2012. december 5., szerda

Sajtcédulkák

Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...

Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.

Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.

A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.

Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.

A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.

Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.

Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.

Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.

És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.

A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)

2012. december 3., hétfő

Az első gyertya

Megünnepeltük Dani születésnapját.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg. 

Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.

Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is. 

Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.

Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.

Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is. 
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér  majd ide rendben a karácsony.


Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.

2012. november 27., kedd

Mindanéggyel

Ha mind itthon vannak naphosszat, akkor sokkal több a közös játék, ahogy a veszekedés és a hiszti is. Na meg az igények hirtelen megnőnek, és estére ezerszer jobban elfáradok, mint egy átlagos hétköznapon.
Viszont belesve a nappaliba elönt a melegség, mikor Hannát látom, ahogy a kanapén ül, egy könyvvel az ölében, a kíváncsi kisebbek meg mind körülötte nyújtogatják a nyakukat, hallgatva, ahogy a legnagyobb mesél.

Délben, míg melegedett az ebéd, Mikolt aggodalmaskodott egy sort.
- Mama, nem szeretem ha forró a tészta.
- Nem melegítem meg nagyon, csak épp annyira, hogy finom meleg legyen.
- Jó, mert én langyosan szeretem.
Áron felkapta azt a szót, ami eljutott hozzá a levesének utolsó falatai közben, és rákontrázott:
- Én meg fiúsan.
:)

Ilyeneket őrizgetek estére, mikor arra is alig tudom már rávenni magam, hogy megfürdessem őket.

Összeesküvésekről

A szeptembert végigbetegeskedték a gyerekek. Akkor azzal ütöttem el a tényállás élét (azét, hogy mindenki egészséges, mi meg nem), hogy majd legközelebb márciusban lesznek.
Nem vártak addig, ma már kettő köhögött, meg rekedt is volt.
Így holnap itthon élvezzük egymás társaságát.
Nem mintha borzasztó volna, sem az együtt töltött idő, sem a betegség, de jobbnak gondolom most a fészekben tartani őket.
Na de a lényeg, hogy ma éjjel készen lett az utolsó ovis album is.
Vajon van-e összefüggés a majd másfél hónapos munka leadása és a gyerekeim betegségfaktora között?

2012. november 26., hétfő

Csend

Ma lett volna a napja annak, hogy sok év kihagyás után újra egy zenekar (már ha csak egy éppenverbuválódott, de akkor is) tagjaként muzsikáljak a templomban.
Szerettem volna írni erről hosszabbat, de végül nem jutottam hozzá.
A vége pedig az lett, hogy elúsztam az idővel, és minden csütörtöki próbanapon lett valami, ami felülírta azt.

A mai koncertet is kihagytam végül, pedig még telefonon is kerestek, menjek, hallgassam meg, miből maradok ki.
Nem bánt már.
Mert helyette egy barátnál voltam.
Egy barátnál, aki elvesztette a társát.
Egy barátot.
Nincsenek szavaim.
Még sosem volt ennyire közel hozzám az elmúlás, és még sosem éreztem ennyire, hogy tennem kell valamit értük. A gyerekekért, az édesanyáért, a barátunkért. Ma este annyit, hogy vittünk nekik vacsorát és megöleltem mindegyiküket.

Peregnek a képek, a szavak, a viccelődések, a közös kirándulások, a mozdulatok.
Egy közülük folyamatosan visszatér. Ahogy a kicsi Hannát felemelte...

Elment.
Fogalmam sincs, milyen azon az oldalon.

2012. november 22., csütörtök

Egy rövid

Egészen sokáig nem értettem, miért mondja G., hogy a gyerekei a legintenzívebb tükrei.
Egy ideje értem.
Sokszor el is szégyellem magam, és olyan igazán rajtakapottnak érzem magam ezek miatt az elejtett mondatok miatt, amikről valószínűleg csak én tudom, hogy mennyire az én hangomon szólnak.
Hol az egyikükből, hol a másikukból, Hannából a leggyakrabban.
Olyankor gyorsan eszembe jut, hogy ez a jelen, de sosem késő átfésülnöm magamban magamat, és Lelle már csupa szépséget fog visszhangozni majd.

Ritkán, de megesik, hogy amit hallok, az büszkeséggel tölt el.
Hazafelé az autóban Lelle kiabálása miatt nem hallották hátul a mesét, Áron úgy gondolta, a leghatékonyabb, ha ráüvölt Lellére, maradna már csendben.
Mikolt reakciója volt a melldülledésem oka, pedig aztán tőle semmi ilyesmit nem vártam, mondjuk semelyik irányba, de ma kiderült, kétségkívül szivacs ő is. Azt mondta, hogy:
- Áron, attól, hogy rákiabálsz, nem lesz jobb, és nem fog megnyugodni, csak jobban sír majd. Ne kiabálj vele, hanem szépen kérd meg, hogy maradjon csendben.

Hogy ezután sem lett csend, igazán nem Mikolton múlt. :)

2012. november 19., hétfő

Van, ami még nem volt

Például Lelle sebes popsija.
Ami már volt ugyan, de arra nem emlékszem, hogy akkor is olyan brutálisan fájt szegénynek, hogy még álmából is felébresztette.
És bár Dani meggyőződése, hogy mindegyikükkel előfordult, hogy a hajnalt a kanapén gémberedve töltötte, vagy tük, ebben nem biztos, én úgy emlékszem, hogy Hannán kívül, akivel valóban nagyon nehéz volt minden elalvás, de aztán evett és aludt reggelig, szóval hogy egyikükkel sem volt olyan, hogy kettőtől reggelig félóránként változtattam volna pozíciót, helyet, helyszínt.

A fogára gyanakodtunk, mert a szájába is nyúlkál, de a reggeli pelenkacsere meggyőzött... Lehet, hogy fogzik és azért, de hogy hasmenése van egy ideje, ami hol javul, hol romlik és ettől a popsija szépen kipirosodott, majd kisebesedett, az tény.
Nem mondom, jól jött, hogy legalább szombatra ébredtem vacogva (mert takaró az nem volt lent, jönni meg kellett...), de el tudtam volna képzelni jobb programot is arra az éjszakára.

Az okokat kutatva azt gondolom, hogy kicsit sok most Lellénknek a munkám.
Leginkább nem is az idő, amit nélküle töltök, inkább a minőségi idő (amiből jelenleg 24 órát igényelne), illetve a figyelem. A fejemben a gondolatok java most a leadandó munkákkal van tele, tervezek, alkotok, javítok, megint tervezek és megint javítok.
Még pár nap, és kész leszek, de addig nagyjából úgy élek, mint régesrégen a vizsgaidőszakok idején. Van benne mindenféle, az is biztos, hogy emlékezni fogok rá sokáig.

Közben pedig beiskolázásról szóló szülői értekezlet volt felénk, amiről lemaradtam, mert elkerülte a nemlétező figyelmemet.
Mellesleg egészen nyugodt vagyok a témát illetően, és még kérdésem sincs. Amiről tudnom kell, azt tudni fogom időben, Hanna megy iskolába, abba, ami a legközelebb van hozzánk. Mert még mindig ez az elsődleges szempont nekem. Akárhogy is hangzik, azt gondolom, hogy az alsó négy osztályban a legfontosabb, hogy a gyerek szeressen oda járni, aminek meg alapfeltétele, hogy kipihenhesse magát.
Hogy el tudjam hozni, és ne kelljen a többit rángatni, autóztatni.
Ezután következik a jó tanítónéni, akinek jóságát a magam mércéje szerint két dolog határozza meg. Érti a dolgát és szereti a gyerekeket.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy van ilyen felénk is. Márciusig teljesen ráérek. Ha pedig az derül ki, hogy mindenki rémes, akkor meg lesz másképp.
Szerintem Hanna a maga habitusával bárhol megállja majd a helyét és egy elég jó tanító néni pont tökéletes lesz. Ahogy az elég jó anyukája is épp jó neki.
És egyáltalán nincs energiám százféle nyílt napon résztvenni, és mégszáz helyre elhurcolni Hannát, hogy nézzen, válogasson. Nem is vagyok biztos benne, hogy kellene ez neki.
Ilyenkor azért elég hálás vagyok, hogy egy "faluban" élünk, és a lelassultság bennünket is komótossá tesz.
Meg az is eszembe jut néha, hogy Mikolttal kapcsolatban nem biztos, hogy ilyen laza tudok majd lenni.

És akkor még nem írtam a töklámpásunkról, meg a remek főzött gyurma képét sem mutattam, és azt is csak szőrmentén említettem, hogy mennyire szorongok, hogy minden jól sikerüljön, amit elvállaltam/lok.
Viszont közeleg a december, néha már egészen ádventi hangulatom is van, és lesznek itt még szülinapok is, meg jön a Mikulás, és leszünk hatosban is, és ha erre gondolok, akkor lelassul a pulzusom.

Azt meg nem írom le részletesen, hogy Áron este szájbarúgta Mimit, akinek orránszáján csordogált a vére... Mert az nem volt valami jó.

2012. november 14., szerda

Kissé csapongok...

Egy ideje megint árválkodik a blog.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.

Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.

Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.

És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.

Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.

Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.

Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.

Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...

Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.

2012. november 8., csütörtök

Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.

Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...

A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.

Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.

2012. november 5., hétfő

Új hét, új világ

Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.

Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?

De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.

Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...

Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)

Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...

Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.

Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.

Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.

Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.

Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.

2012. november 3., szombat

Ez a huszonegyedik az övék

Egy kiragadott pillanat a tegnap délutánból.


Magyarország, délután 5 óra, uzsonnaidő, 4 gyerek.
Malajzia, éjfél, majdnem alvásidő, Papa.
Minden alkalommal, mikor látjuk is, nem csak halljuk, eszembe jut, hogy tíz éve még mennyire más lett volna. Mostanra összezsugorodott a világ. Ez a mi nagy szerencsénk :).

2012. november 1., csütörtök

Hanna születésnapja

Mikolt születésnapja óta, vagyis lassan három hónapja készült Hanna.
Néha előhozakodott az ajándék kérdéssel, néha a programokat vetette fel, de mindenből kitartóan ugyanazt szerette volna júliusban és augusztusban és szeptemberben is.
Egy ovis szülinapozást és egy családit, ajándékok tekintetében pedig görkorcsolyát (amire minden decathlonos látogatásunk alkalmával gyakorolt is lelkesen), és egy balettozó babát.

Úgy alakult, hogy akkora nagy lányom lett egy év alatt, hogy nem maradt más dolgom, minthogy teljesítsem a kívánságait. Az ötletelés idén nem volt feladat.
Egy héttel a nagy nap előtt azért megkérdeztem, milyen tortát szeretne, és meglepő módon teljesen mást válaszolt, mint vártam: gesztenyést.

Egy nappal előbb becsomagoltam mindent, és úgy döntöttem, idén először lassú, hömpölygő születésnapot ajándékozok a családnak, legfőképpen Hannának. Ez azzal járt, hogy először gyermekes életünk során kihagytam a saját készítésű tortát, cserébe velük voltam egész nap. Rohanástól, kapkodástól mentesen. Egészen.

Hanna délelőtt Palival bábszínházba ment, reggel elsőként ébredt, szépen felöltözött, úgy várta a nagypapát. Földalattiztak, sétáltak, néztek, sütit ettek, Hanna pedig kapott egy királylányt.
Délben a nagymama főztjét ettük odaát, délután pedig mindenki aludt egy nagyot.

Mire ötkor megérkeztek a vendégek, Hanna már a szépruhájában várta őket türelmetlenül.
Szeretem, ahogy megtelik a ház a családdal, amikor valamelyikünknek születésnapja van. Kifolyik ilyenkor az idő a kezeim közül, elmarad egy két dolog, cserébe vannak jó beszélgetések, hangos nevetés, közös vacsora, egészséges hömpölygés.
Gesztenyés torta ugyan nem lett, kis lelkiismeret furdalásom volt ezügyben, de végülis nem hiányzott. Volt helyette csokis, meg répa, és rengeteg ennivaló, és minden ajándék, ami Hanna vágya volt.
Szeretem, ahogy ragyog a szeme, és azt is, ahogy félti, de mégis odaadja a játékát a többieknek.
(Ezzel az átengedéssel van még mit kezdenem... de ezt a másik rólaszólóban kifejtem majd.)

Néhány nagy nagy kedvenc :) A többi hamarosan...


 

Mai

Hétfőn reggel Hanna kérésére begyújtottam a kemencébe.
Nem ilyen lazán, mert igényelt a művelet némi előkészítést, például nem volt gyújtós sem, meg a tudásom a hogyanról is hézagosnak bizonyult.
Azért harminc perc kitartó küzdelem árán végül lett tűz is, meleg is.
A dolog pikantériája, hogy gyerekkoromban két cserépkályhánk is volt, de valahogy sosem tanultam meg az igazi jó technikát.

Kedden nem próbáltam újra, de kognitív módon készültem.
Estére meglehetősen hideg lett a földszinten, úgyhogy elhatároztam, betegség ide vagy oda, melegnek lenni kell.
A tervezés eredménye a tiszta kandallóablak a nappaliból nézve, és tűzropogás három perc alatt.
Öten álltunk hosszan belebámulva. 

2012. október 31., szerda

Hanna hatéves


Egy kis nosztalgia, a hosszabb iromány beharagnozásaképp.
Pár dolog azért kikívánkozik, ami a készületek közben eszembe jutott.

Születése pillanatától néz. Tisztán, mélyen, zavarbaejtőn.
Egy csomó apróság akkor jut csak eszembe, ha előkerül egy kép, és nagyon nagyon örülök, hogy leírva megvan minden kis részlet, mert különben semmire nem emlékeznék.
Azt hittem, sosem lesz vége annak az első pár hónapnak. Hat éves... Nem értem.
Az eszemmel tudom, nem tudtam volna többet adni, és mégis úgy szeretnék visszamenni, és mindent újra, százszor jobban, a pillanatban végigélni vele.
Ez a fogadalom, ha egyáltalán tehet ilyet az ember.
Jelen lenni. Vele lenni.
Négyfelé, négyszeresen, kizárólagosan.

Isten éltessen sokáig édes Hanna!

Az a szerencse

   Hogy őszi szünet van.
Mert nem kell esténként két gyerek ruháit kiválogatni előre.
Mert nem kell senkit idecitálni hogy el tudja vinni a lányokat oviba.
Mert akkor kelnek, amikor akarnak. Zömmel korán. :)  
Mert az anyukámnak is őszi szünet van, vagyis van nekünk.

   Hogy van skype, és az idétlen hétórás eltolódásnak fittyet hányva kétszer beszélünk, és még látjuk is.
Mert különben végeláthatatlan volna az idő, ami most nem telik olyan gyorsan, mint szokott.
Mert nagyon édes, hogy Lelle ha meglátja a monitoron, megsimogatja és végtelen Papapapázásba kezd. Egyébként pedig minden kulcscsörgésre kiabálja, hogy Papapapa.
Mert megmutatja, hol alszik, és így a gyerekeknek is sokkal kézzelfoghatóbb.

   Hogy vettem szombaton egy adag viaszos vásznat.
Mert enélkül nehezen lenne kivitelezhető az ígérte, minden nap alkotunk valamit.
Áron pl. simán kiborította a vizes edényét.
Ma már ügyesebb voltam, és nem is kellett olyan sokat takarítani, az alkotások viszont egyre szebbek.
Sőt még gyurmát is főztünk Marival, életemben először... ennyire vagyok én ügyes kreatív anyuka.
Holnap készülhet az újabb adag, ma majdnem elfogyott az első, pedig nem volt kevés. De alkotunk, az meg ezzel jár.

   Hogy tudom, elmúlik minden betegség.
Mert amúgy ezer bajom van. Pont most, és ez igazán várható is volt. Mondjuk a torokfájás fülfájással nem a legideálisabb, pláne abban a mértékben ahogy az most van. De suttogni és kiabálni remekül tudok...
Hat év után először bevettem egy komoly kemikáliát... egy panadolt.

   Hogy már csak négyet kell aludni.
Mert ma este még azt hittem ötöt. És végül tényleg.
De holnap már csak négyet... Egyébként majdnem mindegy, holnap lesz a holtpont úgy érzem.

Ha kívánhatnék, akkor azt kívánnám, gyógyuljon meg Lelle igaziból, és aludjon rendesen, mondjuk ahogy szokott. És akkor valószínűleg nekem is gyorsabban menne.
A többi rendben van, holnap lesz Peti születésnapja, pénteken Sáráék jönnek, lesz még munka is örömből, meg egy szülinapi zsúr, de az már Danival.

És hogy milyen ez az overálos, koránsötétedő majdnemtél?
Nem fogom visszasírni...
Egyébként pedig Hanna születésnapjáról fogok írni, mert még nem tettem, és olyan jó volt.
Most pedig alszom, mert azt meg megígértem.

2012. október 28., vasárnap

Szalmaságos

Dani ma elutazott.
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.

Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.

A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.

2012. október 27., szombat

Hat évvel ezelőtt

0:35
Lassan elindultunk a kórházba.

2012. október 25., csütörtök

Az igazság az, hogy

...nem akarnék én dicsekedni...
De azt azért nagyon nagy büszkeséggel mutatom meg, hogy ez itt Hanna, aki lovagol.
Vagyis LOVAGOL...




Már a múltkor azzal érkezett haza, hogy egyedül irányította Szofit, és persze elképzeltem, milyen ügyes, közben meg hüledeztem is, hogy ekkora már (mostanában ez megy...), de a saját szememmel látni megdöbbentő volt. El is csúszott a fókusz ittott. :)
Egészen összetett feladatokat kell megoldania ahhoz, hogy minden a helyén legyen, és erre sokszor még nem is képes, de amit csinált, az akkor is szenzációs volt.
Összeérve a lóval, tökéletes harmóniában, pillanatnyi kétség nélkül. Nagy és kicsi is egyszerre, érzi, és sokszor nem érti, mit jelent a külső, meg a jobb, meg a leszorít.

Drukkolok neki, mert amit csinál, azt szerelemből csinálja, eszemben sincs komolyan venni még a sportot, és szeretném meghagyni neki minél tovább ezt az örömforrást. Ez a hely csak részben képes erre, de keresem a megoldást. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy lovagolni komolytalanul, félig felkészülten nem lehet. Valahol középen van az igazság, és belenőni ebbe talán a legjobb dolog, ami történhet Hannával. Részese lenni pedig egyszerűen fantasztikus.

2012. október 24., szerda

Áji

Kicsi Áron, aki a háromévesek között is kinéz vagy négynek, a maga igazán belevaló, de kétségkívül traktor módján ismerkedik a világgal. Még mindig.
Teszi ezt úgy, hogy közben a vizsgálódás bűvöletében selátsehall.
Nem tudok rá haragudni, kivéve ha épp nagyon fáradt vagyok, hiszen teljesen nyilvánvalóan más dimenzióba kerül ilyenkor, és képtelen felmérni, hogy azzal, amit csinál, bármiben, vagy bárkiben kárt tehet.
Sőt, ha sikerül befurakodni ezekbe a pillanatokba, és megérkezik hozzá a szó, ártatlan arccal kér bocsánatot, vagy simogat.
Az egész jelenség megható is, meg vicces is, meg amolyan ölbekapósan agyonszeretgetnivaló is.
Mondom, kivéve mikor fáradt vagyok és az agyamra megy a századik ilyesmi.
Ami mondjuk megesik.

Anyukáméknál fregoli van. Nálunk nincs.
A zsinór gusztán fel van tekerve egy szögre az ajtó mellett, épp csak egy rövid darabon lóg a vakvilágba. Pont olyan magasságban, hogy gyereknek ágaskodnia kelljen, ha el akarja érni.
Lellét fürdetem, de valamiért ki akarok menni, mikor Áron mellémrongyol, és mint a macska a mozgó gombolyagra, veti rá magát a kötélre.
Mire végigfuttatom a mitörténiket, és reagálnék, már koppan a fejemen a fém.
Megtántorodom az ütéstől, és fordultamban cifrákat gondolok (este, százegyedik akció, elisfáradtam tán), de ahogy Áronra esik a tekintetem, már csak nevetni tudok.
Áll megszeppenten, a nyakát kicsit behúzva, a kezét a szája elé kapva, és suttogja rémülten:
- Ajjajjj.
A földre huppanva ölbekapom, megsimogat. Vigyorgok, ő megkönnyebbülten simul.
Miközben feltápászkodom, elregélem neki százegyedszer is, hogy miként maradhat mindenki életben körülötte, és a biztonság kedvéért még egyet tekerek azon a zsinóron.

Amúgy meg imádom, hogy a kíváncsisága felette áll mindennek.

Nőtincs és Vác

Mostanában párhuzamosan pereg egy korai verzió a családos létünkről, meg a realtime életünk.
Talán Hanna közelgő születésnapja az ok, talán az őszi levélhullás.
Vagy hogy kezembe vettem a sorsunkat, és nem kímélve a szerepekben rejlő sztereotípiákat, módszeresen elkezdtem lerombolni mindent, ami a kettőnk viszonyát nem vitte előre. Kicsit maszkulin néha, amit teszek, de hatásos. Nem fellengzősködöm, mert hézagos a tudásom, de határozottan közelebb érzem magunkat egymáshoz, mint annakelőtte.

Az jár ezzel, hogy eszembe jut, milyen volt, mikor a szőnyegen fetrengtünk vacsora után és vártuk! a fürdésidőt. Beszélgettünk, ölelgettük egymást meg az egyszem gyerekünket végnélkül.
Van egy szakadék a múlt és a jelen között, a szakadékban valahol egyszercsak lett egy házunk egy annálisrettenetesebb hitellel, meg egy évnyi külföldi szárnypróbálgatás, és hirtelen négy gyerek.

Hogy a telefonomat hogyan nem használom, említettem már.
Hogy velünk hogyan nem lehet előre egyeztetett időben találkozni, azt még nem. Pedig úgy van ez, hogy szombat reggel, attól függően, hogy mikor ébred az utolsó, hirtelen felindulásból összerántjuk a legszükségesebbeket, és nekilódulunk.
Ha valaki tud kapcsolódni, annak mindig örülünk, ha nem, akkor meg magunkra vetünk.
Kivétel ez alól az a néhány ritka alkalom, mikor magányos órákat kapunk egymástól, mi felnőttek.

A jelent tovább boncolgatva, elég kicentizett életet élünk, fizikailag is, meg anyagilag is.
Nem panaszkodom, mert a fene sem vágyik máshol nemaludni, meg összepakolni többnapra, hogy aztán a többnap után lehessen mindent kipakolni... Malajzia elég volt egy időre, most pedig a szűk esztendők szépségét domborítom.
Hogy van szilva, meg homokozó, és meg lehet tanulni az összes utcánkban lakó kutya nevét, és vannak bejáratott programok.
A nagy pörgésvágyam alábbhagyott.
Kicsit azt gondolom, hogy a fotózás jót tett velem ezügyben is.
És látva, hogy a gyerekeknek mennyire nem kell ennél több, csak megerősít. Hogy jól van ez így, vagyunk eleget mindenhol, ahol szeretünk, nincs hiány semmiben, ami fontos.
Néha belőlem nem jut elég, de akkor meg több az együttalvás.

Idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára az bűvös öt kilométeres körön kívül.
Mindenesetre szombatra ébredve, meg annak az örömére, hogy hétfőn nem kezdődik elölről a kör, felvetettem, mehetnénk.
És mentünk.

Lelle továbbra sem partner az utazások során, de Áron sem volt az kétéves koráig, így hiába is, nem vettem tudomást a vétójogáról. Leszámítva, hogy ölbe vettem, teljesen ázsiai módon.

Visszatérve. Még a nyáron kaptam egy levelet, amiben egy élménypark hirdette olcsón magát, de végül kiejtettük, mert ellenkező irányba mentünk akkor.
Megnéztem a honlapjukat, és a belépő árak sem rémisztettek, illetve változatlanul szimpatikus volt a hely, így Nőtincsre indultunk, a Seholsziget élményparkba.

A táj varázslatos arrafelé, és az az idealisztikus ősz - ami ritka, pedig ha becsukom a szemem, ezt látom, melegen süt a nap, színesek a levelek, lehet az avarban fetrengeni, leveleket dobálni, és persze csodásak a fények -, most teljes pompájában képviseltette magát egész nap.

A park temérdek lehetőséget kínál a kicsik és nagyobbak minőségi időtöltéséhez, vannak lovak és kecskék és bárányok, és egy kis állatkert ezen felül, lehet lovagolni, indiánosat játszani, van minijátszó, meg nagy is, fa játszótér, és étterem, és kézműves szoba, meg körben erdő. Csak annyit megemlítve, amennyit négy apróval hirtelenjében fel tudtunk fedezni.



Igyekeztem dokumentálni, de lelazultam (olyannyira, hogy majdnem el is hagytam a fotóstáskát (szerencsére meglett, és még nagyobb szerencsére akkor se lett volna nagyon nagy baj, ha nem, mert a kiskompakt a zsebemben volt, a nagy meg a kezemben... mondom, igyekeztem), és végül csak azt fotóztam, ami a legfontosabb volt.

A négyéven felüliek játszóterén a hatalmas hintakosárban belül készültek képek, meg Hanna kézműves alkotásáról. Nagyjából.









A lelazulás eredményeképpen Mimi copfos, farkincás pillangóját (Dali ez a gyerek...) sajnos ottfelejtettük. Mentségünkre legyen, hogy akkor már majdnem mind a négy vademberré fáradt, és igyekeztünk (vagyis Dani, mert én lézengtem és szívtam magamba minden pillanatot) kifelé, hogy az autóban elalhassanak.

Elkerülendő a négykor már otthon vagyunk, de mit is csináljunk akkor estig dilemmát, megálltunk még Vácon is. Mert szeretjük nagyon, és mert sikerült rávennünk a nagyszülőket, hogy csatlakozzanak a kis karavánhoz. Több telefonos egyeztető kör után egy kis napozással egybekötött várakozást ajándékoztunk nekik, de remélem nem bánták. :)

Vác, Vác... A víz, a kavics, a főtér, az esküvői menetek, a cukrászda. Valahányszor eljövünk, elfog a vágy. Itt élni jó lehet.
Nos kompot néztünk, és drukkoltunk, hogy minden gyerek száraz maradjon miután kihorgászta magát. A cumis Mikolt volt a legbátrabb, azt gondolta, utolérhető a kacsa, bármilyen messze is menjen a part mentén a köveken.
Egyse esett be. Végül.






A főtéren ettünk egy sütit, és bár nagyon bíztam benne, hogy nem gondolják komolyan, hogy fagyit is kell venni, végül megszántam mindahárom kuncsorgót, és kompomisszumos megoldáskánt egy gombócot engedtem nekik. Pohárból és kanállal.
- ...akkor ugye megbeszéltük, hogy nincs veszekedés...
Áron feltartott mutatóujjal tudálékoskodott közbe:
- ... mert az csúnya dojog!
Úgybizony.

Megették, volt veszekedés, Áronnak nem tetszett a közös pohár. :)
Fél hétig pörögtek megállás nélkül teljes egyetértésben, Danival a tér két végpontján ügyeltünk, menet közben többekkel összebarátkoztam. Jó város ez a Vác, említettem már?
Mire ránksötétedett felkerekedtünk, kicsit sajnáltam, hogy ebben a nyári őszben mégiscsak korán setétedik.





Jó volt nagyon, mennék most azonnal még egy kört.
Műhelytitok... a szélesebb képek a zsebgéppel készültek. Egyáltalán nem tudok azzal komponálni, bár kétségtelenül egyszerűbb vele bánni... és egyben bosszantóbb is.
A bónuszkép pedig Lelle lelkesedése a Lelle fülkeszobor felavatásakor.


2012. október 22., hétfő

Fogacska

Balatonon nyaraltunk, mikor Flórának kiesett az első foga.
Hanna azon a héten minden nap akkurátusan megrángatta az alsó elsőket, és nagyon tudományos magyarázatot is fűzött hozzá, tudniillik, neki bizony már majdnem mozog.
Annyira szerette volna hogy vele is megtörténjen ez a minicsoda, hogy szerintem még arra is képes lett volna akkor a cél érdekében, hogy erőszakkal kimozdítsa az amúgy betonbiztos helyéről.

Sóvárgó tekintettel figyelte Flórát, azelőtt soha nem láttam ekkora vágyat a szemében.
Elmeséltem neki, hogy minden kisgyerek máskor növeszti és máskor potyogtatja el a tejfogakat, legyen türelemmel, mégha olyan nehéz dolog is a várakozás, mert neki bizony későn jöttek és gyaníthatóan későn is fognak kihullani.

Tegnap délután egy ismerősnél voltunk almát szedni.
Hazafelé az autóban ropogtatták a gyerekek a starkingot, Hanna meg közönyösen azt mondja nekem:
- Mama, az egyik fogam kicsit előrébb jött ettől a kemény almától.
Megálltunk kenyeret venni, ketten maradtunk Hannával, kértem, mutassa azt az elmozdult fogat.
A jobb alsó egyese volt az.
Kicsikét, de határozottan mozog.

Hanna kireppent az autóból, futott az apjához a boltba, kiabálva újságolta a nagy nagy hírt:
- Papaaaa, mozog a fogaaaam!!!
Álltam mögötte, úszva az örömében, és mitagadás, elérzékenyültem.
Akkor értettem meg igazán, mitől olyan nagy dolog ez.
Most született, most volt, hogy végigüvöltötte a délutánokat, hogy sosem aludt el egyedül, hogy nem lehetett beültetni az etetőszékbe...
Most meg azt mondja:
- Ugye milyen nagy lányotok van?

Látom ám a képeken egy ideje, mekkora (és milyen gyönyörű) nagylányom van, de mégis, no.
Azt hiszem a ceruzák mellé egy kis dobozka is érkezik majd a születésnapjára.


2012. október 17., szerda

Hanna képe


A fél napot a közelgő nagy kihívásra való felkészüléssel töltöttem, aminek eredménye egy egészen élhetetlen káosz lakásszerte, meg néhány berzenkedő gyermek.
A többség már fel sem jött, de Hannát még sikerült rávennem húszpercnyi fénypróbálgatásra, az angyallelkűm a felénél megeresztett egy csendes, éneztmárkicsitunom visszajelzést.
Mondtam is neki, hogy csak mégegy valami, aztán futhat kedvére.
Megvolt a mégvalami, elkezdtem összepakolni, odajött, sertepertélt, aztán azt mondta:
- Mama, most én csinálok rólad egy képet.
Ezt úgy szoktuk, hogy beállítom neki az önkioldót, és nyomhatja. Most megmutattam neki, hogy élesítsen, aztán futottam.
Ez lett belőle.
Szerintem megkérem, menjen el helyettem csütörtökön. :)

2012. október 16., kedd

15 hónapos, és még névnapos is


Lelle napja volt ma.
Egyre kevésbé vagyok képes tartani ezeket a megemlékezéseket a külsőségekben, ajándék gyanánt ma Lellének feltűnésmentes extra ölbebújás járt, és sütöttem neki egy szilvás-joghurtos sütit. :) Az udvarra szegény ma úgysem jutott, pedig állt egy darabig hangosan vágyakozva a bejárati ajtónál.

Volt itt egy 15 hónapos hirtelen forduló is, emlékeim szerint ilyenkorra megritkultak a havizárások a többiek esetében, de Lelle annyi újdonságot produkált, hogy nem lehet elmenni szótlanul mellettük.
A legfeltűnőbb, hogy milyen nagy lett hirtelen.
Nem a súlyára vonatkozik, bár gömbölyödik rendesen, és a kis párnák a popsija és a combja találkozásánál gyarapodni látszanak, ruhástul sem éri el a 10 kilót.
Inkább ahogy beszőtte magát a hármak közé, akiket mostantól joggal négyeknek is hívhatok.

Mikoltnak megfogja a kezét, és együtt köröznek idebent. Pedig Lelle nem egy kézfogós valaki, de sejti már, hogy Mimit jobb előbb levenni a lábáról, mint lekésni az alkalmat. Mennek, rónak, közben beszélgetnek.
Áronnal rutinos páros, ma vettem észre, hogy eltanulta a lökdösődést is, szuper... Viszont ha megkérjük, ne, akkor meg simogat.
Hanna pillanatnyilag kevéssé tud vele mit kezdeni, de Hanna most egyébként is alkotói életszakaszban van, ami meg egy magányos tevékenység. Azért délután, mire beértem a száraz ruhákkal, Lelle már szabadon kóricált, a paplanja szépen kiterítve a nappaliban a szőnyegen a babájával a tetején. Hanna kivette, gondolom méltatlankodott, és elrendezte a kellékeket is.

Apropó baba...
Lelle babázik. Megtalálta a sajátját, hozza, ragyog, és mondogatja is, baba. Az emmem után ez a második értelmes magyar szava. Az első a papa volt. :)
Rajzol, ha nincs papír, akkor az asztalra, meg rombol. Felmászik az asztal tetejére, és ledobálja a ceruzákat. Ezt a felmászást Áronnál is átéltük, megint eljött az állandó készenlét ideje, megspékelve azzal, hogy semmit nem lehet az asztalon hagyni, főleg nem ételt.

Nagyon szeret a kertben lenni, ebben is nagyon hasonlít Áronra. Egy óra házon belül épp elég, utána menni kell. Rendszerint nyitva hagyom az ajtókat, mert a kint és a bent ilyenkor összefolyik, Lelle köröz, csak egy kicsit nagyobb az ív.
Kint gyümölcsöt szed, azt megeszi (szerencsére kevés a csiga, egy időben arra is rájárt), homokozik nagy előszeretettel, babakocsit tologat, vagy csúszdázik. Illetve méltatlankodik, mert senki sem segít neki felülni a motorra, vagy ha mégis, az a senki nem tolja.

Mindent ért, néha próbára teszem, a mai a hozd ide kérlek a fogkefét az asztal alól (a fürdőszobában voltunk), és ment.
Szavak repertoárja a már említett papa, baba, emm, hamm, a mama (ritkán mondja...), vauvau, hápáp, és a mai nap felfedezettje a tita, vagyis cica. A szomszéd macskája jár át hozzánk, lassan már simogatható állapotban lesz, Lelle pedig odáig van érte.

A fogmosásért is, meg a cipőkért, az egyedül evésért, és a fürdésért a lavórban negyedmagával.

Még mindig tápszeres, nem tudtam lehozni a szerről, ellenben ha kap éjjel, akkor jól alszik. Egyszer úgyis elmúlik majd ez is, mindenesetre 5 dobozzal rendeltem, meglátjuk mire lesz elég. Egyebekben mindenevő, kizárólag a kenyeret utasítja vissza, de azt csak akkor nem, ha végtelenül puha.

A humoráról már írtam, azt hiszem egy oltás épp előttünk van, de ehhez meg kellene néznem, hogy nincs-e még restanciánk... Nem mértem, de nő, a lába pedig egyenesedik. Biztos a dvitamin :).
A haja nő, és kunkorodik a vége, a fentin nem látszik, pedig nagyon Lellés.
A szeme kék, és nőtt két új foga, így már hattal eszik úgy, mint korábban néggyel, úgy, mintha mind a huszonvalahány kint volna.
Bírjuk nagyon, de ez mit sem változott. :)

Áron az empatikus

Mert bár ma este az udvaron gondolkodás nélkül ütött Hanna kezére azzal a bottal, amit Hanna el akart venni tőle, azért Áron érzékenysége néha okot ad a totális elgyengülésre...

Délben sziszegve ültem le az ebédlőasztalhoz.
- Mi az mama? - kérdezte Áron.
- Fáj a pocakom sajnos.
Felemelte a paradicsomleves bűvöletében fürdő tekintetét:
- Remélem hamar meggyógyul.

Mikor esténként Dani hazaér, a gyerekek fürtökben csüngnek rajta, már Lelle is rohan, ha meglátja, hangos kiabálással, hogy pappapappa.
Áron ma este ezzel fogadta:
- Papa, jó volt neked ma?

2012. október 15., hétfő

Nosztalgiázunk

Peti a múlt héten elköltözött.
Be a városba.
Azóta Áron, ha eszébe jut, azt játssza, hogy megy a városba.
Ma Mariéknál ebédeltünk, Peti pedig hazalátogatott.
A gyerekek is, a felnőttek is örültek neki, mégiscsak nagy dolog egy messziről jött rokont viszontlátni, pláne, ha az a valaki olyan kedves a szívüknek, mint Peti.
Arról nem is beszélve, hogy a szobája most játszószoba.

Ebéd közben Dani sóhaj kíséretében nosztalgiázott a legényélet szépségeiről, meg a hazai ízek viszonyáról az amúgy ásítozó hűtő képét felidézve, jeleztem neki, hogy ezt otthon is megteheti, vagyis nyugodtan egyen hazait a mi hűtőnkből, de nem díjazta a humoromat.

Este visszalapoztam a blogban, eljutottam Hanna másfél éves koráig.
Mikor Spanyolországhoz értem, gyorsan becsuktam a gépet. Kell ez nekem? Fehér házikók, meg színes virágok, egygyerekes lazulás?
Teljesen értem az üres hűtő vonzóságát.

2012. október 12., péntek

Anyaságból jóhagörbül

Ma telefonálós napot tartottam.
Ritkán fordul elő ez velem, mert 1. elhagyom, 2. összetörik, 3. lemerül a beste.
Csendesen vallom csak be, hogy egyébként pedig gyerekkorom óta frusztrál, ha telefonon kell beszélnem valakivel, a mai napig képes vagyok gyomorgörcsöt produkálni egy békés csörgés hallatán.
Viszont így, hogy mindenki tudja a környezetemben, hogy a telefonommal a kapcsolatom mondjuk zaklatott, már nem zavartatom magam ha elhagyom, összetörik vagy lemerül.
De ma kivételesen vidám napom volt, amibe belefért a telefonálás is.
Három hívást intéztem el, magamra igencsak büszkén tettem le az utolsó végeztével, mikor megcsörrent.
Kornél volt az, elég régen voltunk nála utoljára, és régen beszéltünk.
Azért hívott, mert kerestem. Gondolom Lelle, vagy Áron keze lehetett a dologban, de ha már ilyen kellemesen összejöttünk, beszámoltam neki a gyerekek jelenjéről.
- Lelle szépen jár, a lába szerintem rendben van, csak egy kissé görbécske...
- Ránézek - mondja - , bár így látatlanban azt mondanám, hogy emeld meg a D vitamin adagját.
... azt nem nagyon lesz nehéz, mert nyár óta egy cseppet sem kapott, kivéve azt a néhány napot, amikor beköszöntött az ősz. Gondoltam elejét veszem gyorsan a mindenféle betegeskedésnek, és minden gyerekkel megitattam nagyjából egy évre elegendőt , de Lelle határozottan elutasította jótékony kezdeményezésemet. Akkor a cumijára cseppentettem, de három nap után gyanakodni kezdett, és kiverte a kezemből az olajos cumit.
Szó se róla, imádom a karikalábait, de nem vagyok büszke rá, hogy nekem köszönheti.
A kúrát újrakezdtük.

Este Lelli lefejelte az ajtófélfát. Rettenetesen. Van egy nagy és színes búbja, azon egy piros csík. Elcsúszott a szőnyegen, és kitámasztás nélkül landolt fejjel előre. Az ölembe és a paplanjába bújva, cumival a szájában is ordított egy darabig, aztán megunhatta, mert kiugrott a fészekből, és elindult valami izgalmasabbat keresni.

Egyébként pedig a mai napig tele van lehullott szilvával a kert egy része, sem kedvem, sem energiám nincs összeszedni. Úgy két hete egy helyre összesöpörtem, de azóta volt vagy két égszakadás, és leesett a maradék is, így most van egy kupac, meg egy csomó szanaszét.
Lelle meg rájár.
Akárhányszor kimegyünk, megeszik egy marokkal, a magját meg szétdobálja ügyesen.

Ma este teregetnem kellett. Hogy ez hogy marad mindig éjszakára...
Kértem Danit, üljön le mellém, mert ha egyedül kell a hideg szobában rázdigálnom a sötéteket, megkergülök. Lelle is elkísért, a többiek mesét néztek.
Dani befeküdt a fotelba, beszélgettünk többek között a gyerekek sportjövőjéről. Sorra érnek az impulzusok, menni kéne, vinni kéne őket, én meg teljesen belecsavarodtam a témába, amiről józan pillanataimban tudom, teljesen felesleges.
Mindenesetre teregetek, frusztrálódom, közben Lelle járkál Dani és köztem, a fellógatott vizes ruhákon keresztül, kishíjján felakadva a sarokra. Mi sziszegünk, aztán arrébb húzom a szárítót, legalább a kisszekrény sarka legyen egy kicsit messzebb a fejétől, de Lelle nem zavartatja magát, vigyorogva járkál tovább.
Dani figyeli, aztán sztoikusan aszongya hogy (azután, hogy elregéltem neki a Kornélos beszélgetést is):
- Tényleg lehet, hogy kéne ennek a gyereknek egy kis D-vitamin, hátha akkor látna is. Mert amúgy értem én a jókedélyét, ha én ennék annyi cefrét egy nap, mint ő, én is simán végigvigyorognám a napomat.
Asszem holnap összesöpröm a maradékot trutyit is, és megy mind a komposztra.

2012. október 11., csütörtök

Száll a kakukk

A héten minden nap ágyban talált a hajnali kettő.
Az ok pedig egyszerűen az, hogy a gyerekek eddig négyből négyszer kilenckor az ágyukban voltak. Pedig kedden egyedül fürdettem, sőt munkám is volt jósok, és nem is kelnek korábban, mint eddig. Mert azt gondoltam, hogy akkor most jól eltolódik majd az egész napunk, de Áron kivételével, aki kiugrik korareggel mellőlem (ő legalább találkozik Danival), mindenki a tőle megszokott időben ébred. Lelle talán egy kicsit később.

Azzal nem számoltam, hogy az ovi így is rendesen megdolgozza a lányokat. Eredetileg azt terveztem, hogy mint anno Hannát, Mimit is három napra viszem eleinte, és fokozatosan változtatunk ezen. Ma eszméltem, hogy ez már a negyedik napja volt, és Mikolt annyira elfáradt mára, hogy délután a sírástól a többiek kínzásáig mindent bemutatott szegény, a legjobb arcát azzal mutatta, ha csendben tudott maradni... nagyon ritkán.

Hatkor még mentünk egy biciklis kört, és mikor a garázsba pakoltuk a járműveket, és KisMimi kétszer is elesett, megsajnáltam nagyon, és kézben hoztam be a lakásba. Kaptak egy egy színezni valót, közben pedig elkezdtem az esti műszakot. Hétkor...
A korai sötétedés sokat segít hinnem, menni fog ez hosszútávon.

A melegvízben teljesen lelazultak, tökéletes diliházat formázva, velem az élen, mert már annyi erőm sem volt, hogy megfürdessem őket, inkább beültem a zugba és heherészve dokumentáltam a hancúrozásukat, ami ma kivételesen csendes, szelíd, és kacagtató volt. Sok kis lüke mégkisebb helyen is elfér. :)


Lelle közben mindmegette a paradicsomokat. :) Mert egyébként van, hogy őt is bepréselem negyediknek. Élményfürdő, kéremszépen...
Mondjuk ma azt kértem a Jézuskától, hogy hozzon nekem egy kádat. Hanna harsányan kinevetett, de mint utóbb kiderült azért, mert a Jézuska már rég meghalt és csak a szívünkben él, úgyhogy tőle ne várjak semmit, kiváltképp ne kádat, de azért rendes volt, és rajzolt nekem egyet, hogy elküldhessem az angyaloknak. Meglesz.

2012. október 9., kedd

A nagyokról is

A múlt hét egyik hajnala vihart hozott. Nem tudom hány óra volt (utóbb kiderült, hat), mert az áram is elment egy időre. Álmodtam, és amolyan Malajziában vagyok élmény volt, nem is csoda, mert olyan dörgéssel érkezett a szeptember végi nyári zápor, amit itt szinte soha, ott meg mindennap hallgattunk. Az eső erejéről nem is szólva.

Meg sem lepődtem, mikor elsőként Mikolt érkezett, és bújt nagyon szorosan mellém, majd Hanna, és végül Áron is odafészkelte magát Dani oldalába. Mellettünk Lelle békésen aludt. :)
A vihar épp csitulni kezdett, mikor Dani felkelt, Áron pedig félálomban és meglehetősen kétségbeesetten ugrott utána. Mikolttól mozdulni sem tudtam, de Hanna azonnal Áron után nyúlt:
- Cssssss... Áronkám, itt vagyok, ne félj, foghatod a kezem.
- Jó. - mondta Áron, és visszazuhant Dani helyére.

Az ovikezdés ihletet is hozott a lányok életébe. Hanna gyakorlatilag egyfolytában rajzol, finomítja a technikát, újabb és újabb megoldásokat keres. A ceruzái lassan elfogynak, azt hiszem megvan az ötlet születésnapi ajándék ügyben.
Mikolt pedig Hanna nyomában szintén folyamatosan alkot. Amint felkelnek délután, leülnek az asztalhoz, és "dolgoznak". Mikolt igyekszik. Fejet már minden gond nélkül rajzol, de mikor a ruhák következnek, elakad:
- Mama, én még nem tudok pólót rajzolni.
Egy teljesen új világ ez számomra, mert eddig egyáltalán nem zavarta, hogy az, amit csinál, teljesen egyedi, a valósághoz kevés kapcsolattal bíró alkotó, abba belefelejtkező folyamat volt. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, és a tőle telhető legjobbat meg is valósítja.

Tegnap este például születésnapot rajzolt, lampionokkal. A fekvő rajzlapon saroktól sarokig belógatott egy cérnaszálat, amire sorban fűzte fel a háromszínű lámpásokat. Dani épp begyújtani készült a kemencébe, és várta a gyerekeket, hiszen az első ilyen mindig nagy szenzáció. Mikolt, aki korábban a sarokba dobta volna a rajzot, bárhol is tart éppen benne, most turbósebességre kapcsolt, és míg a sorminta végére nem ért, nem indult el. Hogy közben néhányat elfelejtett kiszínezni, csak annak köszönhető, hogy a figyelme azért el-elterelődött.
Nekem még így is nagyon szívmelengető volt látni, Mimi kezd igazi óvodásként funkcionálni.

A múlt héten csütörtökön Pali elvitte a kicsiket játszóterezni, hozzám meg betoppant Viki, és együtt töltöttük a délelőttöt. Főztünk, csacsogtunk, ettünk, folyattuk az időt.
Kaptam egy kis megerősítést, ami a napirendünk átalakítását illeti, és ezúttal is beláttam persze, hogy a mi késői fektetésünk hosszú távon nem működőképes már.

Őszintén, nagyon elfáradok estére, és nehezen veszem rá magam, hogy az egész délutáni gyerekfuttatás, vacsora, fürdetés egyveleget egymagam csináljam végig, pedig ez kell ahhoz, hogy gyerekhez illő időben ágyba kerülhessenek.
Mindenesetre tegnap vettem egy nagy levegőt (hétfőn még könnyű...), és a kicsiket megebédeltettem délben, még mielőtt az oviba indultunk volna. Emiatt sikerült fél kettőkor mindenkit az ágyába tessékelnem, és már négykor ébren voltak.
Megjártuk a vadasparkot, bringáztak is egyet, meglátogattuk a dédit, és mire Dani hét után valamivel megérkezett, már egy szelet kenyéren is túl voltak a legtöbben.
Itthon a cél érdekében már egy ideje először fürdenek, és csak utána vacsoráznak (ez persze nem a legideálisabb... már ami a pizsiben maszatolást illeti, de ezt a rizikót vállalom).
Tegnap fél kilenckor (mikor egyébként kimenőt kaptam) mindenki az ágyban volt, és Dani kilenckor ki is jött a lányoktól.
Emlékeim szerint még sosem történt ilyen nálunk.
Hogy mennyire tartható ez a tempó... Kicsit szkeptikus vagyok, mert ma pl. nem tudom megetetni a kicsiket délben, emiatt csúszni is fog a délutáni alvás, mindenesetre az, hogy reggel Mimit énekelgetve tessékeltem ki az ajtón megért minden feszességet.

A terv megvalósításában valószínűleg sokat segítene, ha a lányok bentalvósak lehetnének. De egyrészt nem maradhatnak, másrészt bent nem is aludnának, pedig még mind a ketten igénylik a délutáni pihenést.

Keddi képes

Kutakodom az emlékeimben (milyen nagy szerencse, hogy írok, és nem kell kizárólag a magam szubjektív rendszerére hagyatkoznom e téren), vajon tényleg Lelle a legbohókásabb gyerekünk, vagy hasonló korukban mind ennyire szórakoztatóak voltak.

Emlékszem, ahogy Hanna telefonált a malacformájú morzsaporszívóval, meg arra is, hogy Mikolt milyen kis bohóc volt, bár őróla konkrét képet most nagyhirtelen nem tudnék előrántani. Aztán itt ez a kisÁron, aki belealudt az evésbe, a többiek nevetésére igyekezett bekapcsolódni, sokszor sikertelenül. Lelle egész lényét teljesen átissza a humor, legtöbbször nem is az az igazán vicces amit csinál, hanem a mód, ahogy. A gesztusai, a mimikája, a mozgása, mind mind mosolyfakasztó, de leírni szinte lehetetlen, és mire előkapnám a gépet, már elmúlt épp az a pillanat, ráadásul olyan nagyon a hatása alá tud keríteni, hogy eszemben sincs a másik oldalon lenni.

Óhatatlanul eszembe jut, hogy a három nagyobbnak ekkora korában egy alig mozgó, majdnembálna anyukája volt, és hamarosan kistestvére született. Minden új baba érkezésekor az addigi legkisebb tökéletesen gondtalan mosolya hirtelen megváltozott. Egy picit mindegyikük megkomolyodott, a bohócságából elvesztett valamit. Lellének nincs dolga nagyon nagy pocakkal, és kisbabát is másoknál lát csak. Neki nem kell újradefiniálnia a helyét a családban, ő mindig a legkisebb.
Konklúzió nélkül... Lelle abban a kiváltságos helyzetben van, hogy neki nem kell senki kedvéért hirtelen alakulni. Ő végülis lehet folyamatosan bohókás.

Konklúzió helyett pedig a kire ütött eposz következő darabja:
Ma reggel az asztalnál szórakoztatott, és a grimasz, ami végigszaladt az arcán egy képet juttatott az eszembe. Ezt... 
A képen nagyjából másfél éves lehetek. :)
Nem tudtam eddig, kitől örökölte Lellike azt a homlokába lógó tincset. Meg a husi combjait.
Mindent összevetve pedig kitartóan azt gondolom, hogy Lelle az egyik legszórakoztatóbb gyerek, akivel valaha dolgom volt. Egyszer majd megmutatom. :)

2012. október 7., vasárnap

Félálomban

... hallottam, hogy Áron felkelt, átkúszott a miágyunkba, aztán vissza a sajátjába hogy hozza az itatóját. Aztán elaludtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra emlékeszem, hogy derengett, megy lefelé a lépcsőn.
Mire lejutottam hozzá, az asztalnál ült, előtte egy tányér:
- Mama, ettem kekszet. Nagyon éhes voltam.
A konyhapulton egy pohár, a kibontott almalé és víz.
Mitagadás, elérzékenyültem...
Felírjuk...
Áron két éves és alig 10 hónapos korában reggelit készített magának.
A tanulság: újabb rizikófaktorral gazdagodott a családi repertoár. Azt hiszem a késeket a mennyezetre szerelem. Jobb nyugodtan aludni...

2012. október 6., szombat

Explicit

A buszmegállóban álltunk a mamával az oviból hazafelé jövet, egy trafik volt a hátunk mögött. Mellette egy amolyan placcos büfé, ahol a férfiak a munka után a sört itták a magas pultokon könyökölve, amellett meg egy húsbolt, aminek a kirakatában egy akváriumban pontyok tolongtak a sárgászöld vízben.
A kricsmit nem szerettem, ijesztő is volt, meg zajos is, a pontyokat meg sajnáltam, ugyanakkor meg vonzott is a sok tátogó száj.
Miközben a buszra vártunk (sokszor sokat), elfáradtam. Jobb napokon csak a mama cipőjének orrára ültem, és ott gubbasztottam, míg megjött a hangos, büdös 22es, többnyire tele utasokkal, akik közül soha senkinek nem jutott eszébe átadni a helyet. Magas kislány voltam.
Ha fáradtabb voltam, nyekeregtem, hol ezért, hol azért. Emlékeimben a donald rágó vagy a cigirágó illata, íze, képe, tapintása él, meg az érzésé, hogy végre abbahagyhatom, a kincs az enyém. Voltak ott még hálókban lógó labdák, meg elképesztően csúnya műanyag babák is, de ezekről tudtam, maradnak.
A mamám minden alkalommal, ha nyűglődtem, végigkérdezett, éhes, szomjas vagyok-e, netán fáradt, álmos, vagy épp pisilnem kell-e, vagy csak szeretnék leülni.
Akkor nem tudtam, mennyire fontos készséget tanít nekem, de azt hiszem, ott a Budagyöngyénél fedeztem fel, hogy a testem jelez és érdemes rá odafigyelni. Jó az, ha az ember tudja, hogy az a baja, hogy éhes...

Az idei oviszezon egy sor megdöbbenést hozott.
Például azt, hogy Lelle a saját lábán jön, pedig legutóbb még nem is tudtam letenni a földre, kerülgettük a hordozóban, vagy a kezemben fogtam, miközben a másikkal próbáltam Hannát öltöztetni.
Meg azt is, hogy Áron milyen nagyfiú lett. Megnyúlt az arca, némelyik kiscsoportosnál magasabb is, szebben is beszél.
És nemhogy beszél, de a korát lényegesen meghazudtolva pengeélesen fogalmazza meg a gondolatait. Sőt az érzéseit is...

Ültünk az autóban:
- A Papa sosincs velünk, mindig dolgozni megy.
- Áronkám... én is nagyon szomorú vagyok, hogy olyan keveset látjuk.
- Mama, én nem szomorú vagyok, hanem mérges.
...

- Mama, én olyan állatokat láttam, amik át tudtak változni sokféle állattá.
- Hű Áron, ez nagyon vicces.
- Ez nem vicces, hanem szép.

Ma este, mikor már rég aludt mindenki rajtam kívül, az emeletről mozgolódás zaja hallatszott. Hanna szokott félálomban téblábolni ha pisilnie kell, de fél kijönni a szobából, és általában mire felérek, már járt egy ajtókört, és végül ül az ágya szélén és sírdogál. Iszonyú szívbemarkoló egyébként, rendszeresen elcsuklik a hangom miközben próbálom megnyugtatni. Nade.
Hacsak meghallom, rohanok, hogy kiérjünk időben, szerencsére ő olyan úrikisasszony, hogy még álmában sem pisil be, pedig sokat iszik...
A földszinten a laptop fénye mellett két gyertya világít, a szememnek szokatlan az emelet sötétje. Rohanok vakon, rutinból nyitom a lányok ajtaját, odabenn az irányfény derengéséből két szuszogó csomag egyenletes ritmusa látszik csak. Hanna alszik.
Állok az ajtóban bambán, nem értem.
A padlóroppanástól megijedek, de a hátam mögé a sarkam távolságáig látok csak. Vagy addig sem.
Egy bátortalan holvagy?-al próbálkozom, de semmi válasz. Meresztem a szemem, semmi. Újra kérdem:
- Hol vagy?
A harmadik kérdés után, a sötétből cincogó hangocska válaszol:
- Itt vagyok Mama, sötét van és egyedül vagyok a szobában... megijedtem.
A mondat közepét már a karomban suttogja (imádom, hogy suttog ha sötét van), aztán az apja mellett egy sóhajtással visszazuhan az álmába.
Állok egy darabig mellettük, a szemem még mindig csak sziluetteket lát, inkább be is csukom. Hallgatom őket, és olyan nagyon megérint ennek az alighároméves illatosfejűnek a mélysége.
Mert bár azt nem tudja még, hogy mikor olyan nagyon nagyon zsivány, akkor az esetek legnagyobb részében éhes, de azt már igen, hogy különbség van szomorúság és düh között... de még mekkora.

2012. október 3., szerda

Beindult a csicsergés


Táncol körbe a lakásban, előbb egy facsigát húzva, majd lengetve, végül a sarokba dobva, mert a kanyarban nehéz megtalálni az egyensúlyt amúgy is. Imádom, ahogy billen, és vagy sikerül visszakerülni egyenesbe, vagy néhány másodpercnyi kötéltánc után huppan.
A mozgás öröme.
Az övé is, meg az enyém is.
Ennél már csak az meghatóbb, ahogy azt mondta ma: Jejje.

2012. október 2., kedd

Rajzolnak

Ha most leírnám újra, hogyan és mennyire gondolom az óvodát pozitív személyiségformáló közegnek, bizonyára sokan nagyon bólogatnának, és jó sokan meg csóválnák a fejüket.
Mert én abba a táborba tartozom, ahol az a meggyőződés, hogy nem az oviban tanulja meg a gyerök szépen fogni a kanalat, sőt szépen énekelni sem. Meg úgy általában nem gondolom, hogy bármit is ott kellene megtanulnia...
De hogy az ovi egy olyan hely, ahol megkaphatják a gyerekeim azt a lehetőséget, hogy ugyanazokkal a gyerekekkel napmintnap körülvéve közösséget alkothassanak, érezhessék, hogy a családon kívül is tartoznak valahová, és a sok lükeség mellett még húzzák is egymást jóirányba, abban is van hitem. Ezért nem dilemma, hogy ha nemis három, de négyévesen mindenki intézményben töltse a napjának egy részét.

A legigazibb változást azon a területen tapasztalom, amiben anyaként a leggyengébben muzsikálok :)... természetesen. Ez pedig a rajz.
Hanna már most úgy alkot, ahogy én sosem fogok, varázslatos dolgok kerülnek ki a keze alól, imádom nézni, ahogy formálódik az ötlet, amilyen egyértelmű, hogy hova milyen vonal, forma, majd satír kerül.
Bezzeg hogy aggódtam emiatt Malajziában. Már majdnem öt éves volt, mikor még mindig nem tudott normális embert rajzolni. Ma meg... Mikolt felrótta neki, hogy az embereknek nem rajzol ujjakat. Hanna erre vállat vont (jelezve, hogy pontosan tudja, hova és  mennyi vonallal kellene ha), és azt mondta:
- Nekem így tetszik.
Nekem meg ez az alkotó szabadsága. Még akkor is, ha pszichológusként meg nem is érne ez annyi pontot. De most elsősorban műkedvelő, nagyon elfogult anyuka vagyok.


A tárgyra térve, Mikolt következik.
A maga esszenciális esetlegességével, ami az ábrázolásában eddig a színek kavalkádjának életre hívásából állt.
Annyira szerettem a mindent kitöltő foltszívárványait, hogy fel se merült bennem, hogy valamit már mégiscsak illene tematikusan is megrajzolni. Mondjuk egy fejet...
Mígnem pénteken Csilla egy emberrajzzal állt elém. Volt rajta hosszú, gyönyörű ruha, fej, karok, szemek, haj, és egy korona. Csilla valami mással kezdte, közben a kezembe adta a rajzot, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdjek, mert nem volt ismerős a vonalvezetés. Aztán kiderült, Mimi alkotása az, amit a kezemben tartok.
Meghatódtam.
Leginkább attól, hogy most először éreztem, hogy Mikolt a konformista utat szeretné választani, hasonlítani a többiekhez, akikkel sorsközösséget vállal kilenctől fél egyig.
Láttam a rajzán az igyekezetet, a munkát, az eredmény mégis olyan szívetmelengetően nagyvonalúan Mikoltos volt.

Ma a müllerben jártam, hogy főzeléket vegyek Lellének.
Hanna egy hete kapott egy mappát, amibe az idei év csodáit fogjuk gyűjteni, de akkor fel sem merült bennem, hogy Miminek is kellene egy ilyen gyűjtő.
De ma, kétségek nélkül levettem egy rózsaszínt, és hazavittem Mikoltnak.
Aki délelőtt ezt a három remeket művelte:
Az első teljesen saját alkotás :), a másodikon a baloldali királyfi Mimi rajza, a királylány Hannáé, a harmadik pedig egy hármas koprodukció, a fej Mikolt alkotása, a póló Hannáé, a cipő pedig Pankáé.




Hogy azért legyen benne amolyan igazi kisMimi is, rögtön egy szóalkotással kezdte a gyűjtést, a mappát ugyanis magpárnának hívja... :))))))
- Hol van a magpájnám?
És természetesen meggyőzhetetlen holmi egyszerűsítésről. :)