2011. június 9., csütörtök

Taman Tasik Menjalara

Tervezem, hogy egyszer megmutatom mozgóban is, hogy milyen a környék... Hogy mit látunk, amikor hazafelé jövünk, mert szerintem egészen érdekes és radikális a változás a soksávos autópálya és a tőle 200 méterre lévő kis paradicsom között. Mindenesetre egy felvételt mindenképpen megérne. :)

A Desa Parkcity feliratos körforgalomtól minden irányban régebbi kondók, illetve egy kisebb városka található, ez is kerítéssel és sorompóval körbezárt, de az utak itt fákkal övezettek és csak két szűk sávból állnak, az épületek alacsonyak, és bár járda itt sincs, van egy rész, ami kifejezetten jólesik a szememnek. Egy lakótelephez hasonlít a leginkább, a háromszintes házak blokkokba rendeződnek, az aljukban pedig mindenféle boltok és éttermek vannak. Az éttermeket félig nyitott, félig zárt helyeknek kell elképzelni, a tisztaságuk mindig hagy némi kívánnivalót maga után, a konyha látszik, és rendkívül olcsón lehet enni. Főleg helyiek látogatják, a járdákon műanyag asztalok és székek vannak meglehetősen koszos napernyők árnyékában.
Elengedhetetlen helyi fíling, engem cseppet sem zavar egyébként sem a látvány, sem a koszt, hiszen itt általában sütnek mindent, vagyis a legritkább esetben veszélyes... Azért a helyiek is tudják, melyiket kell választani, és ha valamelyik nagyon kong, oda nem érdemes betérni...

Ennek a résznek az egyik modern fejlesztése a tesco épülete, aminek egy része mindmáig építési terület, a palafallal körbezárt részen majmok tanyáznak, a szemetet túrják, ücsörögnek a kerítés teteján... mint a kóbor macskák minálunk.

A tesco tőlünk nagyjából egy-másfél kilométer, a második lámpás kereszteződésben van egy mecset, amivel szemben egy kis domb zöldell körbekerítve. Jövet-menet ez is egy színfolt, a sok beton között szép ez a kis parkszerűség. Be nem lehet látni az utcáról, csak egy folt sejlik a domboldal mögött, ami arra utal, hogy van egy tó is odabent.
Sokáig fel sem tűnt az egész, aztán egyszer elolvastam a feliratot a kapun, és leesett, hogy taman azt jelenti, kert. A következő alkalommal Danit kértem, menjünk fel a kapun belülre, nézzük meg, vajon érdemes-e egy kirándulás erejáig eljönni ide a gyerekekkel... hátha. A kis parkolóból ez a látvány fogadadott.

Legközelebb aztán célirányosan ide jöttünk már, bicikliket is hoztunk, gondoltam körbekerekezzük a tavat, megnézzük laknak-e benne állatok... Sokan futottak aznap, eső esett mielőtt kiértünk volna, kellemes volt az idő, de úgy tűnt, hogy a helyiek ide járnak sportolni. Nem is csoda, mert mint kiderült, nem csak a tó van itt, hanem mögötte magasabban egy kis szabadtéri kondipálya is (ez is nagyon jellemző itt, hogy mindenféle sporteszközök vannak a parkokban, és rendszerint tömegesen használják őket). Szeretem nézni a kendős, állig beöltözött nőket, ahogy tornáznak...

Ha pedig továbbsétálunk ezt találjuk.

Ezt a látványt pedig csak fokozza a kis lugas, meg a szépen kialakított és rendben tartott parkos, ücsörgős rész...

Fantasztikus... és nem is tudtam, hogy létezik.
Azóta, ha nem süt a nap ezerrel, ide járunk, a gyerekek nagyon élvezik a kis körhintát (a játszó amúgy elég sok sebből vérzik, erősen rászorulna egy felújítás, de mit érdekel, míg a gyerekek szeretik így is...), a sok csúszdát, illetve a nagy szabad teret is, ahol lehet bringázni.
Úgy tűnik, vannak még felfedezésre váró helyek, és kellemes meglepetések házon kívül.


2011. június 6., hétfő

35 hetesen 35 nappal magunk előtt...

Csodálatos az ember bőre... Persze kíváncsi leszek, hogy mekkora hely marad majd Lelle születése után a bőröm és a hús között... de ennek ellenére az, hogy ez a dolog ekkora rugalmassággal bírjon anélkül, hogy elszakadna, vagy végül teljesen úgy maradna... kitágulva.

Lelle Róza ruhái a szekrényben, a kórházi csomag darabjai pedig a fiókokban várják, hogy eldöntsem, mikor is érkezett el végképp az idő, hogy egy helyre kerüljenek. Minden gyerekkel egyre kisebb volt ez a halom, most pedig úgy érzem, semmire nincs szükség annyira, hogy azt az utolsó pillanatban össze ne tudnám dobálni. Azért bízom benne, hogy mielőbb sikerül mosnom egy adag babaruhát, nagyon szeretem őket a szárítón látni.

Ugyanígy vagyok a homeos kúrával is, valahogy mindig várom a megfelelő pillanatot a kezdéshez, és egy picit úgy érzem, ha most elkezdem, akkor napokon belül megszülök, ezt pedig még nem szeretném... Igy aztán csak fejben készülődöm, fizikailag még nem annyira.
Annak ellenére, hogy érzem, már nagyon a vége ez az időszak, ami néha örömmel, néha szomorúsággal tölt el... de mindenképpen várakozással teli.
A lányok már egyre többet emlegetik a legkisebb húgukat, kérik, meséljek nekik róla, Hanna pedig néha odabújik, hátha megmoccan Lelle.

Érzékeny vagyok, minden kicsit keményebb félmondatot a lelkemre veszek, kétnaponta sírok valami miatt... Megkezdődött a befelé utazás, bár még van kedvem beszélgetni a gyerekekkel, meg a családdal. :) Ebből tudom, hogy még van idő.
A június végét szeretném, de tudom, ez nem az én választásom... azért ha lehetne egy kívánságom, akkor június 28. lenne a dátum... :)

G és W

G
Gymboree... Úgy érzem, a favorit alvástémát felváltották a gymborees bejegyzések. :)
A két hét oviszünetbe beterveztem egy alkalomnyi játszócsoportot a lányoknak. Mikolt külön hangsúlyozta, hogy megígértem, nagyon várta, hogy végre ő is bemehessen a mászókák, csúszdák, nagy labdák közé.
A múlt héten megkérdeztem, mikor mehetnénk, a papír és a kisasszony szerint, aki megnézte a mai nap reggele volt a legalkalmasabb. Van ugyan két csoport a hétvégén is, de azokban sokan vannak, mondta, inkább jöjjünk hétfőn, ha az jó nekünk.
A fél tizes kezdés ugyan kicsit korai, és Petit is meg kellett kérnem, hogy jöjjön velünk, ahelyett, hogy dolgozni megy, de mert így mind a két lány egy csoportba mehetett, mindenki vállalt mindent, és nekivágtunk.
Peti Áronnal könyvesboltozott volna, de az csak tízkor nyitott, így végül egy kávézőban ittak egy csokis tejet. Peti hajnali ötkor aludt el, megfelelően fáradt is volt szegény, de így legalább ücsörögtek valahol a rohangálás helyett.

Nos mi... amikor megérkeztünk Lídia, a kínai cérnahang a pult mögül pislogott nagyon álmosan, és legalább ennyire értetlenül, hogy mit keresünk itt. Mondtam, telefonált, aztán jött egy másik lány, aki szintén nagyon álmosan érkezett... de végül átöltözött és elkezdte a foglalkozást. Csak a lányoknak.
Mert rajtunk kívül senki sem volt.
Vagyis az én két gyerekemen kívül nem jött senki...
Mert ez az óra nincs is. Ezt a legelső kisasszony nyilván tudta... no komment.
Viszont mivel ez egy ún. drop off óra, engem kiköldtek, hiába mondtam nekik, hogy vannak még nyelvi nehézségeik a gyerekeknek... Illetve megkérdezték, Mikolt mikor lesz három éves. Vagyis még nem három, akkor ez az óra nem az ő órája.
Azt hiszem ha kiküldte volna, akkor tényleg soha többet nem nem lett volna kedvem menni.

Leültem kint, néztem a gyerekeimet, ingattam a fejem, de mert ők végül nagyon élvezték, és rengeteget mozgatták őket (tornaóra híjján ez azért nagyon jó élmény volt nekik), és mert az óra végén megérkezett az a lány, akinek a kisfiával keddenként Áron jár egy csoportba és jót beszélgettünk, majd végül még vettem is a lányoknak egy kis Lelleérkezés ajándékot, nem bántam meg, hogy eljöttünk.

W
Weather, vagyis az időjárásról.
Pár napja vannak olyan hosszú órák, amikor felhők mögé bújik a nap. Sőt voltak már olyan napok is, amikor elő sem került onnan... Eső ritkán esik, ha igen, akkor azt csendben teszi (teljesen szokatlan). Viszont mindezek azt eredményezték, hogy a nappali kinti hőmérséklet jócskán leesett, és bent sem használunk légkondit, csak a plafonventillátort. Nagyszerű úgy kimenni délben, hogy nem ég le az ember orra belül, ha levegőt vesz...
Anyukám tegnap este azt mondta, hogy ha meleg van odahaza, akkor az már nagyon meleg.
Kacarésztam magamban... :):)
Mert tegnap este, nyolckor, kiszállva az autóból, mindhármunkat, akik ezt meg tudják fogalmazni, ugyanaz az érzés kerített hatalmába, miközben rövidujjúban és rövidnadrágban voltunk... Peti mondta ki végül:
- Csontig hatoló 25 fok van. :):):):) És tényleg jólesett volna egy pulcsi... :):):)

2011. június 4., szombat

Kihogyvan

Maratoni bejegyzésre készülök... Mivel az elmúlt pár napban nem sok újdonság született, gondoltam legyen egy ilyen kimerevített pillanatfelvétel mind a hetünkről, ennél többre most nem telik :)

Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.


Dani

Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...


Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)

Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.

Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.


Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)


Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)


Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))

2011. június 2., csütörtök

A háromról

Nem sok időm jut mostanában az írásra... de ha tehetem, fotózom a gyerekeket, annyira helyesek együtt. Abban az esetben leginkább, ha ülök közöttük, és nem törődöm az ebéddel, a környezettel, vagy a saját igényemmel ami a befelé fordulást jelentené.

Hittem, hogy eljön az idő, amikor társai lesznek egymásnak bármennyien is vannak, de mindig a fülembe csengtek azok a mondatok, hogy ha hárman vannak, akkor mindig kimarad egy... Amikor Áron született, a lányok rettentően közel kerültek egymáshoz, szövetséget alkotva, mindenben támogatva egymást. Az óvoda is jelentősen erősítette az egymáshoz fűző kötelékeket, és érdekes módon ebbe még az egymás nyúzása is bőven belefér. Sokszor írtam már, de mégsem tudok betelni a testvérségük látványával. Ahogyan megkérdőjelezhetetlenül benne vannak egymás személyiségében, formálják is egymást, vagy csak a maguk természetes módján élnek ebben a nagycsaládban.

És mióta Áron kezd kikelni, magára ismerni, úgy vonódik be egyre jobban és erősebben ebbe a szövetségbe. A lányok pedig kinyitották a kört és beengedik a legkisebbet. Mikolt, bár sokat harcol Áron erejével, szeret vele lenni, ölbe venni, zsiványkodni, magyarázni. Hanna finomabban van jelen Áron életében, őt talán jobban megviseli Áron dömpersége, ugyanakkor ő a védelmező, okos nagy.

A lényeg a beengedésen van. Hogy együtt tolják a babakocsit, együtt ülnek a kisaasztalhoz játékéttermest játszani, vagy együtt tologatják az autókat, építik a síneket. Áron éppúgy partner a lányos játékokban, mint ahogy a lányok a fiúsabbakban. Az esetek túlnyomó részében hármasban játszanak, kivéve, amikor Áron durvul, vizet önt a lányok fejére, vagy a szemüket próbálja kiszúrni. Én pedig annyira szeretem látni, ahogy megsokszorozódik az a fajta összetartozás, amit kettejüknél már egy jóideje létezik.

2011. június 1., szerda

Sorakozó

Peti olvasott ma egy cikket valahol, ahol néggyerekeseket kérdezgettek az életük apró cseprő dolgairól. Példul, hogy hányszor hangzik el reggelente az a szó, hogy gyere...
A cikk szerint van, ahol 59 esetben ismétli meg a szülő...

Én nem vagyok annyira türelmes, és valószínűleg soha nem lesz annyi időm sem, hogy ezt az 59 gyerét elismételjem reggelente. :) Ha már ötször kell szólnom, tudom, bennem van a hiba. Lassan sikerült megtanítani a lányoknak, hogy kétszer figyelmeztetek, harmadikra jönniük kell, mert különben... elmegy a vonat. Borzasztóan bagatel, nálunk mégis beválik a háromig számolok eszköz is. Már Mikoltnál is. Persze csak akkor, ha következetes tudok maradni, és ez nem könnyű. Illetve ha nem ér el a hozzájuk az üzenet, akkor is vesztettem...

Tegnap előtt épp Hannát nem sikerült megtalálnom a kérésemmel... épp mesekönyvet nézegetett, amibe nagyon nehéz befurakodni holmi ebéd van gyerével...

Ekkora pocakkal két dolog van, amit minden alkalommal lehetetlen kihívásként kezelek, az egyik az, amikor leesik valami, a másik pedig amikor még arra is vetemedem, hogy lehajoljak, neadjisten leguggoljak érte. Viszont csak ekkora pocakkal fordulhat elő velem, hogy napjában sokszázszor leesik valami, mert bár nem vagyok egy zsonglőr amúgy sem, de életem ezen szakasziban olyan fokon vagyok ügyetlen, hogy sokszor már sajnálom magam miatta...

Node történetünkhöz visszakanyarodva.
Kiköltözésünk előtt nagyon nagy bevásárlást ejtettünk a legközelebbi nagyáruházban, legalább 20 doboznyi száraz, és kevésbé száraz, de a hétköznapokhoz addig szervesen hozzátartozó alapvetéseket sikerült felhalmoznunk. Ennek a készletnek jelentős részét tette ki a meggybefőtt.
Odahaza hetente volt nálunk meggyleves, és elképzelni sem tudtam, hogyan leszünk meg nélküle. Persze Dani, aki a racionálisabb vonalat erősíti a családban meggyőzött, hogy két kartonnyi elég lesz belőle, én pedig hallgattam rá.
A második kartont már megkezdtük, de szépen beosztottam az üvegeket, minden hónapban egyszer lehet meggyleves belőlük.
Előre fáj a szívem az utolsóért.
Most, hogy betegek voltak... és végre meggyógyultak, és esznek is rendesen, gondoltam, csinálok egy fazék levest nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Aznap, amikor ez volt edébre, kértem a gyerekeket, jöjjenek, mert tálalva vagyon. Mikolt kisangyalként ült fel a székére, menet közben azonban megérkezett a kukásautó, amit az ablakból látni is lehet... vagy az asztalon állva, ahogy azt Áron szokta, misemtermészetesebb... Én a leveseket tettem az asztalra, Mikolt azonnal nekilátott, Áron az asztal tetején ottozott, Hanna pedig békésen nézegette a könyvet a szőnyegen.
Amikor egyedül vagyok, az a stratégia, hogy mindent előre előkészítek, hogy amikor a levest befejezik (Áron mostanában kezd egyedül kanalazni, emiatt még inkább mellette kell maradni... ha nem is etetni) a második már meleg legyen és tányérokban várja a sorsát... Ma elkövettem azt a hibát, hogy kitettem a lányok leveseit, gondolván Áron megvárja, míg kiporciózom a második fogást.
A konyhába billegtem, közben Hannának másodszor szóltam, hogy jöjjön, Áronnak pedig sokadszor, hogy másszon le és üljön a székébe. Mókásan hangzik ez, hogy a számat jártatom, de mert a sebességem egyenlő a csigáéval, a gyermekded bizalmam abban, hogy értik amit mondok (abból a tényből kiindulva, hogy ha vitaminért kell jönni, akkor azonnal minden utasításnak eleget tesznek, legyen az bármilyen összetett illetve bármelyik gyerek...) pedig nagyságrendekkel túlmutat a valóságon, legalábbis ami a déli időszakot illeti...

Hanna természetesen nem jött, Áron pedig természetesen idővel megértette mit kérek, csak nem a jó irányba kezdett el tolatni. Mikolt ette a levesét, a maga éhesen koncentráló módján, miközben Áronunk egy laza lábtempóval lerúgta Hanna tányérját az asztalról.
Iyg leírva nem tűnik ez nagy dolognak... ha épp humoromnál vagyok, ha épp van még két plusz kezem, vagy húsz perc időm... Vagy nincs egy ekkora pocakom. Mert a leves a konyhapult falától beborította az egész asztal alját, és fröccsentében nem felejtette ki az összes szék lábát sem. Párnástul természetesen. Elképzelésem sincs, hogy tudott ekkora rombolást végbevinni két deci meggyleves, de azon kívül, hogy a szívem szakadt a kincset érő meggyért, nem örömködtem azon sem, hogy bár Mikoltot Áron székébe áthelyezve kettőből egy hangtalanul üldögélt továbbra is, belefelejtkezve az ebédjébe, a másik kettő az éhségtől kiabált, én meg a tehetetlenségtől. Többek között azt, hogy mennyire béna vagyok, és hogy milyen jólesne, ha meghallaná ha szólok, és jönne, ha kérem, mert akkor lehet, hogy Áron nem gondolná, hogy az üres szék, és a leves az övé...

És akkor az én édes, okos, esetenként nemhalló nagylányom azt mondta, hogy... Mama, én akartam jönni, de nem tudtam, mert annyira érdekes volt a könyv... illetve amikor kérdeztem tőle, hogy az oviban se hallja ha menni kell, akkor meg azt, hogy de, mert ott az Auntie Julie chouchou trainbe állít minket és akkor nem is kell odafigyelnem, csak megyek, mert visz a lábam a többiekkel.
Aztán meg azt, hogy addig nem tudok megnyugodni, amíg nem beszélsz velem nagyon szépen.

Miután (fél órányi rekonstrukciós munkával) felmostam, letöröltem, leszedtem, baraktam a mosógépbe (Hannával a sarkamban) mind megnyugodtunk, kivéve Áront, aki már nagyon éhes volt...
És persze ilyenek mindig lesznek, és nincs is igazi tanulság a történetben... Hacsak az nem számít annak, hogy a meggyleves és Áron egy asztalon nem kompatibilis egymással. És hogy Hanna egy édes, okos kislány... és hogy egyszer leszek én még nagyon gyors is.
Ja, és hogy még mindig nem vagyok képes 59x elismételni, hogy gyere...

2011. május 30., hétfő

Amikor kreatívnak kell lenni...

Van egy nagyon kényelmes kanapénk. Az elmúlt napokban ez lett a főhadiszállásom, mert itt a legkellemesebb a levegő, ha bekapcsolom a légkondícionálót és a plafonventillátort is, mert egészen komoly pocakösszehúzódásokat produkáltam és jobbnak tűnt nyugton maradni, amikor csak lehet, és mert a gyerekek itt körém tudnak gyűlni, és mindenfélékkel kárpótlom őket a kiesett mozgástevékenységek ellensúlyozására.

Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.

Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.

Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.

34 hetes Lellecsillag

Igy festünk...
Majd írok is. :)

2011. május 28., szombat

Még víz

Ma nyaraltunk. Legalábbis Dani, aki kicsit ki(le)merült (fáj a torka is... most ő az utolsó) az elmúlt időszaktól, amint lefeküdt a medence partjára, ezt mondta. Aztán becsukta a szemét, és aludt egyet az árnyékban.
Mi pedig nyaraltunk. :)
Mikolt továbbra is szerelmese a mélyvíznek, és mert ma a kamerával együtt indultam el velük, van néhány fotó, meg video is erről.
Hanna a locsolókannával öntögette a vizet és tisztította az utat. Aztán a lányok levették a fürdőbugyijukat, és azzal gondolták feltakarítani a követ...
Érkezett egy pár is, a nőnek hatalmas pocakja volt, a gyerekek mindenáron meg akarták simogatni, így kénytelenek voltunk szóba elegyedni velük. :) Van egy 19 hónapos kisfiúk, és a jövő hétre várják a kislányukat. Sorstárs...
Áron eközben megjárta a szaunát, néha csobbant és egy kevésszer öntögetett is.
Nagyon szeretem ezeket a délelőttöket, vagy délutánokat... whatever.

Délután Mimi azzal ébredt, hogy menjünk megint vízbe... de ezúttal felülről érkezett, így ezt inkább kihagytuk.



Merengések szülésügyben

Dani tegnap három nap Szingapúr után végre hazaért. Hosszúak nekem most ezek a három napok, és bár Peti itt van, és a héten többször hoztunk ebédet kintről (egyszer kínait, egyszer pedig indiait ettünk), a felelősség ilyenkor mégiscsak egyedül az enyém, és ez most különösen nehéz volt.
Csütörtökön medencéztünk, az öltöző tükrében a pocakom kétszer akkorának tűnt, mint ahogyan én elképzeltem... Csak álltam, és néztem, és megijedtem... a szülés gondolatától. Most először Lelle beköltözése óta megrettentem a feladattól, eszembe jutott a vége, amikor minden alkalommal úgy éreztem, már nem én irányítom, és elveszek, meghalok... Tudom, hogy ez így van rendjén, és mint minden alámerülés ez is katarzissal jár, hogy aztán egy életre szóló ajándék lehessen... Amitől nekem már nem kell megmásznom a Himaláját...
És mégis megriadtam.
Talán azért, mert Dani nagyon keveset van velem, kettesben pedig még kevesebbet töltünk. És ez hiányzik. Hogy beszéljünk Lelléről, a szülésről, hogy érezzem, hogy biztonságban vagyok, leszek, és mellettem áll majd, amikor szükségem lesz rá.
Áron érkezése alatt az utolsó pár percben volt csak igazán ott, addig mindenféle dolgokat intézett, és ezt most nem szeretném.
Szeretném tudni, hogy az elejétől a végéig velem, mellettem lesz, hogy ebben a nagyon magamra hagyott időszakban legalább a végét csináljuk együtt. De legalábbis nem nekem kell majd a külvilággal küzdenem, figyelhetek csak magamra és Lellére.
Hazaért, beszéltünk, és megnyugtatott.
Most jobb. :)
Lassan elérkezik az az idő, amikor már nem sürgetem a közeledést...
És ez is jó...

2011. május 27., péntek

A csend

Minden nap megtörténik ez a kis szeánsz.
Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.