A korlátozott lehetőségeim miatt megmutatni ugyan nem tudom, de tegnap előtt felfedeztük az első hóvirágokat a kertben. Ezt a télvégi saras, hideg időt ugyan nem kedvelem, de a virágok nyílása feledteti az amúgy búskomor szürkeséget, és nem utolsó sorban reményt is ad, nincs már messze a játszóterezős időszak.
Erre ma reggel, még nem is láttam a csík szemeimmel, Hanna azzal fogadott, hogy:
- Mama, a télnek nagyon vicces, hogy csak szórja a zsákjából a havat.
Egy pillanatra lemerevedtem, és rajta ragadt a hirtelen kinyílt tekintetem a teraszajtón.
Mitagadás, szép a látvány, és ha mindez január elején történne, most alig férnék a bőrömbe (és hozzáteszem, azzal sincs igazából nagy baj, hogy február végén még nem járkálunk rövidujjúban), azért a kifelé bambulásba keveredett némi mélabú, és megsajnáltam a hóvirágokat is. Jólesne egy kicsivel több napsütés... olyan gyorsan hozzá tudok szokni a reggeli fénycsíkokhoz a nappaliban.
Gyakorlatilag Magyarország lassan a hideg országa képét festi számomra, és alig hihető, hogy lesz itt is meleg.
Mindenesetre ma feladunk pár levelet Malajziába, és megírjuk, hogy szép, hosszú ez a tél minálunk.
2012. február 28., kedd
2012. február 25., szombat
Áron hintázik
Áron hosszú ideig nem ült hintában.
Kornél kérése volt, hogy amíg stabilan nem jár és nem kezd el beszélni, ne nagyon hintáztassam. Leginkább egyáltalán ne. Mert a hinta olyan reflexeket vált ki egy piciből, amik amúgy korai életszakaszban relevánsak, egy csecsemő bizonyos életkora után viszont már inkább el kell, hogy tűnjenek, a hinta pedig nem segíti ezt, sőt. Pláne, ha olyan érzékeny idegrendszerű gyerekről van szó, mint Áron, akinél voltak apró, de mégis ordító jelek.
A hintába ültetve egyébként a kapaszkodás reflexe kerül elő, szép példája ennek, amikor az aprócska gyerek mereven tartja előre a lábait, az egész teste megfeszül a váltásokkor.
Amikor már szépen szaladt, és épp kint éltünk a trópusokon, bezárva a négy fal és a zsebkendőnyi paradicsomunk aranykalickájába, Áron előszeretettel lengedezett a babahintában, a fal volt az egyik akadály, ami miatt inkább egy szolid altatásra alkalmas tárgy volt ez, mint extrém energialevezető.
Hanna a levegő és a víz szerelmese, ha hintázik, csak az égben érzi jól magát. Áron óvatosabb, olyannyira, hogy bár a növekedésével egyenes arányban egyre jobban élvezi a magasságot, a hintán a mai napig van egy bizonyos tempó, amit elvisel, azon túl nem érzi biztonságban magát.
Ma azt kérte, lökjem magasra. Szokta ezt kérni, de minden alkalommal hangosan szól, hogy elééég, ha elértük a tűréshatárt. Ami nem túl magas.
De ma másként történt.
Magasra löktem. Nem szólt. Amikor megállt a hintája, újra kérte, magasra lökjem. Újabb kör. Összeszorította a szemeit, kapaszkodott nagyon (ez az, ami egyáltalán nem jó...), de akarta. Hátborzongató volt látni, mennyire igyekszik legyőzni a félelmét, beleereszkedni a végtelen bizonytalanba. Eleinte azt gondoltam, szólni fog. Kérdeztem is, hogy: - Áron, jó így?
Remegő hangú volt a válasz, de egyértelmű: - Igen.
Majd hozzá is tette: - Nem félek mama.
Legalább fél órán keresztül játszotta ezt a bátorság próbát, egyre magabiztosabban, de azért hosszú történeteket nem iktatott közbe. Mindenesetre csak utólag esett le, hogy mennyire abszurd volt ez az egy mondat, amit mégis megosztott a nagy lengedezés közepette:
- Mama, levágta a polip a csúnya hajamat.
Honnan vette?...
- De miért Áron?
A remegő tónus végig jellemezte a kis koncentráció megosztást:
- Meeert, mert, mert , mert levágta.
Ennyiben maradtunk.

A képeket nézegetve már nem látni a félelmet az arcán, de ezek nagyjából a negyvenedik perc után készültek.
Csak akkor mertem kimenni a látóteréből a kameráért... és vettem észre, hogy én végig kapaszkodtam. A levegőbe... helyette.
Kornél kérése volt, hogy amíg stabilan nem jár és nem kezd el beszélni, ne nagyon hintáztassam. Leginkább egyáltalán ne. Mert a hinta olyan reflexeket vált ki egy piciből, amik amúgy korai életszakaszban relevánsak, egy csecsemő bizonyos életkora után viszont már inkább el kell, hogy tűnjenek, a hinta pedig nem segíti ezt, sőt. Pláne, ha olyan érzékeny idegrendszerű gyerekről van szó, mint Áron, akinél voltak apró, de mégis ordító jelek.
A hintába ültetve egyébként a kapaszkodás reflexe kerül elő, szép példája ennek, amikor az aprócska gyerek mereven tartja előre a lábait, az egész teste megfeszül a váltásokkor.
Amikor már szépen szaladt, és épp kint éltünk a trópusokon, bezárva a négy fal és a zsebkendőnyi paradicsomunk aranykalickájába, Áron előszeretettel lengedezett a babahintában, a fal volt az egyik akadály, ami miatt inkább egy szolid altatásra alkalmas tárgy volt ez, mint extrém energialevezető.
Hanna a levegő és a víz szerelmese, ha hintázik, csak az égben érzi jól magát. Áron óvatosabb, olyannyira, hogy bár a növekedésével egyenes arányban egyre jobban élvezi a magasságot, a hintán a mai napig van egy bizonyos tempó, amit elvisel, azon túl nem érzi biztonságban magát.
Ma azt kérte, lökjem magasra. Szokta ezt kérni, de minden alkalommal hangosan szól, hogy elééég, ha elértük a tűréshatárt. Ami nem túl magas.
De ma másként történt.
Magasra löktem. Nem szólt. Amikor megállt a hintája, újra kérte, magasra lökjem. Újabb kör. Összeszorította a szemeit, kapaszkodott nagyon (ez az, ami egyáltalán nem jó...), de akarta. Hátborzongató volt látni, mennyire igyekszik legyőzni a félelmét, beleereszkedni a végtelen bizonytalanba. Eleinte azt gondoltam, szólni fog. Kérdeztem is, hogy: - Áron, jó így?
Remegő hangú volt a válasz, de egyértelmű: - Igen.
Majd hozzá is tette: - Nem félek mama.
Legalább fél órán keresztül játszotta ezt a bátorság próbát, egyre magabiztosabban, de azért hosszú történeteket nem iktatott közbe. Mindenesetre csak utólag esett le, hogy mennyire abszurd volt ez az egy mondat, amit mégis megosztott a nagy lengedezés közepette:
- Mama, levágta a polip a csúnya hajamat.
Honnan vette?...
- De miért Áron?
A remegő tónus végig jellemezte a kis koncentráció megosztást:
- Meeert, mert, mert , mert levágta.
Ennyiben maradtunk.
Csak akkor mertem kimenni a látóteréből a kameráért... és vettem észre, hogy én végig kapaszkodtam. A levegőbe... helyette.
2012. február 24., péntek
Két és fél nap szalmaság
Tegnap majdnem az összes gyerek sorra került a gépem előtt.Egy új pontját fedeztem fel a lakásnak, hála a kora tavaszi fényeknek, és a nagy nagy ablaknak a nappalinkban, némi derítéssel (amit zsonglőrként próbálkozva rakosgattam míg meg nem találtam a megfelelő szöget (a lábammal egyensúlyozva a lapot, a másikon igyekeztem minél kevésbé billegni, miközben a gyerekek nevetgéltek rajtam, amitől nekem is nevetnem kellett... :) úgy meg elég nehéz kitartani a gépet. Igazán mókás dolog ez... :) egészen puha képeket lehetett róluk csinálni.
Mármint azokról, akik ezt hagyták is, Mikolt nem sorolható a jó modell kategóriájába, bár ő igazán eredeti arcait mutatja, ha lencsevégre kerül. Megunhatatlan.
A dokumentálás oka (legalábbis részben :)) Dani háromnapos kiruccanása.
Gondoltam, ha már ilyen sokáig nem látjuk, legalább legyen pár legfrissebb kópia a gyerekekről, míg nem látja őket újra élőben.
Nem vagyok nagy rajongója a Papanélküli napoknak, sok szempontból jobb amikor velünk tölti legalább az estéket. :) És azt hiszem, a gyerekek is így vannak ezzel. Hanna számolja az alvásokat, Mikolt olyan Mimisen a laptopját hiányolja. :)
Emlegetünk Papa, és igyekszünk minden percet tartalmasan tölteni. :) Ma délelőtt pl. a Millenáris játszóterén voltunk, kacsákat néztünk, ahogy korcsolyáztak a még mindig befagyott tavon, és közben élveztük a tavaszi (egyébként elég erős) szél illatát.
Áron azóta is emlegeti a játszót, ha tehetné, azonnal indulna vissza.
Hanna sünit és nyuszit rajzolt az oviban, mindkettő eredeti, Hannásan izgalmas alkotás.
Lelle reggel elég nyafkán kelt, megint a pocakja fájhatott, de a hathatós segítségemmel megszabadult a bántó beltartalomtól, azóta vigyorog, és alszik... vagy a hátamon cipelődik, és nézelődik lelkesen.
Kórházban a gépem
De legalábbis egy rehabilitációs osztályon... ráadásul csak az agya, mert a teste idehaza várja az újraegyesülést. Meglehetősen bizarr dolog ez, látni és tudni, hogy semmiresejó most.
Dani tegnap elvitte ide, ma pedig rájuktelefonált információgyűjtési szándékkal.
A jó hír az volt, hogy nem reménytelen a dolog, a rossz a háromjegyű szám, amit megemlítettek, mint honorárium.
Dani alkudozott, végül lett belőle egy elfogadhatóbb kétjegyű, annak fejében, hogy nem sietnek vele... Nem bánom, így is nagy az az ér.
Viszont előkotortuk a garázsban álló ezeréves szekrényből a szintén ezeréves asztali gépet, aki kissé rossz néven vette, hogy háborgatjuk csendes magányában, de legalább működik, ha nem is villámsebességgel és nem is zökkenőmentesen. Picike ablak a világra.. és olyan nosztalgikus lett tőle a hangulatom, mert eszembe jutottak a maláj esték, a mozdulat, amint kidobom az usb kábelt az ablakon, a végén a Rómeóként kapaszkodó mobil internettel...
Mennyivel jobb egy ilyen öreg csont a semminél.
A fütyörésző jókedvem mögött azért komoly munka folyik, mert nem úgy megy az errefelé, hogy csak úgy örülünk annak amit kapunk...
Igyekszem tanulni a vélt veszteségből is, és örülni annak, ami a jelen, a szívemben a múlt minden fontos apró mozzanatának emlékével. Na ez már öröm.
Dani tegnap elvitte ide, ma pedig rájuktelefonált információgyűjtési szándékkal.
A jó hír az volt, hogy nem reménytelen a dolog, a rossz a háromjegyű szám, amit megemlítettek, mint honorárium.
Dani alkudozott, végül lett belőle egy elfogadhatóbb kétjegyű, annak fejében, hogy nem sietnek vele... Nem bánom, így is nagy az az ér.
Viszont előkotortuk a garázsban álló ezeréves szekrényből a szintén ezeréves asztali gépet, aki kissé rossz néven vette, hogy háborgatjuk csendes magányában, de legalább működik, ha nem is villámsebességgel és nem is zökkenőmentesen. Picike ablak a világra.. és olyan nosztalgikus lett tőle a hangulatom, mert eszembe jutottak a maláj esték, a mozdulat, amint kidobom az usb kábelt az ablakon, a végén a Rómeóként kapaszkodó mobil internettel...
Mennyivel jobb egy ilyen öreg csont a semminél.
A fütyörésző jókedvem mögött azért komoly munka folyik, mert nem úgy megy az errefelé, hogy csak úgy örülünk annak amit kapunk...
Igyekszem tanulni a vélt veszteségből is, és örülni annak, ami a jelen, a szívemben a múlt minden fontos apró mozzanatának emlékével. Na ez már öröm.
Hanna dilemmája
Kicsi Hanna az autóban mélázva sóhajt...
- Mama, én nem is tudom, ki legyen a feleségem...
- Hannuskám... hát mégis, mit gondolsz?
- Jajj Mama, én nem tudom, minden felnőtt olyan csodaszép.
Deszeretem azt a csipkeszerű lelkét.
Vagy úgy... végigfuttatom magamban a nap eseményeit, hátha találok benne valami árulkodót, miért jutott ez eszébe éppen most, mikor úgy hittem, az ödipális konfliktus nála kimaradt. Az esküvői album sokat forog a kezében, nagy is, szép is, cseppet sem csodálkoznék, ha a tündérek után megjelennének a menyasszonyok is Hanna fantáziáiban. Azért nem hagy nyugodni ez a kihez megy majd feleségül kérdés...
- Hanna, kihez szeretnél feleségül menni?
Nagy csend, sóhaj.
- Nem is tudom... majd kitaláljuk.
Mosolygok, annyira édes, ahogy a kisgyerek kobakjában még mi nagy és okos felnőttekként mellette vagyunk minden döntésében, és olyan megható egyben ez a nagy nagy bizalom a részéről.
- Szerintem majd olyan valakit válassz, akit nagyon szeretsz, és aki téged is nagyon szeret.
Kacarászik, majd kiböki...
- Akkor a Peti lesz az.
Még szélesebb a mosolyom, teljesen releváns a válasza. De a kisördög nem hagy nyugton, megkérdezem még...
- Nem a Papa?
Újabb kacagás, olyan szívből jövően huncut.
- Neeem, a Papának már volt esküvője.
- És akkor már nem lehet neki mégegy?
- Nem, mert akkor nagyon sok tortát kellene ennie.
Jó ha tudja mindenki...
- Mama, én nem is tudom, ki legyen a feleségem...
- Hannuskám... hát mégis, mit gondolsz?
- Jajj Mama, én nem tudom, minden felnőtt olyan csodaszép.
Deszeretem azt a csipkeszerű lelkét.
- Hanna, kihez szeretnél feleségül menni?
Nagy csend, sóhaj.
- Nem is tudom... majd kitaláljuk.
Mosolygok, annyira édes, ahogy a kisgyerek kobakjában még mi nagy és okos felnőttekként mellette vagyunk minden döntésében, és olyan megható egyben ez a nagy nagy bizalom a részéről.
- Szerintem majd olyan valakit válassz, akit nagyon szeretsz, és aki téged is nagyon szeret.
Kacarászik, majd kiböki...
- Akkor a Peti lesz az.
Még szélesebb a mosolyom, teljesen releváns a válasza. De a kisördög nem hagy nyugton, megkérdezem még...
- Nem a Papa?
Újabb kacagás, olyan szívből jövően huncut.
- Neeem, a Papának már volt esküvője.
- És akkor már nem lehet neki mégegy?
- Nem, mert akkor nagyon sok tortát kellene ennie.
Jó ha tudja mindenki...
2012. február 23., csütörtök
Éjszaka
Még mindig nem a legjobbkedvű barátom, pedig gyakran randevúzunk... Aludnom kellene.
Amiért most mégis írok, az annak a kétségbeesésnek köszönhető, ami nem múlik... sőt.
A gépről semmi új info, Dani elvitte egy helyre (ami nem a Kürt, de hasonlóan jó gárda, picit olcsóbbak, és ha nekik nem megy, akkor továbbküldik a Kürtbe...), és most gyomorösszeszorítva, lélegzetvisszafolytva várom az ítéletet.
A jó hír, hogy a külső winchesteren 2011 áprilisig megvan az összes kép, és a lustaságomnak köszönhetően egy nyolc gigás és egy egy gigás kártya tele volt, amit most két órája Dani gépére mentegetek éppen, hogy legalább legyen mit használnom... persze egyelőre még mindig csak egy helyen vannak így a képek, holnap lesz a napja a másolat készítésének, ma már nincs erőm hozzá.
Mindenesetre jó hír, hogy tavaly szeptember végétől vannak képek ezeken a kártyákon, de a legkedvesebbek sajnos nincsenek már meg (többek között a négy gyerek fehérben kép sem :((((), mert azokat feltöltöttem a gépemre és le is töröltem a kártyámról...
Viszont volt egy pont, amikor azt hittem, elsírom magam. Ma délelőtt a Vadasparkban voltunk a gyerekekkel, és hogy ne kelljen törölnöm, négy kártyát használtam, cserélgetve a már megtelteket. Most viszont nem találtam az egyiket, amin többek között Hanna farsangja is volt, meg a balett előadás... Kétszer néztem végig mindent, és sehol sem volt. :(
Végül az íróasztal kupija alatt meglett, de még most is remeg a kezem...
Ha egyszer hazaér a gépem, azt hiszem négy helyre mentek mindent, és ha lesz rá erőm, a legfontosabbakat kiválogatom, és külön tárolom.
Vagy mostantól csak a legjobbakat teszem el, mert ekkora veszteséget még egyszer nem szeretnék feldolgozni...
Dani azt mondta, a legbiztosabb még mindig a kőtábla. Akkor holnaptól ez következik...
Mindenesetre egy könyv nagyon nagyon érik már. Legalább egy fotókönyv, gyerekenként. Hogy azzal mi történhet, le sem írom. Víz már volt...
Megyek aludni.
Amiért most mégis írok, az annak a kétségbeesésnek köszönhető, ami nem múlik... sőt.
A gépről semmi új info, Dani elvitte egy helyre (ami nem a Kürt, de hasonlóan jó gárda, picit olcsóbbak, és ha nekik nem megy, akkor továbbküldik a Kürtbe...), és most gyomorösszeszorítva, lélegzetvisszafolytva várom az ítéletet.
A jó hír, hogy a külső winchesteren 2011 áprilisig megvan az összes kép, és a lustaságomnak köszönhetően egy nyolc gigás és egy egy gigás kártya tele volt, amit most két órája Dani gépére mentegetek éppen, hogy legalább legyen mit használnom... persze egyelőre még mindig csak egy helyen vannak így a képek, holnap lesz a napja a másolat készítésének, ma már nincs erőm hozzá.
Mindenesetre jó hír, hogy tavaly szeptember végétől vannak képek ezeken a kártyákon, de a legkedvesebbek sajnos nincsenek már meg (többek között a négy gyerek fehérben kép sem :((((), mert azokat feltöltöttem a gépemre és le is töröltem a kártyámról...
Viszont volt egy pont, amikor azt hittem, elsírom magam. Ma délelőtt a Vadasparkban voltunk a gyerekekkel, és hogy ne kelljen törölnöm, négy kártyát használtam, cserélgetve a már megtelteket. Most viszont nem találtam az egyiket, amin többek között Hanna farsangja is volt, meg a balett előadás... Kétszer néztem végig mindent, és sehol sem volt. :(
Végül az íróasztal kupija alatt meglett, de még most is remeg a kezem...
Ha egyszer hazaér a gépem, azt hiszem négy helyre mentek mindent, és ha lesz rá erőm, a legfontosabbakat kiválogatom, és külön tárolom.
Vagy mostantól csak a legjobbakat teszem el, mert ekkora veszteséget még egyszer nem szeretnék feldolgozni...
Dani azt mondta, a legbiztosabb még mindig a kőtábla. Akkor holnaptól ez következik...
Mindenesetre egy könyv nagyon nagyon érik már. Legalább egy fotókönyv, gyerekenként. Hogy azzal mi történhet, le sem írom. Víz már volt...
Megyek aludni.
2012. február 21., kedd
Amikor megrendül a cyberbizalom
Ma egy helyen azt állították, a gépem agyhalott...
Ez az információ olyan heves érzelmi hullámokat generált bennem, amin magam is meglepődtem, aztán egy kis idő elteltével (amit nagyon tudatosan adtam magamnak, egyébként a hév bizonyára messzire, vagy mélyre taszított volna... ha engedek neki) beláttam, ez is épp olyan veszteség, mint akármelyik, így semmi csodálkozni valóm nincs, hogy elsőre a nemhiszemel, aztán nagyon gyorsan a düh állapotában találtam magam.
Még azon melegében végigfutott rajtam, hogy vajon nagyon visszatetsző-e ez a düh és a kétségbeesésem, és hogy mennyivel emelkedettebben is lehetne reagálni mindarra, amit elveszettnek kell hinnem, és nem tudtam válaszolni erre. Egyrészt természetesen szeretném azt hinni, hogy az életem teljes az online világ nélkül is, másrészt pedig nem csak erről van szó.
Azon a gépen van, volt az összes képem, gyakorlatilag az elmúlt másfél év dokumentációja, minden Lellével kapcsolatos emlékem, és voltam annyira meggondolatlan, hogy nem készült semmiről biztonsági másolat.
Semmiről... Hát normális vagyok én? Ha igazán fontosak nekem ezek az apróságok, akkor hogy történhetett, hogy a meglévő, bár nagyon nem szeretem külső hordozóra nem mentettem 2011 áprilisa óta semmit?...
Dani nekilátott megoldás után kutatni, és mégha van is, lesz is, olcsó biztosan nem lesz...
És addig is egy gépet használunk, ami nem volna baj, ha nem tíz percekre futnánk össze naponta Danival, akinél ez az egy általában van.
Így aztán az online világ korlátos, élén a bloggal, és a kapcsolattartás ezen formáival, illetve még mindig összeszorult szívvel várom az elkövetkező napokat, amikor kiderül majd, vajon tényleg meg kell-e birkóznom azzal a gyásszal, amit a képek elvesztése jelent. És még az sem vigasztal, hogy a picasán a legkedvesebbek fent vannak.
Persze ma is tanultam valamit, azt nem mondanám, hogy öröm volt...
Ez az információ olyan heves érzelmi hullámokat generált bennem, amin magam is meglepődtem, aztán egy kis idő elteltével (amit nagyon tudatosan adtam magamnak, egyébként a hév bizonyára messzire, vagy mélyre taszított volna... ha engedek neki) beláttam, ez is épp olyan veszteség, mint akármelyik, így semmi csodálkozni valóm nincs, hogy elsőre a nemhiszemel, aztán nagyon gyorsan a düh állapotában találtam magam.
Még azon melegében végigfutott rajtam, hogy vajon nagyon visszatetsző-e ez a düh és a kétségbeesésem, és hogy mennyivel emelkedettebben is lehetne reagálni mindarra, amit elveszettnek kell hinnem, és nem tudtam válaszolni erre. Egyrészt természetesen szeretném azt hinni, hogy az életem teljes az online világ nélkül is, másrészt pedig nem csak erről van szó.
Azon a gépen van, volt az összes képem, gyakorlatilag az elmúlt másfél év dokumentációja, minden Lellével kapcsolatos emlékem, és voltam annyira meggondolatlan, hogy nem készült semmiről biztonsági másolat.
Semmiről... Hát normális vagyok én? Ha igazán fontosak nekem ezek az apróságok, akkor hogy történhetett, hogy a meglévő, bár nagyon nem szeretem külső hordozóra nem mentettem 2011 áprilisa óta semmit?...
Dani nekilátott megoldás után kutatni, és mégha van is, lesz is, olcsó biztosan nem lesz...
És addig is egy gépet használunk, ami nem volna baj, ha nem tíz percekre futnánk össze naponta Danival, akinél ez az egy általában van.
Így aztán az online világ korlátos, élén a bloggal, és a kapcsolattartás ezen formáival, illetve még mindig összeszorult szívvel várom az elkövetkező napokat, amikor kiderül majd, vajon tényleg meg kell-e birkóznom azzal a gyásszal, amit a képek elvesztése jelent. És még az sem vigasztal, hogy a picasán a legkedvesebbek fent vannak.
Persze ma is tanultam valamit, azt nem mondanám, hogy öröm volt...
Technikai szünet
Kis kényszerpihenőre ment a számítógépem, emiatt a héten elmaradnak a bejegyzések...
Remélem hamarosan új életre kel, és visszaáll a rend. Meglehetősen hiányzik az online világ, azért mindemellett a tavaszillatban még ez is hiányérzet is jobban viselhető.
Remélem hamarosan új életre kel, és visszaáll a rend. Meglehetősen hiányzik az online világ, azért mindemellett a tavaszillatban még ez is hiányérzet is jobban viselhető.
2012. február 18., szombat
Életre kelt kapcsolatok
Hányszor írtam már, hogy milyen csapnivaló kapcsolattartó vagyok...
Pedig, ha jobban belegondolok, a leginkább az tölt fel, ha alkothatok... mégpedig kapcsolatokat. Abból is főképpen a csoportok érdekelnek, azok a találkozások, amikből hosszú távon működő csapatok születnek.
Észrevétlenül készülnek ezek az alkotások, és sokszor túlélik az én hanyagságomat is, szerencsére.
A blogolás számomra egyik legnagyszerűbb része is ez a fajta csapatépítés. Megvan a logikája a vonzásoknak nyilván, de tény, hogy idővel a rejtett vagy nyílt egymásratalálások nálam valós találkozásokért kiáltanak.
Szeretem ezeket a közös pillanatokat, és hálás vagyok azoknak, akiket a valóságban is megölelhettem már.
Most szombaton egy egészen különlegesre sikeredett vendégség volt minálunk. A különlegessége abban rejlett, hogy míg abban teljesen biztos voltam, hogy mi lányok örülünk majd egymásnak, és abban is bíztam, hogy a fiúknak sem lesz feszélyező egymás társasága, a gyerekekkel kapcsolatban nem számítottam semmire, vagy legalábbis velük kapcsolatban nagy kíváncsiság volt bennem, hogy hogyan lesznek majd egymás között.
Lenyűgöző volt, ahogy kilencen ebben a nem túl nagy alsó térben egymásra találtak már az első pillanatoktól kezdve. A két legkisebb persze még nem kapcsolódott ezer százalékon a többiekhez, de ők ketten is annyira kedvesek és szépek voltak együtt, hogy még elnézegettem volna őket egy jóideig. :) Ahogy Zéti megsimogatta Lellét, vagy ahogy Lelle barátkozott Zétény nadrágján a fényes gombokkal.
A maradék hét műalkotás pedig minden képzeletemet felülmúlva ragyogott együtt, ez a hat kicsi lány olyan mély barátságokra jellemző közös nyelven muzsikált, hogy összesen 16 képet készítettem, a fennmaradó időben pedig hol lopva, hol élesben figyeltem őket, ahogy alkottak egy ragasztós füzetbe, játszottak cicást, vagy jártak fent szobáról szobára egy kupacban. Áron pedig mindenhova követte őket, fülig érő mosollyal, és egy cseppet sem kilógva a sok lány társaságában. Szonjával azt hiszem egészen szoros barátságot kötött. :)
De nem is folytatom, szerintem a képek magukért beszélnek...
Nagyon örülök, hogy végül sikerült ez a találkozás, köszönöm nektek lányok!!!
Pedig, ha jobban belegondolok, a leginkább az tölt fel, ha alkothatok... mégpedig kapcsolatokat. Abból is főképpen a csoportok érdekelnek, azok a találkozások, amikből hosszú távon működő csapatok születnek.
Észrevétlenül készülnek ezek az alkotások, és sokszor túlélik az én hanyagságomat is, szerencsére.
A blogolás számomra egyik legnagyszerűbb része is ez a fajta csapatépítés. Megvan a logikája a vonzásoknak nyilván, de tény, hogy idővel a rejtett vagy nyílt egymásratalálások nálam valós találkozásokért kiáltanak.
Szeretem ezeket a közös pillanatokat, és hálás vagyok azoknak, akiket a valóságban is megölelhettem már.
Most szombaton egy egészen különlegesre sikeredett vendégség volt minálunk. A különlegessége abban rejlett, hogy míg abban teljesen biztos voltam, hogy mi lányok örülünk majd egymásnak, és abban is bíztam, hogy a fiúknak sem lesz feszélyező egymás társasága, a gyerekekkel kapcsolatban nem számítottam semmire, vagy legalábbis velük kapcsolatban nagy kíváncsiság volt bennem, hogy hogyan lesznek majd egymás között.
Lenyűgöző volt, ahogy kilencen ebben a nem túl nagy alsó térben egymásra találtak már az első pillanatoktól kezdve. A két legkisebb persze még nem kapcsolódott ezer százalékon a többiekhez, de ők ketten is annyira kedvesek és szépek voltak együtt, hogy még elnézegettem volna őket egy jóideig. :) Ahogy Zéti megsimogatta Lellét, vagy ahogy Lelle barátkozott Zétény nadrágján a fényes gombokkal.
A maradék hét műalkotás pedig minden képzeletemet felülmúlva ragyogott együtt, ez a hat kicsi lány olyan mély barátságokra jellemző közös nyelven muzsikált, hogy összesen 16 képet készítettem, a fennmaradó időben pedig hol lopva, hol élesben figyeltem őket, ahogy alkottak egy ragasztós füzetbe, játszottak cicást, vagy jártak fent szobáról szobára egy kupacban. Áron pedig mindenhova követte őket, fülig érő mosollyal, és egy cseppet sem kilógva a sok lány társaságában. Szonjával azt hiszem egészen szoros barátságot kötött. :)
De nem is folytatom, szerintem a képek magukért beszélnek...
2012. február 16., csütörtök
Tütűűűű
Lelle se nagy rajongó, azért fotózni hagyta magát... egy darabig.
Varázscica
Dani néha így hívja a lányokat. Van benne valami. :)
Közeleg a farsang, és bár már volt egy apróbb, de nagyon jólsikerült beöltözős vigadalom, az oviban még csak most pénteken lesz a jelmezes dínomdánom. Kimondottan örültem volna, ha sikerül tartani magunkat az eredeti tervhez, miszerint indiai lány lesz Hanna, de azt hiszem, ezt az előző alkalommal lelőttük annyira, hogy a mostani esemény újabb ötlet után kiáltott. Pedig iszonyú szépek a ruháikban, és jövőre már kicsi lesz Hannára a selyemkétrészes. (S. Anna, ha olvasod, kérlek kommenteld be nekem, hogy hogyan hívják ezt a szettet, köszi :))
Tombol mifelénk a tündérkorszak, miért is nem csodálkoztam rajta, hogy Hanna első ötlete ez volt. Persze ő igazi szárnyakat szeretne és csillámport is, amitől igazán tudna repkedni... Már karácsonyra is ezt kért, nekem pedig olyan nehezemre esik kiábrándítani... nem is teszem.
A tündérjelmez ötlettől kicsit megrémültem, mert egyrészt nem szerettem volna készen kapható (néhány elvetélt kereséstől eltekintve nem is foglalkoztam a témával hosszasan, elborzaszt a sok nylon cucc... ) dolgot venni, viszont azzal is tisztában voltam, hogy időm sem és ötletem sem lesz elég egy igazán igényes tündér kivitelezéséhez.
Hanna hamar beletörődött, és tovább gondolkodtunk. Előbb felmerült a tulipán, majd a hóvirág ötlete, végül a cica mellett döntött. Belátom, ha nem királylány valaki, akkor a legvalószínűbb, hogy cica, node varázscica nem sok lesz. :)
Egy dolog hiányzott az itthon fellelhető kiegészítőkhöz, egy tütü. :) Visszatértünk az egy hete félretett problematikához. :) Nekiestem az internetnek, és szembejött egy nemisigazán tütü, de majdnemmégis szoknya.
A szoknya tegnap megérkezett, Hanna alig akarta levenni...
Összeállt végül a cicakép, már csak füleket kellett szerkeszteni, meg farkincát.
A végállomás gyér kínálatú röltexében vettünk filc anyagot, nem volt szürke, de sebaj, mert végül így lett tökéletes a dolog.
Rózsaszín és bézs a füle és a farkacskája a szürke cicának, és még jutott egy egy filcmasni a négy lábacskára is. Egy kész, további három várja az éjszakát az elkészüléssel.
A füleket össze sem ragasztottam, két kis luk került rájuk és egy gumit fűztem bele, amikkel a kis copfokba lehet rögzíteni, így alváshoz sem kell levennie, és nem nyomja a buksit sem a hajfárral. Még egy kicsit finomhangolnom kell majd holnap, hogy látszódjék rendesen.
Szerintem szép :)
Holnap élesben. :)
Közeleg a farsang, és bár már volt egy apróbb, de nagyon jólsikerült beöltözős vigadalom, az oviban még csak most pénteken lesz a jelmezes dínomdánom. Kimondottan örültem volna, ha sikerül tartani magunkat az eredeti tervhez, miszerint indiai lány lesz Hanna, de azt hiszem, ezt az előző alkalommal lelőttük annyira, hogy a mostani esemény újabb ötlet után kiáltott. Pedig iszonyú szépek a ruháikban, és jövőre már kicsi lesz Hannára a selyemkétrészes. (S. Anna, ha olvasod, kérlek kommenteld be nekem, hogy hogyan hívják ezt a szettet, köszi :))
Tombol mifelénk a tündérkorszak, miért is nem csodálkoztam rajta, hogy Hanna első ötlete ez volt. Persze ő igazi szárnyakat szeretne és csillámport is, amitől igazán tudna repkedni... Már karácsonyra is ezt kért, nekem pedig olyan nehezemre esik kiábrándítani... nem is teszem.
A tündérjelmez ötlettől kicsit megrémültem, mert egyrészt nem szerettem volna készen kapható (néhány elvetélt kereséstől eltekintve nem is foglalkoztam a témával hosszasan, elborzaszt a sok nylon cucc... ) dolgot venni, viszont azzal is tisztában voltam, hogy időm sem és ötletem sem lesz elég egy igazán igényes tündér kivitelezéséhez.
Hanna hamar beletörődött, és tovább gondolkodtunk. Előbb felmerült a tulipán, majd a hóvirág ötlete, végül a cica mellett döntött. Belátom, ha nem királylány valaki, akkor a legvalószínűbb, hogy cica, node varázscica nem sok lesz. :)
Egy dolog hiányzott az itthon fellelhető kiegészítőkhöz, egy tütü. :) Visszatértünk az egy hete félretett problematikához. :) Nekiestem az internetnek, és szembejött egy nemisigazán tütü, de majdnemmégis szoknya.
A szoknya tegnap megérkezett, Hanna alig akarta levenni...
A végállomás gyér kínálatú röltexében vettünk filc anyagot, nem volt szürke, de sebaj, mert végül így lett tökéletes a dolog.
Rózsaszín és bézs a füle és a farkacskája a szürke cicának, és még jutott egy egy filcmasni a négy lábacskára is. Egy kész, további három várja az éjszakát az elkészüléssel.
A füleket össze sem ragasztottam, két kis luk került rájuk és egy gumit fűztem bele, amikkel a kis copfokba lehet rögzíteni, így alváshoz sem kell levennie, és nem nyomja a buksit sem a hajfárral. Még egy kicsit finomhangolnom kell majd holnap, hogy látszódjék rendesen.
Szerintem szép :)
2012. február 13., hétfő
Kosárban a gyerekek
Találtam az egyébként rusztikusan sötét (ergo fényképezésre majdnemhogy alkalmatlan) házunkban egy zugot, ahová besüt a nap délelőtt, ráadásul ide száműztem a gyerekszobából a plüssökkel teli kosarat (hogy tud öt év alatt egy raklapnyi puha állatka az életünk részévé válni...), ami Áron kötött takarójával tulajdonképpen a legideálisabb fészek.
Mesélésre is, bújócskázni is, és képkészítésre is.
Már csak Hanna hiányzik, de ő oviban volt... (ami egyszerre jelenti azt is, hogy meggyógyult!!!)
A teljes képarzenál az albumban, de nem bírom ki, hogy ne hagyjak nyomot itt is, annyira szépek. Én mondjuk kifejezetten a szempillájuk színébe és méreteibe vagyok belehabarodva. :)
Mesélésre is, bújócskázni is, és képkészítésre is.
Már csak Hanna hiányzik, de ő oviban volt... (ami egyszerre jelenti azt is, hogy meggyógyult!!!)A teljes képarzenál az albumban, de nem bírom ki, hogy ne hagyjak nyomot itt is, annyira szépek. Én mondjuk kifejezetten a szempillájuk színébe és méreteibe vagyok belehabarodva. :)
Lelle hét hónaposan
Csak a napján döbbentem meg, hogy mostantól hét, és gyorsan át is írtam Hanna buksijában is. Ő hamarabb megbarátkozott vele, mint én.
Úgy szeretném elkerülni a közhelyszerű sóhajtozást, de annyira nem megy, hogy mostantól még szabadkozni sem fogok miatta. Mert Lellével csak a hétköznapok hosszúak, amúgy pedig száguld az idő... amit most is, mint minden csendes pillanatban kimerevítenék...
Ezért fotózom... azt hiszem.
Íme az első kedvenc:
Evés.
Már épp elgyászoltam a szoptatást, mikor egy péntek reggelen ismét érdeklődést mutatott, pedig előtte hétfő volt, mikor utoljára elfogadta. Jajj de nehezen szokom ezt a részt még mindig, és lehet, hogy ez sokáves koráig így is marad. :)
Azóta nagyjából minden nap egyszer szopizik, az összes többi felajánlást úgy utasítja vissza, mintha nem is értené, mit adok.
A kanállal viszont egyre rutinosabb a viszonyuk, egyszer kap egy nap szilárdat, ebben nem vagyok nagyon következetes, mert van hogy főzelék, van hogy gyümölcs. Egyelőre cukkini, sütőtök, sárgarépa, körte, alma és banán volt a repertoár, illetve néha egy kis kenyérhéj, amit lázas lelkesedéssel gyűr be a szájába, és inkább megfulladna, mintsem hogy odaadja az utolsó apró, de neki mégis veszélyes darabkát.
Alvás.
Nap közben zömmel egyet alszik, ritkán kettőt, este viszont a cumisüveg kiürítése után három perccel már alszik is. Hol vannak már a nagy kínlódások. Ha a pocakja nem zavarná, még éjjel sem lenne hangos, legfeljebb kétszer kér enni, és egy párszor a cumiját keresi, de ezekre az akciókra nem is ébredünk fel igazán.
Úgy szeretem, hogy ott van mellettünk.
Mozgás.
Meg a kis teste... Az ortopéd orvos is megerősítette Kornél diagnózisát, miszerint Lelle tökéletesen működik. A csípő uh is rendben volt, a doktornéni mosolyogva dögönyözte a kis hurkákat, és még azt is mondta, hogy szép :) Mert hogy nekem az, az egy dolog... :) De azért ez megnyugtató.
Pléne, hogy látom, hogy az, amit anno Áronnal hosszan gyakoroltunk, Lellének mennyire automatikus. Gurul minden irányba, és bármit megszerez ezzel. Tolat, és támaszt magasan, négykézláb rugózik (ez a csípő izületeinek lazításához nélkülözhetetlen, ami a mászás során jön majd jól), és pár napja elkezdett oldalra kiülni, amolyan római pózban egyik kézzel támaszt, a másikkal játszik. Igazából már csak a kúszásnak drukkolok, mert ha az is elindul, akkor végképp megnyugszom. :)
Játék.
Berreg, tapsol, ütöget, és minden érdekli, ami zörög, színes, vagy lapozható. Így újabban a könyvek hozzák lázba, meg a duplo. És a papírzsepis zacskó is, meg a laptop. :)
Emellett sem mennék el sor nélkül... Lelle változatlanul a legigényesebb babábk, ami a tördést illeti. Volt néhány könnyedebb hét, de már elmúlt. Sírós, kiabálós, érzékeny kis lélek, a legszívesebben a hátamra kötve tölti az időt, ami nincs is ellenemre, csak ha épp mindenki beteg, én is, és kevés az erőm, hogy hurcoljam egész álló nap... miközben ezermindent csinálok. Így sajnos sokszor sír, és általában ő nyer. Mert azért ennek úgy kell lennie.
Számokban.
7 kiló, 68 centi és még mindig fogatlan.
Jajj és én hogy szeretem!!!
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle elsők,
Lelle hónapról hónapra
2012. február 12., vasárnap
Hanna balerina
Azt nem állítanám, hogy teljes pompámban (nem akarnék hosszasan panaszkodni, mindenesetre az influenza bevette magát hozzánk, és rajtam tölti ki minden bosszúját, hamár a gyerekeket sikerrel elrejtettem előle (mondjuk...), és tény, hogy hét éve nem vettem magamhoz semmiféle kémiai vegyületet, most egy babapanadol mégis lecsúszott...), de végül mind eljutottunk Hanna első nyilvános balettórájára.
Mindenkit meghívott, és ezt a felnőttek többsége komolyan is vette, olyannyira, hogy az alighúszéves öcsém és még egy haverja is megjelent pontban négykor az ovi tornatermében. :)
DD előbb csókolommal köszönt, aztán javított, de azért az szíven tud ütni rendesen, hogy egy velemkorú öregnek vél... pedig pont most voltam gyerek. Fogjuk a betegségre, vagy DD jólneveltségére, végtére neki is van három huga.
Visszatérve a kis rózsaszínekhez.
Azt kell, hogy mondjam, hogy Daninak nincs igaza.
Hanna mozgása ugyanis rettenetesen sokat fejlődött, és van néhány igazán kecses mozdulata is, az utánzott finomságokról nem is beszélve. Látom én, hogy van nála ügyesebb, és cseppet sem gondolom, hogy feltétlenül balerinának kellene lennie, de hogy nagyon nőcis volt végig, az tény. Dani azt mondta, nem Hanna a balett párja. Pedig szerintem nem esett messze a fámtól...
És végülis nem is a hattyúk tavát adták elő, amit viszont mutattak, az édes volt és szép, és megható.
Az igyekezetük, a szépségük annyira magával ragadó volt, hogy még a bosszankodni is elfelejtettem amiatt, hogy vaku nélkül jól bemozdult képeket tudtam csak csinálni...






Lili néninek itt is külön köszönet... valaha tanítottam 10 éveseket táncolni, és minden alkalommal úgy éreztem, egy maratont futok egy egy órán... mert nem egyszerű fenntartani a figyelmet valami olyan iránt, ami alapvetően nem is könnyű, és még a sikerélmény is elenyésző. Lili néni pedig... egyszerűen hagyja őket örülni, Hanna pl. a felénél elfáradt (az ágyból vettem ki, és még uzsonnázni sem volt ideje előtte), kijött, evett pár kölesgolyót, és ment vissza. Lili csak a számolás közben mondott neki valamit, azt is csak finoman, mosolyogva.
Áron és Mimi is "beálltak" a vége felé :), mert ugyan ki tud ellenállni egy pliének, ha azt ő mutatja.
Bár Áronnak van még hova fejlődnie :):)
(a balettruháért, cipőért még mindig nagyon hálás vagyok Szilvi!!!)
Mindenkit meghívott, és ezt a felnőttek többsége komolyan is vette, olyannyira, hogy az alighúszéves öcsém és még egy haverja is megjelent pontban négykor az ovi tornatermében. :)
DD előbb csókolommal köszönt, aztán javított, de azért az szíven tud ütni rendesen, hogy egy velemkorú öregnek vél... pedig pont most voltam gyerek. Fogjuk a betegségre, vagy DD jólneveltségére, végtére neki is van három huga.
Visszatérve a kis rózsaszínekhez.
Azt kell, hogy mondjam, hogy Daninak nincs igaza.
Hanna mozgása ugyanis rettenetesen sokat fejlődött, és van néhány igazán kecses mozdulata is, az utánzott finomságokról nem is beszélve. Látom én, hogy van nála ügyesebb, és cseppet sem gondolom, hogy feltétlenül balerinának kellene lennie, de hogy nagyon nőcis volt végig, az tény. Dani azt mondta, nem Hanna a balett párja. Pedig szerintem nem esett messze a fámtól...
És végülis nem is a hattyúk tavát adták elő, amit viszont mutattak, az édes volt és szép, és megható.
Az igyekezetük, a szépségük annyira magával ragadó volt, hogy még a bosszankodni is elfelejtettem amiatt, hogy vaku nélkül jól bemozdult képeket tudtam csak csinálni...
Áron és Mimi is "beálltak" a vége felé :), mert ugyan ki tud ellenállni egy pliének, ha azt ő mutatja.
(a balettruháért, cipőért még mindig nagyon hálás vagyok Szilvi!!!)
2012. február 11., szombat
Helyzetjelentés
Balett vizsga abszolválva, vaku híjján kevés jól sikerült képpel, annál nagyobb cukiságfaktorral egyébként.
Lelle popsija javulóban.
Mind beteg, velem az élen... Holnap végre Dani is itthon tölti a napot, reméljük az egészségesek sorát továbbra is erősítve, ha eddig kibírta, most már igazán így is maradhatna.
Lelle hét hónapos lett, erről, és a balerináról is külön posztban, képekkel bővebben... nem ma.
Áron:
- Mama, mit eszik Lelle?
- Kölespépet, sárgarépával.
Szalad pár kört, miközben kántálja, kölespép és sárgarépa.
Mikolt közben a kanapén fekszik...
- Mama, a hóembernek is van sárgarépája.
- Ühüm...
- Akkor azt nagyon apróra kellett vágnod?
- Nem Mimi, ez a sárgarépa üvegben volt, és a bácsik összedarálták.
Áron épp érkezik a kanyarban:
- A hójembert? - kérdi tágra nyílt szemekkel, a levegőben megállítva a száguldását.
- Nem Áron, nem a hómebret, a sárgarépát.
- Jaaa... - mondja nagyon tudálékosan, majd fut tovább.
Mikolt mostanában a születéssel foglalkozik. Nem gyakran, de igen nagyszerű perspektívából, legalábbis én nagyon szeretem a látásmódját.
- Mama, ha meggyógyultam, megszülsz újra?
- Meg én... akárhányszor. Miért szeretnéd?
- Mert szeretek megszületni.
Ennél nagyobb bókot...
Lelle popsija javulóban.
Mind beteg, velem az élen... Holnap végre Dani is itthon tölti a napot, reméljük az egészségesek sorát továbbra is erősítve, ha eddig kibírta, most már igazán így is maradhatna.
Lelle hét hónapos lett, erről, és a balerináról is külön posztban, képekkel bővebben... nem ma.
Áron:
- Mama, mit eszik Lelle?
- Kölespépet, sárgarépával.
Szalad pár kört, miközben kántálja, kölespép és sárgarépa.
Mikolt közben a kanapén fekszik...
- Mama, a hóembernek is van sárgarépája.
- Ühüm...
- Akkor azt nagyon apróra kellett vágnod?
- Nem Mimi, ez a sárgarépa üvegben volt, és a bácsik összedarálták.
Áron épp érkezik a kanyarban:
- A hójembert? - kérdi tágra nyílt szemekkel, a levegőben megállítva a száguldását.
- Nem Áron, nem a hómebret, a sárgarépát.
- Jaaa... - mondja nagyon tudálékosan, majd fut tovább.
Mikolt mostanában a születéssel foglalkozik. Nem gyakran, de igen nagyszerű perspektívából, legalábbis én nagyon szeretem a látásmódját.
- Mama, ha meggyógyultam, megszülsz újra?
- Meg én... akárhányszor. Miért szeretnéd?
- Mert szeretek megszületni.
Ennél nagyobb bókot...
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Lelle,
Lelle beteg,
Lelle egészség,
Lelle evés,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Mikolt beteg
2012. február 9., csütörtök
A rúd, ami járhatna másfelé...
Hannának pénteken balettvizsgája lesz.
Elképesztő belegondolni, hogy lesz egy ilyenje, és ha kimondom, mesélem valakinek, mindig mosolyognom kell, olyan komolyan hangzik.
Természetesen az is, én pedig rettenetesen kíváncsi vagyok, mit tanult ez alatt a fél év (jóó foghíjjas volt ugyan, de mondjuk netto 7 alkalom belefért október óta) alatt. Minden alkalommal ragyogva meséli, miket csináltak, Lili néni, vagy ha helyettesíti Flóra néni úgy hiszem az egyik legjobb választás volt, vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor öröm, hogy beléjük boltlottunk épp. (Ha arra gondolok, hogy Hanna Malajziában balettozik... nos akkor még jobban örülök annak, hogy itt vagyunk)
Lili néni módszere olyan, mint a vattacukor. :) Édes is, meg ragadós is, minden bizonnyal a sok habcsók között van némi szirup is, de ennek már csak így kell lennie. Imádom, mikor Hanna idehaza tanítgatja a kicsiknek, hogy "lép-lép-hattyú". :)
Várjuk a napot, és drukkolunk, hogy el is jussunk mind.
Mert ez az a rúd, és reménykedem, hogy tényleg elfordul más irányba, mondjuk meg se álljon az északi sarkig (elnézést kérnék a jegesmedvéktől...).
Sorravéve a gyereksereget.
Hanna kedden lázasan ébredt, egész nap aludt, telefújt egy jóadag textílzsepit (óvjuk a földünket... bár a zöldülőbe mostanában el sem jutok :(), de szerdára sokkal jobban volt már. Amikoris Áron ébredt lázzal, ő is aludt egy napot, és estére ismét lázas lett... Még aznap éjjel Mimi sikítva kelt, hogy fáj a pisilés, meg viszket a mindene, így aztán szerdán Peti és Pali jöttek segíteni, Peti fuvarozta a beutalót, és a gyűjteményt is a Jánosba (igen büszke vagyok Mikoltra, aki képes volt középsugaras reggeli elsőt pisilni, kifertőtlenített üvegbe!!!), majd Mari elhozta délután a leletet, ami negatív.
Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, mert ha így, akkor csak a meggyötört lelkére tudok gyanakodni, amivel legalább annyi tennivalóm van, mintha a teste volna elgyötört... Így hát igyekszem türelmesebb, megértőbb, még szeretettelibb lenni, nem mondom, hogy könnyű a dolgom...
Lelle pedig, mióta szilárdat is eszik, olyan popsisebet produkál, mint aki mezítelenül csúszott volna végig egy érdes felületen. Elkeserítően nem gyógyul, ellenben hólyagos és nedvedzik. Szabadon kellene lennie, de ebben a kevés fokban ez nem ideális. Hogy neki is folydogál az orra, már fel sem tűnik. Az viszont nagyon is, hogy a megváltozott evészet megváltozott emésztéssel is jár, vagyis ő a második számú sikító, aki éjjel is felriad, és fájdalmasan nyom (van valakinek használható megoldása erre?), miközben hangosan zokog. Hullaként is megszakad a szívem a kínjait látva...
A balett program pedig igencsak vonzó, és ha egyébként nem tennék meg mindent a gyors gyógyulás reményében, akkor ez biztosan erős incentív volna, így aztán hatványozottan igyekszem, aminek a vége persze a kipukkadásom...
A mindennek megfeleni vágyás mostanra remegő lábakat, enyhe zsongást és égő szemeket eredményezett. A héten elkezdtem iskolába járni, hetente kétszer, vagy háromszor megyek, főképpen este (ezért minden hálám Daninak (és az esetenként segítőknek), aki vacsoráztat, fürdet, előtte meg játszik, és énekel, és diát vetít), és hiába érek haza a fektetésre, a fejem még máshol jár. Nagyon jó, hogy végre használom az agyamat is, iszonyú régóta vágyom erre, de belátom, a fizikai és szellemi kimerülés egyben igencsak vicces tüneteket produkál.
Például annak a mérlegelésnek a hiányát, ami arra vezetett, hogy ma reggel előbb Marival meg a néggyel elzarándokoljunk az ortopéd orvoshoz, akihez Kornél küldött (hiába gondoltam én azt, hogy ez nem fog menni ilyen állapotukban... Gizella igencsak erős érdekérvényesítő képessége hatásosnak bizonyult, és a józan eszemmel ellentétben (csak mert másfél hónapot kellene várni egy újabb időpontra, ami Lelle és Áron esteében lehet hogy kritikus... (Hanna gerince enyhén ferdült, Áron lába picit korrigálni való, Lelle csipeje tökéletes, ahogy Mikolt mindene is az (Mimi is mezítelenre vetkőzött, milyen már, hogy ő kimarad...)))), majd miután ki és bepakoltuk, le és felöltöztettük mindet (ez már önmagában kimerítő ugye...), elszáguldottunk a Heim Pálba, hogy Lelle popsiját szakavatott és ingyenes szemek vizsgálják (szemben a sokezres doktornéninkkel), fittyet hányva a majdnem másfél órás várakozási, vizsgálódási, majd receptkiváltási időre, ami úgy ketyegett, hogy nálam nem volt enni és innivaló, itthon pedig nem volt ebéd.
Megoldottuk, haza és szétestünk.
És akkor most minden erőmmel (ami még van, mert mára nekem is eléggé megroggyant az amúgy is ingadozó egészségi állapotom) arra fókuszálok, hogy mindenki a lehető legjobb formájában pompázzon holnap. Upsz... még kellene egy nájlonharsinya és egy vastag, fehér zokni. És én még tütüt akartam csinálni...
Elképesztő belegondolni, hogy lesz egy ilyenje, és ha kimondom, mesélem valakinek, mindig mosolyognom kell, olyan komolyan hangzik.
Természetesen az is, én pedig rettenetesen kíváncsi vagyok, mit tanult ez alatt a fél év (jóó foghíjjas volt ugyan, de mondjuk netto 7 alkalom belefért október óta) alatt. Minden alkalommal ragyogva meséli, miket csináltak, Lili néni, vagy ha helyettesíti Flóra néni úgy hiszem az egyik legjobb választás volt, vagyis ha korrekt akarok lenni, akkor öröm, hogy beléjük boltlottunk épp. (Ha arra gondolok, hogy Hanna Malajziában balettozik... nos akkor még jobban örülök annak, hogy itt vagyunk)
Lili néni módszere olyan, mint a vattacukor. :) Édes is, meg ragadós is, minden bizonnyal a sok habcsók között van némi szirup is, de ennek már csak így kell lennie. Imádom, mikor Hanna idehaza tanítgatja a kicsiknek, hogy "lép-lép-hattyú". :)
Várjuk a napot, és drukkolunk, hogy el is jussunk mind.
Mert ez az a rúd, és reménykedem, hogy tényleg elfordul más irányba, mondjuk meg se álljon az északi sarkig (elnézést kérnék a jegesmedvéktől...).
Sorravéve a gyereksereget.
Hanna kedden lázasan ébredt, egész nap aludt, telefújt egy jóadag textílzsepit (óvjuk a földünket... bár a zöldülőbe mostanában el sem jutok :(), de szerdára sokkal jobban volt már. Amikoris Áron ébredt lázzal, ő is aludt egy napot, és estére ismét lázas lett... Még aznap éjjel Mimi sikítva kelt, hogy fáj a pisilés, meg viszket a mindene, így aztán szerdán Peti és Pali jöttek segíteni, Peti fuvarozta a beutalót, és a gyűjteményt is a Jánosba (igen büszke vagyok Mikoltra, aki képes volt középsugaras reggeli elsőt pisilni, kifertőtlenített üvegbe!!!), majd Mari elhozta délután a leletet, ami negatív.
Ennek nem tudom, hogy örüljek-e, mert ha így, akkor csak a meggyötört lelkére tudok gyanakodni, amivel legalább annyi tennivalóm van, mintha a teste volna elgyötört... Így hát igyekszem türelmesebb, megértőbb, még szeretettelibb lenni, nem mondom, hogy könnyű a dolgom...
Lelle pedig, mióta szilárdat is eszik, olyan popsisebet produkál, mint aki mezítelenül csúszott volna végig egy érdes felületen. Elkeserítően nem gyógyul, ellenben hólyagos és nedvedzik. Szabadon kellene lennie, de ebben a kevés fokban ez nem ideális. Hogy neki is folydogál az orra, már fel sem tűnik. Az viszont nagyon is, hogy a megváltozott evészet megváltozott emésztéssel is jár, vagyis ő a második számú sikító, aki éjjel is felriad, és fájdalmasan nyom (van valakinek használható megoldása erre?), miközben hangosan zokog. Hullaként is megszakad a szívem a kínjait látva...
A balett program pedig igencsak vonzó, és ha egyébként nem tennék meg mindent a gyors gyógyulás reményében, akkor ez biztosan erős incentív volna, így aztán hatványozottan igyekszem, aminek a vége persze a kipukkadásom...
A mindennek megfeleni vágyás mostanra remegő lábakat, enyhe zsongást és égő szemeket eredményezett. A héten elkezdtem iskolába járni, hetente kétszer, vagy háromszor megyek, főképpen este (ezért minden hálám Daninak (és az esetenként segítőknek), aki vacsoráztat, fürdet, előtte meg játszik, és énekel, és diát vetít), és hiába érek haza a fektetésre, a fejem még máshol jár. Nagyon jó, hogy végre használom az agyamat is, iszonyú régóta vágyom erre, de belátom, a fizikai és szellemi kimerülés egyben igencsak vicces tüneteket produkál.
Például annak a mérlegelésnek a hiányát, ami arra vezetett, hogy ma reggel előbb Marival meg a néggyel elzarándokoljunk az ortopéd orvoshoz, akihez Kornél küldött (hiába gondoltam én azt, hogy ez nem fog menni ilyen állapotukban... Gizella igencsak erős érdekérvényesítő képessége hatásosnak bizonyult, és a józan eszemmel ellentétben (csak mert másfél hónapot kellene várni egy újabb időpontra, ami Lelle és Áron esteében lehet hogy kritikus... (Hanna gerince enyhén ferdült, Áron lába picit korrigálni való, Lelle csipeje tökéletes, ahogy Mikolt mindene is az (Mimi is mezítelenre vetkőzött, milyen már, hogy ő kimarad...)))), majd miután ki és bepakoltuk, le és felöltöztettük mindet (ez már önmagában kimerítő ugye...), elszáguldottunk a Heim Pálba, hogy Lelle popsiját szakavatott és ingyenes szemek vizsgálják (szemben a sokezres doktornéninkkel), fittyet hányva a majdnem másfél órás várakozási, vizsgálódási, majd receptkiváltási időre, ami úgy ketyegett, hogy nálam nem volt enni és innivaló, itthon pedig nem volt ebéd.
Megoldottuk, haza és szétestünk.
És akkor most minden erőmmel (ami még van, mert mára nekem is eléggé megroggyant az amúgy is ingadozó egészségi állapotom) arra fókuszálok, hogy mindenki a lehető legjobb formájában pompázzon holnap. Upsz... még kellene egy nájlonharsinya és egy vastag, fehér zokni. És én még tütüt akartam csinálni...
Kép innen

Címkék:
Áron,
Áron beteg,
Betegség,
Egészség,
Hanna,
Hanna balett,
Hanna beteg,
Kinga,
Lelle,
Lelle beteg,
Mikolt,
Mikolt beteg
2012. február 7., kedd
Tél
Mióta megérkezett az idei szezon első értékelhető mennyiségű hava, mintha más dimenzióban léteznék. Figyelem ezt a változást, hiszen két évvel ezelőtt volt utoljára hasonló élményem, és ennyi idő úgy tűnik épp elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsem, mit is jelent nekem valójában a tél.
Fontolgattam, hogy érdemes-e egy egész posztot szentelni ennek a gondolatnak, végül tegnap egy írás megadta az utolsó lökést.
Eddig csak gyűjtögettem a képeket (volt pl. Nagy Daninak egy, amit azért szerettem olyan nagyon, mert pont a lényeg van rajta) valósat és belsőt egyaránt, és közben azon tűnődtem, mi az, ami nekünk ezen az éghajlaton megadatott.

Mert ha valaki megkérdez, elsőre biztosan azt mondom, hogy nem igazán szeretem a telet. A nagy kihívásokkal teli, sötét, hideg, kicsit meghalós, de mindenképpen begubózós telet nem.
Tegnap egy felnőtt társaságban szóba került ez is, és döbbenten vettem tudomásul, hogy míg a többség egy karibi tengerparton lett volna szíve szerint, én lobbizom a telünkért.
Annak ellenére, hogy az az őszinte öröm, amit a hideg fehérség okoz minden első alkalommal, valahol út közben elvesztette eredeti csillogását, még mindig megállok, és percekig meghatódva nézem, ahogy esik a hó.
Most, hogy napok óta vendég a hótakaró, és minden nap fizikai kontaktusba kell kerülnöm vele, miközben a gyerekek a lábam körül rohangálnak, és hol rettenetesen lelkesen vannak jelen, hol rettenetesen küzdenek a milyenségével, ellep egy csomó emlék, és keverednek az én gyerekkorom képei, az én gyerekeimről készült képekkel.
És olyan nagyon hálás vagyok nekik, mert ismét megtanítanak örülni az olyan apróságoknak, mint a hó.
Vasárnap a domboldalban, mikor Hanna először ült a szánkóra és robogott le egyedül, Dani képén, és az én emlékeimben mind az a nagyon élő boldogság a közös, amit csak ritkán lehet tetten érni, de olyan pengeéles, olyan kitörölhetetlen, amilyenből az ember öreg korában is táplálkozhat majd.
Ettől szeretem én a telet. A benne rejlő lehetőség miatt. Hogy bár meghalni kicsit és újjászületni is izgalmas (és nekünk itt minden évben jut ebből, olyan jó lenne ezt jól használni), a lényeg a jelenlét. Benne lenni a pillanatban, megélni annak minden megélhető mélységét, örömével, és ha kell hát fájdalmával együtt, olyan őszintén, ahogy elsősorban a gyerekeink tudják, de már minden tálentumnak a birtokában.
És persze mindezt tudatosan, ha lehet. :)
Ezen mosolyogtam, amikor ma reggel Mikoltra tavaszt varázsoltam. Csak úgy... :):)
Fontolgattam, hogy érdemes-e egy egész posztot szentelni ennek a gondolatnak, végül tegnap egy írás megadta az utolsó lökést.
Eddig csak gyűjtögettem a képeket (volt pl. Nagy Daninak egy, amit azért szerettem olyan nagyon, mert pont a lényeg van rajta) valósat és belsőt egyaránt, és közben azon tűnődtem, mi az, ami nekünk ezen az éghajlaton megadatott.
Tegnap egy felnőtt társaságban szóba került ez is, és döbbenten vettem tudomásul, hogy míg a többség egy karibi tengerparton lett volna szíve szerint, én lobbizom a telünkért.
Annak ellenére, hogy az az őszinte öröm, amit a hideg fehérség okoz minden első alkalommal, valahol út közben elvesztette eredeti csillogását, még mindig megállok, és percekig meghatódva nézem, ahogy esik a hó.
Most, hogy napok óta vendég a hótakaró, és minden nap fizikai kontaktusba kell kerülnöm vele, miközben a gyerekek a lábam körül rohangálnak, és hol rettenetesen lelkesen vannak jelen, hol rettenetesen küzdenek a milyenségével, ellep egy csomó emlék, és keverednek az én gyerekkorom képei, az én gyerekeimről készült képekkel.
És olyan nagyon hálás vagyok nekik, mert ismét megtanítanak örülni az olyan apróságoknak, mint a hó.
Vasárnap a domboldalban, mikor Hanna először ült a szánkóra és robogott le egyedül, Dani képén, és az én emlékeimben mind az a nagyon élő boldogság a közös, amit csak ritkán lehet tetten érni, de olyan pengeéles, olyan kitörölhetetlen, amilyenből az ember öreg korában is táplálkozhat majd.
Ettől szeretem én a telet. A benne rejlő lehetőség miatt. Hogy bár meghalni kicsit és újjászületni is izgalmas (és nekünk itt minden évben jut ebből, olyan jó lenne ezt jól használni), a lényeg a jelenlét. Benne lenni a pillanatban, megélni annak minden megélhető mélységét, örömével, és ha kell hát fájdalmával együtt, olyan őszintén, ahogy elsősorban a gyerekeink tudják, de már minden tálentumnak a birtokában.
És persze mindezt tudatosan, ha lehet. :)
Ezen mosolyogtam, amikor ma reggel Mikoltra tavaszt varázsoltam. Csak úgy... :):)
A nevelhetetlen
Kiről is szólhatna ez a poszt ezzel a címmel? :)
Már a délelőtt folyamán többször kellett stratégiát váltanom, az egyre szűkülő palettán adottak közül reméltem csak, hogy marad más is, mint a morgás, vagy a hangos szó. Nem mintha eget rengető dolog történt volna, inkább csak sok volt egymásra rakódó apróság, amikből idővel annyi lett, hogy már esélytelen volt akárcsak a pillanatnyi, káoszhoz közelítő állapotot fenntartani. A dadus minőségemet viselem a legrosszabbul, de persze minden viszonyítás kérdése, és könnyen lehet, hogy a fáradtsággal egyenes arányban nő a rugalmatlanságom.
Mindenesetre ismét eljött a pont, amikor feladtam a szélmalomharcot, és már csak vigyorogtam bután, amikor Mikolt az emeletről kibontott hajjal lépdelt lefelé a szépruhában, alatta a pizsamája... a földön előttem a kicibált gumik, és a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta egy vállrándítás kíséretében, hogy ... mert túl hosszú volt a hajam. Erre miért nem gondoltam?
Majdnem délben sikerült kitessékelnem az ajtón, előbb azon nyafogott, hogy fázni fog a keze, majd azon, hogy nem szeretne kesztyűt. Ekkora már becsuktam a kapukat és meg se hallottam amit mond, faarccal adtam rá két párat, tudva, hogy egyet úgyis levesz majd, akkor meg legalább egy maradjon... az évek meg a tapasztalat ugye.
A koronát a napunkra az ebéd tette fel (azt csak megemlíteném, hogy a teraszajtót tisztára nyalták Áronnal (ötletgazda Mimi)), mikor a leves nem akart fogyni, pedig Mikolt sokat dolgozott az ügyön. Leginkább szorizásra használta a száját, úgy meg nehéz lett volna lapátolni is. A többiek már a másodiknál tartottak, Mimi pedig kérte, adjak neki is.
Gondoltam akkor most megpróbálok nagyon következetes lenni, és fordultamban magyaráztam neki az okosat:
- Mimikém, sajnos, amíg a leves a tányérodban van, addig nem tudom adni a másodikat.
- Jó - kezdte, engem meg majdnem elöntött a büszkeség, hogy lám, nem volt hiába az egész napos papolás... majd folytatta:
- Akkor gyorsan edd meg a levesemet.
Már a délelőtt folyamán többször kellett stratégiát váltanom, az egyre szűkülő palettán adottak közül reméltem csak, hogy marad más is, mint a morgás, vagy a hangos szó. Nem mintha eget rengető dolog történt volna, inkább csak sok volt egymásra rakódó apróság, amikből idővel annyi lett, hogy már esélytelen volt akárcsak a pillanatnyi, káoszhoz közelítő állapotot fenntartani. A dadus minőségemet viselem a legrosszabbul, de persze minden viszonyítás kérdése, és könnyen lehet, hogy a fáradtsággal egyenes arányban nő a rugalmatlanságom.
Mindenesetre ismét eljött a pont, amikor feladtam a szélmalomharcot, és már csak vigyorogtam bután, amikor Mikolt az emeletről kibontott hajjal lépdelt lefelé a szépruhában, alatta a pizsamája... a földön előttem a kicibált gumik, és a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta egy vállrándítás kíséretében, hogy ... mert túl hosszú volt a hajam. Erre miért nem gondoltam?
Majdnem délben sikerült kitessékelnem az ajtón, előbb azon nyafogott, hogy fázni fog a keze, majd azon, hogy nem szeretne kesztyűt. Ekkora már becsuktam a kapukat és meg se hallottam amit mond, faarccal adtam rá két párat, tudva, hogy egyet úgyis levesz majd, akkor meg legalább egy maradjon... az évek meg a tapasztalat ugye.
A koronát a napunkra az ebéd tette fel (azt csak megemlíteném, hogy a teraszajtót tisztára nyalták Áronnal (ötletgazda Mimi)), mikor a leves nem akart fogyni, pedig Mikolt sokat dolgozott az ügyön. Leginkább szorizásra használta a száját, úgy meg nehéz lett volna lapátolni is. A többiek már a másodiknál tartottak, Mimi pedig kérte, adjak neki is.
Gondoltam akkor most megpróbálok nagyon következetes lenni, és fordultamban magyaráztam neki az okosat:
- Mimikém, sajnos, amíg a leves a tányérodban van, addig nem tudom adni a másodikat.
- Jó - kezdte, engem meg majdnem elöntött a büszkeség, hogy lám, nem volt hiába az egész napos papolás... majd folytatta:
- Akkor gyorsan edd meg a levesemet.
2012. február 5., vasárnap
2012. február 4., szombat
Nos a hó ideért
Vártuk egy ideje, és még reggel is kétségeim voltak felőle, hogy megérkezik. Pedig a tegnap esti szegedi felvétel elég meggyőző volt, és Szeged sincs olyan messze... Mégsem volt elég egy éjszaka, és nyolckor csak mosolyogtam azon, hogy mennyire megbízhatatlan az előrejelzés. Szerencsére nem harangoztuk be a gyerekeknek, így mikor elkezdett mégis szemerkélni valami fehér, az ablakhoz tapadva figyelték, ahogy egyre világosabb lesz az udvar, és lassan eltűnik a fáramászáshoz bekészített piros libikókájuk is.
Madarak bezzeg nem jöttek, nem elég mély még az a hó...
Pergett a délelőtt, a maga szombatféle módján, leginkább ki a kezünkből (hogy lesz ebből jövőre időresíelnijárás...), és jólesett figyelni az egyre erősödő havazást, meg a gyerekeket, akik boldogan hintáztak idebenn a melegben.
Mostanában az a legmókásabb, ha a tündérhintára ketten, vagy hárman ülnek. Hanna legalul, egy vagy két testvérrel az ölében. Egészen erős, jó sokáig bírja, pedig Áron még rá is áll a combjára, amit Hanna hangos kacagással jutalmaz. Nekem nem lenne kényelmes, de ők szeretik. :) Nem elhanyagolható persze az sem, hogy így tudják magukatr hajtani is, amit egyedül még egyikük sem... vagyis Hanna a napokban egyszer kétszer már mintha ráérzett volna.


Majdnem dél lett, mire összeszedtük magunkat, és kimentünk végre a kertbe. Minden évszakban szeretem ezt a részét a háznak, a lakás meghosszabbítása ez, egy egész játszótér. Én még lapátolni is szeretek, közben meg megállva gyönyörködni a farakás melegségén...
Ma Dani tolta el a havat, segítséggel :). Mind szeretett volna lapátolni, kinek mi jutott, lelkesen szórták, és az sem hiányzott, hogy a lisztszerű hóból nem lehetett semmit építeni.




A hóesés valójában a nagyobbik kistesóm születésnapjára volt ajándék, akit a mamáméknál ünnepeltünk ebéddel, tortával, no és egy kis hólapátolással. :)





A szánkónk Csilla emeletén van, nehogy berozsdásodjon, ha holnap reggel is fehér lesz az utca, elmegyünk érte...
Addig pedig teszetjük Budapest utcáinak hómentességét, egy barátunk születésnapjára vagyunk hivatalosak ugyanis. Csülök, füstmentes kocsma. Korán megyünk, fület húzunk, és remélem hazaérünk. :)
Út közben pedig elmesélem majd a gyerekeknek azt a telet, amikor combunkig süllyedtünk a hóban hazafelé az iskolából, és mikor végre elkotorták az úttestről a havat, a diófánk koronájának aljáig ért a domb, amit építettünk belőle.
Madarak bezzeg nem jöttek, nem elég mély még az a hó...
Pergett a délelőtt, a maga szombatféle módján, leginkább ki a kezünkből (hogy lesz ebből jövőre időresíelnijárás...), és jólesett figyelni az egyre erősödő havazást, meg a gyerekeket, akik boldogan hintáztak idebenn a melegben.
Mostanában az a legmókásabb, ha a tündérhintára ketten, vagy hárman ülnek. Hanna legalul, egy vagy két testvérrel az ölében. Egészen erős, jó sokáig bírja, pedig Áron még rá is áll a combjára, amit Hanna hangos kacagással jutalmaz. Nekem nem lenne kényelmes, de ők szeretik. :) Nem elhanyagolható persze az sem, hogy így tudják magukatr hajtani is, amit egyedül még egyikük sem... vagyis Hanna a napokban egyszer kétszer már mintha ráérzett volna.
Ma Dani tolta el a havat, segítséggel :). Mind szeretett volna lapátolni, kinek mi jutott, lelkesen szórták, és az sem hiányzott, hogy a lisztszerű hóból nem lehetett semmit építeni.
Addig pedig teszetjük Budapest utcáinak hómentességét, egy barátunk születésnapjára vagyunk hivatalosak ugyanis. Csülök, füstmentes kocsma. Korán megyünk, fület húzunk, és remélem hazaérünk. :)
Út közben pedig elmesélem majd a gyerekeknek azt a telet, amikor combunkig süllyedtünk a hóban hazafelé az iskolából, és mikor végre elkotorták az úttestről a havat, a diófánk koronájának aljáig ért a domb, amit építettünk belőle.
2012. február 3., péntek
Reggelek
Bagoly vagyok. Nehezen alszom el, későn is, és reggel jobb, ha egy ideig nem szól hozzám senki, időre van szükségem, hogy felébredjek, rácsússzak a napra, egyáltalán használható legyek bármire.
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.
Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.
A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.
Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)
Szeretem a pirosságát, a kócos haját, a sima bőrét, és a megfejthetetlen illatosságát, ami minden ébredését körbelengi.
Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.
A legjobban azt szeretem, amikor mellettem berreg, játszik a sötétben, míg magamhoz nem térek.
A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)
Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.
Mimi hasonlít leginkább rám :):). Ennek ellenére az a másfél óra reggel, míg mind magunkhoz térünk, az egyik legkedvesebb nekem... még úgy is, hogy a nagy idill aztán elképesztő lemaradásokat eredményez, és a nap hátralévő részében csak próbálom utólérni magam, ami nagyjából a délutáni alvás utánig esélytelen. :)
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.
Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.
A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.
Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)
Szeretem a pirosságát, a kócos haját, a sima bőrét, és a megfejthetetlen illatosságát, ami minden ébredését körbelengi.Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.
A legjobban azt szeretem, amikor mellettem berreg, játszik a sötétben, míg magamhoz nem térek.A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)
Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.
Címkék:
Áron,
Áron alvás,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna alvás,
Kinga,
Lelle,
Lelle alvás,
Mikolt,
Mikolt alvás
2012. február 1., szerda
A dinamika, amit úgy szeretek
Csak meg kellett érnem... vagy élnem. :)
Lelle első igazán tettem érhető fejlődési ugrását igyekszem rögzíteni, és egyelőre nem tudom, hogy a múltat, vagy a jelent kellene jobban. A mai nap ugyan nyafogósabbra sikeredett, mint a sokhónapnyi átlag, de ez talán csak az én megélésem, köszönhetően annak a meglehetősen nyugalmas pár napnak, amit előbb nehezen mertem elhinni, majd villámgyorsan meg is szoktam. Estére az is kiderült, hogy a sok nagyszerű újdonság mellett elvesztem az értelmezés útvesztőjében, és nem sikerült megfejtenem, mit szeretne...
Vagyis ez egy örömködős poszt, arról, hogy hogyan kezd igazi pillangóvá válni ez a kis bababab.
Kezdem az elején, aztán majdcsak lesz ebből a sok körítésből valami koherens is.
Alapvetően három nagy változásról lesz szó. :)
Íme, mimás, mint az evés az első helyen.
Olcsón adták, ezért vettem tíz üveg cukkini főzeléket az interneten (manapság lassan a pelenkát is így vásároljuk (a postás a múltkor panaszkodott is, hogy micsoda emberek vannak, akik a lapra szerelt bútort is a postással vitetik házhoz... no akkor kicsit pironkodva mondtam neki, hogy a következő szállítmányt ne dobja át a kapun, ha esetleg nem talál idehaza, mert törékeny lesz...)), és csak reméltem, hogy az idők végezetéig majdcsak elfogy. Mert a cukkini ízetlen, eddig egyik gyerek sem rajongott érte, de úgy éreztem, feltétlenül szükségünk van erre a zsákmányra, majd feltuningolom valamivel.
Lelle ma az egymást követő ötödik alkalommal evett ilyet. És lassan kétségbe is esek, hogy ha elfogy, amire elég nagy az esély, honnan szerezzek ugyanilyet, hacsak villámgyorsan nem jut eszembe egyéb okosság. Úgy tűnik, Lelle hozzátáplálása első fázisában az ízek helyett az állag az ismerkedés tárgya. Azt viszont nagyon lelkesen próbálgatja.
És hogy mindezt úri módon teszi, azt köszönjük Neelunak és Annának, akik ezzel a csodadologgal ajándékoztak meg minket. :) Hanna megszaglászta, majd mosolygott egyet, hogy ebben érzem a Neelu illatát, és minden ellenállás nélkül adta kölcsön a stokkét Lellének. Ő pedig egy plusz párnával ül "nagyosan".

Annyira megváltozott ezzel a babaszékkel az életünk, vagy a perspektíva emelkedett voltának köszönhetően (eddig a földön kucorogva etettem... ha hagyta :)), vagy ez is egy része annak az újraalakulásnak... Nagyszerű és egyben szoknivaló még, hogy elérkezett az a pillanat, amikor hatan ülünk az asztalnál. Hm.
Finom átmenet a második témára, a mozgásra. Tegnap óta a hasontámaszból emelgeti a popsiját, és egy ideig meg is tartja magát négykézláb. Rugózik, aztán lehasal. Aztán újra. Negyedszer is megunhatatlan. A kép minőségéért elnézést, nem állítottam a gépen, nehogy elszaladjon a pillanat.
És itt a harmadik is, szintén nem függetleníthető az előző kettőtől, ahogy egy tanárom mondta az egyetemen (aztán tanítottuk, mert amolyan örökigazság, és semmiresemjó :):)), hogy minden mindennel összefügg, ez pedig a kapcsolatainak az alakulása. Nagyon izgalmas, ahogy az eddigi differenciálatlan, vagy éppenséggel lassan diferenciálódó szociabilitási szakaszból elérkezett a specifikus diferenciálás szakaszába (by Bowlby). Ami érthetőbb nyelven azt jelenti, hogy eddig mindenkire mosolygott, bár lelkesebb volt az ismerősökkel, mostanra kifejezetten kitüntetettek a család, azon belül is a szűk család tagjai, első helyen jómagam, aztán Dani és Hanna, majd a többi testvér.
Ahogy fent rébuszokban írtam, a mai napunk elképesztő nyűgje végül úgy oldódott meg, hogy kínomban a hátamra kaptam (amit eddig nem viselt el), ő pedig egy fél órán át nézelődött, hol a karomat simogatva, hol anélkül. Hannát kértem, nézze meg, alszik-e, de csak végre ellazult, mert felfogtam, mit szeretne. Ez a karsimogatás olyan nagyon ismerős, Áron ilyen tapogatós, és annyira jó, hogy Lelle is beállt a sorba :):).
Este Dani arcát fogdosta ugyanilyen finoman.
Eddig elég volt a hang, vagy a fizikai jelenlét, mostanra igazi testkontaktusra vágyik, altatáskor a mellkasomra fektettem, mert csak úgy volt jó.
Hanna a napokban kezdett el intenzívebben játszani a legkisebbel, nagyokat kacagnak együtt, hol azon, hogy Lelle Hanna matricáját kapirgálja a pólójáról, hol azon, hogy a kezét akarja megenni... vagy épp leberregi. :)
Annyira jó őket nézni, hogy még azt is elfelejtem, hogy rászóljak, ne ültesse.
És ez itt az utolsó, egyáltalán nem jó, de mégis említésre méltó új, hogy ültetve egyenes háttal megmarad. Ahogy fényképeztem őket, eleinte nem tudtam, mi a fura, aztán rádöbbentem... minden alkalom, amikor először vált bármelyikük vízszintesből függőlegesbe olyan, mintha egy új gyerek érkezne a családba.
Baba még jócskán, de már sejtem a kisgyerek Lellénket is.




Lelle első igazán tettem érhető fejlődési ugrását igyekszem rögzíteni, és egyelőre nem tudom, hogy a múltat, vagy a jelent kellene jobban. A mai nap ugyan nyafogósabbra sikeredett, mint a sokhónapnyi átlag, de ez talán csak az én megélésem, köszönhetően annak a meglehetősen nyugalmas pár napnak, amit előbb nehezen mertem elhinni, majd villámgyorsan meg is szoktam. Estére az is kiderült, hogy a sok nagyszerű újdonság mellett elvesztem az értelmezés útvesztőjében, és nem sikerült megfejtenem, mit szeretne...
Vagyis ez egy örömködős poszt, arról, hogy hogyan kezd igazi pillangóvá válni ez a kis bababab.
Kezdem az elején, aztán majdcsak lesz ebből a sok körítésből valami koherens is.
Alapvetően három nagy változásról lesz szó. :)
Íme, mimás, mint az evés az első helyen.
Olcsón adták, ezért vettem tíz üveg cukkini főzeléket az interneten (manapság lassan a pelenkát is így vásároljuk (a postás a múltkor panaszkodott is, hogy micsoda emberek vannak, akik a lapra szerelt bútort is a postással vitetik házhoz... no akkor kicsit pironkodva mondtam neki, hogy a következő szállítmányt ne dobja át a kapun, ha esetleg nem talál idehaza, mert törékeny lesz...)), és csak reméltem, hogy az idők végezetéig majdcsak elfogy. Mert a cukkini ízetlen, eddig egyik gyerek sem rajongott érte, de úgy éreztem, feltétlenül szükségünk van erre a zsákmányra, majd feltuningolom valamivel.
Lelle ma az egymást követő ötödik alkalommal evett ilyet. És lassan kétségbe is esek, hogy ha elfogy, amire elég nagy az esély, honnan szerezzek ugyanilyet, hacsak villámgyorsan nem jut eszembe egyéb okosság. Úgy tűnik, Lelle hozzátáplálása első fázisában az ízek helyett az állag az ismerkedés tárgya. Azt viszont nagyon lelkesen próbálgatja.
És hogy mindezt úri módon teszi, azt köszönjük Neelunak és Annának, akik ezzel a csodadologgal ajándékoztak meg minket. :) Hanna megszaglászta, majd mosolygott egyet, hogy ebben érzem a Neelu illatát, és minden ellenállás nélkül adta kölcsön a stokkét Lellének. Ő pedig egy plusz párnával ül "nagyosan".
Finom átmenet a második témára, a mozgásra. Tegnap óta a hasontámaszból emelgeti a popsiját, és egy ideig meg is tartja magát négykézláb. Rugózik, aztán lehasal. Aztán újra. Negyedszer is megunhatatlan. A kép minőségéért elnézést, nem állítottam a gépen, nehogy elszaladjon a pillanat.
Ahogy fent rébuszokban írtam, a mai napunk elképesztő nyűgje végül úgy oldódott meg, hogy kínomban a hátamra kaptam (amit eddig nem viselt el), ő pedig egy fél órán át nézelődött, hol a karomat simogatva, hol anélkül. Hannát kértem, nézze meg, alszik-e, de csak végre ellazult, mert felfogtam, mit szeretne. Ez a karsimogatás olyan nagyon ismerős, Áron ilyen tapogatós, és annyira jó, hogy Lelle is beállt a sorba :):).
Este Dani arcát fogdosta ugyanilyen finoman.
Eddig elég volt a hang, vagy a fizikai jelenlét, mostanra igazi testkontaktusra vágyik, altatáskor a mellkasomra fektettem, mert csak úgy volt jó.
Hanna a napokban kezdett el intenzívebben játszani a legkisebbel, nagyokat kacagnak együtt, hol azon, hogy Lelle Hanna matricáját kapirgálja a pólójáról, hol azon, hogy a kezét akarja megenni... vagy épp leberregi. :)
Annyira jó őket nézni, hogy még azt is elfelejtem, hogy rászóljak, ne ültesse.
És ez itt az utolsó, egyáltalán nem jó, de mégis említésre méltó új, hogy ültetve egyenes háttal megmarad. Ahogy fényképeztem őket, eleinte nem tudtam, mi a fura, aztán rádöbbentem... minden alkalom, amikor először vált bármelyikük vízszintesből függőlegesbe olyan, mintha egy új gyerek érkezne a családba.
Baba még jócskán, de már sejtem a kisgyerek Lellénket is.
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle elsők,
Lelle evés,
Lelle játék,
Lelle mozgás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














