2010. január 9., szombat

Milyen háromgyerekesként

Ha alszanak, harmónia, nyugalom, teljesség. Ha ébren vannak mind, pörgés, koncentrált figyelem, állandó készenlét, és harmónia és teljesség, és rengeteg öröm, és sok bosszankodás, meg elég fáradtság, ha csak ketten, akkor ugyanez kicsit emberibb tempóban, ha csak az egyikük, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat és csak Rá koncentrálni, azt játszani, ami Neki jó, szeretni két kézzel, egész öllel, teljes szívvel.

Hanna nagyon nehéz volt nekem. Le kellett győznöm magam, átadnom a helyet magamban valaki másnak, megtapasztalni, hogy ő az, aki jobban tudja, megengedni magamnak, hogy ráhagyatkozzak. Nem volt kihez szóljak, hiszen egy újszülött még csak vissza sem jelez. Mire eljutottunk a hathetes korig, azt hittem, évek teltek el. Rengeteg sírás volt, mindkettőnk részéről, és nagyjából nyolc hónapos korában kezdtem el azt érezni, hogy sínen vagyunk.

Mikolt egészen más, mint Hanna. És én is egészen más voltam már, mint az elsőszülöttünknél. Értettem, engedtem, ráéreztem, és hihetetlenül élveztem minden percet, az elsőtől kezdve. Mikolt igazi könnyű csecsemő volt, evett, aludt (magától, minden egyéb varázslat nélkül), mosolygott naphosszat. Így egészen egyszerű volt vállalni a harmadikat. :)

Áron nem olyan egyszerű, mint Mimi, inkább Hannára hasonlít, de én újra formálódtam, és emiatt sokkal könnyebb nekem, és remélem neki is velem... Minden nap megélem, hogy Hannának milyen lehetett velünk piciként, mennyit bénáztam, és igyekszem plasztikus maradni, ahhoz igazodni, amit Áronból érteni vélek.

Ma úgy éreztem, hárommal épp olyan, mint kettővel, csak kicsit hosszabbak a műveletek. Ha sikerül két részre osztani őket bármilyen felállásban, akkor könnyű. Ezt már megszoktam, volt már kicsi mellett pici gyerekem. Nem újdonság, és már nem ráz meg, ha valamelyik kicsit többet sír, mint egy másodperc, és azt is tudom, hogy értik, mégha nem is fogadják mindig könnyen, hogy kicsit várni kell.

Most, a harmadiknál élem meg igazán, hogy képes vagyok, talán tudom is a dolgom. Hogy nem ijedek meg, hogy nem zavar, ha valamire nem jut energiám, időm, hogy nem bánt, ha rendetlenség van, ha nem tudom felvenni a telefonomat, ha este azzal telnek hosszú félórák, hogy babát altatok. Tudom már, hogy amíg a rutinok ki nem alakulnak, nem lesz könnyű. Hogy amíg egy kicsit be nem állunk valamiféle rendszerességre, addig csak sodródnom majd. És hogy ne nehezítsem a saját dolgom, eltettem minden órát. Kivéve este, amikor már Dani is velünk van, akkor kezdünk nagyon feszes időket tartani, kizárólag azért, hogy ne csússzon szét az esti fektetés. És ez működni látszik...

Elfogadtam, hogy kevés a kezem a háromhoz, és amikor szopiidő van, akkor katasztrófák is történhetnek. Kiömlik, leesik, összetörik. Bosszankodom, de lassan ez is az élet részévé válik. Hogy nem alszom eleget, azt nem veszem észre, csak azt, hogy karikás a szemem... Na ez zavar :):)... Meg az, ha nem tudom egyszerre lökni a hintát, etetni, és mesét olvasni. És biztos, csak technika kérdése, egyelőre még kidolgozatlan.

A legnehezebb, ha a hárommal el kell indulni, még egyedül nem is mertem. Szeretnék korai tavaszt, hogy nem kelljen öltöztetni, mert igazából ez a legrosszabb... az overál. Várom a márciust, az óraátállítást, van egy illúzióm, miszerint sokkal könnyebb lesz világosban, játszóterezősen, barátozósan, kicsit nagyobb porontyokkal.

Ha a családunkra gondolok, sok gyereket látok körülöttünk. Az eszemmel tudom, hogy mennyire elegem volt a várandósság elejéből és végéből, milyen nehezen tűrtem az utolsó napokat, de mi ez a kis szenvedés ahhoz képest, ami utána következik? Most először nem irigykedtem a pocakokra szülés után. Eddig... Négy hét, és azt érzem, újra szeretném. Nem tudom elképzelni, hogy Áron volt az utolsó. Csak azt nem tudom, mikor mondom majd, hogy elég... Mikor nem fog már fájni a szívem, ha kismamát látok. Vagy ebből is telítődik az ember?... Egy biztos. Legközelebb tavaszi gyereket szeretnék...

Azt pedig újra megtapasztaltam, hogy a szeretet hatványozódik, a szívem megháromszorozódik, és elég az ölem, ha mindnek egyszerre kell...

2 megjegyzés:

Unknown írta...

Szia

Egyszer-kétszer már írtam Neked.
Most azzal kapcsolatban,hogy "telítődhet e az ember a kismamasággal".
Én ugyan ezt érzem mindig.
Eredetileg három gyerkőcöt terveztünk.Aztán amikor megszületett a harmadik,akkor én sem tudtam elképzelni,hogy nem lesz többé pocakom,hogy utoljára babázok.De most már,hogy Ő is elmúlt 3 éves,egyre biztosabb vagyok abban,hogy lesz negyedik.
De nekem az utolsó,mert az már a 4.császárom lesz!
E miatt pedig szomorú vagyok,mert tudom,hogy utána a szívem szakad meg ha kismamát,kisbabát látok majd.:(
Úgyhogy azt hiszem nem lehet telítődni!:)
Hanna és Mikolt nagyon édesek,Áron pedig igazi kis pasi!

Vera írta...

ezt akár én is írhattam volna, annyira hasonlóan látom ezeket a dolgokat. Hogy az ember tényleg rutinosabban kezel dolgokat a harmadikkal, és sokszor milyen jó lenne egy 2. vagy 3 kéz. :) Az első két évben igazából szerintem úgy a legjobb, ha van kéznél egy 2. személy, minél gyakrabban, akkor viszonylag gördülékeny az élet, csak persze ez nem mindig valósíható meg.

És biztosan könnyebb lesz tavasszal, tavaly én már tapasztaltam, ezerszer könnyebb lett minden. Zita két hetes korától én hordtam Kingát oviba, napi kétszer jártuk meg a távot babakocsival, tél végére totál kipurcantam. Onnantól már legalább a ruha kevesebb volt.

Ez a telítődés babázással érdekes dolog. Én úgy érzem, totál telítődtem, Csilla után tudtam, hogy nem ez volt az utolsó terhesség, kockáztatom a 3. császárt is, most viszont lenyugodtam, "révbe értem", teljes az életem. Nekem nem a kihordással lenne gondom (bár én konkrétan lehet, hogy nem tudnám már kihordani, annyi összenövés, hegesedés lehet bent, legutóbb is megrepedt a hólyagom, mert összenőtt a méhemmel az előző császár után), mert az viszonylag rövid idő ahhoz képest, hogy mennyi idő következik utána a babával, gyermekkel. Nagy feladat egy kisbaba, nagyon leköti az embert, és én úgy érzem most már, hogy örülök, ha Zita is megnő akkorára, hogy kulturáltan eltöltsük együtt is az időt. mostanában nem tudok igazából foglalkozni a nagyokkal, mert állandóan van valami teendő a kicsivel, és már Kinga is kezd fáradni. Egyre gyakrabban kérdezi, hogy anya, mikor alszik Zita?, mert akkor tudunk valamit csinálni. Én is elszomorodok olykor, mikor valamilyen babás dolgot archiválunk (mint pl autós hordozó), hogy na, ezt sem használjuk többet, de gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, hiszen igazán bőven volt lehetőségem babázni. Most már örülök annak az időknek, mikor kicsit nagyobb gyerekes dolgokat is csinálhatunk, viszonylag könnyedén, mert mindhármat leköti majd pl. egy állatkert, mozi vagy strandolás. Hogy kiélvezzük a kis korkülönbség eme nagy előnyét. Hogy milyen jó lesz, mikor egyedül is elbírok velük, és nem csak túléljük a napokat, hanem megéljük. És mivel rengeteget vagyok velük egyedül, nemcsoda, ha elfáradtam, és könnyebbségre vágyom
addig viszont maximálisan kiélvezem minden korszak legszebb részét, mint pl. ahogy most Zita nagy koncentrálással teszi első métereit. ezt sem élem át többször, de igzából nagyon nem búslakodom, hiszen nemsoká annak örülhetek, hogy Csilla megtanul két keréken iciklizni, hogy Kinga megtanul úszni, stb. Mekkora öröm az is! :) És még így is irtó mázlista vagyok, hogy triplán okoznak nekem örömöt! :)

Éppen ezért mélyéges tisztelet azoké, akik vállalják, a negyedik vagy többedik babát is! nektek is az idő is segít majd eldönteni, hogy legyen-e még pici baba, ha nagyon úgy érzed, hogy szeretnél, akkor meg vállalni kell, nehogy később bánd meg. :) De olvastam, hogy ez nem idén fog megtörténni, amit meg is értek. ;-)

Most azonban sok-sok erőt, figyelmet kívánok a hétre, mert olvastam, hogy nem lesz egyszerű!
Puszi,
Vera
ui: bocsánat, hogy hosszú lettem. :)