2010. március 10., szerda

Az elmúlt két nap hozományairól

Amikor Hannát hazahoztuk a kórházból, jóideig még azt sem viseltem jól, ha Dani a gyógyszertárig szalad. Pedig az nem volt messze...
Akkor sokat volt a fejemben, hogy hogyan fogom én ezt majd egyszer sokára két gyerekkel csinálni.
Aztán megszületett Mikolt, és Dani egy fél évig velünk lehetett. Amikor visszament dolgozni, és megkezdtük a "normális" életet, egészen meglepődtem, mennyire rendjén voltak a dolgaink, leszámítva, hogy jobban örültem volna, ha minden délután jó korán hazaért volna...

Most pedig itt vagyok három aprósággal, Áron három napos volt, amikor ezt először kipróbáltuk. Aztán nemsokkal később már estére is négyesben maradtunk, és most itt ez a négy nap szólóban. Azt nem állítanám, hogy egyedül vagyunk, hiszen Mariék is jönnek, mi is megyünk, anyukám is itt van este, és ma még Csilla is eljött velünk ikeázni. Minden napra jut valami program és egy kis itthonülés is.

Ennek ellenére nagy a hiány. Mikolt emlegeti a papát, tegnap este nehezen aludt el, tudom, hogy azt szeretné, hogy ő meséljen. Hanna délben elkérte a telefont, hogy felhívja, és megmondja neki, hogy ma azért már jobb volna, ha itthon aludna.

Nekem pedig a fél karom hiányzik ilyenkor. Keresem a helyem egy darabig, míg megszokom, hogy még várnom kell. És bárki is van velünk, soha nem tudom úgy elengedni a gyeplőt, mint amikor Dani is velem van. Rátanultam, hogy ezeket az egyedül töltött napokat úgy éljem a gyerekekkel, mintha nyaralnánk. Megengedem magunknak, hogy uzsonnára üvegeset egyenek, hogy meghagyják az ebéd felét és sütizzenek helyette. Hogy több a hancúrozás a lefekvés előtt. És hogy holnap reggel a pékségben reggelizzünk majd.

Mikolt ma már készségesebben hajtotta le a kis fejét, Hannának pedig az ágyában kezdtem el elmesélni hogy mi történt ma. Persze ahogy végeztünk felállt, hogy megy Áronhoz, aki ebben a két napban megtanulta, hogy a kiskendő a buksija alatt azt jelenti, hogy eljött az alvás ideje. Eddig mindkét nap kétszer mentem be hozzá, a második után elaludt. Nem terveztem így, eddig mindig mellette voltam míg elaludt, de most nem tudtam kettészakadni. Remélem nem veszi zokon, amilyen békésen szuszog mikor megérkezem mellé, úgy tűnik, rendben van ezzel.

3 megjegyzés:

Szitya írta...

Kinga!
Hol laktok, hogy apékségben lehet reggelizni (mármint, hogy kedvetek is van hozzá...)?
A fél kar hiánya, én is mindig így érzek, ha - szerencsére nagy ritkán...- Zoli nincs velünk.
De most már mindjárt végea "danitlanságotoknak"!
Puszi,

Szilvi

panka írta...

Annyira ügyesek vagytok!
És annak ellenére, hogy érzem a soraidból, hogy valahol nehéz ez most nektek, annyira jól állsz hozzá!
A Lacitlan napokat én is úgy élem meg, mint egy nyaralást... öööö.... egy túlélőtáborban. :-/ És ez nem jó, teljesen rágörcsölök a helyzetre, holott tudatosabban biztos pozitívabban is fel lehetne fogni a dolgot, ahogy te teszed.
Most már muszáj lesz változtatnom a hozzáállásomon Laci következő útjánál (most szerencsére csak több hónap múlva várható ilyen), mert Janka sorozatos betegségei, amik mindig épp akkor jöttek ki, mikor Laci elutazott, erősen elgondolkoztattak, hogy talán az én negatív hangulatom betegíti meg szegényt.
Persze lehet mondani, hogy pusztán az apja hiányába betegszik bele, de nekem minimum gyanús, hogy az elmúlt egy évben egy olyan útja volt Lacinak, amit nem éltem meg rosszul, pedig egy teljes hétre elutazott, de valahogy épp nagyon energikus voltam, sok programunk is volt, na és ez volt az egyetlen olyan útja Lacinak, ami alatt Janki nem betegedett meg...

Sok puszi nektek!

Vera írta...

Ez a fél kar hasonlat nagyon találó! Gondoltam rátok sokszor az elmúlt néhány napban, azért jó, hogy lassan véget ér a "kiképzés".
Az elmúlt éjszakát mi is "janitlanul" töltöttük, remélem, nem sok lesz ilyen. Óránként "váltottam" szobát, hol itt, hol ott altattam, Csilla alig kapott levegőt, szóval, nem volt egy élmény. És reggel hó alól ástam ki a házat... :( Mörfi, hogy ilyenkor esik újra a hó.

Kitartás még a hátralévő kis időre! :)