2013. február 21., csütörtök

Február 12.

A közös születésnapunk, a 12.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.

Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.

Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.

Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.

Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.

Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)

A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.

Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.

Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.

2013. február 20., szerda

Hannáról

Olyan keveset írok a nagyokról... pedig olyan sokminden lenne, amit másképp elfelejtek majd.
Hanna.
Az első, ami eszembe jut róla mostanában, az az érzékenysége.
Sokszor mondogatja, pláne ha fáradt, vagy nem tud egyedül játszani, hogy nem szeretné ha testvérei lennének. A maga módján, nagyon finoman, például így:
- Mama, mi lenne, ha én most születnék, és a papával azt gondolnátok, hogy elég nektek csak egy gyerek.
Vagy ma, mikor Mimi egy hevesebb ugrálás alkalmával véletlenül fejbevégta, elsírta magát:
- Mama, látod ezért nem szeretném, hogy legyenek testvéreim.
Igyekszem megteremteni neki a nyugodt játékteret, de nem egyszerű. Anyukám ötlete, egyébként montessori ha jól emlékszem, hogy legyen egy kisszőnyeg, amire akármelyikük ráül, akkor azt a többieknek tiszteletben kell tartaniuk, és nem mehetnek a rá, nem vehetnek el onnan játékot.
Hanna nem akar egyedül lenni, csak azt szeretné, hogy hagyják békén. Ez a legnehezebben megvalósítható, sokkal egyszerűbb volna, ha felmenne a szobájukba, és becsukná az ajtót.
Egyszerre szeretne egyedül lenni, és nem kimaradni.
Teljesen megértem.

Mostanában kevés csak neki szóló programunk volt, egyszer eljutottunk vele és Mikolttal a Millenárisba, azt nagyon élveztük mindannyian, a tömeg és a sorbanállás ellenére. Biztosan kellenek ilyen alkalmak is, meg teljesen egyke gyerekes alkalmak is. Hannának főképpen.

Érik az iskolára.
Az első jel, az első fog kipottyanása volt, amit azóta a második is követett. Igazából ez a második kezdett el mozgolódni előbb, csodálkoztam is, hogy miért a másikat húzta ki, hamár rászánta magát. A mozgó alatt pedig elindult a maradandó fog is, és a héten egy délután, ahogy leguggolt játszani, megütötte a térdével a száját, a foga pedig a szájában landolt. :) Volt ijedtség is, meg büszkeség is. A jeles napokra tartogatja a fogváltás, az első karácsonykor, a második pedig a 12. évfordulónkon vált meg Hannától.
Itt pedig egy apró zárójel.
Illetve nem is apró, mert rettenetesen furdal a lelkiismeret.
Hanna fogán ugyanis van egy fehér folt.
Mutattam a házi fogorvosunknak, aki azt mondta, hogy ez nagy valószínűséggel fluorid mérgezés...
Az ok pofonegyszerű, és még soha, senkitől nem hallottam, hogy erre különösen oda kellene figyelni 1 és 8 éves kor között.
Mégpedig, hogy a gyerekek ne nyeljék le a fogkrémet.
Hanna gyakorlatilag mindig lenyelte, ahogy a többiek is.
Az eredmény maradandó és látványos, hogy csak erről a kis kellemetlenségről írjak, a durvább dolgokról ne.
Azt még nem látjuk, hogy mennyire lesz fehér az a folt, mekkora lesz és lesz-e a többi fogán is, de a szívem szakad meg, és jobb híjján bízom, és reménykedem, hogy a többin nem lesz hasonló.

Vettünk fluormentes fogkrémet, de ez csepp a tengerben, hiszen a vizeink sőt az ásványvizek is tartalmaznak fluoridot, még a jana bébivize is. Hogy legyen okos így a szülő? Hogy a védőnő miért nem hívja fel a figyelmet erre ahelyett, hogy arról apol, hogy mennyit kellene híznia ennyi idős korában, nem tudom...

Az iskolához kapcsolódóan, az iskolaválasztás téma a héten előkerült. :)
Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel, illetve csak annyiban, hogy ahova megy, az biztos, akihez, az pedig eldől.
Hétfőn volt az elsős tanító nénik bemutatkozása, a hatból két olyan pedagógus van, akihez szívesen adnám Hannát, közülük az egyik egy olyan osztályt fog vinni, ahová kimondva is a problémásabb gyerekeket fogják tenni.
A másikuknál pedig nagyjából három négyszeres a sor.
A pozitív oldalát nézve, van olyan tanító néni, akit választanánk.
Egyébként pedig megdöbbentett, hogy egy elsősnek minden nap öt tanítási órája van, akik németesek, azoknak kétszer hat lesz.
Az első gondolatom az volt, hogy szeptemberig annyit játsszon, rohangáljon, másszon, kiabáljon, amennyi kifér belőle. :)

Mostantól pedig a büszkeséges rész következik. Előre szólok :)

Gyönyörűen rajzol.
Egészen aprólékosan, kidolgozottan, egyre szebben. Malajzia után, mikor négyévesen a pálcikaembereknél tartott, ez számomra egy rakéta sebességével összemérhető fejlődés. Persze van a családban ügyes kéz, ha az enyém nem is az, így nem meglepő, ha a gyerekek közül lesz olyan, aki ezt viszi majd tovább.
Hanna mostanában rengeteget rajzol, mindig van egy tematika, amit részletez, ismétel, aztán mikor megunja, jöhet valami más.
Teszek majd ide pár képet, ez az egyik legújabb, amit spontán rajzolt, miközben az óvónéni a medvékről meg a népi hiedelmekről mesélt nekik. Ez épp nem a legtöbb részlettel bíró, viszont a tulipánt a sarokban nagyon kedvelem. :)


És hamár a művészeteknél tartunk, szépen táncol. Sőt, vannak olyan mozdulatai, mintha modern táncot tanulna. Lili néni mindenesetre nagyon ügyesen vezetgeti a kis balerinákat, ezt látom a tartásán, a mozgásán, a lelkesedésén. Nagyon szeretem nézni, ahogy a hosszú karjait lendíti, fordul, alkot.


A végére pedig egy esemény.
A héten vééégre beiratkoztunk a könyvtárba.
Olyan régóta terveztem már, de annyira nem kistesóbarát a nyitva tartás, hogy eddig nem sikerült eljutnunk. Vagy rohantunk haza ebédelni, vagy épp összekészítettem volna őket, mikor bezárt.
Hétfőn hazafelé viszont megálltunk, és bár Lelle popsija olyan bűzcsíkot húzott, hogy kicsit szégyelltem magam, de úgy döntöttem, most van ott az alkalom.
A gyerekek nagyon nagyon lelkesek voltak, Hanna pedig azt sem tudta, melyik könyvhöz szaladjon, mit válasszon.
Végül Pöttyös Pannit hoztunk, és Autósmeséket, meg királylányos könyvet és egy lapozót Lellének.
A PP mostanában nagy kedvenc, az oviba is kicsit később megyek, mint eddig, mert ezek a milányaink az ebéd végeztével, mikor a többieket szétszórják más csoportokba aludni, letelepednek a szőnyegre, és olvasnak. Illetve Hanna olvas, Mimi hallgatja.
Többen kérdezték már, hogy Hanna valóban tud már olvasni, de nem.
Ellenben hosszan, egész történeteket mesél a képek segítségével, a kisebbek pedig hallgatják, sőt kérik, meséljen.
Nagyon szeretem.


És egy ráadáskép.
A fotósblogba való, de annyira kedves ez a kép nekem a beállítottságával együtt, hogy idekerül.
A történet hozzá is Hannás.
Mikoltot fotóztam, mert épp az asztalon ült és olyan fények voltak az arcán, amiket gyakorolni szerettem volna. De ahogy elővettem a fényképezőgépet, Mikolt ficeregni kezdett természetesen, én sem tudnék egyhelyben ülni...
Aztán jött Hanna, hogy ő szívesen megcsinálja, amit kérek. És tényleg. Ez lett a végeredmény, olyan nekem, mint egy festmény...


Most komolyan, nem tegnap született?....

Mondják

Lelle
Nem. Igazi érthető, határozott nem. Még morcos arcot is vág hozzá.
Hozza a kispoharat, megkínál, tea. Meglepő és egyben szívmelengető hallani, részese lenni, ezeknek az elsőknek.

Áron.
Alvás előtti idill, Áron:
- Mama én nagyon szeretlek. Nagyon kedves vagy. Nagyon jó, hogy itt laksz velünk.

Az utcánk végében lakik a dadusnéni, és van egy kutyája, Döme. Az oviba menet minden alkalommal meg kell állnunk, és várjuk, hogy a kutyus odajöjjön a kerítéshez. Rendszerint bent alszik a házban, de Áron azért kitartóan próbálkozik.
Mióta tudjuk a kutya nevét is, nem kérdezi, pedig egy időben minden nap el kellett ismételnem, ahogy azt is, hogy fogalmam sincs ki lakik az utolsó házban.
Egyik alkalommal a kerítéshez érve Áron köszön Dömének:
- Szia Kjumpjibogáááj. :)
(Bogyó és Babóca barátja Döme a krumplibogár)

2013. február 19., kedd

A háborgó lelkem megnyugtatása

Annyi minden kavarog, és annyira nem számít.
A lényeg, hogy hiszek abban, hogy ami Áronnak jó és nekünk nem teher, az jó és kész. És abban is hiszek, hogy megváltoztatni valami fontosat nem lehet egy nap alatt. Egy hét is kevés hozzá.

Áron saját ágya nem Áronról szól.
Szerintem.
Áron különalvása lehet cél, de ezt sokkal finomabban és sokkal türelmesebben kell akarni. Ha valóban ezt akarjuk...

Mindenesetre ma este Áronnal a hasamon vártuk meg, míg Lelle elalszik mellettem. Áron fogta a kezem, és hallgatta a szívdobogásomat, néha suttogtunk egymásnak valamit, Lelle pedig hol fogta a kezünket, hol forgolódott.
Aztán elaludt egy pillanat alatt, ahogy szokott, mi meg Áronnal átkúsztunk a másik ágyba, Áron kuckójába, hogy együtt elaltassuk a majmocskát, ahogy megbeszéltük, mielőtt letette a fejét a mellkasomra a nagyágyban.
Beszéltünk még pár apróságról, hogy miért nem tudnak a bálnák a földön úszni, hogy a majom már elaludt, jobb lesz nagyon csendben suttognunk, meg hogy nemsokára lemegyek dolgozni, de aztán visszajövök majd hozzá, aztán csak fogta a kezem, a másikkal a majmot, és félálomban gondolkodott.
Végül gondosan betakargattam azzal a takaróval, ami addig rajtam volt, és elmondtam neki, hogy ez a takaró fog addig vigyázni rá, amíg én lent dolgozom, megpuszilgattam, és kijöttem. 

Alszik.
Megnyugodtam.
Hajnalban ha ébred jön, de lehet, hogy csak reggel.
Bárhogy jó, ha nem fáj a szívünknek.

Farsang az idén

Mielőtt nagyon belecsúsznék a nagyböjti időszakba...
Malajsiába halloween után érkeztünk, haza onnan pedig helloween előtt indultunk. Emiatt Hanna életében először úgy igazán öt évesen farsangolt, és persze nagyon várta már, hogy jelmezbe öltözhessen.
Mikolt még elég kicsi volt, ennek ellenére koherensen válaszolt a felnemtett kérdésre, miszerint ő Ariel lesz. Hanna minden nap új ötletekkel állt elő, természetesen ezek zöme a rózsaszín köré csoportosult.
Végül a balettozó cica mellett döntött, tüllszoknyában, minimális rózsaszínben. Nagy sikere volt, szerette ő is, a többi gyerek is, de aznap, mikor vele töltöttem a délelőttöt az oviban, elhatároztam, hogy legközelebb semmi esetre sem fogok beleszólni a választásba. Ha tündér, sellő, királylány akar lenni, egy kérdőjeles mondatom sem lesz. Minden kislánynak jár a tündéres időszakában egy napnyi tündérség.

Kíváncsian vártam, hogy idén mit fognak kitalálni, mert ebben az évben már Mimit is elérte a maskaraláz. Hanna első ötlete a mennyasszony volt, amit esküvőnek aposztrofált, Mikolt pedig királylány szeretett volna lenni, esetleg tündér, majd Hanna után menyasszony. :)
Nem rohantam azonnal a röltexbe csipkékért, az utolsó hetet is kivártam szépen, bár óvintézkedésképpen elkértük EmmaFlóráék fátylát, és kaptunk hozzá egy fehér ruhát is, bár aznap már Mikolt gondolta csak igazán komolyan vehetően, hogy menyasszony lesz.

A nap csütörtökre esett, kedden pedig meglátogatott bennünket Neelu és Anna, és hoztak minden lánynak egy egy igazi keralai viseletet. Ez egy blúzból és egy szoknyából álló együttes, amit még Malajziában szerettem volna beszerezni, de végül elmaradt. 
A lányok természetesen egész délután ebben illegtek billegtek, Hanna pedig meghozta a végső döntést, india lány lesz.
Na ekkor elszaladtam a Gomába és vettem egy csomó csilingelő golyót, meg fehér gyöngyöt, és fűztünk együtt két csilingelő bokaláncot is. Bindink még volt, és karkötők is akadtak tizesével. Színben ugyan nem, de originalitásban passzolók.

Mikolt részére bevásároltam egy pillangószárnyat, biztos ami biztos alapon, és meg sem mutattam neki kedden este, mikor lefekvés előtt az utolsó mondta az volt, hogy hókirálynő lesz, rózsaszín, és szárnya is lesz meg koronája. Ja és varázspálcája természetesen.
Imádom a megingathatatlanságában.
Szerdán még beruháztam egy kis koronára, elkértem Vikitől a nagy ruhát, és megérkezett a szárny is. A varázspálcáról elfelejtkeztem, kicsit sóhajtozott miatta az öltözőben, mikor a négy vagy öt rózsaszín kis habcsókocska kezében egytől egyig volt valami hasonló, de aztán egy szót sem ejtett róla.

A farsang egyébként a várakozásoknak megfelelően vidáman telt bent, délután csalódottan vették tudomásul hogy pénteken nem mehetnek ugyanezekben a ruhákban, sőt egy évet kell várniuk a következő alkalomig, de ígéretet kaptak, hogy akkor öltözhetnek be, amikor csak kedvük tartja.
Azóta nem kérték.

Idén Áron a fantáziálás fázisában rekedt, hetekig minden nap valami mást emlegetett, lovag, krokodil, de faoroszlán, vagy faMatyi is akart lenni, azóta is játssza, hogy öltözzünk ablaknak, mert az vicces és jókat kacag a saját humorán, iszonyú szórakoztató egyébként. :)
Az utolsó napokban meg azt találta mondani:
- Én inkább nem leszek semmi, félek a farsangtól.









Nem volt sok időm fotózni, de nagyon jólesett figyelni a lányokat, mennyire mások, mint itthon. Hanna odabenn a magabiztos, felszabadult, Mikolt jóval csendesebb, szemlélődőbb. Hanna lendülete magával ragadó volt, Mikolt félrecsúszott kicsi koronája meg olyan bájos, hogy alig ismertem rá. :) Jövőre már Áron is ott lesz a képeken...

2013. február 18., hétfő

Áron alvása

Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.


A főztömre egyébként a meósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.

Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.

Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.

Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.

Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.

Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?

Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.

2013. február 12., kedd

Tél

Tegnap este végre kijutottunk az udvarra. A délelőttöt kicsit elgondolkodtam, és elég későn indultunk az oviba a lányokért, végül autóval.
Ezzel a téllel mostanság disszonáns a viszonyom, gyönyörű és fantasztikus, emennyi hóesésben rég volt részünk, viszont a hólapátolásból, öltöztetésből, hidegből erre az évre telítődtem is.

Hanna nehezményezte, hogy Mikolt bent maradt, Lelle meg Áron pedig örültek, hogy végre nagyobb a tér körülöttük.
Mire kijutottam Hanna épp befejezte volna a sírdogálást, de mert meglátott, újra rázendített.
Az egészségi állapotunk egyébként is labilis, kicsit megijedtem, hogy nemcsak fáradtságról van szó esetleg.
De mikor felvetettem, építhetnénk hóvárat, felcsillant a szeme, és egy pillanat alatt kivirult. (Itt egy kis csalás, ezek a képek délben készültek, a hóevőkről... annyira emlékszem, hogy én is folyton ettem és anyám is folyton rámszólt miatta...)



A téglagyártó fellépőt betemette a fehérség, kerestük egy darabig, jókat kacagva azon, hogy hiába bontunk le jónéhány dombocskát, a fellépő nem kerül elő alóla. A memóriám tényleg nem a régi.
Jobb híjján egy hóembert próbáltunk összeeszkábálni, de ez a hó nem az az építkezős fajta.
Lett a kis gnómnak szeme, orra, kalapja, és lassan ránk is sötétedett.

Hanna fázott, bement, Áron meg kért, építsük meg azt a hatalmas várat. Egy vödröt találtunk, kicsi volt ugyan, de a célnak megfelelő. Nem mondom, hogy gyorsan haladtunk, de másfél sort így is felhúztunk az alapra.
Befelé menet eszembe jutott, hogy eddig bármikor építettünk valamit, pár nap múlva elolvadt az egész.
Hogy ma hóvihar lesz, és egy óra alatt majdnem tíz centi esik, miközben viharosan fúj a szél, no erre nem számítottam. :)


2013. február 11., hétfő

Hóforduló

Lelle 19 hónapos lett.
Változatlanul kócos, és változatlanul hangos. :)
Természetesen senki nem tudja ez utóbbit megerősíteni, mert kifejezetten engem tisztel meg a zajossággal, meg a követelésivel, amik természetesen mind jogosak. Akkor is, ha kielégíthetetlenek egyben.

A negyedik gyerek sem nő magától, viszont sokkal több a rácsodálkozások száma, már ezt is tudja, és tényleg tudja.
Ezekből erre a hónapra jutott a lépcsőn járás és a kétlábon egyensúlyozás (porszívócsövön gyakoroltak Áronnal, majd egy termoszon) a nagymozgások tekintetében.
A finomra a ceruzafogás, és rajzolás, meg a memóriakártya ki és bedugdosása a kártyaolvasóba. Ezen lenne még mit csiszolni, Lelle szorgalmazza (elég hangosan), én megpróbálom terelni. Ahogy a konnektorba dugdosást is, de ezt szerencsére az éjjelifényre korlátozza a miszobánkban, ahol általában jelen van minimum egy felnőtt is.
Mindenre felmászik, sokszor jut eszembe Áron, akit azért kötöttünk a székéhez, mert anélkül az asztal tetején ült volna. Lelle ennél finomabb, de csak egy fokkal. A hevedert meg nem találom...

A változatlanság a kisszék is, amit minden reggel akkurátusan kirángat a konyhába, hogy mindenről frissen értesült legyen, nos a kisszéknek nem vagyok nagy barátja, elég labilis ugyanis. Lelle pedig ügyes ugyan, de volt már rá példa, hogy leesett. Olyankor pedig rettentően megijed, és rettentően elkeseredik, aminek következtében elfelejt levegőt venni, és elájul.
Nagyon ijesztő, de most már legalább tudom, hogy ha fújom az arcát, akkor ez elkerülhető. A kisszéket hiába pakolom el...

Az akarata szintén állandó, pontosan tudja, hogy mit és mikor. Igyekszem a lehető legkevesebbszer konfrontálódni vele, bár még így negyedjére sem tudom a legbiztosabb módot, Lellénél pl a terelés mit sem ér. Ha nem ehet egyedül, inkább éhes marad. Például.

Utánoz. Mindent, és legfőképpen azokat a dolgokat, amik intenzív érzelmekkel járnak. Áron a minap a lábára lépett, Lelle pedig addig próbálkozott, míg sikerült neki is. A lökdösődés is ilyen, és remélem ezzel vége is a sornak, mert eddig meglehetősen békés vidék volt a miénk.

Eltanulta a nagy öleléseket, sokszor magától is keres valakit, akit megszorongathat. Ha pedig valami éppen a kezében van, akkor egy kézzel szorítja meg a célszemélyt. Áron ezen jókat mulat, és meséli mindenkinek, milyen vicces ez a Jejje. Vannak kifejezetten szeretgetős napjai is, amikor minden ok nélkül simogat meg játék közben, és ez annyira jó, azt hiszem ilyen gyerekünk sem volt még. :)

Beszél. Eleinte azt hittem véletlen, de mára már biztos vagyok benne, hogy nem. A huvva, amikor arról beszélünk, hogy a papa dolgozik, a lányok pedig az oviban vannak. Mondja azt is, hogy hó, nem utánunk, hanem magától. És mond két betűs szótagokat is, teljesen relevánsan, mint pl. ka, ami kabát, vagy kanál. A szótár elég foghíjas, de a legfontosabbak megvannak, pl. ammam (cumi), hammam, mama, papa, baba. És persze mindent megért, és mindent megértet, a többi csak ráadás.
Kétévesen beszélni fog, addig meg nem sietünk :).

Nincs új foga, és nem alszik jobban egy picit sem mint eddig, a lába is görbe még, a haja viszont nő. Egyébként pedig egy igazi kis egyéniség, és hatalmas öröm, hogy itt van velünk.




2013. február 10., vasárnap

Nem felejtettem el,

csak így alakult.
Az a január, most meg a február.
A héten írok. Mondom legfőképpen magamnak.

2013. január 29., kedd

...

Nehezemre esik megírni ezt a bejegyzést.
A téma is nehéz, a sorokbafoglalás meg még nehezebb.
Kavarognak a gondolataim rettentő szürreálisan és képekbe még valahogy összeállnak, de mondatokká nem formálódnak sehogyansem.
Ha csak a tényeket írom, az pont semmilyen.
Ha meg ennél többet, keszekusza.

A téma a halál.
Nem beszélünk róla többnyire, mert kínos, mert elromlik a kedvünk tőle, mert senki sem tanította meg, hogyan is lehet ilyesmiről beszélgetni.
Szeretem, ahogy a gyerekek tapogatják, ízlelgetik, van benne egyfajta irracionalitás. Mintha kívül tudnának maradni a komolyságán, az ijesztő visszafordíthatatlanságán, az ismeretlenség okozta félelmeken.
Megértenek ugyan valamit, amit lehet ide oda gurítgatni, de abban a pillanatban, amint van fontosabb, elengedik és futnak tovább.

Nem tudom, hányadán állok a halállal. A sajátommal sem, másokéval sem.
Amikor elég közel kerül hozzám, akkor döbbenek csak rá, mennyire fogalmam sincs, hogy mi is ez. Hogyan kellene viszonyulnom. Ahhoz, aki elmegy, azokhoz, akik maradnak.
Leginkább azért nem (azon túl, hogy nagyon közeli személyt még nem kellett gyászolnom...), mert úgy érzem, hogy a halál az az esemény, amikor igazán kézzelfoghatóvá válik a különbség test és lélek között. A test megszűnik, és mégsem érzem, hogy aki meghalt, az megszűnt volna.
A temetés számomra egy olyan rítus, ahol megünnepeljük azt, akit itt már soha nem fogunk tudni megölelni. A teste nincs jelen, de az ember igen. Az idő az, ami feledtet, a közös élmények hiánya az, ami miatt messzebbre kerülünk egymástól, de alapvetően mindenki, akit ismertem, szerettem és már nincs, itt van velem, bennem.

A gyász önmagunkról szól. Egy részünk elvesztése együtt jár azzal, hogy újra kell definiálnunk magunkat enélkül a lényeges rész nélkül. Minél közelebb volt hozzánk aki elment, annál nehezebb ezt megtenni. Minél kevésbé tudjuk, hol van bennünk ez a rész, annál nehezebb. Aki nem formált, aki nem épült be igazán, azt könnyebb elengednünk éppúgy, mint azt, akinek a halálára fel tudtunk készülni, vagy azt, aki méltón fejezte be a földi életét.

Ma volt a temetés.
Éva az apai nagyapám második felesége volt, tőle kaptam a hegedűmet, talán miatta, meg nagyapám miatt volt egyértelmű, hogy zenélni fogok.
Gyerekként ritkán találkoztunk, de ezek a találkozások mindig meghatározóak voltak. Ma is érzem az illatukat, hallom a hangjukat, ezer apróságot tudnék felidézni, a Kléh István utcai nappali sarokszekrényén a londoni emeletes busz miniatűrjét éppúgy, mint azt a mozdulatot, ahogy minden külföldi turné előtt körberajzolták a lábam, hogy biztos legyen a cipő mérete.
Hallom a reccsenést, ahogy a lágytojás tetejét levágják nekem, és tökéletesen emlékszem, mekkorát kellett ugranom, hogy földet érjek a nagybőgős székről a Feketesas utcai próbateremben.
Itt van a szemem előtt Éva keze, a rövid körmei, ahogy beszéd közben ráteszi a mutatóujját a hüvelykjére, karikát formázva belőlük......

Pár éve gyakrabban találkoztunk, mint azután, hogy nagyapám meghalt.
Nyitott lett és útkereső, megjárta Indiát is spirituális indíttatásból, és ha találkoztunk minden alkalommal úgy éreztem, hogy rengeteget ad nekem azzal, ahogyan megmutatja, milyen szép, hogy az idősebb korunkban meghozott döntéseink is képesek megváltoztatni az életünket, a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat.
Aztán beteg lett, amit mindvégig derűsen viselt, és bár láthatóan harcolt az életért (mindig voltak tervei, sosem panaszkodott inkább csak rá-rácsodálkozott, hogy nehezebben mennek a hétköznapi dolgok), egy ideje elkezdte szétszórni a tárgyakat maga körül.
Úgy ment el, hogy megvárta, hogy a neki legfontosabbak ott legyen mellette, fogják a kezét. Ennél többet nem tudom kívánhat-e bárki.

Ma volt a temetés.
Délelőtt ért el a hír hozzám, meghalt a terapeutám.
Az az ember, akinek tizenhat évvel ezelőtt elmondtam mindent, aki négy évig minden héten egy órán át mellettem volt, és segített kibogózni a csomókba szorított bugyrokat. Aki bármikor, ha szükségem volt rá ott volt, és tudta mit kérdezzen.
A múlt héten küldtem hozzá valakit, onnan tudtam, hogy kórházban van. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bemenjek hozzá, bármennyire is képtelen ötlet volt.

Sok sok impulzus egyben, egytől egyig másfél napnyi plafonnézős elmélyedésre adnának okot abban a rohanásban, amivel a hétköznapokat töltöm. Egy filmélmény, vagy az aktuális kedvenc sorozat a húsba vágó résszel, levélváltások Éva okán, fényképek, filmek nagyapámról, nagyapámmal, Éváról, Évával.

A temetőben esett a hó. Éppen csak annyira, hogy megkoronázza a széles, hófehér utat, épp annyira, hogy lássam, de ne érezzem. Gyönyörű volt a táj, csendes és nyugodt, mögöttem Karma, az indiai barát egy mantrát énekelt.

Ma értettem meg, hogy mennyire csak rólam szól a gyász. Hogy milyen méltatlan, hogy azért estem kétségbe, mert a sziklamászás közepette elvesztettem a biztonsági kötelemet.
És azt is ma értettem meg, hogy az igazi lezárása ennek a kétségbeesett fojtogató érzésnek az, ha valamit megőrzök belőlük magamban.
Éva hegedűje nálam van.
Mariann pedig mindent elmondott, amit hallanom kellett.

2013. január 23., szerda

Hajakról

Az elmaradásom oka részben a hóhelyzet.
Elég gyenge kifogás, de ma összesítettem, nagyjából (és a matek még mindig nem erősségem, úgyhogy megkértem Danit segítsen, mielőtt badarságokat irkálnék) 80 nm az a terület, ahol hómentesíteni kell. Ebből 40 méter a járdánk hossza. Na ezzel nem számoltam, mikor erre a házra esett a választás.

A másik egy családtagunk halála.
Erről lehet, hogy fogok még írni, azt gondoltam, hogy nem fog ennyire megdolgozni, és persze rosszul gondoltam. Nem szomorú vagyok, hanem egy gondolati lavinát indított el bennem az Ő távozása, és azon kapom magam napok óta, hogy merengek, és utazom, és merengek és utazom.

A harmadik pedig az, hogy új év, új szokások.
Meg a régiek is, és talán ez egy kicsit sok egyszerre. Nem mintha a blogolás elhagyása lenne a cél, sőt. Viszont nem minden fér bele (még mindig) egy napba, pedig igyekszem. Például ma kétszer főztem. Meg tegnap is. Holnap meg nem fogok.
A titokról meg csak annyit, hogy egy külön bejegyzés készül, de közben meg rámpirított V. hogy nem is titok. Hát azt a locsifecsi mindenemet... :)

A főzésről meg az jutott az eszembe, hogy a szokások mellett új rendszerben gondolkodom, főképp azért, mert (a kényszeres énem ismét dominálni óhajt) úgy látom, hogy lehetne az idővel jobban bánni a magam javára, és ez tettvágyat szült.
Részletekről később.
De csakis azért, mert hamár a címet írtam le először, akkor szóljon is erről ez a poszt.

Hanna egészen kicsi volt, mikor először kapott csatot a hajába. Aztán gumit is. Soha nem volt ellene kifogása, vagyis talán legelőször csúnyán nézett rám, mikor a csattal megnyomtam a fejét, de onnantól azt hiszem minden nap copfja volt. Sokan kérdezték, mivel vettem rá, hogy megtűrje, én meg vonogattam a vállam, és nem értettem a kérdést.
Mikolt is azt erősítette bennem, hogy ez a hajcsatt, hajgumi téma egyáltalán nem is téma, mikor már olyan hosszú egy kislány haja, hogy kell, akkor lesz és kész.
Nem is gondolkodtam azon, hogy rövid legyen-e a hajuk, vagy nőjön, nőtt, amíg nőtt, aztán vágattunk a végéből mind a kettejüknek.
Hannának sok selyemhaja van, Miminek meg oroszlánhoz illően sosem olyan, mint amilyenre megcsinálom, az ővé önálló életet él. Neki is selyemhaja van, de neki jóval kevesebb, mint Hannának és a választéka sem egyenes, hanem Z betű alakú, ettől elég izgalmas két copfot csinálni neki, a végeredmény meg igazán Mikolthoz méltó.

Lelle haja.
Az egészet miatta írtam eddig. :)
Pocakban volt még, mikor egészen váratlanul elfogott a türelmetlen kíváncsiság. Milyen hajjal fog megérkezni? Fogalmam sincs, mitől volt ez olyan kardinális akkor, de konkrétan emlékszem, hogy nem tudtam szabadulni a találgatástól. Nem az izgatott, mekkora lesz, kire fog hasonlítani, hanem a hajszíne...
Hanna sötét hajú volt, Mikolt még sötétebb, amikor pedig Áron született, az orvos nevetve mondta, nahát, milyen szőke kisfiú. Én még nem is láttam akkor, egy fájással voltunk a vége előtt, és nagyon meglepett, hogy Siklósnak ezt fontos volt megemlítenie, na meg hogy komolyan egy szőke gyerek?

Lelle végül sötét hajjal született, semmi különös nem volt a fején, ami említésre adhatna okot, és amint a kezemben tartottam, nem is volt már érdekes az a dolog.
Ahogy nőtt, lett egy kis háromszög a homlokán, amit viszont nagyon megszerettem. Az Áronhoz való hasonlóságában pedig fel sem tűnt hogy egyre szőkébb is, egyéves korára már ez a nagyonszőkesége volt a természetes.

Azóta pedig csak nő a haja, lassan eléri azt a kort, mikor eljön a csattok ideje.
Illetve csak jönne. Lelle ugyanis tökéletesen tisztában van a csatt funkciójával, és amint meglátja a kezemben, menekülőre fogja. Sosem volt még sa haja közelében sem ilyesmi, mégis tudja a kis betyár, hogy az nem olyasmi, amivel bensőséges kapcsolatot szeretne valaha is ápolni. Még akkor sem, ha már olyan hosszú elől a hajacskája, hogy a szemébe ér.

Nemcsak a csattot nem szereti, de azt sem, ha hozzáérünk a hajához. Ezt nem is nagyon tudom mihez kötni, talán egyszer húztam meg véletlenül a vattapamacsát hátul, esetleg a hajmosás kellemetlen emlékét hánytorgatja fel minden alkalommal ha megsimogatom(nám), mindenesetre amint valakinek a keze a hajához ér, azonnal kiabál áááu.

Egyik este, már altatás közben simogattam a fejét, félálomban lehetett már, mert eltartott egy ideig, mire reagált. Felült a sötétben, és ütögetni kezdte a fejét, miközben hangosan kiabált, áu.
Nagyon vicces, de egyben ijesztő is ez az intenzív ellenállás, egyrészt, mert szeretem simogatni a haját, vagyis szeretném, másrészt pedig tényleg nem értem, miért ilyen nagyjelentőségű számára ez a látszólag apróság.

És hogy még bonyolódjon a történet, Lelle haja hátul vattásodik. Nagyon. Ahogy alszik, ahogy forgolódik, reggelre csomókba áll össze. Tegnap hajat mostam neki, hátha ki tudom finoman simogatni a rasztáit, és nem sikerült.
Ma végül egy körömkefével fésültem ár a nedves haját (ezt valamilyen csoda folytán engedte), és végre egészen kislányos lett az amúgy egyre csak göndörödő tincseivel.
Amiket meg mondtam már? Imádok. :)






Áron sem maradhat ki ám. Az ő frizurájával kapcsolatban minél rövidebb párti lennék, ha a nagyszülők nem szeretnék annyira, ha hosszabb egy kicsit. Ezt is megértem természetesen, csakhogy a sok lány után annyira jólesik egy igazi fiúshajú fiút látni itthon. :)

Már nagyon érett a hajvágás, nem is én forszíroztam ezúttal, hanem Áron mondogatta, hogy már olyan hosszú a haja, hogy a nyakáig ér. A múlt héten egyik reggel elment Danival, de nem volt hajlandó végül az ölébe ülni, azt hajtogatta, hogy majd a mama ölében megengedi a hajvágást.
Mára lett nagyon elegünk a nyakigérő kócosságból, hívtam Vikit, ő meg jött a krokodilos ollóval, a palásttal, meg a zizegő álmosítójával.
Áron pedig az ölemben ülve hagyta, hogy hulljon aminek nincs helye a fején.

Mikor készen lettünk, megnézte magát a tükörben, aztán elszaladt játszani. Pár perc múlva újra megjelent a tükör előtt, aztán hozzámszaladt, és azt mondta, hogy nem akarta, hogy Viki levágja a haját, tegyük vissza szépen oda, ahol volt.
Nem sokáig rágódott ezen, de annyira érezhető volt, mikor elő-előkotorta ezt a mondatot, hogy a változást éli meg épp olyan nehezen, mint én...

Mindenesetre gondoltam megörökítem az újbuksiját. Ült a fotelben, és mikor meglátta a gépet a kezemben, azt mondta, ne itt, hanem fent a fotósszobában fényképezzem le. :) Így alakult, hogy minden igyekezetem ellenére is műtermi fotók készültek ma nálunk, és majdnem elkéstünk a lányoktól, annyira jó modelleknek bizonyultak ezek a szőkék mindketten. :)

Az meg végképp döbbenetes, milyen nagy fiam lett hirtelen......





2013. január 15., kedd

Virrasztás ha nem is hasznosan

Mióta nincs lcdm, lassabb az online élet. Nem lehet bárhová csak úgy elhurcolni a laptopot, a drót hossza szabja a határt. A kötöttség zavar is, meg nem is, a munkáknak árt, a gyerekeknek no meg a blogolásnak használ. Hamarabb is fekszem, de háromnaponta kell egy kilengős éjjel, úgy tűnik az alvászavar zsugorodik, de még tartja magát.
Aztán van még titkom is, de négy után árulom csak el. Nem gyerek.

Nos az egyik mondanivalóm az volna, hogy olvassátok Esztert.

A másik pedig, hogy rájöttem, hogy nemcsak a hosszú órák számítanak kettesben töltött időnek, hanem azok a kizárólagos pillanatok is, amikből jut egy napra több is. És ettől olyan nagyon jó kedvem lett.
Ma este Mikolt kicsit beverte a fejét. Másodszor, mert egyszer leesett a cseresznyefáról (sapka, bálelt, polárkapucni, meg a kabát, fél méteres hó, nagyon nem üthette meg magát, de megijedt persze), másodjára meg Áron kapta fel a lábait, ahogy ült a wc fedelén és épp vetkőzni próbált. Jó nagy dudor lett a fején, sírt is, vigasztaltam egy darabig, de nem szűnt a sértettsége.
Mesélni kezdtem, nememlékszem miről, és hirtelen abbahagyta a sírást.
Olyan meseszép volt a könnyes szemével, a kócos hajával, ahogy fentről nézett rám, hogy nem bírtam ki, hogy ne mondjam:
- Tudod Mimi, milyen gyönyörű kislány vagy?
Egészen elveszett a bókban, mosolygott, és fürdött a pillanatban. Én meg benne gyönyörködtem, meg abban, milyen ereje van a szavaknak.

Éjfél sem volt még, és Hanna megjelent az ajtónkban. A kicsik már épp elaludtak, Hanna meg csak állt a félhomályban, és megszólalni sem mert.
- Mi a baj Hanna? -kérdeztem halkan.
- Rosszat álmodtam.
Erre Dani is magához tért, és mondott valami okosat, mire Hanna elcsukló hangon suttogta:
- Azt mondtad, bármikor jöhetek...
Meg sem várta a befejezést, Dani maga mellé vette (ő van a legközelebb az ajtóhoz), de ott is csak folytatta:
- A mama mellé szeretnék menni...
Bepréselődött Áron meg közém, hármunk lába egészen összegabalyodott a takaróm alatt, szorította a kendőit, és amilyen kicsire tudott, összegömbölyödött. Egymáshoz ért a fejünk, a kezembe vettem a kis kezét, amivel a kendőibe kapaszkodott még mindig és mindenféle apróságokról kérdezgettem. Lassan enyhült a szorítás, éreztem, ahogy ellazul, már amennyire tizenöt centin az lehetséges.
Ahogy nemsokkal ezután a szobájuk felé mentünk kéz a kézben, már csacsogott, és míg bebugyoláltam a paplanjába, azt mondogatta, inkább megpróbál tündéreset álmodni.

2013. január 14., hétfő

Hahaha havazik

Lelle az éjjel elég gyorsan ürítette ki a cumisüvegét. Fél háromkor támolyogtam le újabb adagot készíteni neki, és miközben azon tanakodtam, vajon nem eszik-e eleget, azért kell éjjel hét deci tápot magába töltenie, kifelé bámultam az ablakon.
Lassan esett csak le, hogy amit látok, az nem a delta főcím, hanem a valóság.
Az a szó jutott eszembe, ítéletidő.
Bokrot cibáló szél és hóvihar. Tovább merengve meg az tűnt fel, hogy ott is hó van, ahol nem szokott. A ház fala mellé gondosan felpakolt két éves száraz fahasábok tetején. Is.

Aludtam egyet a délelőttre, és azt álmodtam, hogy havat lapátolok, hogy ki tudjuk nyitni a bejárati ajtót. Aztán délelőtt lett, és majdnem valóság lett az álmomból.
Szeretek havat lapátolni, kikapcsol, és jó érzés, hogy mozgok is közben, de van az a mennyiség, aminél már nem ez az idill jut eszembe.
A gyerekeket megkíméltem a hidegtől, tíz percenként szaladtam be, hogy megnézzem, minden rendben van velük. Kivételesen semmi különös nem történt az alatt a másfél óra alatt, ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a járdánkon végig lehessen sétálni nyaktörés, vagy túravezető nélkül.

Fél tizenegyre sikerült tüzet is gyújtanom a kemencébe, ez a hófúvás valóban nem tett jót a fánknak, de végül ropogott, az udvaron pedig elhordva a hó, lassan hátradőltem, és majdnem megveregettem a vállam, mikor csengett a telefon. Dani hívott, hogy elújságolja, most ért le a Moszkva térre. Hát szuper, mert a lányokat ugyan sikerült épp kilencre az oviba eljuttatnia, de nekem kell értük mennem délben, a két kicsivel a hátamon, vagy a hónom alatt. Se bringa, se roller.
Van egy kétszemélyes szánkónk, ami remek móka két gyereknek.
Odafelé megoldom valahogy, de vissza?

Azért bátran hátradőltem, és megveregettem a vállam, és nagyon örültem, hogy anyukám adott ebédet, aztán újra kinéztem az ablakon, és megihletett a nagy kupac a garázs oldalában.
Az utunk az oviba remekül sikerült, leszámítva, hogy Lelle, ahogy megállt a szánkó, lepattant róla, így a buszmegállóban, a buszon, az ovi kapujában...
Hazafelé pedig szerencsére jött velünk egy csoporttárs anyukástul, így a veszekedés a helyekért ezúttal elmaradt.
Nem hinném, hogy minden nap szeretném ezt a szánkós gyerekszállítást, de egyszer vicces volt.

Itthon aztán nekiálltunk várat építeni, egy műanyag fellépő lett a téglagyártó alkalmatosság, és hamarosan egész komoly kis építmény állt az udvarunkon.


Senki se higgye, hogy ennyi gyerekkel lehet büntetlenül szórni az időt, mire eddig jutottunk, Lelle teljesen kiakadt, valószínűleg éhes volt, és fázott, leült egy nagy halom hó közepébe, és kiabált.
Felkaptam, bevittem, és bedugtam a kádba. A többiek is követték, és míg olvadoztak, a kemence köré pakoltam a csuromvizes overálokat.
A vízben ebédeltek, csak hogy ledolgozzuk a lemaradást, és négykor már mindenki az ágyában feküdt.


Közben pedig az is kiderült, mitől ébredt Lelle az elmúlt napokban kismilliószor.
Van két vadiúj foga felül, és a két alsó őrlő is minden bizonnyal napokon belül látható lesz.

Másfél éve Lelle Róza

Napok óta ennek a számnak a bűvöletében élek. :)
Tizennyolc hónap, és már csak nagyon ritkán jut eszembe, hogy ebből az első kettőt Malajziában töltöttük. Peti a tudatosítója általában ennek az apróságnak, és bármennyire is ritkán látjuk mostanában, Lelle és közte az a korai kapocs elszakíthatatlanul jelen van most is.

Mindegyik nagyból van benne valami, külsőre is, meg belsőre is, és mégis annyira megismételhetetlen ő is, akárcsak a többiek. Mikor a nagyok oviban vannak, igazán szembetűnő, mennyire Áronos, és akinek abban a kiváltságban van része, hogy van egy bátyja, az elég sok fiús hatásban részesül ahhoz, hogy tökéletesen más legyen, mint a nővérei.
Hanna finomságából kevés van benne, de a kisbabákhoz való viszonya nagyon is emlékeztet a másfél éves Hannára. Ahogy egyébként a mozgása is, meg a vagánysága.
Mikolt csibészségét és humorát is felfedezzük benne elég gyakran, akaratban pedig mindegyiküket felülmúlja. Talán sosem volt még hátonfekve hisztiző ekkorkánk, és ilyen hangosan követelő sem. Persze, negyedik, szokták mondani, és biztos van is benne valami, de tény, hogy kitartó, és szenvedélyes. :)

Épp 10 kiló, 80cm, nyolcfogú, a haja szőke, hátul göndörödik, amitől tökéletesen el vagyunk olvadva, de hogy el ne kényeztessen bennünket, nappalra vattásítja, lassan rasztássá fokozódik a hajhelyzet. Semmit nem tűr a hajában, ha csatot lát a kezemben, háttal menekül, és hangosan kiabál. Épp úgy, mint amikor megsimogatom a buksiját. Ha pedig véletlenül beleakad az ujjam a kócos tincsekbe, megsértődik, rámmordul, auu. A szeme kék. :) Az esti fürdésnél Danival azon mosolyogtunk, milyen más alkatú, mint a lányok, a húsos combjaival, a változatlanul görbe lábacskákkal, a kis kerek fenekével, az izmos hátával.

Részletesen pedig:
Evés
Az alma... Minden nap megeszik egy egész almát, héjastól, magostól. A múltkor vendégségben voltunk, ahol Judit kedvesen meghámozta Lellének a gerezdet, Lelle megnézte és visszaadta neki. Kell, hogy legyen héja. :)
Amiből még annyit eszik, amennyit lát, az a mandarin. Mára már megtanulta, hol keresse itthon, és anyukáméknál, és önkiszolgál. Kisszékre áll, leveszi, tányért vesz elő, amibe megpucolja a héját, gerezdekre szedi, és megeszi. Senkinek nem ad, senkinek nem hagy. Rettegjen mindenki, aki a mandarin közelébe merészkedik.



Hogy mennyit, az teljesen hektikus, előfordul, hogy ebédre szinte semmit nem eszik, máskor pedig nem lehet eleget elétenni. Kizárólag egyedül hajlandó fogyasztani, és egyre ügyesebb a kanállal. Így is elég sokat kell utána takarítani, de már a levest is ott merem hagyni előtte, míg a többieknek adok valamit. Egy dologra kell nagyon odafigyelnünk, ha megsértődik valamin, akkor nem eszik egy falattal sem többet, és ha nagyon megsértődik, akkor leveri a tányért is az asztalról. Az ok általában nagyon egyszerű, leggyakrabban az, ha forró az étel.


Változatlanul nehézséget okoz, hogy mit is egyen, biztosan én vagyok a béna, de valamiért folyamatosan az az érzésem, hogy nincs semmi kreatív ötletem. Főleg a reggeli, és az uzsonna okoz fejtörést, kenyeret nem eszik, tejet pedig nem adok neki (elég hajlamos volt egy időben ekcémásodásra a bőre, mióta többet vagyok vele, mint dolgozom, eltűnőben van...). A főzelék került elő újra, ezzel nagyjából mindketten ki vagyunk békülve. Persze főzhetnék neki külön, de erre elég kevés esélyem van időben is, meg energiában is.
Így marad az alma, a mandarin :), a levesek, a főzelék, meg a joghurt.
Zöldségből bármit elfogad, a borsót is, ami elég nagy újdonság ebben a házban. :)

Alvás
Még mindig nem alussza át az éjszakát, ahogy én sem. Nem zavar, csak akkor, ha hatodszor is vesén rúg. :) Cumisüveget kap, vagy cumit, ahogy eddig is, elképzelni sem tudom, milyen lesz az élet ezek nélkül. :) Mellettem alszik, nagy ritkán sikerül egy egy órára betennem a kiságyba, de amint éberebb, feláll, fogja a paplanját és szól, hogy vegyem ki.
Délután is a nagyágyban alszik, már egy jóideje üres a nappaliban a kiságy, mostanra a karácsonyfa elfoglalta a helyét. Nézem, nézem, és lassan elfogadom, hogy nem is kerül oda vissza már...
Az ébredéseket leszámítva jó alvó, és gyorsan el is alszik, még akkor is, ha úgy tűnik, annyira fel van dobva, hogy sosem lesz csend. Egyszercsak alszik. :) Nem is értem, hogyan csinálja.

Beszéd
Nem szavakkal, de nagyon ügyesen kommunikál. Pár szót mondd, a papa régi első, a baba az a szó, amit sokmindenre használt eddig is, de tökéletesen random, hogy mi a jelentés, a mutogatás a lényeg, és a kontextus. Mostanában a baba diszkriminálódni látszik, a sokjelentés immár a tete. :)
Van még mama és vau, meg kacsa és cica, ami természetesen tete, és lovacska, amihez csettint. Tegnap egy majdnem tudatos kaka is előkerült. Egyszer. A cumit ammamnak hívja, ahogy az almát is, sőt a mandarint is. :)
Mindent megért, ez negyedszerre is megunhatatlan számomra, és mindig elképedek, hogy valóban. Dani kérte, hogy a kis sámli helyett egy rendes kisszéket hozzon, amire fel tud állni, nehogy elbillenjen és leessen. Okosan végighallgatta, majd fogta a sámlit, bevitte a helyére, és hozott egy támlás gyerekszéket. 


Játék
Rendszeresen utánozza a nagyokat, egy időben a kedvenc időtöltése az volt, hogy négykézláb ment körbe körbe, és közben csettingetett a nyelvével, jelezve, hogy ő épp egy lovacska.
Babázik, könyvet lapozgat (van kedvenc könyve, egy keményfedeles, amiből az állatok érdelkik leginkább, meg az alma :))), labdázik, a konyhában ténykedik.
A kicsiben és a nagyban egyaránt. Ha főzök, hozza a kisszékét, és figyel, pakol.

Mozgás
Nagyon ügyes, sokszor jut eszembe Hanna róla.
Ugrál, lassan két lábbal, bárhová felmászik, motorozik, forog. A lépcsőn felfelé is, lefelé is lépeget már támaszkodással, előbbit egy hete vettem észre, olyan fura volt, hogy megy felfelé, mire rájöttem, hogy addig mászott. A görbe lábacskái aggasztanak, előbb utóbb remélem eljutunk Kornélhoz is.
A finommozgása is ügyes, szeretem figyelni, ahogy lapozza a nagyok könyveit, ahogy egyedül eszik, ahogy rajzolgat.
Felveszi a sapkáját, és este ha az egyik kezét kiszabadítom, akkor egyedül leveszi a pólóját is.
Fogat mos, és a hátát is megtörli, közben vigyorog, meg riszál :))).
Ez meg itt egy puszi, amit eddig egyetlen egyszer kaptam tőle, szerintem más se azóta sem, de magának a múltkor adott egy jópárat. :)

Egyebek
A leghisztisebb, a legviccesebb, a legakaratosabb mind közül, bár lehet, hogy ezt már leírtam a többieknél is, mégis az az érzésem, hogy nem megy rutinból a vele való együttlét, akárhogy is sokadjára kapom meg ezt a lehetőséget.
És persze minden újabb ügyességével megsiratom picit a picibabánkat, meg sóhajtozom, hogy denagymár. Hogy aztán nagyon nagyon örüljek, mikor egy négyhónapost visszaadhatok az édesanyjának, Lelle meg derékból bólogat (deszeretem :))))), hogy igen, vegyem fel.

2013. január 13., vasárnap

Eheti szájbólvalók

Lelle másfeledik születésnapjának délutánján, részben Áron kérésére cukrászdába mentünk. Aztán az állatos boltba szeretett volna ellátogatni, gondolom, valamelyik APG könyvből vette az ihletet, végül megelégedett az édességekkel... illetve csak majdnem, kissé zokon vette ugyanis, hogy nem ehet mindenből.
Ezzel szemben Mikoltban aznap túláradt a pozitív életfilozófia:
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem, Mimi, most ettél egy egész sütit.
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem.
- Mamaa, veszünk marcipánt? - kérdezte, a szeme sarkában huncut mosoly, az első körtől kezdve, semmi követelőzés, inkább csak valami játékos figyeljmárrám.
- Nem, Mimi, nem.
- Hujjjááá, nem veszünk majcipááánt.
:)))))

Szombat reggel korán keltem, készültem valahova, Áron, meg Dani közben felébredtek, a lányok még aludtak.
A konyhában ettek éppen, mikor készen lettem a zuhanyzással, és még egyszer megkérdeztem Danit, biztosan rendben van-e, hogy elmegyek egy órára.
- Persze, menj nyugodtan.
Áron hátranéz Hanna székéből, nagyra nyitja a szemeit, és kérdőre von:
- Mama, most komolyan el akarsz menni?

Csütörtökön úgy alakult, hogy egyedül mentem Mikoltért az oviba, és kettesben töltöttünk egy órát. A nagymamáék mellett van egy ruhabolt, út közben a farsangról beszélgettünk, és mikor megálltunk a ház előtt, láttam, hogy egy lilahabos ruhaköltemény van kiakasztva a kirakatban. Gondoltam megnézzük, hátha egyszerűbb lesz királylányruhát venni, mint készíteni.
A boltban aztán egy egyujjas melegkesztyűt vásároltunk, amit Mikolt le sem vett egész nap. :)
A legnagyobb örömöt mégis az jelentette, hogy tobzódhatott a szoknyák, ruhák világában, hiszen sosem vásárolok velük, és nagyon nagyon ritkán boltban.
Most alig tudott betelni a választékkal, mindent megnézegetett (kesztyűben), és közben lelkendezett, meg ugrált örömében:
- Mamaaaa, ezt is vegyük meg, meg ezt is, és ezt is.
Eddig is tudtam, hogy ízig vérig nő, de mostantól semmi kétségem nincs. :)

Szombat délelőtt szánkózni voltunk. Idejét sem tudom, mikor történt ilyen utoljára, emlékeim szerint akkor voltunk legutóbb, mikor Mikolt akkora volt, mint most Lelle, de Mimi egyáltalán nem szerette a hideget, és akkor finoman szóltam.
Most sem volt túl sok kedve az egészhez, addig, míg le nem csúszott először Ferivel, mert onnantól meg haza sem akart jönni. Mit tesz az új meleg kesztyű...
Lelle is tobzódott, szerintem ő csúszott a legtöbbször, nagyon édes kis gombóc volt, ahogy felfelé menet hasalt a szánkón, lefelé meg fülig ért a szája. Jól lefagyasztottuk a kezét, egészen lila volt a karja is, rettentő lelkiismeret furdalásom van ezügyben, dolgozom a megoldáson...

 
Hanna már egyedül is tud csúszni, hol ezzel, hol azzal ment, olyan hihetetlen, milyen nagy és ügyes.
Áron volt az egyetlen, akinek nem volt elég bátorsága a dologhoz (ezen mindig meglepődöm, pedig ő a magasabb csúszdáról sem mer lecsúszni, még a testvérei ölében sem...). Jött ment, néha felbátorodott, főképp, ha megkapta Aladár bobját.
Danival párszor lejöttek ezzel a műanyag dologgal is, és a program végére úgy tűnt, ez egészen tetszik neki.
Volt egy kisfiú, akivel beszélgettek, de vele sem akart nagyon közösködni.

Este öltöztettem a fürdés után, mire mesélni kezdi:
- Mama, képzeld el, ma a szánkózásnál megismerkedtem egy kisfiúval.
Annyira okosan, és komolyan mondta, hogy igyekeztem elnyomni a mosolyomat. :)
- Nocsak, és hogy hívták?
- Nem tudom, nem akartam megkérdezni.
- Pedig ő tudta a te nevedet...
- Igen, mert én megmondtam neki.
- És még mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék szánkózni vele.
:)))))

S miközben ezt is jól kibeszéltük, hallom, hogy Lelle a kádban dúdol. Ismerős volt a melódia, de még Áron választékosságának bűvkörében olvadoztam. Épp megfogalmazódott bennem, mit hallok, de ezzel párhuzamosan el is hessegettem a gondolatot, hiszen még csak másfél éves.
Áron viszont nem csodálkozott ennyit:
- Mama, Jejje a szájjatok je szájjatok jet énekli.
Ééééés tééényleg!!!!
Csorgott a könnyem a nevetéstől, annyira abszurd, meg szép volt ez a pillanat.
Aztán igyekeztünk megörökíteni, hogy más is elhiggye.
Lelle karácsonyi nótákat dúdolgat a kádban, amit a hároméves is felismer.
Ha nem is tökéletesen, de hallható, mert ez már a lecsengőben lévő lelkesedés. 04 és 08 között tessék fülelni. :)


2013. január 9., szerda

Az altatásról

Niki kérdezte, és igaz, hogy nem nagyon boncolgattam ezt a témát mostanában. :) Pedig Hanna kétéves koráig szerintem kétnaponta volt bejegyzés erről, talán meguntam :)))

Komolyra fordítva a szót, az alvás szerintem az a terület, amiről mindig, mindenkinek volt és lesz véleménye, és bárhogy is történik, lesz olyan, akinek bizonyosság, másnak meg kötekednivaló, egy dologban biztos vagyok. Ahány gyerek és ahány család, annyi féle a mód, a rítus, és ezt csak azok tudják, akik benne vannak.
Hogy ez külső szemnek milyen, az századrangú.
És hogy belülről milyen, azt sem nagyon lehet objektíven leírni. Szerintem.
Számomra a kérdés az csupán, hogy jó-e benne lenni az altatás helyzetében, vagy sem. Ha igen, akkor mindegy, hogy az hogyan történik.
A jóban benne van az is, hogy bizonyos helyzetekben a cél szentesíthet eszközt is, és most eltekintek a hosszútávú következményekbe való belebonyolódástól, hosszú ideje nem hiszek abban, hogy el lehet rontani egy gyereket azzal, ha együtt, külön, szivacson, franciaágyban alszik.
A magunk példáján ez egyszerűen annyit jelent, hogy mindegy hogyan, csak nyugodtan és gyorsan aludjanak el.

A napokban hallgattam Feldmárt, aki azt mondja, hogy egy örök konfliktus szülők és gyerekek között az, hogy a gyerekek általában jobban szeretnének ébren maradni mint aludni, a felnőttek meg pont fordítva.
Emellett meg hányszor eszembe jut Nándor, aki egyszer azt mondta, amelyik gyerek álmos, az aludni fog.
Akkor még csak Hanna volt, és fejbevágott ez a mondata, többek között azért, mert akkoriban inkább Feldmárral értettem egyet.

Ma pedig, négy gyerekkel esténként úgy vélem, ez a kulcs.
Ha nekem nem az a fontos, hogy elaltassam, hanem az, hogy a fáradt és álmos gyerekemnek segítsek elaludni, akkor minden rendben.
Bármikor, amikor kizárólag magam miatt akarok valamit tőlük, a tökéletes radarjaikkal azonnal reagálnak. Teszik az ellenkezőjét. Legyen szó gyors elindulásról, időben történő evésről, vagy vendégek miatti elpakolásról.
Csak abban az esetben működnek közre, ha érdekük fűződik hozzá. Szívesen öltöznek például, ha azzal közelebb kerülünk a vágyott programhoz. Szívesen esznek, ha valóban éhesek, vagy ha a kedvükre valót kapnak. Szívesen pakolnak, ha azt együtt csináljuk. És bármit szívesen tesznek, ha azzal önmagukban is léphetnek egyet. Ez az utolsó mondat mostanában érik bennem, és hiszek benne, hogy jó irány az, hogy amit a saját érettségi szintjükön egyedül is meg tudnak tenni, azt nem teszem meg helyettük. Önmagunkra büszkének lenni az egyik legfelemelőbb érzés.

Visszatérve az eredeti témához.

Hanna akkor aludta át az éjszakát először, mikor Mimit hazahoztuk a kórházból.
Valószínűleg fáradt is lett hirtelen a sok újdonságtól, de abban is biztos vagyok, hogy az addigi folytonos huzavonánk egycsapásra megszűnt azzal, hogy már nemcsak ő volt a fontos, nemcsak az ő elalvása volt fontos, így egy halom elvárás kikerült ebből a szeánszból.
Tökéletes belső békével kívántam neki jóéjt a saját ágyában, és jöttem ki tőle.
Míg azon aggódtam, hogy elalszik-e, addig ő is azon görcsölt, hogy vajon sikerül-e elaludnia. Az én befeszülésemből neki is jutott.

Persze közel sem ennyire egyszerű ez, mert bár azt gondolom, hogy az egyik sarokpont éppen ez, az igazi receptet akkor tudnám megosztani, ha lennék olyan zseni, hogy megmondjam, hogyan kell rettentően lazának lenni.
Fogalmam sincs.
Mióta négy gyerekünk van, estére annyira fáradtak vagyunk, hogy mire ágyba kerülnek, már sehova sem siet egyikünk sem (jóesetben), nincs bennünk vágy arra, hogy aludjanak már mert dolgunk lenne, így nem teher, hogy fogni kell az egyikük kezét, a másik mellett meg ott kell lenni, és lám, egyszercsak alszanak.

A mostani rutin is csak egy átmenet, nem volt mindig így és gyaníthatóan nemsokára ez is megváltozik, viszont valahogy az idők során idomultunk ehhez a hullámzáshoz, és engem már csak nagy ritkán zavar, ahogy éppen van.
Ez most annyit jelent, hogy Lelle és Áron velünk, és az ágyunkban alszik, a lányok pedig a saját szobájukban, a saját ágyukban.
A változásra való igény néha erősebb, néha meg semmilyen, most épp Hanna szeretne nagyon velünk lenni, és ez okozz is némi fejtörést, meg lelkiismeret furdalást számomra, csakhogy a szép elméletemet jól fel is rúgjam.
Jöhetne, mert Áron ágya üres, de akkor reggel biztosan felkeltene mindenkit, mikor elindulnak lefelé Danival, és Mikolttal szemben sem fair, mert neki már nem nagyon jutna hely, hacsak nem Lelle ágya, ahová nagyritkán most is beteszem.
Így egyelőre Dani megy esténként és ücsörög mellette, és ez pillanatnyilag elégnek tűnik.

A rutin pedig emilyen:
Fürdés a zuhanyzóban, szorosan összepréselve. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól működik. Hanna általában előbb kiszáll, mint ahogy Lelle bemegy, de van úgy, hogy négyen ülnek az egy négyzetméteren.
Vagy én fürdetek, vagy Dani, mostanában felváltva, sőt, mióta nem lesznek porosak, csak kétnaponta, ami pedig ismét egy önmagam meghaladása, az elmúlt hat évben egyszer sem volt olyan este, hogy ne fürdött volna mindenki. Lejjebb adtam az elvárásaimból ügyesen.
Nagyjából nyolckor kezdjük, és egy fél óra biztosan kell, mire végzünk.

Ezután mesenézés következne, de mióta a laptopomból asztali gép lett, bekuckózunk Mimi ágyába és előveszünk egy pár könyvet. Ennek a jó oldala, hogy mesélek, a kevésbé jó pedig az, hogy három félét kérnek, Lelle pedig kiabál, mert unatkozik. Dani ilyenkor szokott fürdeni, tehát velem van mindenki. Hanna meséje a kicsiknek sok, a kicsiké meg Hannának kevés, így valaki biztosan beszél, vagyis van egy jókora alapzaj. Ezt leszámítva szeretjük mind ezt a félórát. :)

Miután mindenki megkapta a kiválasztottat, és Dani is megérkezik, a lányoktól elköszönök, leoltom a lámpájukat, és kijövök tőlük. Van egy kis éjjeli fényük, enélkül félnek, de a jóéjtpuszi és az ölelgetés nekik már elég.
A kicsikkel átvonulunk a miágyunkba, mindenki megkeresi a helyét, Áron meglehetősen lassan, a karunkat simogatva alszik el, Lelle pedig cumizik, és fogja a paplanját, néha a kezemet. Ő viszonylag gyorsan elalszik, viszont mindenképpen mellette kell lennem, különben kiabál. Ezalól kivétel, ha nem vagyok otthon a fürdetéskor sem, mert ilyen esetekben Danival is remek neki.
Áronnak gyakorlatilag mindegy, hogy én, vagy Dani, csak valamelyikünk adja a bőrét. Ha egyikünk sincs, akkor Hanna a sorban a következő.

A lányok még egy puszira általában átjönnek, ilyenkor Dani megölelgeti őket, aztán egyedül vissza is mennek az ágyukba. Áron, ha elalszik, semmi sem ébreszti fel, Lelle pedig úgy is el tud aludni, hogy Áron még suttogva kérdez, vagy mocorog. Sosem hittem volna, hogy két gyerek simán elalszik egymás jelenlétében is, de működik.
A legkedvesebb képem erről, hogy a hátamon fekszem, Lelle feje a hasam egyik oldalán, kispárnának használ engem, Ároné a másik oldalon, és gyanús, hogy Áron nem birizgál. Nem akarok megmozdulni, nehogy ledőljön a kis kupacom, megvárom, míg egyenletesen szuszognak. Akkor megsimogatom Áront, akinek a keze Lelle karján van.
Úgy aludtak el, hogy Áron simogatta Lelle kezét. :)

A három nagy átalussza az éjszakát, senki sem költözködik (Áronnak nincs miért, a lányok pedig nem jönnek, kivéve Hannát, aki évente egyszer megjelenik hajnalban, de ez tényleg nagyon ritka), Lelle pedig változó okból és számban ébreszt. Mostanában volt, hogy büszkén néztem az órára reggel, hogy nocsak, már ő is, de ellenőrizve a cumisüvegét, kiderült, hogy csak nagyon felszínesen ébredtem fel éjjel, mert az üvegből hiányzik, de nem emlékszem rá, hogy odaadtam volna neki.

Minden igyekezetem ellenére visszaálltunk a tíz órás elalváshoz (ez az egyetlen dolog, amiről azt gondolom, rajtam múlik, és tudatosabban kellene csinálnom), cserébe reggel a lányok nyolckor, a kicsik pedig fél kilenc, kilenc tájékán kelnek. És ez igaz a hétvégékre is, amiért meglehetősen hálásak vagyunk mind.

A délutáni alvás hasonlóképpen történik, csak mese nélkül, és sokkal gyorsabban. Egyelőre mindenki alszik egyet ebéd után, ha elmarad, akkor elég elviselhetetlenek estére. Még van nyolc hónapunk, aztán ez is megváltozik, amint Hanna iskolás lesz.

Ami elmaradt

Áron születésnapja, a lányok ovis karácsonya, a karácsony mindenestül, no meg az évértékelés. Az évértékelés megy a legnehezebben, a memóriám közel sem a régi. El is kezdtem feltölteni a képeket, még június és Lelle születésnapja sem volt benne az albumban, de most. :)
Épp szeptembernél tartok, talán január végére kész is lesz.
Addigra meg jól elfelejtem, milyen volt Áront ünnepelni.
Mindent nem lehet egyszerre.

2013. január 4., péntek

Még csak január negyedike van...

De már kevesebbek vagyunk egy laptoppal, és ma érkezett egy kellemes levél, amiben nyilatkozatot várnak tőlünk, ki vezette az autónkat azon a bizonyos napon, amikor rossz helyen álltunk meg... Utánanéztem, egy huszas.

A viccesebbje.
A kerti csapot még nem zártuk el. Ideje volna...
Ma kint legelésztek a gyerekek, mikor Hanna sikítva, kacagva szalad, hogy siessek, mert elrugta a csap csonkját, aminek következtében szökőkútszerűen ömlik a víz kertszerte.
Nyáron is volt példa rá, hogy az erős nyomás leverte a slagot a csonkról, és még a nagymelegben is gondolkodóba estem, hogyan oldjam meg, hogy ne legyek csurom víz.
Most, mondjuk 7 fok volt, a víz meg nagyjából ennyi... azon tűnődtem, levetkőzzek-e vagy felöltözzek.
Végül fogtam egy esernyőt, ami a föntről érkező víz felfogására alkalmasnak is bizonyult, de ahhoz, hogy elzárjam a csapot, közvetlenül bele kellett hajolnom a középpontba.
Három másodperc volt az egész, de közben egyszer megállt a szivem ahogy arcba meg mellkasba vágott a jéghideg víz, utána pedig gyakorlatilag teljes ruhacsere és egy kiadós hajszárítás következett.

A kígyó éve következik, ami elméletileg az én kiteljesedésemet hozza, ezen a héten úgy tűnik gyúrok erre. :) De nézzük a jó oldalt, végülis mindenre találtam megoldást. :)))

2013. január 3., csütörtök

Requiem egy lcdért

Áron még mindig a türelmünket próbára tevő életperiódusában vergődik. Szegény, biztosan neki is elég vacak mindenért kiabálni, dühösködni, mi pedig igyekszünk megértően határokat szabni. Dani roppant türelmes, én nehezebben viselem a mindenen megsértődést, főleg ha az más kárára is van. Nem túl kíméletes, a verekedést, rombolást meg nehezen tolerálom.

Este általában mesenézéssel fejezzük be a napot, amit valamelyikünk laptopjáról választanak. Többnyire sikerül megegyezniük, hogy mi legyen az, de tegnap Áron bármit mondtak a többiek, csak kapálózva kiabálta, hogy neeeem. Idővel sikerült minkenkinek tetsző kompromisszumra jutni, a lànyok kérése után következhetett volna Ároné, aki ebben meg is nyugodott.

Lent tettem a dolgom, mikor Hanna futva jött, hogy siessek, mert a kicsik valamit elrontottak a gépen.
A valami a monitor volt, amit sikerült közös erővel addig feszegetnie Áronnak le, Mikoltnak meg fel, míg eltörték...
Meglehetősen mérges és emelt hangon magyaráztam el nekik, hogy mit okoztak ezzel nekem, meg maguknak, azt hiszem nem minden ment át elsőre, úgyhogy megmutattam nekik az egyébként csodadizájnos lcd-t, és míg csillapodtam Dani összekötötte az asztali monitorral. Nem az igazi, de egyelőre megteszi. (kicsit mások a színek, és van némi nyúlás a kerek formákban, vagyis dolgozni nem igazán tökéletes...)

Áron a várakozásnak megfelelően vérig volt sértve, annyia, hogy azt mondta Daninak, hogy nem is alszik vele. Dani erre átvitte az ágyát a lányok szobájába.

Egy darabig énültem Áron meg Mimi között, tűnődve a levonandókon, aztán kijöttem, hátha elalszanak mind.
A szoba előtt hallgattam, mit beszélgetnek, Áron Hannát fűzte, hogy altassa el, Mikolt meg Áront. Végül Mimi nyert, de túl messze volt a keze ahhoz, hogy Áron meg tudja fogni.
Visszamentem, összetoltam a két ágyat, megsimogattam Hannát, aki azt nehezményezte, hogy így ő kimarad a jóból és az ötleteivel bombázott, hogy hogyan rendezzük át a szobát ahhoz, hogy mind a hárman egymás mellett lehessenek.

Ez ugyan nem hozza vissza a nyavajás monitorom, és éjfélkor Áron már az apja mellett szuszogott, de a kép, ahogy fogják egymás kezét, kicsit helyretette bennem az értékek sorrendjét. Az átrendezésen gondolkodom.

2013. január 2., szerda

Szilveszter 2012

Olyan hihetetlenül ügyesen csináltuk egész szilveszter napjáig az összcsaládi lazulást, hogy esélyesnek tűnt, hogy megfordulhatnak a nappalok és az éjszakák programjai felénk és minden erőlködést mellőzve bulizzuk végig az év utolsó óráit, mind a hatan.
Az eddig eltelt pár napról bővebben később... és már megint csak ígérgetek.
Ellenben a magamnaktettel eddig elégedett lehetek, sikerült ugyanis minden fórumon kizárólag családi célból megjelennem karácsony és ma között, és ez nagy dolog.


A nagy jövés-menés, rutinok borogatása lezárásaként méltó módon gondoltunk megemlékezni az év utolsó estéjéről. Egy szintén sokgyerekes családhoz voltunk hivatalosak, amolyan "legalább mibénák tartsunk össze és tegyünk úgy mintha a szilveszter nekünk is való volna" buliba, amit az igazán menő pasik egy koradélutáni gokartozással fejeltek meg, miközben itthon az ágyba tessékeltem az aprónépet, mert lazulás ide vagy oda, aludni délután kell és kész. Hogy egybeért a reggeli meg az ebéd... nem lesz ez mindig így. Sajnos.

Sütöttem egy süteményt, csináltam padlizsánkrémet, és délután hatkor már minden és mindenki indulásra készen állt az előszobában. Akinek jutott, az trombitával felszerelkezve.
A ház előtt volt egy szabad hely, ezúttal ingyen, tudtuk a kapucsengő kódját is, Lelle pedig annyira viccesen örült a liftnek, hogy már a földszinten nevettünk.
Az este folyamán Őnaccsága a legfelszabadultabb arcát csillogtatta egyébként is, ha bánata volt, az sem tartott egy percnél tovább. Igazi társasági lény Lelle, bármelyik korosztály köreiben otthonosan mozgott, míg a négyhónapos ikrek ébren voltak babázott, aztán a nagyobbakkal mesét nézett (hogy mi is tudjunk egy keveset gyerekmentesen a konyhában vegyülni más felnőttekkel, akiknek a gyerekei szintén mesét néztek eközben...) majd csatlakozott a "felnőttök" konyhapartijához.

A többiek lufiztak, ettek összevissza, mesekönyvet nézegettek (Hanna egy böngészőt haza is hozott, erre feltétlenül szüksége volt a 11es indulásunkkor), autóztak, és nem vadultak, csak módjával, és rettenetesen helyesek voltak együtt.
Egy jól elbaltázott kép, nagyjából 30 mp-es expozíciós idővel, de nekem az egyik legkedvesebb, és legeredetibb erről az estéről:


Ugyanez a téma szolidabb kiadásban, Lelle megér egy hosszabb pillantást :)))). A gyerekszám 7, plusz két alvó négyhónapos, meg egy féléves, és egy éber héthónapos, akik nem kerültek képernyő elé. 11:8, nem is olyan béna arány, pláne az alvók jóvoltából.


No meg a kedvenc FBn elhíresült telefonos meseolvasós, még a pörgés előtti idillről. Majdnem a Hisztimesék, de mégsem, hanem a Meseleves.


 Fél tízkor majdnem elindultunk haza, de végül 11 lett belőle, és állíthatom, tökéletesen sikerült az első, igazi szilveszteri gyerekes partink. Még elpakolni is segítettünk, és a gyerekek elindítása is olyan puhán ment, hogy G. a házigazda meg is jegyezte, ismerettségünk óta (hetente járunk egymáshoz) ez volt az első szinte csendes röppályára állásunk.

Itthon addig szöszmögtünk, míg majdnem éjfél lett, és hogy a vége viccesen béna legyen, még pezsgőt sem bontottunk, csak megöleltük egymást a lányok szobájában, aminek egyedül Hanna volt szemtanuja, mert Mimi annyira félt a beígért petárdadurrogtatástól, hogy a fejére húzta a paplanját, mint ahogy azt az anyukám tanította neki a kínai újév egy hete alatt Malajziában, ahol valóban az ablakunk alatt durrogtattak, viszont egy héten keresztül, naponta másfél-két órán át. Hiába is magyaráztam, hogy ez itt maximum tíz darab lesz és az sem itt a házunk előtt... Mikolt biztosra ment, és becsavarta magát, főképp a fejét jól. Ettől aztán tényleg nem hallott semmit, jól rá is ijesztettem, mikor megpróbáltam neki is boldogat kívánni. Pislogott a résen, aztán felfogta, megpuszilgattam jól, és kijöttem.

Fél egykor még félálomban hallottam, hogy beindul az ünneplés odakinn, de egy gyerek sem moccant meg, még arra sem, amikor igazán közel lőttek, jóhangosan.