.

Áron különösen. Cuki. Ezt a szót nem kedvelem, de tény, hogy az. Nagyon nagyon... És biztos az anyai szívem, meg az ő mássága is ok, de ha Áronról beszélgetünk, két dolog biztosan előkerül, az egyik, hogy Áron egy napocska, a másik, hogy milyen ártatlanul jó szívű. Még a rombolásában is. Pali ezzel sokszor nem ért egyet, szerintem pedig de. :)

Például... jön megy, játszik, gondolkodik, és a semmiből egyszercsak odajön, és azt mondja:
- Mama, nagyon szejetjek.
És akkor maradjon egyben az ember...
Ma például délben sikerült nekem is lefeküdnöm aludni, mellettem a kiságyban Áron:
- Mama, picikét kijöhetek az ágyamból hozzád?
Naná... és akkor befúrta magát az oldalamba, és a szokásos bőrözéssel elaludt. Olyan közel, mintha a pocakomba akarna visszabújni. Gyanítom, hogy a terve ez volt, végül meglógtam.
Annáéknál hallották, azóta (én sosem kértem, csak annyit szoktam mondani, hogy étellel a szánkban nem mászkálunk el az asztaltól, ha nem kérnek többet, az utolsó falatot még ülve egyék meg...) Hanna minden evés után ezzel fejezi be:
- Köszönöm szépen, nem kérek többet, elmehetek az asztaltól?
Annyira drága, tényleg sosem kértem, hogy legyen ennyire udvarias, neki meg valamiért fontos, így aztán végigjátszuk a jelenetet, és ez mindenkinek jó. Szóval Áron rátanult a mondatra, és azóta ő is így fejezi be az evést.
Ma délben, már majdnem lefordult a kis feje, annyira álmos volt, de kitartóan végigmondta:
- Köszönöm szépen, nem kéjek többet, ejmehetek ajudni? :):)

Kétésfél évesen még mindig szőke, és kerekfejű, kékszemű és piszeorrú, elképesztően puha a füle, és még elképesztőbben illatos a feje teteje alvás után. Fogalmam sincs, mitől, de mintha a legfinomabb parfümöt használná... Két és fél fog híjján kint az összes tej, a cumit elfogadja, de nem igényli, csak ritkán, mi gonosz szülők adjuk a kezébe alváshoz, mert egyébként végtelenségig dumál, cumival viszont három perc alatt elalszik.

Mostanra a miágyunktól nulla centi távolságra lévő 70x140esben alszik, ébredés nélkül. Ha ébred is, annak biztosan oka van, de teljesen nem tér magához, inkább nyekereg, vagy sír, de hamar megnyugtatható.

Mindenevő, az étvágyára sem lehet semmi panaszunk. A legédesszájúbb mind közül, a kedvenc diskurzusaim a témában csokorba szedve:
Reggeli:
- Áron mit kérsz enni?
- Nutejjás kenyejet, kakajót habossaj. Sokkaj.
Vesszük a széldzsekit (a kitudjamilyenhónapot írunk időjárás miatt el se tettem...):
- Mama. ebben a kabátban szoktam csokit enni, ügye?
És valóban, a tavasszal volt egy periódus, amikor negyed óra kintlét után jött, hogy adjak csokit. Hisztizve. Adtam... Megtanulta.
Ülünk a buszon, a végállomáson, épp kifújom magam a három gyerek, egy babakocsi, egy motor és egy futóbringa feldobálása után. A motor felbőg, az ajtó csukódik, éles kanyar ki a főútra, Mikolt az ablaknál kifelé néz, Áron középen mellettem, rámvillantja a kékszemét:
- Mama, ez a busz nagyon hangos.
- Ühüm.
- Mama, mit főztéj?
Sorolom...
Figyel:
- Azt nagyon szejetem.
És mondhatok bármit, mert ez minden nap, mindig ugyanúgy elhangzik. :)

Még pelenkás, de már csak a jóidőt várjuk.
Bátor, kivéve, ha meredek úton gurulunk az autóval:
- Mama, nem féjek...
Jómozgású, a játszón a favonat tetejére bármikor, és a nagymászóra is.
A múlt héten kipróbálta a pedálos kétkerekűt, nagyon kevés kell hozzá, hogy egyedül tekerje.
Előkerült a kard, ami alkalmasint bottal helyettesíthető. Mindenki célpont. Lenne, ha rá nem lehetett volna beszélni, hogy karddal csak sárkányok, esetleg krokodilok (tropikáriumi emlékek...), illetve farkasok ellen küzdünk, a királylányokat (Hanna, Mimi, Lelle, Mama) megvédjük. Sikerült meggyőzni.
Bár ha konfliktusa van Mimivel, simán elveri. Nemszeretem.

Szereti a gumicsizmát, a focit (Nagyfijú vagyok, tudok máj focizni... hogy ezt honnan szedte???), rákérdez az autók márkájára, földhöz vágósan hisztizik (olyankor kicsit enyhül a szerelem közöttünk), és olyan őszinte szemekkel képes csodálkozni, egy elnyújott jaaa kíséretében, hogy nem nagyon állom meg, hogy ne puszilgassam összevissza.

És persze ő az, akit még mindig nem lehet pár másodpercnél tovább egyedül hagyni, és a gyanús csend az ő esetében nagyon nagy veszélyt is jelenthet, és hihetetlen, hogy bármihez nyúl, annak majdnem biztosan baja lesz (a minap a féltve őrzött napszemüvegem üvegét sikerült kipattintania a keretből... ), és minden kiönt és lever és elront, és ha kérdőre vonom, akkor beismer és megbán és bocsánatot kér, ami miatt nehéz rá hosszan neheztelni... kivéve ha a lányokat bántja... 

A beszédéről nem írok külön, élvezem minden mondatát, sokszor megnevettet a humorával, a szójátékaival, ahogy mesél, ahogy formálja a szavakat.
Meg az okosságáról sem, hogy milyen kis penge, és jó meglátásai vannak, milyen színes fantáziával.
Az egyik leg, ahogy a bárgyú beszélő kutyussal beszélget, aki a "számoljunk!" felkiáltással indít, mire Áron:
- Jó! :) egy, kettő, három... :):):):) egyébként tizenkilencig szokott. :)

És még mindig nagyon más, mint a lányok, és már előre örülök, hogy ő lesz a nagy és erős fiútestvér, amire minden oka megvan. Méreteit tekintve is, meg úgy amúgy is.
Egyébként meg cuki... de nagyon.

Régi restanciák

Ebből is van egy jópár...
Az első, ami blogos vonalon most leginkább nyomaszt az a díjak magamba integrálása, meg az azokkal járó kötelezettségek. Nem vagyok ebben közelítőleg sem jó, és még csak azt se mondanám, hogy kiugrik a szívem a helyéről, amikor jön egy ilyen.
Mielőtt még hálátlannak tartana bárki, azért azt mindenképpen le kell írnom, hogy iszonyú jólesik egy másik blogban megtalálni a nevemet, a kísérő pársorosról nem is beszélve, mert az meg olyan nagyon izgalmas, hogy kicsit kiderül ilyenkor, hogy ki miért olvas.
Csak épp nagyon is természetes, hogy ahogy én szeretek másnál időzni, úgy mások meg minálunk. És kell olyannak is lennie, hogy kicsit kilépve a szürkeblogolásból megpendítünk egy egy személyesebb, kötődőbb szálat is egymás felé, no erre jó a díjosztó. Például. Szerintem.

Én meg mégis mindig lemaradok...
Leginkább ott szoktam elveszni, hogy eldöntsem, akinek továbbadnám, az örülne-e, ha az én valamennyi blogszomszédom hirtelen ott teremne az ő oldalán, vagy sem. És általában nem tudom eldönteni. Aztán itt vannak azok, akik pedig már sokszor kaptak díjat, és akkor meg azt nem tudom eldönteni, hogy örülnének-e mégegynek... és akkor meg azon töprengek, hogy a személyes vonal mellett még mi mindenre lehet jó egy egy ilyen díjtovábbadás (én például sokszor így jutok el olyan helyekre, amik érdekesek, de magamtól lehet, hogy sose keverednék oda...).
És akkor inkább hagyom az egészet, miközben nyomaszt, hogy nem válaszoltam, meg választottam.
De azt gondolom, leginkább azért nem tudok mit kezdeni a díjjakkal úgy igazán, mert olyan ez, mintha valaki azért dicsérne meg, mert adok ebédet a gyerekeknek.

Most egy kicsit törlesztek, rendhagyó módon, mert titkokat nem írok le magunkról (azt nap mint nap amúgy is megteszem), viszont jelképesen átadom mondjuk a "szívemnek kedves, és mégsem nagydobra vert olvasott blog díjat" valakinek.
Stílszerűen egy képpel körítve.

Ma délután Orsi volt nálunk, négy gyerekkel.
Hogy a blogját olvasom, nem véletlen, de ő azon kevesek egyike, akit személyesen előbb ismertem, mint ahogy blogolni kezdett. Azt hiszem, nagyjából négy évvel ezelőtt beszélgettünk először a játszón, akkor már mindkettőnknek két gyereke volt, és sosem felejtem el, ahogy hitetlenkedtem azon, hogy ő ismer. Pedig tényleg egy gimibe jártunk.
Aztán született Áron, náluk Nimród, hat héttel Áron után, és ami még viccesebb, hogy Lellét is követte egy Boldi, úgy hat héttel. :)
Kori és Hanna között fél év van ugyan (Hanna idősebb), de magasságra és kedvességre, finomságra egyformák, Mikolt pedig egy picit fiatalabb mint Simi, de ez így van jól :).
Régóta tervezzük, hogy eljönnek hozzánk, egyszerűen nem is értem, mi tartott eddig, de ma végre sikerült összehoznunk ezt a miniovit, és bár Simike először nagyon nem akart nálunk lenni, vacsorakor már Mikolt mellett ült Áron székén, épp úgy, mint akik ezeréves házasok. :)
Hanna és Kori úgy játszottak, hogy észre sem vettük őket, a két minitestű is megbarátkozott egymással, Áron meg Nimród pedig nemcsak a szőkeségükben hasonlítanak, de ezt már a játszótéren is sokszor megállapítottuk.
Nyolc ötésfél éven aluli az nyolc ötésfél éven aluli, de annyira de annyira édesek voltak együtt, hogy én szinte szanatóriumban éreztem magam (egy darabig itt voltak a nagyszülők is, akik Hannát hozták haza, és az ő jelenlétük mindig nagy segítség).
Szemléltetésképpen csak annyit írnék, hogy rend volt mikor hazaindultak, és ezt nem is mi, felnőttek kértük... Egészen hihetetlen.
A képek egy picit remélem visszaadják, mennyire jó volt velük, nekik. Nekünk.
Orsi, köszönöm az élményt!!! :)

2012. június 12., kedd

Ajjajj

Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.

Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.

Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...

2012. június 11., hétfő

Lelléről

Nincs túl nagy szerencséje a legkisebb királylánynak, hogy épp ma töltötte az első szülinapja előtti utolsó megemlékezős napját, mert bármennyire is szerettem volna agyonszeretgeni egész nap, meg szép hosszú bejegyzést írni a finomságáról, ma nem ment.
Most, hogy már alszik, persze minden sokkal meghatóbb, és megindítóbb, mint nap közben volt, és mostanra már jócskán szégyellem is magam, hogy voltak pillanatok, mikor legszívesebben kiköltöztem volna a holdra. Csak a teraszig jutottam, de a pulzusom nem nagyon ment 220 alá egész álló nap, csak mikor épp aludt.
Mert egyébként meg ordított, annyira, hogy Dani, akivel este fél kilenckor találkoztunk először reggel óta, valamivel kilenc után annyit mondott, hogy hűha... meg hogy teljesen megérti, miért kerülöm a fürdőszobát mindenféle indokokkal. Pedig nem szokott dicsérgetni, de ma még azt is mondta, hogy le a kalappal, vagy valami ilyesmi.

Azt hiszem, hogy a foga az ok, emellett pedig meggyőződésem, hogy tudja, hogy oltásra kellene mennünk, mert tegnap óta folyik az orra, ami nem olyan látványos, viszont ismét egészen dártvéderesen veszi a levegőt, és néha köhög is, az mondjuk cseppet sem szép...
Már tegnap este sem tudott megnyugodni lámpaoltás után (pedig már olyan szép új rutint alakítottunk ki, kettesével felosztva a gyerekeket, és én kaptam a lányokat, ami olyan ritka...), és hiába vittem le a nappaliba, ott sem volt igazán jó... meg sehogy sem, aztán egyszercsak csend lett és alvás. Kevés közöm volt a dologhoz, és csak sajnáltam, miután már az összes idegszálam elszakadt, és nem is éreztem semmit sem, csak ringattam és drukkoltam neki, hogy sikerüljön kijutnia a kiabálás szakadékából. Azt hiszem, inkább beájult szegény...

Ma meg azzal folytatódott, hogy rettenetesen korán kelt magához képest (fél nyolc), és csak sírt, míg újra el nem aludt (kilenc után kicsivel), aztán felébredt és sírt, aztán elaludt, aztán sírt... még Hanna is ringatta, pedig mostanában nem is szokta csak úgy.
Most is itt alszik a nappaliban, lassan felviszem, de miután már eltelt az a bűvös fél óra, míg mélyen alszik, és nekem is kisimultak a vonásaim, mégiscsak le kell írnom, mennyire nagyon jó, hogy van nekünk egy ilyen legkisebb.


Akinek alig van súlya, és hosszú mindene, még az ujjacskái is, a szempillájáról nem is beszélve. Akinek kék a szeme (demégmilyenkék), és szerintem ez már így is marad, akinek a haja elől háromszöget formáz, és én imádom.
Akinek puha a bőre, és ha fordítja a nyakát, akkor még hurkás is, pedig amúgy egy kis cinege, leszámítva a combokat...khm. :)
Aki úgy eszi a borsólevest, ahogy csak Árontól láttam, vagy még úgyabban.
Aki már néha elengedi álló helyzetében azt, amibe kapaszkodik, hogy aztán meglepődjön ezen, és a popsijára huppanjon.
Aki oldalazva lépeget az asztal mellett, és tolja a kisszéket, közben pedig hátravillantja a kétfogát rám, rém büszkén, és hát lássam be, van is mire. :)
Aki azt mondja tete, és az sokszor azt jelenti, tessék, pl. a bababörzén a dobozból gondos válogatás (kidobálás) után előkotort kincset nyújta. Meg azt is mondja, hogy nem, ezt el sem hittem, pedig tényleg.
Aki mindent ledob, mert annak hangja van és az jó.
Aki annyira bújós, mint az összes együttvéve, a minap az édesapja etette, ő meg két karral átfogta a nagy atyai kezet és ráborult a fejecskéjével is.
Akinek van néhány rigolyája, többek között a hordozóban csak úgy tud elaludni, ha a napellenzőbe bele tud kapaszkodni...
Aki pohárból iszik és kukázni is szeret.
Aki kacagva viseli a testvérei jobbnál jobb ötleteit, akkor is, ha azoknak nem mindig kacagás az vége...
Aki meghódítja a lépcsőt, a tetején pedig térde emelkedve jelentkezik, hogy vigyem le, és mégegyszer.
Aki egy mosolygós kis gombszemű, manóarcú, kerekbuksi, aki most épp Áronra hasonlít.
Aki éjjel már csak egyszer vagy kétszer kér, és reggel úgy ébred, hogy rákönyököl a leesésgátlóra, mint egy kis királylány, és kitárja az ajtót, hogy lássa, mi történik odakinn :):)
Aki mind közül a leggyorsabban lett 11 hónapos.

2012. június 9., szombat

Érik, érik

A faluvégén van egy telek. Úgy becézzük, hogy Hinerhut, svábul van és a dűlőt hívták így valaha, akik most ott laknak, lehet, hogy ezt nem is tudják.
A Hinerhut egy domb, az aljáról nem is látszik a teteje, és a tetejében van egy jókora veteményes, felfelé menet pedig a luvócerna szélén meggy és cseresznyefák.

Van egy, amit Mikolt csak gyerekfának hív, mert annak olyan alacsonyan is vannak ágai, hogy gond nélkül degeszre eheti magát mind a három, önkiszolgáló üzemmódban.
Csodás. Meg azért is, mert olyan finom minden, hogy alig lehet választani, melyik legyen az első, a második, a sokadik a sorban, amit megkóstolunk.
Meg azért is, mert a lucernás domb kiváló arra is, hogy leguruljanak rajta.
Csilingelnek is hosszan, míg odavagyunk, ezért aztán sokat járunk oda mostanában.

A minap, a két kicsi nagy egyetértésben az oldalamon dézsmálta a dobogós meggyet, mikor egyszercsak Mikolt gondolt egyet, és nekiindult a völgynek.
Áron, egy ágat tartva az egyik kezével, a másikban egy szem meggy, összehúzva a szemöldökét rámmeredt, és kicsit kijelentve, kicsit kérdezve, kicsit rosszallóan, kicsit ijedten, de mindenképpen énekelve ezt mondta:
- Hová megy azzaj a kis csejesznyéjévej az a kicsi Mimicske?

Hát nem tudom :):), de Áront megettem...

2012. június 8., péntek

Kistestűek a sárga gumiúsztatóban

Tegnap volt Hannáéknál az évzáró ünnepség, karöltve egy kis ballagással, lévén vegyes csoport. Általában csütörtökön nem visszük, nagyszülős programja van olyankor mostanában mind a négynek, de tegnap kivételesen mégis inkább oviba ment, hogy még egyszer elgyakorolhassa a műsort.

Ezért aztán ma már nem vittem, és mivel ezen a héten minden nap hajnalban kettő és három között kerültem ágyba, fogtam is a fejem reggel, hogy hogyan lesz ez úgy, hogy mindenkinek jó lesz. (Magamtól mentegettem volna az összeset...)
Két dolog szokott segíteni ezekben a kómás időkben. 1. ha van itt valaki, 2. ha úgy teszek, mintha nyaralnánk.
A legszerencsésebb konstelláció volt a mai, bár délelőtt gyakorlatilag egymásnak adták a kilincset mifelénk, de Ildi segítségével, aki két órát ránk áldozott, és mulattatta a gyerekeket (ami miatt mind elég hálásak vagyunk), az első pont maradéktalanul kipipálódott. És én is magamhoz tértem...

Délben lementünk a játszóra, hogy a második pontnak is eleget tegyünk, de nem volt túl jó ötlet (van valaki, aki kiigazodik ezen az időjáráson?...), mert még a mászóvár alatti minimális árnyékban lihegve is elfogyott a másfél literes üveg teljes tartalma, és mind egyszerre kántálta, hogy mennnnyünkmáááárhaza.
Kicsit lelombozódtam, hogy hogyan lesz akkor ebből nyaralás, aztán miközben betettem a pereputtyot a kocsiba, eszembe jutott, hogy az egyik hátsó ülés alatt várja a kánikulát egy bontatlan kacsaúsztató. Gyors egyeztetést követően a megbízható hőmérővel, ami kint majdnem harminc, bent pedig több, mint huszonhat fokot mutatott, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a teraszon megnyissam az idei strandszezont.

És akkor a nemenjünkből mamaaaagyorsabbbbaaaaaan lett, itthon pedig pillanatok alatt elkészült a rögtönzött bícs, finom meleg vízzel, Mikolt kuncogása közepette, miszerint:
- Mama, ez olyan, mint egy nagy nagy karúszó.
:) és tényleg... ha kicsit kisebb volna, nekem épp megfelelne annak. :)

Annyira szeretem, hogy a legkisebb jónak is annyira tudnak örülni, mintha épp a karácsony érkezett volna meg hozzájuk.
... és immár négyen... egészen hihetetlen, meg szép, meg jajjdenagyon...

 
 
 
 

Jött egy levél

Még tegnap.
Hivatalos, pecsét is van rajta, arra már nem emlékszem, ki küldte pontosan, de nagyon komoly fogalmakkal közlik benne, hogy G. Áron Mór szeptembertől helyhiány miatt nem járhat az óvodába.

Jött még egy a kukatársaságtól, azzal foglalkoztam inkább (a 120 literest minden két hétben egyszer sikerül csak kitennünk a megfelelő napon, és még így sem telik meg teljesen), hogy megkérdezzem, mennyiért mérnének egy kisebb ibriket.

Közben a kinyitott hivatalos ott szemtelenkedett az asztalon, a nagy pecsétjével, meg Áron kiboldolt nevével a közepén.
Kicsit sajnáltam magunkat és eléggé felháborodtam.
Mert nem igazságos ez. Kértem, és mégsem.
Még akkor is, ha a szívem mélyén tudtam én, hogy ez csak egy próba, és még annak is karcsúcska.
Mert jobban esett volna, ha én dönthetem el, hogy viszem végül, vagy nagyvonalúan lemondok a helyéről valaki más javára.

A kukatársaságnál azonnal felvették a kagylót, és minden buta kérdésemre kedvesen válaszoltak, és míg tollat kerestem, hogy felírjam, hogy nem négyezerhét, hanem kétezernégy, leesett az Áronbold. Én meg elszégyelltem magam.
Hogy telhetetlen vagyok. Csak egy levél jött, vagyis Mikoltot tuti nem utasították el.
És hamár, akkor most pont lépéselőnyben vagyok a múltkori, majdmeglátjuk hova fér be Mimi beszélgetés óta, mert így én kérhetek... mondjuk egy vegyescsoportot Miminek.

Aztán délben, mikor Hannáért mentem, még puffogtam az ovi ablakába biggyesztett cetlin, hogy vannak fiatalabbak is, akiket meg felvettek.
És bent az öltözőben azért morogtam magammal, mert már csak ilyen morgós nap ez, hogy miért van az, hogy mikor nekem minden gyerekem négy, mire oviba kerül és amúgy sem mehetett volna a kiskirályfi a nővéreivel, mert idén a korosztályracionalizáció miatt nem tesznek kicsiket a vegyesbe, hát normális vagyok-e, hogy nem megkönnyebbültem, hogy marad csak nekem, meg egy kicsit a nagyszülőknek, és nagyon Lellének, hanem azon morgok, hogy de a hároméveseket, meg a nagycsaládosokat kötelező felvenni, meg milyen jópofa lett volna három Gönci egy kupacban?

Aztán kijött Hanna, és olyan nagynak láttam, meg Csilla, azzal, hogy ő már tudja, hogy Mikolt mehet a vegyesbe, és akkor meg azon kattogtam, hogy vajon Mikolt oviérett-e már... és hogy nem lehet katica, csak körte, vagy szív, vagy gyöngysor.

Lehet, hogy aludnom kellene inkább?
Mindenesetre délután Áron illatos buksiját szagolgatva, és az évzáró ünnepség azon pillanatában, mikor Mikolt is beállt a ballagók mellé és nagykomolyan megfogta a vállát Hannának, elérzékenyültem. Mikolt oviérett, Áron meg ölbevaló még.

Elteszem a pecséteset emlékbe.
Mikolt szívecske szeretne lenni. A katica eszébe sem jutott...

Aki nagyon tud, meg az, amelyik mindent másképp

Áronnal zingot játszottunk reggel. Szeretem ezeket a kettesben töltött félórákat, olyan meghitt, és míg én is lassabban csúszom rá a napra, ő sem akar világgá futni, nemúgy, mint tíz után, mikor beindul a nagyüzem.

Szóval zingoztunk, ami egy bingoféle, nagyon szeret vele bíbelődni egyedül is... a mai alkalom a szellem jegyében telt, míg játszottunk folyamatosan beszélt. Mikor megnyerte (nem hagytam, de megnyerte :)), kimentem reggelizni, ő pedig folytatta az eszmefuttatást. Aztán megérkezett a konyhába, és nagy szemekkel nekem szegezte a kérdést:
- Mama, te találkoztál már valaha szellemmel?
Mindig megdöbbenek, milyen szavakat használ, hogyan fűzi őket mondatokká, szép lassan megformálva, hogy biztosan helyes legyen.
- Neeem... én még sosem... Hát Te Áron?
- Én már láttam.
Nos ilyenkor kezd még érdekesebbé válni a dolog nekem, egyszerűen nem tudok betelni az érzéssel, hogy beenged a fejébe, míg formálódik a mondat, megelevenedik a gondolat is, szeretek úszni vele, egyszerre két síkon, nem törődve az ellentmondásokkal, és nem kikapcsolva a nagyokos felnőtt világomat sem. Mintha fogná a képzeletbeli kezemet, és én sokszor azt hiszem, hogy fal elé értünk, ő simán félretolja és bevezet a titkosajtón.

Mindezt olyan meggyőzően nagyos kifejezésekkel és tisztán teszi, hogy hatalmas a kontraszt, amitől csak még izgalmasabb az egész.
Jelen esetben a milyen is egy szellem kérdéskört jártuk végig.
Kiderült, hogy van feje, meg olyan pocakja is, mint Áronnak.
- És mit csinált az a szellem?
- Hát megnézte a hátamon a sebemet. Itt. Hát itt nincs is seb.
És itt a vége.
Nincs csattanó, belátom, csak egy mini, de nem is ez a lényeg, hanem a hogyan.

Mint pl. ma este, mikor véletlenül leverte Feri sapkáját a székről:
- Véletlenül levertem a sapkádat, ne haragudj.
És még csak kétésfél...
Vagy amikor az autóban elmélázva kérdi, hová megyünk, mondom a papa elé:
- Jaaa, a papa elé? Nem tudtam...
:)

Hogy mennyire más a másik középső... a hanyag elegancia, amivel nemtörődöm módon éppenhogy alkotja meg a szavakat, attól függően, hogy mennyire fontos, vagy mire emlékszik.
Nemrég volt egy kuszkusz időszak az életemben. Rendszerint salátát csinálok kuszkusszal, rém egyszerű, gyors és nagyon nagyon finom, ráadásul a gyerekek is megeszik... csak épp a nevét nem könnyű megjegyezni. Legalábbis Miminek...
Mariéktől hazafelé jövet panaszkodik:
- Mama, én még éhes vagyok, pedig mind megettem a hapcisalátát.
Aki ugye kuckuc-nak hallja a kuszkuszt...

A lecserélhetetlen babaszövegéért meg még mindig hálás vagyok, meg azért is, hogy senki nem akarja leszoktatni a picelszről, meg a számítóbégről. Arról már nem is beszélve, hogy még mindig kis akcentussal beszél, az egyik legkedvesebb nekem a vóóót, sok hosszú ó-val elnyújtva.
Amit ha utánozni merek, rámförmed (teljesen találó a szó):
- Mama!!!!! Ne beszélj angolul!!!
:):)