2010. február 3., szerda

A türelemről meg a nyugodtságomról, vagy leginkább arról, ahogy élünk

Nem mindig vagyok türelmes. Sőt. És nem mindig tudok nyugodt maradni, sőt. Van bennem némi olaszos temperamentum, és nem fojtom magamba sem az örömöt, sem a bánatot.
És ráadásul van bennem némi kényszeresség is. Hogy ne legyen körülöttünk kezelhetetlen rendetlenség, és kosz. Az igényeimet a gyerekek sorozatos érkezésével egyre lejjebb adtam, ennek ellenére maradt még épp elég. Azt hiszem ennél lejjebb már nem vagyok képes, így aztán van tennivaló bőven.

Dani reggel elmegy és este jön, ahogy az apák zöme teszi. Neki három műszak a velünk való lét, mert reggel reggelit készít, és befűti a kemencét, este pedig játszik, vacsoráztat, fürdet, altat. És ha kell, éjjel is kel a gyerekekhez. Nekem mindez 24 órás műszak, három gyerek mellett mindkettőnknek van feladata bőven.

Enni kell, ezt a nagyszülők hihetetlenül megkönnyítik az elmúlt hetekben. Azért jólesik főzni, a saját ízeinket enni is. Ruhát kell mosni, teregetni is, és havat is kell lapátolni, amikor van. Nincs se kertészünk, se takarítónőnk, de erről már írtam egyszer... Amúgy pedig olyanba nem is érdemes belefognom, ami több mint tíz perc folyamatos elfoglaltságot jelent, mert nem tudom befejezni. Vagyis vagy sok részletben csinálok meg bármit, vagy nem tudom megcsinálni. Eleinte bosszankodtam emiatt, mára már megszoktam.

A kialakított rutinok megkönnyítik a hétköznapokat, de ettől, ha nem szakadhatok ki belőle olykor, mókuskerékben érzem magam. Emellett pedig örök a lelkiismeret furdalás is, hogy nem játszom eleget, nem fejlesztem őket eleget, nem babusgatom őket eleget. Csak nekem nem fér bele az ébren töltött 12-14 órába minden? A nap elég jelentős része megy el evéssel, öltözködéssel, egyezkedéssel. És bármennyire is szeretem őket, ha objektíven nézem, egyáltalán nem egyszerű három különböző korú gyerek igényeit egyszerre kielégíteni, mégha nagyon ügyesen is szoptatok mesélés közben. Vagy fordítva.

Mikolt a dackorszak elején tart éppen. Elképesztően hangos és egyáltalán nem képes még kompromisszumot kötni. Ha kérek, vagy nem hallgatja meg, vagy nem érdekli, vagy nem érti. Hanna igazi kóstolgatós, befeszülős, harcolós fából van. Addig küzd, míg nyer... mégha közben bele is hal. Meg kell találnom a hozzá vezető utat, ha azt szeretném, békében legyünk. Hasonlít rám, emiatt még nehezebb. Ami nekem magamban is gondot okoz, azt sokszor benne sem tudom jól kezelni. Ha megvan az eszköz, már könnyű. Csak legyen elég figyelmem hozzá, rá.
Áron pedig nagyon csöpp még. Ha baja van, akkor az egész lényével jelez, legjobb ha ilyenkor csak neki vagyok. Hogyan?...
A háromból kettő még nem beszél, az egyikkel pedig épp ismerkedős fázisban vagyunk. Ha egyáltalán megengedhetem magamnak azt a nagyvonalú gondolatot, hogy a többieket valamennyire ismerem...

És persze abban a pillanatban, ha én nem vagyok rendben, ha nekem kell sietnem, ha dolgom lenne, veszik a kis antennák, és megkóstolnak. Csak úgy tudok elég kreatív, elég türelmes és elég humoros maradni, ha valamennyire kipihent vagyok. Kivédendő az ürességet, ami a fáradtságból fakad, lefekszem velük aludni délutánonként. Akkor viszont nincs főzés, rendcsinálás, és magamra fordított idő, amivel kiszakadnék a mókuskerékből. Mindezeket a játékidőből veszem el... Ördögi kör...

Visszatérve az elejéhez... A türelem elfogy. Hogy mit kezdek ezzel, változó. A leghatékonyabb, ha a figyelmem egy részét arra fordítom, hogy kontrollt gyakoroljon. Nagyon érdekes ezt belülről megélni. Egy részem forrong, a másik pedig folyamatosan instruál. "Nem kiabál, nem morog, nem forrong. Kicsi, és kiszolgáltatott és baja van." Nehéz... El is fáradok benne. És ha nem sikerül, akkor sajnos kiabálok és undok vagyok és csúnyákat gondolok.

Próba ez, lelkileg, fizikailag és szellemileg is. A legszebb munka, a legnehezebb kihívás, amit eddigi életem során kaptam.
Mindez pedig nem panasz, csak egy kicsit elgondolkoztam, hogy ne csak a szépeket írjam ide, amikor van annyi színe a gyerekekkel töltött életemnek...

8 megjegyzés:

Vera írta...

szerintem mi órákig tudnánk beszélgetni... :)
épp most készülök írni egy nagyon hasonló bejegyzést, talán nemsokára kész lesz, mert több részletben tudom csak összehozni... :)
a lényeg: abszolúte nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel!
puszi!

Dius írta...

De bizony, hogy nem vagy vele egyedül. Megszámlálhatatlanul sok percet töltöttem el azzal, mióta anya vagyok, hogy a wc-be bezárkózva próbáltam lehiggadni, nehogy olyat tegyek, amit megbánok utána. Pedig zömmel nem is tettek semmi rosszat.. csak nekem ment az agyamra a bezártság, a monotonság. És bizony, néha eljárt a kezem, vagy épp kiabáltam, vagy csapkodtam. Mondjuk nem tudom miért használtam múlt időt, a helyzet még most is ez, csak mindig másképp. Mondjuk azért az biztos, évről évre rutinosabb az ember ebben is.
Persze, gondolom nem vártál megerősítést, nem olyan hangulata volt a bejegyzésednek, de azért nem árt, ha tudod.. egyáltalán nem vagy egyedül. :)

SKY írta...

Azért jó, hogy megszólít ;)

MátéMíraLilla anya írta...

Kinga, csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz!

Az ördögi kör ott van, hogy ha az édesanya feszült, akkor nem elég türelmes, ezt a gyerek is átveszi, ettől még rosszabb a helyzet és estére egy őrület lesz...ez volt nálunk tegnap...aztán pedig lefekvéskor, alvó gyerekek mellett jön a lelkiismeretfurdalás, hogy nem így kellett volna...

De mit tegyek, hogyha hazafelé a babakocsit 20 kiló gyerekkel csak húzni-vonni tudom a hóban, mert persze nincsen rendesen eltakarítva, ahol meg elvan azt elfoglalják a kedves parkoló autósok...alig haladunk, de a 3 éves mégis állandóan lemarad és nem hallgat a szóra, nem jön (persze csak a havat élvezi, szegény)...közben a hátam leszakad, és a legkisebb ordít egyfolytában (mint kiderült, a hasa fájhatott, mert utána itthon kakilt).

Ez mind normális, egyenként lehet is kezelni türelmesen, megértően, de így együtt, persze hogy én is kiabáltam, mérgelődtem...nem kellett volna.

Bocs, egy kicsit hosszú lett...lehet, hogy nekem is blogot kéne írnom...:-)

Szitya írta...

Kedves SKY!
Néha bekukkantok hozzátok... Kicsit irigykedni, hogy nektek "sikerült" két lány után egy fiú... (Nekünk két lány után lány-ikerpár "sikerült"...)Ez a bejegyzésed most arra indított, hogy írjak is.... Egy részről azért, mert pont most fejeztem be egy olyan bejegyzésem bepötyögését, ami hihetetlenül idevágó (ha gondolod, kukkants be, a www.zeki-szitya.blogspot.com-ra hozzám), bár egy pár évvel későbbi helyzetet ír le, mint amiben te most vagy...

Más részről pedig azért, mert szerintem lenyűgöző, hogy három, ilyen "sűrűn" született gyerek mellett még blogot is írsz (amikor nekem megszülettek az ikrek, én már egy idő után levegővételre is alig értem rá, nemhogy ilyen átgondoltan megfogalmazott sorokra, pedig a korkülönbség kicsit nagyobb nálunk). Így aztán pedig teljesen természetes, hogy egy ilyen helyzetnek nehézségei vannak, amiket rossz megélni, hiszen a szépségéért élünk elsősorban... Mert nincs is jobb dolog az életben, mint három ilyen picivel kelni és elaludni.... És látszik, hogy ezt te is így gondolod. Így aztán a "panaszaid" is csak merengések inkább... Hogy ilyenkor jó lenne két extra kar, és pár extra óra naponta....

Üdvözlettel,

Balogh-Ficsor Szilvia

u.i.: Ja! És gyerkőceid szépségesek, ahogy a neveik is!

Ági írta...

Szia inga!

Nem győzöm olvasni az új bejegyzéseidet és mégsem fordul meg a fejemben, hogy nincs dolgod, hogy ráérsz. Köszönöm a dédis megjegyzést, nagyon jól esett..
Amiről pedig most írtál, az a sokgyerekes családokra nagyon jellemző. Kérdés kinek mi fér bele a normáiba és mennyit vall be belőle. Van aki rendszeresen ordít a gyerekével és nem zavarja, azt mondja belefér. Van, aki még cibálja is őket a hajuknál fogva, mégis szuperanyunak hiszik.
Saját elvárásaidnak felelj meg, ahogyan eddig is... de szerintem neked nincs szükséged tanácsra, mert nagyon természetesen és mindenfajta mesterkéltségtől mentesen "csinálod" az anyaságot.
Csak így tovább!
Ági

Ági írta...

Bocsánat, lemaradt a K betű a nevedről. Így is értelmes de nem ezt akartam.
Ági

LAW írta...

ezt a bejegyzést én is írhattam volna. pont így. s ezzel sokan vannak így sztem, ettől még fasza gyerekből vagyunk és kész. lelkifurdalás, dilemma pedig mindig lesz és az idő előrehaladtával még sokasodik is. ez persze nem baj, csak az a dolgunk, hogy viszonylag békében eléldegéljünk velük és akkor egy része meg is oldódik szinte magától :)