Az örök középső.
Ha erre gondolok, kicsit mindig megsajnálom.
Pedig nem nagyon van miért, illetve ha van is, az egyedül annak köszönhető, hogy még mindig rettenetesen egyedi, ahogyan módot talál a sérelmei kifejezésére.
Mindjárt megkövetem, de hogy a száraz tények is helyt kaphassanak, bocsánat a szóért, de Mimikénk egy kis genyó. Ha elfárad, ha éhes, ha épp azzal akar játszani, amivel a másik, ha szeretetre vágyik, akkor piszkál. Macerál, bosszant. Egészen addig, míg a másik fél teljesen ki nem készül.
Mimi nem viccel, a cél a totális megsemmisítés.
Még annak árán is, hogy ő is így jár.
Hát erre kell megoldást találnom, meglátnom, hogy mi az ok, mi az, amit közölni, kérni szeretne, és néha, olykor, ha megtalálom, annyira jó vele.
Kis woodstock girl, a rettenetesen egyedi ízlésvilágával, amiben keveredik a színkavalkád, és a csuparózsaszín a traktorral és a minifűrésszel. Lenyűgöző a kreativitása, ahogyan mesél, ahogy játszik, ahogyan szavakat alkot ha épp nem érti az igazit, vagy csak elfelejtette.
Szeretem hallgatni, ahogy az asztalnál ülve az ujjaival játszik egy komplett színházi előadást, mosolygok, de jajj nekem, hogyha épp nincs kedve igazat mondani... és Áron ellökése után simán a szemembe néz és aszongya:
- Mama. (lefelé a hangsúly, a pontra megérkezik az altja...) Ájon csak így ment ment a fal mellett és egyszejcsak bumm, lebuccolta az ajtót.
Áhhám.
Egyébként is a szélsőségek kislánya ő, vagy eszik, és akkor sokat, vagy nem, és akkor semmit. Ha épp angyal, akkor látni vélem a szárnyacskáit, és tény, ha a többi van soron hisztifronton, akár heteket is képes várni a sajátjával, és mondja is. Mama, látod én milyen jó vagyok. És látom.
Hogy aztán ő legyen a korona, a fejvakarásom, a tanácstalanságom, és a hitem, lesz ez jó, jobb.
Ő az, aki levágja a haját. De csak egy ilyen icikepicikét, látod? És ha kiakadok ezen, azt mondja, akor minek hagytam elől az ollót. Igaz.
Meg az is, aki biztosan leeszik magát, és azt mondja utána. Upsz, kicsit kibojujt.
Meg az, aki odagömbölyödik, és akkor lehet simogatni, de csak egy darabig.
Meg az, aki simán elvonul egy vendégségben, és fél órát magában nézegeti a könyveket. Amikor pedig megkérdezzük hol járt, vállat von és énekel. Hááát, a mesélős szobában.
Meg az, akinek a rendrakás értelmezhetetlen. Szerintem tényleg nem érti, mit várok tőle. Pedig már úgy is játszottuk, hogy mondtam, hogy mit, honnan, hova. Út közben megállt játszani.
Mimi, Mimó, Mimóci, Mimike, Mikolt, de leginkább Mimi.
- Mama, neked milyen színű a szemed?
Mert tudja, hogy. Az enyém az egyik zöjd, a másik bajna. Ez a zöld, ez meg a bajna. Neked meg csak zöld.
A legkedvencebbem a kukojica, az epej meg a kalács.
Szeretem a humorát, a kis táskás, felemás színű gombszemeit a rajzolt szemöldökkel, az altját, azt ahogy megy, a cérnalábacskákat, a macskaügyességét, ahogy fél a dörgéstől, és ahogy nemértve szereti az állatokat.
Szeretem ahogy rajzol. ahogy épít, ahogy kirakózik, ahogy fogja a kanalat.
És végül szeretem azt a kócos fejét, a kacifántos lelkét, ezt az alig 14
kilónyi 106 centis kisoroszlánt. Szőröstül, genyóságostul, végtelenül.
2012. július 29., vasárnap
Aranyszájak
Tegnap hajnalban Dani volt fent, kerestem valamikor kettő körül magam mellett, de nem volt a helyén... nos akkor én már régen aludtam, ezek szerint Lelle is... Mióta nincs tévénk, most hiányzott először, azért mégiscsak gáz az interneten OLVASNI az olimpia megnyitó ünnepségét. Szegény.
Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......
És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...
Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.
Ma viszont én nem alszom.
És Mikolt születésnapja van a fejemben, meg hogy akkor most tényleg hideg lesz megint, épp, mikor kertbenünneplésre készülünk?..., de mégsem erről fogok írni, majd holnap. Meg az is, hogy nyaralunk épp, mégha itthon is, de olyan jó kis hét van mögöttünk, kevés internettel, annál több látszólag bepótolhatatlan lemaradással, rendetlenséggel meg kipakolatlan bőrönddel a ház közepén (amit holnap csak mégjobban megtömök és irány a Balaton. :), hogy cseppet sem érdekel.
Az egy kicsit jobban, hogy bár sikerült visszazökkenni egy majdnem normális alvásrendbe, mostanra ez is a múltté. Leginkább a gyerekek kergeségén látni, ma este Áron a kis fiókos sarkába esett bele Hanna segedelmével, a jobb füle kétszer akkora mint a bal és van rajta egy kisujjamnyi lila folt. Nem örültem.......
És akkor amit muszáj leírnom, mert biztosan elfelejtem, hogy Lelle minden állatra azt mondja vauvau, és több másodpercig álldogál, és rettenetesen örül ennek, meg azt is mondja, hogy papa.
Áront ismét magával rántotta a majdnemháromévesek semmisemjó hangulata, főleg ébredés után képes másodpercenként megsértődni gyakorlatilag mindenen. Van amikor annyira vicces, hogy nevetni is lehet rajta.
Egy ilyen alkalommal az asztalnál ült (az már egy előrelépés, ha nem a konyhapult a helyszín, vagy a karom), kérdeztem tőle, mit kér inni.
Egyszer felveszem úgyis, mert annyira édes, szóval ül a székén, amitől mellkas magasságban látszik, megy a kérdés, mire ő egy hatalmas sóhaj közepette a fejét az asztalon pihenő karjaira ejti egy cifra grimaszt kíséretében...
- Áronom, mit csinálsz?
Kérdem tőle, mert annyira abszurd, közben igyekszem nem nagyon nevetni...
Kisimult, teljesen tiszta tekintet emelkedik fel, rámnéz:
- Mama, csak pühhögtem.
És tényleg...
Mikoltét elfelejtettem...
Hanna.
A háromnapos elvonulásunk alatt félpanziós ellátásban lubickoltunk, jó konyha, kiváló kiszolgálás. Bálint a pincérünk olyan volt, mint egy jó vidéki háziasszony, a legnemesebb fajtából való, aki érti a gyerekek nyelvét, szeme van és szíve egyszerre. Hanna interpretálása az egyik este:
- Papa, ez a pincérbácsi nagyon kedves. Legalább olyan gondoskodó, mint a természetünk.
Címkék:
Áron beszél,
Áron dac,
Gyerekek,
Hanna,
Hanna beszél,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle elsők,
Lelle mozgás,
Nyár,
Nyaralás 2012
2012. július 25., szerda
Nyolcadik
Nem beszéltünk arról a bejegyzésről, ami a mélyponton született.
Azóta viszont kimondatlanul is tesszük azt, ami a legjobb nekünk. Minden csütörtökön van két szabad óránk, és egyszer egy héten megnézünk egy vagy két vagy három húszperces sorozatrészt.
Valahogy olyan magától értetődően formálódik a MI, ha legalább egy picit nyitva hagyjuk a lehetőségét...
Ma volt a házassági évfordulónk.
Ideje volna címkét adnom az ezenanapon bejegyzéseknek, mert bár már nem emlékeztem miket írtam, de visszaolvasva gyakorlatilag nem tudok újat mondani. Pedig egy dolog az eszemben volt, de mire idejutottam, ki is ment a fejemből.
Úgyhogy csak a jelent rögzítve.
Hálás köszönet az összes nagyszülőnek, akik lehetővé tették, hogy ma egyáltalán kérhessünk, és ennél is hálásabb azért, hogy ma mindenki a mi négyünk körül forgott és a minégyünk örömmel ugrott a nyakunkba, amikor hazaevett bennünket a hiányuk.
Azt hiszem nagyon régen volt ennyire testreszabott egynapunk, amikor semmi nem történt, csak itthon hagytuk az autót, és busszal meg villamossal mentünk nemmesszire. És voltunk kényeztetőben meg ettünk indiait és közben bohóckodtunk a minikamerával, amiről kiderült hogy igen okos, pedig csak 5megapixeles. És miután odaadtam az ajándékot, amit nagy titokban készítettem, és Dani örült neki, megnyugodtam, hogy jól sikerült. Pedig nem is szoktunk ajándékozni, de most valamiért olyan különlegesnek éreztem az alkalmat, hogy lett.
Egy kép, amit a gyerekek titokban tudtak tartani, pedig igen bohókás délutánunk volt, mikor az esküvői ruhámban (amit a mamám rámtukmált, hogy vigyem már haza, és még ott nála felpróbáltam és jó rám!!!, és a gyerekek szájtátva nézték, amiről nem tudom, hogy egy illúziót romboltam porba, vagy egy meséből lett valóság hirtelen) rohangáltam az önkioldó és a bekészített fotel között százszor (azt hiszem veszek mér egy távirányítót...), és a végén csurgott rólam a víz, és akkor kitaláltam, hogy inkább ők nyomják a gombot, de akkor meg azért lettek torzarcú képek, mert a kamerát féltettem a nagyvonalú nyomkodástól... és Dani is hazaért közben, és felkiabált, mert nem tudott bejönni, én meg a negyven varrott gombot ötmásodperc alatt gomboltam ki, a szobát meg még ennél is kevesebb idő alatt tettem rendbe, mert mire felért a lépcsőn már nem látott semmit.
Szóval egy kép, meg egy vers. Énírtam.
Aztán feküdtünk a Szabadság tér füvén, ahová alig tudtunk átkecmeregni a sok evéstől, és ott is eltöltöttünk jópár percet a saját portrénk megalkotásával, amin nagyokat nevettünk, mert mikor volt már ilyen utoljára? Hogy senki sem akar, kér, zajong, sír, és csakmiketten, amit csak akarunk, és még tovább is.
Még egy tüdőmbe beszorult buborékot is kimentettünk a Művész moziban, ahol a film felejthetőnek bizonyult, Dani aludt is egy jót, de mitbántukmi, és hazafelé a nagytömegben vártuk a buszt kézenfogva, mint gyerekkorunkban, és előbb szálltunk le, mint gyerekkorunkban és fagyit ettünk.
Hát így.
És még mennék.
Akárhányszor.
Vele. Sőt hozzá is. :)
Hanna ugyan kölcsönkérte, de egyelőre még van ruhám :):)
Címkék:
Évforduló,
Házasság 8.,
Házasságunk,
Kinga és Dani
2012. július 20., péntek
Szabadság
Ma estétől kezdetét veszi az idei év szünideje.
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)
Két hét teljesség.
Vannak kognitív disszonanciát csökkentő nagyszabású okosmondataim arra a részre vonatkozóan, hogy miért leszünk itthon, aztán miért megyünk el három napra, hogy utána szombaton ismét hazajöjjünk, de ebből csak annyit osztok meg, hogy itthon lenni azért jó, mert nem kell be majd újra kipakolni, mindig minden kéznél van, és vasárnap lesz Mikolt születésnapja, amiből igazán nem illenék kihagyni a család többi tagját.
Szóval el is megyünk, meg maradunk is, de a legjobb, hogy Dani nem megy dolgozni.
Mind elfáradtunk, és leginkább erről akartam dióhéjban írni.
Arról a részről, ami az eltolódott életünket jellemzi manapság.
Mondjuk sosem voltam igazán jó az esti rutin felpörgetésében, de azt sem hittem volna sosem, hogy Hanna annyira beállítja a biológiai óránkat, hogy a vele elkezdett későnfektetés a mai napig ledolgozhatatlanul a részünk.
És hiába tudom, hogy jobb volna mindenkinek, ha mi felnőttek is kapnánk emberi időben pár tízpercet kettesben, mégsem tudom letornászni tíz alá a lefekvés idejét.
Mostanra pedig annyira nehezen tartom a kereteket, hogy az amúgy kicsit ovira is kenhető kettes délutáni lefekvés előbb háromra tolódott, aztán lassan négy lett belőle.
Hogy a minap este nyolckor még palacsintázni mentünk a játszóterezés után egy kedves meghívásra, már pillarebegtetőnek sem volt mondható, aminek folytán természetesen a tíz fél éjfél lett.
Nagymamakoromban majd visszaolvasva hüledezni fogok, már tudom, és kívülről nézve meg egyenesen sokkoló, de ez a helyzet.
Egyszerűen elfogytam. Csendes nyugodtsággal, meg mosolyogva éldegélek ebben, és legbelül meg abban bízom, hogy majd most lesz erőnk közösen egy nap kihagyni a sziesztát, és korán letenni őket este, hogy visszaálljon a rend.
Legalábbis ez a tervem.
Amúgy meg teljesen jól vannak mind, csak kicsit később kelnek a szokásosnál. :)
2012. július 19., csütörtök
Vizek vonzása
Leszámítva az első újratalálkozás nehezen kezelhető fiziológiás tüneteit, hamarabb elmúlt a szorítás a gyomrom tájékáról, ha lementünk a partra, mint vártam.
Pedig Penangra érkezve a cunami minden emléke megelevenedett, és visszatérve oda, a tenger inkább a félelmeim netovábbja volt, mint idilli, finoman simogató, ringatóan megnyugtató közeg.
Aztán ahogy a harmadik nap a kis motoros csónakban a hullámokon nagyokat döccentünk, magamhoz szorítottam a gyerekek közül kettőt, és az jutott az eszembe, hogy mennyire fontos nekem a víz.
Szeretem a hegyeket, a végtelen búzamezőket nem különben, és az összes természeti csodát, de mégis, a víz az egyetlen, ami semmihez sem foghatóan tölt.
Lehet egy pici tó, vagy tenger, vízesés, vagy a hegyek között megbúvó aprócska tengerszem, a közelében lenni maga a paradicsom.
Talán ezért szeretem Vácot is, meg Szentendrét, és a Balatont, meg Ko Phiphit és Isla Mujerest.
Meg ezért jó nekem bármikor a Millenárisban lenni.
És valószínűleg a sok sok egyéb erényén felül ez vonz a Kopaszi Gáthoz is.
Legelőször akkor jártunk ott, mikor az éttermeket még csak elképzelni lehetett, és rajunk kívül nem sokan lézengtek a csodapázsittal szegélyezett hosszú, egyenes korzón. A játszó már akkor is elég kicsinek bizonyult, de minthogy az akkor az egyetlen lehetséges célpont volt a part melletti nézőtéren kívül, a kisebb gyerekekkel érkezők természetesen ezt lakták be elsőként.
Malajziában is sokszor eszünkbe jutott, mikor azt fantáziáltuk, hogy ismét megnyílik a hovámenjünk végtelen szabadsága, és bár sok társa is akadt, a gát folyton szerepelt a listánkon.
Mióta itthon vagyunk újra és bárhová mehetünk ahová kedvünk tartja, még csak egyszer jutottunk el ide, akkor is csak Áronnal és Lellével négyesben, és kizárólag a parkolóhoz legközelebb lévő vízpartig.
Mert a délutáni alvás kissé keresztbe tesz az idő laza hömpölyögtetésének, és egy fél órás utazás már az a mennyiség, amiről többször is elgondolkodunk, érdemes-e. Nem vagyok túl jó a hétvégi gyors elindulásban.
Pedig akkor is, azóta is azt mondom, KG csak egy van.
Még úgy is, hogy a játszó nem lett nagyobb.
Viszont lettek éttermek, még több sétalehetőség, és egy csomó fagyizó, játszóház, és ha akartunk volna, hajóval is jöhettünk volna (a hajóval érkezés immár felkerült a nyáriprogram listánkra is, bár cseppet sem sziesztabarát a menetrend, legalábbis a hétköznapi).
A gyerekeket alig lehetett hazafelé terelni, és nekem sem volt egyszerű elszakadni (még úgy sem, hogy négygyerekkel magam mellett, mégha a nagymama ki is egészít, nem mindig zavartalan komponálni) annyi jó téma adta magát. A színek, formák, textúrák kavalkádja, a maga egyszerű rendezettségével.
Legközelebb csinálok majd olyan képeket is, amin azt is látni, merre jártunk :):)
Pedig Penangra érkezve a cunami minden emléke megelevenedett, és visszatérve oda, a tenger inkább a félelmeim netovábbja volt, mint idilli, finoman simogató, ringatóan megnyugtató közeg.
Aztán ahogy a harmadik nap a kis motoros csónakban a hullámokon nagyokat döccentünk, magamhoz szorítottam a gyerekek közül kettőt, és az jutott az eszembe, hogy mennyire fontos nekem a víz.
Szeretem a hegyeket, a végtelen búzamezőket nem különben, és az összes természeti csodát, de mégis, a víz az egyetlen, ami semmihez sem foghatóan tölt.
Lehet egy pici tó, vagy tenger, vízesés, vagy a hegyek között megbúvó aprócska tengerszem, a közelében lenni maga a paradicsom.
Talán ezért szeretem Vácot is, meg Szentendrét, és a Balatont, meg Ko Phiphit és Isla Mujerest.
Meg ezért jó nekem bármikor a Millenárisban lenni.
És valószínűleg a sok sok egyéb erényén felül ez vonz a Kopaszi Gáthoz is.
Legelőször akkor jártunk ott, mikor az éttermeket még csak elképzelni lehetett, és rajunk kívül nem sokan lézengtek a csodapázsittal szegélyezett hosszú, egyenes korzón. A játszó már akkor is elég kicsinek bizonyult, de minthogy az akkor az egyetlen lehetséges célpont volt a part melletti nézőtéren kívül, a kisebb gyerekekkel érkezők természetesen ezt lakták be elsőként.
Malajziában is sokszor eszünkbe jutott, mikor azt fantáziáltuk, hogy ismét megnyílik a hovámenjünk végtelen szabadsága, és bár sok társa is akadt, a gát folyton szerepelt a listánkon.
Mióta itthon vagyunk újra és bárhová mehetünk ahová kedvünk tartja, még csak egyszer jutottunk el ide, akkor is csak Áronnal és Lellével négyesben, és kizárólag a parkolóhoz legközelebb lévő vízpartig.
Mert a délutáni alvás kissé keresztbe tesz az idő laza hömpölyögtetésének, és egy fél órás utazás már az a mennyiség, amiről többször is elgondolkodunk, érdemes-e. Nem vagyok túl jó a hétvégi gyors elindulásban.
Pedig akkor is, azóta is azt mondom, KG csak egy van.
Még úgy is, hogy a játszó nem lett nagyobb.
Viszont lettek éttermek, még több sétalehetőség, és egy csomó fagyizó, játszóház, és ha akartunk volna, hajóval is jöhettünk volna (a hajóval érkezés immár felkerült a nyáriprogram listánkra is, bár cseppet sem sziesztabarát a menetrend, legalábbis a hétköznapi).
A gyerekeket alig lehetett hazafelé terelni, és nekem sem volt egyszerű elszakadni (még úgy sem, hogy négygyerekkel magam mellett, mégha a nagymama ki is egészít, nem mindig zavartalan komponálni) annyi jó téma adta magát. A színek, formák, textúrák kavalkádja, a maga egyszerű rendezettségével.
Legközelebb csinálok majd olyan képeket is, amin azt is látni, merre jártunk :):)
Címkék:
Gyerekek,
Gyerekprogram,
Játszótér,
Kopaszi Gát,
Nyár
2012. július 16., hétfő
Ünnepeltünk és ünnepeltünk
Szerda.
Az első kör a kicsi volt, még szerdán, de sikerült 500 képet lőnöm, így elmaradt a beszámoló, mert képek nélkül nem az igazi, de a szabadidőmet ezúttal a másik felemre pazaroltam, aki meg ezúttal nyitott is volt erre (feltűnés nélküli helyzetjelentés kapcsolatalakulásügyben).
Csak nagyjából a tanulságok.
Júliusban az időjárás akkor sem előrejósolható, ha az az ember érzése, hogy júliusban mindig meleg van és süt a nap.
Azt hiszem arra alapoztam, hogy eddig Mimi minden ünnepelnivaló napján a kertben kerestük az árnyékos zugot. Így aztán eszembe sem jutott, hogy lehet olyan, hogy hatalmas felsők jönnek és a nyakunkba zúdítják a vizüket.
A jólbevált egyéves torta mérete ugyan nem nőtt lassan öt év alatt, de sokkal hamarabb elfogy, mint eddig bármikor. Kicsit azért megkönnyeztem. Mármint, hogy egyéves torta...
Még mindig nem lehet egyszerre a kamera előtt és mögött is lenni. Kacérkodom a gondolattal, hogy hívok valakit, aki helyettesít a mögöttben.
És végül... rettenetesen okos dolog előre (nagyjából fél év plusz mínusz három hónap) megvenni az ajándékokat.
Az egyetlen apróság ami majdnem nem készült el, azok a képek voltak, és a fotókönyv, aminek a szerkesztéséhez a szülinapos képek is kellenek. Veszélyben érzem a valahát. Pedig csak egy oldal hiányzik...
Lelle az elképzeléseim ellenére egészen látványosan benne volt az ünneplésben, a második csomagot már rutinosan bontotta, és mikor a tortázásra került a sor, lelkesen végigtapsolta a tüzijátékot, ami annyira édes volt, hogy magával ragadta a többit is, és együtt örömködtek. Végül udvariasan átengedte a gyertyafújást, ellenben a megkaparintott tortát semmiért nem adta. Élete első önálló kanalazása szerintem tökéletesre sikerült, azóta nem is lehet úgy etetni, hogy ő ne egyen paralel egyedül is. Az a kényszerképzetem, hogy a mozdulat öröme tartja fenn az evészetét, nem az éhség... csak töm és töm és töm.
Jajj az ajándékok...
Kapott egy fotóalbumot, az első év 40 legfontosabb pillanatával (már amit meg lehetett örökíteni). Azt hittem, ez a jelenben inkább nekem lesz izgalmas, de mind végigpörgették és lelkesen meséltek, melyik hol készült.
Kapott egy fp egymásba építhető félgömbökből álló tornyot, aminek a tetején egy csörgős labda van. Osztatlan siker.
És végül kapott egy babát, amin a nagylányok azóta is naponta hatszor összekülönböznek. Lelli okosan enged. Majd egyszer az övé lesz.
Nem is volt róla szó, és mégis kerekedett egy mini ünneplés.
Két nagy levendulabokor került az ajtónk elé cserépben, amitől olyan nagyon ünnepi lett a bejárat. A kertészet mellett egy biciklibolt van Pátyon, onnan pedig hazahoztunk egy bringásülést, ez volt Feri ajándéka Lellének.
Vasárnap.
Reggel azt hittem, viccel velem az idő. A keddig tartó kánikula után szerdán délután már megérkezett a hidegfront, ami egy napig se tartott, hogy aztán ma éjjel megint essen (ami nem zavar), és még reggel is hatalmas felhők legyenek napsütés helyett (ez még mindig ok) meg hideg (ez már így együtt nem ok).
11 körül Dani felkiabált az emeletre, ahol épp puffogtam azon, hogy fogalmam sincs, mit és mennyit kellene rájuk adni, hogy süt a nap. A biztonság kedvéért harisnyával kezdtünk.
Meg biciklitisztítással, és koronaként felkerült Daniéra Lelle ülése.
Mind a hatan bringával mentünk a nagymamához, meg onnan haza is azzal gurultunk (Áron kivételével, aki fáradtságában azt sem tudta, miért sírjon, őt Matyi hozta autóval, szorosan mellettünk, hogy kiabálhasson, hogy szijjja mamaaaa).
Elmondhatatlanul, leírhatatlanul jó volt.
Menni Mimi és Hanna mellett, látni, ahogy a kis trónszékben ücsörög a legkisebb és kapaszkodik a szélébe... Közben egyfolytában arra gondoltam, új világ ez, dehamar hozzá lehet szokni. Hogy ekkorák, hogy már így együtt...
Délután meg volt egy kisebb ijesztgetős eső, de már csak legyintettem, hogy akkor is lesz grillezés, ha kell, a fedett teraszon, erre tessék... szép lassan előkúszott a nap, és kitartóan sütött egészen lementéig.
Kint ettünk és lett szép nagy közös kép is, meg egy kis ijedelem is, mikor a rögtönzött fotóállványkuka tartalmát Dani bentebb akarta gyömöszölni, és rácsapott a betört ablak egy kiálló darabjára, és már későn kiabáltam, hogy neeeee... Csúnya, bekötöttük, voltunk is este az ügyeleten, de onnan hazaküldtek, hogy semmigáz. Pedig nekem elég a látvány is, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, hogy nem voltam gyorsabb. És tényleg nemcserélnék vele. Este újra bekötöttem, és remélem hamar meggyógyul.
Volt megint torta, ezúttal csokis (meg joghurtos Csillától, túrós gyümölcsös magos Maritól, citromhabos a mamámtól és végül egy kis "karfétorta" is Feritől, csak hogy nehogy édesség nélkül maradjunk), de vagy nagyon kemény volt a csokimáz, vagy Lellike egy urikisasszony, mert nem maszatolt egyáltalán, sőt jószívűen Petit etette a marcipánvirágokkal. Aztán persze a szokásos kanálragadás után tömte a kis fejébe amit épp a szeme megkívánt.
Elfogyott majdnem minden, és mielőtt mindenki hazament volna, még segítettek elpakolni is.
Ma pont nem láttam a nagy rádöbbenést a legkisebbünk arcán, de könnyen lehet, hogy csupán lezser eleganciával tűrte, hogy ünnepeljük. Nekem mindenesetre jó volt látni megint a nagycsaládot így egyben.
És most elmegyek aludni, képek a Lellealbumban, holnap pedig beteszem a megfelelőket ide is.
2012. július 14., szombat
Lelle manó egyéves lett
Elnézegettem a napokban, ahogyan lázasan pakolt, előbb ki, majd be. Szeretem, ahogy befelé is éppolyan örömmel tud, mint kifelé.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.
Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.
A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.
A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.
Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.
A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.
A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.
Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen.
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.
Néztem a kis párnákat a kezein, a gödröcskéket az arcán, és most először, most negyedjére azt éreztem, ez a kicsike nem lesz hirtelen csecsemőből kisgyerek. Mintha minden eddigi testvére sokkal tudatosabb egyéves lett volna. Aztán elhessegettem az összehasonlítgatós gondolatokat, mert hiszen olyan nagyon okos, és annyi minden történt velünk egy év és kilenc hónap alatt, hogy mindegy mennyire olyan, vagy nemolyan.
Ez az ő története.
Vannak pillanatok, amik annyira belémvésődtek, hogy bármikor, ha becsukom a szemem és Lellére gondolok, egymás után szorosan és gyorsan végigfutnak bennem.
Ahogy a huszonharmadik emelet mellékhelységében a kétcsíkossal a kezemben émelygek, és akkor se hiszem, hogy négyen lesznek, bámulok ki a lamellák osztotta ismeretlen városra, elveszetten és nem tudok mit kezdeni a százezer kérdéssel ami a jövőnkre vonatkozik.
Ahogy kiszállok az autóból a kórházban minden negyedik héten, és menekülve totyogok a liftig, hogy a jóleső hűvösben az első fotelbe huppanva várjam Danit.
A Starbugs a nagy beszélgetések helyszíne, a legfontosabb döntéseink szemtanúja. Ahol közösen jutottunk a döntésre, Lelle Róza. Benne a fahéjas csiga illata, a vaníliás jegeskávé meg a tejszínhab.
A fehér kanapé, az aranykalitka, és a lányok szobája, aznap reggel, mikor végre elindult. Hanna keze, ahogy a jólismert, és mégis olyan ismeretlenül nagy fájdalom közben megsimogatja az arcomat.
A magzatmázas kicsi test lilás-piros színe, a puha fejecske pelyhes tapintása, az újszülött illata, és az a semmihez sem fogható pillanat, amikor először a szemébe nézhettem.
Az első este öt ájulása, és a milo íze, ami végül megmentett.
És az első este és a legtöbb este, a sírás hangja, és a kábultságom, a nem múló fájdalom és fáradtság.
Ahogy Peti fogja, ahogy csak ők ketten lehetnek, az első látásra szerelem és végtelen nyugalom. Ma is.
A testvérek öröme, és az a nagy nagy boldogság, ahogyan háromból négyen lettek, ahogy a nagyok fogták, mind a maga módján, mind a legtermészetesebb szeretettel.
A hazaút, a megérkezés, az első hetek hajnali virrasztásai a sötét nappaliban.
Ahogy minden alkalommal megfogja a hordozó szélét, mintha az jelentené a biztonságot.
A berregése, az első kacagás, a megnyugvás, hogy vele minden rendben van.
Egyéves lett.
Eltolja a kanalat, ha pépes az étel, de kell neki is egy, hogy ehessen kedvére, mert már egyedül is megy neki.
Feláll, és tolja az etetőszéket, a babakocsit, felmászik az asztalra, a mászókára, a lépcsőre. És le is jön biztonsággal.
Ha állatot lát, azt mondja vauvau, ha elég valamiből a fejét rázza, megérti, ha azt mondom jövök, és nem sikít tovább, elbújik és végtelenségig játssza a kukucs játékot.
Autót tologat, pakol ezerrel, rajzol, ha a kezébe kerül egy ceruza.
Többet eszik, mint a nagyok, vacsorázni is kétszer szokott, fürdés előtt és utána is. Éjjel már csak három decit iszik, és folyamatosan forgolódik, keresi a hideg zugot.
Tapsol, simogat, a ruhadarabokat a megfelelő helyre illeszti.
A sapkát nem tűri, ahogy a zuhanyt sem.
Ahogy felemelem, fog a lábával, akár el is engedhetném, olyan szorosan és ügyesen.
Nagyon bújós, nagyon érzékeny, nagyon kislány.
Egyévesen 8230 gramm és 75 centi volt, két foggal, kék szemekkel és egyre szőkébb hajjal.
2012. július 13., péntek
Áronom...
Akinek három lány testvér jutott, és bár kardozik, és "Naffiú vagyok, tudok máj focizni", azért a lelke mégiscsak finom.
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
A nagymamáékhoz igyekeztünk, délután volt, négyesben ültünk a kocsiban. Hanna ebéd után ottmaradt, ahogy az csütörtökön amúgy is lenni szokott.
Áron egyedül üddögélt a hátsó sorban, Mikolt Hanna székében szívta magába a testvérséget, Lelle tőle szokatlan módon csendben nézelődött.
- Mama, van egy nagyon jó ötjetem!
- És mi az a jó ötlet, Áron?
- Az, hogy a Hanna megöjejget. Ügye milyen jó ötjet?
Jó bizony :)
2012. július 12., csütörtök
Ma kiabáltam
Nem volt felhőtlen a mai ünneplés, és egy jóideje érik már, hogy leírjam, hogy bánt. De mert a kettőnk dolga sosem volt igazán témája ennek a blognak, egészen eddig nem is írtam erről a részünkről.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
Pedig a történethez, a miénkhez ez is hozzátartozik, és kaptam már érte néhány helyről, hogy van olyan, ami itt szebb, mint a valóságban.
Pedig szerintem a gyerekekkel való létem épp olyan, mint ahogyan leírom, és tegye a szívére a kezét, aki képes úgy láttatni az életét, mintha egy független szereplője volna annak.
Én nem szépítek, minden, amit gondolok, vagy gondoltam azt leírom, hogy közben mosom is magamon és megrágva ezredszer helyére kerülnek bennem is a történések, az meg úgy van jól.
Kicsi válasz ez arra is, hogy miértírok.
Részben terápia.
Ma kiabáltam. És van, hogy törökzúzok is.
Mert egy jóideje teljesen asszimetrikus a kapcsolat, és hiába kérek, pillanatnyilag az a válasz, hogy nincs.
Szeretet, energia, adnivaló, befogadnivaló. Mintha egy hatalmas falat emelt volna közénk, tudatosan, azt mondja, mert háborúzni megy, és abba nem fér bele, hogy megélje az érzelmeit. Vagy közösen megéljünk érzelmeket.
Nekem a kapcsolatban levés olyan, mint a levegő.
Most pedig fulladozom.
Mert azt kéri, ha valamire szükségem van, mondjam... de mit mondjak? Hogy szeressen?
Megalázó, természetellenes.
A szeretet magától van, és az egyetlen dolog, amitől mindig többek leszünk. Mindig.
Egyetlen válaszom maradt... az, hogy elvesztünk.
Rengeteg munka, és mégtöbb ütközőpont ennyi gyerek, ilyen tempóban egymás után. Nem csodálkozom, hogy a még megterhelőbb hitelünk mellett rogyadozik a szerkezet.
De akkor is.
Számomra a kapcsolat azt jelenti, hogy felelős vagyok a másikért, épp úgy, ahogy önmagamért.
Ha nekem több van épp, adok. Ha nincs, akkor is.
Neki szeretni egyenlő azzal, elengedni.
Szépen hangzik, igaz is, de nem tudom mit jelent.
Hagyni, hogy akkor és azt tegyen, amit csak akar? Hinni benne, hogy mérlegeli, hogy az esetleg fájdalmat okoz? Meddig viseli el vajon, hogy ez nekem fáj? Ha belehalok, akkor is azt fogja gondolni, úgy volt jó, mindent megtett?
Nem tudom.
Azt igen, hogy amikor ő volt nehezebb helyzetben, mindig ott voltam mellette.
Most nagyon egyedül érzem magam.
És kimondva is egyedül hagyott.
Tegnap azt kértem tőle, a szokásos keddestére ne menjen el.
Szerettem volna végre kettesben lenni, lélekben hangolódni Lelle születésnapjára, csak ülni és fogni a kezét, vagy beszélgetni.
Minden este úgy ér véget, hogy ő Áront altatja és elalszik mellette, én Lellét, ami után nem tudok elaludni.
Persze felkelthetném, de tudom, másnap dolgozni megy, ha akarna úgyis lejönne.
Egyedül vagyok, és arra a kérésre, hogy ne menjen, azt válaszolta, hogy miért pont most, és azon is összekaptunk, hogy vajon azt hiszi-e, ha ma nem megy, akkor már mindig azt fogom kérni, maradjon?
Pedig nem is ez a kérdés...
Hanem, hogy miért nem érezte, hogy nekem nagyon fontos lett volna, ha marad.
Csendesen, szépen kértem.
Elment.
És ez az én oldalam, neki is van egy saját igazsága, és mostanában nem találkozik a kettőnké.
Azt sem tudom, mit jelent neki a MI.
Van-e egyáltalán...
Érzeni, hogy velem van akkor is ha nincs. Ez fontos.
De ennél fontosabb, hogy érezni akkor is, ha itt van. De akkor sincs.
Szétszakít a közönyössége, és folyton sírok. A gyerekek vigasztalnak, ettől még kétségbeejetőbbnek élem meg az egészet.
Nem kellett volna itthon maradnia.
Csak annyit mondani, hogy ÉRTI, hogy ez nekem most fontos volna, és nyitva lenni a kompromisszumra.
De nem...
Már nem akarok kiabálni, sírni, kétségbeesve várni, vajon merre van a tovább.
Szeretném visszakapni a társamat, a szerelmemet, a mosolyomat, a türelmemet, a másik felemet.
Rettentő sokat kapok mindenhonnan. De ha nincs levegő, minden hiába.
Nem tudom, mit tehetnék.
2012. július 11., szerda
Hamár
Nem tudok aludni.
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.
Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.
És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)
Ez nem új, de mondjuk ma épp éjfél előtt eldőltem, hogy kettőkor kipattanjon a szemem, és azóta figyelem, ahogy kivilágosodik.
Azért nem voltam teljesen hasznavehetetlen, mert kiválogattam, és berakosgattam és feliratoztam 40 db fényképet, Lelle első évéről.
Közben pedig (egyébként napok óta másról se szól a magánéletem, mint a naosztalgiázásról...) egészen intenzíven előkerültek a 365 nappal ezelőtti emlékek, és még az is eszembe jutott, hogy nagyjából mostanság lehetett, hogy úgy éreztem, biztosan ez lesz az a nap.
És milyen jó, hogy megírtam hogy hogyan volt, mert bár nem volt olyan nagyon rég, mégis jónéhány apróságra egyáltalán nem emlékszem már.
És most megyek, a kis szuszogó mellé, és megpróbálom nem felébreszteni a nézésemmel. Mikor alszik (is) a legédesebb pedig. :)
Csak a legszükésegesebbek
Mert szoknya az kell, bármilyen hideg vagy meleg is legyen, pörgős természetesen... És a militari mintás háromszámmal nagyobb gumicsimma is.
Csak.
2012. július 9., hétfő
Ami a mai napot illeti
Lassan leszállok a magyar-maláj időjárás összevetésének taglalásáról ígérem, de mikor ma a salgótarjáni özönvízszerű eső utáni képeket láttam, Szilviék egykori esős videoja jutott az eszembe. Aztán a saját minimozgóm, amin csak szerettem volna szemléltetni, hogy egy hétköznapi eső közben milyen hang és képhatásoknak lehettünk tanui, de igaziból nem sikerült, pedig elég elképesztő volt, ahogy a háztetőkről úgy ömlött a víz (amiben egyébként simán lehetett volna zuhanyozni, annyira meleg volt, de persze egyszer sem próbáltam ki, pedig dejólettvolna...), mintha egy sebes folyású patak száguldott volna keresztül rajta odafenn...
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...
Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)
Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.
Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni.
A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)
A lényeg, hogy ott olyannyira sikeres módon oldják meg az elvezetést, hogy míg az eső után az udvaron a húsz centis kaspóban színültig állt a víz, egy perccel azután, hogy elvonult a vihar, már sehol nem lehetett a nyomát látni.
Jól jött volna egy ilyen csatornarendszer a palócoknak is...
Na most akkor gyorsan egy utolsó gondolatnyi...
Malajziában soha (ami azt jelenti, hogy SOHA), egyszer sem volt olyan élményem, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor jobb lesz nekem, mint bent volt.
Mondjuk ha nem ment a légkondi, még akkor sem.
A fürdőszobákban nem is volt, és minden éjjel, megjárva a pocakos utamat, volt egy pillanatnyi csalódás érzés bennem, mikor ablakot nyitottam... és berontott a párás, ismeretlen illatú melegség.
Ezt csak azért mondom, hogy itt álljon az is, hogy milyen jó, mikor éjfélkor a nyitott ablak mellett ülök, és befúj a szellő. Hm.... :)
Ma délben kint voltunk a játszón. Nem tudom pontosan minek, talán igyekeztem elképzelni, hogy mennyire unatkozhatnak a gyerekek itthon, és mennyivel jobb lesz nekik egy kicsit máshol túrni a földet, de kiderült, hogy:
A homokozóban ruhában lenni még árnyékban is kellemetlenül idegen (a mauglinak hívott bandatagok egymás után szabadultak meg az amúgy is lenge öltözetüktől, én meg csak csóváltam a fejem azon, hogy mekkora lúzer vagyok, hogy egyáltalán kinyitottam a szekrényeiket és felruháztam őket, mikor mekkora dolog, hogy egy hete nem mostam, mert nem volt mit...).
Az egyetlen értelmes elfoglaltság a sarazás lett volna, de tűző napon még az se vicces.
Fél óra alatt elfogy másfél liter víz, meg mégegyszer ennyi.
Ugyanennyi idő kell ahhoz, hogy a négyből három könyörgőre fogja, menjünk haza unatkozni.
Hanna örült egyedül, hogy végre egy kis zugban elbújhatott, ahol csak egy odatévedt kisfiú zavarta, akit elég magabiztosan küldött el nagymamástul, ami egészen hatékonynak bizonyult, ugyan nem hallottam pontosan mi volt a beszélgetés folyamata, de a végeredmény magáért beszélt. Két perc után távoztak.
Hazajöttünk. Azt hiszem erre a hétre elegendő is volt a kirándulásból, jó nekünk pucéron ki-be mászkálni a medencéből a házba és vissza, málnázni a bokrokról, kint ebédelni a teraszon. Még úgy is, hogy azért sok a vita, meg a kiabálás, nagy a rendetlenség, és kicsit ingerszegény egy idő után ez a talpalatnyi földterület, de ez valószínűleg csak rám igaz.
Najó, azért tegnap este mégis kiszabadultunk, és igen jólesett a kietlen Millenárison naplementét nézni.
A nap híre pedig kétségtelenül az, hogy Lelle ma délelőtt 10kor guggolásból egymás után háromszor felállt, egy picit ácsorgott, aztán lecsüccsent.
Ezek a nagy dolgok. :)
2012. július 7., szombat
Poszt helyett
Nem bírom rávenni magam, hogy írjak.
Meleg van, és még melegebb és ha van egy kis szusszanás, akkor a közeledő születésnapok bűvöletében kavargok, és nagyon nagyon jólesik.
Viszont ezt a képet mégiscsak muszáj volt idebiggyesztenem, hogy más is decukizhasson rajta, mert annyira édes a kis félrecsúszott háromszög frufrujával, a csipás eszementkék szemeivel, a cakkal a szemöldökében, meg a kékeszöld púppal a homlokán...
A nagylátószög pedig kifejezetten jólállneki. Szerintem.
Ja, van egy új objektívem. Cserébe két másikért. Megérte :)
2012. július 3., kedd
Ez a kicsike
Riogattak bennünket, hogy a vályog veszélyes. Penészedhet, hát még ha elázik...
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.
Az értéke emiatt a "hendikep" miatt kisebb, mintha mondjuk tégla volna az egész ház.
És mégis, mikor délutánonként elindulok felfelé a lépcsőn, és valahol a forduló tájékán hirtelen úgy hat fokot nő a hőmérséklet, nos akkor úgy érzem, meglehetősen szeretem a vályogot.
Tegnap este vendégségben voltunk, és mielőtt hazaindultunk volna, meg is fürdettük a gyerekeket. Közben jutott csak eszembe, hogy az ablakok fent be vannak csukva, és valószínűleg ezer fok van odafenn. Eljátszottam a gondolattal, hogy a nappaliban alszunk mind, szivacsokon, mintha táborban volnánk, aminek a soksok előnye mellett mérlegeltem az esetleges hátrányokat is, és arra jutottam, hogy mégis megpróbálom működésképes állapotba imádkozni a ventillátorunkat, amiről úgy egy hete mondtam le... Hátha ma sikerül feltámasztani.
Elindultunk, Lelle előbb visított, aztán elaludt. Lezongoráztam magamban az elmúlt három nap éjszakáit, és szerettem volna, ha ma nem kell két órát sétálni a kínlódó kis testecskével, nem kell kilátástalanul pislogni a sötétben, mert sehogyan sem lehet csitítani, és nem kell hajnaltól reggelig negyed óránként kitalálni, hogy inna, enne, cumizna vagy esetleg máshol lenne inkább.
Aludni szerettem volna, és ezt kívántam mindegyikünknek.
Itthon ismét megmásztam a szaunához vezető lépcsősort, nem csalódtam, az alsó szint 24 fok után arculcsapott a fenti 30. Míg Dani lent megetette Lellét, én megszereltem a ventillátort, a nagyok mesét néztek. Bekapcsoltam, nekidőltem a falnak, becsuktam a szemem és élveztem, hogy nincs hosszú hajam, ami melegít, és van egy szélcsináló, ami ütemesen az arcomba fújja a kellemesen hűvöset.
Miután összeszedtem magam, Lelle már aludt a nappali védelmező vályoghidegében, ruha nélkül. Egy sor aggodalmaskodás után Dani felöltöztette, annyi erőm még volt, hogy még egy sornyit aggodalmaskodjak ezen is, nehogy felébredejen.... de Lelle csak az elvárhatót mocorogta, álmában.
Felvánszorogtam, ezúttal a kereszthuzatnak köszönhetően mintha elmúlt volna a szaunahangulat..., jóéjt kívántam mindnek, és eldőltem. Dani még mondott valami olyasmit, hogy derégen volt már, hogy így együtt fekszünk a sötétben ébren, de már nem tudtam válaszolni.
11 óra körül lehetett.
Hajnalban Lelle felsírt.
Az órára néztem, két órát mutatott. Míg leértem, megpróbáltam felébredni, de valószínűleg nem sikerült egészen, mert a tervem helyett, hogy megfogom, és felviszem magammal, arra eszméltem, hogy állok a cumisüveggel a kezemben a kiságy mellett, Lelle pedig békésen szuszogva cumizik a sötétben. Csak az egyenletes nyikorgást lehetett hallani. Megráztam az üveget, tényleg evett...
Ácsorogtam egy darabig tanácstalanul, aztán visszakúsztam az emeletre.
A lányok szobájából még mindig fújt a ventillátor szele, az összes ablak nyitva maradt, találgattam, hány fok lehet. Nem volt melegem végre...
Általában ilyenkor csukom be az ablakokat, engedem le a redőnyöket, hogy emiatt ne kelljen még egyszer a lábamra állnom, de mert Lelle úgyis ébred még, inkább bezuhantam az ágyba. A csík helyett most vagy kilencven centim volt keresztben.
A következő eszmélés szokatlan világosságot hozott, meg egy apró, simogató kezet.
Az állandó zsongás helyett csend volt a fejemben.
Áron feküdt mellettem, nagyjából félálomban, résnyire nyitottam csak ki a szemem, hogy megnézzem, mennyi az idő.
Nyolc óra múlt valamivel.
Füleltem.
Lent csend...
Megtapogattam a baloldalt, nem volt mellettem senki.
Fél kilenc volt, mikor Áronnal lelopóztunk reggelizni a konyhába.
Meglestem a kiságyat. Lelle aludt benne békésen.
Leültem a székemre, és azon tűnődtem, tényleg nem ébredt újra vagy csak nem emlékszem.
A zsongástalanság és a következő gondolat, hogy lemossam a bejárati ajtót, segített eldönteni a kérdést.
Áronnak adtam enni, újra megcsodáltam a legkisebb szuszorgit, és elindultam megkeresni a vödröt meg a szivacsot.
2012. július 2., hétfő
Kezdjük újra
Miután a múlt héten messzemenőkig kimerítettem a szétesés fogalomkörét, jobbnak láttam magamban tartani a tapasztalataimat erről a témáról.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.
Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)
Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)
Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.
De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.
Mélyről lehet igazán szépen a magasba emelkedni persze, bár vannak esetek, amikor inkább megkímélném magunkat ezektől a mélységektől.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a hullámzás korántsem ért véget a múltban, valahogy részem, vagy részünk ez a fajta működésmód.
Még nem tudom, hogy amiatt, mert mi vagyunk, vagy amiatt, hogy a férfi-női kapcsolatnak ez a hullámzás alapvetően a sajátja.
Aludni kellene, meg nagyvonalúnak lenni.
Mindenesetre a végigjárt kálvária különböző fokain mindig volt min hálálkodni, meg örülni is, bár egy pár hetes elvonulás most azt hiszem felérne egy újjászületéssel.
Apropó, újjászületés.
A beköszönő nyár végérvényesítette az elhatározásomat, miszerint leszámolok az utolsó maláj mementóval is, még akkor is ha az emlékek egyébként egyre csak szépülnek.
(...megkönnyíti a dolgom, hogy Lelle születésnapjára az első év képeiből egy fotókönyv készül, amihez az összes fotót át kell válogatnom, igazi időutazás...)
Vártam a pillanatot, amikor végre válaszolni tudok majd arra megválaszolhatatlan kérdésre, milyen volt Malajzia. Azt mondjuk még mindig nem tudom megválaszolni, de hogy milyen volt Malajziában, az a napokban egészen kézzelfoghatóvá lett. Meleg. Nagyon nagyon meleg. A mostani nagyjából olyan. Azzal a különbséggel, hogy nekem még mindig nem esik nehezemre a hosszúnadrág... mert itthon az elviselhető páratartalom elviselhetővé teszi ezt a kánikulát is. (összehasonlításképpen, ebben a pillanatban Budapesten 33 fok van 34% páratartalommal, míg KLben 26 fok van ugyan (fél kilenckor este... :)), de 84% a páratartalom... )
Ott a pára az, amitől a huszonx is elviselhetetlenül kellemetlen egy darabig. Aztán lassan hozzászokik az ember, de az év minden napján azért ebből is sok.
Nem mintha visszakívánnám a telet, de részemről a nagy forróság enyhülése legalább annyira jó érzés, mint a nagymeleg.
Nem is beszélve arról, hogy most látom csak, hogy Áron mennyire szenvedhetett attól a melegtől... Lelle éppúgy szenved, pontosan ugyanazokat a tüneteket produkálva, mint Áron hasonló korában.
Csakhogy idehaza nincs légkondi, ami elviselhetővé tenné legalább az éjszakákat, így aztán Lellike a legvégletesebb újszülött sírását előkapva éjfél és hajnali kettő között ordít.
Nem egy szanatórium. :)
Visszatérve a megszabaduláshoz.
Ismét rövid a hajam.
A gyerekek (Áron kivételével, aki nagyon meggyőzően mondogatta, hogy szép lettél Mama) egyöntetűen a hazahozott copfom azonnali visszaragasztását szorgalmazták, még Lelle is elfordította a kis kezével a fejemet egy ideig, ha nálam volt, hogy ellenőrizze, biztos nincs ott a varkocsom. Nem gondoltam volna, hogy neki is ennyire kifinomult kognitív sémája volt a fejem jelentéktelenebb felével kapcsolatban.
A család megoszlik, nekem jó.
De alapvetően nem is erről akartam írni. Vagyis lehet. Minden viszonyítás kérdése. Azért aludni meg kellene tanulnom újra.
És végül... ha a meggyszörp melléktermékeként keletkező jelentős mennyiségű habot natúr joghurttal összekeveritek, és a mélyhűtőben egy napig állni hagyjátok, meggysorbet lesz az eredmény.
2012. június 26., kedd
Nemúgyvanaz
Hogy csak úgy láblógatva várjuk, mikor lesz már holnap és kínunkban a semmittevéstől nyöszörgünk, meg elgémberedett tagokkal iszogatjuk az aliglakott szigetünkön a valamit, amit a valaki a kezünkbe nyomott.
Nem ám...
Mert míg Áron a kisgatyákkal van elfoglalva, meg a mandulagyógyulással, és ismét egy érzékenyebb periódusba lépett, vagyis minden délután sírva ébred, és megnyugtathatatlanul nem jó semmisem, közben pedig igencuki, mikor álmából kiszól az üvöltöző legkisebbnek, akit lopva próbálok átcsempészni a miágyunkba, de neki az egyáltalán nem öröm, hogy "pszttittvagyokjejjike".
Szóval közben ez az icipici is igen hangos, reggel még nem, de aztán már igen, és rájött, hogy ha hangos, akkor gyorsabban célt ér, így egyre hangosabb, már éjszaka is. A cél pedig sosem kézenfekvő, vagy én nem értem, de attól még rosszabb.
Cserébe megtanult felmászni az asztal tetejére, igen oda. Az etetőszékre mászik előbb, aminek két foka van, és onnan már gyerekjáték az asztal. És ha betolom azt a széket, mert nagyon cseles vagyok, akkor meg ordít, hogy beszorult a feje, és tényleg, de nem kell segíteni rajta, köszöni, mert egy perc az egész és a szék már kint is van.
Hopp.
A következő a könyvespolc lesz szerintem...
És tologatja az autókat, pedig ezt eddig csak Árontól láttam, és azt gondoltam, milyen édesen fiús.
És hogy azért örüljek is, ha beteszem a nappaliban a kiságyba, húsz perc múlva biztosan alszik. Akármikor.
Nem szóltam neki, hogy így kell, egészen magától fundálta ki. Hálás vagyok.
Hanna egy cseppet megnyúlhatott, mert kamaszmódon nem tud parancsolni a kis kecses testének, és lépten nyomon elgázolja a többieket, amit rendszerint egy nagyon nőcis "bocsi"-val igyekszik jóvátenni. A többiről már írtam lejjebb.
Ja arról nem, hogy ma egész nap az indiánokról kellett beszélgetni vele, és ha esetleg elterelődött volna a szó róluk, akkor újra előhozta. Ez épp jólesett.
Mikolt pedig egyszerűen jelen van, és már egyáltalán nem is olyan rossz beteg, mint volt, gyakorlatilag meggyógyult, legalábbis a meggylevest és az eperlekvárt simán megette. Pedig az antibiotikumot ezúttal is csak kiváltottam, be nem adtam nekik, kaptak egy nap haladékot, és tessék. Megérte.
Tud valamit a homeos doktornénink, én meg emlékszem, mert most el sem értem, csak simán fejből ment a mithogyan.
Ja, és persze Mimi vérig van sértve a rosszidő miatt, mert "hát én egy nyáji gyejek vagyok, és csak a szoknyát szejetem..."
És még mindig megmosolyogtat, hogy a levendulát nem tudja megjegyezni, ezért csak mandulának becézi. Ahogy Nimródot Mimilónak. Mert annak van értelme. Ugye...
Szóval lógatnám én a lábam, de biztosan hamar megunnám, és ezt a másik felem is tudhatja, mert azt nem gondolom, hogy viccből hagyott minket itthon és ment el hegyet mászni négy napra. Mentségére legyen, hogy férfiakkal volt, akik valószínűleg rosszabbul viseltek volna bennünket, mint mi őket, meg hogy azért nem felejtett el teljesen, mert egy ilyet kaptam ma délután.
Ímélben.
Hogy ott se kelljen lennem.
Azért megsajnáltam magam, és ha épp nem a Millenárisra kellett volna vinnem négy gyereket, csak mert megígértem nekik, és ennek nyomatékosan hangot is adtak, mikor felajánlottam, legyen inkább holnap az a nap... Lelle nem is tudta miért kell csatlakoznia, de nyomta ő is, perszehogy... szóval akkor nem csak egy másodpercig sírdogáltam volna.
Mindenesetre a meggyszörpöt elkészítettem, és bekeverem magamnak, és simán úgy teszek holnap, mintha a leglakatlanabbon volnék.
Mert megérdemlem... és ezt mindenki tudja körülöttem.
Nem ám...
Mert míg Áron a kisgatyákkal van elfoglalva, meg a mandulagyógyulással, és ismét egy érzékenyebb periódusba lépett, vagyis minden délután sírva ébred, és megnyugtathatatlanul nem jó semmisem, közben pedig igencuki, mikor álmából kiszól az üvöltöző legkisebbnek, akit lopva próbálok átcsempészni a miágyunkba, de neki az egyáltalán nem öröm, hogy "pszttittvagyokjejjike".
Szóval közben ez az icipici is igen hangos, reggel még nem, de aztán már igen, és rájött, hogy ha hangos, akkor gyorsabban célt ér, így egyre hangosabb, már éjszaka is. A cél pedig sosem kézenfekvő, vagy én nem értem, de attól még rosszabb.
Cserébe megtanult felmászni az asztal tetejére, igen oda. Az etetőszékre mászik előbb, aminek két foka van, és onnan már gyerekjáték az asztal. És ha betolom azt a széket, mert nagyon cseles vagyok, akkor meg ordít, hogy beszorult a feje, és tényleg, de nem kell segíteni rajta, köszöni, mert egy perc az egész és a szék már kint is van.
Hopp.
A következő a könyvespolc lesz szerintem...
És tologatja az autókat, pedig ezt eddig csak Árontól láttam, és azt gondoltam, milyen édesen fiús.
És hogy azért örüljek is, ha beteszem a nappaliban a kiságyba, húsz perc múlva biztosan alszik. Akármikor.
Nem szóltam neki, hogy így kell, egészen magától fundálta ki. Hálás vagyok.
Hanna egy cseppet megnyúlhatott, mert kamaszmódon nem tud parancsolni a kis kecses testének, és lépten nyomon elgázolja a többieket, amit rendszerint egy nagyon nőcis "bocsi"-val igyekszik jóvátenni. A többiről már írtam lejjebb.
Ja arról nem, hogy ma egész nap az indiánokról kellett beszélgetni vele, és ha esetleg elterelődött volna a szó róluk, akkor újra előhozta. Ez épp jólesett.
Mikolt pedig egyszerűen jelen van, és már egyáltalán nem is olyan rossz beteg, mint volt, gyakorlatilag meggyógyult, legalábbis a meggylevest és az eperlekvárt simán megette. Pedig az antibiotikumot ezúttal is csak kiváltottam, be nem adtam nekik, kaptak egy nap haladékot, és tessék. Megérte.
Tud valamit a homeos doktornénink, én meg emlékszem, mert most el sem értem, csak simán fejből ment a mithogyan.
Ja, és persze Mimi vérig van sértve a rosszidő miatt, mert "hát én egy nyáji gyejek vagyok, és csak a szoknyát szejetem..."
És még mindig megmosolyogtat, hogy a levendulát nem tudja megjegyezni, ezért csak mandulának becézi. Ahogy Nimródot Mimilónak. Mert annak van értelme. Ugye...
Szóval lógatnám én a lábam, de biztosan hamar megunnám, és ezt a másik felem is tudhatja, mert azt nem gondolom, hogy viccből hagyott minket itthon és ment el hegyet mászni négy napra. Mentségére legyen, hogy férfiakkal volt, akik valószínűleg rosszabbul viseltek volna bennünket, mint mi őket, meg hogy azért nem felejtett el teljesen, mert egy ilyet kaptam ma délután.
Ímélben.
Hogy ott se kelljen lennem.
Azért megsajnáltam magam, és ha épp nem a Millenárisra kellett volna vinnem négy gyereket, csak mert megígértem nekik, és ennek nyomatékosan hangot is adtak, mikor felajánlottam, legyen inkább holnap az a nap... Lelle nem is tudta miért kell csatlakoznia, de nyomta ő is, perszehogy... szóval akkor nem csak egy másodpercig sírdogáltam volna.
Mindenesetre a meggyszörpöt elkészítettem, és bekeverem magamnak, és simán úgy teszek holnap, mintha a leglakatlanabbon volnék.
Mert megérdemlem... és ezt mindenki tudja körülöttem.
2012. június 25., hétfő
Áron és a kisgatyák
Egy hete, mikor vártam a jóidőt, és a legmerészebb gondolataimban a nagymedencében pancsoltam a gyerekekkel, nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen magától értetődő lesz neki is.
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.
A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.
Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.
Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.
Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)
Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.
Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...
Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.
Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...
Pedig elég régóta készülődik, ha a lányok elindultak a dolgukra, árnyékként követte őket egy jó ideje, és mostanra már azt is tudta, mikor melyik kört kell nyomnia, ha az öblítésre kerül a sor.
Kipróbálni, felülni a magasba eddig nem volt bátorsága, vagy kedve, de nem is erőltettük. Csak kérdeztük. De ha nem, hát nem. Nem sietünk sehova.
A folyamat, amin végül a kánikula beköszöntével alig egy hét alatt végigszaladt, olyan édesen mosolyognivaló, mint ahogyan született.
Természetes.
Minden lépcsőt egyértelműen, és ezzel együtt a lehető leglazábban végigjárt és mára leírhatóvá lett: eggyel kevesebb a pelusos gyerekeink száma.
Mindig meglepődöm azon, hogy amit a józan eszem diktál a gyerekekkel való életünk kardinális pontjaira vonatkozóan, annak neve is van, és ha nagyvonalúan is, de kötődően nevelek. Mert nekünk ez így jó és a legegyszerűbb egyben. Együtt alszom, igény szerint szoptatok, tam, nék, és bár a pelusmentességgel icipici korban mindig csak kacérkodtam, bátorságom, erőm sosem volt ahhoz, hogy komolyan nekiinduljak. Viszont minden alkalommal, amikor az épp aktuális valamelyiküknél, előveszem azokat a cikkeket (az egyik legjobb, legteljesebb összefoglaló a számomra egyik leghitelesebb forrás tollából), amik ezzel a témával foglalkoznak, és konstatálom, hogy az elvek, és sok helyen a gyakorlat valamiféle keveréke annak, meg ennek.
És olyankor örül a szívem, és egészen biztos vagyok benne, hogy jó az út, ahogy azt a végső tapasztalat is mutatja, vagyis, hogy nemcsak zökkenőmentes, de örömteli is a folyamat.
Elmélet után a gyakorlat...
Az első nap még gyakran kellett a felmosórongy. A második nap még előfordult, hogy a szőnyegre pisilt, de már egyre több volt az olyan pillanat, amikor egyszerre szólt és csurgatott. A harmadik és negyedik nap a megértés öröme volt, hogy az ötödiken megtörténjen a minicsoda.
Sosem erőltettem a szobatisztaságot, és sosem volt bennem kétség, hogy mind megérik rá, amikor eljön az ideje. Mindig nyitott voltam a jelekre, az igényeikre, a kérdéseikre, sosem volt tabu a téma, mint ahogy a mai napig nincs csukva az ajtó sem. Így alakult... Vállalom :)
Áron az első olyan gyerekem, akinél tapintható volt a változás, egyenes az út és ahogy most áll a dolog, visszafordíthatatlan is egyben.
Megszületett.
Tegnapelőtt este, már félkómában és (mert azért az alváshoz még kapott pelenkát) pelenkában kiszólt az ágyából:
- Mama, pisilnem kell...
- :) Áronkám, van rajtad pelus.
- Jaaa.... még csurog.
És elaludt.
Olyan fantasztikus, ahogy összeért a gondolat, a cselekvés és a szó...
Tegnap délben a szokásos vasárnapi ebéd után anyukáméknál a nagy mesenézés közepette szalad ki, én már csak azt hallottam, ahogy igyekszik elérni a húzókát, és kiabál, mert nem sikerül.
Pedig fáradt és álmos is volt, és el is volt foglalva. Mégis. :)
Kiment, kakilt.
Aznap délután száraz pelust vettem le róla.
Ma reggel pedig, hogy egy kis időt nyerjek a heverészésre, miután kimászott az ágyából, mondtam neki, hogy megkeressük a cumiját (a legbrutálisabb csali, cumival ugyanis még egy fél órát elheverészik velünk, anélkül azonnal talpraugrik...).
- Jó, de előbb pisiljünk.
Száraz volt a pelusa...
2012. június 24., vasárnap
Nagylány
Hannáról nem írtam mostanában. Talán, mert nem volt szem előtt az ovi miatt, vagy mert nem volt egetrengető változás az életében. Viszonyítás kérdése, gondolom, Lelle és Áron naponta produkálnak publikálnivalót, Hanna és Mikolt ritkábban.
Most, hogy itthon van ő is, és a nap minden percét együtt töltjük, látom csak, mennyit változott mondjuk azóta, hogy hazajöttünk és elindult a maga útján.
Először a körömrágást hagyta el, a legnagyobb örömömre, aztán a cumizást is. Ezek voltak talán a leglátványosabbak, és a legörömtelibbek ebben az évben.
Aztán itt van az, ami nem változik, csak formálódik. Ahogy játszik, ahogy beszél, ahogy irányít, fantáziál, fél, oktat, kér.
Ez a kérés a leginkább elgondolkodtató számomra, és sokszor nehéz a szívem amiatt, hogy ő az első, a prototípus, akin kipróbáljuk, megtapasztaljuk, és levonjuk a konzekvenciákat, hogy a többiekkel aztán teljesen máshogy csináljuk adott esetben. Nem mintha nem lennének jók az alapszabályok, és nem volna értelme kereteket adni nekik, mégis sokszor úgy érzem, hogy Hanna a jógyerekünk, aki betartja a szabályokat, a vélteket is, még akkor is, ha azok a szívtörvényei ellenére vannak. A többiek sokkal hangosabban, egyértelműbben érvényesítik az érdekeiket, valahogy velük lazábban megy a viszonyosság, viszonosság, mintha kevesebb lenne az elvárás is feléjük és ezt rengetegszer élem meg az anyaságom kudarcaként. Nem a többiek miatt, hanem Hanna miatt.
Mert hiába az a megfogalmazott esszenciája a neveléselméletemnek, hogy minél kevesebbet romboljak és minél több egyéniségükre szabott szabadságot adjak nekik, Hannának olyan antennái vannak az én, sokszor hiányosságaimból, félelmeimből fakadó elvárásaimra, hogy ki sem kell mondanom őket, úgy alkalmazkodik hozzájuk.
Pedig deszeretném megkímélni őt mindezektől, és hiába látom, hogy terhelem, és hiába próbálok tudatosan is fellépni ezek ellen, a felszín alatti réteg sokkal meghatározóbb olykor...
Azért kitartóan és főleg nyitott szemmel igyekszem megtenni a magamét, és bízni abban, hogy alapvetően rendben van ahogy van.
Nade nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nagyon csendben, de mégis hatalmasat nőtt ez a kicsi lány, aki ha egyedül van, még mindig kicsi, de már nem annyira, hogy néha ne látnám a majdani kamaszarcát...
És persze vannak párbeszédek, pillanatok, mozdulatok, amikor megdöbbenek, hogy mennyire elszaladt az az első pár év, amiről azt gondoltam, ólomlábakon jár. Hát nem. Sajnos....
Történt a minap, hogy fordítva vette fel a ruháját, aminek a címkéje kilógott a nyakánál. Épp az ikeában sétáltunk, mikor felajánlottam neki, hogy megfordíthatjuk, ha gondolja. És akkor az a Hanna, akinek télen eszébe sem jutott, hogy nyílt színen nem illik letolni a bugyiját is, hogy alaposan betűrhesse a trikóját (és egyébként sosem szóltam rá ilyesmiért, nem fogalom felén az illik...), most rámnézett, kicsit zavartan, elgondolkodott, majd azt mondta:
- De mama, akkor mindenemet látni fogják.
És nem tudom nem észrevenni, hogy érdekli, mi az a szerelem, hogy bújik a Papához, a Nagypapához, hogy fél a sötétben, hogy felfogja, hogy vannak korlátai, hogy sorba állítja az ismerősöket és megversenyezteti a tudását, hogy képes titkot tartani, és ha felemeli Lellét, akkor elbírja már.
És hogy a képekkel is meséljek, tegnap délután nem akart lefeküdni... lassan vége egy hosszú korszaknak, és bár elbújt a hinta mögé (:):)), azért utána még ledőlt egy órára.
Nézem ezt a kecses kis nádszálat, és nem látom már benne a kisbabámat. Hja...
2012. június 23., szombat
Így járt
Az autóban úgy ülnek, hogy Mikolt és Áron a hátső traktusban, Hanna és Lelle pedig középen.
A legerősebb indokok közé tartozik, hogy Mimi és Áron mapettsója igazi fűszere az utainknak, illetve, hogy Hanna kezét fogva Lelli általában megnyugszik, ellenben ha én ülök mellette, akkor addig sír, míg célba nem érünk.
A minap Hanna hátrakérte magát, hogy csacsoghassanak Mikolttal a lányos dolgaikról, így Áron került Lelle mellé.
Lelle természetesen rázendített, amit egy darabig viseltünk, majd Dani hátraszólt Áronnak:
- Áronom, tudsz adni Lellének egy cumit?
Áron elmerülve a gondolataiban bámult kifelé, majd válaszolt:
- Sajnos nem...
Legalább udvarias :):)
A legerősebb indokok közé tartozik, hogy Mimi és Áron mapettsója igazi fűszere az utainknak, illetve, hogy Hanna kezét fogva Lelli általában megnyugszik, ellenben ha én ülök mellette, akkor addig sír, míg célba nem érünk.
A minap Hanna hátrakérte magát, hogy csacsoghassanak Mikolttal a lányos dolgaikról, így Áron került Lelle mellé.
Lelle természetesen rázendített, amit egy darabig viseltünk, majd Dani hátraszólt Áronnak:
- Áronom, tudsz adni Lellének egy cumit?
Áron elmerülve a gondolataiban bámult kifelé, majd válaszolt:
- Sajnos nem...
Legalább udvarias :):)
Négyen
A tegnapi nap mérlege.
Dani elutazott, Mikoltnak és Áronnak tüszős mandulagyulladása van, lázzal és rosszkedvvel.
Lellét összevissza csipkedték a szúnyogok, amiről egy ideig azt gondoltam bárányhimlő. De nem. Viszont ő is elég sírós. A melegtől, a fogától, vagy attól, hogy a két harmat mellett nem jut rá elég figyelem.
Hanna jól van.
A kép azért megnyugtató.
Amikor elhagyna a hitem, hogy menni fog ez a szalmaság, elmúlik a betegség, és éjjel se lesznek lázasabbak, akkor elég ha ránézek erre.
Meg azért is, mert Dani is rajta van.
2012. június 20., szerda
Kishitű
Ez jutott az eszembe.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
Ma estefelé átmentünk Titéhez és a lányokhoz, és míg a gyerekek csodásan tették a dolgukat (élvezték az életet), mi bodzaszörpöt ittunk és néztük őket.
Tite azt mondta, ma kicsit jobban festek, mint tegnap délután hasonló időben, mikor kinyitottam a kertkaput nekik.
Naja.
Mert mára kiszerettem a medencénkből, feladva azt a kényszerképzetemet, hogy ez egy tökéletes strand. A szakításunkat egyik fél se vette zokon, viszont mostanra békésen fújdogálom ájulásig a peremet, miután hat lukat betapasztottunk, kettőnek pedig nem jutott ragacs. És már nem érdekel, hogy olyan, amilyen, mert a gyerekek így is ugyanolyan viháncolva ujjonganak, akárhányszor felvetem, fürdésprogram.
Meg mert az is igaz, hogy a csodálatosan tökéletes családomért szenvedni nem mártírság, hanem a dolog természetéből fakad, csakúgy, mint ahogy a tárgyak természetéből meg az, hogy felbosszantják az embert... így aztán úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és mindjárt a gondolataimmal kezdem.
És valami hihetetlen, hogy mennyire működik.
Olyan, mint egy nagytakarítás (persze, minél fáradtabb vagyok, annál nehezebb ez), a limlomot kidobjuk, a kincseket megtartjuk, szép polcon, becsben.
A legfontosabb szabály, hogy mindennek van jó oldala. Még akkor is, ha nem egyértelműen ordít a helyzetből, és még akkor is, ha könnyebb volna úgy gondolni, hogy nincs.
És valahogy (a kapcsolat szorosságát tekintve maximum korreláció) a döntés utáni csendben, sorra jönnek szembe a megerősítő apróságok.
Mondjuk ez a vers, vagy ez a poszt.
Ma például azt tanultam, hogy rendben van, ha legalább estére eljutok addig, ahol előző este tartottam, ha ez a béke állapota.
2012. június 18., hétfő
És eljött a nyár
Nem vártam ezt a napot.
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...
Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.
Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.
Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.
Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.
Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.
Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...
Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció:
A kispad a lilaszájúak menedéke... Áron egyszer sem ült itt. Mikolt háromszor :)
Áron menti a kincseit, a félelmetes slagszörny elől... Rettenetesen fél közben :)
Az abszolút favorit. Tizenöt centi mélységhez elkél a szemüveg...
A gyöngylelkű és a vizipingvin :)
Egy visszaszámlálás első napja volt a mai, és már előre rosszul viseltem a jövőt. A nagy önsajnálat közepette pedig lehetetlen szépen szeretnem magam, mert olyan belső küzdelmeket folytatok a legyőzhetetlennek tűnő démonjaimmal, amiben egészen biztosan vesztesként kerülhetek csak ki.
Ilyenkor aztán az a vége, hogy tehetetlennek érezvén magam még jobban utálom az egészet, és legszívesebben elbujdokolnék a gondolataim elől.
A legjobb, ha arra gondolok, hogy valahol a világ tetején, egy kis kolostorban sétálgatok mezítláb, és miközben a szellő játszik az apró harangokkal, száll a füstölő illatos füstje, és semmi dolgom. Csak figyelni.
De ezt a kegyelmi állapotot még gondolatban sem tudom mindig elérni, a realitás az, hogy ahelyett, hogy derűs egyszerűséggel, nevetve kelnék, és élvezném a hőségriadót, ami egészen vicces, és szerintem csak azért van, mert ezen a szélességi fokon az embergyerekek nem járnak sajátüvegvízzel oviba... szóval ahelyett megpróbálok minden sejtemmel túlélni, pedig az igazi kihívás nem is ez a hétfő, hanem majd a péntek, meg a hétvége, meg talán a jövő hétfő, amikor Dani majd nem lesz egyáltalán velünk.
És magam ellen harcolok, amikor megfogalmazom, hogy az annyit jelent, mint 12 nap x 24 óra.
És nem is a tennivalókba zöldülök bele ilyenkor, hanem hogy nem vagyok ott mezítláb abban a kolostorban...
Pedig tényleg minden okom megvolt rá, hogy örüljek ennek az ezerszínű mainapnak.
Hannával kiegészülve immár, az oviszünet okán teljes a létszám gyerekileg idehaza. Ha akartunk volna, pizsamában lehettünk volna egész nap.
Csak azért nem akartak, mert Mikolt épp a szoknyás időszakát éli, módfelett ügyelve a kompozíció tökéletességére, már ami az ő ízlését illeti. Woodstock. De erre még visszatérek később.
Meg azért sem, mert miután egy órát küzdöttem a nagymedence illetve a házi strand felállításával (először ki kellett szabadítani egy másfél méteres dobozhalom legtetejéről az összehajtottat, majd Dani motorjával megküzdeni a helyért (elég vicces látványt nyújthattam hálóingben, mezítláb (no mégiscsak...), amint sehogyansem sikerült megreguláznom a robogót, hogy megálljon a lábán... végül lefektettem, és szidtam magam, hogy hogyan voltam képest egyáltalán...), a gyerekek örömtáncot lejtettek, és pucérra vetkőzve visongtak szünet nélkül, és egy cseppet sem zavarta őket, hogy
1. nem volt itthon naptej
2. a medence alja egy helyen lukas
3. sokat kellett várniuk, mire legalább bokáig ért a víz.
Engem az első kettő után az lombozott le eléggé, hogy míg azon dolgoztam, hogy a felfújható részben maradjon levegő (három lukat találtam rajta, amiket sorra be is foltoztam... ideiglenesen... közben fújtam, és fújtam, néha nekidőltem a falnak hogy el ne ájuljak, és vinnyogtam magamon, hogy milyen kínos látvány lehet ez kívülről... természetesen pizsamában), Lelle bentről kiabált, hogy
1. éhes
2. álmos
3. kakis
4. unatkozik
5. egyedül van...
meg az, hogy kicsit elkéstem az árnyékoló felszerelésével.
Ami végül lett, aztán Lelle is megkapott szép sorban mindent, és még el is aludt, hogy hagyjon ebédet főzni.
Elég hamar eltelt a reggel, valamikor egy után Áron bejött, hogy mostmár aludjunk. Felajánlottam neki, hogy ebédelhet is előtte, csak annyit mondott elég bágyadtan, hogy jó.
Sőt, ebéd után, mikor Mimi a wcre ült, hogy a szokásos dolgát végezze, kitrappolt a nappaliból, és berongyolt a fürdőbe, megállt Mikolt mellett és ott toporgott tovább. Kérdeztem is tőle, mit szeretne, erre a lehető legtermészetesebben vágta rá:
- Kakilni.
Reggel óta pelus nélkül volt, el se hittem, hogy egy nap alatt (bár megígértettem magammal, ha eljön a nagyonjóidő, akkor pelusmentesítem Áront) ilyen nagyot haladunk ezügyben.
Szegény Mimit megsürgettük, de Áron kibírta, és tényleg felült és kakilt, és elköszöntünk, és felhívtuk a Papát, mert az mégsem elég, ha én megtapsolom, de a Papa nem ért rá épp, ettől picit elszomorodott, de újra megtapsoltam, és azzal rendbe is jött a kedve.
Délután mind egyszerre aludtak, így én is.
Este pedig Annáék jöttek, ami mindig nagyon jó, és megint medencéztek a gyerekek, és vacsorát főztem, ami rettenetesen hosszan készült, cserébe nagyon jó lett, és megint együtt fürödtek utána, és sajnáltam, hogy már vége is a napnak.
Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy délben levágtam Hanna hajából, mert már annyira elfáradt a vége, hogy alig lehetett kifésülni, erre persze Mikolt is és Áron is sorba álltak, de közben a vízleolvasók csengettek, és mire visszaértem, Mimi önállósította a fodrászatot, mert négy percet várni nonszensz. Egy jókora tincs bánta, meg a lelke, mert eléggé hangosan magyaráztam el neki, hogy a haj nem nő olyan gyorsan, mint ahogy levágjuk.
Azért neki is levágtam a végéből.
Namost, ha vizes és magától szárad, akkor tényleg olyan, mint egy hippi. Elől is, oldalt is van egy rövidebb szakasz (elől még Hanna beretvája miatt, amit vagy másfél éve követett el), a többi meg hullámosan szerteszét...
Még mindig nem jobb belegondolnom a 12x24-be, de végülis most, hogy alszanak, egyet már megnyertem. Következzenek a képek, meg némi narráció:
A kispad a lilaszájúak menedéke... Áron egyszer sem ült itt. Mikolt háromszor :)
Áron menti a kincseit, a félelmetes slagszörny elől... Rettenetesen fél közben :)
Az abszolút favorit. Tizenöt centi mélységhez elkél a szemüveg...
A gyöngylelkű és a vizipingvin :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














































