2012. december 28., péntek

Bécsben

Dani kapott tőlem a születésnapjára két jegyet a Trafóba.
Nem sikerült eljutnunk arra az előadásra, cserébe elmentünk megnézni a Nemzetibe az Ember tragédiáját, három nappal karácsony előtt.
Úton a színházba számba vettem, mennyi mindennek kell megelőznie a kellemesen hátradőlés állapotát, és megfogadtam, nem írok részleteket, és nem kesergek nyilvánosan, de a történeti hűség megőrzése érdekében könnyedén megemlítem, hogy azon a délutánon fél ötkor kerültek ágyba szieszta céljából a gyerekek. Nem mintha így terveztem volna.

A darab nézhetősége a rendezésnek köszönhető, ha egyáltalán, de nem ez volt a lényeg amúgy sem, hanem az élmény, hogy kettesben elindulunk szépen felöltözve, valami felnőtt, gondolatébresztő programra.
Ezzel az estével indult a regenerálódás majdnem másfél napja, abban a reményben, hogy a fa alá beesés tompítható, vagy még inkább megelőzhető azzal, ha a család minden tagját mozgósítva elvonulhatunk végre töltődni, mint egy igazi házaspár.

A gyerekek természetesen ébren voltak, mikor hazaértünk, de Pali és Peti hathatós közbenjárása eredményeként már pizsamában, illatosan, tele pocakkal vártak bennünket.
Jó későn aludtunk el, de egyáltalán nem bántuk, márcsak azért sem, mert így másnap reggel úgy tudtunk elindulni Bécsbe, hogy egyiküket sem kellett lefejteni magunkról, Ferinek pedig mindig örülnek, akkor is, ha nem vagyunk velük.
Ő kezdte a sort ezen a napon, amikor energiatakarékosságból végül három turnusban kértük fel őket a nemes küldetés abszolválására. Mindenkire jutott pár óra, és még így is jól elfáradtak a nap végére mindannyian (biztosítottunk mindenkinek szabad véleménynyilvánítást a projekttel kapcsolatban, amivel édesanyám élt leginkább, neki nem esett jól ez az extra feladvány. Tökéletesen megértem, de más választásom nem lévén, őt is a belső körbe szavaztam (és most sem tenném másként), abban a reményben, hogy ha nehezen is, de túlélhető volt az a pár óra, és végül kapott a mi energiáinkból is egy keveset a következő napokban).

Cserébe jókedvű gyerekeket kaptunk este, mi pedig egy egész napot töltöttünk magunk mögött hagyva minden hétköznapi gondolatot, rutint, és kávéztunk, beszélgettünk, csorgattuk az időt kedvünkre.
Bécsben lenni mindig jó. Valamikor szertartássá vált elzarándokolnunk évente ide, és bejárni az ismerős utakat, tavasszal leülni a padra, télen pedig forralt borral locsolni le a kabátunkat. Kétévente pici babával, idén kettesben. Eleinte fura is volt, hogy nem tologatunk babakocsit, de ehhez azért hamar hozzá lehet szokni. Az viszont eltart még egy jóideig (gondolom), hogy hogy ne nézzek állandóan magam köré, hogy megvan-e mindenem..., és muszáj legalább a nagy fotóstáskát cipelnem, akkor is, ha nem készül mindössze tíz kép, az sem az én kezem munkája. Legalább van, amin én is rajta vagyok. :)
Az újdonságokhoz pedig tartozott egy gps, meg a Schloss, és rájöttem, mennyi hely van még a szokásosokon kívül, akár évente két új felfedezés is beleférhet.


Ezt a mostani utat egy találkozás tette különlegessé.
NH-né blogját régóta olvasom, hogy miért nincs kint oldalt, annak egy oka van, jelesül, hogy van három blogger az életemben, akiktől előbb szerettem volna megkérdezni, hogy megengedik-e, és eddig nem sikerült ezt az egyszerű kérdést nekikcímeznem. Na majd most.

Szerettem volna, ha sikerül összefutnunk, de nap közben sokszor éreztem úgy, hogy az elengedett hömpölygésben egyszercsak elfogy az idő, és eltáncolunk majd egymás mellől. Végül minden út a Meinl elé vezetett, és mosolyogtam magamban azon a heves szívdobogáson, ami megelőzte a találkozásunkat.
A nagy rohanásban jólesett megállni, és hagyni, hogy mindenki, akinek dolga van fusson el mellettünk, és sokszor jutott eszembe kívülről magunkra nézni. Mikor egyszerre ismerős és ismeretlen minden, ahogy ismerkedünk az ismerőssel, akit sosem láttunk még, mégis annyi minden ismerős belőle és végesincs a beszélgetésnek, befejezetlen marad akármennyit is kérdezünk, mondunk, mesélünk, hallgatunk.
És tényleg nagyon vicces, hogy az egyértelműnek hitt hang más tónusban szólal meg, mint ahogy vártam (és ezt nem először élem át, Szitya hangja pont ilyen meglepő volt... :)), és egy idő után meg elvész az illúzió emléke.

Azóta meg a zsebemben hordok egy pici darabot Lili mosolyából, meg NH-né színességéből, és ez olyan jó.

2012. december 26., szerda

Annyi mindenről

Olyan sok mindenről nem írtam még, amiről szerettem volna, és kutyafuttában nem szeretném lerendezni, mert annál fontosabbak ezek az események a szívemnek.
Úgyhogy csak ígérgetek, és reménykedem, hogy lesz még időm megírni, mielőtt további hasonlóan fontosak át nem veszik ezek helyét a fejemben.

Egy kép és egy rövid bejegyzés mindenesetre álljon itt.
Szenteste napján, a délutáni altatásból arra ébredtem, hogy valaki hangosan horkol. Még meg is ijedtem, hogy felébreszti a kicsiket körülöttem az a szokatlan, meg erős zaj, hallgatóztam egy darabig, de semmi. Kifelé kóvályogtam, és a fejemet is csóváltam tán, hogy nem értem, mikor épp leesett, hogy az bizony én voltam. Meggyőződésem volt eddig, hogy én nem is tudok horkolni. Sokáig nem volt lehetőségem a mélázásra, mert a kislányok épp abban a pillanatban libbentek ki a fürdőajtón, alvás helytt.
Már pont vontam volna egyet a szemöldökömön, mikor Hanna a szemem elé emelte a kiskezét, benne az első gyöngyszem fogacskájával.
Elhatározta (mondta utólag), hogy ezen a szép napon kihúzza a mocorgó fogat.
Mimi asszisztált, Hanna választott a két lehetséges közül és húzott.
Odanyomta a kezembe, hogy tegyem valami biztonságos helyre, és futott is dolgavégeztével a sötét szobába aludni.

Kezemben a foggal, belül mélyen meghatódva értem a nappaliba, kavarogtak a gondolatok, az érzések. Milyen nagy lányunk van... Még emlékszem, mikor ez a fogacska kibújt a sima kis ínyéből.
Sosem vagyok felkészülve a változásokra. :) Soha.

2012. december 22., szombat

Amikor nagyokat nevetünk

Mert persze vannak ilyenek is. :)
Napok óta téma, hogy a kicsik aludjanak-e a miágyunkban vagy sem. Mióta Lelle is ideszokott, kicsit szűkös lett a hely, bár ez engem nem zavar igazán, csak a fejem fáj úgy egy hete, és azt gondolom, hogy az egyetlen pózban történő alvás ludas lehet a dologban.

Áron az, aki miatt sokat kerül napirendre a téma, elsősorban az állandó karunksimogatása miatt, mert ez a szokása rettenetesen irritáló tud lenni, elsősorban akkor, ha fáradtak vagyunk, meg akkor, ha épp alszunk, és erre ébredünk. Egyébként nagyon jó együtt aludni vele, mert nem forgolódik, viszont puha, meleg és illatos. :)
Teljesen magától értetődő számára hogy a helye kettőnk között van (ezen is változatnék egyébként szívem szerint), ha megszólítva érzi magát, akkor pedig reagál. :)

Tegnap még lett volna dolgom az altatásuk után, azt terveztem, hogy lemegyek, miután elcsendesedtek, de mikor végre vízszintesbe kerültem, egy sóhaj szakadt ki belőlem:
- Dehogy megyek én le....
Áronom suttogva csattant fel erre:
- Ki mondta, hogy jemenjéj?

Miután kikacarásztuk magunkat ezen, Dani elköszönt tőlem:
- Jó éjt Kinga.
- Jó éjt Kinga.
Vágta rá a kisebbik. :)

2012. december 21., péntek

Megkezdődött

A lelassulás.
Maradt még januárra tennivaló, de a legfontosabb munkákkal elkészültem.
Jelez a testem, jeleznek a gyerekek folyamatosan, hogy itt az ideje befelé, és feléjük is fordulni.

Tegnap délután amolyan igazi randin voltunk Danival. Hosszú, hosszú ideje láttam először önfeledten mosolyogni. Olyan nagyon szeretném ezt a mosolyt látni nap mint nap, és tudom, mi az oka annak, hogy nem jut belőle számtalan, most mégis azt kívánom karácsonyra, legyen ebben részem sokkal többször, mint az idén volt.

Sétáltunk egymás kezét fogva, metroztunk, és a Vörösmarty téren forralt bort ittunk, meg lepényt ettünk, és keveset beszélgettünk komoly dolgokról. Azért szőrmentén említésre került, mennyire jó most gyerekek nélkül hömpölyögni, időtlenül, felelősségmentesen.
Dani szerint ez az év volt élete legnehezebb éve, pedig azt gondolta eddig, hogy a maláj életünk egy éve volt az. Én csak remélem, hogy a következő már könnyebb lesz, de tény, hogy idén nekem is ősz szálak keveredtek a sötétek közé.
Jutott mindenből és leginkább sok, de a legfontosabb talán, hogy helytálltunk. Új szerepekben is, sok idő töltve egymás nélkül, sokszor megbillenve érzelmileg, és rendületlen hittel abban, hogy megoldjuk. A család rengeteget segített, nélkülük nem sikerülhetett volna ennyire sem egyben maradnunk.
Tegnap visszanyertem a hitem a nagyon nagy családunk létjogosultságában, abban, hogy gondolkodás nélkül is érdemes volt igent mondanunk ennyi gyerekre, egy ekkora házra, egymásra, arra, hogy most itt vagyunk és ilyenek vagyunk.

Ma este színházba megyünk kettesben, holnap pedig egy napra elutazunk, megnézni Bécs karácsonyi fényeit. Tudom, hogy a gyerekeknek nagyon fogunk hiányozni, most mégis ez az egyetlen lehetőségünk megérkezni egymáshoz. Ez pedig az egyik legfontosabb ajándék mindannyiunknak.

2012. december 20., csütörtök

Három éves a kiskirályfi

Emlékmorzsákká zsugorodnának a múlt legfontosabb történései a blog nélkül.
Még sosem fordult elő velem, hogy egy születésnaposról négy nappal később írjak, de ez egy rendhagyó év. A maga pörgésével, az én pörgésemmel, és a december látszólag áthatolhatatlan sűrűjével együttesen.

Áron az egyszem. 
Nincs okom, és jogom meg végképp elkényeztetni, mégis megtörténik, megtörténhet ennyi lányság között. Édesanyám szokta mondani, hogy Áron az a gyerekem, aki mindig is képes volt annyit meríteni belőlem, amennyire szüksége volt. Lehetett akárhány testvére.
Van benne valami, persze bőszen kardoskodom a többiek kizárólagossága mellett is. De tény, hogy ő nem adta fel sosem. Szopizott, ameddig akart, nem zavartatva magát íz, mennyiség és minőség változásokon át.
Mellettünk alszik, a karunkat simogatva, sem a cumi, és semmilyen átmeneti tárgy nem érdekli, bár mindig tele van az ágyunk műanyag lovakkal, autókkal, puha állatokkal, de ez csak alibi.

Olyan őszinte és tiszta szívű, akire nagyon nehéz igazán haragudni, legkevésbé akkor, amikor csillogó szemmel mondja, jaaa, nem csinálok többet ilyet.

Az első találkozásunkkor egy icipici babszem volt még, kezekkel és lábakkal ugyan, de aznap, mikor az orvos azt mondta, december huszonhat, alkudozni kezdtem, ne szúrjunk már ki ezzel a gyerekkel ennyire.
Lett belőle huszonkettő.
Kérem, ha ez így megy.
Áron tudta, mikor van itt az ideje.
Azóta is úgy gondolok a születésünkre, mint az egyik leghihetetlenebb, legmeghittebb történésre az életemben.

Nehezen győztem le a félelmeimet, sokáig nem hittem, fiús anyuka is lehetek. Most meg azon gondolkodom, hogyan lesz majd, mikor elindul a saját útján. 

Három éves lett, kiváltságos kor ez. Mehetne óvodába, bemehet a golyókhoz, és a vidámparkban is emberszámba vennék már.
A testvérem vasárnap hitetlenkedve kérdezte: Az Áron most lett három éves? ... És eddig akkor csak kettő volt?
És tényleg. Egy jóideje nem két éves már.
Magas, erős, szépen és választékosan beszél, sokszor megdöbbentő szavakat használ. Helyesen.
Egyedül eszik, egyedül vetkőzik (míg Mimi a fürdőszobában monologizál, mennyire nehéz is levenni egy pólót, Áron már túl van az összes ruhadarabon), lassan egyedül is öltözik.

Vág, rajzol (egészen felismerhető embereket cérnalébakkal, borostával, tüskehajjal), ragaszt. Épít, könyvet lapoz, kardozik (majdnem egész nap van valami kardféle a kezében, ha kimegyünk az udvarra, az első dolga, hogy keressen egy botot) és rombol. 
A legkedvesebb játékai változnak időről időre, most épp a távirányítós autó az egyik kedvenc, és az állatok, valamint a majom, amit a Papa hozott a repülőtérről.
Amikor kettesben vannak Lellével, inkább egyedül játszik, Lellét beengedi ugyan, de nem vonja be a játékaiba. Ha a nagyok is itthon vannak, akkor sokszor ő is kezdeményezi a szerepjátékokat:
- Hanna, mondjuk most én vagyok a kiscica, és te megetetsz, mert éhes vagyok.

Hatással van rá a sok rózsaszín, tagadhatatlan hogy lénytestvérekkel van kipárnázva. Karácsonyra fiús hintót kért, és rendszeresen sellőfiú, vagy királyfi ő. Karddal ugyan, amivel az oroszlán ellen harcol, vagy a kedvenc sztorijában krokodillal, ami azt mutatja, hogy a vére a fiús dolgok felé is hajtja, de biztosan tizedannyira húsbavágóan, mintha fiúk között nőne.
Persze rendszeresen szólni kell neki, hogy merre kardozzon, mennyire lökjön, kivel birkózzon, olyankor szokott szorítani a szívem, hogy nincs mindig kéznél egy partner. Összehasonlíthatatlanul több és más a mozgásigénye, mint a lányoknak. Hanna után ez meglepő, és egyben érdekes is, meg jó. Szüksége van napi legalább egy intenzív rohangálásra a szabadban, különben megvadul.
Az oviba ezért (ha nem zuhog az eső) gyalog megyünk, ő futóbiciklivel.

Jóétvágyú, és nagyon édesszájú. Nála egyszer lehet azt a hibát elkövetni, hogy egy adott kabátban csokit ad neki a jóhiszemű szülő, onnantól akármikor az a kabát van rajta, fordul egyet és már kérdezi is: - Kaphatok egy ilyen kicsike csokit?
Reggelire száz százalékban a nutellás kalács habossal kakaóval a rendelés, és ennek én egy cseppet sem örülök. 
Sokszor eszembe jut, hogy ha egy kicsivel is több erőm volna, már biztos nem lenne itthon nutella. 

A "bevüljéről".
Tükör, a legintenzívebb.
Hatalmas igazságérzete van, és azonnal felismer minden kényes helyzetet. Mama, ez nem volt szép tőled. Most mérges vagyok rád, ne szeress. Mondta a minap, mikor elvettem tőle valamit, és tényleg nem volt igazam. Bocsánatot is kértem, azt válaszolta, ne mondjad, hogy bocsánat.
Sokat és nagyon jókat kérdez, egyelőre a legbárgyúbb válasszal is megelégszik, annyira bízik bennünk, hogy eszébe sem jut visszakérdezni újra. Így aztán igyekeznem kell ha nagyon fáradt vagyok, hogy okos kérdésre okosat is válaszoljak, mert simán kerekre nyitja a szemeit, és mondja utánam, hogy - Ja, azért esik az eső, mert most esik.

Egy napocska, változatlanul, az elmúlt pár hétben meglehetősen gyakori hisztikkel, és kiabálással tarkítva. Ezeket a heteket túl kell élni mellette, de ha van kellő türelmünk hozzá hogy elviseljük a semmi és sehogy nem jó időszakait, akkor ennek elmúltával egy sugárzó, hajlékony, csupamosoly gyereket kapunk vissza.
A mostani negatív hullámzásával újonnan előkerült csapkodásait nehezen viselem (most megütjek, és bumm...), bár az is igaz, hogy ezek a nehezebb időszakok szorosan összeillenek a bennem zajló nehezebb időszakokkal.

Ezek a képek a hároméves morcoskirályfiról készültek, olyan jellemző ez az összehúzott szemöldök, a semmiért megsértődött arcon. 
Azt hiszem épp ideje egy kicsit jobban felé (feléjük) fordulnom. Sűrű hónapok vannak mögöttem. Így aztán mögötte is.

Most egyébként olyan, mintha mindig hároméves lett volna.
Jól áll neki ez a kor. :) 
Apropó három. Olyan kitolás egy dacos háromévest megkérni, mutassa meg azt a hármat az ujjain. Az enyémek közül egynek sem ment elsőre.



 






2012. december 15., szombat

Áron születésnapja

Kicsit több, mint három hónapot váratott magára ez a megemlékezős poszt.
A december ezek szerint olyannyira rohanóssá sikeredett, hogy a karácsony mellett Áron születésnapjáról sincs egy árva mondat sem, az albumban pedig nincsenek képek.
Nade most!

Az emlékeim között kutatva, és a fényképek segítségével valamelyest sikerült felidézni a legfontosabbakat.
Miszerint Áron napokkal a jeles dátum előtt megrendelte a tortáját.
Sünitorta volt a kívánsága, APG nyomán természetesen. A sors fintora, hogy a napokban (március végén íródik ez a kis szösz) ismét elkezdte emlegetni a sünitortát, én meg tanakodtam, milyen napra húzzuk rá, hogy Áronnap. Április másodika épp megfelelő lesz, akkor van a névnapja. :)

A könyvben szereplő tökéletesen egyszerű receptet feldobtam egy kis főzött csokikrémmel a puding helyett, és a snassz ropit becseréltem csokiba mártottra.
Nehezen tudtam elképzelni (bármilyen finomak is voltak külön külön az összekevert anyagok), hogy nemcsak pofára, hanem ízre is sikeres lesz az akció, de finom volt, másnap különösen.

Ne szaladjunk azonban előre olyan nagyon...
Az ajándékok tekintetében idén nem voltam igazán előrelátó. Vagyis a meglepetésdobozban nem volt semmi használható, végül kínomban egy nappal az ünneplés előtt a Müllerben toporogtam. Nem szeretem a hirtelen, csak legyen valami ajándékvásárlást, de szerencsére egy héttel ezelőtt Aladár távirányítós autójába belehabarodott Áron, nekem pedig eszembe jutott a toporgás közepette, hogy lehetne akár ez is az.

Elképesztő drága és csúnya autókat lehetett kapni, végül a legkevésbé csúnyát, ámbár meglehetősen borsos árút választottam. Meg egy elemes csavarhúzót, hogy a lányos vonalat kicsit vegyítsük. Ezenkívül kapott egy szuper összeszerelős faautót, aminek a kalapácsát le sem tette azóta :), meg egy mégszuperebb dominót.

A nagy napon Daninak dolga volt, így a délelőttöt egyedül töltöttem a gyerekekkel.
Megkreáltuk együtt a tortát, alig várták, hogy este legyen, és meg lehessen kóstolni.
Ezúttal elmaradt az összeöltöztetés (Mikolt haja ráadásul úgy sikerül, mint akit megtéptek, de nem engedte újradefiniálni...), Blanka is beteg lett, így ők sem tudtak eljönni, és még összcsaládi fotót sem készítettem... a képek zömén pedig úgy fest, mintha csakgyerekes buli lett volna, pedig nem, itt volt vagy 9 felnőtt.
És persze volt minden más is, ami egy szülinaphoz elengedhetetlen.
Egy boldog hároméves, torta, gyertya, tüzijáték, és sok sok mosoly, meg örömködés, meg részemről némi hümmögés, hogy mármegint...

Isten éltessen sokáig édes Áron!
Mostanra már egész ügyesen mutatod az ujjaidon azt a hármat :)










2012. december 14., péntek

December tizennégy

Egyszer valahol, valamikor megtalált egy mondat.
Mikor úgy érzem, hogy ellep a temérdek tennivaló, mindig eszembe jut.
Az ember hétszer többet bír, mint amennyit gondol, hogy elbír.
Mostanában sokszor, nagyon sokszor mondogatom magamnak, közben pedig kívülről figyelve magamat azt látom, hogy tényleg.

Valóban sokkal többet bírok, mint hiszem. Csinálom a dolgom, közben néha eláraszt a kétségbeesés, és úgy érzem, nem megy sehogyansem. Aztán mindig lesz valahogy (ez meg itt egy ügyes szépítés, nem megy ez olyan légiesen, mint amilyen könnyen leírható... van benne sírás, csapkodás, kiabálás is bőven), leginkább attól, ha minicélonként örülgetek egy egy apróbb sikernek, befejezett dolognak. A nap végére legtöbbször (magam sem mindig értem, hogyan) be tudom fejezni az aznapra tervezettet. Sokszor mondjuk úgy, hogy kettő előtt nem kerülök ágyba.

Ugyanakkor a lelkiismeret furdalás meg örökké kísér a mondat mellett... épp tegnap beszélgettem az ovis karácsonyi gyertyagyújtás után a református lelkésszel (egy anyagból gyúrtak bennünket, Péter épp olyan ember, akivel szívesen megosztok bármit... lehet, hogy ez lenne a lelkivezető szerepe?...), és szóba került az elégjószülőség. Viccesen kérdezte, hogy a kandalló előtt ülve babusgatni vágyom-e a gyerekeimet, és nem.
Illetve dehogynem, de hogy ezt épp nem tudom megtenni, hát üsse kő.
A minőségi idő, az az, ami hiányzik.
Hogy folyton csak azt hallom magamtól, várj egy kicsit, most nem tudom, csináld meg, megy ez már neked egyedül is.
Az én interpretációmban utcagyerekként funkcionálnak, azzal a különbséggel, hogy legalább a fülem ott van, ahol ők. Dani csak annyit fűzött hozzá, hogy ha mindig ennyit dolgoznék, mint két hónap óta, akkor hamar fejreállna a családunk.
A humorom és a türelmem is fogytán, pedig elementáris szükség volna mindkettőre.
És olyan megmosolyogni való, hogy máááár megint ugyanott vagyok. :)
Persze nem teljesen, de ahogy a szavak kibuknak belőlem, az nagyon is ismerős.
Hogy közben a gyerek mellett dolgozó anyuka is lett belőlem, még nem régikeletű.
Szokni kell, új rutinokat kialakítani, de az is tisztán látszik, hogy az eredeti felállásban, amiben négy évesen mennek oviba, és ezidő előtt védi őket a gondoskodó anyai figyelem, nincs helye ennyi másba fektetett energiának.

Nem csak arról van szó, hogy ne tudnék mit kezdeni itthon magammal, ezért muszáj volt kitalálnom valami hobbit. Lelle júliusban két éves lesz, engem pedig nem várnak vissza sehová. A legszerencsésebb, ha abból születik némi bevétel, amit szeretettel csinálok.
Éppen csak azzal nem számoltam, hogy a karácsony előtti időszak ebben a műfajban is az egyik legintenzívebb.

Danit ritkán látjuk, akkor is lassan melegszünk egymáshoz, mi meg ő. Tele a feje, pörgeti a tányérokat, nehezen engedi el őket. Kevés az, amiből gazdálkodunk, leginkább lelkileg. Pedig mennyire nagyon szükség volna eltenni a gondokat, és odaülni a kandalló elé. Nem a gyerekekkel, egymással.
Nem tudom, mikor érkezünk meg végre, a karácsony csak egy apropó.

Ugyanazokat a köröket futom (nyilván nem véletlenül), még akkor is, ha az nem folytonos, hanem egy spirál. Látom, hogy mennyit tanultam, mennyit haladtam ebben az évben, és mégis van, amit másképp szeretnék.
Ami állandó, az a feladat.
Jelen lenni, elengedni, egyensúlyt találni. Szeretettel, derűsen.
Minden ugyanerről szól.

2012. december 10., hétfő

Betlehemes

Csilla beteg lett.
Azért is sajnálta nagyon, mert jövőre nyugdíjba megy (mi lesz velünk...), és idén taníthatta volna utoljára meg azt a három német dalt a gyerekeknek, amit a pénteki fellépésen énekeltek volna.
Így aztán Elvira egyedül maradt az egész műremek buksikba plántálásával, ami azért nem lehetett kis kihívás. A német nótákat nem is forszírozta, nem is ő a németes óvónéni, meg amúgy is valószínűleg épp elég munkája volt abban, hogy a vegyes csoport egyre fogyatkozó középsőseit és nagyjait megtanítsa.
Ennek a küzdelemnek csak morzsáját kaptam el azzal a megjegyzésével, meg főleg a mosolygó arckifejezésével, hogy mennyire örül, hogy Hanna meggyógyult, és képzeljem el, tegnap hallotta először a szöveget, és ma már mondta. Hibátlanul.

Nagyon nagy rohanásban szoktam megérkezni, meg távozni is az oviból, pláne amikor ezer réteg van a kicsiken, és nagyon ritka az, hogy elolvassam a faliújság hirdetéseit, vagy ha mégis sikerül, akkor is elfelejtem mi volt rajta.
Fogalmam sem volt persze, hogy mire és miért készülnek, de miután Elvíra megdícsérte, kértem Hannát, mondja el azt a szöveget, amit olyan nagyon ügyesen megtanult ennyi idő alatt.
Eleinte nem volt kedve, de néha elcsíptem pár sort, amiből kiderült, a téma karácsonnyal kapcsolatos.
Egyre kíváncsibban hallgattam, aztán szerda eset újra megkértem.

Hannának van egy szereplőarca. Kicsit lehajtja a fejét, a szája szélén ott a zavartsággal vegyes büszkeség visszafojtott mosolya, miközben látszólag koncentráció nélkül ontja magából a sorokat.
Az asztalnál ültünk, mikor belekezdett József Attila, Betlehemi királyok című versébe.
Egy helyen elakadt, úgyhogy előkaptam magam mellől a JA kötetet, és segítettem neki a folytatásban.
Négyszer volt rám szüksége, egyébként végigmondta az egészet.
Komolyan leesett az állam... Ezt a hosszú verset Hanna hétfőn hallotta először.
A pénteki előadásban ő volt a mesélő.
Tudnia kellett, ki után, mikor, mit kell mondania.

Nagyon vártam a pénteket. Hét közben kiderült, hogy ezzel a kis etűddel az ovisok nyitják meg azt a díjátadó ünnepséget, aminek keretében az önkormányzat által kiírt, betlehem készítő pályázaton résztvevőket ajándékozzák majd meg oklevéllel, miegymással.
Hogy az időpont nem volt baráti, mondjuk, hogy természetes.
Nem lehet kedvezni egyszerre a dolgozó szülőknek, és a dolgozó dolgozóknak.
Délután háromra az oviba kellett mennem, hogy segítsek összekészíteni a lányokat, miközben rettenetesen hálás voltam, hogy ezúttal (eddig majdnem minden hasonlóan fontos eseményre kénytelen voltam elrángatni a kicsiket is, akiket emiatt fel kellett ébresztenem, amit meg nem részletezek ehelyütt, hogy milyen kellemes, az összes mellékhatásával együtt) kizárólag a két nagyra kellett csak koncentrálnom, Feri az alvó cseppek álmát őrizte minálunk.

Anyukám is szabadságon volt aznap, autóval fuvaroztuk a kellékeket (el sem tudom képzelni, hogyan lett volna, ha mindezt a kezükben cipelik két buszmegállónyit...), meg a gyerekek egy részét.
A Városházán kis kavarodás, majd némi segítségnyújtás után végül elkezdődött az előadás. :)

Hanna a szövegmondó arcával, kereste a nagymamák tekintetét, közben egyszer sem tévesztett.
Én fotóztam, Mikolt pedig hozta a formáját.
Egyszerűen imádom azt a szabadságot, ami az egész lényét körbelengi. A képeket érdemes végigbogarászni, Mikolt ezerarca itt is szépen rajzolódik :)))). Történt példul, hogy az egymondatos szövege előtt fél másodperccel kikiabált nekem, hogy melege van (még az öltözőben mondtam neki, hogy ha meleg lenne, akkor leveheti a kardigánt, az előadás közepén váltotta be a bónját...), de végül angyalszárny le és felrángatásával együtt is mindössze öt másodpercet töltöttünk azzal, hogy megszabadítsam a kardigánjától, pedig még egy nagy gép és egy vaku is lógott rólam, a hely szűkéről nem is szólva.
Mire ő következett, épp visszaért a helyére. :)

Szépek voltak, és ügyesek, én pedig igazán büszke Hannára.






 


 

 
 





Jövőre talán mi is elkészítjük majd a saját betlehemünket, legalábbis Hanna szeméből ezt a vágyat olvastam ki, ahogy nézte a sok oklevéllel távozó gyereket. :)

2012. december 7., péntek

Mert a Mikulás márcsak ilyen

Nem fektettem ebbe az ideibe elég energiát. Bevallom eszembe sem jutott, hogy jön a nagyszakállú, pedig a gyerekek minden este visszaszámoltak, míg én azzal foglalkoztam, hogy számba vegyem, melyiknek mi kell reggel az oviba.
Harisnya, póló, igen már csak kettőt...
És hopp, lett is december ötödik napja (hamár a vallomásoknál tartunk, azt sem tudom biztosan sosem, hogy hatodika vagy hetedike a nap...), és délután.
Szerencsére már délelőtt megpendítettem Daninak, hogy se egy mandarin, se egy marék mogyoró, ő pedig hazafelé még tett egy kanyart, és mikor ránkesteledve, kicsit szorongva hívtam, hogy jön-e már hazafelé, derűsen válaszolgatott, hogy kinder tojás, aszalt barack.

Hogy az év folyamán a gardrób (remélem még nagyon sokára fogják a gyerekeim olvasni ezt a bejegyzést...) tetején két nagy kosárnyi egyszercsak odaadjuk ajándék halmozódott fel, amikről tegnap este listát készítettem, kinek mikorra melyiket adjuk majd, kész főnyeremény.

Így esett, hogy altatás után (írok erről hamarosan :)) még lekúsztam, és a négy kisszéken a négy pár gumicsizmába (amit Hanna választott ki mindenkinek, hiszen ezeknek a leghosszabb a száruk, és jóóó sok csoki beléjükfér) került tengernyi finomság. És duplomotor Áronnak, pici baba Lellének, színes ceruza Mikoltnak és egy szinező Hannának.
És mindenkinek egy egy póló, amit muszáj volt, mert fenyegette őket a kinövés réme.

Mire reggel letámolyogtam, a kislányok már az új szettben pompáztak, aranymosollyal az arcukon.
Aztán lejött Áron, megevett egy évre elegendő csokoládét (valahogy le kellene szoknunk erről a csokidologról... de legalább hamar elfogy mondogatom), majd a reggelit nem, végül pedig megérkezett Lelle is, kerekre nyitott szemmel figyelte, mi ez a kirakat a teraszajtóban.
Neki a csokik pakolgatása okozta a legnagyobb örömöt. Aztán a mandarin. :)

Az esemény kétségtelenül legnagyszerűbb velejárója számomra (az aszalt barack után) az a felismerés volt, hogy a karácsonyi mitkapjanak a kosártartalomnak köszönhetően az idén is rövidre zárult.
Két kis kattintás az interneten, és kééész. Ma fizettem, a fele már úton.

2012. december 6., csütörtök

Várják

 

2012. december 5., szerda

Sajtcédulkák

Lelle két napja nyolcfogú.
Közben meg megtanulta megmutatni milyen erős, de csak akkor mutogatja, ha hazai terepen érzi magát. Ellenben szégyellős, de nagyon, és olyan, de olyan édes, ahogy bújik, mert akarná is bemutatni a nagyszerűt, meg nem is.
És mikor mutatja, remeg a feje az erőlködéstől, és kivillan az a két kis gyöngy alul, amiből hamarosan négy lesz.
Miért élem meg még mindig olyan nehezen a változást?...

Nem eszik.
Tegnap arra is rájöttem, hogy azért nem, mert sérti az önérzetét az etetés momentuma.
Kapott egy kanalat, amivel boldogan és egyre ügyesebben lapátol. Levest még nem mernék adni neki, de a joghurtnak már majdnem minden része a szájába jut.

Áron tegnap leesett a lépcsőről. Megütötte a nyakát, valószínűleg meg is húzódott.
Délután, mikor még mindig sírdogált a fejfordítás fájdalma miatt, lefektettem a földre, és megmasszíroztam.
Azt a picike nyakat :).
Nem szerette eleinte, de végül jót is tett, meg jól is esett neki. A kényeztetés végeztével kérte, tegyem fel a kanapéra, és takarjam be, mert aludna. Persze azonnal érkezett a kóstolgatók hada, de Áron mindenkit elzavart maga mellől. Aztán megérkezett Lelle.
Mellékucorodott, és Áji nemcsak hogy hagyta, de gondosan be is takargatta. Kezdenek szövetséget kötni.

A választékos mondatai.
Ma az autóban hazafelé azt mondja hátulról:
- Mikolt, mi most éppen hazafelé tartunk.

Valamelyik éjjel felébredt, és félálomban elindult lefelé hozzánk. A lépcső fordulójában találkoztunk, alig pislákolt, és engem akart.
Mondtam neki, hogy felveszem a pizsamámat és megyek. Erre azt javasolta, legyen úgy, hogy ő leül a lépcsőre és megvár. Egyezkedtünk, engedte. Megint valamit igazítani kellett a helyzetben egymáshoz, megint ráállt. Eltartott egy ideig ez, és közben rájöttem, mennyire fantasztikus, hogy a majdnem alvó, amúgy sokszor meggyőzhetetlen kicsi gyerekünk gyakorlatilag tökéletes partnerként viselkedik. Nem hagyja magát, de kompromisszumkész.
Akkor döbbentem rá igazán, hogy ennek a morzsája is elég volna a hétköznapokban némi energianyeréshez.
Hosszabb távon még várat magára ez a kényelem. Áron félálomban viszont elképesztően hajlékony.

A lányok a múlt héten itthon voltak.
Hétfőn mentek először, és aznap már sokadjára próbálták el azt a kis etüdöt, amit pénteken a Városháza előtt eljátszanak majd.
Ma Elvira néni azzal fogadott, hogy Hanna a mesélő, vagyis figyelnie kell, mikor, ki után, mit mond. Tegnap egyszer meghallgatta, ma már tudta a teljes szöveget.
Büszkeség.

Mikolt, amikor felemelem a hangom (előfordul mostanában...), minden alkalommal odajön hozzám és azt mondja: Mama, nagyon szejetlek.
Pedig néha komolyan dühös vagyok rá. Magamra mondjuk sokkal jobban.

Csilla szerint nagyon jó óvodás, figyel, ügyes, a maga világát is hozza persze, de még az is rendben van. Anyukám szerint is sokat változott, mióta közösségben van, javára. Én nem látom ennyire kívülről, csak az tűnik fel, hogy próbálom ráerőltetni a ruhákat, amikről azt gondolom, jónak kellene még lenniük rá, és kiderül (folyton...), hogy Mimi nem is kicsi már.

Fogom a kezét, amit eddig nem adott, most meg el nem engedné az enyémet, még rollerezés helyett is sétál inkább, hogy együtt lehessünk. És ez olyan megható.

És végül...
Tudhatnak valamit az öregek.
Nem akarnak benti cipőről hallani sem. Pedig szuper mamuszaik vannak, sőt akár szandált is felvehetnének. De nem.
Lelle a legkritikusabb, ő még felveszi, ha ráadom, de egy perc múlva már lent is van. Bármi.
Anyukám, az örök aggódó, elgondolkodva a tényálláson, azt találta mondani a telefonba, adjak rá zoknit. De ne a harisnya fölé, hanem alá.
Kamaszkoromból ismerős zsigeri normálisazanyám? reflex érkezett azonnal, de.
Azóta Lelle zoknit hord a harisnya alatt. És meleg a lába.

A ráadás el ne maradjon.
Hannakorszakban el sem tudtam képzelni, hogy hogy lehet két gyereket egy szobában altatni. Hogy egy ágyban, azt meg végképp teljesen lehetetlennek véltem.
Mostanában sokat mosolygok azon az akkori önmagamon, aki ha látná, hogy mi a helyzet mifelénk ma, akkor se hinné.
Hogy két gyerek képes eldőlni délutánonként, miközben a középre vett anyjuk dolgozik (vagyis zajong és még fényt is csinál). És ez mégcsak hagyján, mert horkolnak is mindketten és még ez sem zavarja őket.
De a legszebb minden pillanat közül kétségtelenül az, mikor reggel arra ébredek, hogy a fejemet két, illatos, pihepuha buksi támasztja. Egy jobbról, egy meg balról.
Senkivel sem cserélnék. :)

2012. december 3., hétfő

Az első gyertya

Megünnepeltük Dani születésnapját.
Régesrégen megtanultam már, hogy készülni soha nem aznap kell, semmivel. Tudtam is, hogy nem leszek készen, nem is zavart, csak egy kicsit elszomorított a hiányérzet. Leginkább az, hogy olyan jólesett volna belelassulni az ünneplésbe, de képtelenség, mert még itt egy valami, meg ott egy intéznivaló.
És végül nem maradt más, minthogy elengedtem azokat az apróságokat, amikből volt bőven, és szép lett volna akkor és ott, de (kicsit kénytelenségből is) megengedtem magunknak, hogy ne legyen, vagy másképp legyen, vagy máskor legyen.
Út közben az ünneplés felé, azon gondolkodtam, hogy vajon eljön-e majd az a nap, amikor készen leszek. Rendben lesznek a gondolatok a fejemben, és mindegy lesz a végeredmény, mert az út lesz a fontos, meg a pillanat.
Soha senkinek (rajtam kívül) nem hiányzott még az, amit elképzeltem, de nem valósult meg. 

Ugyanígy vagyok ezzel az ádventtel is.
Azokban a kivételes másodpercekben, amikor visszakapom a gondolataimat, hevesen pereg belül a képáradat.
Nem a gyertyagyújtás a fontos.
A megérkezés az.
Hetekkel ezelőtt kicseréltem a gyertyákat a "koszorúnkon", ami pedig sosem kerül el a kis pultról. Mert szeretem, hogy egész évben hordozza a karácsony üzenetét, és mert olyan nagyon gyorsan eljön ismét, hogy felesleges volna bedobozolni.
Ahogy idén is.
És végül ma mind a négy gyertya érintetlen maradt.
Valamiért nem érkeztünk meg hozzájuk.
Helyette máshol, máshová meg igen, és abban a látogatásban legbelül meggyulladt az első. Ahogy a külsőség helyét átveszi a bensőségesség.
De megérkezni, a gyerekek szemének is láthatóan leginkább úgy lehet, ha mutatjuk az utat, nem csak megéljük odabenn. Még akkor is, ha a magunk megérkezése hat rájuk észrevétlen.

Még egyszer sem csináltam a gyerekeknek ádventi naptárat.
Tanácstalan vagyok, hogy milyen lenne az, ami igazán a miénk lenne, és kerestem eddig az értelmét is. 

Ma fogalmazódott meg bennem először, hogy a megérkezés, míg ilyen aprók a gyerekek, számomra együtt jár az egymásra pazarolt idővel. Várni a Mikulást, Áron születésnapját, a Karácsonyt, azt jelenti, hogy együtt vagyunk benne.
Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy befelé figyeljek. Rájuk figyeljek. Velük legyek.
Az elmúlt hetekben annyit adtam kifelé, és olyan kevéssé voltam jelen a saját történetünkben, hogy elfogyott picit a meghittség a kapcsolataimból.
A magam energiáit tökéletesen felemésztve semmire sem vágyom jobban, mint az egyedüllétre, vagy legfeljebb Danival töltött időre. Türelmetlen és feszült vagyok a gyerekekkel, és nem érem utol magam, de legalábbis úgy érzem, sosem fogom.

Ha csinálnék ádventi naptárat, egészen biztosan közös élményekkel volna tele. Ma főztem egy nagy adag gyurmát, és formáztunk belőle pici hóembereket.
Hogy ez ma megtörténhetett, abban benne van a születésnap, a meg nem gyújtott gyertya, a lelkiismeret furdalásom, Dani ölelése, és a felfogott és megtartott lehetőség a pillanatban. Végre.

Ma esett először a hó.
Tegnap óta tél van, és december.
Az a hónap, amiben olyan sok az ünnepelni való, hogy minden hétre jut legalább egy.
Ma épp a hóesés, aminek olyannyira a hatása alá kerültek a gyerekek, hogy a csilingelő, szűnni nem akaró örömükből átragadt rám is. 
Nagyon sok energiára van szükségünk ahhoz, hogy vidámsággal teljen meg a nap a sok instrukció, szerveznivaló, kiviteleznivaló mellett.
Felelősséggel tartozom a hóesésükért, a mindennapi csilingelésükért.
Csak akkor ér  majd ide rendben a karácsony.


Kaptam ma egy levelet, aminek az utolsó mondata így hangzik, vigyázz magatokra Kinga, ellazulós, feloldódós és megértéssel, elfogadással teljes adventi heteket kívánok nektek, szeretettel.
Akitől kaptam, nem tudhatta, mennyit kaptam ezzel a két sorral.
Mennyi feldolgoznivalót és mennyi lehetőséget.

2012. november 27., kedd

Mindanéggyel

Ha mind itthon vannak naphosszat, akkor sokkal több a közös játék, ahogy a veszekedés és a hiszti is. Na meg az igények hirtelen megnőnek, és estére ezerszer jobban elfáradok, mint egy átlagos hétköznapon.
Viszont belesve a nappaliba elönt a melegség, mikor Hannát látom, ahogy a kanapén ül, egy könyvvel az ölében, a kíváncsi kisebbek meg mind körülötte nyújtogatják a nyakukat, hallgatva, ahogy a legnagyobb mesél.

Délben, míg melegedett az ebéd, Mikolt aggodalmaskodott egy sort.
- Mama, nem szeretem ha forró a tészta.
- Nem melegítem meg nagyon, csak épp annyira, hogy finom meleg legyen.
- Jó, mert én langyosan szeretem.
Áron felkapta azt a szót, ami eljutott hozzá a levesének utolsó falatai közben, és rákontrázott:
- Én meg fiúsan.
:)

Ilyeneket őrizgetek estére, mikor arra is alig tudom már rávenni magam, hogy megfürdessem őket.

Összeesküvésekről

A szeptembert végigbetegeskedték a gyerekek. Akkor azzal ütöttem el a tényállás élét (azét, hogy mindenki egészséges, mi meg nem), hogy majd legközelebb márciusban lesznek.
Nem vártak addig, ma már kettő köhögött, meg rekedt is volt.
Így holnap itthon élvezzük egymás társaságát.
Nem mintha borzasztó volna, sem az együtt töltött idő, sem a betegség, de jobbnak gondolom most a fészekben tartani őket.
Na de a lényeg, hogy ma éjjel készen lett az utolsó ovis album is.
Vajon van-e összefüggés a majd másfél hónapos munka leadása és a gyerekeim betegségfaktora között?

2012. november 26., hétfő

Csend

Ma lett volna a napja annak, hogy sok év kihagyás után újra egy zenekar (már ha csak egy éppenverbuválódott, de akkor is) tagjaként muzsikáljak a templomban.
Szerettem volna írni erről hosszabbat, de végül nem jutottam hozzá.
A vége pedig az lett, hogy elúsztam az idővel, és minden csütörtöki próbanapon lett valami, ami felülírta azt.

A mai koncertet is kihagytam végül, pedig még telefonon is kerestek, menjek, hallgassam meg, miből maradok ki.
Nem bánt már.
Mert helyette egy barátnál voltam.
Egy barátnál, aki elvesztette a társát.
Egy barátot.
Nincsenek szavaim.
Még sosem volt ennyire közel hozzám az elmúlás, és még sosem éreztem ennyire, hogy tennem kell valamit értük. A gyerekekért, az édesanyáért, a barátunkért. Ma este annyit, hogy vittünk nekik vacsorát és megöleltem mindegyiküket.

Peregnek a képek, a szavak, a viccelődések, a közös kirándulások, a mozdulatok.
Egy közülük folyamatosan visszatér. Ahogy a kicsi Hannát felemelte...

Elment.
Fogalmam sincs, milyen azon az oldalon.

2012. november 22., csütörtök

Egy rövid

Egészen sokáig nem értettem, miért mondja G., hogy a gyerekei a legintenzívebb tükrei.
Egy ideje értem.
Sokszor el is szégyellem magam, és olyan igazán rajtakapottnak érzem magam ezek miatt az elejtett mondatok miatt, amikről valószínűleg csak én tudom, hogy mennyire az én hangomon szólnak.
Hol az egyikükből, hol a másikukból, Hannából a leggyakrabban.
Olyankor gyorsan eszembe jut, hogy ez a jelen, de sosem késő átfésülnöm magamban magamat, és Lelle már csupa szépséget fog visszhangozni majd.

Ritkán, de megesik, hogy amit hallok, az büszkeséggel tölt el.
Hazafelé az autóban Lelle kiabálása miatt nem hallották hátul a mesét, Áron úgy gondolta, a leghatékonyabb, ha ráüvölt Lellére, maradna már csendben.
Mikolt reakciója volt a melldülledésem oka, pedig aztán tőle semmi ilyesmit nem vártam, mondjuk semelyik irányba, de ma kiderült, kétségkívül szivacs ő is. Azt mondta, hogy:
- Áron, attól, hogy rákiabálsz, nem lesz jobb, és nem fog megnyugodni, csak jobban sír majd. Ne kiabálj vele, hanem szépen kérd meg, hogy maradjon csendben.

Hogy ezután sem lett csend, igazán nem Mikolton múlt. :)

2012. november 19., hétfő

Van, ami még nem volt

Például Lelle sebes popsija.
Ami már volt ugyan, de arra nem emlékszem, hogy akkor is olyan brutálisan fájt szegénynek, hogy még álmából is felébresztette.
És bár Dani meggyőződése, hogy mindegyikükkel előfordult, hogy a hajnalt a kanapén gémberedve töltötte, vagy tük, ebben nem biztos, én úgy emlékszem, hogy Hannán kívül, akivel valóban nagyon nehéz volt minden elalvás, de aztán evett és aludt reggelig, szóval hogy egyikükkel sem volt olyan, hogy kettőtől reggelig félóránként változtattam volna pozíciót, helyet, helyszínt.

A fogára gyanakodtunk, mert a szájába is nyúlkál, de a reggeli pelenkacsere meggyőzött... Lehet, hogy fogzik és azért, de hogy hasmenése van egy ideje, ami hol javul, hol romlik és ettől a popsija szépen kipirosodott, majd kisebesedett, az tény.
Nem mondom, jól jött, hogy legalább szombatra ébredtem vacogva (mert takaró az nem volt lent, jönni meg kellett...), de el tudtam volna képzelni jobb programot is arra az éjszakára.

Az okokat kutatva azt gondolom, hogy kicsit sok most Lellénknek a munkám.
Leginkább nem is az idő, amit nélküle töltök, inkább a minőségi idő (amiből jelenleg 24 órát igényelne), illetve a figyelem. A fejemben a gondolatok java most a leadandó munkákkal van tele, tervezek, alkotok, javítok, megint tervezek és megint javítok.
Még pár nap, és kész leszek, de addig nagyjából úgy élek, mint régesrégen a vizsgaidőszakok idején. Van benne mindenféle, az is biztos, hogy emlékezni fogok rá sokáig.

Közben pedig beiskolázásról szóló szülői értekezlet volt felénk, amiről lemaradtam, mert elkerülte a nemlétező figyelmemet.
Mellesleg egészen nyugodt vagyok a témát illetően, és még kérdésem sincs. Amiről tudnom kell, azt tudni fogom időben, Hanna megy iskolába, abba, ami a legközelebb van hozzánk. Mert még mindig ez az elsődleges szempont nekem. Akárhogy is hangzik, azt gondolom, hogy az alsó négy osztályban a legfontosabb, hogy a gyerek szeressen oda járni, aminek meg alapfeltétele, hogy kipihenhesse magát.
Hogy el tudjam hozni, és ne kelljen a többit rángatni, autóztatni.
Ezután következik a jó tanítónéni, akinek jóságát a magam mércéje szerint két dolog határozza meg. Érti a dolgát és szereti a gyerekeket.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy van ilyen felénk is. Márciusig teljesen ráérek. Ha pedig az derül ki, hogy mindenki rémes, akkor meg lesz másképp.
Szerintem Hanna a maga habitusával bárhol megállja majd a helyét és egy elég jó tanító néni pont tökéletes lesz. Ahogy az elég jó anyukája is épp jó neki.
És egyáltalán nincs energiám százféle nyílt napon résztvenni, és mégszáz helyre elhurcolni Hannát, hogy nézzen, válogasson. Nem is vagyok biztos benne, hogy kellene ez neki.
Ilyenkor azért elég hálás vagyok, hogy egy "faluban" élünk, és a lelassultság bennünket is komótossá tesz.
Meg az is eszembe jut néha, hogy Mikolttal kapcsolatban nem biztos, hogy ilyen laza tudok majd lenni.

És akkor még nem írtam a töklámpásunkról, meg a remek főzött gyurma képét sem mutattam, és azt is csak szőrmentén említettem, hogy mennyire szorongok, hogy minden jól sikerüljön, amit elvállaltam/lok.
Viszont közeleg a december, néha már egészen ádventi hangulatom is van, és lesznek itt még szülinapok is, meg jön a Mikulás, és leszünk hatosban is, és ha erre gondolok, akkor lelassul a pulzusom.

Azt meg nem írom le részletesen, hogy Áron este szájbarúgta Mimit, akinek orránszáján csordogált a vére... Mert az nem volt valami jó.

2012. november 14., szerda

Kissé csapongok...

Egy ideje megint árválkodik a blog.
De csak azért, mert egyszerűen nem jutok el idáig. Sajnos.
Illetve csak annyiban sajnos, hogy jó volna ha naponta írnék, nekem is, meg a blognak is, de annyi a tennivaló, hogy mire végzek, már holnap van. A tennivalók javarészét élvezem, a maradékot meg muszáj.

Az élvezeti részben van egy hatalmas adag tanulópénz is, meg szorongás, és álmatlanság, de ez a megdönthetetlennek tűnő önbizalomhiányomból fakad, és egy kicsit a maximalizmusomból. Az ovisokat fotózom, ami mélyvíz, és a technika minden alkalommal kifog rajtam, mégcsak nem is az én hibámból.
Mindenesetre amit két naposra terveztem, az lassan öt napra duzzadt, és ez eddig csak az édes rész, mikor a gyerekek között lehet lenni.
A háttérmunka ennél ezerszer több, pláne egy olyan rutintalan csecsemőnek, mint én.
Azért alakul, és talán a végén még örömöt is okoz majd azoknak, akiknek készül, egy évig most nem bánom, hogy a témában nem kell élesíteni, csak tanulni.

Kis zárójelben azért annyi kikívánkozik, hogy ez az ovifotózás egy egészen nagy kibabrálás mindenkivel ebben a formában (vagyis a klasszikus csüccs, mosolyogj, katt...). Az óvónénikkel az öltöztetés, fegyelmezés, segédkezés miatt, a fotóssal az elvárások miatt (legyen a gyerek természetes... hahaha), a gyerekekkel meg gyakorlatilag minden miatt, ami az előző kettőnél felsorolásra került, kiegészítve azzal, hogy mindenki képzelje magát egy rettenetesen kiszolgáltatott műhelyzetben, mondjuk nekem zsigerből a nincsjegyemésjönazellenőr szitu jutott az eszembe. És akkor még mosolyogjon is. Szegény.
Igyekszem mindent elkövetni, hogy könnyítsek a dolgukon, de abba a húsz másodpercbe, ami rendelkezésre áll nem nagyon lehet.
Úgyhogy csak mondom, hogy akinek van lehetősége, lobbizzon az ovis gyereke szabadban, játék közben történő megörökítése mellett, vagy legyen olyan jó, és fogadja el fintor nélkül, ha a gyereke vicsorog azon az egy darab képen. Köszönöm.

És ha megkönnyebbültem volna, hogy ezt mind kiadhattam magamból, akkor rögvest eszembe jut, hogy míg én dolgozom (ma őszinteséges lesz ez a poszt... ( amit ha csak rajtam múlna, akkor egy évig még érleltem volna, mielőtt élesbe váltok, de sok okból nem volt rá mód, így marad a párhuzamos tanulási fázis meg az élesbevetés, ami persze a fejlődés szempontjából rettentő ösztönző (is) tud lenni, máskor meg szétcincál, hogy semmivel sem haladok, és semmisem megy, sem a tevés, sem a tanulás, és inkább lennék inas valaki mellett... ha még volna ilyen), addig a kicsikék megnőnek észrevétlen.

Lelle például 16 hónapos lett, amiről jól elfelejtkeztem, csak este jutott eszembe, meg az is, hogy még két hét, és akkora lesz, mint Mimi volt, mikor Áron született.
Akkor Mikolt elég sokat változott, de utána kellene olvasnom, hogy hogyan is pontosan, az mindenesetre megnyugtató, hogy Lelle testvérszületés nélkül is elképesztő metamorfózison megy keresztül.
Ja, hogy van úgy, hogy nem én vagyok vele. Hát igen. Győzködöm magam, hogy az utóbbi hetek nagyjából heti kétszer három órája nem boríthatja ki annyira, hogy mára már akkor, ha meglát eszeveszett hisztiben csúcsosodjon a hiányom.

Rémlik, hogy 16 hónapos korban egy újabb szeparációs szorongással megfejelt fejlődési ugrás következik, és ha így, akkor megnyugtatóan tudomásul vehetem, hogy Lelle tankönyvi módon hozza a formát.
Akkora akarata van, mint a másik háromnak, és olyan újdonságokat tapasztalok négygyerekesként, amiket eddig csak vendégségben.
Mondjuk például ma este, mikor tökéletesen pisis lett minden felső- és alsóruhája a pólóján kívül (értsd body, harisnya, leggings, nadrág...), mikoris megérkeztünk a zsúrba, a nagytáskával, amiben nem volt váltóruha, ezért egy korabeli kisfiú nadrágját gondoltam ráadni, ő meg visítva tépte le magáról, figyelmeztetve, hogy ez nem az övé, meg se próbáljam.
Mi lesz itt kétésfélévesen...
Még álmában is akar, eddig is egyértelmű volt, hogyha esetleg nem azt adtam, amit szeretett volna, de most sikítva tiltakozik a melléfogásaim miatt.

Egyébként meg a bőröm alá szeretne bújni, amit támogatok, de sokszor kivitelezhetetlen. A hátamon nem marad meg, kizárólag az oldalamon.

Ma kérdezte valaki, hogy nálunk mennyi dolog veszik el, így négy gyerekkel, mert náluk az egy után a kettőnél megtriplázódott a kóbor tárgyak listája.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy régóta nincs lista felénk tárgyakról. Régen elég jó voltam a rendszerekben, ma is van nálunk ilyesmi, és Hanna idejében még fejben is tudtam tartani mindent, ami fontos volt, de.
Ha nincs meg a kesztyű, akkor megteszi egy frottírzokni is, és ha épp masnis az alsótrikó, akkor annak örülünk. Kreativitás, meg a rögöktől való elszakadás.
A harmadik gyereknél azt tanultam meg, hogy remekül használható a lábam is egy csomó mindenre, a negyediknél meg azt, hogy a prioritási lista csúcsán az energianyerés áll. Bármi jöhet, ami ad, és vesznie kell mindennek, ami elvesz.
Tökéletlenül vagyok tökéletes, és jót tesz nekem ez a fajta látásmód.
Kezdve a gondolatokkal...

Mondjuk hazudnék, ha azt írnám, hogy nekem ez hűdenagyon megy. Fejben jobban, de gyakorlom.
A tárgyak meg úgyis meglesznek, ha szükség van rájuk.
Például ünnepnapokon irigylésre méltóan egyformába tudom ám öltöztetni valamennyi gyerekemet. :)
De sokkal jobban izgat bárminél, hogy hogyan tudnom a bőröm alá pakolni azt, akinek épp a legjobban szüksége van rá.

2012. november 8., csütörtök

Van ám folytatás

Az önállósodásuk üteme megállíthatatlan.
Szembesülni vele meg ilyen is, olyan is.
A történet.
Az nagy őszi szünetben, egy reggel nem sikerült a gyerekeket megelőzve a konyhába kerülnöm.
Pedig megfogadtam a múltkor, hogy nem hagyom, hogy Áron kenyeret szeljen, és előbb érek le, minthogy a fiókot kinyitja. Legalább.
Tarthatónak is tűnt a tervem, egészen sokáig, jól bele is lazultam.
Mígnem hallom, álmomban, hogy lent zúg a mikro.
Még félálomban reppentem le a lépcsőn, emlékem erről nincs, csak arról, hogy állok az alján, és elgyengülve nézem, ahogy Áron előkével a nyakában ül az asztalnál, előtte egy műanyag tányér, benne a joghurtos pohár egy kanállal.

Hanna mindenre gondolt. Kivette, megmelegítette, feltálalta.
Így megy ez...

A második.
Hanna hazafelé kamaszos hangot adott abbéli vágyának, hogy egymaga óhajtja birtokba venni a fürdőszobát.
Mert ő már olyan nagy.
Mondtam neki, hogy ha már olyan nagy, akkor természetesen fürödjön egyedül, de úgy igazán. Sőt, hamár, akkor tudom én, hogy olyan ügyes, hogy meg is törölközik, és felöltözik maga.
Tudom, tudom, mások már négyévesen is képesek ilyesmire, Hanna pedig még az önállóbbak közül való, de egy picit lassú. Ezért van nálunk még mindig szülőfürdette este, vagy volt eddig.
A történet lényegét tekintve a végeredmény számít, Hanna megfürdött, megtörölközött, felöltözött.
És boldog volt.

Eközben Dani Lelle elé tette a vacsorát, aki egy kis villával, meg a kezével egyedül belapátolta az egészet.
Ha Hanna nem fürdik épp, akkor leírhattam volna, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor mind a hatan a saját tányérunkon lévő saját ételünket fogyasztottuk a saját kezeinkkel.
Történelmet írunk.
Az idő múlása felett érzett szentimentális hullámaim közé bevette magát a gondolat, de jó most.
Ennyivel, ekkorákkal.
Pont.

2012. november 5., hétfő

Új hét, új világ

Számoltuk vissza a napokat.
Utólag? ... a legnehezebb a közepe volt.
Három nap apamentesség a holtpont. Eddig, ha egyáltalán elment, három nap után már haza is ért. De három nap csak arra elég, hogy tornyosuljanak a tennivalók végeláthatatlan halmazai, egyre bővülve és egyre frusztrálóbban. És a sevége sohossza káoszban, épp mikor örülni lehetne a visszarendeződésnek, akkor keseredem el annyira, hogy még örülni is elfelejtetek, szépen fogalmazva.

Most sokkolóan hosszúnak tűnt ez a hét nap. Előtte is úgy tűnt, bár akkor nem nagyon foglalkoztam a felmerülőben lévő praktikus kérdésekkel, inkább elhessegettem őket, hiszen homokba dugott fejjel sokkal élhetőbb az elkerülhetetlen valóság. Aztán mikor hét nappal ezelőtt magamra maradva beszálltam az autóba, hogy hazakocsikázzak a négyesemhez, megrettentem.
A feladattól, az egyedülléttől, a felelősségtől.
Nagyon szerencsés módon az őszi szünet is közbejött, meg a négy napos hétvége is, vagyis voltak nagyszülők, kaptunk enni, voltak programjaink, és sokszor fürdettem máshol. Nevetve mondta egyszer Mari, hogy nem nagy segítség ő a fürdőszobában, pedig nekem már az is az, ha nem egyedül csinálom, hanem valaki legalább drukkol a partról.
Persze van hova fejlődni, lélekben leginkább, intő jel a nemmúló torokfájás, aminek kapcsán nem tudom nem észrevenni a kínálkozó összefüggést, vajon mit is nem akarok lenyelni?

De míg a szerdai esős nap délutánja sírásba fulladt, csütörtökre kisütött a nap, jobban lettem fizikailag is, és átlendültem a holtponton.
Nem tudok elégszer hálás lenni azoknak, akik itt (és nem kevésbé ott) voltak velünk, körülöttünk, akárcsak gondolatban is, és mókás módon a modern technikának se kevésbé, ami összekötött bennünket akkor is, amikor 11ezer kilométerre, hét órával előrébb járt a másik felem.

Egy hét nem túl hosszú, de mert a lányok is itthon voltak, arra épp elég volt, hogy új szokásaink alakuljanak szükségszerűen, alvást, elindulást illetően például, és szombatra már majdnem rutinosnak neveztem magunkat.
Megtanultam pl. egy gyufával füzet gyújtani a kemencébe, és az egértetemet kiszedni a kamrából...

Áron egyszerre megnőtt és lett még kisebb, egyedül öltözik, de egyetlen centit sem hagy köztünk éjjel. Hanna nagylány, kérdezett, figyelt ha beszéltünk Danival, végig mellettem ült és hallgatta mit mesél az apja, vagy mesélt neki.
Lelle mitsemértve a megváltozott tempónkból tette a dolgát végig, mára már azt is mondja, kecske. :)

Mikolt volt a legkeményebb dióm. Eleinte fel sem fogtam, miért, csak dühöngtem, és haragudtam, és kiabáltam, és fenyegettem és büntettem is. Végül a keddi este totális kiborulással ért véget. Ennyi idő kellett nekem, hogy rájöjjek, neki hiányzik az apja a legjobban. Sosem gondoltam volna, utólag persze könnyű okosnak lenni, hogy hát persze, mert mostanában azt kéri, fogjuk ketten a kezét, vagy nézzünk rá mindketten egyszerre. Szép.
Két napig semmit sem csinált amit kértem tőle. Sőt, meg sem hallotta. Sőt, a legjobban akkor volt, ha valakit maga körül rettenetesen kiboríthatott. Főképpen engem.
Kedd este, mikor az emelet előterében ült, mert már nem maradt más eszközöm, minthogy kitegyem, mert aludni nem akart, viszont a többit bosszantani igen, elsírta magát.
Hogy ő csak szeretné megcsókolni Hannát, de Hanna nem hagyja. És senki sem.
Iszonyúan elszégyelltem magam, ölbe vettem, és akkor eltört teljesen.
Zokogva mondogatta, menjünk a Papa elé, most azonnal.
Fájt nagyon, hogy olyan kemény voltam vele addig, és onnantól sokkal jobban figyeltem rá. Kicsit hajlékonyabb lett ettől, de nem teljesen...

Ma reggel kimentünk a repülőtérre Dani elé.
A lányok repültek hozzá. Mikoltról lekerültek a súlyok, érezhetően felszabadult.
Áron, mikor meglátta az apját, lemerevedett, percekig meg sem tudott mozdulni.
Vagy akkor fogta fel igazán, hogy mi történt egy hét alatt, vagy annyira megmozgatta belül mindez, hogy kifelé nem maradt mit mutatnia. Kellett pár perc, mire újraindult, és még este is engem akart maga mellé.

Holnaptól ismét új világ kezdődik, immár hatosban.
Dani dolgozni megy, a lányok oviba. Valahogy mégis úgy érzem, most fordult velünk megint egyet a világ, azzal, hogy Dani megjárta ugyanazt az utat, amit két évvel ezelőtt majdnem hatan. Malajziából jött, Penangról, Szilviéktől.
A beszélgetéseinkkel, a gondolataimmal oda, hozzá, újraéltem rengeteg emléket, megrágtam, letettem sokmindent, és megért egy csomó új gondolat is.
Nem írtam még egy éves beszámolót, pedig most van itt az ideje, immár harmadszor történik három év alatt ugyanakkor velünk valami. Eddig nem tudtam volna miről, mostanra kerekedett egésszé bennem sokminden.

Összezsugorodott a világ, Dani hazahozta azokat az apróságokat, amik onnan fontosak voltak. A kerék ropogós, a licsis zselé, a mangós bliss, az alumínium poharak, és a kedvenc butter chicken-em is Kristóf csattos dobozában, azzal az utánozhatatlan ízzel, amit itt csak próbálgatnak reprodukálni igazi indiai séfek.

Nem megy senki sehová. Mielőtt felmerülne, költözünk, nem.
De hogy azt az egy évet nem lehet nyom nélkül kitörölni, ráadásul egyikünkből sem... ez is nyilvánvaló.
Ha máshová ment volna egy hétre, most más volna.
Akkor is lett volna holtpont, akkor is lett volna új rutin, akkor is örültem volna neki, mindenféle dühöngés nélkül.
De ez most ennél több volt, és ez csak ma estére tudatosult bennem.
Hogy lesz-e lehetőség, hogy mennyi lesz, és ez mivel jár, fogalmam sincs. Lehet, hogy leszek még egyedül, lehet, hogy ezt az új rutint gondosan becsomagolva őriznem kell, hogy elővehessem szükség esetén.

Most két dologra vágyom nagyon. Egy hosszú hétvégére, és egy pár óra csendre, hogy még párszor átmoshassam magamon a butter chicken ízének emlékét.

2012. november 3., szombat

Ez a huszonegyedik az övék

Egy kiragadott pillanat a tegnap délutánból.


Magyarország, délután 5 óra, uzsonnaidő, 4 gyerek.
Malajzia, éjfél, majdnem alvásidő, Papa.
Minden alkalommal, mikor látjuk is, nem csak halljuk, eszembe jut, hogy tíz éve még mennyire más lett volna. Mostanra összezsugorodott a világ. Ez a mi nagy szerencsénk :).

2012. november 1., csütörtök

Hanna születésnapja

Mikolt születésnapja óta, vagyis lassan három hónapja készült Hanna.
Néha előhozakodott az ajándék kérdéssel, néha a programokat vetette fel, de mindenből kitartóan ugyanazt szerette volna júliusban és augusztusban és szeptemberben is.
Egy ovis szülinapozást és egy családit, ajándékok tekintetében pedig görkorcsolyát (amire minden decathlonos látogatásunk alkalmával gyakorolt is lelkesen), és egy balettozó babát.

Úgy alakult, hogy akkora nagy lányom lett egy év alatt, hogy nem maradt más dolgom, minthogy teljesítsem a kívánságait. Az ötletelés idén nem volt feladat.
Egy héttel a nagy nap előtt azért megkérdeztem, milyen tortát szeretne, és meglepő módon teljesen mást válaszolt, mint vártam: gesztenyést.

Egy nappal előbb becsomagoltam mindent, és úgy döntöttem, idén először lassú, hömpölygő születésnapot ajándékozok a családnak, legfőképpen Hannának. Ez azzal járt, hogy először gyermekes életünk során kihagytam a saját készítésű tortát, cserébe velük voltam egész nap. Rohanástól, kapkodástól mentesen. Egészen.

Hanna délelőtt Palival bábszínházba ment, reggel elsőként ébredt, szépen felöltözött, úgy várta a nagypapát. Földalattiztak, sétáltak, néztek, sütit ettek, Hanna pedig kapott egy királylányt.
Délben a nagymama főztjét ettük odaát, délután pedig mindenki aludt egy nagyot.

Mire ötkor megérkeztek a vendégek, Hanna már a szépruhájában várta őket türelmetlenül.
Szeretem, ahogy megtelik a ház a családdal, amikor valamelyikünknek születésnapja van. Kifolyik ilyenkor az idő a kezeim közül, elmarad egy két dolog, cserébe vannak jó beszélgetések, hangos nevetés, közös vacsora, egészséges hömpölygés.
Gesztenyés torta ugyan nem lett, kis lelkiismeret furdalásom volt ezügyben, de végülis nem hiányzott. Volt helyette csokis, meg répa, és rengeteg ennivaló, és minden ajándék, ami Hanna vágya volt.
Szeretem, ahogy ragyog a szeme, és azt is, ahogy félti, de mégis odaadja a játékát a többieknek.
(Ezzel az átengedéssel van még mit kezdenem... de ezt a másik rólaszólóban kifejtem majd.)

Néhány nagy nagy kedvenc :) A többi hamarosan...


 

Mai

Hétfőn reggel Hanna kérésére begyújtottam a kemencébe.
Nem ilyen lazán, mert igényelt a művelet némi előkészítést, például nem volt gyújtós sem, meg a tudásom a hogyanról is hézagosnak bizonyult.
Azért harminc perc kitartó küzdelem árán végül lett tűz is, meleg is.
A dolog pikantériája, hogy gyerekkoromban két cserépkályhánk is volt, de valahogy sosem tanultam meg az igazi jó technikát.

Kedden nem próbáltam újra, de kognitív módon készültem.
Estére meglehetősen hideg lett a földszinten, úgyhogy elhatároztam, betegség ide vagy oda, melegnek lenni kell.
A tervezés eredménye a tiszta kandallóablak a nappaliból nézve, és tűzropogás három perc alatt.
Öten álltunk hosszan belebámulva. 

2012. október 31., szerda

Hanna hatéves


Egy kis nosztalgia, a hosszabb iromány beharagnozásaképp.
Pár dolog azért kikívánkozik, ami a készületek közben eszembe jutott.

Születése pillanatától néz. Tisztán, mélyen, zavarbaejtőn.
Egy csomó apróság akkor jut csak eszembe, ha előkerül egy kép, és nagyon nagyon örülök, hogy leírva megvan minden kis részlet, mert különben semmire nem emlékeznék.
Azt hittem, sosem lesz vége annak az első pár hónapnak. Hat éves... Nem értem.
Az eszemmel tudom, nem tudtam volna többet adni, és mégis úgy szeretnék visszamenni, és mindent újra, százszor jobban, a pillanatban végigélni vele.
Ez a fogadalom, ha egyáltalán tehet ilyet az ember.
Jelen lenni. Vele lenni.
Négyfelé, négyszeresen, kizárólagosan.

Isten éltessen sokáig édes Hanna!

Az a szerencse

   Hogy őszi szünet van.
Mert nem kell esténként két gyerek ruháit kiválogatni előre.
Mert nem kell senkit idecitálni hogy el tudja vinni a lányokat oviba.
Mert akkor kelnek, amikor akarnak. Zömmel korán. :)  
Mert az anyukámnak is őszi szünet van, vagyis van nekünk.

   Hogy van skype, és az idétlen hétórás eltolódásnak fittyet hányva kétszer beszélünk, és még látjuk is.
Mert különben végeláthatatlan volna az idő, ami most nem telik olyan gyorsan, mint szokott.
Mert nagyon édes, hogy Lelle ha meglátja a monitoron, megsimogatja és végtelen Papapapázásba kezd. Egyébként pedig minden kulcscsörgésre kiabálja, hogy Papapapa.
Mert megmutatja, hol alszik, és így a gyerekeknek is sokkal kézzelfoghatóbb.

   Hogy vettem szombaton egy adag viaszos vásznat.
Mert enélkül nehezen lenne kivitelezhető az ígérte, minden nap alkotunk valamit.
Áron pl. simán kiborította a vizes edényét.
Ma már ügyesebb voltam, és nem is kellett olyan sokat takarítani, az alkotások viszont egyre szebbek.
Sőt még gyurmát is főztünk Marival, életemben először... ennyire vagyok én ügyes kreatív anyuka.
Holnap készülhet az újabb adag, ma majdnem elfogyott az első, pedig nem volt kevés. De alkotunk, az meg ezzel jár.

   Hogy tudom, elmúlik minden betegség.
Mert amúgy ezer bajom van. Pont most, és ez igazán várható is volt. Mondjuk a torokfájás fülfájással nem a legideálisabb, pláne abban a mértékben ahogy az most van. De suttogni és kiabálni remekül tudok...
Hat év után először bevettem egy komoly kemikáliát... egy panadolt.

   Hogy már csak négyet kell aludni.
Mert ma este még azt hittem ötöt. És végül tényleg.
De holnap már csak négyet... Egyébként majdnem mindegy, holnap lesz a holtpont úgy érzem.

Ha kívánhatnék, akkor azt kívánnám, gyógyuljon meg Lelle igaziból, és aludjon rendesen, mondjuk ahogy szokott. És akkor valószínűleg nekem is gyorsabban menne.
A többi rendben van, holnap lesz Peti születésnapja, pénteken Sáráék jönnek, lesz még munka is örömből, meg egy szülinapi zsúr, de az már Danival.

És hogy milyen ez az overálos, koránsötétedő majdnemtél?
Nem fogom visszasírni...
Egyébként pedig Hanna születésnapjáról fogok írni, mert még nem tettem, és olyan jó volt.
Most pedig alszom, mert azt meg megígértem.

2012. október 28., vasárnap

Szalmaságos

Dani ma elutazott.
Mikor az autóban a reptér felé megkérdeztem, miért is megy, nem válaszolt.
Tudja, érti, nekem az elválás olyan, mintha a gyomromba ütnének, aztán az az ütés ott is maradna. A legjobban én szeretném, ha ez nem így volna, és egyre ügyesebben teszem a dolgom egyedül, de.

Szóval érti, tudja, akkor is tudta volna, ha nem kérdezem, és hogy nem válaszolt, a legjobb amit tehetett.
Elengedtem.
Még soha nem volt ilyen hosszan távol, és ha nagyon őszinte vagyok, akkor fogalmam sincs, mivel fogjuk eltölteni ezt a hét napot.
Nem a programok hiánya fusztrál, és mégcsak attól sem tartok, hogy egyedül maradunk, egyszerűen csak pótolhatatlan.

A legszebb gondolatot ma Hannától kaptam, azóta is ízlelgetem. Az autóban ültünk, hogy átmenjünk a nagyszülőkhöz, közben folyamatosan meséltem nekik arról, hogy hol van épp a Papa, mikor merre jár majd az éjszaka folyamán, mikor Áron visszatért az aktuális mikor jön haza kérdéshez.
Hanna csak ennyit mondott, miután elszámoltunk hétig:
- Nekem nem is hiányzik olyan nagyon a Papa, mert a szívemben mindig itt van, és ezért nem is annyira rossz, hogy nincs itt.

2012. október 27., szombat

Hat évvel ezelőtt

0:35
Lassan elindultunk a kórházba.

2012. október 25., csütörtök

Az igazság az, hogy

...nem akarnék én dicsekedni...
De azt azért nagyon nagy büszkeséggel mutatom meg, hogy ez itt Hanna, aki lovagol.
Vagyis LOVAGOL...




Már a múltkor azzal érkezett haza, hogy egyedül irányította Szofit, és persze elképzeltem, milyen ügyes, közben meg hüledeztem is, hogy ekkora már (mostanában ez megy...), de a saját szememmel látni megdöbbentő volt. El is csúszott a fókusz ittott. :)
Egészen összetett feladatokat kell megoldania ahhoz, hogy minden a helyén legyen, és erre sokszor még nem is képes, de amit csinált, az akkor is szenzációs volt.
Összeérve a lóval, tökéletes harmóniában, pillanatnyi kétség nélkül. Nagy és kicsi is egyszerre, érzi, és sokszor nem érti, mit jelent a külső, meg a jobb, meg a leszorít.

Drukkolok neki, mert amit csinál, azt szerelemből csinálja, eszemben sincs komolyan venni még a sportot, és szeretném meghagyni neki minél tovább ezt az örömforrást. Ez a hely csak részben képes erre, de keresem a megoldást. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy lovagolni komolytalanul, félig felkészülten nem lehet. Valahol középen van az igazság, és belenőni ebbe talán a legjobb dolog, ami történhet Hannával. Részese lenni pedig egyszerűen fantasztikus.