2010. május 11., kedd

A Kisoroszlán aki lassan de biztosan bújik ki a tojásból

Avagy Mikolt és a dackorszak.

Próbálom elmagyarázni, hogy az urikisasszonyoknál hogyan működik a világ. Hasztalan.
Hanna jutott eszembe, amikor ennyi idős volt épp, mint most Mikolt. Neki akkor született kistestvére, mondogattuk is, hogy a számára nehéz időszakot még nehezítette a trónfosztása is.
Most látom csak, hogy mennyire igaz volt ez akkor, és mennyire az ma is. Csak most a kis középső az, aki a maga eszközeivel igyekszik kiérdemelni a lehető legtöbb figyelmet, szeretetet. Ami hol abból áll, hogy már amikor kér, akkor is úgy teszi, hogy a legkocsisabb kocsis is szívesen okulna tőle, vagy épp Hanna haját tépi ki csomókban, vagy Áron fejére fekszik rá jóóól.

Ma először gondoltam azt, hogy nagyon nehéz. Nehéz őt ilyenkor szépen szeretni, szépen kérni, a lényegit, az igazi mondandóját látni csak és a tetteket kisebbíteni... Nagyon nehéz Hannával is lenni, Áronnak is megadni amire szüksége van, és közben Mikoltot is az őt megillető figyelemmel körülvenni.

Mikolt hangos. Nagyon. És ez nem is jó kifejezés. Elképesztően hangos. Sokmindenért és egyre több dolog miatt. Ha elfárad, természetes, hogy kevesebbre is kiabálással reagál. Este már Dani sem vetkőztetheti, és ha kicsit később érek fel hozzájuk, Mikoltot vígasztalhatatlan üvöltés közepette találom. Tehetetlennek érzem magam, nagyon elszomorít, hogy nincs eszköz, ami beválik. Ha sikerül szemkontaktusba kerülnünk, és megkérdezem, hogy abbahagyja-e, válaszol, ühüm. És próbál, közben az egész teste zajong helyette is, borzasztó látni.

Már egyszer végigcsináltuk egy dackorszakot, mondogatom magamnak, tudom, hogy van, amin nem is lehet segíteni, tudom, hogy a legtöbb amit tehetek, hogy érezheti bármikor, hogy elérhető vagyok, hogy nyugodt és türelmes, no meg kreatív és humorral felszerelkezett is (vagyis überhipermegaszuperanyuka) de... 1. Mikolt nem Hanna, vagyis épp ezt még sosem csináltam 2. nem vagyok szupermami. Estére kifejezetten nem.

Ezt teszem... Szeretem és engedem. Kivéve két dolgot. Bántani a többieket és olyan hangosan kiabálni mások jelenlétében, hogy azok sírva fakadjanak. Más helységben még azt is lehet... legfeljebb lepotyognak a csempék...

Erről ennyit. A megoldás a növekedésben van.

5 megjegyzés:

Melcsi/JázminVilmó írta...

Hmmmm, honnan is ismerős? Én is a növekedést várom, de nagyon...:)
Ui: a szőnyeg baromi drága volt, de megérte, köszi;)

MátéMíraLilla anya írta...

Nálunk ugyanez, csak duplán! Ma estére kiborultam, úgyhogy én sem vagyok szupermami,mostanában nagyon nem :-(

panka írta...

Ez az írásod most megint nagyon jókor jött nekem. Szeretném én is ilyen okosan látni a lányok (mostanság főleg Janka) akcióit. Igyekszem...
Tényleg a növekedés hozza mindig a megoldást, de néha annyira rövidlátó vagyok, hogy képtelen vagyok az adott pillanattól elvonatkoztatni. Olyankor jön a totális kiborulás. Holott elég nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb megoldás, ha versenyt üvöltök a gyerekkel... Vannak napok, mikor könnyen tudom helyén kezelni az üvöltös-hátonbrékelős hisztit, de van, amikor az egyetlen reakcióm, hogy én is legalább úgy fölhúzom magam, mint a kis ordító...

Judit írta...

(Tudom, hogy nem túl adekvát a hozzászólásom, de) Milyen szép ez a gyerek!!!!! :)

cucka írta...

Jer keblemre kisoroszlányom! :) (csak halkan súgom, én is az lenni... : $ )
Ööööm, lesznek még csörtéitek, ezt borítékolom. :$

(és megérkezett a csomag, KÖSZÖNÖM, csodálatosak a rucik! puszik! )