2010. augusztus 19., csütörtök

Mit bánom én sejehaj...

Három gyerek, az három gyerek...
Mire a dél elérkezik, nagyjából ott tartok, hogy mind fel van öltöztetve, esetleg a reggelit is megették, és talán az ebédnek való is alakulófélben van. A magam hiányos öltözetén csak mosolygok.

Ha jól vannak, és nincs civakodás, kiabálás, sírás, akkor a körítés nem zavar. Azzal nem tudok mit kezdeni, amikor mindháromnak egyszerre nagyon rossz, a legkisebb általában engem, vagy ételt kíván, a többiek szimplán egymáson ugrálnak, elveszik a játékokat, vagy csak nem fogadnak szót. Ilyenkor Hanna leejti a poharat, amiben szörpös víz volt, amit előzőleg ő töltött a pulton térdelve, hiába kértem, ne tegye.
Vagy mezítláb rohangálnak kint, annak ellenére, hogy már nincs meleg, és számtalanszor kértem meg őket, hogy vegyenek fel cipőt, a belebújóst, amiről ma Mikolt is bebizonyította, képes egyedül is megoldani.
De míg a valami odaég, vagy a picike éhségét csillapítom, nincs még két kezem, vagy olykor még egy testem, hogy oltsam a tüzet, vagy elhárítsam a veszélyt. Milyen jó lenne ha szuperképességgel rendelkeznék, és meg tudnám ezt is oldani...

Ma épp Áront etettem (ez a legkritikusabb időszak... és mióta nem csak szopizik, nem tudok csak úgy felpattanni, mellemen a deddel), mikor Mikolt a pizsamájában (egyberészes, talpas) megindult kifelé... A kisebbik lavinát választva otthagytam Áront és Mimi után eredtem, ahogy megemeltem éreztem, ráférne egy peluscsere... sürgősen.
Áron még mindig a székében, egyre hangosabban reklamált, közben Mikoltot a nappaliban igyekeztem megszabadítani a teli pelusától.
Egyszer csak csend lett. Legritkább esetben jelet ez maradéktalanul jót.
Gyorsabbra fogtam a tempót, majd kiszaladtam, hogy lássam, mivel kell szembenéznem...
Ezzel kellett:

Hanna az udvarról érkezett, közelebb húzta magához Áront és nekilátott, hogy megetesse.
Ilyenkor elfelejtem, hogy egyébként cipeli és leejti, hogy kiabál a fülébe, amikor alszik, vagy hogy nem hall. Mert édes. A legédesebb a világon.

4 megjegyzés:

Zsófi írta...

Na, ezt megkönnyeztem... :)
Nem mondom/gondolom, hogy könnyű nektek, de az ilyen pillanatokat nagyon irigylem :)

Melcsi írta...

Sziasztok! Nagyon átéreztem az írásodat, én is így szoktam a reggeleket kezdeni, pedig nekem "csak" kettő picim van, mégis néha százfelé kell szakadnom. Hanna nagyon ügyesen megoldotta a problémát. Nagyon édesek! Melcsi

VH írta...

Hű ez igen,és milyen pörgős így az élet három gyerekkel,de búszke lehetsz rájuk,hogy ilyen ügyesen megoldják a dolgokat.Szeretem az ilyen családokat!
Ahol t0bben vannak testv;rek k;pesek egym'snak seg\teni ahelyett,hogy a szülő megkérné valamelyiket,hogy segítssenek.
Fontos a nagy család mert összeatartóak, és hamarább önállósodnak.

Felemelő érzés nagycsaládos anyukának lenni,csak annak aki benne van.
Puszi

Blanka és Manó írta...

Nem hiába a szívem csücske az a leányzó......
Szerintem legközelebb egyből rábízhatnád Áron etetését. :-)))