A járdán nem marad meg, úgyhogy felőlem eshet is.
És miután mindenki elutazott, köztük a Papa is, aki egy igen rövidke (kétnapos), ámbár megérdemelt síelésen vesz részt (7 éve volt utoljára, pedig nagyon nagy király a pályán, és ezt nem büszkeségből írom...), elmondom, hogy juszt se leszek szomorú.
Sőt.
Ma tornázni is voltam, és még az is lehet, hogy moziba megyek.
A gyerekek közben a nagyszülők szárnyai alatt mesét hallgattak, vagy ovis ünnepségen vettek részt, este pedig HVben időznek majd.
Holnap pedig, ha megmarad, építünk egy hóvárat, akkor szombatra minden bizonnyal visszatér a tavasz. :)
Ezt pedig Hanna rajzolta tegnap. Ez egy zászló. Fejből. Szerintem döbbenet.
2013. március 14., csütörtök
20 hónapos
Volt valami hiányérzetem aznap, de megfogalmazatlan maradt.
Úgy látszik, Lelle most már igazi egyenjogú taggá cseperedett, neki sem jut már minden hónapban megemlékezés.
Azóta pedig ontja az újdonságokat, lássam, van miről posztolni.
Tegnap este jöttünk mentünk a lakásban, mondtam neki mindenfélét, ő pedig kitartóan válaszolgatott, csak úgy, az orrocskája alatt. Hosszú percek, és sok sok mormogás után kezdett gyanússá válni, hogy mindig ugyanazt mondja, a következőnél jobban füleltem, és tényleg. Lelle azt mondja:
- Ko.
Csendesen, rövid "ó"-val, de határozottan.
A minden gyerek más sémába tökéletesen beleillesztve, senkiéhez nem hasonlíthatóan megszületett a nem után, amire olyan régóta vártam, a helyeslés Lelle nyelven. Jó. Vagyis ko.
Kis betyár tudja, hogy mikor szeretném csak az öröm kedvéért hallani, olyankor sosem mondja, viszont minden helyzetben, amikor beleegyezéséről biztosít, elhangzik. Ko.
Én pedig minden alkalommal annyira örülök neki, hogy alig tudom megállni, hogy fel ne kapjam azonnal. :)
És hogy meglegyen egyben is a szószedet, íme Lelle hatalmas szókincs:
Papa (ami kontextustól függően papa, vagy paplan), mama, baba, Lelle (néha igazi Lelle, néha Jejje), hó, nem, víz, ammam (cumi), hamm, vauvau, kutyus, cica, cici, kaka (mindenkit lelkesen elkísér a dolgára, és nagyon tudományosan kifejti véleményét), és egy mai új, a kulcs, ami felismerhető, de mégsem tudom, hogyan mondja pontosan...
Minden más tádá.
A végtermékekről jut eszembe hogy immár hatos pelust hord éjszaka, míg nappal elég a 4+. Éjjel ugyanis annyit pisil, hogy még így is kétnaponta kell pizsamát cserélnünk az elázás miatt. Csak csendben írom, hogy ma a hatos sem bizonyult elegendőnek. :)
A múlt hónapban volt egy este 10től reggel fél 9ig tartó alvása is, aminek nagyon nagyon örültem, azóta sem történt ilyesmi. :) Sőt, az utóbbi napokban sokszor felsír éjjel, de fel nem ébred rá, vagy miatta, csak engem ijeszt meg nagyon. Gyanús. hogy fogat növeszt, mert ezzel együtt a nyála is csurog, pedig sosem szokott, és a sapkája kötőjét minden nap csuromvizesre rágja. Valamint igazi matricagyerek lett belőle ismét, ami édes teher.
84cm, vagyis sokat nyúlt, és lassan elhagyja a 10 kilót. A haja egyre hosszabb, igyekszem nem zaklatni csatokkal, gumival, néha azért bekerül a kis szőke tincsei közé. A frufruját nincs szívem levágni, így már jócskán a szemébe lógna... ha nem tudnánk eltűrni ügyesen csat nélkül is.
Ami nem változik, az a nagyok iránti rajongása. :) Mindenben utánozza őket, a játékaikban is. Sokszor ő a család kisbabája, míg meg nem unja. Babázik ő is, rajzol, táncol, épít és rombol.
A kire hasonlít kérdésben most épp Mikolt természetével vélek felfedezni elég sok összecsengést. Tegnap este ketten voltak fent velem, míg előkészítettem a mai napi szetteket (duplát, mert ma ünnepség is volt az oviban), és olyan egyetértésben játszottak, amit ritkán látok másokkal Lelle párosításban.
Külsőre Áron.
Egy igazi kis bohóc, akinek a mosolya mit sem változott születése óta... neki nincs kisebb testvére. Pedig ahogy lázba jön a kisebbektől, úgy tűnik nem lenne ellenére. :)
És nem, biztosan nem lesz kistestvére, épp úgy érzem magam mostanában a dacos Áronnal és a mindenlébenkanál Lellével, mint akinek pont elég ennyi. :)
Egyébként pedig a szívem egyik csücske. Ofkorsz.
Úgy látszik, Lelle most már igazi egyenjogú taggá cseperedett, neki sem jut már minden hónapban megemlékezés.
Azóta pedig ontja az újdonságokat, lássam, van miről posztolni.
Tegnap este jöttünk mentünk a lakásban, mondtam neki mindenfélét, ő pedig kitartóan válaszolgatott, csak úgy, az orrocskája alatt. Hosszú percek, és sok sok mormogás után kezdett gyanússá válni, hogy mindig ugyanazt mondja, a következőnél jobban füleltem, és tényleg. Lelle azt mondja:
- Ko.
Csendesen, rövid "ó"-val, de határozottan.
A minden gyerek más sémába tökéletesen beleillesztve, senkiéhez nem hasonlíthatóan megszületett a nem után, amire olyan régóta vártam, a helyeslés Lelle nyelven. Jó. Vagyis ko.
Kis betyár tudja, hogy mikor szeretném csak az öröm kedvéért hallani, olyankor sosem mondja, viszont minden helyzetben, amikor beleegyezéséről biztosít, elhangzik. Ko.
Én pedig minden alkalommal annyira örülök neki, hogy alig tudom megállni, hogy fel ne kapjam azonnal. :)
És hogy meglegyen egyben is a szószedet, íme Lelle hatalmas szókincs:
Papa (ami kontextustól függően papa, vagy paplan), mama, baba, Lelle (néha igazi Lelle, néha Jejje), hó, nem, víz, ammam (cumi), hamm, vauvau, kutyus, cica, cici, kaka (mindenkit lelkesen elkísér a dolgára, és nagyon tudományosan kifejti véleményét), és egy mai új, a kulcs, ami felismerhető, de mégsem tudom, hogyan mondja pontosan...
Minden más tádá.
A végtermékekről jut eszembe hogy immár hatos pelust hord éjszaka, míg nappal elég a 4+. Éjjel ugyanis annyit pisil, hogy még így is kétnaponta kell pizsamát cserélnünk az elázás miatt. Csak csendben írom, hogy ma a hatos sem bizonyult elegendőnek. :)
A múlt hónapban volt egy este 10től reggel fél 9ig tartó alvása is, aminek nagyon nagyon örültem, azóta sem történt ilyesmi. :) Sőt, az utóbbi napokban sokszor felsír éjjel, de fel nem ébred rá, vagy miatta, csak engem ijeszt meg nagyon. Gyanús. hogy fogat növeszt, mert ezzel együtt a nyála is csurog, pedig sosem szokott, és a sapkája kötőjét minden nap csuromvizesre rágja. Valamint igazi matricagyerek lett belőle ismét, ami édes teher.
84cm, vagyis sokat nyúlt, és lassan elhagyja a 10 kilót. A haja egyre hosszabb, igyekszem nem zaklatni csatokkal, gumival, néha azért bekerül a kis szőke tincsei közé. A frufruját nincs szívem levágni, így már jócskán a szemébe lógna... ha nem tudnánk eltűrni ügyesen csat nélkül is.
Ami nem változik, az a nagyok iránti rajongása. :) Mindenben utánozza őket, a játékaikban is. Sokszor ő a család kisbabája, míg meg nem unja. Babázik ő is, rajzol, táncol, épít és rombol.
A kire hasonlít kérdésben most épp Mikolt természetével vélek felfedezni elég sok összecsengést. Tegnap este ketten voltak fent velem, míg előkészítettem a mai napi szetteket (duplát, mert ma ünnepség is volt az oviban), és olyan egyetértésben játszottak, amit ritkán látok másokkal Lelle párosításban.
Külsőre Áron.
Egy igazi kis bohóc, akinek a mosolya mit sem változott születése óta... neki nincs kisebb testvére. Pedig ahogy lázba jön a kisebbektől, úgy tűnik nem lenne ellenére. :)
És nem, biztosan nem lesz kistestvére, épp úgy érzem magam mostanában a dacos Áronnal és a mindenlébenkanál Lellével, mint akinek pont elég ennyi. :)
Egyébként pedig a szívem egyik csücske. Ofkorsz.
2013. március 13., szerda
Sóder
A gyerekekkel töltött idő legélvezetesebb része az, amikor beszélnek.
Meg a legfárasztóbb is, főképp, mert mióta beszélnek, folyamatosan beszélnek.
Viszont kétségtelen, hogy semmihez sem fogható az élmény, amikor belelátni a fejükbe, előtűnik a gondolatsor, ráadásul olyan formában, amit soha előtte és utána sem produkálnak.
Szép sorban.
Lelle.
Lelle beszédfejlődése sokkal inkább nevezhető kommunikáció fejlődésnek, mint konkrét szavak kibontakoztatásának, bár mostanában mintha elkezdte volna érdekelni, hogy amit mi mondunk, azt lehet utánozni is.
No nem sieti el ezt sem, hiszen bevált módokon tudja eljuttatni a mondandóját a célszemélyhez, nem kell hozzá más, mint két hatalmas szem, és néhány jól hangsúlyozott tádá. :)
Ma este az alszik szót próbálgatta, eljutott az ajzzz hangok megformálásáig, aztán huncut fordulattal kihátrált a helyzetből, szája elé tette a mutatóujját, és selypítve ugyan, de felismerhető s hangot hallatott. :)
A nem kiválóan működik, másra manapság nincs is nagyon szüksége, a mamát pedig ha kell, előveszi.
Hanna.
Az előszobában felöltözve várta, hogy a többiek az ajtó túloldalán végre magukra öltsék a kimenő darabokat. Mikor végre mozgolódni kezdtek a bentiek, Hanna kitárta az ajtót nekik:
- Hölgyeim!
:)))) Áron nem volt köztük.
Hanna mostanában minden nap mesél a többieknek. Az oviban is, itthon is. Néha fülelek persze, és somolygok magamban, hogy milyen kifejezést milyen szövegkörnyezetben használ. A legizgalmasabb most éppen ez, ahogy a felkapott szavakat beágyazza, néha teljesen rosszul, de az értelmezésében tetten érhető a felismerni vélt jelentés.
Ma épp a "megtörni az átkot" volt soron.
Kérdeztem is tőle, vajon szerinte mit jelent ez.
- Amikor a boszorkány meghal a mesében.
Beszéltünk erről pár mondatnyit, aztán fontos mesélhetnékje támadt,és fűzte tovább a népmese szálát:
- És akkor a tündér leszállt, egy varázsigét mondott, a boszorkány pedig annyira megijedt, hogy megtörte az átkot.
Talán mégsem sikerült keresztülhatolnom a bűvöleten. :)
Egyébként pedig nemrégóta, de egyre határozottabban fogalmazza meg a legmélyebb érzéseit, verbális tükröt tartva a szülői bukdácsolásunknak, és teret engedve az érzelmek kibeszélésének, amiben van némi szorongató is... ahogy én látom, a pszichológus gyereke mégiscsak a pszichológus gyereke. Csak érzékeltetésképpen egy belémégett mondata:
- Papa, nem érted, hogy az nekem milyen rossz, amikor azt látom, hogy mikor a Mamával veszekedtek, akkor a végén mindig kitaláljátok, hogy mi a baj, amikor pedig én mondom, hogy nekem mi a rossz, akkor nem értitek?
Volt ez azért, mert nem akartuk, hogy az emeletes ágyon aludjon.
Mikolt.
Macskalány.
Akit látszólag nem zavar, hogy vannak szavak, amik nem úgy hangzanak mások szájából, mint a sajátjából. Mert az picelni és kész. Valószínűleg így fogja majd írni is. Én pedig imádni fogom ezért is.
És aki a kreativitását megkérdőjelezné, az kezdjen el vele mitviszakishajó játékot játszani.
Az autóban két szójátékot játszunk mostanában, főképp Hanna kedvéért, ez az egyik, amikor a megfelelő kezdőbetűvel kell szavakat gyűjteni, a másik a barchoba.
Mimi az elsőben messze kenterbe veri Hannát, saját ötleteivel is, és mikor elakadnak, és segítek körülírással, akkor is. A barchobában is egyre jobb, a múltkor a szilvafára gondolt, és gyakorlatilag bármilyen kérdésre helyesen válaszolt. Komolyan döbbenetes ez attól a gyerekünktől, akire mindig úgy gondolunk, mint a legnagyvonalúbbra.
A versek, dalok szövegét ennek ellenére leginkább Mimi féle átiratban hallhatjuk, minden bizonytalanságot mellőző előadásban. :)
Áron.
Róla nincs kép. :) Egyelőre...
Ellenben ő a legeslegeslegszórakoztatóbb.
Délutáni alvásból felébredve nyafog a lépcső tetején:
- Mama, együnk gyorsan, mert már gyomrog a pocakom.
Barchobázunk. Ő gondol, Dani kérdezi.
- Élőlény?
- Igen.
- Tárgy?
- Igen.
Ilyenkor szoktunk szemet hunyni :).
- Ember?
- Igen.
- Felnőtt?
- Igen.
- Lány?
Nem rizikózunk...
- Igen.
- Budakeszin lakik?
- Igen.
- A mi házunkban?
- Igen és úgy hívják, hogy Mama.
:)))
Itt megragadom az alkalmat, hogy kiderítsem, tudja-e a nevemet. Tudja persze.
- Áron, hogy hívják a Mamát?
- Gönci Mama Róza.
:))))
- És a Papa hogy szokta hívni a Mamát?
Kis csend, Hanna válaszol:
- Édes.
:)))
Apropó barchoba. Áron egyszerűen tarkabának hívja, annak legalább valami csekély értelme van.
Áron szivacs. Egyszer kell hallania bármit, megmarad a kis fejében. A Lúdas Matyit hallgatjuk az autóban, ebből idéz sokszor játék közben. Persze a legizgalmasabb részeket emeli ki, úgy, mint csürhe banda, semmiházi gazemberek. Mindenesetre érdemes odafigyelnie mindenkinek a környezetében, ha nem akar ilyesmi kérdésekre válaszolni:
- Mama, ugye hogy olyan nincs, hogy kujva kutya?
És a fontos árnyalatokról is essen szó.
- Papa, nem becsukni, csak behajtani szerettem volna az ajtót.
Dacos-dühös-morgós-sírós-kiabálós pillanatában, a teljes kiborulás közepette rámnéz:
- Mama, most miért sírok?
Volt a múltkor egy elkezdett, be nem fejezett iromány, ami arról szólt, hogy Áronunk három évesen egyetlen színt nevez nevén helyesen, a többit vagy nem tudja, vagy nem akarja. Ez a kivételezett a rózsaszín. :)
Azóta megtörtént az áttörés, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Épp mielőtt aggódni kezdtem volna, hozta a kék pulóverét, és azt mondta:
- Mama, ma a kék pulóvert szeretném felvenni.
Elsőre csak fura volt valami, később leesett, onnantól kezdve pedig végigsoroltunk közösen minden utunkba kerülő dolgot, és mindennek tudta a színnevét.
Mondjuk simán be lehet csapni ha fáradt vagy el van foglalva. :)
Meg a legfárasztóbb is, főképp, mert mióta beszélnek, folyamatosan beszélnek.
Viszont kétségtelen, hogy semmihez sem fogható az élmény, amikor belelátni a fejükbe, előtűnik a gondolatsor, ráadásul olyan formában, amit soha előtte és utána sem produkálnak.
Szép sorban.
Lelle.
Lelle beszédfejlődése sokkal inkább nevezhető kommunikáció fejlődésnek, mint konkrét szavak kibontakoztatásának, bár mostanában mintha elkezdte volna érdekelni, hogy amit mi mondunk, azt lehet utánozni is.
No nem sieti el ezt sem, hiszen bevált módokon tudja eljuttatni a mondandóját a célszemélyhez, nem kell hozzá más, mint két hatalmas szem, és néhány jól hangsúlyozott tádá. :)
Ma este az alszik szót próbálgatta, eljutott az ajzzz hangok megformálásáig, aztán huncut fordulattal kihátrált a helyzetből, szája elé tette a mutatóujját, és selypítve ugyan, de felismerhető s hangot hallatott. :)
A nem kiválóan működik, másra manapság nincs is nagyon szüksége, a mamát pedig ha kell, előveszi.
Hanna.
Az előszobában felöltözve várta, hogy a többiek az ajtó túloldalán végre magukra öltsék a kimenő darabokat. Mikor végre mozgolódni kezdtek a bentiek, Hanna kitárta az ajtót nekik:
- Hölgyeim!
:)))) Áron nem volt köztük.
Hanna mostanában minden nap mesél a többieknek. Az oviban is, itthon is. Néha fülelek persze, és somolygok magamban, hogy milyen kifejezést milyen szövegkörnyezetben használ. A legizgalmasabb most éppen ez, ahogy a felkapott szavakat beágyazza, néha teljesen rosszul, de az értelmezésében tetten érhető a felismerni vélt jelentés.
Ma épp a "megtörni az átkot" volt soron.
Kérdeztem is tőle, vajon szerinte mit jelent ez.
- Amikor a boszorkány meghal a mesében.
Beszéltünk erről pár mondatnyit, aztán fontos mesélhetnékje támadt,és fűzte tovább a népmese szálát:
- És akkor a tündér leszállt, egy varázsigét mondott, a boszorkány pedig annyira megijedt, hogy megtörte az átkot.
Talán mégsem sikerült keresztülhatolnom a bűvöleten. :)
Egyébként pedig nemrégóta, de egyre határozottabban fogalmazza meg a legmélyebb érzéseit, verbális tükröt tartva a szülői bukdácsolásunknak, és teret engedve az érzelmek kibeszélésének, amiben van némi szorongató is... ahogy én látom, a pszichológus gyereke mégiscsak a pszichológus gyereke. Csak érzékeltetésképpen egy belémégett mondata:
- Papa, nem érted, hogy az nekem milyen rossz, amikor azt látom, hogy mikor a Mamával veszekedtek, akkor a végén mindig kitaláljátok, hogy mi a baj, amikor pedig én mondom, hogy nekem mi a rossz, akkor nem értitek?
Volt ez azért, mert nem akartuk, hogy az emeletes ágyon aludjon.
Mikolt.
Macskalány.
Akit látszólag nem zavar, hogy vannak szavak, amik nem úgy hangzanak mások szájából, mint a sajátjából. Mert az picelni és kész. Valószínűleg így fogja majd írni is. Én pedig imádni fogom ezért is.
És aki a kreativitását megkérdőjelezné, az kezdjen el vele mitviszakishajó játékot játszani.
Az autóban két szójátékot játszunk mostanában, főképp Hanna kedvéért, ez az egyik, amikor a megfelelő kezdőbetűvel kell szavakat gyűjteni, a másik a barchoba.
Mimi az elsőben messze kenterbe veri Hannát, saját ötleteivel is, és mikor elakadnak, és segítek körülírással, akkor is. A barchobában is egyre jobb, a múltkor a szilvafára gondolt, és gyakorlatilag bármilyen kérdésre helyesen válaszolt. Komolyan döbbenetes ez attól a gyerekünktől, akire mindig úgy gondolunk, mint a legnagyvonalúbbra.
A versek, dalok szövegét ennek ellenére leginkább Mimi féle átiratban hallhatjuk, minden bizonytalanságot mellőző előadásban. :)
Áron.
Róla nincs kép. :) Egyelőre...
Ellenben ő a legeslegeslegszórakoztatóbb.
Délutáni alvásból felébredve nyafog a lépcső tetején:
- Mama, együnk gyorsan, mert már gyomrog a pocakom.
Barchobázunk. Ő gondol, Dani kérdezi.
- Élőlény?
- Igen.
- Tárgy?
- Igen.
Ilyenkor szoktunk szemet hunyni :).
- Ember?
- Igen.
- Felnőtt?
- Igen.
- Lány?
Nem rizikózunk...
- Igen.
- Budakeszin lakik?
- Igen.
- A mi házunkban?
- Igen és úgy hívják, hogy Mama.
:)))
Itt megragadom az alkalmat, hogy kiderítsem, tudja-e a nevemet. Tudja persze.
- Áron, hogy hívják a Mamát?
- Gönci Mama Róza.
:))))
- És a Papa hogy szokta hívni a Mamát?
Kis csend, Hanna válaszol:
- Édes.
:)))
Apropó barchoba. Áron egyszerűen tarkabának hívja, annak legalább valami csekély értelme van.
Áron szivacs. Egyszer kell hallania bármit, megmarad a kis fejében. A Lúdas Matyit hallgatjuk az autóban, ebből idéz sokszor játék közben. Persze a legizgalmasabb részeket emeli ki, úgy, mint csürhe banda, semmiházi gazemberek. Mindenesetre érdemes odafigyelnie mindenkinek a környezetében, ha nem akar ilyesmi kérdésekre válaszolni:
- Mama, ugye hogy olyan nincs, hogy kujva kutya?
És a fontos árnyalatokról is essen szó.
- Papa, nem becsukni, csak behajtani szerettem volna az ajtót.
Dacos-dühös-morgós-sírós-kiabálós pillanatában, a teljes kiborulás közepette rámnéz:
- Mama, most miért sírok?
Volt a múltkor egy elkezdett, be nem fejezett iromány, ami arról szólt, hogy Áronunk három évesen egyetlen színt nevez nevén helyesen, a többit vagy nem tudja, vagy nem akarja. Ez a kivételezett a rózsaszín. :)
Azóta megtörtént az áttörés, gyakorlatilag egyik napról a másikra. Épp mielőtt aggódni kezdtem volna, hozta a kék pulóverét, és azt mondta:
- Mama, ma a kék pulóvert szeretném felvenni.
Elsőre csak fura volt valami, később leesett, onnantól kezdve pedig végigsoroltunk közösen minden utunkba kerülő dolgot, és mindennek tudta a színnevét.
Mondjuk simán be lehet csapni ha fáradt vagy el van foglalva. :)
Mégsem maradhat Áronkép nélküli ez a poszt, íme az első tavaszi ozsonna a teraszon. A tavasz második biztos jele nálunk, ha az előszobában meleg van. És van. :)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna beszél,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Négygyerek
2013. március 12., kedd
Egy kis India
Vasárnap a Május1 moziban voltunk.
Mindig a galériára vettünk jegyet, emlékszem, hogy huppanós székek voltak, olyanos, amiken kicsiként is lehetett úgy ülni, hogy jól lássak.
Szerettem a nagy előcsarnokot,a vaskorlátot a pénztáraknál, ahol lógtunk, míg a felnőttek megvették a jegyeket, a széles hosszú lépcsőt, a korlátot odafönt, a függönyt a vászon előtt.
Mindent.
Aztán bezárt, és azóta hogy újra be lehet menni egy kávéra, még sosem voltam.
Vasárnap az Indiai Nagykövetség által szervezett fesztivál gyerekprogramjára voltunk hivatalosak. Anna barátnőm hívott bennünket, ha ő nem szól, sosem tudtuk volna, hogy van.
Anna és Neelu végül nem jöttek, mi ellenben odacsődítettük az összes barátunkat, természetesen a nagycsaládosokat elsősorban. :)
Mert valami megmagyarázhatatlan vonzódás él bennünk az indiai kultúra, és minden indiai dolog iránt.
Már Malajzia előtt is volt, azóta pedig fokozottabb... a múltkor elővettem a szárimat, és újratanultam a tekerés technikáját.
Mint kiderült szárit kötni legalább ezerféleképpen lehet, de akárhogy is, ismét meg kellett állapítanom, mennyivel nőiesebb ez az öt méteres selyemdarab, mint bármi európai holmi. Ha pedig jól tekerem, kényelmes is.
Mindenesetre a délelőttünk a Május1ben sokféle élmény volt, keveredett a retro meg a modern, az ismerős meg az ismeretlen, a magyar meg az indiai.
A szervezés amolyan ázsiai volt, kis magyar beütéssel. Pici hely, túlzsúfolva, és mégis mindenkinek jutott minden, és ha el is tűnt néha a legkisebb, meglett, miközben a nagyok alkottak.
Lehetett fűszerek és ragasztó segítségével képet csinálni, hennával mintát festetni, színezni és vágni, gyöngyöt fűzni barátság jeléül (no ezt a magyar gyerekek nem tudták befogadni, ugyanis Indiában az a szokás, hogy egy olyan karkötőt adnak egymásnak a barátok, amin néhány gyöngy van csak, a lényeg, hogy valami piros legyen benne. a mieink addig fűzték a gyöngyöt, míg a madzag engedte, az indiai gyerekek pedig három-négy darabból megoldották...), illetve volt egy társasjáték is, amit főleg a nagyobb fiúk élveztek, a kisebbek meg tátott szájjal figyelték.
Meglehetősen éhesen és fáradtan, de sok sok élménnyel telve jöttünk el.
No meg megállapítottuk ismét, hogy ahová két gyerekkel simán elmentünk, oda most néggyel azért meggondoljuk párszor, hogy nekiinduljunk-e. :) Cseppet sem bánom, hogy ezt a délelőttöt nem hagytuk ki. Hazafelé a kezünket szagolgattuk, amin még délután is érezni lehetett az indiai fűszerek illatát.
Ma az az indiai étel volt az ebéd, amit Devi diktált le az utolsó napon, és aminek az íze sosem lesz olyan, mint amit ő főzött, de nagyon egyszerű, lehet tökéletesen csípősmentessé is tenni, és elég finom.
Devi szerint az étel neve Black pepper chicken :), de tartok tőle, hogy ez az ő névadásának eredménye, amire én késztettem... :) A miből mennyit kérdésemre is sokszor gondolkodott el, emiatt gyanítom, ezen is ízlés szerint lehet változtatni. Fahájból többet nem érdemes tenni bele szerintem, mert keserű lehet tőle.
Hozzávalók:
- egy nagy csirkemell (vagy lazac... :))
- egy nagy fej vöröshagyma
- 3-4 fokhagyma
- 1-2 egész fahéj
- 1 nagy evőkanál frissen reszelt gyömbér
- curry levelek (a kicsi zöld friss, amit én itthon még sosem láttam, de rákeresve sok helyen kapható)
- 3 evőkanál osztriga szósz
- 3 evőkanál paradicsompüré
- frissen őrölt feketebors
A csirkét felkockázzuk, besózzuk, olajban kisütjük.
A húst az olajból kivesszük, félretesszük, majd ebben az olajban pároljuk meg a hagymát, a fokhagymával (a fokhagymát ázsiában csak egy nagy késsel héjával együtt gerezdenként laposra csapkodják, én is így szoktam...), a fahéjjal, a curry levelekkel és a gyömbérrel.
Ha az ízük összeért, visszatesszük a húst, ráöntjük az osztrigaszószt és a paradicsompürét, és egy kicsit hagyjuk rotyogni. Végül kap az egész egy fél deci vizet és frissen őrölt feketeborsot, aminek mértékétől függ a csípősség is.
Az egész nagyjából negyed óra.
(Basmati) Rizzsel tálaljuk.
Mindig a galériára vettünk jegyet, emlékszem, hogy huppanós székek voltak, olyanos, amiken kicsiként is lehetett úgy ülni, hogy jól lássak.
Szerettem a nagy előcsarnokot,a vaskorlátot a pénztáraknál, ahol lógtunk, míg a felnőttek megvették a jegyeket, a széles hosszú lépcsőt, a korlátot odafönt, a függönyt a vászon előtt.
Mindent.
Aztán bezárt, és azóta hogy újra be lehet menni egy kávéra, még sosem voltam.
Vasárnap az Indiai Nagykövetség által szervezett fesztivál gyerekprogramjára voltunk hivatalosak. Anna barátnőm hívott bennünket, ha ő nem szól, sosem tudtuk volna, hogy van.
Anna és Neelu végül nem jöttek, mi ellenben odacsődítettük az összes barátunkat, természetesen a nagycsaládosokat elsősorban. :)
Mert valami megmagyarázhatatlan vonzódás él bennünk az indiai kultúra, és minden indiai dolog iránt.
Már Malajzia előtt is volt, azóta pedig fokozottabb... a múltkor elővettem a szárimat, és újratanultam a tekerés technikáját.
Mint kiderült szárit kötni legalább ezerféleképpen lehet, de akárhogy is, ismét meg kellett állapítanom, mennyivel nőiesebb ez az öt méteres selyemdarab, mint bármi európai holmi. Ha pedig jól tekerem, kényelmes is.
Mindenesetre a délelőttünk a Május1ben sokféle élmény volt, keveredett a retro meg a modern, az ismerős meg az ismeretlen, a magyar meg az indiai.
A szervezés amolyan ázsiai volt, kis magyar beütéssel. Pici hely, túlzsúfolva, és mégis mindenkinek jutott minden, és ha el is tűnt néha a legkisebb, meglett, miközben a nagyok alkottak.
Lehetett fűszerek és ragasztó segítségével képet csinálni, hennával mintát festetni, színezni és vágni, gyöngyöt fűzni barátság jeléül (no ezt a magyar gyerekek nem tudták befogadni, ugyanis Indiában az a szokás, hogy egy olyan karkötőt adnak egymásnak a barátok, amin néhány gyöngy van csak, a lényeg, hogy valami piros legyen benne. a mieink addig fűzték a gyöngyöt, míg a madzag engedte, az indiai gyerekek pedig három-négy darabból megoldották...), illetve volt egy társasjáték is, amit főleg a nagyobb fiúk élveztek, a kisebbek meg tátott szájjal figyelték.
Meglehetősen éhesen és fáradtan, de sok sok élménnyel telve jöttünk el.
No meg megállapítottuk ismét, hogy ahová két gyerekkel simán elmentünk, oda most néggyel azért meggondoljuk párszor, hogy nekiinduljunk-e. :) Cseppet sem bánom, hogy ezt a délelőttöt nem hagytuk ki. Hazafelé a kezünket szagolgattuk, amin még délután is érezni lehetett az indiai fűszerek illatát.
Ma az az indiai étel volt az ebéd, amit Devi diktált le az utolsó napon, és aminek az íze sosem lesz olyan, mint amit ő főzött, de nagyon egyszerű, lehet tökéletesen csípősmentessé is tenni, és elég finom.
Devi szerint az étel neve Black pepper chicken :), de tartok tőle, hogy ez az ő névadásának eredménye, amire én késztettem... :) A miből mennyit kérdésemre is sokszor gondolkodott el, emiatt gyanítom, ezen is ízlés szerint lehet változtatni. Fahájból többet nem érdemes tenni bele szerintem, mert keserű lehet tőle.
Hozzávalók:
- egy nagy csirkemell (vagy lazac... :))
- egy nagy fej vöröshagyma
- 3-4 fokhagyma
- 1-2 egész fahéj
- 1 nagy evőkanál frissen reszelt gyömbér
- curry levelek (a kicsi zöld friss, amit én itthon még sosem láttam, de rákeresve sok helyen kapható)
- 3 evőkanál osztriga szósz
- 3 evőkanál paradicsompüré
- frissen őrölt feketebors
A csirkét felkockázzuk, besózzuk, olajban kisütjük.
A húst az olajból kivesszük, félretesszük, majd ebben az olajban pároljuk meg a hagymát, a fokhagymával (a fokhagymát ázsiában csak egy nagy késsel héjával együtt gerezdenként laposra csapkodják, én is így szoktam...), a fahéjjal, a curry levelekkel és a gyömbérrel.
Ha az ízük összeért, visszatesszük a húst, ráöntjük az osztrigaszószt és a paradicsompürét, és egy kicsit hagyjuk rotyogni. Végül kap az egész egy fél deci vizet és frissen őrölt feketeborsot, aminek mértékétől függ a csípősség is.
Az egész nagyjából negyed óra.
(Basmati) Rizzsel tálaljuk.
2013. március 8., péntek
Épp időben
Szólok, hogy akit érint az ma délután 5kor a szokott helyen megtalálja az új ruhás töltést.
Kellemes böngészést. :)
Jövök később az idevalókkal... csak van még egy kis dolgom.
Kellemes böngészést. :)
Jövök később az idevalókkal... csak van még egy kis dolgom.
2013. február 28., csütörtök
Művészek és művésznők
Hanna alkotásairól már sokat írtam.
Folyamatosan csodálom az aprólékosságát, színességét, szűnni nem akaró lelkesedését. Azt hiszem már régen lekörözött minket Danival együtt, annál nagyobb az öröm, amikor hazahozza a legújabbakat.
A mostani témái egyfelől a farsang :) (ezt a képet az évfordulónkra rajzolta, Danival közösen kaptuk), no meg a tündérek, a tavasz, meg aranyhaj. Vagy Aranyhaj.
Ez pedig az én születésnapom.
Bal oldalon alul Dani fotóz :), felette Virág és Gergő, akik nálunk vannak vendégségben. Az asztalon fánk és spenótos tészta van, Virág épp egy dobozos szőlőléből tölt magának. Az asztal alatt Mikolt, mellette Lelle és Áron veszekszenek a motor miatt. Hanna a csomagok előtt térdel, a jobb szélen én vagyok, hosszú hajjal, ami gondosan be is van fonva.
Mikolt fejlődése bámulatos.
Ellentétben Hannával, rá a nagyvonalúság jellemző, viszont két három vonással gyakorlatilag bármit képes megalkotni. Az sem zavarja, ha valaki mér egyszer elkezdte, majd félredobta a papírt. Az alsó rajzon a karácsonyfakezdemény egész biztosan nem az ő műve, és láthatóan megfordította a lapot, majd folytatta a fát. :)
Míg Hanna fél órát is elszöszöl egy egy műremekkel, addig Mimi leül és három perc alatt egy komplett kompozíció születik a keze nyomán, elmaradhatatlan szívárványokkal, és egyre izgalmasabb formákkal.
A képeken a családunk szerepel, nálunk mindenki király meg királykisasszony, meg királyfi.
Az első képen a babakocsi érdemel egy külön mondatot, a maga szívárvényszínű kerekeivel. :)
A harmadikon pedig a jele is szerepel, egyre felismerhetőbb a szivecske.
Az oviból hazahoztuk a téli képeket is, valamikor decemberben készültek, ezeket is nagyon kedvelem.
Ez Hannáé:
Ez pedig Mikoltté. A táncoló Mimi külön csodás szerintem. :)
Áron is beállt a művészek sorába, az ő emberábrázolása az ufóúrtól mostanra eljutott a cérnalábú ufóúrig. Biztosan elfogult vagyok, de nekem nagyon tetszik.
Az első rajz valamikor a tél elején készült, a második tegnap. Utóbbin Pan Peter látható, kalapban, valamint gubanc Michael. :)
A művészek, illetve művésznők alkotás közben :)
Folyamatosan csodálom az aprólékosságát, színességét, szűnni nem akaró lelkesedését. Azt hiszem már régen lekörözött minket Danival együtt, annál nagyobb az öröm, amikor hazahozza a legújabbakat.
A mostani témái egyfelől a farsang :) (ezt a képet az évfordulónkra rajzolta, Danival közösen kaptuk), no meg a tündérek, a tavasz, meg aranyhaj. Vagy Aranyhaj.
Ez pedig az én születésnapom.
Bal oldalon alul Dani fotóz :), felette Virág és Gergő, akik nálunk vannak vendégségben. Az asztalon fánk és spenótos tészta van, Virág épp egy dobozos szőlőléből tölt magának. Az asztal alatt Mikolt, mellette Lelle és Áron veszekszenek a motor miatt. Hanna a csomagok előtt térdel, a jobb szélen én vagyok, hosszú hajjal, ami gondosan be is van fonva.
Ellentétben Hannával, rá a nagyvonalúság jellemző, viszont két három vonással gyakorlatilag bármit képes megalkotni. Az sem zavarja, ha valaki mér egyszer elkezdte, majd félredobta a papírt. Az alsó rajzon a karácsonyfakezdemény egész biztosan nem az ő műve, és láthatóan megfordította a lapot, majd folytatta a fát. :)
Míg Hanna fél órát is elszöszöl egy egy műremekkel, addig Mimi leül és három perc alatt egy komplett kompozíció születik a keze nyomán, elmaradhatatlan szívárványokkal, és egyre izgalmasabb formákkal.
A képeken a családunk szerepel, nálunk mindenki király meg királykisasszony, meg királyfi.
Az első képen a babakocsi érdemel egy külön mondatot, a maga szívárvényszínű kerekeivel. :)
A harmadikon pedig a jele is szerepel, egyre felismerhetőbb a szivecske.
Az oviból hazahoztuk a téli képeket is, valamikor decemberben készültek, ezeket is nagyon kedvelem.
Ez Hannáé:
Ez pedig Mikoltté. A táncoló Mimi külön csodás szerintem. :)
Áron is beállt a művészek sorába, az ő emberábrázolása az ufóúrtól mostanra eljutott a cérnalábú ufóúrig. Biztosan elfogult vagyok, de nekem nagyon tetszik.
Az első rajz valamikor a tél elején készült, a második tegnap. Utóbbin Pan Peter látható, kalapban, valamint gubanc Michael. :)
A művészek, illetve művésznők alkotás közben :)
Címkék:
Áron,
Áron rajzol,
Hanna,
Hanna rajzol,
Mikolt,
Mikolt rajzol
2013. február 27., szerda
Alma és babapiskóta
A mi történt Lelle arcával kérdést gyorsan megválaszolva... Áron.
Illetve Áron kezéből egy fél nappali távot berepülő, majd Lelle arcán landoló könyv két sarka.
Hatalmas szerencséje volt mindkettejüknek...
Áron ma magától mondta, hogy CSAK labdát dobálunk, azt is CSAK a kertben, a lakásban NEM.
Az összhang is, és a szerelem is töretlen.
Legalábbis míg van alma és babapiskóta.
2013. február 23., szombat
Rájöttem ám...
Hogy ez a sok hóesés, amiből a hó csak amolyan tiszavirág életet él, ez az, aminek az elmúlt sokévben kellett volna leesnie, de nem tette, mert akkor még nem voltak gyerekeink.
Vagy ha voltak, hát elvittük őket a hóesés elől az öröknyárba.
Így aztán most esik, hogy lehessen számtalan hóembert és mégszámtalanabb hókastélyt építeni, és elolvad hamar, ugyenezen okból.
Úgyhogy én cseppet sem haragszom, hiszen még éppen tél van.
És sokkal jobb havat lapátolni, mint latyakot kerülgetni.
Naugye.
Ja és hópelyhet fotózni dideregve, ami a fotósblogon már látható is.
Amúgy pedig ez a hóesés csak akkor van, ha bent vagyunk és hópelyhet szeretnék fotózni, vagy ha kint vagyunk és már egyszer ellapátoltam mindenhonnan.
Titokban azért a nyárra készülünk.
Kispipikkel. :)
Márciusban pedig tavasz lesz.
Áron a cseresznyét várja.
Mondtam neki, várjon még.
Hajlíthatatlan.
Vagy ha voltak, hát elvittük őket a hóesés elől az öröknyárba.
Így aztán most esik, hogy lehessen számtalan hóembert és mégszámtalanabb hókastélyt építeni, és elolvad hamar, ugyenezen okból.
Úgyhogy én cseppet sem haragszom, hiszen még éppen tél van.
És sokkal jobb havat lapátolni, mint latyakot kerülgetni.
Naugye.
Ja és hópelyhet fotózni dideregve, ami a fotósblogon már látható is.
Amúgy pedig ez a hóesés csak akkor van, ha bent vagyunk és hópelyhet szeretnék fotózni, vagy ha kint vagyunk és már egyszer ellapátoltam mindenhonnan.
Titokban azért a nyárra készülünk.
Kispipikkel. :)
Márciusban pedig tavasz lesz.
Áron a cseresznyét várja.
Mondtam neki, várjon még.
Hajlíthatatlan.
2013. február 21., csütörtök
Február 12.
A közös születésnapunk, a 12.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.
Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.
Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.
Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.
Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.
Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)
A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.
Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.
Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.
Az előbb azzal töltöttem egy csomó időt, hogy visszakeressem az ezen a napon készült memoárokat.
Kettőt találtam. Hasonlítanak egymásra, és régen írtam őket. Négy, meg három évvel ezelőtt.
Változunk. Ez a konklúzió.
Valami elszakadt bennünk Malajziában, és az itthon bizonytalanságai is ráteszik a súlyukat a mindennnapokra.
Ugyanakkor Dani az, aki nehezebben viseli a kiszámíthatatlanságokat, de egyben ő az is, aki a nagyobb terheket cipeli. Minden figyelmével arra koncentrál, hogy fenntartsuk azt, amink van, és sokakhoz hasonlóan van mit tennie ezügyben.
Amit megtanultam a magunk bőrén, az az a hatalmas közhely és egyben igazság, hogy nem érdemes bízni vakon abban, amit nem látni biztosan, és csak olyan terheket szabad felvenni, amik nem nyomnak azonnal agyon, mert könnyen ólomsúlyokká válhatnak a saját hibánkból vagy csak a maguk okán.
Persze lehet hinni, de ez olykor csak tűzoltásra elegendő, és kell is hinni, mert mi maradna, ha a hitünk is elveszne. Ami nem öl meg az erősít, de hazárdírozni azzal, hogy vajon sikerül-e túlélni, nem feltétlenül okos választás.
A gyerekeimnek igyekszem megtanítani, hogy soha nem jó út az, ha valakinek tartoznak. Kell, hogy legyen más megoldás, még akkor is, ha az lemondással jár. Amiről most lemondunk a magunk meggondolatlansága miatt, az egyszerűen nem éri meg.
Télen legalábbis egészen biztosan nem.
Pillanatnyilag olyan erőket kell megmozgatnunk, amikkel egyensúlyozva nemigen marad magunkra fordítható lendület, a feladat adott, a koncepció nagyon nagyon lassan alakul hozzá.
Dani változása a befelé fordulás, és ezt nehéz látnom, de ennél is nehezebb megélnem a tehetetlenségem, hogy akármennyire szeretnék, sokszor nem tudok segíteni, hogy kizökkenjen.
Nagyon hálás vagyok a nagyszülőknek, akik lehetővé teszik, hogy egyszer egy héten lehessen két három óránk egymásra, beszélgetésre, vagy csak egymás mellett létezésre csendben, enélkül nem is tudom hol tartanánk most.
Mindezt leírva tudom, hogy sokaknak ennél sokkal nehezebb, egyben azt hiszem, mindenkinek a saját keresztjét kell tudnia méltósággal, sőt szeretettel viselni, attól, hogy nem írom le, még van és lesz. Tartozom magamnak ezzel az őszinteséggel.
Ami engem illet, a bennem zajló változás kétirányú. Egyrészt a magam útját is járom, és sokkal röghözkötöttebbé is lettem.
Ahogy a gyerekek nőnek, egyre könnyebb fizikailag, és egyben egyre nehezebb is. Lelle a pakolós, semmire sem tekintettel lévő korszakát éli, ami rendjén van, és megszokhatatlan egyben. Nem nagyon vannak már lerakható elvárásaim magammal szemben a ház körüli tennivalók tekintetében, a cél az, hogy minél kevesebb idő és energia menjen el azzal, hogy pakolok, takarítok. A rendszer már majdnem kialakult, már csak be kell járatni.
Olyan úton lévők lettünk megint, legalábbis ez az érzésem. :)
A magam útja egyébként a sokminden ellenére inkább derűs, és ezen nap mint nap elcsodálkozom. Nézem magam kívülről, és azt látom, hogy az örökké mozgásra vágyó énem mit sem változott, inkább az utak, amiken elindulok mások, mint eddig. Türelmesebb lettem talán, vagy könnyebben elfogadom, ha valami nem azonnal lesz úgy, ahogy szeretném.
Örülök az egészen pici dolgoknak is, és igyekszem nem beengedni azt, ami nem pozitív. Nem bosszankodom apróságokon, és nem napokban gondolkodom. Hömpölygök az idővel, és mégis sokkal természetesebben megtörténnek a rutinhoz tartozó dolgok, miközben az egyebek meg szépen kifolynak a kezemből.
Elfogadom a helyzetünket, amire képes vagyok, azt megteszem, de nem várok el semmit senkitől. Legalábbis remélem.
Hiányzik a társam, abban pedig feltétlenül hiszek, hogy akkor kell leginkább összetartani, amikor nehéz. Csak akkor tudjuk építeni azt, amit elkezdtünk, ha összeadjuk azt, amink van.
Hogy ez most épp nem túl sok, akkor is úgy gondolom, hogy egyedül szétforgácsolódik, összefogva megsokszorozódik minden.
Hiányzik az önfeledtségünk, a lendületességünk, az életigenlésünk.
Az elmúlt év az egyik legnehezebb volt, ezt tudom.
Épp semmi garancia nincs arra, hogy egyszerűbb lesz, de ez egyszerűen nem lehet fontos.
A mában kell tudnunk szeretni egymást, a pillanatban kell tudnunk jól érezni magunkat, és annak kell tudnunk örülni, ami van, ami jó, mert van is, és jó is.
Lehet, hogy nekem könnyebb a mókuskerekemben a gyerekek kacagásával meglátnom a szépséget, és igyekszem elraktározni estére, hogy amikor végre hatan vagyunk, akkor jusson belőle Daninak is.
Nem írom, hogy mindig erre vágytam.
Azt sem, hogy bármin változtatnék.
Ha a kapcsolatunkat kellene szavakba öntenem, akkor azt hiszem a hullámzás lenne a legtalálóbb kifejezés.
Olyanok vagyunk most, mint Szegény Dzsoni meg Árnika, mikor épp az egyikük kacsa volt, a másikuk meg ember.
Azt pedig biztosan tudom, hogy eljutunk a Hétfejű Tündérhez, előbb vagy utóbb.
2013. február 20., szerda
Hannáról
Olyan keveset írok a nagyokról... pedig olyan sokminden lenne, amit másképp elfelejtek majd.
Hanna.
Az első, ami eszembe jut róla mostanában, az az érzékenysége.
Sokszor mondogatja, pláne ha fáradt, vagy nem tud egyedül játszani, hogy nem szeretné ha testvérei lennének. A maga módján, nagyon finoman, például így:
- Mama, mi lenne, ha én most születnék, és a papával azt gondolnátok, hogy elég nektek csak egy gyerek.
Vagy ma, mikor Mimi egy hevesebb ugrálás alkalmával véletlenül fejbevégta, elsírta magát:
- Mama, látod ezért nem szeretném, hogy legyenek testvéreim.
Igyekszem megteremteni neki a nyugodt játékteret, de nem egyszerű. Anyukám ötlete, egyébként montessori ha jól emlékszem, hogy legyen egy kisszőnyeg, amire akármelyikük ráül, akkor azt a többieknek tiszteletben kell tartaniuk, és nem mehetnek a rá, nem vehetnek el onnan játékot.
Hanna nem akar egyedül lenni, csak azt szeretné, hogy hagyják békén. Ez a legnehezebben megvalósítható, sokkal egyszerűbb volna, ha felmenne a szobájukba, és becsukná az ajtót.
Egyszerre szeretne egyedül lenni, és nem kimaradni.
Teljesen megértem.
Mostanában kevés csak neki szóló programunk volt, egyszer eljutottunk vele és Mikolttal a Millenárisba, azt nagyon élveztük mindannyian, a tömeg és a sorbanállás ellenére. Biztosan kellenek ilyen alkalmak is, meg teljesen egyke gyerekes alkalmak is. Hannának főképpen.
Érik az iskolára.
Az első jel, az első fog kipottyanása volt, amit azóta a második is követett. Igazából ez a második kezdett el mozgolódni előbb, csodálkoztam is, hogy miért a másikat húzta ki, hamár rászánta magát. A mozgó alatt pedig elindult a maradandó fog is, és a héten egy délután, ahogy leguggolt játszani, megütötte a térdével a száját, a foga pedig a szájában landolt. :) Volt ijedtség is, meg büszkeség is. A jeles napokra tartogatja a fogváltás, az első karácsonykor, a második pedig a 12. évfordulónkon vált meg Hannától.
Itt pedig egy apró zárójel.
Illetve nem is apró, mert rettenetesen furdal a lelkiismeret.
Hanna fogán ugyanis van egy fehér folt.
Mutattam a házi fogorvosunknak, aki azt mondta, hogy ez nagy valószínűséggel fluorid mérgezés...
Az ok pofonegyszerű, és még soha, senkitől nem hallottam, hogy erre különösen oda kellene figyelni 1 és 8 éves kor között.
Mégpedig, hogy a gyerekek ne nyeljék le a fogkrémet.
Hanna gyakorlatilag mindig lenyelte, ahogy a többiek is.
Az eredmény maradandó és látványos, hogy csak erről a kis kellemetlenségről írjak, a durvább dolgokról ne.
Azt még nem látjuk, hogy mennyire lesz fehér az a folt, mekkora lesz és lesz-e a többi fogán is, de a szívem szakad meg, és jobb híjján bízom, és reménykedem, hogy a többin nem lesz hasonló.
Vettünk fluormentes fogkrémet, de ez csepp a tengerben, hiszen a vizeink sőt az ásványvizek is tartalmaznak fluoridot, még a jana bébivize is. Hogy legyen okos így a szülő? Hogy a védőnő miért nem hívja fel a figyelmet erre ahelyett, hogy arról apol, hogy mennyit kellene híznia ennyi idős korában, nem tudom...
Az iskolához kapcsolódóan, az iskolaválasztás téma a héten előkerült. :)
Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel, illetve csak annyiban, hogy ahova megy, az biztos, akihez, az pedig eldől.
Hétfőn volt az elsős tanító nénik bemutatkozása, a hatból két olyan pedagógus van, akihez szívesen adnám Hannát, közülük az egyik egy olyan osztályt fog vinni, ahová kimondva is a problémásabb gyerekeket fogják tenni.
A másikuknál pedig nagyjából három négyszeres a sor.
A pozitív oldalát nézve, van olyan tanító néni, akit választanánk.
Egyébként pedig megdöbbentett, hogy egy elsősnek minden nap öt tanítási órája van, akik németesek, azoknak kétszer hat lesz.
Az első gondolatom az volt, hogy szeptemberig annyit játsszon, rohangáljon, másszon, kiabáljon, amennyi kifér belőle. :)
Mostantól pedig a büszkeséges rész következik. Előre szólok :)
Gyönyörűen rajzol.
Egészen aprólékosan, kidolgozottan, egyre szebben. Malajzia után, mikor négyévesen a pálcikaembereknél tartott, ez számomra egy rakéta sebességével összemérhető fejlődés. Persze van a családban ügyes kéz, ha az enyém nem is az, így nem meglepő, ha a gyerekek közül lesz olyan, aki ezt viszi majd tovább.
Hanna mostanában rengeteget rajzol, mindig van egy tematika, amit részletez, ismétel, aztán mikor megunja, jöhet valami más.
Teszek majd ide pár képet, ez az egyik legújabb, amit spontán rajzolt, miközben az óvónéni a medvékről meg a népi hiedelmekről mesélt nekik. Ez épp nem a legtöbb részlettel bíró, viszont a tulipánt a sarokban nagyon kedvelem. :)
És hamár a művészeteknél tartunk, szépen táncol. Sőt, vannak olyan mozdulatai, mintha modern táncot tanulna. Lili néni mindenesetre nagyon ügyesen vezetgeti a kis balerinákat, ezt látom a tartásán, a mozgásán, a lelkesedésén. Nagyon szeretem nézni, ahogy a hosszú karjait lendíti, fordul, alkot.
A végére pedig egy esemény.
A héten vééégre beiratkoztunk a könyvtárba.
Olyan régóta terveztem már, de annyira nem kistesóbarát a nyitva tartás, hogy eddig nem sikerült eljutnunk. Vagy rohantunk haza ebédelni, vagy épp összekészítettem volna őket, mikor bezárt.
Hétfőn hazafelé viszont megálltunk, és bár Lelle popsija olyan bűzcsíkot húzott, hogy kicsit szégyelltem magam, de úgy döntöttem, most van ott az alkalom.
A gyerekek nagyon nagyon lelkesek voltak, Hanna pedig azt sem tudta, melyik könyvhöz szaladjon, mit válasszon.
Végül Pöttyös Pannit hoztunk, és Autósmeséket, meg királylányos könyvet és egy lapozót Lellének.
A PP mostanában nagy kedvenc, az oviba is kicsit később megyek, mint eddig, mert ezek a milányaink az ebéd végeztével, mikor a többieket szétszórják más csoportokba aludni, letelepednek a szőnyegre, és olvasnak. Illetve Hanna olvas, Mimi hallgatja.
Többen kérdezték már, hogy Hanna valóban tud már olvasni, de nem.
Ellenben hosszan, egész történeteket mesél a képek segítségével, a kisebbek pedig hallgatják, sőt kérik, meséljen.
Nagyon szeretem.
És egy ráadáskép.
A fotósblogba való, de annyira kedves ez a kép nekem a beállítottságával együtt, hogy idekerül.
A történet hozzá is Hannás.
Mikoltot fotóztam, mert épp az asztalon ült és olyan fények voltak az arcán, amiket gyakorolni szerettem volna. De ahogy elővettem a fényképezőgépet, Mikolt ficeregni kezdett természetesen, én sem tudnék egyhelyben ülni...
Aztán jött Hanna, hogy ő szívesen megcsinálja, amit kérek. És tényleg. Ez lett a végeredmény, olyan nekem, mint egy festmény...
Most komolyan, nem tegnap született?....
Hanna.
Az első, ami eszembe jut róla mostanában, az az érzékenysége.
Sokszor mondogatja, pláne ha fáradt, vagy nem tud egyedül játszani, hogy nem szeretné ha testvérei lennének. A maga módján, nagyon finoman, például így:
- Mama, mi lenne, ha én most születnék, és a papával azt gondolnátok, hogy elég nektek csak egy gyerek.
Vagy ma, mikor Mimi egy hevesebb ugrálás alkalmával véletlenül fejbevégta, elsírta magát:
- Mama, látod ezért nem szeretném, hogy legyenek testvéreim.
Igyekszem megteremteni neki a nyugodt játékteret, de nem egyszerű. Anyukám ötlete, egyébként montessori ha jól emlékszem, hogy legyen egy kisszőnyeg, amire akármelyikük ráül, akkor azt a többieknek tiszteletben kell tartaniuk, és nem mehetnek a rá, nem vehetnek el onnan játékot.
Hanna nem akar egyedül lenni, csak azt szeretné, hogy hagyják békén. Ez a legnehezebben megvalósítható, sokkal egyszerűbb volna, ha felmenne a szobájukba, és becsukná az ajtót.
Egyszerre szeretne egyedül lenni, és nem kimaradni.
Teljesen megértem.
Mostanában kevés csak neki szóló programunk volt, egyszer eljutottunk vele és Mikolttal a Millenárisba, azt nagyon élveztük mindannyian, a tömeg és a sorbanállás ellenére. Biztosan kellenek ilyen alkalmak is, meg teljesen egyke gyerekes alkalmak is. Hannának főképpen.
Érik az iskolára.
Az első jel, az első fog kipottyanása volt, amit azóta a második is követett. Igazából ez a második kezdett el mozgolódni előbb, csodálkoztam is, hogy miért a másikat húzta ki, hamár rászánta magát. A mozgó alatt pedig elindult a maradandó fog is, és a héten egy délután, ahogy leguggolt játszani, megütötte a térdével a száját, a foga pedig a szájában landolt. :) Volt ijedtség is, meg büszkeség is. A jeles napokra tartogatja a fogváltás, az első karácsonykor, a második pedig a 12. évfordulónkon vált meg Hannától.
Itt pedig egy apró zárójel.
Illetve nem is apró, mert rettenetesen furdal a lelkiismeret.
Hanna fogán ugyanis van egy fehér folt.
Mutattam a házi fogorvosunknak, aki azt mondta, hogy ez nagy valószínűséggel fluorid mérgezés...
Az ok pofonegyszerű, és még soha, senkitől nem hallottam, hogy erre különösen oda kellene figyelni 1 és 8 éves kor között.
Mégpedig, hogy a gyerekek ne nyeljék le a fogkrémet.
Hanna gyakorlatilag mindig lenyelte, ahogy a többiek is.
Az eredmény maradandó és látványos, hogy csak erről a kis kellemetlenségről írjak, a durvább dolgokról ne.
Azt még nem látjuk, hogy mennyire lesz fehér az a folt, mekkora lesz és lesz-e a többi fogán is, de a szívem szakad meg, és jobb híjján bízom, és reménykedem, hogy a többin nem lesz hasonló.
Vettünk fluormentes fogkrémet, de ez csepp a tengerben, hiszen a vizeink sőt az ásványvizek is tartalmaznak fluoridot, még a jana bébivize is. Hogy legyen okos így a szülő? Hogy a védőnő miért nem hívja fel a figyelmet erre ahelyett, hogy arról apol, hogy mennyit kellene híznia ennyi idős korában, nem tudom...
Az iskolához kapcsolódóan, az iskolaválasztás téma a héten előkerült. :)
Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel, illetve csak annyiban, hogy ahova megy, az biztos, akihez, az pedig eldől.
Hétfőn volt az elsős tanító nénik bemutatkozása, a hatból két olyan pedagógus van, akihez szívesen adnám Hannát, közülük az egyik egy olyan osztályt fog vinni, ahová kimondva is a problémásabb gyerekeket fogják tenni.
A másikuknál pedig nagyjából három négyszeres a sor.
A pozitív oldalát nézve, van olyan tanító néni, akit választanánk.
Egyébként pedig megdöbbentett, hogy egy elsősnek minden nap öt tanítási órája van, akik németesek, azoknak kétszer hat lesz.
Az első gondolatom az volt, hogy szeptemberig annyit játsszon, rohangáljon, másszon, kiabáljon, amennyi kifér belőle. :)
Mostantól pedig a büszkeséges rész következik. Előre szólok :)
Gyönyörűen rajzol.
Egészen aprólékosan, kidolgozottan, egyre szebben. Malajzia után, mikor négyévesen a pálcikaembereknél tartott, ez számomra egy rakéta sebességével összemérhető fejlődés. Persze van a családban ügyes kéz, ha az enyém nem is az, így nem meglepő, ha a gyerekek közül lesz olyan, aki ezt viszi majd tovább.
Hanna mostanában rengeteget rajzol, mindig van egy tematika, amit részletez, ismétel, aztán mikor megunja, jöhet valami más.
Teszek majd ide pár képet, ez az egyik legújabb, amit spontán rajzolt, miközben az óvónéni a medvékről meg a népi hiedelmekről mesélt nekik. Ez épp nem a legtöbb részlettel bíró, viszont a tulipánt a sarokban nagyon kedvelem. :)
És hamár a művészeteknél tartunk, szépen táncol. Sőt, vannak olyan mozdulatai, mintha modern táncot tanulna. Lili néni mindenesetre nagyon ügyesen vezetgeti a kis balerinákat, ezt látom a tartásán, a mozgásán, a lelkesedésén. Nagyon szeretem nézni, ahogy a hosszú karjait lendíti, fordul, alkot.
A végére pedig egy esemény.
A héten vééégre beiratkoztunk a könyvtárba.
Olyan régóta terveztem már, de annyira nem kistesóbarát a nyitva tartás, hogy eddig nem sikerült eljutnunk. Vagy rohantunk haza ebédelni, vagy épp összekészítettem volna őket, mikor bezárt.
Hétfőn hazafelé viszont megálltunk, és bár Lelle popsija olyan bűzcsíkot húzott, hogy kicsit szégyelltem magam, de úgy döntöttem, most van ott az alkalom.
A gyerekek nagyon nagyon lelkesek voltak, Hanna pedig azt sem tudta, melyik könyvhöz szaladjon, mit válasszon.
Végül Pöttyös Pannit hoztunk, és Autósmeséket, meg királylányos könyvet és egy lapozót Lellének.
A PP mostanában nagy kedvenc, az oviba is kicsit később megyek, mint eddig, mert ezek a milányaink az ebéd végeztével, mikor a többieket szétszórják más csoportokba aludni, letelepednek a szőnyegre, és olvasnak. Illetve Hanna olvas, Mimi hallgatja.
Többen kérdezték már, hogy Hanna valóban tud már olvasni, de nem.
Ellenben hosszan, egész történeteket mesél a képek segítségével, a kisebbek pedig hallgatják, sőt kérik, meséljen.
Nagyon szeretem.
És egy ráadáskép.
A fotósblogba való, de annyira kedves ez a kép nekem a beállítottságával együtt, hogy idekerül.
A történet hozzá is Hannás.
Mikoltot fotóztam, mert épp az asztalon ült és olyan fények voltak az arcán, amiket gyakorolni szerettem volna. De ahogy elővettem a fényképezőgépet, Mikolt ficeregni kezdett természetesen, én sem tudnék egyhelyben ülni...
Aztán jött Hanna, hogy ő szívesen megcsinálja, amit kérek. És tényleg. Ez lett a végeredmény, olyan nekem, mint egy festmény...
Most komolyan, nem tegnap született?....
Címkék:
Hanna,
Hanna alkot,
Hanna fogak,
Hanna rajzol,
Hanna táncol
Mondják
Lelle
Nem. Igazi érthető, határozott nem. Még morcos arcot is vág hozzá.
Hozza a kispoharat, megkínál, tea. Meglepő és egyben szívmelengető hallani, részese lenni, ezeknek az elsőknek.
Áron.
Alvás előtti idill, Áron:
- Mama én nagyon szeretlek. Nagyon kedves vagy. Nagyon jó, hogy itt laksz velünk.
Az utcánk végében lakik a dadusnéni, és van egy kutyája, Döme. Az oviba menet minden alkalommal meg kell állnunk, és várjuk, hogy a kutyus odajöjjön a kerítéshez. Rendszerint bent alszik a házban, de Áron azért kitartóan próbálkozik.
Mióta tudjuk a kutya nevét is, nem kérdezi, pedig egy időben minden nap el kellett ismételnem, ahogy azt is, hogy fogalmam sincs ki lakik az utolsó házban.
Egyik alkalommal a kerítéshez érve Áron köszön Dömének:
- Szia Kjumpjibogáááj. :)
(Bogyó és Babóca barátja Döme a krumplibogár)
Nem. Igazi érthető, határozott nem. Még morcos arcot is vág hozzá.
Hozza a kispoharat, megkínál, tea. Meglepő és egyben szívmelengető hallani, részese lenni, ezeknek az elsőknek.
Áron.
Alvás előtti idill, Áron:
- Mama én nagyon szeretlek. Nagyon kedves vagy. Nagyon jó, hogy itt laksz velünk.
Az utcánk végében lakik a dadusnéni, és van egy kutyája, Döme. Az oviba menet minden alkalommal meg kell állnunk, és várjuk, hogy a kutyus odajöjjön a kerítéshez. Rendszerint bent alszik a házban, de Áron azért kitartóan próbálkozik.
Mióta tudjuk a kutya nevét is, nem kérdezi, pedig egy időben minden nap el kellett ismételnem, ahogy azt is, hogy fogalmam sincs ki lakik az utolsó házban.
Egyik alkalommal a kerítéshez érve Áron köszön Dömének:
- Szia Kjumpjibogáááj. :)
(Bogyó és Babóca barátja Döme a krumplibogár)
2013. február 19., kedd
A háborgó lelkem megnyugtatása
Annyi minden kavarog, és annyira nem számít.
A lényeg, hogy hiszek abban, hogy ami Áronnak jó és nekünk nem teher, az jó és kész. És abban is hiszek, hogy megváltoztatni valami fontosat nem lehet egy nap alatt. Egy hét is kevés hozzá.
Áron saját ágya nem Áronról szól.
Szerintem.
Áron különalvása lehet cél, de ezt sokkal finomabban és sokkal türelmesebben kell akarni. Ha valóban ezt akarjuk...
Mindenesetre ma este Áronnal a hasamon vártuk meg, míg Lelle elalszik mellettem. Áron fogta a kezem, és hallgatta a szívdobogásomat, néha suttogtunk egymásnak valamit, Lelle pedig hol fogta a kezünket, hol forgolódott.
Aztán elaludt egy pillanat alatt, ahogy szokott, mi meg Áronnal átkúsztunk a másik ágyba, Áron kuckójába, hogy együtt elaltassuk a majmocskát, ahogy megbeszéltük, mielőtt letette a fejét a mellkasomra a nagyágyban.
Beszéltünk még pár apróságról, hogy miért nem tudnak a bálnák a földön úszni, hogy a majom már elaludt, jobb lesz nagyon csendben suttognunk, meg hogy nemsokára lemegyek dolgozni, de aztán visszajövök majd hozzá, aztán csak fogta a kezem, a másikkal a majmot, és félálomban gondolkodott.
Végül gondosan betakargattam azzal a takaróval, ami addig rajtam volt, és elmondtam neki, hogy ez a takaró fog addig vigyázni rá, amíg én lent dolgozom, megpuszilgattam, és kijöttem.
Alszik.
Megnyugodtam.
Hajnalban ha ébred jön, de lehet, hogy csak reggel.
Bárhogy jó, ha nem fáj a szívünknek.
A lényeg, hogy hiszek abban, hogy ami Áronnak jó és nekünk nem teher, az jó és kész. És abban is hiszek, hogy megváltoztatni valami fontosat nem lehet egy nap alatt. Egy hét is kevés hozzá.
Áron saját ágya nem Áronról szól.
Szerintem.
Áron különalvása lehet cél, de ezt sokkal finomabban és sokkal türelmesebben kell akarni. Ha valóban ezt akarjuk...
Mindenesetre ma este Áronnal a hasamon vártuk meg, míg Lelle elalszik mellettem. Áron fogta a kezem, és hallgatta a szívdobogásomat, néha suttogtunk egymásnak valamit, Lelle pedig hol fogta a kezünket, hol forgolódott.
Aztán elaludt egy pillanat alatt, ahogy szokott, mi meg Áronnal átkúsztunk a másik ágyba, Áron kuckójába, hogy együtt elaltassuk a majmocskát, ahogy megbeszéltük, mielőtt letette a fejét a mellkasomra a nagyágyban.
Beszéltünk még pár apróságról, hogy miért nem tudnak a bálnák a földön úszni, hogy a majom már elaludt, jobb lesz nagyon csendben suttognunk, meg hogy nemsokára lemegyek dolgozni, de aztán visszajövök majd hozzá, aztán csak fogta a kezem, a másikkal a majmot, és félálomban gondolkodott.
Végül gondosan betakargattam azzal a takaróval, ami addig rajtam volt, és elmondtam neki, hogy ez a takaró fog addig vigyázni rá, amíg én lent dolgozom, megpuszilgattam, és kijöttem.
Alszik.
Megnyugodtam.
Hajnalban ha ébred jön, de lehet, hogy csak reggel.
Bárhogy jó, ha nem fáj a szívünknek.
Farsang az idén
Mielőtt nagyon belecsúsznék a nagyböjti időszakba...
Malajsiába halloween után érkeztünk, haza onnan pedig helloween előtt indultunk. Emiatt Hanna életében először úgy igazán öt évesen farsangolt, és persze nagyon várta már, hogy jelmezbe öltözhessen.
Mikolt még elég kicsi volt, ennek ellenére koherensen válaszolt a felnemtett kérdésre, miszerint ő Ariel lesz. Hanna minden nap új ötletekkel állt elő, természetesen ezek zöme a rózsaszín köré csoportosult.
Végül a balettozó cica mellett döntött, tüllszoknyában, minimális rózsaszínben. Nagy sikere volt, szerette ő is, a többi gyerek is, de aznap, mikor vele töltöttem a délelőttöt az oviban, elhatároztam, hogy legközelebb semmi esetre sem fogok beleszólni a választásba. Ha tündér, sellő, királylány akar lenni, egy kérdőjeles mondatom sem lesz. Minden kislánynak jár a tündéres időszakában egy napnyi tündérség.
Kíváncsian vártam, hogy idén mit fognak kitalálni, mert ebben az évben már Mimit is elérte a maskaraláz. Hanna első ötlete a mennyasszony volt, amit esküvőnek aposztrofált, Mikolt pedig királylány szeretett volna lenni, esetleg tündér, majd Hanna után menyasszony. :)
Nem rohantam azonnal a röltexbe csipkékért, az utolsó hetet is kivártam szépen, bár óvintézkedésképpen elkértük EmmaFlóráék fátylát, és kaptunk hozzá egy fehér ruhát is, bár aznap már Mikolt gondolta csak igazán komolyan vehetően, hogy menyasszony lesz.
A nap csütörtökre esett, kedden pedig meglátogatott bennünket Neelu és Anna, és hoztak minden lánynak egy egy igazi keralai viseletet. Ez egy blúzból és egy szoknyából álló együttes, amit még Malajziában szerettem volna beszerezni, de végül elmaradt.
A lányok természetesen egész délután ebben illegtek billegtek, Hanna pedig meghozta a végső döntést, india lány lesz.
Na ekkor elszaladtam a Gomába és vettem egy csomó csilingelő golyót, meg fehér gyöngyöt, és fűztünk együtt két csilingelő bokaláncot is. Bindink még volt, és karkötők is akadtak tizesével. Színben ugyan nem, de originalitásban passzolók.
Mikolt részére bevásároltam egy pillangószárnyat, biztos ami biztos alapon, és meg sem mutattam neki kedden este, mikor lefekvés előtt az utolsó mondta az volt, hogy hókirálynő lesz, rózsaszín, és szárnya is lesz meg koronája. Ja és varázspálcája természetesen.
Imádom a megingathatatlanságában.
Szerdán még beruháztam egy kis koronára, elkértem Vikitől a nagy ruhát, és megérkezett a szárny is. A varázspálcáról elfelejtkeztem, kicsit sóhajtozott miatta az öltözőben, mikor a négy vagy öt rózsaszín kis habcsókocska kezében egytől egyig volt valami hasonló, de aztán egy szót sem ejtett róla.
A farsang egyébként a várakozásoknak megfelelően vidáman telt bent, délután csalódottan vették tudomásul hogy pénteken nem mehetnek ugyanezekben a ruhákban, sőt egy évet kell várniuk a következő alkalomig, de ígéretet kaptak, hogy akkor öltözhetnek be, amikor csak kedvük tartja.
Azóta nem kérték.
Idén Áron a fantáziálás fázisában rekedt, hetekig minden nap valami mást emlegetett, lovag, krokodil, de faoroszlán, vagy faMatyi is akart lenni, azóta is játssza, hogy öltözzünk ablaknak, mert az vicces és jókat kacag a saját humorán, iszonyú szórakoztató egyébként. :)
Az utolsó napokban meg azt találta mondani:
- Én inkább nem leszek semmi, félek a farsangtól.
Nem volt sok időm fotózni, de nagyon jólesett figyelni a lányokat, mennyire mások, mint itthon. Hanna odabenn a magabiztos, felszabadult, Mikolt jóval csendesebb, szemlélődőbb. Hanna lendülete magával ragadó volt, Mikolt félrecsúszott kicsi koronája meg olyan bájos, hogy alig ismertem rá. :) Jövőre már Áron is ott lesz a képeken...
Malajsiába halloween után érkeztünk, haza onnan pedig helloween előtt indultunk. Emiatt Hanna életében először úgy igazán öt évesen farsangolt, és persze nagyon várta már, hogy jelmezbe öltözhessen.
Mikolt még elég kicsi volt, ennek ellenére koherensen válaszolt a felnemtett kérdésre, miszerint ő Ariel lesz. Hanna minden nap új ötletekkel állt elő, természetesen ezek zöme a rózsaszín köré csoportosult.
Végül a balettozó cica mellett döntött, tüllszoknyában, minimális rózsaszínben. Nagy sikere volt, szerette ő is, a többi gyerek is, de aznap, mikor vele töltöttem a délelőttöt az oviban, elhatároztam, hogy legközelebb semmi esetre sem fogok beleszólni a választásba. Ha tündér, sellő, királylány akar lenni, egy kérdőjeles mondatom sem lesz. Minden kislánynak jár a tündéres időszakában egy napnyi tündérség.
Kíváncsian vártam, hogy idén mit fognak kitalálni, mert ebben az évben már Mimit is elérte a maskaraláz. Hanna első ötlete a mennyasszony volt, amit esküvőnek aposztrofált, Mikolt pedig királylány szeretett volna lenni, esetleg tündér, majd Hanna után menyasszony. :)
Nem rohantam azonnal a röltexbe csipkékért, az utolsó hetet is kivártam szépen, bár óvintézkedésképpen elkértük EmmaFlóráék fátylát, és kaptunk hozzá egy fehér ruhát is, bár aznap már Mikolt gondolta csak igazán komolyan vehetően, hogy menyasszony lesz.
A nap csütörtökre esett, kedden pedig meglátogatott bennünket Neelu és Anna, és hoztak minden lánynak egy egy igazi keralai viseletet. Ez egy blúzból és egy szoknyából álló együttes, amit még Malajziában szerettem volna beszerezni, de végül elmaradt.
A lányok természetesen egész délután ebben illegtek billegtek, Hanna pedig meghozta a végső döntést, india lány lesz.
Na ekkor elszaladtam a Gomába és vettem egy csomó csilingelő golyót, meg fehér gyöngyöt, és fűztünk együtt két csilingelő bokaláncot is. Bindink még volt, és karkötők is akadtak tizesével. Színben ugyan nem, de originalitásban passzolók.
Mikolt részére bevásároltam egy pillangószárnyat, biztos ami biztos alapon, és meg sem mutattam neki kedden este, mikor lefekvés előtt az utolsó mondta az volt, hogy hókirálynő lesz, rózsaszín, és szárnya is lesz meg koronája. Ja és varázspálcája természetesen.
Imádom a megingathatatlanságában.
Szerdán még beruháztam egy kis koronára, elkértem Vikitől a nagy ruhát, és megérkezett a szárny is. A varázspálcáról elfelejtkeztem, kicsit sóhajtozott miatta az öltözőben, mikor a négy vagy öt rózsaszín kis habcsókocska kezében egytől egyig volt valami hasonló, de aztán egy szót sem ejtett róla.
A farsang egyébként a várakozásoknak megfelelően vidáman telt bent, délután csalódottan vették tudomásul hogy pénteken nem mehetnek ugyanezekben a ruhákban, sőt egy évet kell várniuk a következő alkalomig, de ígéretet kaptak, hogy akkor öltözhetnek be, amikor csak kedvük tartja.
Azóta nem kérték.
Idén Áron a fantáziálás fázisában rekedt, hetekig minden nap valami mást emlegetett, lovag, krokodil, de faoroszlán, vagy faMatyi is akart lenni, azóta is játssza, hogy öltözzünk ablaknak, mert az vicces és jókat kacag a saját humorán, iszonyú szórakoztató egyébként. :)
Az utolsó napokban meg azt találta mondani:
- Én inkább nem leszek semmi, félek a farsangtól.
Nem volt sok időm fotózni, de nagyon jólesett figyelni a lányokat, mennyire mások, mint itthon. Hanna odabenn a magabiztos, felszabadult, Mikolt jóval csendesebb, szemlélődőbb. Hanna lendülete magával ragadó volt, Mikolt félrecsúszott kicsi koronája meg olyan bájos, hogy alig ismertem rá. :) Jövőre már Áron is ott lesz a képeken...
Címkék:
Farsang 2013,
Hanna,
Hanna óvodás,
Mikolt,
Mikolt óvodás,
Óvoda,
Ünnep
2013. február 18., hétfő
Áron alvása
Temérdek félig megírt poszt várakozik, és eltűnődtem, miért nem tudom befejezni. Mostanában semmit nem tudok befejezni amúgy sem, csoda, hogy minden nap ebédelünk. Ez is egy jó kis poszt lehetne, hogy mennyire unalmas a saját kosztot megtervezni, megcsinálni, majd megenni.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.
A főztömre egyébként ameósaim gyerekek sem panaszkodnak soha, sőt. Csak hogy legyen ebben egy kis vállveregetés is.
Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.
Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.
Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.
Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.
Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?
Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.
Nem vagyok, illetve idén eddig még nem lettem tündérebb a konyhán. A mai nap kivétel, meg a tegnapi, mert főztem és sütöttem három teljesen új dolgot és minden elfogyott.
Íme az egyik, és hirtelen az is kiderül, mit olvasok a napokban írás helyett. De megérte elhihetitek.
A főztömre egyébként a
Hamár ez a kis szösz nem túl kiforrott. Meg amúgy is Áronról akartam írni, nem a kekszről.
Áron egy hete, de lehet, hogy csak öt napja a saját ágyában tölti az éjszakákat.
Dani rágta a fülemet nagyjából minden este, hogy elege van abból, hogy le kell pattintania Áront, mert az a kezét simogatja. Áronnal aludni jó, de Dani szerint Áronnak nem jó, hogy ott van köztünk, leginkább amiatt, hogy a kezünk simogatása nem egyenlő az őt hozzánk fűző érzelmi kötelékkel.
Magyarul Áron függ, Dani meg nehezen viseli a függését.
Én minderről azt gondolom, hogy Áron függése létezik, ellenben egy csomó dolgot tapasztal, és élhet meg azáltal, hogy ilyen közel lehet hozzánk. Többek között azt is, hogy nem szereti mindenki feltétlen, ha a karját simogatják, mikor el szeretne aludni.
Emellett pedig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor lesz az, amikor Áron egyedül alszik majd egy ágyban. Meg hogyan.
Egy ideje nem az foglalkoztat, hogy hogyan válasszam le a leválasztandókat, hanem sokkal inkább az, hogy az eddig leválasztottaknak hogyan adhatom a legtöbbet ilyen leválasztott formájukban.
Akik meg függnek, azokkal nincs dolgom. Ezt érzem én.
Meg azt is meghallottam, amit Dani mondott, és egy este nagy levegővételt követően Áront a saját ágyába vittem.
Nem voltam túl népszerű aznap, és őszintén szólva a disszonancia bennem lehet hogy olyan erős, hogy ez lesz végül a tervnélküli terv halála. Dani lelkesen odaült Áron mellé, és igyekezett a legjobb formáját hozni, miközben Áron sokszor küldte el dolgozni. Ez nála a legnagyobb sértés.
Én közben Lellét elalvására várva csendben drukkoltam, hogy legyen úgy, ahogy a legjobb, bár egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy végül Áron ott is marad a majma meg a kispárnája társaságában egymaga.
Végül úgy lett, meg úgy is, hogy Áron azt találta mondani mielőtt elaludt volna, hogy:
- Mama, ha nem jössz ide hozzám, akkor én biztosan el fogom sírni magam.
Lelle elaludt, én meg mentem. Hát persze amúgy. De ez a menés az, ami miatt eddig sem volt kedvem ehhez a projekthez, meg ezután sem lett több. Fáradt vagyok egy hetvenszerszázhatvanon osztozni hatszor egy éjjel, csak azért, hogy ne simogassák a karomat.
Aznap éjjel, mikor bekúsztam a helyemre, Áron felemelte a fejét és megkérdezte:
- Mama, mikor jössz hozzám?
Biztosítottam, hogy mindenki alszik, és ez mindenkinek nagyon jó, úgyhogy aludjon ő is.
Letette a fejét, és reggelig nem kérdezett többet.
Azóta minden este drukkolok, hogy megérezze, nagyon jó, hogy van egy saját fészke. Miközben szkeptikus vagyok.
Áron ráadásul a maga kristálytiszta módján meg is fogalmazza:
- Mama, te olyan kedves vagy, hogy mindenképpen a te ágyadban szeretnék aludni.
És engem tényleg nem zavar...
Dani ült ma mellette, de ő is elég fáradt ahhoz, hogy megvárja, hogy Áron elaludjon, de lehet, hogy ez az ő tervének a része... Mindenesetre még odabújtam mellé, miután Dani bedőlt a miágyunkba.
Megfogta a kezem (... ha kérem, ne simogasson, csak fogja, megteszi. És ha azzal megyek ki, bárhol is van épp, hogy dolgom van még, aludjon, majd jövök, simán elenged. Szerintem mindkettő hatalmas dolog a maga nemében az előzmények tükrében.), és mondogatott mindenféle kevésbé fontosat, aztán felém fordult és azt kérdezte:
- Mama, most akkor az jó vagy rossz, hogy veled akarok aludni?
Hát szerintem egyrészt a kérdés maga is zseniális, másrészt pedig szerintem jó.
Ezzel együtt kijöttem, ő meg maradt az ágyában.
Itt tartunk most, az érzés kettős.
Ha a szokatlant kell szoknia, mert az alapvetően jó neki, csak még nem, akkor nincs bajom a saját érzéseim kuszaságával, majd elfésülgetem őket. De valamiért úgy érzem, halad ez a függetlenedés magától is, és kár erőltetni.
A keksz meg sajnos elfogyott.
Címkék:
Alvás,
Áron,
Áron alvás,
Áron beszél,
Keksz,
Kinga,
Kinga és Dani,
Receptek
2013. február 12., kedd
Tél
Tegnap este végre kijutottunk az udvarra. A délelőttöt kicsit elgondolkodtam, és elég későn indultunk az oviba a lányokért, végül autóval.
Ezzel a téllel mostanság disszonáns a viszonyom, gyönyörű és fantasztikus, emennyi hóesésben rég volt részünk, viszont a hólapátolásból, öltöztetésből, hidegből erre az évre telítődtem is.
Hanna nehezményezte, hogy Mikolt bent maradt, Lelle meg Áron pedig örültek, hogy végre nagyobb a tér körülöttük.
Mire kijutottam Hanna épp befejezte volna a sírdogálást, de mert meglátott, újra rázendített.
Az egészségi állapotunk egyébként is labilis, kicsit megijedtem, hogy nemcsak fáradtságról van szó esetleg.
De mikor felvetettem, építhetnénk hóvárat, felcsillant a szeme, és egy pillanat alatt kivirult. (Itt egy kis csalás, ezek a képek délben készültek, a hóevőkről... annyira emlékszem, hogy én is folyton ettem és anyám is folyton rámszólt miatta...)
A téglagyártó fellépőt betemette a fehérség, kerestük egy darabig, jókat kacagva azon, hogy hiába bontunk le jónéhány dombocskát, a fellépő nem kerül elő alóla. A memóriám tényleg nem a régi.
Jobb híjján egy hóembert próbáltunk összeeszkábálni, de ez a hó nem az az építkezős fajta.
Lett a kis gnómnak szeme, orra, kalapja, és lassan ránk is sötétedett.
Hanna fázott, bement, Áron meg kért, építsük meg azt a hatalmas várat. Egy vödröt találtunk, kicsi volt ugyan, de a célnak megfelelő. Nem mondom, hogy gyorsan haladtunk, de másfél sort így is felhúztunk az alapra.
Befelé menet eszembe jutott, hogy eddig bármikor építettünk valamit, pár nap múlva elolvadt az egész.
Hogy ma hóvihar lesz, és egy óra alatt majdnem tíz centi esik, miközben viharosan fúj a szél, no erre nem számítottam. :)
Ezzel a téllel mostanság disszonáns a viszonyom, gyönyörű és fantasztikus, emennyi hóesésben rég volt részünk, viszont a hólapátolásból, öltöztetésből, hidegből erre az évre telítődtem is.
Hanna nehezményezte, hogy Mikolt bent maradt, Lelle meg Áron pedig örültek, hogy végre nagyobb a tér körülöttük.
Mire kijutottam Hanna épp befejezte volna a sírdogálást, de mert meglátott, újra rázendített.
Az egészségi állapotunk egyébként is labilis, kicsit megijedtem, hogy nemcsak fáradtságról van szó esetleg.
De mikor felvetettem, építhetnénk hóvárat, felcsillant a szeme, és egy pillanat alatt kivirult. (Itt egy kis csalás, ezek a képek délben készültek, a hóevőkről... annyira emlékszem, hogy én is folyton ettem és anyám is folyton rámszólt miatta...)
A téglagyártó fellépőt betemette a fehérség, kerestük egy darabig, jókat kacagva azon, hogy hiába bontunk le jónéhány dombocskát, a fellépő nem kerül elő alóla. A memóriám tényleg nem a régi.
Jobb híjján egy hóembert próbáltunk összeeszkábálni, de ez a hó nem az az építkezős fajta.
Lett a kis gnómnak szeme, orra, kalapja, és lassan ránk is sötétedett.
Hanna fázott, bement, Áron meg kért, építsük meg azt a hatalmas várat. Egy vödröt találtunk, kicsi volt ugyan, de a célnak megfelelő. Nem mondom, hogy gyorsan haladtunk, de másfél sort így is felhúztunk az alapra.
Befelé menet eszembe jutott, hogy eddig bármikor építettünk valamit, pár nap múlva elolvadt az egész.
Hogy ma hóvihar lesz, és egy óra alatt majdnem tíz centi esik, miközben viharosan fúj a szél, no erre nem számítottam. :)
2013. február 11., hétfő
Hóforduló
Lelle 19 hónapos lett.
Változatlanul kócos, és változatlanul hangos. :)
Természetesen senki nem tudja ez utóbbit megerősíteni, mert kifejezetten engem tisztel meg a zajossággal, meg a követelésivel, amik természetesen mind jogosak. Akkor is, ha kielégíthetetlenek egyben.
A negyedik gyerek sem nő magától, viszont sokkal több a rácsodálkozások száma, már ezt is tudja, és tényleg tudja.
Ezekből erre a hónapra jutott a lépcsőn járás és a kétlábon egyensúlyozás (porszívócsövön gyakoroltak Áronnal, majd egy termoszon) a nagymozgások tekintetében.
A finomra a ceruzafogás, és rajzolás, meg a memóriakártya ki és bedugdosása a kártyaolvasóba. Ezen lenne még mit csiszolni, Lelle szorgalmazza (elég hangosan), én megpróbálom terelni. Ahogy a konnektorba dugdosást is, de ezt szerencsére az éjjelifényre korlátozza a miszobánkban, ahol általában jelen van minimum egy felnőtt is.
Mindenre felmászik, sokszor jut eszembe Áron, akit azért kötöttünk a székéhez, mert anélkül az asztal tetején ült volna. Lelle ennél finomabb, de csak egy fokkal. A hevedert meg nem találom...
A változatlanság a kisszék is, amit minden reggel akkurátusan kirángat a konyhába, hogy mindenről frissen értesült legyen, nos a kisszéknek nem vagyok nagy barátja, elég labilis ugyanis. Lelle pedig ügyes ugyan, de volt már rá példa, hogy leesett. Olyankor pedig rettentően megijed, és rettentően elkeseredik, aminek következtében elfelejt levegőt venni, és elájul.
Nagyon ijesztő, de most már legalább tudom, hogy ha fújom az arcát, akkor ez elkerülhető. A kisszéket hiába pakolom el...
Az akarata szintén állandó, pontosan tudja, hogy mit és mikor. Igyekszem a lehető legkevesebbszer konfrontálódni vele, bár még így negyedjére sem tudom a legbiztosabb módot, Lellénél pl a terelés mit sem ér. Ha nem ehet egyedül, inkább éhes marad. Például.
Utánoz. Mindent, és legfőképpen azokat a dolgokat, amik intenzív érzelmekkel járnak. Áron a minap a lábára lépett, Lelle pedig addig próbálkozott, míg sikerült neki is. A lökdösődés is ilyen, és remélem ezzel vége is a sornak, mert eddig meglehetősen békés vidék volt a miénk.
Eltanulta a nagy öleléseket, sokszor magától is keres valakit, akit megszorongathat. Ha pedig valami éppen a kezében van, akkor egy kézzel szorítja meg a célszemélyt. Áron ezen jókat mulat, és meséli mindenkinek, milyen vicces ez a Jejje. Vannak kifejezetten szeretgetős napjai is, amikor minden ok nélkül simogat meg játék közben, és ez annyira jó, azt hiszem ilyen gyerekünk sem volt még. :)
Beszél. Eleinte azt hittem véletlen, de mára már biztos vagyok benne, hogy nem. A huvva, amikor arról beszélünk, hogy a papa dolgozik, a lányok pedig az oviban vannak. Mondja azt is, hogy hó, nem utánunk, hanem magától. És mond két betűs szótagokat is, teljesen relevánsan, mint pl. ka, ami kabát, vagy kanál. A szótár elég foghíjas, de a legfontosabbak megvannak, pl. ammam (cumi), hammam, mama, papa, baba. És persze mindent megért, és mindent megértet, a többi csak ráadás.
Kétévesen beszélni fog, addig meg nem sietünk :).
Nincs új foga, és nem alszik jobban egy picit sem mint eddig, a lába is görbe még, a haja viszont nő. Egyébként pedig egy igazi kis egyéniség, és hatalmas öröm, hogy itt van velünk.
Változatlanul kócos, és változatlanul hangos. :)
Természetesen senki nem tudja ez utóbbit megerősíteni, mert kifejezetten engem tisztel meg a zajossággal, meg a követelésivel, amik természetesen mind jogosak. Akkor is, ha kielégíthetetlenek egyben.
A negyedik gyerek sem nő magától, viszont sokkal több a rácsodálkozások száma, már ezt is tudja, és tényleg tudja.
Ezekből erre a hónapra jutott a lépcsőn járás és a kétlábon egyensúlyozás (porszívócsövön gyakoroltak Áronnal, majd egy termoszon) a nagymozgások tekintetében.
A finomra a ceruzafogás, és rajzolás, meg a memóriakártya ki és bedugdosása a kártyaolvasóba. Ezen lenne még mit csiszolni, Lelle szorgalmazza (elég hangosan), én megpróbálom terelni. Ahogy a konnektorba dugdosást is, de ezt szerencsére az éjjelifényre korlátozza a miszobánkban, ahol általában jelen van minimum egy felnőtt is.
Mindenre felmászik, sokszor jut eszembe Áron, akit azért kötöttünk a székéhez, mert anélkül az asztal tetején ült volna. Lelle ennél finomabb, de csak egy fokkal. A hevedert meg nem találom...
A változatlanság a kisszék is, amit minden reggel akkurátusan kirángat a konyhába, hogy mindenről frissen értesült legyen, nos a kisszéknek nem vagyok nagy barátja, elég labilis ugyanis. Lelle pedig ügyes ugyan, de volt már rá példa, hogy leesett. Olyankor pedig rettentően megijed, és rettentően elkeseredik, aminek következtében elfelejt levegőt venni, és elájul.
Nagyon ijesztő, de most már legalább tudom, hogy ha fújom az arcát, akkor ez elkerülhető. A kisszéket hiába pakolom el...
Az akarata szintén állandó, pontosan tudja, hogy mit és mikor. Igyekszem a lehető legkevesebbszer konfrontálódni vele, bár még így negyedjére sem tudom a legbiztosabb módot, Lellénél pl a terelés mit sem ér. Ha nem ehet egyedül, inkább éhes marad. Például.
Utánoz. Mindent, és legfőképpen azokat a dolgokat, amik intenzív érzelmekkel járnak. Áron a minap a lábára lépett, Lelle pedig addig próbálkozott, míg sikerült neki is. A lökdösődés is ilyen, és remélem ezzel vége is a sornak, mert eddig meglehetősen békés vidék volt a miénk.
Eltanulta a nagy öleléseket, sokszor magától is keres valakit, akit megszorongathat. Ha pedig valami éppen a kezében van, akkor egy kézzel szorítja meg a célszemélyt. Áron ezen jókat mulat, és meséli mindenkinek, milyen vicces ez a Jejje. Vannak kifejezetten szeretgetős napjai is, amikor minden ok nélkül simogat meg játék közben, és ez annyira jó, azt hiszem ilyen gyerekünk sem volt még. :)
Beszél. Eleinte azt hittem véletlen, de mára már biztos vagyok benne, hogy nem. A huvva, amikor arról beszélünk, hogy a papa dolgozik, a lányok pedig az oviban vannak. Mondja azt is, hogy hó, nem utánunk, hanem magától. És mond két betűs szótagokat is, teljesen relevánsan, mint pl. ka, ami kabát, vagy kanál. A szótár elég foghíjas, de a legfontosabbak megvannak, pl. ammam (cumi), hammam, mama, papa, baba. És persze mindent megért, és mindent megértet, a többi csak ráadás.
Kétévesen beszélni fog, addig meg nem sietünk :).
Nincs új foga, és nem alszik jobban egy picit sem mint eddig, a lába is görbe még, a haja viszont nő. Egyébként pedig egy igazi kis egyéniség, és hatalmas öröm, hogy itt van velünk.
2013. február 10., vasárnap
Nem felejtettem el,
csak így alakult.
Az a január, most meg a február.
A héten írok. Mondom legfőképpen magamnak.
Az a január, most meg a február.
A héten írok. Mondom legfőképpen magamnak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






























































