
Ha csak mellé állok már jó.
Ha a kezét is megfogom, széles a mosolya.
Ha szólok is, kacag.
Ha felveszem, teljesen ellazul.
És ha még ringatom is, határtalan a boldogsága.
De jajj akkor, ha egy lépésnyi távolságnál messzebbre merészkedem.......
Hanna 2006. október 27-én érkezett hozzánk, Mikolt 2008. július 29-én, Áron 2009. december 15-én, a legkisebb, Lelle 2011. július 11-én.
3 megjegyzés:
Annyira gyönyörűséges amikor így ragaszkodnak....az embert büszkeséggel töltheti el, hogy ennyire nélkülözhetetlen. Mondom ezt most....aztán majd meglátom amikor Nálunk is elérkezik ez az időszak. :-)
Nem csak előtte, de utána is úgy látja már az ember, hogy nincs ennél gyönyörűbb, mint mikor egy kisbaba így ragaszkodik az anyukájához. Csak benne lenni a helyzetben... :-D Hát közben bevallom, én is többször láttam a helyzet nehézségét, mint a szépségét, bár azért halványan már akkor (mondjuk 1 éve ilyenkor Jankival) is éreztem, hogy soha vissza nem hozható csodapillanatok ezek, mikor a torkaszakadtából üvöltő egyetlen másodperc alatt hálásan mosolygó kiscsomag lesz, pusztán a testközelségemre.
Most már néha visszasírom, mikor még csak én kellettem a boldogsághoz. Most már törhetem az agyam, hogy mivel derítsem jókedvre... már nem mindig elég az ölelésem...
Hjajj, de gyöngyörűségesen ismerős csiklandozós érzés. Most már én is tudom.
Nagyon helyes kis legénykéd van!
Megjegyzés küldése