Valami azt súgja, volt már ilyen bejegyzés...
A héten háromszor voltam egyedül a gyerekekkel este nyolcig. Háromszor csináltam végig az öt etetést egyedül. A hét vasárnap kezdődött, amikor egész nap papa nélkül voltunk... Elfáradtam.
Hannát etetni, altatni kell, éjjel is ébred, mellém illetve rám fekszik. Jön a 18. foga, mindent egyedül akar csinálni, többek között a biliből a wcbe önteni a pisit... Amit viszont jó lenne ha egyedül csinálna, azt nem szeretné. Például reggel felöltözni, megreggelizni, délben ebédelni, a kiskendőt meg a cumit letenni, méghozzá olyan helyre, ahol meg is találja...
Mikolt is mindent egyedül szeretne csinálni, egész nap pakol, leginkább ki és szét. A földre... Ahova nem könnyen jutok el, hogy összepakoljak... Meg mászik. Felfelé. Az asztal teteje a legjobb hely, nyilván onnan a legszebb a kilátás. Neki nem jön foga és csak kétnaponta ébreszt éjjel, de akkor hosszasan töltjük együtt az időt.
Ma reggel arra ébredtem, hogy nem bírok felkelni. Nem az alvás hiányzik, hanem az emelgetés, hajolgatás sok. Fáj a hátam, annyira, hogy moccani sem bírok. Aztán bírtam és minden ment úgy, ahogy szokott. Persze a hátam nem lett jobb... Sem a kedvem, amikor Mikolt előbb összemálnázta, majd összekrétázta, aztán összeszilvázta, végül pedig összaszedrezte magát. Amikor végre eldöntöttem, hogy levágdosom a szedret ebédfőzés helyett és bementem a házba az ollóért, bement a garázsba, és megkoronázta az utcagyerek fílinget egy kis olajjal meg kerékfogdosással...
Nem, nem szeretnék bejárónőt, sem kertészt, sem takarítónőt. Nem szeretném óvodába adni Hannát, és nem szeretném ha másmilyenek lennének a gyerekek. Nem szeretném ha nem lenne pocakom, és nem kellene négykézláb végigmásznom a lakáson ahhoz, hogy rendet rakjak.
Azt viszont szeretném, ha Dani többet lenne velünk, ha nem mindig azzal kellene szembesülnöm, hogy ez a hét kemény volt, na de majd a következő. Ha le lennének osztva a feladatok, és nem mindent egyedül kellene megoldanom. Ha mondjuk nem nekem kellene kicibálnom a kukát péntekenként...
Elfáradtam, de a fejemet olyan üresnek érzem, mint még soha. Tegnap az autóban felnőtt zenét hallgattunk. Nem tudom mikor volt ilyen utoljára, és nagyon jólesett. Olvasnék. Könyvet. Tanulnék. Bármit. Vagy csak megírnám végre a szakdolgozatomat. Egy hónapban egyszer elmennék, és magammal foglalkoznék, fejben, testben, okosodva. Nem tölt most semmi, mert nincs rá mód. Ha kapok, az csak szinten tart, és ez kevés. Ahhoz, hogy embernek és ne egy zombinak érezzem magam. Vagy anyukának... Nem tökéletes szeretnék lenni, csak jó...
Mondom hogy elfáradtam...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














4 megjegyzés:
Nagyon,nagyon értem. Érzem
Szegénykém. És is értem. Meg érzem. Ezért lett a mi Csillánk, aki most igazából ovi óta nekem sincs. És mennyivel könnyebb dolgom van nekem még így is...
Te igazi szuperanyu vagy, úgyhogy tudom, hogy kilábalsz nemsokára a testi-lelki katyvaszból. Bár a hormonok sem neked dolgoznak:)
Kitartás, sok ölelés, drága Kinga, gondolok rád, bár ettől nem lesz könnyebb.
Melcsi
Én igazából azt nem értem, hogy eddig hogy bírtad? Le a kalappal!Ha most elfáradtál én nagyon megértem. Sokan be sem vállalták volna azt amit te. Az a gond szerintem, hogy csak egyre nehezedni fog a helyzet... és ezt te is tudod. Lehet, hogy tényleg elkélne egy kis segítség. Ideje lenne egy "Csillát" beszereznetek.
Kívánom, hogy hamar találj egy kis időt magadra/magatokra. Kitartás!
Puszil: Krisz
Kinga!
Ez érthető! Hasonló apahiánnyal küzdünk mi is és ez a legnehezebb... (Tudom, tudom miattunk és értünk dolgozik, annyit...)Nem az egész napi meg nem állás, hanem hogy csak este, fürdés időben leszünk együtt, öten...Én néha lázadok, utána kicsit lenyugszom, és megint bírom egy ideig!
DE a takarítónőn, segítő valakin tényleg elgondolkodhatnál, attól még nem leszel kevésbé jó anya feleség stb. hogy elfogadod a segítséget!...Hozzánk jár, nem sűrűn, kéthetente, de tuti meghalnék ha nem lenne...Ne várd meg míg összeroppansz, főleg, hogy a pocakodban ott a kis Áron...
Puszi: Eszter
Megjegyzés küldése